Az albigensek földjén

Az utolsó mondat után az utolsó pontot letéve, még meg is forgattam a papíron a ceruza hegyét; mintha csavart hajtottam volna be, egy koporsó födelén. A megkönnyebbülés, hogy befejeztem a munkát, abba a tévhitbe ejtett, hogy meg lehetek elégedve vele. Oly gyötrő heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett: életem legjobb – legkevésbé rossz! – dolgát tartom a kezemben. A paksamétát a könyvállvány egy magas polcára tettem, sietve, nehogy a szokásos érzelemfordulat azt súgja: tépd el, kezdd újra; ha van rá erőd.

Egy túl hosszúra írt tragédia volt, az albigensekről. Az albigensek utolsó Pireneus-beli sziklavárának, Montségurnek ostromáról és elestéről. Arról a híres montséguri máglyáról, amelynek kihamvadtával egy egész nemzet kihunyt a történelemből. Ki véle együtt az akkori Európa legtündöklőbb, legmesszebbre fénylő civilizációja. A provence-i, a trubadúr.

S tegnap ilyenkor ott álltam Montségur sziklavárának legmagasabb omladékán.

A mentoni írógyűlés bőkezű vendégeskedése után egy hetet a Tengeri Alpok egy bérci falucskájában lengyelkedtünk, Giono parasztjaihoz hasonló népek közt. A baráti szívesség onnan utaztatott ide, „ha már úgyis erre járunk a közelben”. Nizzától végig a Földközi-tenger partján Carcassonne-ig, aztán át fél Occitanián hatszáz kilométert tettünk meg másfél nap alatt. Keresztülvágva az ő – a miénknél is pusztább – Hortobágyukon, a Camargue-on.

Aztán ott álltam fönt a felhők közt, a romvárban, ahol az albigensek tragédiájának utolsó fölvonása végbement. Ahova színdarabom mindhárom fölvonását én is helyeztem, a színhely valóságos ismerete előtt.

Jobbra azok a csúcsok már Spanyolország. Illetve Andorra. Csaknem oszlopként kiugró, házfalmeredek sziklahegyről tekintetem szinte merőlegesen esett a bérc alatt zöldellő Spanyol Legeltetőre, oda, ahova annak idején – 1243 májusában – az ostromló sereg föltört és tábort vert. Előtte azon a kerek kis réten – a Camp des Crematchs-on – rakták meg azt az óriási máglyát, amelyen az ostrom végén – 1244. március 16-án – kétszáznál több albigens önként vállalta a tűzhalált.

 

 

Az albigensek ügyéről az iskolai leckeösszefoglalók azt mondják, hogy vallásújító köntösbe öltözött antifeudális mozgalom volt. A 13. század folyamán oly erőre kapott Dél-Franciaországban, hogy keresztes háborút hirdettek ellene. Négy évtizedig folyt, kiirtva gyökeréig nemcsak az „eretnekség”-et, hanem az egész provanszál műveltséget, melyről még Dante is azt vallotta: az akkori Európában párját ritkítóan a legmagasabb szinten állt. Olasz létére még ő is, Alighieri eredetileg provence-i nyelven akart írni.

Elfojtották magát a provanszál nyelvet is. A központi hadjáratokat a francia udvarra bízták; az irtást-pusztítást ez kezdettől azzal a céllal végezte, hogy a virágzó, addig különálló, hatalmas – a Rhône-tól a Pireneusokig terjedő – egységet bekebelezze.

A múlt század humanizmusa ellustította az agyunkat. Annyit ismételgettük már szólamként az egykori követelményeket, hogy az igazságot nem lehet elfojtani, mert az eszme győz, s így végül is minden igaz ügy diadalmaskodik, hogy: nem készültünk föl eléggé a védelmükre. Az albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat; hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerejűen, mint a Nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel.

Ennek példázására készült az én tragédiám is.

