Somfi úr és a fák
„That is not what I meant at all.
That is not it, at all.”
(T. S. Eliot)
|
Mindezt Schneider úr, ő sem így akarta, |
míg Somfi elvtárssá öregedett. |
Sőt precizírozzuk: nem így kívánta |
volna, ami ugyebár van, amíg |
lerakja passziánszát az avarra |
és – „Vacsorához: első emelet!” |
|
Szemügyre vévén éteszközeit |
s hogy most is az ő széke áll-e itt, |
húzván az abroszt is simára, |
ameddig itt tett-köre ér: |
ifj. dr. Schneider Elemér, |
azonközben sem éppen így kívánta, |
sőt – fehérről fehért asszociálva – |
rendezvén lepedőjét is simára, |
azonközben is, hogy szeretkezik, |
azonközben sem precízen így |
azaz épp e deháton és teháton át |
lépi egy lelki lépcsőzet fokát, |
nicsak: pulpitusig! – amíg |
egy lapot az öröklét passziánszba. |
|
Miután elköltötte így a vacsorát, |
lelkét és gyomrát egyként rendbe rakva: |
fölmentve legalább magát, |
mert hisz pontosan mégsem így akarta, |
s végül szomszédjaitól is elköszönt |
megadván kinek-kinek mi övé, |
egy újabb világesemény felé |
s a fehér abroszok között, |
|
mig ottkünn elkomorulnak a fák, |
kapkodva vakon passzianszozik tovább, |
futkos – „mert ősz lett!” – le-föl a család, |
kezdi a ránk-nem-tartozó világ |
fulladás-lilán a mennydörgő patáliát. |
|
|
|