Halott feketerigó

A valóság szerelmese

Megírtam ezt a verset. Egy évig írtam, 1983 tavaszától 1984 tavaszáig, írtam, ahogy a szív ver, lélegzik a tüdő, ahogy a vér kering az emberszervezetben, ahogy emberi sejtelemlényünkben az ámulat kering, ahogy a csillagképek ragyognak a halhatatlan egyetemes halandóságban. Mit tudnék róla mondani még? A versről? E versről: a merengés-óceánról, a tűnődés-tengergyászról, a vígasz-vágyú dacos elszámolásról, a konok beszámolásról és leszámolásról, az elszánt emberlényeg-értelmezésről, valóság-féltésről, valóság-habzsolásról, valóság-csókolgatásról, arról a nászról, ami csak a hűség? Mert énekem a valóság hűségese! Látsz a kertben egy halott feketerigót, s a csönd burka megreped, széthasadozik a csönd homálymagánya, ragacsosan és enyvesen széttolódnak a burkolathomály pikkelyei, lemezei, pórusos és receszitás fedőbőrei, s lángolva nőni kezd a virág, a világ, s izzó végtelen kehelygyomrába szív mindent ami volt, ami van, ami volt, ami lesz, ami lehet még, minden életet és minden halált, minden múltat és minden jövő-lehetségest, szerelmeidet és halálaidat, osztály-sorsodat és szegénység-hitedet, csillagméz-szemű gyermekhitedet, világegyetemsors-töprengésed robbanás-szívárványait, emberiséghalál-háborúfélelmedet, az öntudatlanságba csomagolt, virágzásában is létkopár embernélküli jövő lényekkel-hemzsegő Gyönyörkertjét, amelynél bódítóbbat Hieronymus Bosch se tudott kitalálni. Bódítóbbat és gyötrelmesebbet. Hiszen embertelen, mert embernélküli! Ó halott feketerigó halálcsöndjéből kinőtt végtelen virág-mágnes, virággyomor-kehely gravitáció! Aki ragyogó kozmosz-tág tartályodba rántottad mind ami múlandó s múlhatatlan, mohó üst-léted szívére ragasztottad a láthatót s a láthatatlant, mindent, ami valóság, mert minden a valóság, s a valóság a minden, s hullt beléd fényesen, sötéten, véresen és feketén, mint Milton angyalai a pokolba, asszonyba az áldás, az embersors, szegénység, szegény-hűség, megvalósulás-dac, hit, téridő, történelem, országos fölszabadulás, ifjúság, zöld árnycsipkelomb, létenkívüli Isten-magány, embergyász, gyermekrettegés, emberszerelem, csók, bűn, bűnhődés, büntetés, rettegés, a gyászoló, égő, haldokló, születő kozmikus képletek, biológiai bűnhődés-szigorszégyenek, az emberiség halandó és talán mégse boldogtalan szíve köré sátrazott védő varázsigék, megmaradás-vallomások, értelem-hitek. Nem mint a titok, nem mint az álom, de mint a tudat töprengő nehéz, boldog reménye nőtt ez a vers, a valóság-szerelem! Mert én a Valóság szerelmese vagyok, mert ez az Egyetlen Valóság az én szerelmem! A Világösszesség Anyagvalóság boldog szerelmese vagyok én! Szerelmem minden ami van az anyagban és az anyaggal, minden emberi, emberelőtti, emberutáni, minden létezett, létező, létezhető. A Valóság tüze éget engem, s a Valóság anyaggyönyörét csókolgatom én szerelmes szigorommal. A valóság minden része, részlete, ihlete, pontja, rácsa, mezője, csomagja, erője és vágya egyformán fontos a lét-létezésben. Ami kigyűrődik, ami horpadtan behomálylik, ami rejtve titok-fedőszárnyak alatt, ami meztelen, mint szíjakkal és fémpántokkal műtőasztalhoz-bilincselt forró állat véres, forró rángó szíve az orvos véres tenyerében. S ezért a vers-létben is jelenvalóan az! Világösszesség szerelmes valóság-énekem a Halott feketerigó. És sorsom körűl komor és tiszta gyűrűk a történelem szorító-övei, vígasztalás-pántkarikái, angina-pectoris fájdalomkoszorúi, szívkoszorúér-töviskoronái, moha-gyűrűk, szivárvány-gyűrűk, köszörűkő-gyűrűk, virágpor-gyűrűk, fényesség-gyűrűk, ólom-gyűrűk, pamut-gyűrűk, gyémánt-szorítások. Élek, s az életet hiszem, nem a halált! Ülök a befejezett vers előtt, mint apám a mese-magányon. Mint egy boldog tűzpont a mindenség szemgolyójában. Az ősidő mögött egy rózsaszínű élő márványangyal szétlobbantott szárnyai hajnalként lobognak. A virradat-lény teherbe-ejtett asszonycsöndje ez. Mindent-tudó mosolyáig egy gigászi fénylő árny-alak magaslik: Dante! Sugárzó árny-titán: Alighieri Dante. Ő néz rám, a XX. század mohó, bízni-tudó, élet-szerelmes, forradalom-hűséges fiára. Ő: Alighieri Dante! Mert ő a fény és ő az árny, ő a kettő-együtt világvégtelen. S én mosolyogva ülök ragyogó, isten-hatalmú Univerzum-árnya tiszta hűvösében. Mert az ő gigászi szemeinek árnyfény-hűvöséből a halandó öröklét aranyhálója ragad huszadik századi költő-pupillámba, titán-arany, mint holdsütötte hűvös kút gyűretlen holdvizéből a kozmoszfürtháló tiszta galaxisok.

 

Budapest, 1984 November 10.

Juhász Ferenc.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni.
Szombat. Vasárnap. A szőlőt is meg kell metszeni. A rózsákat
meg kell metszeni. Sokáig Mama csinálta. Aztán a
nyugdíjas rendőr csinálta. Mama elköltözött. A rendőr kaszált
is, lassú nehéz húzással. Kaszált a kertben, mint az egyszeregy.
Kaszáló számtan. Kaszáló egyszerű remény. Kaszáló Schéner
Mihály-szobor. Fából-faragott halcsikó-huszár, fahurka-
csillagkesztyű-kezében szikrázó réz-szirmú margaréta. Koponyájától
talpáig végigrepedten és eresen fénylik belűl a barna
sebhely, a diófa-villámrepedés és facsizmája is repedt, a barna
fargolyók pont-tengelyéből gyűrűsen fogazott ördögnyelvként,
mereven fölágazó gyíkfarokként, bordalegyező-fahártyatoll
kettős csúcsvégű pikkelyrépaként a faköpeny szobor-hátközépig
fölágazó haltest-haluszony huszár-halmámor testbefejeződése.
Az egyik. És fából-faragott fodros csiperkegomba-karimájú kalapja
is repedezett, mint a kiszáradt gyönyörűség, elszáradt vénasszony-
hüvely a temető-föld alatt a koporsóban, fehér szőrfödelü sárga
hártyaköcsög, méztelen hártyakancsó, a fölfújt marhabél-palack,
a száraz bogárhártyaszárny-kitineres hártyaharang, a férfit-már-
nem-ismerő, a magáról-megfeledkezett, a halálról-elfelejtkezett,
kiszáradt egyszer-volt életkút a temető-föld alatt a koporsóban!
Ott a temető-föld alatt a koporsóban, az elszáradó testhúsra száradt
vászoningben, fehérselyem alsószoknyában, ráncosan-legyezősen
berakott feketebársonyszoknyában, amely mint harmonikásan
szétnyitott, fatoll-koszorúsan széthúzott fekete körlegyező a
Rothadás föld-kezében. A halott öregasszonyok alsótestén, szemérmén
nincs selyembugyigó, fehérvászon alsónadrág, beparfümözött picinyke
asszony-gatya, térdig-száras vagy combközépig-száras nőstény-alsótest
gatyakesztyű, levágott-ujjvégű kétujjú kesztyű-nadrágocska, vagy
az istenkard hasitékát, a szőr-méhecske-arcot, a hártyás comb-
golyókat, az ürítés gyászpontját befedő selyemháromszög-zsákocska,
az oldalt két-szemnyilású. Mint egy sárga selyemkoponya, fehér
vászonkoponya. Úgy rothadoznak ott szemérmetlenűl
a temető-föld alatt a koporsóban, az Isten előtt meztelenűl az
ezüstcsipkezászló, fehér papírcsipkelobogó szemfedő alatt a koporsóban,
kezükre tekert rózsafüzérrel, mint halott feketerigó a kertben. És a
rózsafüzér rézdróthurkokra horgolt szentjánoskenyérmag-szemei
is a kézhúsba száradnak barnán, feketén, mint a halál szemölcsei,
hulla-sömörök, barna mályvabimbók, fekete rózsarák-rügyek
élő testünkön, hátunkon, kezünkön, arcunkon, az élő halálhúson.
S a kis ólomkereszt réz-korpusza, a réz-Jézuskrisztusocska a
sötétkék ólomkereszten az egymásba-hajtogatott ujju sömörtyűs,
gyűrt, ráncrózsafánk-vadrózsaágsátor fekete halálbejárat-közepén
függ, halálpóknyál-halálhabpenész liliomkürt szőrkürtjébe lógva,
a rothadás-rongyos, szivárványló tíz-gyíknyak összegubancolódás
pikkelyes gerendarács-házikó lila ajtóüregében. Az imára
tenyérrel-összehajtott viasz-halcsontvázlevelek, a gótikus palatető
templomkúpok, szines halálpikkely cserép-templomok, Istenre-
hegyezett mohos templomtetők. Egymásba-harapó törpe krokodílus-
csontvázak, a halál fekete bársonymellényes mellkasára állított,
kúposan szétnyitott rothadó imakönyvek, pördült, penészes,
csigásan fölkunkorodó, faforgács-tekercsgyűrű lapokkal! És oda-
bent sötét van, a koporsóban forró sötétség. És ők ott imádkoznak
már a Földgolyóban ezentúl mindörökké. És lesz-e föltámadásuk?
Föltámadásuk lesz-e majd? Amikor testvér-önmagát megkeresve
szilárdpuha anyaggá lövődnek össze elemi részecskék, atomok,
s élő rendszert alkotva újra sugárzó boldog emberré összeépűl az
emberanyag résztvevője, részlete mind, s a csont, a hús, a szaru,
a szőr, az ideg, az ér, a vér, a hártya, a nyálka, a nyirok, a nedv,
a pálca, a csap, a szin, a keringés, eszmélés, érzékelés, a
kocsonyás és a mész-akaratú, a testecske, lemez, neuron, szövet,
huzal, kötőanyag, a membrán, és az erőtér, a vonzás, kötés, belső
mágnesesség, a váz, a szikra, az erőszövevény, a zsír és a víz, az
emberré-centrifugáló megvalósulás-gravitáció boldog dühében élő
emberré magzatosul újra s kibújnak a földgolyóból mind a volt halottak,
mint darázs-szúrta, bogár-szúrta, méhecske-szúrta almából a
kukacok, a feketepöttyös szemfoltu, fekete sarló-száj bajszos,
fehérüveggombostűfej-koponyájú rózsaszelvény-rózsaharmonika kis
kukacok, fodros gyűrűharmonikázással, rózsaszín húspumpacső
szelvénygyűrű fodorlüktetéssel. Kibújnak a földből a fekete
öregasszonyok. Kibújnak fénykukaccá magasztosúlva. Ezüst-eres, vér-
pókháló-eres, vasrozsda-eres, zafirgyökér-eres fényszárnyakkal,
mint a legyek. És a Földgolyó felszinére gravitációval ragasztva:
hemzsegnek, sírnak, nyafognak, zengenek, vinnyognak, zöngicsélnek,
zizegnek, zörögnek, gégehangon szikráznak, dünnyögnek mohos zenével,
mint a fekete, zöld, piros, kék, szürke-fehér-pepita, borostyánkőszinű,
fehér, ezüst, arany, sárga, barna, lila legyek a légypapiron. A sárga
ragasztó-mézzel átitatott széles zsírpapirszalagon egymásra-ragadva,
egymásba-visítva bozsgó vastag hártyaszőr-szalagkupacban. A légypapirt
telihold-arcú rajz-szöggel a plafongerendára tűztük, a kis zöld
papirkoporsó-dobozból a föltekercselt csirizmézes széles papircsíkot
imazászlóvá lehúztuk a konyha-levegőben. Jobb kezünk
mutatóujjával s hüvelykujjával fogva a légypapir kis zöld papir-
koporsóját, a fölnyitott-födelű keménypapir-koporsócskát: húztuk-húztuk
a mézes buddhista imaszalagot, a mézszínű halálszalag-nyelvet,
s az sercegve, mézzel-ropogva, csirizesen cuppogva halál-ragaccsal
önmagából mézszálasan, mézrost-pókfonalakkal
kigöngyölődött, s ott lebegett a sárga papirnyelv-halál, a
levegőbe kilőtt kaméleon-nyelv, lapos halálférfivessző, makkja
kis zöld papirdoboz-koporsó! „Zengő légypokol” írta Babits
Mihály. És zengő légypokol lesz ez a Földgolyó a föltámadás
után? Tudtad ezt Babits Mihály? Tudtad ezt te Illatos Vérgyapjú
Szavú? Te Virágok Gégerákja-Szavú? Te Virágok Csönd-Szűzhártyája
Szavú? Te Alighieri Dante Fordított Esernyőváz Szempillaszőrén
Ücsörgő Fekete Angyalsírás Szavú? Te Szűzanya Emlőjét Szerető-
Szavú? Te Harcos Fekete Assisi Szent Ferenc-Szavú? Te Jónás Cet-
gyomrának Zsírjának-Vérének-Savanyú Emésztőnedvének-Epehólyag-
váladékának Büdös Háborgó Sötétjéből Csillagémely-Szavú? Te Dühös
Méhecske-szúrás az Átok Piros Hüvelykujján, Fekete Fullánk a
Teremtés Makkjába döfve, Kiszakadt Méregmirigyzacskós Sötétkék
Potrohkard, Fénylő Fekete Darázstőr a Balga Ének Szívében!
Tudtad ezt Gyönyörű Gyászom? Gyászfehér Bagolyhím-Reményem?
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni.
Szombat. Vasárnap. Láttam egy metszőollót a késesnél a kirakatban.
Gondoltam megveszem a kirakatból. „Ez cégünk reklámja uram”
mondták. „Ezt nem szabad eladni!” Gyönyörű régi acél-metszőolló!
Szárai acél-pikkelyesek. Két sarlókése fönt, az összehajtott
sarló-címerkoponya, mint a kék keselyűcsőr. Pikkely-dorong szár-
nyelei közt a feszítő-szétnyitó rugó, mint egy kövér fémcséve-ászka.
Csévézett sűrű acélrugó-darázspotroh. Mint egy meghízott ezüst-
szalagtekercsrúd-pióca. Mint egy fémrugószalagtekercs-kukoricacső.
S alul a szárkapocsbilincs acélgomb-acélhárfacsontváz csókja,
mint a tiszta ítélet. Cápakoponya fogsora egy bálna emlőbimbójába
harapva! Hát vettem másikat egy áruházban. Ez inkább
a fürkészdarázs kövér sárga szájsarlópárjára hasonlit. Úgy is mozog,
mint a fürkészdarázs feketepettyes sárga metszőolló-rágószerve.
Én vonattal bejáró diák voltam. Budapestre jártam iskolába.
A batyuzó kofák, öreg parasztasszonyok kacsát, libát, őszibarackot,
tojást vittek vonattal Budapestre. Ha szükségük volt, hát nem
vacakoltak. Az állomás mellett a marhamázsálónál letették a
batyut a porba. Bokáig ért a szalmás, szenes por. Lócitrom,
tehénlepény a porban. Lábukat szétnyitották a kötényes szoknya
alatt. Ahogy szétnyitnak egy ollót. És úgy vizeltek állva a porba.
A szoknya alól sárga habsárkányok. Forró vízkígyók, sárga vízerek.
Fekete folyamtérkép lett a szürke por. Ezüst porhabon
kék iszap-érrendszer. Aztán magukat megtörülték. A térdek
fölött begyűrve a szoknyát. A vágásig gyűrve kemény simítással.
Aztán a batyus kosarat fölvették. Hátukra vették, mint kosaras
hámot. A fehér batyu fehér alján a kosár vesszőcímer-alja:
porpókháló, fekete kaporvirág. Van egy pók Floridában. A
Cyclocosmia-pók. Potrohfara aranykorongpajzs. Körben sugárban
aranyküllők. A potrohpajzs-napkorong mint aranylemezből kovácsolt
emberarc. Emberszemei. Emberorra. Emberszája. Aranylemezkovácsolás
napsugár-emberarc. A korongperemen szőrkoszorú körben. Arany-
Agamemnon-halotti-maszk aranypóksegg! Igy védekezik. Igy vadászik.
Csalogató pók-nap. Ilyen volt a kosarak alja. Az öregasszonyok
igy csinálták. Állomáson. Temetőben. Igy pisáltak. Állomáson. Temetőben.
És várták a vonatot, a zöld villanymozdony-húzta vonatot Bicske
felől az öregasszonyok, kofák, a fehérbatyus asszonylovak, fehér-
batyus ló-kofák, ácsorogva, toporogva, fekete fejkendőben, fekete-
pamut fejsisakban, a dobozosra-hajtogatott keményitett feketevászon
harci sisakban, amely szemöldökszőrük külső bajusz-íveitől oldalt
függőlegesen hosszan kiállt, mint a lovak aranylánc-szegélyhimzésű
fekete szemellenzője, a fekete bőrkocka-bőrfül a lófejen, a ló-
szemgolyók két külső barna tojáscsúcsa mellett, a barna lószempillák
verdesése mellett. S a dübörgő őskori fémrovar, a villanymozdony
sikítva, csikorogva megállt, s rugós, hernyós harmonika-csápja, az
áramszedő zúgott, mint darázs a gyufásdobozban, légy a kimosott, barna
csavarosfödelű neszkávé-üvegben, s fémrúd-rombusz bogárcsáp-alakja
spriccelve hányta az elektromos szikrát, mint lázas gyerek ha főzeléket,
hurutot, nyálat, tejet hány, mert testhőmérséklete a fenékben 41,5°
már és sírni se tud szegény, csak okádik pirosan, meztelenül, s feneke
likából úgy áll ki a lázmérő lapos üvegcsöve, mint középkori gyermek-
kereszteslovag hátából az arab dárda. Lázléces írótoll-alakú lapos
üveghenger kék higanynövényszár gerinccel. Könnycsepp-átlátszó
megszégyenités! A magasfeszültségű villanydróttal érintkező vizszintes
csápvég-szedővonal köpte a kéksárga szikraesernyőt! Tíz évig jártam én
is Budapestre. Iskolába, gyárba. Reggel ötkor be, este ötkor haza.
Házunk az állomástól három kilóméter.