 

 

Albigens szó szerint annyit jelent, mint Albi városából való. A szó történelmi értelmét két oldalról jó megvilágítani; hogy a harmadik oldal is előtűnjék s vele a teljes dimenzió. Az egyik oldal a hitbeli, az eszmei erjedés. A másik a népi, a társadalmi mozgalom. A teljesség: a szabadságharc, azzal a tragikus következménnyel, hogy egyszerre kellett nemet mondania az inkvizíciónak és a központosító hűbéri monarchiának.

A pogány Rómában bármely nép istenének szabad szólása volt. Versenyezhettek, a hallgatók épülésére, mulatságára. A hajdani Marseille és Narbonne provinciája kezdettől fogva több volt, mint gyarmat; a római műveltség fókuszai voltak. Vita folyik, mennyi lehetett a folytonosság a római és a „Trubadúr” civilizációi között, vagyis mi maradt épen a barbár hullámgördülések után az antik örökségből. A városok népszavazásos vezetése láthatóan megmaradt. És ez a vallási türelem, együtt a faji türelemmel. Galliában a postaközlekedés gyorsaságával futott szét a kereszténység. De itt nem a kizárólagosság igényével. Messze volt az ellenőrző központ; a vidékiesség, a hírhedt „provincialitás” pedig tud a jó menedéke is lenni.

Az albigensnek nevezett eretnekség nem távolabbról, mint Iránból villámlott el a Pireneusokig, hatalmas zegzugokkal Perzsián, Babilonon, Balkánon és Lombardián át.

Az előző hittel szemben minden vallás eretnekség. Az albigensek vagy a kathárok – a „tiszták” – hite még ilyen engedménnyel sem „eretnekség”. A római vallással egy más vallást szögeztek szembe. És főleg egy más erkölcsöt. Igazánból csak az utóbbit ismerjük.

Író számára nincs buzdítóbb föladat, mint az igazságot épp a hazugság mélyén meglelni; a homorúból megalkotni a domborút. A „tiszták” hittételeiből hiteleset ki-ki annyit tud, amennyit a rájuk szórt rágalmakból, az ellenük eldörgött inkvizítori vádbeszédekből és persze a besúgásokból kihámoz. A tőlük származó idevágó irat mindössze tizenöt-húsz sor; a lemásolt imák és szertartásutasítások nem vallanak a lényegről.

Nem egy Istent hittek, hanem kettőt. Helyesebben: nem hitték, hogy a végtelenül jó Isten egyben mindenható is – mert akkor hogy tűrheti e földön a végtelen sok rosszat? A Jóval szemben tehát csaknem egyenlő hatalmú a földön a Rossz. Ám legvégül mégis a Jó fog győzni, olyannyira, hogy ellenfele is megtér és üdvözül. A tan eszerint mégsem kettős elvű, nem oly módon manicheus, ahogy e gondolat első hirdetője, Zoroaszter, majd későbbi megújítója, Manes nyomán vélni szokás.

A vonal logikusan egyenes. Nincs eredendő bűn. Nincs tehát ősi bűnhődnivaló. Nincs büntetés. Csak mi magunk tudjuk igazán büntetni magunkat. Dosztojevszkij egy-két regényalakja jutott el e vívódás mélyére; eladdig, hogy magát a bűnt is hajlamosak voltak – iránymutatónak tekinteni. Ha pedig mi büntetjük magunkat, akkor persze pokol sincs. A pokol itt van ezen a Sátán teremtette földön: bennünk. Kijutni belőle minél hamarabb: ez az ember ügye. Az albigens hitelvek magyarázói végső fokon – akár Dosztojevszkij hősei – az égben keresték ezt az utat; de néptömegeik a földön.

Mindez, nem lehet eléggé ismételni, föltevés, kikövetkeztetés. Az albigens egyháznak nem volt erős központi szervezete – hisz fizetett papjai, de még csak templomai sem voltak –, így az „eretnekség” szinte tartományok szerint újabb és újabb „eretnekséget” szült. Miért itt is, ott is az idézőjel? Mert mi voltaképp vele szemben a „vallás” is? Nem más, mint alakulásának egy pillanatában megmerevített, államilag védett „eretnekség”. Volt még „államvallás” is ez a hit, épp a magyar királyok türelme vagy tehetetlensége folytán Boszniában, Kulin bán idején, a 13. század fordulóján; követői magukat ott bogumiloknak hívták.