S a háború alatt, s a háború után függve, lógva, csüngve a vonat-
lépcsőkön, a harmadosztályu vagonok peron-korlát rácshintájába
kapaszkodva, ülve az ütközők függőleges vastányér-emlőin, a rovar-
vasrágószerv őskapcsokon, fürtösen egymásba kapaszkodva, röhögve,
káromkodva és bozsogva rongyosan, foltozott cipőben, foltozott nadrágban,
foltozott kiskabátban, mint darazsak, méhek barna óriás-gombóca a
faágon, a tízkilós darázsdinnye, a méhekkel tömött méhecske-puttony,
dagadt kék hemzsegve síró darázs-zsák, óriás bölénybika-herezacskó
zúgó darazsakból. Meg a vagontetőn a háború után, 1946-ban. Apám mellett
ültem éppen a vagontetőn a kifosztott emberszemétdomb-embersűrüségben,
mikor egy kötélvastag villanydrót leszakadt. Egy fiatal férfi jobb
combjára zuhant, s levágta azt egy zengő drótkötél-ütéssel. Csípőjénél
a combját meg a herezsákot. S a férfi csak ült meredten, a sárga
ámulattól kikövezetten, feneke alatt sűrű vérlavór. S levágott lábát,
a nadrágszárcombosat a semmibe dülledve merev szigorral fogta, mint
rétre-kitett karonülő kisgyerek a piros szöcskét. Nem is tudta még
mi történt. Ült, mint egy porcelán-baba az ágyon. Ült: halállal
kezében a halálon. Egy cigánynál láttam ilyet, aki hajnalig hegedült
nekem. Ingujjban hegedült nekem, s ott ült a porcelánbaba az ágyon.
A kétméteres porcelánbaba az ágyon, a selyembrokáttal letakart dupla
házastársi ágyon. Vagy talán a zöld bársonydiványon. Ült meztelenűl
az óriásbaba. Kék üveg-koporsó két szemablaka, rózsaszín babateste,
mint egy óriási asszony, fején csigás szőke hajlomb, szőke fészek-
kosár, csücsöri szája rúzzsal kiföstve. Igy ült a hatalmas rózsaszín
porcelán asszonybaba-szöcske. És a férfi heréi az alvadó vérben, mint
föltört tojások ribizlilekváros edényben. Fehér spermatányér-napraforgó-
fejházba ütve remegett a két véres tojássárgája. Ült a kopott-ruhás
megmenekült. És a nagy fekete gőzmozdony sípolva, fütyülve, fekete
füsthajat okádva, fehér gőzpamacs-csokrokat hörögve ment tovább!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. A rózsát
két szemre kell metszeni. A szőlőt is két szemre kell metszeni. Szombat.
Vasárnap. Szombat. Vasárnap. Nézem a tavalyi rózsaszárak kifogzott
tüskés ágkoronáit. Kigyófogsorú grafitpálcák. Kutyafogsorú kihegyezett
grafitrudak. Anyám szemével nézek mostan. Apám szemével nézek én!
A grafitrúd rózsaágak, a grafitszál rózsapálcák rozsdafekete-alvadt-
vérbarna bőréből piros, hegyes szemfogacskák állnak ki keményen,
mint gyerekinyből a metszőfog-kezdemények, mint csecsemő-inyből
a fogcsírák éles hegye. Mint a párzási időszakban izzó kutya szőr-
kesztyűujj vesszőtokjában megmerevűlt vesszője tokvégből kiálló hegyes
vesszőcsúcsa, a piros ceruzavég piros grafitszigonyhegye: a rózsarügyek!
S a rózsaágak sárga, horgos halgége-fogai: a tüskék! Kobra-méregfogak,
sárga gyíkkarmok, jádekő-krokodíluskarmok, zöld zománcpáncélos
növénytigrisfogak, növénypárducfogak, növénysakál-fogak,
rózsahiénák zománcfogai, rózsarókák növénycsontfogai!
Hentes-öregasszony-dagadt vörös rózsapókok körömhorgonycsokra!
Lila sáskarózsák, fehér rózsasáskák lábszárának fogazat-tüskéi!
Vérpettyes rózsaszöcskék növénylábszár-fogsorfűrésze. Sáskalábszár
sárga csonttüske-reszelője! Rózsa-imádkozósáskák, Ájtatos
Manó-rózsák fogókarjainak tüskefésű ölelőkar-fogsorai! Rózsa-oroszlánok
zöld tépőfogai, rózsaragadozók növénykarom gyűlölet-izzása,
növénycsipesz-kézcsokrok fehér porcelán-farkas-fogsora!
Ti bosszú-éhes sziromlabdafánk lábszárfogai! Ti őrült sziromgombóc-
vadállatok, neuropata vérhabzó rózsahermafrodita láng-káposztafejek
tömzsi zománckései! Ti zöld bőrötökön gyűrűsen körbe-fogsoros
állati növényhüllők, bőrötök lila rücskein, gumóin, repedés-lángjain,
ólmos háncs-zsindelyein sárga üvegfogakkal kicsírázott
növényállat-hüllőcsöndek, kék rózsakajmánok, zöld rózsakrokodílusok!
Ti dühöngő sziromgyomrok, öntelt lábasfejüek, fekete zománcrúd
lábszárú vércsöndességek sascsőrei, keselyűcsőrei, karvalycsőrei,
héjacsőrei, bagolycsőrei! Rózsasasok, rózsakeselyűk, rózsakarvalyok,
rózsahéják, rózsabaglyok, rózsavarjuk, rózsadenevérek, rózsavámpirok,
ugató rózsakutyák, egyhelyben repülő rózsasárkányok kék zománc-
pikkelypálca-lábszárának karmos üvegháromszög-tőrei! Földbe-gyökerezett
rózsakobrák, rózsa-agyvelő fejű növényviperák, égre
meredő tébolyúlt rózsafalloszok kampós-végű üvegszögei! Ti vasrúd-
lábszárú kavernás rothadó növénytüdők, virágtüdő cserjekenyerek
növényfém-csonthorgai! Ti sziromsalátává bomlott piros vesék, salátás
sárga sziromszemgolyók, karcsú hosszú rózsatüskés languszta-
lábszárakon állva! Földbeszőtt rózsaremeterákok, fodrosra feslett
szivek, ég-felé-fordított koporsószoknyák növényasszony lábszárának
növénycsont-jégcsapjai! Ti húsomba-harapó gőgös rózsaringyók
fogai, ti, rózsaráják, rózsadelfinek, rózsakardhalak, rózsapolipok,
rózsaribancok, rózsaszajhák, rózsakurvák üveghús fogsorai!
Rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa: mohó, céda, vak Gyönyörű Szégyen!
Rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa: a Bűnhődés Gyilkos Öröme! A
Megaláztatás Virágtébolya! Vicsorgó Piros Haláljövendölés! Hangtalan
Sárga Gyászima! A Megváltó-test lila Utálat-Sebhelye! A Földbe-
leátkozott Ördög Bélgázának Homlokomig-lövellő Lángkoszorúja!
Meggyújtott Titok! Piros Habkoponyával Égő Halálgyertya. Tüskéid,
mint az átlátszó viaszcsurgás fagytüskéi zöld gyertyalábadon!
Az Áhitat Virágökrendezése! A Bűntudat Fodros Virágüst-Vaginája!
Piros Kegyetlenség-Könnycsepp Zománctoll-Tüskelábon!
Haldokló Tüdőbeteg Száján a Tüdővér-Habdaganatgolyó! Az
Angyalok Végbelének Vérző Aranyérkoszorúja! A Hallgatás Vérző
Szemgolyója! Az Üvöltés Néma Sziromfőzeléke. A Bizalom
Piros Növényvesztesége! A Semmibe-tátogó Halkopoltyú Bíbor
Kopoltyútoll-csokra. Véres Nyálkahártya-Derengéssziromhalmaz!
Tüskés grafitlábszáron Tiszta Havi Vérzés! A Földgolyó Dühének
Tűzgomoly-Ordítozása! Eres Alvadtvérkorona állatüveg-tüskés
növénycsikóhalak kettős-üvegorrliktrombitás karcsú csikóhím-fején.
Piros Csikló-Forgács-Serleg! Bénán Izzó Vörös Emberiség-Szégyen!
Rózsa! Rózsa! Rózsa! Rózsa! Rózsa. Kapzsi Remény a Reménytelenségben.
Boldog Fehér Növénytudat-Győzelem a Reménytelenségen. Rózsa!
Nem-Halál! Rózsa! Szerelem! Rózsa: Hitemnek Mindíg Föltámadása!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni!
Szombat. Vasárnap. Egy rózsatüske kőműves-kötényembe akadt.
Megharapott a rózsa, mint egy állat. Rózsakobra méregfogát jobb
gyűrűsujjam körme alá vágta. Egész a körömágyig. A növényállatfog
ujjamba tört. Kihúztam. Ujjamat szájamba vettem. Szívtam a vért. A
vért kiköptem. A vért a földre köptem. Nyálhabos vérpöttyök, mint
első virágok. Orális gyógyítás ez. Orális ujj-szerelem! Hányszor is
gyerekkoromban! Ha üveggel, késsel ujjamat megvágtam! Ha kapával
lábam nagyujját szélesen bevágtam a szőlőben, a kukoricaföldön.
S lábam nagyujja szétnyílt, mint a rózsa, s lábam nagyujja szétnyílt,
mint piros gyíkszáj, ha két ujjal a hegyes zöld pikkelypofa oldalát
megnyomtam, ahogy a tátikát, a virág-oroszlánszáj virágbársony ló-
fejét és száját tekercs-csipásan göndören kinyitotta. Megnyomtam két
ujjal a gyík fejét, a toka fölött a két gyöngyházkorong fülpikkely
alatt. A halló-dobok gyöngypikkely födője alatt. S a szempillás
szemhéjas két üvegsziklák, a zöld látósírkövek dülledten ragyogtak.
Könnytelenűl. Mint egy kínai vers. Akkor még vékony kisfiú voltam.
Ültem fekete klottgatyában a földön. Lábam nagyujját a szájamba
vettem. És szívtam a vért, köptem a vért. A hangyákra, a tücskökre,
a sáskákra, a katicabogarakra, a földre. Aztán a sebszájas
nagyujjat szőlőlevélbe csomagoltam, diófalevélbe pakoltam. Fokhagyma-
szár zöld fölfújt növénycsövével betekertem. És kapáltam tovább.
És nézett a krumplivirág, szitakötő a kaporvirágon. Nézett a
szőlőkacs zöld bajusz-csigakürttel, nézett a hagymalevél, nézett
a térdemre ugrott aranypettyes szöcske. Nézett a bárányfelhő, meg a
zöld pontok, zöld növénypontgolyók csillaghalmaz-szövevény szőlő-
fürt-kezdeménye, annak ponthalmaz-szüneteiben, a levegő-facettákban,
mint egy cellás rovarszemben, nézett az erjedő meleg
csönd meg a sáska-zengés. Még a déli nagyharang is odanézett!
Barna kondulással nézte: sántikálok. Szőlőlevéllel betekert
nagy-lábujjam vért sírt, mint a mesebeli ördögcsecsemő!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni!
Egy sárga növényfog, fehér rózsafog végigkarcolta bal kézfejem bőrét.
Vért gyöngyözik a karcolásvonal. Rózsavadak! Az ember vére ez!
Rózsavadak: az emberfia vére! Metszem a rózsát kemény gyors,
csattogással. Metszem a rózsát verseken merengve. Metszem a
rózsát s kezem összevissza írva, karcolás-csíkokkal összevissza írva,
rózsatüskeceruzával piros pókhálóvá írva! Majd elmondom a
Mamának, majd elmondom mit csináltam! Talán már Ő is metszi
Bián a rózsát a kertben. Mama hetvenhat éves. Metszi a rózsát
a kertben. Néha leül a földre. Ül szétterpesztett lábbal. Ölében,
a köténygödörben hever a metszőolló. Ölében, a szoknyavályuban,
a barna szoknyateknőben kis kezei hevernek. Tyúkszem-gyökérpupillás,
sárga pikkely-kőgyík, bütyök és ráncgomolygás
kőpolip-kezecskéi! Ujjai meggörbültek, bütykei tulipánhagymák,
körmei antik pénzek vasreceháló császárlovas-szoborral. Erei mintha
kívül lennének kezére nőve. Ott hever a kötényben két keze
hervadatlan. Pedig ő két kezéből már csak két kődarab van. Két
folyondárgyökérrel benőtt kő-sírkövecske. Két rózsafagyökérrel
beszőtt kő-keresztecske. Ül a földön és úgy lát, mint aki szalma-
száron, a sárga növénycellulóz-csövecskén át nézi a világot. Gyula
elmondta, hogy még verseket is szokott írni. És élete regényét egy kis
kockás füzetbe. Nézi a hegyek alját. Nézi a túlvilágot. Hiszen a
túlvilágban él minden, amit látott! A cső végiben, messze, az a
picinyke ember, akár egy mikróba, mikroszkopikus állat, ott a kék
pont közepén fénylő pici lény talán az Isten! Vagy talán egy ember.
Megy metszeni a szőlőbe. De az is lehet, hogy Isten. Igaz, ő nem nagyon
hitte. Vagy a fénypont a kék pontban, kék könnycseppben fény-állat:
talán a halál lesz? Talán az ő halála? Nézi a látáscsövön, nézi a
látás-száron sorsát: ami volt, lesz. Ami már sohasem lesz. Ami még
sohasem volt. És ami sohasem lesz. És nem fél. Mert Mama nem
fél. Mert Mama sohasem félt. Mama csak rettegett mindíg.
Reszketett, ha nyílt az ajtó. Részeg jön? Végrehajtó? Póstás a
halálhírrel? A rőfös a tartozásért? Vagy részeg urát hozzák? Vagy a
fiáért jöttek? Elviszik kivégezni? Istenem, mért szökött meg? Ilyen
makacs miért lett? És metszi tovább a rózsát. Föláll, lehajol, nézi
a semmit csőszár-szemekkel. Én itt metszem a rózsát. Én itt a Rózsa-
dombon. Mama mélytenger-lakó. Irgalmatlan rétegek fölötte! Ötmillió
év fölötte! Húszmilliárd év lebeg fölötte. Százmilliárd galaktikus
makromolekula lebeg fölötte. Az ember ennyit láthat. A kozmikus idő-
nyíl ezt mondja irányával. És hányszor százmilliárd az, ami még efölött
van? Mama ezt bizony látja. Nem látja, pedig látja. Ott él a magány-
ország mélytenger-öröklétben. Mint periszkópszemű hal, mint nyél-
szemű hal, mint csőszemű hal, mint csápvég-szemű hal úgy mozog a
létet tapogatva az állatvirágszár-végi világító szemekkel. Csápjai
jobbra-balra, csápjai föl-le lassan tapogatnak a létben. Néha
lámpát gyújt szemében az Elektromos Isten. Két százmilliárd
wattos Tungsram-villanykörtét. Abban az izzószálak, a wolfram-
szálak izzó kemény ősragyogása. Akkor belelát ő a Mindenség Szivébe!
Csápnyélen-ülő szeme akkor bevilágítja a Teremtés Minden Titkát.
Gyötrelem, Halál, Bánat, Baj, Betegség, Szégyen, Szerelem, Gyerek-
kihordás, Temetés, Létmosolygás, Gyűlölet, Bűn, Remény, Hit, Gyász
és Hullás fénylik. Kék ponttal úgy szikrázik, mint a Lyra csillagképe.
Nekem azt megmutatták ott fönn a csillagtoronyban. A távcsövön át
néztem: pici kék pont a Lyra, pici kék pont a csillag. Körötte világos-
kék szikrázó cérnagyűrű. E kékgyűrűs pici kék pont: Mama, ez a Lyra.
Nem az, amit beszélnek. Nem az, amit dumálnak: szakállas csecsemők,
vérző halott-árnyak, törpe-bakkecske könnyek, sárga bélsárkiáltók,
szervezkedő póktollak, kocsmát-motyogó szörnyek, fekete hullalángok,
kék agydaganat-szárnyak, kölnivízzel-behintett dadogó enyészet-
ernyők, ürülékliliomok, trágyából tulipánok, nyálfolyató félholdak,
zöld énekes-sakálok, vizen-szaladó gyíkként pancsoló közvitézek,
viziló-darazsak sárból, far-ringató dal-macskák, penészes bosszú-kardok!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. A verset
is meg kell írni, az époszt is meg kell írni. Az asszonyt csókolni kell.
Gyereket kell csinálni. A halottat el kell temetni. Amikor sírni kell:
sírni. Amikor nevetni: nevetni. Amikor szeretni: szeretni. Az öregnek
vígasz kell. Az embernek: reménység. A haldoklónak: mosolygás. Verej-
téktörlő kendő. Az öngyilkosnak halál kell. Étel az éhezőknek. Ital
a szomjasoknak. Víz: a szomjuhozóknak. A magatehetetlent meg kell
fürdetni szépen. A béna beteget meg kimosni szégyenéből. Vizeletéből,
sarából kimosni mosolyogva. Két vállunkra két tökszár-szőrös lábát,
a törzs két szőrös hártyacső-harisnyáját, a két száraz marhabél-
rudat, a fölfújt eres hólyagcsövet, a kettőt, a dagadt lábfej-
tőgyet a karmos ujjcsöcsökkel, a két lopótök-csöndet, a vízkóros
lábfej-könnyet a két vállunkra könnyen, könnyedén föl kell rakni! A
két hártya-keresztet, a két vízdinnye-keresztet, a két fonnyadt
hegedűt, az érzsák vízoszlopot, a két gyökércső-üvegtokot, a vízpüffedt
hőmérőt, csontszára a higanyrúd, a két sárga kristálygereblyét, a két
halálkarvaly-lábat vállainkra kell tenni. Nem, mint az asszony lábát
vállunkra szeretkezéskor, nem mint az asszony lábát vállunkra
szerelemben. Nem, mint szeretkezéskor asszonylábakat vállainkra, amik
a térdhajlattal égetik a vállat, a jobbvállat, a balvállat, hiszen
a szétnyitott lábak, akár egy parázs-olló bársonytűz kései lágyan a
forró férfivállon, s a lábszárak, bokapatkók, a sárga szaru-rózsák a
gerincet rúgdossák, a lapockákat rúgdossák, s odalent, a mélyben a
szétnyílt rózsaszemérem, a habzó virágállat, a csalánzó-gomolygásrab,
a húsevő rabló-rózsa, a sziromörvény-poliphab, a szerelemkönnyes-
ablak, a piros kehely-állat a kardvirágot várja, a csőkard halat várja.
S a férfi térdenállva nagy emlőbimbót csókol, görnyed érbuzogánnyal!
Nem így a tehetetlen béna két üszökrúd lábát, hernyós könyökcső-térdű
két vízrúd-kályhacső lábát! De könnyen, kis mozdulattal a két lábat
a két vállra. A két vízzel-töltött vastagbelet. A két óriás vizes-
uborkát. A két zöldindás vízkesztyű-zsákot. Ahogy vállaira tette
Leo Tolsztoj inasa a rothadó Iván Iljics lábait. A mosolygó
szőke jobbágyfiú! S a bélmocsár-foltos vásznat, a sárga
lepedőt kihúzni. Zöld gumipelenkát alája, s lavorból lassú
szivaccsal, szivacsból langyos vízzel mosni a széttárt test alját, a
hímvesszőt, heréket, bélepébe-mártott herezacskót, a sárga combsonkákat,
az aszott combtöveket, öregasszony ősz gyászát, a valaha-emberszülőt,
a fan-szőrzetet, ánuszt. S a katéter gumicsövét, a piros csőkígyócs-
kát a vesszőben fölvezetni, két ujjal fogva a péniszt, két puha
csipesz-foggal, a hugyhólyagba tolni, s a műanyag-szitagömböt
finoman fölpumpálni, szitalabdává pumpálni a burjánzó prosztatában.
Jajgat az öreg férfi, s a piros köldökzsinórként lassan lengve
kilógó, a hímvesszőből kilógó vékony katétercső végén a műanyag-
hólyag, a fehér műanyaglabda félig megtelik véres aranyszín vize-
lettel. Lóg az a műanyag-hólyag, fehér-gömb nylon labda, mint faágon
párzó csiga óriás ondótojása sárga kocsonyaszálon, virágkehelybe lóg
le, a fűhegyek zöld kaszája szikrázó kaszavégéig. Azután bepakolni.
Mint csecsemőt bepólyázni. S néz az öreg haldokló. Szeme vizenyős
hála, szeme, mint két könny-bimbó. Könny-angyal halál-rügy. Már szinte
a homlokán ül, a szemöldökszőr-késen, a szempillákon két lába, nagy
szárnyai is könnyből. Lát még? Vagy nem is lát már. Hörög akár egy
csillag. Halott már, vagy még élő? Fúj Istenig-zihálva. Lánya az
orvos-asszony, lánya a szőke asszony: hosszú szőke hajszálat tép ki
a fejéből. S e szőke hajszál-késsel, e szőke fényrepedéssel,
szőke gyökérsugárral hegedűl a szemhéjon. A sárga alvadt szemhéjon
huzigálja lassan, föl-le, jobbra-balra húzza a hajszálat.
Mint szőke cigány szőke hegedűvonójával szőke hegedűhúron ha
szőke zenét játszik. Az a szőke asszonyhajszál szőke élethegedűvonó a
szőke halálhegedű húrján, a sárga sárfazék szemhéjon. A halottat meg
kell mosni. A halottat fölboncolják. A halottnak koporsó kell. A
halottnak sír is kell. Fölöltöztetni a halottat. A gyereket megcsókolni.
A fölcsinált asszonyt ölelni. Hegyes viziló-hasára a fülünket rá kell
tenni. Az áldott asszony mellét csókolgatni kell szépen. Meztelen
testét megmosni. Ül meztelenül a kádban, mint rózsaszín elefánt-anya,
mint kövér asszony-Buddha! Testét beszappanozni. Szent teste minden
részét. Gyöngéd tenyérrel mosni. Vízhabbal locsolgatni. Az ősgyíkóriás-
tojás pocakot külön mosni. A szőrszalagos, szőrpihe-felhőfoltos,
piheszőr-csillagárnyas, érpáfrány-gömbhéjsátor forró
márványtehén-pocakot külön mosni. Már a gyermeked is mosod. Odabent
ő virágzik. Aztán meg kell törülni. A testet csókolva lassan.
Homloktól mellig, melltől köldökig, köldöktől ágyékig, ágyéktól térdig,
térdtől a lábujjakig. És megfordítva a terhest: tarkótól lapockáig,
végig a csigolyákon, minden csigolyát külön, a farkezdetig lassan.
Mint rózsafüzér minden fehér porcelángömbjét külön, végig az egész
láncot, egész a farkcsigolyákig. Aztán a combtalálkozások belsejét
végig lassan, míg fésülködik az asszony, szőke haja arany-miseruha,
a fargolyókig ér le, mint szőke búzakéve. Aztán a térdhajlatot.
Mint csigabiga-talpat. Aztán a bokacsontot. Aztán a bokabütyköt.
És a kisgyerek a hasban tudja, hogy csókolgatják. Az őspocak vele világit.
Mint nagy petróleumlámpa. Terhes petróleumlámpa-anyácska! Fénylő
ősgolyóhasú asszony! Medencecsontjaiból kinőtt óriás asszony-tyúk-
tojással! Vígasz kell a betegnek. A szerelmesnek jó ágy. A szerelmesnek
szép test. Cipő a kisgyereknek. Az embernek szabadság. A szabadságnak
ember. Embernek csak a jó szó. Béke a teremtéshez. Béke a teremtésnek.
A teremtésre áldás. A teremtésnek munka. A munkának okosság. Az
okosságnak érdem. Az érdemnek aranyláng. Anyamell csecsemőnek. Anyatej
újszülöttnek. Gyönyörű kövér mellből, eperszív emlőbimbóból vastag
selyemsugárban ömlő zsíros meleg tej. A kisgyereknek játék. Levegő
a felnőttnek. Az égitestnek napfény. Fény a növekedőnek. Nehéz sugár
a zöldnek. A vérrendszernek jó vér. Jó testvérnek jó testvér. A
világegyetemnek tudatos tér-virágzás. Időanyag a térben, tér az
időanyagban. A költőnek meg tudni: mi van a pillanatban. A pillanat
mögött meg miféle tény tenyészik. S meghal-e majd az ember, ha a
Mindenség kivérzik. Egyetlen beomlásban. Ha végleg összetörnek
függvények, erők, rácsok, vonzások, erőterek, megkötő taszitások.
Ha végleg összetörnek rendszerek, lüktetések, gömbpontok és örvények,
galaxis-szövevények. Ha minden összeolvad egy óriás csöndgolyóvá.
S az Egyetlen: kitört ablak! Önmagától lett vakká!
Mert ez a dolgok rendje. Vagy ez volna a rendje. És a rózsákat meg
kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Metszem hát a rózsát.
Metszem hát a szőlőt. Könnyű metszőollóval. Kemény kézszorítással.
Csattog a metszőolló, mint az izgatott rigó csőre. Mint az ideges
rigó csőre. A vaskos fém-rovarszáj ollók, a darázsszáj-metszőkések
csattognak a nyomástól, mint a rigó-anya csőre, amikor izgatottan
a két hosszú szaru-csónak, a sárga szaru-levélkard, a két szarutőr-
csipesz horgait összecsapja. Mintha két deszkalapot üt egymáshoz
a gyermek. Kopogva brekeg keményen, mint ködben Luca napján,
mint Nagyszombat hajnalvérben nyekergett a kereplő, ugatott a
kereplő. Hengeres fogaskerék körül ahogy levegőben-tekerve pörgettük
a nyélvégre favillával függesztett toll-lapátot, a fenyőfa
lapát-tollat pörgetve kis fenyőfarúdon. A kis fenyőfarud végén
akár egy csillagos bunkó a bordázott hengercsigolya. S a hosszanti
deszkabordák, a körcsillag-uszonytollak, a függőleges fogaskerék-
küllők kiálló uszonyszárnya, s a küllő-vályuk sárga csillagtövis-
ágyékteknője mélyét-magasát a lapátvéggel súrolta-megütötte a kereplő-
toll fája. Mert elmentek a harangok. Az angyalok elvitték. Majd
délután visszahozzák. Krisztus-föltámadáskor. Addig csak kereplő
szólhat. Harang helyett fa-tekerés hang. Luca napján boszorkány-űző.
Fából faragott citeratoll fa-halcsontváz bordaciterán. És ettük a
ködöt akkor, egymásnak kiabáltunk. Gyerek gyereknek ködben. Egyik
űrcsöndben álló angyal a másik űrcsöndben álló angyalnak kiabál így.
Közöttük galaxis-tömbök, szupergalaxishalmazok. Fénypontmezők,
tércsöndek, tűzpontörvényszigetek, üresség-terjedésidők. És ittuk a
vért akkor. Nagyszombat hajnalában. Jézus kiömlött vérét. És véresen
kerepeltünk. Ahogy egy zuhanó angyal, angyalördög brekeghet. És
virágban a halott Krisztus. Krisztus halott teste. Virágkoporsóban. És
virágban a kertek. S a mező is virágban. És egy-két harmatos lepke.
Mint Krisztus sebei szálltak! Mint Krisztus szöggel-átvert kéz-sebei
szálltak! Mint Krisztus szöggel-átvert láb-sebei szálltak. Mint Krisztus
lándzsával-megszúrt szívsebe szállt a lepke. Szeme vérvizenyő-csöpp,
sárga mohafényszőr-könnycsepp Krisztus szívsebéből, a hullavért
csöpögőből. A hullavér hullavizenyős vér. Abban mindenféle nedvek:
nyiroknedv, sejtbomlásnedv, tüdővíz, erjedés-húslé, sejtbomlás-
tűzásványanyag büdös szirupfolyadéka, a bronchusok halálenyve,
a véranyag halálvizelet-kicsapódása. Csattog a metszőolló, mint az
izgatott rigócsőr! Metszem a rózsát, a szőlőt. Előbb a rózsát, aztán
a szőlőt, a barna venyigéket. Csattog a metszőolló. Hullnak a lemetszett
rózsaágak, csigolyatoronycérnaszál fekete hőscincércsáp-rózsavesszők.
Hullnak a gazos földre le. S a föld zöld, kék, rozsdalila és grafit-
fekete óriás tüskés szöcskelábak, fésüs sáska-fogókarok, imádkozó-
sáska ölelőkarok, letört póklábak, szarvasbogárhím-lábak, levágott
tyúklábak, libalábak, pulykalábak pikkelyes, töviskörláncos keresztűl-
kasul ceruzával összevonalazott feketekockás-zöldkockás számtanfüzete.
Mint lányaim 1.80 forintos kockás, kék kockapepita iskolásfüzete,
amit vastag ceruzavonalakkal, szürkefekete grafitszál-csíkokkal
összevissza rajzolnak és írnak, buta kezecskével ragadva még
a ceruzára, filctollra, zsírkrétára, mint levelibéka ha sárgatenyerű
zöld húsüvegbársony-kezecskével markol vékony fűzfaágat,
barna barackfa-ágat, s csuklós üvegpálca-ujjacskái átizzanak az
odaragadás-életrettegéstől. Rózsaág-filctollvonalakkal, kúsza
egyenes kazalhalmazokkal teleírva a tavaszi föld. A föld, a
föld, Emberiség-égitestem télnedves, tavaszporhanyó felszin-anyaga!
A föld, amelybe halott testemet majd leeresztik. A föld, amely
halottaimat őrzi. A föld, amely élőimet hívja. A föld, amely tavaszomat
küldi. A föld, amely nyaramat megadja. A föld, amely őszömet
reméli. A föld, amely majd magára húzza telemnek sűrű gyapját.
Agyunk megteremtője: Föld! Agyam kigondolója: Föld! Egyetlen
Anyag-Reményem, Űrben-dübörgő Égitest-Agyvelő, te, Föld,
Föld, Föld, Föld, Föld, Földgolyó! Lányaim kis lapáttal, kis
kék vödörrel, piros gumicsizmában járnak a kertben. Szemük kék,
szemük barna fénytojás. Szemük barna katicabogár. Szemük kék
katicabogár. A kiváncsiságtól kiszállna már homlokuk alól, szőke-
hajharangos fejükből, mint óriás kék katicabogár, mint óriás barna
katicabogár. Feleségem az avart gereblyézi. A barna rothadás-szőnyeget,
a fekete korhadék-szemfedőt. Lehullt tavalyi lomb. Lehullt
tavalyi levél. Sárgabarackfalevél, szilvafalevél, meggyfalevél,
őszibarackfalevél, körtefalevél, szőlőlevél, ribizlibokorlevél, piszke-
bokorlevél, orgonalevél! Elrothadt postáim, ti rothadó, hártya-ablak-
cellás falevelek, bokorlevelek, szőlőáglevelek. Venyigék barna postái
ti! Mit üzent nekem az Idő? Mit üzent nekem ez a növény-posta?
Fölveszek egy alvadtvérfekete meggyfalevelet. Nézem a könnyű halál-
hártya-szárnyon a halálírást, halálüzenetet. A meggyfalevél
felpördült-szélű rothadt bronz-lándzsatoll. Nézem, mit írt rá az
Őszi Alvilág, a Kristályos Őszi Pokol? Miféle bűnt, miféle bánatot?
Milyen nekem-szót! Milyen nekem-pokolt? Milyen üszkös, kúsza
jövő-jóslatot? Milyen jelenidőt és milyen holnapot? Rajta miféle
bélyeg, miféle alvilági stempli? Mit akart ezzel a rothadt falevéllel
nekem a Láthatatlan Rejtelem üzenni? A falevél: horpadt, gyűrt,
földben szitásra-rothadt bronzkori lándzsahegy, üresség-ablakosra,
hártyacellásra korhadt fekete aranytoll görög múmia-királyok, szkíta
múmia-fejedelmek aranylevélkoszorú-aranykoronájáról, letört
arany babérkoszorú letört halál-levele. Itt-ott látszanak még a növény-
pórusok, a levéltest üszkös póruspontjai. A levélszár-főérből hal-
bordázatosra szétvirágzó mellékerek, s a mellékerekből pihebolyhosan,
pamutpáfrányseprüsen szétspriccelő hajszálerek, mint vizsgálati-lemez-
anyagon a becsapódott elemi részecske robbanás-sugárszétspriccelése
buborék-vonal sugáregyenesekkel, pontgyűrűlánc csápbajszokkal, pont-
csigolya-sugárgörbe spirálkacsokkal, robbanás-tűkristály szálka-csillag
sündisznókkal dermed a halálhártya-halálzománc levéltest-foszlásanyag-
ban. És a levél-érhálózat drótháromszögei, drótnégyszögei, drótrács-
arcrostélyai levegő-üresek, csönd-üvegesek, vagy pórusos világosbarna
növényhártyával feszülők, mint halott emberfül dobhártyája feszűl a
növényhártya a barna drótvázakban, drótkeretekben, mint halott szűzlány
szűzhártyája a halálhüvely trombitatorkában, közepén kör-alakú vizelő-
lukkal, havi-tisztulás nyílással. S a levéldobhártya, mint a halottaké,
a rászáradt füljárat-zsírtól barna. Barna enyv-pecsét a fül hallás-
hártyáin. És itt-ott még a levélen a megvarratosodott növénytestmaradé-
kok, a levélbőr cafatjai. Mint szétfolyt hulla koponya-arcán bőr-
maradékok, a homlokon, halántékon, szemhéjtyúkszem is, az orrcsont
kettős villaága alatt a felső ajak lebenybőr-szárnya a bajusz-százlábú-
val, s az alsó ajak nedves cimpabőre. S itt-ott, mint térdemen
gyerekkoromban, a kőzúzás-seb rücskös, ragyás barna vaspecsétje, a
rózsaszín forradás-szélektől körben fölkunkorodva elváló var rücsök-
pecsétviaszcsillaga, az áttetsző peremszélű bronzpénz, a fekete
fedőpikkely-gyertyaviaszpaca: a parafapénz-szerű forradás vastag
rücsökgombja, a gyerektérd óriás taplógombája: a kérges levélbőr!
A valaha zöld! A valaha nap-evő! A valaha fény zöld forradalma! És
de jó volt viszketve lehúzni, kéjjel lekaparni azt a rücskös
sebkérget, száradt fekete forradás-varangyot. Mert gyógyuló térdemen,
mint száradó kövér varangy. De jó volt aztán nyálasan szopogatni,
cuppogva rágicsálni, csámcsogva harapdálni! A térdseb forradás-
csigahéját, varrat-teknőcpáncélját, mert viszketett alatta a gyógyulás,
mohó vigyorral letépni, s rágicsálni lassan, mint agyalakú barna
dióbelet, boltban-vett kukacos, kukacjárat-ürülék-forgácshabos
szentjánoskenyeret, aszalt szilvát, konyhaszekrényből kilopott
mazsolát, kátrányszagú cukorspagetticsövet, a bocskorszíjat, töltött
nápolyidiót, fekete medveszart! S a térdemen, a gyermekkönnyű térd
könnyű csomóján a letépett varrat-dióhéj talpnyoma, a seb még nyálzott
fényesen, mint csigamászás ezüstnyál hártyaszalaga, a redős csigatalp
fényes, cellofános hab-nyálcsíkja, mint újszülött borjú, könnyezett
fehéren, mint újszülött csillag, égett és viszketett édesen, mint
kamaszkölyök fölmeredő, mézelő ágyékrügye, a rózsaszín szerelemkukac
hímcsigaszarvacska, gennybimbóval sárgán csipázott, mint piros
gyulladásos szem, halottat-virrasztó szem a ravatal-éjszakában,
fehér vágásvonallal izzott, mint szőke kardél, a sebhártyás rózsaszín
hús-sziget a barna húson, tücsökfekete kamaszbőrön, fénylő piros
bőrhártyapénz. Sárga süppedés-sziget, mint nagy szürke kő alatt a fű,
ha a követ fölemeljük, vagy elgördítjük, s ott a nedves sárga élet,
szőke fű, szőke föld, kőharmat-könnyesen! Ó, mi mindent ettünk,
rágtunk, szívtunk, szoptunk, nyaltunk, rágicsáltunk mi, gyerekek,
szegények, szegények szegény gyermekei, mi, cukorra-éhesek, édességre-
szomjasak, megmaradni-akarók, látomás-szárnyúak, magunk-is-dolgos-
látomások, halottat-ismerők, holtakkal-beszélők, holtakat-mosdatók,
holtakat-cipelők, véres köhögések árnyékai, mi, vérköpések barna
virágai, mindíg-munkába-fogottak, verejték-ámulók, boszorkányröhögésen
nyargalók, lélekharangon-repülők, munkában-agyonsebzettek, száradó
sebeink, mint cipőnk kisujj-bütyökhelyén a rávarrt folt, mint
féllábszáras nadrágunk térdén a más szövetanyagú sötétkék folt,
mint kinőtt kiskabátunk könyökén, a szívfölötti repedés fölött a
rávarrt szürke folt, mint egyetlen fehér ingünk szakadás-sebén a
sárga foltozás! Mit ettem én, mit ittam én boldogtalan gyerekkoromban,
szőke-bajszos kis fekete tavi fiú, aki ott növekedtem, talán ott is
születtem a biai tóban, makacs és gőgös fiúcska taviszörny, szülők
reménye Reménytelenség, kicsi kéz-ujjaim és kicsi lábujjaim között
már az úszóhártya is kinőtt, mint a lázrügy-lázdió szemű sárgafoltos
bőrpaccsnak, a lihegő zöld bőrkavicsnak, a kecskebékának, s barna
csacsitöke-labda, a tömény gumigolyó-fenekem lika fölött pikkelyes
ágtőből kisarjazva nyálkás zöld kettős levéltoll halfarkuszonyom is,
a piros hártyalegyezőbordázatú úszó-harmonikaszárny! S nem is tüdőm,
de két kopoltyúm volt már, két vérszivacs-legyezőlevélcsokor alsó
állkapocspatkóm alatt a nyakamon, a gége jobb és bal oldalán! S kettős
úszóhólyag a háromszög-kisfiú-mellkasban a tüdők helyén, a gyomor,
a máj, a lép, a vesék, az epehólyag fölött, kettős töknagy sárga
hártyadió, fehér hártyatojás, levegővel töltve. S vállaim pikkelyesek,
s pikkelyes hátam két lapocka-izomszalaga is egész a fargolyó-kezdetig,
s lábszáraim is pikkelyesek, a lábfejek pikkely-kesztyűhátak egész a
lábujjakig, s voltam, mint zöld gyémántgyík, pikkelypamut sárga
vizisikló, halfiú-emberhalacska, pikkelyharisnyacipős tavi szellemecske.