Eltűnt vajon valóban teljesen nyomtalanul minden? Egyfajta Atlantisz lett vajon végleg az a hajdan volt, oly ragyogó trubadúr műveltség?

Szemre igen. A „vallás”-ból, melyet azért bélyegeztek itt is „eretnek”-ségnek, hogy kiirthassák, csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fönn.

Egy szó még hozzánk is elkerült, onnan, abból a korból a „bugris”. Eredetileg azt jelentette: konok, nehézfejű. Az ófranciában azonos volt a bougre, a bolgár, a bogumil szóval, az albigens eretnekével. Azzal, akivel nem lehet szót érteni, úgy hitte az igazát.

Az ősi nyelv – kiszorulva a hivatalokból, az iskolákból s a szalonokból – a mélybe süllyedt; előbb darabokra szakadt, csaknem tartományonként; aztán csak a falvak, aztán csak a tanyák, aztán a még azoknál is mostohább helyek lakóinak jargon-ja lett. Beszélik még? Jobbadán csak értik, vagy tízmilliónyian, s a körülmények szerint használják. Hogy ezt vajon miképp s miért? Példát mondhatok. Épp ebben az évben számolt be egyik kiváló történészünk az utazásairól az egykor lengyel zálogba került északi városokban. „Értettél szót még magyarul?” – kérdeztem tőle. „A teherhordókkal, a napszámosokkal, a koldusokkal.” A múlt század egyik legnagyobb költője, Mistral, lángelméje erejével akarta ismét „kultúrszintre” emelni az ősi provanszál nyelvet: minden művét azon írta. Nem lett folytatása.

Eltűnt a vallás, a végső elmerülés fokán van a nyelv és vele a nemzeti tudat. Mutatják még úgy-ahogy a családi nevek is a múltat. A francia nevek végén az -ac, -ec, -al jelzi az innen való eredetet: Mauriac, Gay-Lussac, Lautrec; Balzac maga magát rangosította meg az eredeti Balza után csatolt c-val.

De mégsem tűnt el minden – gyökértelenül. Valami mégis szívósan továbbélt. Századokon át mind a mai napig az ellenzékiség területe maradt ez az országrész, éspedig folyton az előretörő, a haladó irányú népmozgalmaké. A protestantizmus mintha csak parazsat lobbantott volna újra tűzzé. Hasonlóképpen gyúltak ki itt a fölvilágosodás mécsei. De még mintha a századforduló antiklerikalizmusában is működött volna az ösztönnek valami emlékezete a hajdani máglyákra. A hitszervezeti bírálat sehol se váltott át oly gyorsan és tartósan szociális, majd szocialista mozgalommá, mint ezen a tájon. Ez szülte és nevelte Jaurèst.

Itt ma is mintha testközelben élne ő. A járdán az emberek közt; láthatatlanul is mintegy kéznyújtásnyira. Ezt magam is megtapasztalhattam, hirtelen meleget buggyantó szívvel.

Lavelanet-ban történt.

A hajdani ostrom szörnyűségkrónikái gyakran említik ezt a falut: a havasokba rejtett várhoz ez volt akkor a legközelebbi lakott hely.

Ma tiszta, csinos, magaslati, de mégis völgyi városka. Főterét egyemeletes házak kerítik.

Piac volt, nyüzsgött a nép a napsütésben. Arrébb valaki háttal felénk, vállal kiemelkedett a tömegből. A szórakozott első pillantás valami zsámolyra állt alkalmi árusnak vélte. De hófehér volt. Elébe kerülve ismertem föl, mosolyogva és meghatottan.