S voltam erdei bolyongó zöld növény-őz, eleven kisfiú levélszobor, zöld
levélharkály, növénycinke, növénysárgarigó, növényrózsapirók, növény-
aranymálingó, növényfiú-zöldike, növényfiú-szarvas, piciny
fekete erdei hattyú, citromcsalánbagoly, zöld fűből font szarvasbika-
fiú, zöld fűkalászból font növénypamutszöcske erdei nyúl, s a nyúl
kalászkristálytű szimatolása fehér növénygyapjú orrlik-oválispárral,
két fehér pamutkarika üresség-tojással, a nyúl kalászból font
kagylótollú fül-ágaskodása. És voltam forró levélpikkelyhemzsegés
zöld erdei szél, zöld erdei szélben ifjú fekete ágnyikorgás, fekete
kőpalavessző ágcsikorgás, fehér nyírfák zöldpikkelyingű csönd-
pillanata, aranytányérból kinövő nyirfácska-lombszarvú kék
kristálytüske-pocakgömbű, kristályhártyafekete-gerincuszonyfélholdas
csikóhal, kék szelvénygyűrű-farkával a csönd hínárhártya-pilléreire
tekeredő lófejű baltácska, kis csikófejű üvegfejszécske
növényhalcsikó. És voltam erdei pillangók kavargása a zöld
zokogásban, százezer lepkelobogás, káposztalepke, citromlepke
pávatollfarok szarvcsápú állatitatós-papir-csillaga és voltam
fekete vascsigolyák antennatornya-csápú hőscincér-fiú, a
sötétkék szőrös kitinrinocérosz, a csillagokig görbülő kitinsarló
szarvú orrszarvú bogár, óriásbarna bogárteknősbéka, lapos
harctéri páncélsisak-feje két oldalán a fogó-ollók, az ollós
fogókarok, mint a dámszarvashím lapátvilla szarvai, mint a
rénszarvasok mohás szarvkoronája, voltam szarvasbogárhím-
teknősbékabogár, aki spermáját úgy lövelli nőstényére, egy méterre
nőstényétől, ahogy a tűzoltó, az arany-kakastaréju fekete lakk-
sisakos ember-katicabogár viharvászonfecskendőjéből, a vaskardhal-
szájú sárga dagadt vászoncsőből a vizet a tűzre, égő házra, égő
kátránypapír-asszonyszoborra! És voltam erdei hangya, erdei
katicabogár, erdei sün, háromszögüre összehajtogatott collstok-lábú
szöcske, Simon István verse ilyen, ugróvillás zöld sáska, voltam
kabóca, kabóca is voltam: égerfa recéskabóca, bordásfejű kabóca,
süveges kabóca, fapajzskabóca, tarajosfejű sarkantyuskabóca,
énekeskabóca, mamakabóca, szarvaskabóca, púposkabóca, bivaly-
kabóca, laposfejű kabóca, szélesfejű kabóca, vérpettyes kabóca,
fűzfa-tajtékoskabóca, égerfa-kabóca, változó tajtékoskabóca,
kakukknyál, füleskabóca, pompás kabóca, juharfa-kabóca, méregzöld
kabóca, lándzsafejű kabóca, kurtaszárnyú kabóca, vérkabóca, fekete
kabóca, réti kabóca, kabóca voltam, domború előhátamon oldalt álló
fülekkel, a szemeket félig oldalt körülvevő rovarszaru-szemüvegkeret-
koponyával, az előháton fölnyúló, hátrafelé fölmagasodó oldalt
szarvtüskés kitinszarvakkal, a fejtetőn háromszög-alakú
pontszemekkel, zöldbordás-zöldcsőrös kúpkoponyával, összenőtt
szemekkel, voltam gyertyafejű kabóca, akiről régen azt hitték
világít, mert szemei előtt hosszú üres hólyag van, leforrasztott-
végű kitinhólyagcsőr, hogy feje, mint hosszú petróleumlámpaüveg,
voltam az Ének hosszú lámpacsőhólyagként világító orru Kabóca-fia,
négy állatfalevél-szárnyú kabóca-kanalasgém, mert kabóca-orrom
sárga fölfújt hólyagkanál, mint a kanalasgém hosszú csőre, Kabóca-
Szent Ibisz, négy-szárnyú kabóca-rózsás flamingó, voltam az Isten-
Ének jövő-kabóca-kövülete: kabóca-papucs csőrü madár, mert ének-
fejemen orrom, mint a mai ősmadár kis sárga tollrózsa fején 48-as
férfilábra való vastag sárgakék csőrpapucsok, mint buta vastag
szaru-petróleumlámpaüveg, a kék pillangószemek előtt kövéren
kinőtt őskori szarukoporsó, zöldsárga csőrtoka-esernyőzacskós
kabóca-pelikán voltam, a Csönd Szent Rovarmadara, voltam a Négyszárnyú
Zengés, a Négy Szívalakú Hártyaszárnyas Ciripelés, a petróleum-
lámpaként égve világító iszonyat orr-gyertyájú hosszú marhabél-
hólyagcső-orrú Rovar Cyrano de Bergerac, a palackba gyűjtött harmat
pára-erejével Holdra-repülő elefántormány orrú szerelmes Költő-
Rovar Cyrano de Bergerac, énektajtékomba-búvó kakukknyál-lárvafiú,
hiszen ürülékem ez a tajték, a kakukknyál, s ebben töltöttem lárva-
koromat, s úgy vettem levegőt, hogy potrohvégemet e zöldfehér
tajtékból kidugtam, lélegeztem a potrohtüdővel, potrohvégi lélegző-
ponttal, hogy megmeneküljek a Kiszáradástól, s testváladékom
habosra fújom, a tajtékot a kifújt levegővel buborékosra a levegő-
golyókkal! Voltam dongó, darázs, méhecske, méh, poszméh, lódarázs,
szitakötő! Világító szívü Énekes Kabóca. A Fekete Saskirály hasonlata.
Hiszen a Szegények Fia más mi lehetne?
Hiszen a Szegények Fia mi más is lehetne? Mi más? Mi más? Mi más?
Mi más a Szegények Fia? Ciripelő Hit. Vígasz-ciripelés. Ciripelő
Boldog Áhitat. Halhatatlan Rovarének-eskü. Rovar-Remény Éneklő
Megmaradás. A Természet Rovarpáfránya. A Természeti Lét Százmilliárd
Létezés-alakja. Természetté Visszaváltozott Bánatfiú. Szél. Fű. Kő.
Növény. Lomb. Víz. Köd. Nap. Csillagfény. Hó. Rovar. Bogár. Szelíd
Állat. Könnyű Énekesmadár. Ragadozómadarak Szeme. Dérzizegés.
Hókürtök Hajnala. Gömbvillám Elektromos Tűzlabda Csilingelő Gurulása,
Bárányfelhő és Viharfelhő. Kék Holdfényhártya a Dolgokra Ráfeszülve.
Holdkecske Ezüstkönny Teje. Ráfolyva a Derengő Esti Létezésre.
Kukoricatáblák Hűvösség-Iráslehelete. Árnyékszöcske Ugrándozása.
Szőlők Feketecsipke-Sárkánytalpnyom Árnycsacsogása a Hold-Éjszakában.
Pipacspinán Lepkepihenés. Zöldkobra Csalántűz. Mályvák Koldus Kenyere.
Kis Zöld Növénykenyércsomag a Mályvalevelek Zöld Szőrhónaljában.
Őzek Virágpor-szempillája. Rókák Selyemsuttogása. Békák Zöld
Bőrhegedűje. Sárga Átokdadogása. Erdei Tisztások Aranygyász Serleg-
meztelensége. Szarvasok Fekete Csillagkopogása. Ködzihálás.
Ködnyerités. Ködök Asszonykönnye. Véres és Fostos Madársegg
Tojásvirágzása. A Magány Méze. Kalásztekintet. Zöld Tűcsokor-Pillantás.
Hímvesszőnyál Holdemlőn. Fehér Fénypárzás Barna Barlangkoporsóban.
Tarajosgőték Zöld Üvegszirom-uszonyán Piros Vérpontlánc. Piros
Temetőbogarak Iker-Rombusz Baszása. Párzó Legyek Nászröpte: a
levegőben két szőrös üveggyertyafej úszik zenélve, kék egydió-
kettősrügy zeng röpülve a nászban. Csigabigahermafroditák Egymásra-
Tekeredő Kettős Nyelvcsókja, Habos Húsgyertyalángok Egymásba-csavart
Csókörvény-Birkózása. Juharfa-Laokoon-Repkénykígyó-Verekedés.
Zöld Iszalag-fojtás Zöld Növénytüdőn. Lila Madárvizeletluk Erdei
Hóban. Piros-Kék-Zöld Negatív Állatvizelet-Liliom Erdei Hóban.
Kristályrúd Piros Rovarvizelet Bokorlevélen. A Nap Fénycsörömpölése
Temetők Sírkő-fogsorán. Fehér Fácánrikácsolás Fekete Árnyzokogásban.
Fenyőfák Mézgavaginája. Erdei Cseresznyefák Mézga-Tehéntőgye. Erdei
Koporsószag. Növények Zöld Halálszaga. Darázs-lapockák Hártyafénykard
Szárnya. Sárga Méhecskevállak Zúgó Fénytolla. Napszeretkezés.
Holdejakulátum. Zöld Csillagtakony az Ürben Szétcsorogva. Lárvák
Földmélyi Selyemkő-Gyöngyvirágszoborfája. Csíkbogarak Fekete Láza.
Halak Tagadása. Csíborok Hattyuálma. Vizipók Küllős Lencsekerék-
Vizenfutása, Selyemhártyadob-Úszása. Virágok Hajnalhasadása. Hajnalok
Menzesz-sápadása. Alkonyok Dögláng-szivárgása. Éjjelek Húsrimánkodása.
Éjszakák Szerelemváladékszaga. Sperma a Nemzőtesteken. Sperma a
Szerelemszőrben. Spermaszálak Fehér Fehér Hernyói a Férfiherén,
Asszonycombon. A Hit Lázkoronája. A Hiány Csóküszke. A Remény
Tajtékzászlója. A Remény Kabóca-Cirpelése. Ciripelő Kabóca-Remény.
Ciripelő Kabóca-Szegénység! Hiszen a Szegények Fia mi más is lehetne?
A Szegények Fia mi mást is tehetne? És otthon mindíg rossz volt.
Szegénység volt és köhögés volt. Részegség volt, veszekedés volt.
Vérhányás volt és vérköpés volt. Hurutköpések sárga medúzái, véres
sárga csillagtenyészetei a lavórban, a vödörben. És ordítozás: „Nem
birom tovább!” És ordítozás: „Kiirtom a családot!” Kés és balta és
repült a vekkeróra, röptében ébresztőt csörögve. Mint óriás réz-
cserebogár. Gömbölyü fémkalapja alatt a vas-szárú fémütő, a vasgomb-
fejű függőleges ütőbunkó, a fekete hang-bárd, az ólomkoponyás virág-
szár, a karcsú palacsintasütő rezgett keményen, gyorsan csengetve
rezgett, mint a cserebogár csápja, a rézlaplegyező-harmonikahúzás,
s a félholdként szétlegyeződő függőleges rézlapok csáplevélkoszorúja
levéltollai szünetében a levegő volt a fujtatózsák szelvényhernyója.
Röpült a vekkeróra hajnalt csörögve, röpült a réz cserebogár. De
nem találta el apám fejét. A falnak csapódott, a földre hullt.
Apám meg sírt fehér gatyában, bokáig érő hosszú gatyája ágyékvágása
résén, fehér gatyája fehér gatyasliccén szeplős szeméremteste kigyű-
rődött, mint pettyes csigabiga pettyes szarva, a szeplős fitymabőr-
szemtokkehelybe csomagolt szemgolyó-makk, a higanyszárú higany-
lopótök kék buboréka. Mint gyűrűfoglalatban zafirkő.
Röpült a vekkeróra, röpült a fémkakas, fémmel kukorékolt részeg
hajnalunkban. A szegények fiának meg kellett maradni! A szegények
fia halott nem lehet még! A szegények fia föltámadást hoz majd!
A szegények fia énekelni vágyott! A szegények fia: megváltó-fiú lesz!
A szegények fia: a Szegények Álma! Keserűség-fának vértajték-virága.
Föltámadás-hit Ő! Isten Körözvénye! Jézus-léptű barna Szívütés
a csöndben. Szép Fekete Zászló: vászna sűrű dacból, vászna gyász-
szövésű aranyhímzés-kendő! Fején aranydárda-levél, szűz láng,
mint az apostolok feje fölött akkor, amikor megjelent a Kis Üdvözítő,
sebei nyitottak, emberlénye fényből, emberlénye mégis húsból és
haragból, emberlénye mégis szelid szánalomból. Bedughatod ujjad
az én szívsebembe. Az a seb az Élet! Az a seb a Holnap! Az a seb a
Mámor! Az a seb: Jövendő! Az a seb a Másik Létezés Kapuja. Isten
két szemhéja az a fehér sebszáj! Alsó s felső Isten-szemhéjak
közt a szív, mint piros szemgolyó nézi a világot. Az emberiséget
nézi dobogással. Nézi ezt a Kételyt piros rugdosással. Nézi a Gyöt-
relmet szerelem-ütéssel. Nézi a Szerelmet Kegyelem-Hivéssel! Nézi
a Szánalmat szánalom-pirossal. Vicsorog szivével, mint kutya
szemfoggal. Hát ezekért jött ő Istenből kiejtve? Hát ezekért hullt
ő keresztre szögezve? Hát ezekért lett ő, mint fénysugár-sperma
az alhas falán át az Asszonyba folyva, Mária fan-szőre, s szőrgyapot-
kankalin köldöke között a tojásdomborulat bőrén s húsán törve fény-
utat magának az Asszonypetéig, a petefészekből leváló tüszőig, a
méhbe ágyazott istenfél-embercsiráig, emberfél-istencsiráig
fényszigonyként küldve? S Mária kis hasa, mint egy szines légyszem:
százezer cellából ikrásodott tojásgömb. S mint a légy kék
kristály-szemén függő-csíkban függőleges szivárványszalag pántosodik,
szivárványszinű vastag domború szalagcsík, át az ötszögletü kék
kristályszemecskék, a facetta-szemcsík, kék pontszemek halmazrácsán,
úgy az Anya hasán fekete szőrszalag függőleges íve köldöktől a
szőrszájig, a piros cimpákat virágzó szőrlázig! A szőr, mint egy
vánkos szines keresztpántja, mint kék bársonyvánkos szivárvány-
szalagja! Isten mindenség-rádiumrög agya küldte, a rádiumsugárzás
láthatatlan fallosz az Anyába őt, hogy ezekért meghaljon. Előbb
megszülessen! És gyerek lehessen. Csecsszopó lehessen. És kisded
lehessen. Majd gyerek lehessen. Majd kamasz lehessen. Legényke
lehessen. És férfi lehessen. Hiszen ez a próba. Isten csak az lehet,
aki végigjárta létével és lényével ezt az emberutat. Csak emberré
válva lehet Isten Isten. Ahhoz embertest kell. Ahhoz emberszív kell.
Hogy tudná különben az Éhséget, Szomjat, a Szerelmet és Gyászt, a
Szégyent, Szorongást, a Könyörgést, Átkot, Megaláztatást, Kínt,
Csábítást, Bűnhődést, Bűnt, Irgalmat, Sírást, Gyűlöletet,
Áldást, Erőt és Hatalmat, Futást, Legyőzetést, Koldulást,
Korbácsot, Megbocsájtást, Mágnes-terét az Asszonynak, a Gyötrődést,
Halálfélelmet, Bujkálást, Babonák rejtelmét, Kuruzslást, Varázslást,
Csodatevést, Munkát, Bajt és Betegséget, Vér-sírást és Vért-izzadó
Éjszakákat, Magányt, Elhagyottság fehér vacogását, az Istenkáromlás
Gyönyörű Vak Gyászát, az Emberkáromlás Pokolzuhogását, a Félelem
Lila Dárdáit a Szívben és a Hit-elhagyást és a Hit-elvesztést és a
Jóság Bolond Szegénységét tűrni és az Elmebajok Vad Kelyhét Kiinni?
Csak emberként. Istennek is embertestben. Hiszen ember nélkül
nem létezhet Isten! Hiszen ember nélkül a lét nem is volna!
Dolgaival a Lét égne és szorongna. Hiszen ember nélkül a világ
magányos, önmaga tébolyát virágzó anyag csak. Erő, anyag, törvény.
Ennyi csak, más semmi. Embertestben tud az Isten megteremni.
Embertesttel tud az Isten Isten lenni! Szegények fia voltam én. Szegények
dacos fia! Bolondnak mondtak engem a falumban. Bolondnak mondtak
már gyerekkoromban. „Boris”, mondták anyámnak, „Boris, bolond a te
fiad”, „Boris” mondták, „mi lesz a fiadból?” „Boris” mondták, „mi
lesz a fiaddal?” Bolondnak mondtak engem a falumban. Gyerekkoromban
és kamaszkoromban. És később is bolondnak mondtak engem.
Legénykoromban. Férfikoromban. Talán nem szabadott volna
merengnem? Vágyni, nézni, látni se szabadott volna? De hisz azért
van az ember, mert emberként ez a dolga! Lettem volna
gyárimunkás inkább? „Ez a taknyos mindent telefirkált!” Papirost,
palánkot, meszelt falat, falinaptárt, krajcáros regények,
regényfüzetek címlapjait a nyári klozeton ülve, meztelen fenékkel,
míg nagy zöld legyek dongtak, s áztam a nyár klozet-szagában a
baromfiudvarban, kakas kukorékolt, tyúk kotkodált, én meg megnyaltam
a lila tintaceruzát, s nyál-lila ragaccsal a regénypapírra írtam
a hölgy csipkés ólomfesték kebleire, ólomgöndör fejére, mellei
közét ólomnyomatrajz kígyó marta! Nyelvem és ajkaim lila-véresek,
hipermangán és jód-ízű tintaceruzavérben fogaim. Bolond, ki ürítve
papírra ír! Nyári gyerekkorom! Nyári gyerekkorom. Bolondnak neveztek
engem otthon. Jobb ha kimondom! Mert bolond, aki néz. Anyám, anyám,
szegény anyám, te! Nem fiút szültél, nem is bolondot. De szülted
a Gondot! Egyetlen Óriás Szemgolyót szültél Anyám: engem!
És szememmel én mindent megittam, megettem. Mert a szegények
fia mindíg éhes. Ez illik a szegényhez! Két-lábon járó Szemgolyó
voltam. És nőttem világ: a látásodban. Úgy gyűrtem a világot
szemgolyó-létembe én, ahogy álmomban egyszer: körben kis fekete
kezek nőttek a szemgolyóm peremén, és e kis majomkezecske-koszorú
Látomást, Álmot, Világegyetemet, Embert, Emberiséget, Állatot, Növényt,
Fényt, Sötétet, Virágot, Színt mohón a szemgolyómba rántott. Gyömte,
gyömöszölte szemtojásomba a létet. Mint párnacihába a tollat. És
szemem dagadt és vérzett! És szorongtam, mint annyiszor gyermek-
koromban. Tömték, gyúrták a szemperem-majomkezek pupillámon át
szemtestembe, amire lényem emlékezett és nem-emlékezett. És beleolvadt
szemembe a Lét, ahogy az ereszhordó fekete vizébe a hulló hópihék, s
szemem dagadt, dagadt, dagadt, mint valami Tehetetlen Ősakarat,
világmindenség-nagy golyó lett szemem, s benne az Értelmetlenség és
az Értelem, az Anyag, a Láz és a Halál és a Szomorúság. És én
lettem a Magányos Szemgolyó-Gömbvilág. És ez a Szemgolyó-Világ-
Gömbegyetem vérzett, mint az öreg katonaló szeme, mielőtt fejszével
fejbevágtuk. És vérzett akkor is, mikor összeesett és elzuhant.