A pop art Párizsban látott alkotásait szűk szemhéjjal néztem; túl bonyolult elmék keresték a túl egyszerű formát, mint végső kifejezést. Ebben a szoborban az egyszerűség mondta az egyszerűt. Márványból volt, de legjobb föltevéssel is valami műkedvelő kőmíves faraghatta. Olyan volt, mintha a mi Kapolink, vagy valamelyik más faragó pásztorunk csinált volna embernagyságút a bicskájával.

Hitelesen, láthatóan centiméterrel leutánzott szószéken áll Jaurès, baljával a pulpitusra könyökölve, jobbját és arcát oktatóan előrenyújtva.

Célba találóan hatott a szobor az ellentétével is. A szószéket mindig magasan képzeljük, a szónoklóra mindig fölfelé tekintve kell figyelnünk. S lám, ezt a szószéket az itteniek – új képzelettel toldva meg a képzeletet – közvetlenül a földre helyezték; ez a szónok úgy beszél, hogy egyenest a szemébe lehet tekinteni. A nép nagy tanítója a nép között áll. Nem azt akarom mondani, hogy minden szobornak használ a talajra állítás. Ez itt lélek szerint áll a helyén.

Kis úticsoportunk hölgytagjai a kirakodó vásár nyüzsgésébe vegyültek. Meglehet, túl élénken részleteztem szíves úti marsallunknak, a költő Georges Charaire-nek a szobor akaratlan értékeit: a helybeliek közül többen is körénk álltak.

– Egyszóval tetszik – mondta a szinte szabvány módra tömzsi és vállas bennszülött legöregebbje.

– Nagyon – feleltem, s nekik is elrészleteztem, miért is tetszik. Nem hallgatván el azt a bámulatot sem, amelyet a szobor ábrázolta személy iránt érzek, kamaszi eszmélkedésem óta.

Kézfogások következtek, majd a szokásos: nem lépnénk be egy koccintásra ide a sarkon túl, a pult elé?

Charaire nem állhatta meg, hogy el ne mondja, mi hozott bennünket ide: egy drámával tiszteltem meg azt a fölöttünk meredő nevezetes hegyet.

– Hát az derék dolog – mondták. Hol láthatják? Mert azt maguk is megnéznék, már csak illendőségből is.

Hogy az mégsem itt valahol a szomszédban lesz látható, abból derült ki, honnan is jöttem.

A mérhetetlen távolság – Andorra és Pécs között! – valamiféle zarándokká avatott a szemükben. Mosolyogtak rajta ők is, én is. Pedig hát valóban az voltam.

Így indultam – ilyen vendégfogadó kézfogások melegével a tenyeremben – Montségur komor hírű hegyére, melyhez az albigensek tragédiáján kívül – azt megelőzően – egy nagy legenda is fűződik.

A Grál-lovagok itt őrizték – mert ez volt tán valaha Montsalvat hegye is – azt a csodálatos erejű tálat, amelybe az Üdvözítő vére kicsorgott; ezt a helyet kereste egykor az a tiszta lelkű lovag, akit a franciák Percivalnak, a germánok Parzivalnak hívtak. Mindmáig tudós filozopteri vita, vajon elég adat bizonyítja-e már, hogy maga a nagy Wagner Richard is megtisztelte egykor talpa érintésével a végzetes Hegyormot, a saját Parsifaljának nyomában.

 

 

A gépkocsik sem hatolhatnak följebb a vár felé, mint annak idején az öszvérfogatú kordék; körülbelül ezer méterig. A pog, a sziklacsúcs, melyet a Vár, illetve a Kolostor, illetve a Legenda koronáz, még további két-háromszáz méter magasságban csak innen bontakozik ki teljes magasztosságában és erejében. Gyermekkorunk meséinek Üveghegyét idézi: cukorsüveg alakú, csupasz és fehér. A napszítta mészkő csak itt-ott nevel rajta satnya bokrot.

Az út megszűnésénél fölütött kis fabódénak ital- és emléktárgyárusa megmutatta, merre szoktak a vállalkozó kedvűek nekivágni, a bokrokba, a fűcsomókba kapaszkodva. Az asszonyokat lebeszélte a vállalkozásról.