Ahogy koporsóra zuhan a hant. Mint Illyés Gyula koporsójára tegnap-
előtt! Vérzett a Gömb! És én szorongtam ébredésre-éhesen. És
megfagyott a ló óriás véres szeme, Édesem. És a lovat nem tudtuk
megenni. Ennyi! És én barna gyűrtségben szorongtam. Mint annyiszor
szegény gyerekkoromban. Fejszével vágtuk a lócombot a fagyban.
A front már elvonúlt. A lócomb lila volt, mint a püspöksüveg.
Ránk háborús vastag éjszaka hullt. Mint világító csillag-szemfödő.
Mint kőre kő! Gyűrt álmaim! Gyűrt álmaim, ti! Barna gyűrődések.
És sehol fény a résnek. És sehol rés a fénynek. Félnek-e a hullák?
Félnek-e, akik már nem élnek? Félnek-e a halottak a földben?
Én a világot e szemperem-majomkéz-koszorúval a szemembe söpörtem,
mint lila seprűkoszorúval, kék kefekoszorúval. Mint sárga
vizes agyagföldbe a polyvát, a Létezést a szemembe gyűrtem, a
szemvízkocsonyába gyömöcköltem. És a szemgolyón kívűl a Semmi volt.
A Nincs-Már! Az Ott-Volt Helye. A Létezés Üres Ürege! Az
Űrtelen Űr! A Magánytalan Magány. A Lehetséges Lehetetlen. Az
Egy-Szikrázat Üresség-Kegyetlen. A Nem-is-Kárhozat Üres Némaság.
Sehol pont, fény, rés, rács, ketrec, erő, gyöngédség, gyűlölet, gyávaság,
tűz, világ! És úgy szorongtam, álmomban tudtam: szívem a homlokomon
dobban! Mintha folyékony ruganyos higanytöltelék préselődne sűrű
lilakék tódulással mellkasomból gégémen át a koponyámba. Mint
homokóra üveghólyag-ikrek egyikéből a másikába a ruganyos, folyékony
higanyanyaglámpa. Ez volt a szivem. Ez volt az ütés-hitel. Ez volt a
szívtódulás-szívfolyás. Föl-le, le-föl: a szívhigany-higanyszív
vándorlás lefolyás-föltolulás. És tudtam mindezt nem ébredve
fel, mintha a gyermek álmában bevizel! Hol vagy Halál?
Messzi még? Vagy már nagyon közel. Nem hívlak én, ne hidd,
nem hívlak én. Hisz nem azért született a Fiú, a Szegény Szegények
Fia, nem azért, hogy ne éljen még a holnapért, hogy ne éghessen
még azért, ami van! Halál! Én még nem adom magam!
Jöhetsz lőfegyverrel, vagy késsel, vagy szelíd szép nevetéssel, hiába
jössz, még nem adom magam! A költőnek itt még sok dolga van! Ujjammal
dög-szivedre bökve kiáltok: „Hátra Kurva, hátra Jégkeselyü-Átok!”
Jobb kezem mutatóujjával a Halál szivébe döfve, mint nehéz korommal
töltött koromköcsögbe, piros kést a fekete Várakozásba, piros kardot
a fekete Káromkodásba, ordítozom: „Hátra! Hátra! Hátra!” Szivem
az Elmúlást kivárta! Szivem az Elmúlást kibirta! Szivem a Halált Zöld
Énekkel teleírta! Ahogy növénnyel a tavasz a földet. Csírával,
magzással, fűszállal, virággal, ággal, levéllel, leveles ággal, leveles
indával, rüggyel, bimbóval, zöld peremajkú szelvényes csészetokkal,
zöld növényi szálkák csontváz-szárnyaival, mint levegő-hal testét a
szálkából szőtt tollak, a csontváz-tojásketrec-hasonlat, zöld növény-
szögekkel, zöld pehelyszár-csöndbecsülettel, zöld növénycsövek könnyező,
zölden síró gyertyáival, amiknek a sziromcsésze a lángja, a sziromkürt
a lángja! A fehér, a piros, a sárga, a lila, a rózsaszín, a kék
fülkagyló-csokrok, pöttöm kürtöcske-habcsokor bóbiták, zöld növény-
lovak kürtöcske-felhő-csokor csótárai, pedig a tavasz zöld lovai
Élet-lovak, nem Halál-lovak!, zöld levélcsikók, levelekből szőtt
kanca-bokrok, hermafrodita növény-lovak, bizsergő habpöttyök, nap-
csókra tengeri csillagként szétnyíló vaginagyomor-arcú sűrű
sziromlevélgyűrűk, alkonyat-csókra tengeri csalánzó-tollseprű-
gyomorvirág-koponyájú vastag szirompénzecske-koszorúk, a titkos belső
csönd zöld szivacsszárán cafrang-szoknyájú medúza-virághólyagok,
hólyagmedúzák szivárványos szappanhabbuborék-hólyagkönnye, fehéren
vérző egylábú virág-kanalasgémek, zöldlábú virág-íbiszek, sárga virág-
hattyúk zöld sáskalábszárral, s ha eltöröd a növényi gólyalábat, a
szár sípcsont-törése, növénycsont-csonkja a hólyagszár törésgyűrűje,
a zöld növénycső ásványos peremkarikája fehér könnyel vérzik, enyves
fehér tejföl buggyan ki körben a szárgyűrűcsonk növénypapír-
karikájából, csillagos sárga ánusz-kalapok, fényszempillák, izzó
hab-gyűszűk, virág-gulipánok, lila-csőrű, aranykard-taréjtüskéjű
rózsás virágflamingók, csöpp virágsündisznók törpe zöld nyélen,
sziromtűzgolyó-gesztenyetokok, kék sziromcsigabigaházak fekete ajak-
kürttel, madárangyalok véres, meszes fehér segg-köpései, angyalcsiklók
habkönnye, légi szellemszárnyasok illatos végbélköpete, ürülékláng-
mészcsipke-szitarácsgolyója, piros növényi aranyérbimbó-koszorúk,
vérző végbélcsomók kemény hártyaüvegből, láthatatlan angyalvaginák
fehérfolyása, zöld falloszok makk-kúpja ovális madárcsőr-orrlik
húgycsőszájából fürtösen kövéren kibuggyanó spermasisakok,
kígyó-hajú mítosz-fejek ondószálcsokorból, spermaparókás zöld
hímvesszőkúpok, zöld szártölcsérben virág-fagylaltgombócok,
habszemgolyók zöld szemhéjak közt, fekete szivek fehér harangokban,
tótágast álló növénylányok égremeredő sziromszoknyája, vastag árny-
zöld csiklóval, amely fallosz is egyben, a csikló merev üvegrúd végén,
az ötszögű üvegdorong tetején laposan, vízszintesen ráforrasztott
növényszívvel, üvegcsillag-makk-keménnyel, fodros lángzenék, habos
tűzpillanatok, habosra fölecsetelt borotvaszappan-daganatok a
levegő-férfiarcon, növényi rézüstöcskében a drótfonadéklopótökkel, a
habverővel fölvert habvatta tojásfehérje, piros halszemek zöldpikkely
növényhal csészekopoltyú-fejében, hab-pusszedlik, sziromfánkok, arany-
pont-gomba-habcsókok, fordított esernyők kinyitva zöld küllőkre
feszűlten, apró virágpirókok, büszke virágharkályok, virágzó növényi
fakopácsok, aranymálinkók a földbe szőve, aranysármányok zöld virág-
lábszárral, zöld denevérek: bársonycsönd esernyők, piros galambcsőrök
zöld pénzkása-fejben, könnyes növénykobrák fölfújt zöld pikkelyesernyő
fejjel! Megdöföm a halált virággal és szóval. Ledöföm a halált
szóval és virággal. Leszúrom a halált tavasz-énekemmel. Megkötöm a
halált virágzó szavammal. Csontfekete testét benövöm virággal.
Beburjánzom fényét a zöld szerelemmel, mint a sírkövet a repkény,
vastag zöld lánggal, ahogy zöld szivébe fullasztja a repkény, levél-
kása zsákba, a zöld duzzogásba, a zöld háborgásba, a zöld ámulásba,
a zöld halálgyászba! Vörösrézdrót-gyökérhálóba befogja, zöldfényű
levelek bíbor köpenyével dühét betakarja! S a zöld levélköpenyben
megfagy a halál! Bíborzöld szivemből most már ki se látszik! És a
vörösrézdrót hálóban a sírkő, mint mélytengeri merítőhálóban kőtoboz-
hal virág-pontsorokkal, az egyensúlypontsorvonallal világító
kőkoporsó-hal, vízmélyi őskoporsó-kőhal szürke üvegfénnyel dermed
és nem mozdul! Nincs kő-lüktetése, nincs kő-tátogása, kőgömb-szem-
golyói nem gyászolnak fénnyel, kő-kard uszonyai kőtoll-faroklángja,
kőpárolgás-mosolya, kő-alattomosság kő-tehetetlensége önmagából
most már zöld tűzbe meritve! Virágszáraimmal megverem reményét,
virágszigorommal benövöm vak fényét, virág-gyémántommal fölfalom
szerelmét, virágtűz-sóhajjal csontjait megrágom, virágtitok-lázzal
halálba gyalázom, virágóhajtással kőlángját igázom, virágbűntelenség
virágáhítattal kőlázát bezárom, virághűség virágvígaszom halála lesz
a Halál-Kőnek! Halljátok, ti, élők? Halljátok halottak? Halljátok,
ti, voltak, és ti sose-voltak? Halljátok halandók? Halandók, halljátok?
Élők, ti halljátok? Halálra-készülők? Halálra-ítéltek mind, ti, mind,
ti élők? Halálra-itéltek, mind ti, mind, halandók? Halljátok halálra-
szültek, ti, halandók? Halljátok halállal-nemzettek, ti, élők?
Halljátok, a Halál Nemzettjei, Élők? Halljátok halandók, amit így
igértem, megölöm a Halált, hiszen megigértem! Halljátok halandók,
halljátok ti élők, ti el-se-bukottak, ti-tán-nem-is-élők, ti remélve-
félők, ti gyászolva-gyávák, ti gyászban-remélők, ti türelemrózsák,
ti gyöngyevő rákok, ti zsákszájú fények, ti könnytulipánok, ti
éhségnárciszok, ti sóhajmézgyertyák, ti ködárnyak, ti agyvelőszörnyek,
ti húshagyó keddek, ti hamvazó szerdák emberhúsanyagból, ti vér-
liliomok, ti pitypangkoporsók, ti köhögéskürtök, ti szőrálomhattyúk,
ti álomtrombiták, ti halálszivattyuk, ti kék embertűzből ragasztott
kis könyvek, csöndnyelvű himnuszok, rejtelemlámpácskák, emberarcú
táskák, szarlélekharangok, ti félelemkesztyűk, hírhegedű csókok,
boldog hamis eskük, csaló szerelmesek, sírással üzekvők, zokogásjácintok,
jázminkáromlások, embercsaló gépek, rühes büntetések, árvákat
fölfaló emberfogsorkések, könyörgéshalottak, rimánkodáskurvák, ti
büntető rühök, embernek-se-voltak, tolvaj imák, ti gyűlöletszárnyak,
képmutatás-taknyok, ti hazugságfüstök, ti álnokságtörpék, ti
ámításrácsok, ti jajgatásingek, ti panaszpusztulások, pusztító
panaszok, áhítat-zsebmetszők, ti kétlábonjáró kakas-palavesszők, ti
emlős ragályok, ti fölcsinált szőrös büdös ólomkancsók, ti bűnhődés-
lárvák, nagytökű gipsz-szobrok, ti járványszemgolyók, ti lepra-
kolera-pestis-tífuszmáglyák, tudós boszorkányok, máglyán-égő árvák,
csöcsös szitakötők, gyémánt cikkanások, rabló kövek, gyilkos pina-
rimánkodások, bozontröhögések, ti irigységbalták, ti késevő kések,
ti lueszes fejfák, trippertulipánok, kankóliliomok, hanglemezbarázda-
korong-butulások, hanglemeztű-szószok, butaság-kolompok, rabló
kajlaságok, viszkető páfrányok, csalán-méreg ágyak, pókselyem-
csöngettyük, ti fullánk-hitüek, sötét csókolások, ti lepkeszem-mohák,
boldog csókacsőrök, a boldogság előtt gépfegyveres őrök, szivarfüst-
katonák, hódolatjelvények, majomsegg-mirigyből varrt bánatkalapok,
orrszarvufingások, elefántfingások, vizilófingások, ti emberalakú
kis ketrecablakok, stiglicketrecajtók a kétely szivében, ti mind
mégis mámor, ti mind mégis éden! Ti mind mégis ember, én emberiségem,
ti mind mégis mosoly, szerelem és munka, ti mind mégis hűség, emberség
javunkra! Ti mind mégis szépség, ha kell kötelesség, ti mind mégis
soha elhagyás és restség, ti mind mégis jóság, csak így egyszerüen,
ti mind mégis vágyunk ember-holnapunkra, ti mind mégis-mégis
haláltól nemzettek, ti mind mégis-mégis halállal megvertek, ti
mind mégis-mégis gyönyöröm keménye, ti mind mégis-mégis nem-múlásom
fénye, ti mind mégis-mégis-hárfa a kezemben, Emberiség-Hárfa
Orfeusz-kezemben! Élethúr, halálhúr hárfámra feszítve, az Emberiségen
hárfázom szivemmel, élethúrt, halálhúrt pengetek hitemmel, jobb
mutatóujjam s a többi jobb ujjam bőrrózsa-bögyével pengetem a
hárfát, az Emberiséget s a Hárfa-Világfát! Föltámasztó hitem lángol
ujjaimban, emberföltámadás virágdalaimban, világföltámadás boldog
énekemben. A Világegyetem-Hárfa az ölemben. Szivemhez szorítom
Emberiség-Hárfám, pengetem ujjammal Világlét Világfám. Orfeusz-
kezemben, Orfeusz-hitemben zenél az a hárfa Isten-teljesebben.
Halljátok, ti, élők? Halljátok, halandók? Halljátok, ti holtak?
Halljátok, ti élők? S énekemet hallja csillag, kő, víz, kristály,
s énekemet hallja tűz, erő, anyag, tér, s énekemet hallja szervetlen
és szerves, s énekemet hallja, s dalra-engedelmes a mágnesesség és
az anyag minden dolga, az elektromosság, gravitáció-hit, a bolygók,
a holdak, ősi halmazpontok, fénylázadásfelhők, a robbanás-gondok,
a szétlazulások, a sűrűsödések, alkotó elemek, héjak, vegyi fények,
hallja az elemi részecskék reménye, hallja a bizalom sugárzáscsönd
fénye. Hallja minden halott, aki létezett már: mikro-létező és rovar,
bogár, madár, hüllő, hal és emlős, tojást tojó ősgyík, sírni kezd az
egyik, álmodni a másik, hallja az Alvilág, a Túlvilág hallja!
A kezdetig lángol hitem hárfa-hangja! Orfeuszi Hárfám hitében ragyognak
mind a Tegnapiak! S fölragyog a Holnap! Orfeusz-Hárfámat pengetve
itt állok Szép Emberiségem, s zenélem a Lángot! Anyag-létezőt és
Szellem-létezőt megkérdez boldog hárfa-zeném: tudtátok e a Lét
veletek miért lett? Tudjátok e a Lét veletek miért lesz? S Orfeusz-
zenémtől fölragyog a Minden, lángolni kezd minden Orfeusz-hitemben.
És a teremtmények belsejébe látok! Egy kristály izzani kezd az
őshomályban. Egy pete fényleni anyja petezsákjában. Az elefánt hasa,
fénylő lámpabúra, magzata hasában kis Elefánt-Buddha. Egy tehén
hasában magzat-bikaborjú, mint kék égő csomag, nyálkahártya-
fátylakba csomagolva. És egy terhes asszony földgolyó-hasában
kuporogva lebeg boldog magányában fiú-magzata. Kis ember Imádkozó-
Sáska, magzat-Ájtatos Manó. Kezei, lábai összehajtogatva. Lebeg
önmagával becsavarva. Óriás, szempillákkal levarrt szemhéjai alatt
a szemek, a kocsonyadiók ragyogják: boldog volt a vagina-fallosz
teremtés-csók. Ragyog a magzat, mint égő villanykörte. Fényével az
anyatest minden szerve, húsa betöltve. A csontváz is, az élő, az
anya-csontváz. A fénynél szebben! Orfeuszod vagyok! Világ higgy
Orfeusz-énekemben! Önmagában boldogtalan, homályos, árva Világ
ragyogj föl halandó Orfeusz-énekemben! Hiszen én azért születtem,
születvén azért lehettem, gyarapodtam, szenvedtem, növekedtem,
hiszen én embernek Orfeuszként azért lettem, hogy megértessem veled
nélkülem-magányod, hogy ne szenvedj helyettem, fogadd el a lángot,
az ének-fényt, a dal-tüzet, a tiszta izzó álmot, hiszen nélkülem:
az a hiányod, és a hiányod a te magányod, hiszen hiányom adakozása
a te beteljesedésed, hiszen velem teljesited a Létezés-egészet,
mert ragyogásom teljes lényedet betölti! Jöttem homályod gyászát
letörölni, homályhártyáid burkát letépni boldogtalan, árva
anyagaidról, s a Káosz-Szövetség-Egészről! A Közöny Virágzó Teljesedése
becsomagolta a Létet a Tenyészet Öntudatlan Kemény Hártyáiba! Hiszen
Lét, Létezés mit tudsz te önmagadról? Élsz ahogy a csomagban a sötét,
és nem tudsz kitörni a Homály-Vigaszból! Az öntudatlanság kemény
mészhéja burkol, az önmagam-nem-ismerem fénytelen tojáshéja,
közöny-csomagolópapír, határfelületeid sugártalan héjak, hártyák,
fedők, némaság-páncélok, halandóság-bőrök, elmondhatatlanság-vásznak,
recésen megalvadt eres kék ólomrétegek! Boldogtalan, homályos, árva
Világ: hagyd, hogy fölszabadító fényed legyek, tüze a tűznek, hite
a fénynek, sugárzása a megvalósulás-edénynek! Velem átjár a láng,
pedig éghetetlen vagy te és maradsz éghetetlen, összeomolva is egész,
s egészként is a titokzatos romlás, romlandó kiteljesedés, még
szüneteidben is a múlhatatlanság dörög, így vagy örök, de fénylő
csak velem, homályhártyákba csomagolt árva örökkévalóság nélkülem!
Mert nem az anyag és nem a filozófiák, de megváltó énekem a Láng!
Hagyd hát, hogy megváltsalak önmagadtól, hagyd Világ, hogy kiváltsalak
önmagadból! Csomagburkolataid letépjem, a zsírpapír, hártyapapír
másra-csöndet nagy tépésekkel leszakitsam égő, keringő, lüktető,
száraz és szervesen nedves személyes anyagaidról, a tűzről és a
kőről, az állatról, növényről, a hártyát a fényről, a gyalázatot
a sötétről, a gyémántról az öntudatlanság mosolyát, a homályos
megbizatást a madarak szeméről, a csillagról a könnyburkolat üszkét,
a halálról is azt, ami öröklét, a magányba csomagolt állat rejtelem-
köpenyét, a halak rejtőzés-szégyenét, a vizek öntudatlanságát
megváltsam, s az idő homályhalmazcsomag létébe kiáltsam fényem,
fénnyel tudatos reményem! Hogy tudja minden Lét és minden létező,
hogy tudja: ki ő? Mi ő? Mért volt és minek van? És ha van miért is
öntudatlan és miért is boldogtalan? És általam miért lesz tudatosan
boldog! Fogadjatok el Létezések, Dolgok, Terek, Formák, Árnyékok,
Akaratok és Jelenések! Fogadjatok el fénynek! A fényt fénynek
fogadjátok Halhatatlan Lázak! Az öntudatlanság lázad föl énekemtől!
És a létezők majd egymásnak magyaráznak. Elmondják, hogy eddig
nem is tudták egymáshoz-tartozásuk gyönyörű szép titkát! Hogy
eddig külön-külön önmagukban éltek, mint akit zsákba varrtak!
Nem hittek, nem reméltek, csak meghaltak és éltek, szaporodtak
és összetörtek, elmondja a fény, hogy eddig ő a sötét volt, a
sötét elmondja, hogy becsomagolt fény volt, a Mindenség elmondja,
hogy nem tudott magáról, csak létezett öntudatlan, ahogy a műtéti
vászonasztal-ágyon a beteg, csuklóvénáiban injekció s infuzió-
csövek, s a hernyós nagy fekete harmonikafujtató-lélegzőkészülék
gumigégecsöve, mint egy porszívógép gégecsöve szájában, s szájperemére
tapasztva fekete gumigázálarc-lélegzőkorong, fekete gumikúp,
mint légy tapadópárnás lába! Mert nem lehet: Hiába!
Mert énekelni kell a megmaradásért! Mi másért? Nem a pusztulásért!
Nem is az elmúlásért. De a kiszabadulásért! A fölszabadulásért!
Mi másért? Nem a gyászért! S a Mindenség majd homályból-kicsomagoltan,
vígasztalanságától-megfosztottan virágzik Ének-Szivemen! Mert tudja
élőnek is holtan, halálra-készülőnek is boldog elevenen: miért lett,
miért van, hogy mi a szenvedése és mi a küldetése, homálya nem rabolta
el lététől mégse, hogy a Mindenségben mi is az ő dolga, hogy
nemcsak szolga, de tudatos akarat mindensége a Mindenségben, hogy
miért él, ha meg kell halnia egyszer, s miért hal meg, ha élnie
muszáj! És hogy mért fáj ami fáj? S ami nem fáj már, annak az a rendje!
Világ, hullj Éneklő Szivemre! Ahogy a Halott Föltámadásra hullott
Anyja Mária, hiszen már nem is hörög Egy-Fia, nem vizel a kereszten,
nyála se folyik, foslángja se pukkan, vesszője se nyálzik ondóval,
véres mézzel, sebei se folynak büdös szivárgással, halott-nyálazással!
És mégis Ő az Élet! És mégis Ő az Ének! Ő az: Fénye a Fénynek, a
Világosságnak Világossága! Az a Nem-Halott Halott! Az a Fény, de
Halál-Lárva! Az a Megváltatlan Árva. Az az Ember, aki Hit volt. Az a
Hit, aki Ember lett! Mindenség szeresd hát Orfeuszodban az embert!
Szeresd a Költőt, Világ! Mert Ő a Láng! A Lehetetlen Megvalósulás!
A Megváltó Istennek-se-más! A Kibontó, a Kimondó, a Rávezető, a
Megnevező, az Emberségre-sose-szégyen! Szeresd őt mindenség-anyag,
szeresd őt dolog-lét, szeresd őt Megszégyenűlt-Fölemelhető-Emberiségem!
Fogadd el fényem! Fogadd be fényem! Ragyogjatok rovarok petefészkei!
Ragyogjatok állatok petefészkei! Ragyogjatok asszonyok petefészkei!
Ragyogj anyag és ragyogj Létezés! Kérhetek-e mást? Ennyi az egész!
Növényi dolgok ragyogjatok! Növényi erők lángoljatok! Ragyogj növényi
rész az egészben, ragyogj növényi rész az állati részben, ragyogj
állati csönd a növény-anyagban, ragyogj hit a hitben, ragyogj mag
a magban! És én énekelek! Énekelek, hiszen mi mást is tehetnék?
Embernek költő másként hogy lehetnék? Költőnek ember: másképp hogy
tehetnék? Énekelek, mert énekelni kell. A létre a madár is azzal
felel! Hát még a költő? Énekelni kell, hát énekelek! És betelnek
fénnyel a csöndek, vak üregek. És betelnek fénnyel az anyag részei.
És betelnek fénnyel a hit repedései. És betelnek fénnyel a fény homályai.
És betelnek fénnyel a Halál álmai! És az árnyék mint a fény! És a
fény árnyéka: fény! És a fény fénye fény! És nem halok meg én.
Pedig az ember is halandó. És nem félek a Csodától! Nem az Elmúlástól.
Nem félek a Gyásztól! És semmi Mástól! Világ-virágzás a lázam. És a
Halál: pihenő-ágyam. Mint gyermekkoromban a temető. A biai temető
gyermekkoromban. Ott feküdtem én, ha önmagamra vágytam. Ha a dac
nehéz tűz-inget húzott szivemre. A sírok közt, vagy frissen ásott
sírgödörben. Mellettem kövér szürke-zöldfoltos varangy mászott a
sírban. A sírfal kockasárgáján kaparászott. Néha eső is esett. Ott
feküdtem, mint Carlo Lévi, a számüzött író, a kommunista, a koporsótlan
üres sírgödörben! Feküdt hanyatt a frissen-ásott sírban, a rádióban
Mussolini üvöltött, ő meg a kék téglalapot nézte, a sírból az eget,
a fényt nézte a kékben, őt meg a kecskék, szakállas kecskebakok,
fekete Faunok s a temető kakasai! Feküdtem a sírgödör agyagsárgaföld
koporsóalján hanyatt, néztem a sárgaföld-sírfal szivacs-üregeiből,
sárga spongya-likacsaiból kimászó átlátszó üvegforgács-csokor bogarat,
az üvegtestanyagban burjánzó véredényeit, testanyaga üvegbeszédű
sírfényeit, a sápadt sírföld-izzást, üvegpont-szemeiben a fénypont-
aranypont tűzmozgást, ahogy kőmüves apám vízszintező mérőléce
üveg-óralapja alatt a vízben a levegőbuborék, a víz-negatív levegő-
golyója ide-oda szaladt, mutatva a ferdét, az egyensúly-egyenest,
a függőlegesen a ferde növekedést, az elhajlást, a megtörést,
a pontosságot vagy a hanyag léhaságot, amitől megdőlt az anyag!
Szikrázott szárazon a vízben a levegőgolyó, gurult a vonalzott
üvegkorong alatt, mint higanygolyó, ha gyermekkoromban eltörtem
a lázmérőt és Mama sírni kezdett, pedig én nem akartam, csak a
lázmérővel a hátamat vakartam, Papa kiabált, de meg sose vert,
nem használta a szülői fegyvert, s így lett a fegyelemből hit-üvegtörés,
s a kék üveggolyók, a kék puhaláz higanygolyók a keskeny üvegcsőből
nyulánkan kifolyva, mint a kofák liszttel kevert tejföle lassan
csurogva, nagy nyelvbunkókkal, vagy szétdurranva, mint a bomba, a
repeszvasdinnye, szétspriccelve ruganyos lomha, lassú, mégis gyors
golyókká, pontszerűkké, picikké, nagyokká: a hátamon legurultak a
gerincágy vályújában gurulva folytak, izzadtságcsöppekkel keveredve
derekam tövéről a földre ugortak, mint óriás kék bolhák, képzelet-
ping-pong-labdák, s gurultak a konyhakövön, én meg fekete klottgatyában
álltam, nem sírtam, kiabáltam, letérdeltem a kopott konyhakőre, ahogy
a gyermekisten rátérdel az Időre, s meg akartam fogni a higanybogarat,
de a száz bogár százfelé szaladt, s ujjbegyem rányomtam az egyikre,
de az kék palacsintatésztaként ellapúlt, megnyúlva kimászott
ujjbegyem alól, mint a giliszta, s gömbbé, golyóvá rándulva össze
megint, úgy gurult tovább a fekete tulipán-mintás konyhakövön, a
kockarács-vonalak hálózatterében, mint az agyaggolyó, mikor golyóztunk,
a megszikkadt sárföldön, a házfal tövében, mint a vasgolyó, üveggolyó
a puha meleg sárföld gyermektalpnyomos, gyermeklábujj-lenyomatos, a
lábujj bőrléceitől gyűrűs sárlécek korongpajzsa csillagos tavasz-
tenyerében. És akkor az volt az Éden! A vályogház meszelt sárvakolat
fala tövében a zöld fűbajusz, a zöld növénykristály szakállcsokor,
mintha ember lenne a föld, tavasz-férfi, férfi-tavasz, s a friss fű
lenne nemi szőrzete, hónaljszőrzete, zöld haja. Feküdtem a sírban
hanyatt, kezeim nyakam alatt, s néztem az ásóval sárga függőlegesre
metszett földfalból kimászó bíbor zománcspárga fonálférget, ahogy
kúszott a bíbor zománcgyűrűlánc, mint vékony piros gégecső, nagy
hurkokban és laza ívekben tekergő eleven zománcos vércső, és nem is
tudta, hogy a függőleges, halálos földön mászik, és nem is tudta,
hogy a halál sárga föld-dobozában kaparászik gyűrűs zománc-cérnaként
vonagolva, hiszen neki csak a mászás a dolga, a titok teremtő törvényei
szerint, és nem is tudta, hogy ez a félig napfényes-félig árnyas föld-
dohos sárga halál-doboz holnap betelik halállal, betöltődik hullával,
deszkával, ronggyal, selyemmel, virággal, papírral, büdösséggel és
sárga tiszta sárral, hogy lesz majd erjedés, húsláng, hullagázfingás,
hullaenyv, halálpép. Hiszen hogy is lehetne másképp? S lesz majd
durranás, pukkanás, zubogás, zuhogás, tenyésző robbanás, belső füst,
forró köd, forrón csöpögő tűzpára, s összetörik majd a földben a doboz,
az elsiratás fekvő-szekrénye, lesz hullavizelés, fortyogó, pöfögő
zöld gázbuborékolás, kéksárga láng, hisz nem tudja, mi a világ! És
azt se, mi a láng, mi a tűz, mi a föld, a víz, az élet és halál. Csak
érzi, hogy körülötte és rajta a sötét és benne is a sötét, nem a
halál dög-tüzét, tűzdög-üzenetét. S az elmúlásban mászik, tekereg, s
amit fúr, az lesz az üreg. Más mi volna. Azt teszi, ami a dolga. Él
önmagát robotolva. Itt a sírban, ott benn a sírban, mint élő piros
cérna bödön disznózsírban. Mint Isten májában a mételyféreg, angyalok
fodros vastagbelében a kétkilós gyöngyházspárga gombóccá, kétkilós
élő üvegcsőpamutgombolyaggá föltekeredve megdagadt galandféreg!
Feküdtem a sírban hanyatt, s a sírgödör üvegfödőjét néztem, a szikrázó
kék téglalapot, a napfényanyag kék eget, a napszőtte kék koporsót,
gyermek-Zrínyi Miklós, hisz „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó”,
a Megváltás Harc-Époszaival lángoló szívű falusi proletár gyermek-
Zrínyi Miklós és szétvetett fekete, szarcsimbókos és bogáncsdiós, zöld
bogáncsgombos mellső lábuk közt hosszan előrenyújtott fejjel néztek a
török bégpofájú, fekete Mohamed-szakállú fekete kecskebakok, a
Mohamedán-Mefisztók, Allah-pofájú bakbűz-Átkok, s szarvuk
alatt az ereszesen kiugró szőrös szemcsontperem, a kecskearckoponya
fekete Mefisztó-terasza alatt feketén izzott lángoló vasüvegtök-szemük,
mint két higany-halálcsöcs, és oválisan, hosszan metszett orrlikuk,
mint a tevéknek, és orrlikaikból fekete tűz lövődött és zord bakkecske-
mellkasukból fényes tűzkardok szálaztak ki és fénylő árnyékkardok
és két tökük is látszott, mint szőrös vasgolyópár, dupla ágyúgolyók,
fekete zsákban és mekegésük, mint Mohács százezer muzulmán-trombitája!
Aranykürtök Allah-gyászimája, mekegésük a Hódítás Győztes Korán-
lapozgatása, a Szent Könyv cifra festett kajszos török-írása, a Szent
Könyv zord, büntető, törvénykező fehércsillagos-fehérsarlós zöld
angyalugatása! És a sírba benéztek a Piros Lángok és dagadtak a
Kukorékoló Lángok, és kukorékoltak az Aranypettyes Lánghímek, Kék
Zománcpettyes Hím-Lángok: a temető kakasai! A kakasok a temetőben.
A biai temető kakasai. A katolikus kakasok. Nem a református kakasok
és nem is a zsidó kakasok. A katolikus kakasok néztek engem a sírban!
Feküdtem a sírban. Néha bárányfelhők göndörödtek sűrű lágy pamacsokkal,
mintha borotválkozni akarna az Isten, s levegőég arcát, a láthatatlan
csillagszőröset fodros csomókban beszappanhabozná túlvilági borotva-
ecsetével, s kék arcán a habkrém kövér pacnikban, hullámos, szalagos
csomókban, néha eső esett, s a frissen ásott sír agyagdeszka-alján
fölgyűlt a sárga víz, a sárfesték sárgáját kioldva, s nagy szétpattanó
esőhólyagok úsztak a víz gyűrűző hártyafelületén, szivárványszínű
buborékok, félbemetszett, hosszában elvágott vízhártyagolyók pezsegtek
hemzsegve a sírban, s durrantak szét laza gyűrűzéssel. És a víz, mint
a hullalé. És a vízben a sírvarangy pislogva ült, mint egy mirigyes
állat-tátika, növényállatszára a Másik Halálba fúródva bolyhozta
végtelen varangy-gyökereit. A Másik Halál a Földgolyó Szíve! Az
Élet-Magma, a Haláltűz Szívcsomó. Föld, kőzetek, szilárdabb héjgömbök,
lágyabb gömbhéjmasszák egyre-melegebb, egyre forróbb, egyre-lágyabb,
egyre-lekvárszerűbb rétegein törve visszafelé át, lefelé a Múltba
belegyökerezett a varangyosbéka-növényszár a forró Paradicsomszószba,
a fortyogó, önmagába-fövő, nehéz Paradicsomlébe, amely mint amikor
anyám paradicsomot főzött korom-menzeszkendős rézüstben, a nyárikonyhában,
pirosan fortyogott, böfögött, pöfögött, spriccelve pukkant,
gyöngyözve olvadt, mint a menzeszvér, arcomra lövődött égő
vérpettyekkel, fekete tücsökálom gyermekkezemre, mert én kavartam a
növényi vért, a folyékony piros szivet egyméteres nagy fakanállal,
s a kanál-lapát fa-teliholdja nagyobb volt, mint a lakkfekete
tücsökarc-tücsökkoponya gyermekfejem. Az Isten Szívét kavartam
akkor, s raktam a fát az üst alatt a tűzre, aprófát, venyigét,
piros kukoricacsutkát, amely mint kihullott-fogú rózsaszín
gyermekiny: cellás hártyaüstöcskék cellulóze-csillesora gyűrűsen
körben, s növényi csontbuborékláncoszlopokként föl egészen a csutka-
csúcsig, a kukoricaszemek fog-ágyai. És kezem vérsperma-kukacos,
és arcom istenvérpettyes, mint egy ártatlan gyermek-Istengyilkosé.
Mint aki megölte a Bárányt: síró göndör bárányfejét hanyatt fölhajtva
átvágja gyors könnyű késsel a göndör báránytorkot és a fölmetszett
báránygigából sugárban lövellve dől a vér és a bégetés halott, mint
Van Eyck hármasoltára kép-szívközepén a Fehér Isten Báránya
Bárány, a Báránytestű Jézus, a Báránymegváltó Istenfia göndör szügyéből
a piros sugárban kisarlózó vér, a szivenszúrt Bárányjézus-Ember-
megváltó Emberistenbárány vére az Emberiség-Aranykehelybe, amely
a Fehér Oltáron áll, s ott áll a Halottan-is-élve Bárány, az Élve-is-
halottan Istenjézusbárány, s tejútsugárban omló vére az Aranyserlegbe
gyűlik, s páfránylevélcsipke spricceléscérnákkal ágazik ki nagy hulló
hurokcérnaivekkel a Serlegből, mint a szökőkút vize, mint piros
szökőkút piros vizcérnapáfrányai a kék levegőbe, a térdeplő angyaloktól
belehelt csönd zöld áhitatába. Mint Guillaume Apollinaire vers-
szökőkútjának betűi, a verspálmafa betülánc-levelei, a Halhatatlan
Szökőkút ívelő versvizelet-csöndje, a szökőkút vízszárnyainak vers-
fűzfalombja, a lecsüngő fröccsenet-verssor-ágak! És ha már nagyon
fájt: a sírból kimásztam. És vissza se néztem és mentem hazafelé.
Hazafelé. Hazafelé. Hazafelé. De sok az Isten! De sok az Isten!
De sok a halál. De sok a Halál! Istenek, halálok nem győztök le
engem! Isten, nem győzöl le engem Szivemben! Halál, nem győzöl
le engem Hitemben. Mert nem győzhet le semmi Isten engem! És nem
győzhet le semmi Halál engem! Hiszen lenni nem azért kellett lennem,
hogy a Halál győzelmét derengjem. Hiszen lenni nem azért kellett
születnem és lenni nem azért kellett szeretnem, hogy az Isten Kése
gyilkolódjon bennem, hogy a Halál, a Nyolcszárnyú Csontvázmadár
fészkeljen dögökből, növényhullákból, halott állatcserepekből
épített, fűszálhullákból szőtt rothadáskosz-üst Fészek-szivemben.
Amit kivett, s eleven szivem helyére Ő épített, a Csontvázénekű
Halálmadár, a sárga Nyolcszárnyú Csontvázmadár! Első szárnya: Átok,
második szárnya: Hűtlenség, harmadik szárnya: Bűn, negyedik szárnya:
Árulás, ötödik szárnya: Csalás, hatodik szárnya: Irigység, hetedik
szárnya: Csábítás, nyolcadik szárnya: Kétségbeesés! És mert nagyon
fájt: a sírból kimásztam. Hiszen a szegények fia mi mást is tehetne?
A Szegények Fia mi másért lehetne? A Szegények Fiának meg kellett
maradni! A Szegények Fia föltámadást hoz majd! Ő a Szegények
Föltámadás-Hite! Ő a Szegények Múlhatatlanság-álma! Ő a Szegények
Élet-riadalma! Ő a Szegények Szent Virághatalma! Ő a Szegények
Dózsa György-reménye! Ő a Szegények Történelem-fénye! Ő a Szegények
Anyjának Vigasza! Ő a Szegények Anyjának Éposza. Ő a Halhatatlanságra
Vágyó Ifjúság-Tűzesés! Ő a Halhatatlan Vándorlás, Keresés! Zöld
Apokalipszis Sáska-vulkánkitörés Túlélője. Akit nem zabál föl
semmiféle Zöld Vész! Akit nem emészt föl semmiféle Zöld Tűz.
Zabálva vándorló Állat-tűz Hömpölygés! Aki legyőzi a Tűzállat-dübörgést!