Hárman indultunk neki, de hamarosan csak magam végeztem az omlós-görgeteges sziklákon a kapaszkodást. A két asszonyt, Flórát és Véronique-t a könnyű félcipőjük is lebeszélte a vállalkozásról.

Nekem sem volt könnyű. Nyomozó buzgalmamban magamhoz vettem egy topográfiai szakkönyvet is, hogy odafönt majd mindent hitelesen azonosíthassak az olvasmányaimmal. Ez meglehetősen korlátolt az ágak megragadásában. Ráadásul sarkalltam is magam; nem akartam, hogy pusztán miattam lent a többiek hosszú órákig várakozzanak.

Éles pireneusi szél fújt, de azért a magaslati nap is végezte ugyancsak a dolgát.

Pulóverben voltam; levetettem. Aztán az inget, a hálószerű trikót. Így – ezeket is cipelve – még bajosabb volt a kapaszkodás. S a melegem sem csökkent, volt pillanat, amikor – fölnézve a pihenés szüneteiben a még megteendő s mind meredekebb útra – nagyon okosnak tartottam volna a visszafordulást. Számba véve, hogy ilyen helyen a leereszkedés még több erőt s óvatosságot kíván, mint a följutás. De mit kerülgessem, vitt most már a hiúság is, a kudarc megvallásának oktondi szégyene, no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem – az eddig odaáldozott erőfeszítésem – után.

Végül is följutottam. Megláthattam a várat, a szentélyt.

Mindent azonosítottam, mindent bejártam, de sietve, illendőség-sürgetetten még a megilletettség sorozatos befogadása közben is. Sokat tanultam: a valóság kinyitotta szemem olvasmányaim sok pontjára is. Így fogtam neki a leereszkedésnek, pihenés nélkül, sőt nem kevés erőt hagyva még odafent is.

 

 

Mindennek ellenére, amit megértünk, agyam a fölvilágosodás rubinkövein forog. De ami ezután történt velem a kathárok földjén, azt hajlamos vagyok magam is a Jó és Rossz Princípium, azaz a két Isten egyik mellékösszecsapásának tekinteni, mégpedig csekélységem fölött. Markoltam kezemmel a három hatalmas villámhárító közül a középsőt, úgy tekintettem onnan, a legmagasabb pontról, a látóhatár messzi-messzi, már spanyol ormaira, aztán le, lábam alá a Camps de Crematchs-ra, a Megégetettek Mezejére, és próbáltam fölidézni az eretnekek utolsó egyházfőjét, En Martyt, és azt: hogyan búcsúzhatott innen ő a Világosság Istenétől; Attól, akit még Zoroaszter keresztelt el Ormuzdnak. Épp megtettem mosolyogva a fogadalmat, hogy még hátralevő napjaimmal is téged igyekezlek erősíteni, ó, Fény, és nem ellenfeledet, a hitvány Ahrimant, amidőn, abból, hogy markom egyre görcsösebben szorítja a villámhárítót, arra riadtam rá: szédülök, ugyancsak, szokásaimmal ellentétben. Kászálódtam le sebtiben, azaz ahogy tudtam, azokról a csupasz, korlát nélkül való falakról.

Ez az Ahriman azonos a mi – már a Zalán futásá-ban is fondorkodó – Ármányunkkal. A korszak – még a Czuczor–Fogarasi-szótár is – a magyar ősvallásnak a zend-avestáig felmutató adatául tisztelte. A szót hazánkba nem Ázsiából őseink, hanem Németországból a landsknechtek hozták: az pedig afféle szegénylegényt jelentő armer mann-t, illetve annak népies ejtését, az arm’mann-t vallhatja szülőjéül.

Ez a nyelvészeti leleplezés nem csupán a nagybetűs Ármányt fosztotta meg előttem minden tekintélyétől, hanem a kisbetűs ármányt is, minden rokonával, egy életen át. Úgy születtem – s neveltettem –, hogy lenéztem, de szinte pökhendien az ármánynak, a rossznak minden alakját; le magát Ahrimant is. Tán ez bosszulta meg magát.