Milliárd alkatrész csattogó, kereplő, csámcsogó, nyikorgó, nyerítve
nyekergő, állatfém-ziháló sáskacsőr-rózsakanálzó, sáska-mellsőkar
fésüölelő, sáskacsévepotroh-kardokkal kaszáló, sáskabajusz-csáppal
zölden imbolygó, gyémántsírkő-sáskaszemekkel gyémántdögvarázsoló,
zöld csáppal, mint zöld ostorral zölden csapkodó, sáskaböfögéssel
zölden hajigáló, sáskaüritéssel zölden beparázsló Egyetlen Állatláng-
Falánk-Fölzabálás-Büntetés akit nem üdvözithet. És Ő a Csillagszemű
Ének, Ő a Csillagszemű Hit, Ő a Csillagszemű Egyetlen Megoldás,
Ő a Csillagszemű Föltámadás Láza! A Szegények Fia ezt magyarázza!
És szól ha szól, hát mindíg erről a Végtelen Reményről, a Végtelen
Igenről! És ha szól, mert szól, hát mindíg arról a Megfojtható Jajról,
a Legyőzhető Bajról. És mert szól, ha szól, hát mindíg a Jövő-Lázról,
akkor is ha másról, akkor is, ha gyászról, vigasztalásúl a Vigasztalás-
ról. És Életről akkor is, ha az Elmúlásról. Mert Ő a Gyermekdalok
Szivárványkoszorúja! A Haldokolva Vánszorgó Emberiségsárkányvilágszörny
béke-háborúja! Az Emberfejű-embertörzsű Világdagadt Szörny-Sárkány-
Kőéposz-Múltvágyódás-Jövőáhitat-Gyermekdal-Létámulat! Mert Ő a
Szűzanyát-rajongó Csalafinta Könyörgés-Ima: hogy a Szűzanya-popsiig
leomló hajköpenybe bújva, az Anyaszűz szoknyaredőibe bújva,
a Szűz Szoknya alá bújva, a szűz alsótestmelegbe, a szűz
vaginapárába, a szűz combok közé, a szűz szőrmaszkos virágzó
pártacimpák és mézes ajaklebenyek, csiklónyelv szőrös rózsacsomagja
alatt, a szűz hártya alatt remegve és rebegve úgy könyörögjön az Örök Anyához, hogy
az Anya szájával szóljon a Fiához, a Kereszten-függő Vérző
Fiúhoz: ne feledje őt el, pokolra ne taszítsa. Ha jön a Halál,
s majd a Föltámadás: mondja: Ő a tiszta! Közbenjárását kéri
az Anyának: szóljon Vérző Istenfiának. Hiszen ő annyira tiszteli
Őt, hogy nem is meri megszólitani Őt! Ezért inkább a Szűzanya emlőit
dicséri, melleit dicséri, cicijét dicséri, csecseit dicséri, szerelmet
vall az Anyának! Hisz szerelmes bele. S az szóljon érette a Fiának.
Hogy a testi szerelemmel elbódított Asszony, az Örök Anya a Fiúnál
őt beprotezsálja. Ez a Mindenség-Zsálya, ez a Rozmaringfa Erős
Hajnala, ez a Bazsalikom-Árnyékú Szűz, ez a Vadkapor-emlőszagú
Emlőgolyóragyogás, ez a Levendula-mosolyú Testi Tisztaság protekciót
kérjen a Fiánál, hogy megbocsássa neki a szerelmet és a Halhatatlan
megváltást igérjen. Ez az Ő szerelem-levele! Hisz hallgat a Fiú az
Anyára. De nem a Szűzanya-bujára! Ezért hát megpróbálja megfőzni az
Asszonyt. Az Örök Asszonyszó tán meghozza a hasznot. Csalafintán
csalva így könyörög. Mert még nem tudja, mit válaszol az Örök? És
válasza lesz-e egyáltalán. Talán ha buján győz az Anyán, s a
közbenjáró anyaszó segít: ő is megélheti a Fényt, a Mennyeit! És ott
majd Dante várja, az Alighieri, a Három-Egység-Járó! És várja őt
Emberiség-párja: Johann Wolfgang Goethe is, az oly emberi Szó!
A Pokolba-lebukó. És várja őt József Attila, akinek gyémánt-fulladás
a kínja! És várja őt komor és mértani vigasszal Blaise Pascal.
És várja őt a bandzsa Világmindenség-Rózsa, a kis zsidó, Baruch
de Spinoza. És várja őt a Növényember-nem-tudja-kié: Julien Offray de
la Mettrie. És várja őt fölpuffadt-hasú vizihulla-vígan, tekercs-
könyvvel vízkesztyű zöld kezében: Csü Jüan. És várja őt, Zeusz
akármit mond, madaraival akármi lesz: Aristophanes.
És várja őt és fingva mennydörög, mint Berda József, a szolgáló
szerzetes, az angyalpinaszakállú Rózsakölök: Arthur Rimbaud. És
várja őt a vértköhögve sohasem-alvó Csokonai Vitéz Mihály, aki a
termonukleáris háború után vízzel elborított Földgolyó fölött a kék
vízhártyán Jézus-lepke lábbal jár, a hegycsúcsok fölött, várostornyok
aranygombjai, aranycsillagai, aranyfélholdjai, aranykeresztjei, arany-
sarlói, aranykakasai óceánszálka-tüzében, és cetek, bálnák, cápák,
delfinek, ráják, fűrészhalak, vizikobrák fújnak, pipáznak, ugrálnak,
úsznak, óriásteknőcök, tengeri szirének, szirénhalak, tehénszirének,
szirénbikák, dugongok, lammantinok, narválok, fókák, elefántfókák,
ámbrás cetek, rozmárok nyüzsögnek a Pusztulás Vizében és nincs más
csak fémhártya tengerdörgés és vak viziállatharangozás, viziállat-ének!
És várja őt a Túlvilági Vérkönny Édes Alkonyatestén Babits Mihály,
az evilági barbárszép keresztény és átvágott vérző torka égő kettős
gyertyaszál-agancsok között, mint fekete lófej égő istállóablakban, és
könnyesek lószempillái. És ott áll vérző késsel Szent Balázs és óriás
sárga barka a Barkadugós Mandulagyulladás. És várja őt az ezüst-
dolmányos Ezüstmerengés Világtudat, a Világnervőz Arany János.
És várja őt, mint a pusztán-nyargaló virágpor, kilépve a Hiányból,
kilépve a Dac-Magányból, a Virágportündéremberfiú Petőfi Sándor.
És várja őt, kiszabadulva az embertest-ganéjból, a halandóság-koszból,
kék szemekkel, mindörökké ébren Szent János Apostol, s nyitott
Evangéliuma izzik a kezében és fénypapírlapokkal lapozódik,
mert fújja a könyvet a túlvilági éles tiszta szél. És várja őt és
hallgat. Nem beszél. És várja őt Jézus is, szeliden merengve, merengve
zölden derengve, benne, mintha Isten nem is lenne. Teste áttetsző lágy
kristályvalóság, mint a Jóság. Markában összegyűrve minden homály.
És a Fehér Bárány megdöfött szivéből sugárban dől a vér. Ívben
spriccel, mint a forró vizelet, mikor a kisfiú fütyülőjét fogva a
kerités mellett nyögve pisál. Ha eső esett, kimásztam a sírból, a
sírgödörből kimásztam. Ha vihar dörgése hozta szürke égi szennyét,
fénylő lilakék örvényes habtorlaszait ha fölém okádta a „rohadt-sarok”,
Etyek felől, Sóskút felöl, s tódult a piszkos, nehéz, nyúlós, foszlányos,
tömött égi sárgarézhab a dörgés mennyi kutyaszájából, mint hányó
gyerek szájából a rózsaszínsárga habos okádék, mint hároméves kislány
ha könnyezve, nyögve okádik, jajgatva éjjel fölülve az ágyban, s
szülei rémülten szaladnak, fogják homlokát, kis gyönge vállát, vékony
karjait, a kislány arca piros elárultatás, kimeredt szemei könny-
csészében, égő könnyvíz-gödörben, és sugárban ömlik ki lényéből a
láz hányadék-vize, pépes, darabos ételhányadéka pizsamájára, kezére,
az ágynemüre, ágyra, a farácsos alvóketrec lakkozott sárga gömbrúdjaira,
a padlószőnyeg-kékre, nagy alsó s felső-szempillái könnycsepp-koszorúk
és nyögve kiabál, hogy: „vizet, vizet.” És a mennydörgés csattanásai,
mintha mindenség-cintányérokat ütne össze az Ördög, kemény lövésekkel
durrogna a Sátán, vastagon szellentene a Mítoszok Görög Istenatyja,
nagy mítoszi zabálás után röhögve, böfögve, durrogatva istennő-kurvái,
mellékisten-gyermekei, fő-feleségei és al-feleségei, gyűlölet-
istenvetélytársai vihogó, üzekvő, peripatetikus részeg, sanda-
támolygású tenyészet-koszorújában, a Felvilág Ünnepi
Mitológia-kertjében, a Felső Lét önimádattal-ragyogó, önteltséggel-
fénylő, túlvilágselyem-abroszú Ünnep-asztalánál. És a tenyésző
istenhorda tündöklet-szája, halálcsepp-ajka, kemény lósegg-szakálla,
a csigás és hegyes szőrkéve-puttony, a fordított fenyőfa szőrtarisznya
embervér-ragacsos, alvadó embervérlekvár az ajakbőrön, a szőrön,
szőrszálakon, szőrfürtökön, s szőr-szőlőfürtös istenpofájuk ember-
vértől piros, piros az istencsecsemők, gyerekistenek, lányistenek,
istennő-anyaasszonyok homloka, halántéka, szemhéja, álla, foga, inye,
ajaklebenye, nyelve, szájcimpája, mint kisgyerek arca, keze, melle,
kis cicike-pontja a mellkason, a kettős barna mellbimbó-rügyecske,
mint kislány arca teste, ha meztelenül tálból ribizlit eszik, epret
eszik, málnát eszik, szamócát eszik, cseresznyét eszik, vagy paradi-
csomot, vagy paradicsomszószt főtt marhahússal ebédre, vagy málna-
lekvárt a lekvárosüvegből kanállal, málnalekvárt palacsintában.
Mert a Mítoszi Istenek embert zabáltak csámcsogva ebédre és
emberszagú a szájuk és emberhússzagú leheletük és pillantásuk
embervérszínű, tekintetük, az általunk-örök embervérpiros, és
embertestmaradékok szétdobálva és szétszórva a túlvilág-abroszos
asztalon s a túlvilág-gyep földön, félig lerágott emberkezek,
emberlábak, emberfülek kettőbe harapva, kiköpve, emberkezek
leszopogatott körmös ujjai, mint foszlott sárga kesztyűujjakon
sárgarézgyűszük, a kis pontlikacs-koszorúkból, pontgödörlánc-
gyűrűkből pontkúpszövedék fémkalapok, leszopogatott krusplis és
mócsingos embercsontok, bordalécek, kiszopott csigolya-cérnaspulnik,
csonttaréjléc-eres barna dióként feltört leborotvált emberkoponyák,
belőlük az agyvelő gyémánt-kanállal kikanalazva, isten-hüvelykujjal,
istennő-mutatóujjal kitörölve, nagy ujjkanyarokkal kiszakítva, puha
bárányfelhő-kenyérdarabkákkal kimártogatva, ahogy mi kenyérrel
mártogatjuk a lábosból a pörkölt szaftját, puha kenyérrel a
tökfőzeléket, kaporszószt a tányérból kimártogatjuk, a tányért
kenyér fehér belével fényesre töröljük. És emberszemek százai és
emberszemek ezrei az asztal körűl a mítoszi fűben, az istenek-
letaposottban, mint szilvafa alatt a kövér, vagy hegyes szilvák a
földön, a lila halálcsöppek, a rothadozni lehullottak, és kosárba,
vödörbe nem szedi őket senki, mert ezek a túlvilágiak, ezek a dög
mítosziak nem isszák a szilvapálinkát! És mítosz-macskák nyávognak
az emberszem-szilvák között, emberszem-bezabáltan böfögnek, mert
torkukig, garatívükig bennük az emberszem, testükben a kék
kocsonyaszilva, mint egy doromboló befőttesüvegben, és négy pamacs-
rózsa talpuk fölött felgörbítve a testük, aranypettyes ezüstláz-pocak
púppá, tevepúpkígyóvá és nyújtózkodnak és ásítanak, és az
embercsontokat rágják mítoszi kutyák, mítoszi vérebek, mítoszi
vizslák, mítoszi boxerek, mítoszi tacskók, de puli nincs köztük egy se,
se fekete, se fehér, se komondor, a fehér szelid, néha összemarakodnak,
egymásra-hörögve egymás szeme köré harapnak, s ott sebkoszorúk
és vércsöppkoszorúk, aztán lefekszenek, s az emberhús-csomós,
emberizom-piócás embercsontokat két mancsuk közé fogva
rágják az embermaradékot, mint ahogy az imádkozó sáska két
tüskefésű ölelő-fogókarja közé szúrva a dongó szőrös bogarat
módszeresen körberágja és fölzabálja a szőrös vinnyogást, üveges
állatsírást, állatcellulóze-üvegzokogást, aranyzsindely-templomtorony
szemű kövér szőrvisongást. Ahogy Vas István írta: „mint mi
egy cső kukoricát.” Csak a titánok, az emberérdekeltségű ifjú-
öregek ülnek irígy settenkedéssel az égi fák zöld árnypettyei alatt
maguk is arany és zöld árnypettyekkel beborítva, mint csillagos
zöld palásttal, a félig-isten félig-emberek nézik irígy bűntudattal
az Istenszörnyeteg Plátoni Lakomát, mert bűnösek, mert emberszerelem
kellett nekik, mert emberönmagukat meg nem ehetik, az isten-ember-
szerelem árva óriásai! Ezek a se-isten, se-ember éhes óriások, isten-
bűnök és emberbűnök föld-vágyú, ég-vágyú kettős árvái, a kettős
kiszolgáltatottak, a Két Létezés között az Emberalakú Vágyódáshidak!
A Titánok! Istenondó és Emberasszonypete Óriás Irigy Gyümölcsei.
A Titánok, az Istenbagzás emberszülöttei, e félig-isten, félig-emberek.
E fele-fele lényóriások. Szegények. E sehol-otthon-nem-levők! E
Két-Hazapetéjüek! E Skizofrén-Óriásbabák. Húsuk túlvilágfény
és sejtes rothadásanyag. Tudatuk két-tudat: istenfény, emberhomály,
emberfény, istenhomály. És itt vannak és ott nincsenek. És ott vannak
és nincsenek itten. Bennük kétfelé vágyódik az ember és az isten.
Bennük egybegyúrva örök és halandó. Bennük összegyúrva istengőg,
emberálom. És nincsenek itthon a földön. És nincsenek otthon a
Túlvilágon. Ülnek meztelenűl a mítoszfák zöld árnyködében. Óriás
péniszük a fűben, mint napra kijött vizilovak. És nagyobbak, mint a
bércek. Emlőjük óriás golyói, mint a Jelenések Gömbölyű Könyve. Mint
két világnagy tehénszem. Óriás vaginájuk a háromszögletű szőrfüstfák
között, mint gégéjétől tőgyéig fölhasított bivaly gőzölgő testbelseje,
az óriás csiklóval, a négykilós bivalyszívvel, s a fölvágott bivaly-
test véres asszonybelsejében pirosan füstölnek a szervek, a gyomrok,
a belek, a vesék, a tüdők a máj, a méh, a húgyhólyag, a lép, az epe-
vezeték! Ülnek a fűben, óriáskezeik, mint repülőgépről látott
Spanyolország zöld folyó-érkötegrendszere, óriáslábuk, mint a rózsaszín
Reimsi katedrális, a gótikus rózsakő-márványszoborcsipkekönyv,
az égre föllapozott márványtüntetés. A rózsaszín-márvány ember-
büntetés. És nagy csorba pikkelykagyló-körmeiken, a földi kőben
sebcsókkal fölütött titán-lábujjakon fehér sasok ülnek, kopasz
nyakú hatalmas kondorkeselyűk és sírva gubbasztanak a lábujjak
titánhegyén Fekete Saskirályok! Ha vihar jött s a durrogó arany-
repedések elektromos sikolya mögött a Csontvázat megláttam, s
zengő aranyrepedés-szoknya a falut-benőtte, a recsegő aranyrojt-
harang, az aranyrobbanás venyigekéve széthullt a falu fölött,
mintha zúgó cséplőgép dobjába, a fordított sáskaszájba, a búzakévét
buzaköteléből kioldva, ahogy egy asszony szerelemkor ruhája
övét leveszi, fehér melltartóját lecsatolja, a cséplőgép-etető férfi
a szétlazúlt búzakévét a kalászfej-rózsazsákot a dobba beledönti.