A várhegy lábához csöppentett újabbkori hegyi falucska egyetlen vendéglőjében még csak a déli húsétel nem ízlett. Toulouse-ban már az uzsonnai teasütemény sem. Itt kellett volna meghálnunk, de Charaire-nét sürgette az angoulème-i föllépése, gördültünk még egy darabot vacsoráig. Moissacban a kocsiból kilépve össze kellett harapnom a fogaimat, nehogy széttörje őket a rohammal rám jött vacogás. Épp csak elpillantottam arrafelé, ahol annak idején égettek itt is eretnekeket, kétszázat egy máglyán, és parancsoltam lábamat a szálloda felé. Nem dőlhetett oly forrón a kádba a víz, hogy bensőm még forróbbat ne kívánt volna. Az a természet vagyok, akik magukért kényelmetlenséget okozni még orvosnak is röstelkednek. Idegenben, éjfél felé! Nem is én döntöttem, a hőmérő és az aggódó feleség. A higany 42 fokig szaladt föl, illetve, ameddig az üvegcsőben csak futhatott. Tanultam én is, hogy ez már a halál. Így a szabály szerint nyilván meg is haltam, arra az időre legalább, mely tudatomból most is hiányzik. Visszatérésem első emléke az orvos, azaz a rajta való bámulatom: ágyából fölverten is milyen választékos eleganciában, nyugalomban áll előttem hajnalfelé egy ilyen ezerből egy kisvárosban. Szóhasználata éppoly tökéletes volt, akár nyakkendőjének csokra vagy zsebkendőjének fehér csíkja a szivarzseb fölött, őszülő hajában az egyenes vonal; doktor Rigal a puszta megjelenésével egészséget, rendet hirdetett és követelt. Különféle palackocskákból belém fecskendezett egy lónak sem kevés antibiotikumot, művelten kikérdezett, majd értesülvén körülményeimről, s hogy mi minden ért ez ideig, rám áldozott még egy igás lónak való adagot. Megvárta, míg a higany a 40 alá nem húzódott, majd eltávozott, azzal, reggel mondja meg, itt kell-e maradnom, vagy valamiképp mégis továbbmehetek. Nem volt könnyű éjszakai gond Moissacban, hogy mi lesz velem, ha holnap itt fektetnek kórházba, s mi lesz az angoulème-i föllépésből, ha a kedves művészházaspár – ahogy barátian az imént fogadkoztak – nem folytatják nélkülünk az útjukat.

Reggel Rigal doktor – éppoly frissen fésülten – 36,6 fokot húzott ki a hónom alól. Orvosi megbízhatóságát azzal a bátor látlelet-megfogalmazással tetézve, hogy fogalma sincs, mivel állt szemben az éjszaka. A mai szaknyelv az ilyesmit „idegláz”-nak hívja; a középkorban erre mondhatták, hogy az emberfiát megostromolja – átmenetileg még meg is szállja – a Rossz.

Reggel a szálloda kapujától – elhárítva a támogató karokat – még enyhén lázspiccesen tettem meg az utat a parkolóhelyig. De déltájban a következő étkezési állomáson, Bergeracban – Cyrano városában! – én kértem a megállást, én léptem ki tán legfürgébben a kocsiból, a főtéren a piac közelében itten is. Egy emlék parancsolta rám a stopp-ot.

A délfrancia parasztoknak és munkásoknak van egy évszázados, ha nem évezredes nemzeti lábbelijük, az espadrille. Felső része háziszőttes, talpa vastagon összesodort kenderzsineg. Erre az itteni – legtöbbnyire forró, és csak nagy ritkán nedves – talajra ez a jó. Egy nyáron át Bordeaux-ban én is ilyet hordtam, ifjúi hegy-, és mindenféle csúszó-mászó kalandok százait élve meg bennük. Ebből láttam meg egy párat egy szerény kirakatban, s vettem meg azonnal, tizenegy kemény frankon.