S fölzúg a gép, a dob a gépben, szinte jajgat, mint asszony a szüléskor,
s széttárt combjai közt a repedni kész szülőhasítékból a magzatvíz
zöldarany zseléje csúszva folyik, mint az ikrás méz, combra,
szőrre, szülőágy-lepedőre! Ha vihar jött, s óriás recsegő arany-csont-
vázak születtek az égen, s szétdurranva megszüntek, mint a
látomások és újra arany csontvázak íródtak föl az ég szennyes szürke
mezőire, s az arany csontvázak, mint zászlókon az aranyhímzés-
címerjelek, aranycímerek gondolatai, ha vihar jött és sötétzöld
selyemmel suhogni kezdtek a jegenyefák a temetőben, és a temető
ezüstnyárfái, mint ezüst és zöld pikkelykakasok a nyúlós fehér
szelet kavarták, az átlátszó sárga szelet a levegőre kenték, mint
feleségem a kis tollseprűvel, a fehér libatollcsokorral a tojásfehérjét,
ha főz a gyerekeknek, ha lányaimnak süti a pogácsát s a
tollseprűvel a tojássárgáját a kerekre tenyérrel gömbölyített puha
pogácsatésztára keni, ha vihar jött s az új koszorúk, s a rothadt
régi koszorúk a sírokról zenélve fölrepültek, mint lila, fehér,
fekete gyász-szalag farkú, búcsúszóval és búcsú-nevekkel
teleírt aranybetűs papírszalag-farkú és selyemszalag-farkú, aranyrojt-
szalagvégű, gyászrojt-szalagvégű rozsdás drótkakasok és
égő virágkakasok, rémült virág-tyúkok és kerek fenyőágtyúkok,
ha vihar jött és tudtam: a jég jön, a jég, a jég, a jég
fehér verése, a jég fehér dobverő-dzsezz-ütése és óriás, földig-lógó ezüst
pipával, pikkelygombos, billentyűpikkelyes ezüst pipával izzadtan
szaxofonozik az ég, fekete ragyogás-arccal, verejtékes széngolyó-
fejjel, lángoló koromtojás-fejjel szaxofonozik az ég,
mint Szent Louis Armstrong, a halhatatlan néger, mint Kummer
Jóska a szitakötőszemű biai szaxofonos, az ihlettől és a mámortól
és a zenétől lila fejjel a sramlizenekarban, mint Kummer
Jóska filmemben, amit Bián csináltunk, ha vihar jött
s az ég egyetlen zöld kajmán-szemgolyó volt, álló lencse-ék
pupillájából, a pupillaszélek peremaranydrótjából sugárban körben,
körlegyezősen szétcsápozó arany-gyökérlávapatakokkal az irisz üveg-
húsában, és ez az arany Kossuth-díj babérkoszorús szem nézett, mint
az embercsőd nukleáris politikája, nézett, mint a szörnyeteg-realizmus
a népmesében, nézett, mint az Idióta-Történelem Kultúra-
Szemgolyója, nézett, mint embergyilkos Ragadozó-Struktúrák szeme,
nézett, mint a Megkövesedett Éhség Gyűlölet-Szemgolyója, nézett,
mint egy mohamedán zászló a magyar középkorban, nézett, mint
Szolzsenyicin szent cári düh-szakállal és őrület-szemgolyóval,
nézett, mint Grünewald vérszilánkos Jézusának érszakadásos, vér-
pókhálógömb dülledt ökörszeme, kiguvadt zöldfekete üvegbádog-
tojás vizilószeme, nézett, mint Zöld Szűzmária vérben-vonagló
fiúja, könyörögve és megalázva, üresen és magatehetetlen zöld
csönd-dadogással, zöld némaság-vonítással, ha vihar jött és
láttam: a halottak hasrafordúlnak a koporsóban a földben és
a csontvázak hasrafordúlnak a földben és rettegnek a krétapálcáikra,
krétagolyóikra ragadt koporsófoszladékokban a földben, és a
szemfödők a hullatestekre, vázcsontokra tekerve, mint Reiner
Maria Rilke versében az emberre a magány, az ember-zászlórúdra
a zászló, és láttam, lassan fölrepülnek a háztetők, disznóólak,
tyúkólak, kutyaólak és fölrepülnek a temető meszelt kő-Krisztusai
és fölrepülnek a félig-Krisztusos temető meszelt
kőkeresztek, mert a Krisztusok karja letört, a Krisztusok keze
letört, a Krisztusok lába letört a térdnél, mint a szöcske lába
térdnél, mikor rózsapettyes sárgaréz-suhogását elkaptam a szőlőben,
s a sáskacombokat összenyomtam ujjaim között, mint
izmos, pettyes állat-legyező legyezőtollait, s a láb a térdeknél
letört, a kis rézcsipkecsillag-koromtalpas fűrésztarajú rézdrót-
lábszár, s ragyogtak a réz-kaporvirág-szöcsketalpak, s láttam,
az igáslovak is fölrepülnek lassú rémülettel, s fölrepül
a tehéncsorda, s röpül az arany-koszorúér-szorításos fekete
viharátok szívben, s szorítja az ég sötét gomolyszívét a kisülő
elektromosság, a természet angina pectorisa, s a lovak a Fekete
Szívben, mint barna buzogánykéve, barna buzogánylobogás, és a
tehéncsorda a Fekete Szívben, mint fehér-barnafoltos bőgő
ebihal-harangok és repül a birkanyáj és repül a kecskenyáj és
repül visongva, röfögve a disznócsorda és a Szennyes Fekete Szív,
az ég, mint állatokkal behintett űr, mekegő, bégető, röfögő, visító,
röhögő, nyerítő, sírva kalimpáló állatcsillagok, földi csillagok,
döbbent gyűlölködő űrtere fölöttem a tébolyúlt mindenség és
fölröpültek a tyúkok, kakasok, csirkék, libák, kacsák, kutyák,
vonítva repültek a kutyák és farral előre a lovak és háton
úszva hanyatt a kecskék, bivalyok, tehenek, és a viharszélen
ülve, mint bégető jógik a birkák, s a bárányok pörögve sírtak
és örvényesen pörögve zokogtak a kisborjúk, kiscsikók, kiscicák!
És a kandurok fekete tajték-kalapban, szálltak a Fekete Szívben
pipázva, kanmacska-szájukban hosszú-száru tajtékpipa, mint
Arany Jánosnak, Eötvös Károlynak, Gyulai Pálnak, Mikszáth Kálmánnak,
Babits Mihálynak. Röpült irodalmunk Tajtékpipás-Múltja.
És röpült a pap és röpült a bába, aki engem anyámból kihúzott,
és az előbbi megkeresztelt, röpült Gáger József és röpült Szeitz
Rókusné és mellette férje, az ács, mint piros vászonkötésű nyitott
Feuerbach-kötet, a sánta, bicegő szállt lobogva, mint egy szociál-
demokrata lepke és tiszta ács-szivében ott ultizott szakállas
mosolygással Marx Károly és Engels Frigyes és Bakunyin és Buharin
és az égi arany rezesbanda halál-hangosan, hamisan játszott és
fénylettek aranypillanatok: a cintányérok, pisztonok, kiskürtök,
trombiták, hatalmas arany tekercskürt-liliomszájú tubák és
Rókus ordított a viharszélben: „sztrejk, sztrejk, sztrejk, strike!”
És a kürtök, pisztonok, trombiták, mint a dörgéssel gomolygó ég
arany csigabigaszemei és a tubák, mint óriás csigabiga-házak,
őskori foraminiférák kőtekervénykürt-csigaházai. És fölrepültek
a kis temetők: a katolikus temető, a református temető, a zsidó
temető, és fölrepült az öngyilkosok árka, hiszen őket oda temették,
és röpült a katolikus templom, a református templom, a kis
zsinagóga és a pinceboncterem is fölrepült a bádogtepsis kő-asztallal
és fölrepültek a cigányok, Mani fölrepült, Trézsi
fölrepült, Sándor fölrepült, Vilma fölrepült meztelenűl, mint
egy albinó angyal és ágyéka bokrában, a fekete habpamacsban
piros csillag és emlői fekete aranyhalak, emlői piros borjúfejek,
emlői mint nehéz pécitökök, zölderes fehér növényhús-pogácsák zöld
szőrkötélen és vak piros szemgolyói, mint a majd kinyíló János
Jelenése! És a temetők, mint zöld zászlók a magasban és a
templomok, mint Isten fogsora és a cigányok fekete vályog-hegedűk,
Trézsi karján kékzománc tejeskanna, a tejeskannában a boldog
életzagyvalék: pörkölt, mákostészta, beigli, tökfőzelék, száraz
kenyér, főtt fehérrépa és sárgarépa, csirkecsont, csirkekoponya,
lecsó, szilvalekvár, József Attila-színü krumplifőzelék, Illyés
Gyula-pillantású hagymafejes paradicsomleves, palacsintamaradék,
zöld szilva, zöld barack, paprikáskrumpli e lét tetején, mint József
Attila gőzölgő faluja. Azt ették marokkal, kanállal nyúlva a
tejeskannába, a kékbe, azt ették vacsorára, ebédre, összekeverve, amit
a szegények adtak. Sándor gatyában ült a szalmán, pocakja, mint egy
óriás szappanbuborék, pöcse hosszan kilógott, mint a pávián-hímnek,
Trézsi mellei hasáig lógtak, fekete köldökéig, mint szilvalekváros
lángosok, Mani fehér ingben és sárga szalmakalapban, Vilma, a vak
Világosság meztelenűl a földön, mint fekete csillag, piros vagina-
szemekkel, szétnyilva is vakon. A sárga föld-barlangban a bodzafa-
csöndernyő mögött fehér lócsontváz. Húsát megették a lónak. És emlék-
hasukban pestises disznók, pestises tyúkok. Sándor, a Mózes-szakállú,
tajtékpipát szívott. Pöfékelt, mint Zeusz a Gond Reményén. Én meg
ott ültem közöttük. Nyers tojást szívtam ki a tojáshéjlukon. A tojást
a temetőben a temetőtyúk tojta. A tojáslukban szalmaszálcső.
Szívószálam. És az élet a tojás! És a sírból kimásztam. És ott ültem
a cigányok között. Kunyhójuk az én váram! Vályog-hitük: menedékem.
Kint a szürke, lobogó, iszapszennyes égen aranypolip-monstrumok
nőttek, arany-szívókorongkarjaik robbanva, recsegve tekeregtek.
Arany-medúzák hólyagosodtak az iszapszennyes, zöldmoszatos
égen, mintha a Láthatatlan Isten fújna óriás szappanbuborékokat
aranyjánosi szalmaszáron, földagadó, szétrobbanó aranyhártya-
golyókat, tapadórojtjuk a földig ért. Hatalmas arany-virágállatok
növekedtek gyorsan, s elektromos pukkanással elpárologtak és
csápkoszorú-karjaik, mint a kákics szára: zöld derengésben dörgő
levegővel üres. És a falura hulltak az izzó csápkoszorúnyalábok.
Villámfűzfák, elektromos aranypáfrányok izzottak föl, s durrantak
hosszan zengő sötétzöld csönddé. És az égi tajtékban ülve úszó
bikák heréje, mint két óriás aranydió. És Juhász-suszter
szamarának fallosza, mint a Dúlás Égi Mocsárszívéből
kinőtt vastag aranybuzogány. És a szamár hanyatt-röpülve i-ázott,
Krisztus-fülei, a bársony szamár-nyuszifülek vért folyattak, mintha
menzeszük lenne. Vért folyattak, mint asszonytest a menstruációban.
Menstruáló Szamárfülek! Szamárfülek havi vérzése volt az a nap!
Mikor a sírból kimásztam! Fölugorva könnyedén, mint a
tornász a levegőrúdra, elkapva a sírszél zöldsárga agyagélét,
fölhúztam magam a temetőtalajra! És futni kezdtem, hogy élve maradjak!
Ó, hányfajta sírból másztam ki én! Hányfajta sírból? És hányfajta
gödörből? Hány gödörből és hány megásott sírból? Hány
sírgödörből, mély sárga agyagdobozból? Földbe-sűllyesztett sárga-
föld-ládából? Hány Haláldobozból? Hány zöld agyegeres oldalú
Halál-ládából? Mert a megásott sírok könny-ragyás,
aranyveríték-sírvarangyos oldala, sárga nedvesség-enyves, fehér
vizenyőmézes, pontos, függőleges oldalfala kék és zöld és lila
agyegerek indáival beszőve, mint anyám combja, lábszára.
Úgy láttam őt, ahogy ült a kertben, nyárpihegésben, kapálás-
szünetben, s könnyű vászonszoknyáját combközépig fölhúzta.
Ült napfényglóriában, napcsönddel koszorúzva. S combjai, lábai
vastag zöld szövedékkel befonva, néhol tágulat-pecsétekké
kilazulva, néhol indafák bokraiként laza csomókban lopakodva,
néhol görcsös kék venyigékként tekeredve, kacsolódva,
néhol kék bütykökkel, belső barkákkal bolyholódva iszamlanak
a zöldzománc erek a comb-bőr, a lábszárbőr pihe-felületű
szövetében. Mert öregen ilyen az Éden! Ilyen indás, eres, érleveles
zöld Asszony-virágfa. Zöld ér-repkénykígyóharisnya a bőralatti
lángja. Pedig futni hogy tudott az Édes Szemérem! Vakon is
hogy szaladni az engem-váró Éden. Nyakában gyógyfüves zacskó,
vékony szines spárgakötélen. És hogy szaladt velem-terhesen, mikor
már benne-testesültem. Hogy Énekessé szüljön értem-üdvözülten.
Hisz szeretkezni is csak ezért szeretkezett. Tudni, mikor lesz a
„bekövetkezett!” Teste szerelme csak ezért volt! Hogy Énekesét kihordja
a Régvolt. Elég! Gyönyörű velem-pocakja is, mint a feleségemé, kékeres
boldog boltozat: az ágyékszőr fölött, az emlők alatt. Mint óriás szappanbuborék!
Aztán anyám fölállt, tenyerébe köpött, s ment dolgozni tovább. Mert
dolgozni kell mindíg. Mert a munka nemcsak kötelesség. Mert sokáig
ülni, elpihenni szégyen. Mert azért él az ember, hogy dolgozni tudjon,
mert a munka az élet és másképp nem lehet. Hiszen a rózsákat meg
kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Fogta
az öreg metszőollót, tenyerébe köpött, s metszette a szőlőt, a
rózsát, lazán, könnyedén, pontos lágy mozdulatokkal, mint kislány,
ha virágot szed a réten. Rövidujjú könnyű kék vászonruháján
nyakba-akaszthatós kék kötény, zsebeiben cérna, spárga, raffia,
drót, gyufa, cérnaspulni, meg egy szem Negro-cukor, fekete-pepita
zsírpapírba csomagolva máslisan, ráncosan berakva fodrosan
a cukorpapírhólyag két papírszoknyája oldalt jobbra-balra, a kék
kötény szalag-gyeplői máslicsokorba kötve hátúl, a derekán, lábán
kis fekete zokni, lábán lélegzőkopoltyús, szakadt rossz férfi-félcipő,
az enyém lehetett, vagy az öcsémé talán, fején homlok-középig
húzott piroskockás selyemkendő, nagy bíbor-májfoltos
tarkóján csomóra kötve, s a kendőcsücskök, mint piroskockás
fehér galambszárnyak. Hajdanvolt kövér haja ritkás már, ősz
hajszála egy se, s a göndör hajszálhullámzás fekete kondenzcsík-
füstje alatt látszik fehér fejbőre már, a vedlő fej gömbtalaja
fehéren, mint szitarács mögött a nap ha fekete fogyatkozását néztem,
a nagyobb kocka-sejtű babszitát, vagy a sűrűbb rács-szövésű paradicsom-
paszirozó-szitát arcom elé emelve, gyermekarcom elé, mint hengeres
sárga furnirgyűrű-keritésű drótrács-álarcot, s néztem a fény
hogy feketül, hogy eszi meg a fekete a fényt, s az árnyék-kormozott
hidrogéngolyó, a tűzcsillag, a permanens nukleáris robbanás élet-
szülőgolyója hogy fullad fekete tintába, de előbb még a fekete
üszögtányér peremszéle aranyrojtos aranykarikagyűrűvel sárgán
izzik, mint cigány ujján az arany karikagyűrű! Aztán Föld-léte
sötét, aztán Emberiség-sötét, mint amikor a napot elrabolta a
Hétfejű Világmindenség-Pikkelydög, a Sárkány, a Bűn Pikkely-
atyja, a Büntetés Gőgös Sárkánypikkelybikája, s fekete lett és
fekete és sötét és a Föld elsötétült, mint Jézuskrisztus halálakor a
Megváltatlan, bűnös Izrael. És sötétség lett a földön, a szivekben, az
agyvelő virágzása is sötét és a sötétben sötétek a sötét szemgolyók
és a növények sírtak a sötétben és a sötétben sötéten sírtak a
vizek, a tenger gyémántgyűrődése sötét lett és a tengeri emlősök
és a halak vakon úsztak a sötétben, mint önmaguk homályában
a vakok és a madarak nem röpültek, énekük gyászkorommal
betömve, énekük mint a fekete kémény és a lepkék szárnya
bealkonyúlt és szemükön korompecsét és csápjukon koromkesztyű és
a vadállatok és a háziállatok sötét csöndje, mint a bánat, a bánat-
feketében ültek, álltak vakon merengve, vak tudattal, vak
fekete zokogással, mint Kemény Zsigmond, a Büszke Rom, mint
Vörösmarty Mihály, a Megüszkösödött Kerub-brácsa, a Hamupor
Szeráf-mélyhegedű 1849 után. A Sötétség Sötéthatalmú Rettegés-
Angyalai! Az Elmesötét Riadalmai! A Gyászgyűlölet Zokogás-
Malmai! A Mélabú Siralomház Árnyalakjai! A Búskomorság Agy-
sötét Akasztókötél-Imagyászai! A Bujakór és Mélakór Feketeség
Korallsziget-Agyhalmazai! A Melankólia Halotti-zászló Szárnyai!
A Depresszió Fekete Lángjai. Kemény Zsigmond és Vörösmarty Mihály!
És valcert táncolt az ifjú király, az ifjú császár keringőzött egy
rózsakanca ifjú lánnyal Magyarországon, mint egy ravatalon. Ravatal-
asztal volt Magyarország! Gyertyái akasztófák! Gyertyalángjai akasztottak!
Vérző virágai a lekaszaboltak, a ledöfött, a leszúrt, a lelőtt, agyonütött,
kivégzett holtak, s az Ország Világnagy Ravatalkoszorúja Petőfi Sándor
véres arca volt, a fehér gipsz-halotti levél, a Ferenczy Bénit kitaláló
gőgös, dühös, irgalmatlan, tréfát-nyargaló, ábránd-hiú, pikával
mellen-szúrt zseni-csődörke kisfiú, szemöldökszőre vértoll, kis
légysegg-szakálla, kékbarna bundásdarázs-popsi szakálla kékenyves
vérecset, jobb szemhéja véresen lecsukva, gyűrt, ráncos, csontos, mint
véres dióhéj, bal szeme dülledt nagy üveggolyó, mint Ferenczy Béni
üvegszeme. És szólt az Elnyomás-Valcer Zene. És a szakállas, véres arc,
a sárga krétapecsét az Országon a Halál-Boritékon, a Fekete Gyászlevélen
izzott, mint a Megvalósult Szégyen. És nem tört össze a szteppedliző
császárlábak alatt. És a ländler vízgyűrűje szaladt kék vízkarikákkal
és a Kés, a Gyűlölet-Kristálydöfés, mint vízben függőlegesen fölálló
halak domború ezüst pikkelylevele szilánkos gömbölyű gálickő-
szemekkel hívta a Megvalósúlt Szenvedést és tátogott nyálkás
sárga halálzsákkal, falatozott az Elmúlással és néma volt, mint
az állatcsönd piros kötélperemű sárga szájbélés-bőrkürtje, fehér
nyálkahártya-trombitája! De szívem nem mondja: hiába. Mert az
én szivem nem árva! Nincs a Csönd kivégző-ketrecébe bezárva.
A büdös vasrács-dobozba. Amit teleszartak, telepisáltak, telehánytak
a kivégzéstől rettegő rabok. S ülnek az ürülékben, hányadékban,
vizeletben, mint döglégy a véres sebben, mint zöld légy a gennyező,
nedves sebköpetben, s ruhájuk vizelet és testlekvár-latyak, nadrágjuk
fenekén vizeletfoltok, ürülékfoltok, s elől is a nadrágkidomborodás,
az összezsugorodott pénisz fölött a szövet ondófoltos és vizeletfoltos,
és nincs aki szólna a dologhoz, hogy a hajnal mit hoz, kötelet,
golyót, villamos-széket, gázkamrát, betonszobába bedobott
ciánfiolát, halál-injekció folyadékát, a siralomcella falán átvezetett
műanyagcsöveken, gumicsöveken át, amikor az injekcióstű a balkarbelső
könyökvénájába bekötve, s a halálraítélt vastag hevederekkel
az ágyhoz lekötve, odaszíjazva, mint az operálandó állat, hanyatt
a ló, hanyatt a tehén, az égnek állnak a lófejek, tehénlábak,
s az állat-műtőasztalt mint nagy fekete kötény beteriti földig
lehömpölyögve a lófarok, lósörény, tehénfarok, s a lószemek,
tehénszemek óriás rémület-ablakok, s a lószempillák, tehénszempillák
könnyező szőke esernyők, könnyező fekete esernyők, s a karvénába
bekötve a halál-infúzió. Ott ülnek a siralomházi ágy szélén, a priccs
szélén, a koszos hokedlin a halálraítéltek, s meztelen lábukat
összedörzsölik, mint a legyek. Összedörzsöli meztelen lábfejét a
halálraítélt, mint a légy. Ahogy apám tette, a Halálraítélt, mikor a
munkából hazajött este, s ült az ágy szélén meztelen felsőtesttel,
gatyában, nézett szőkén, kéken és szomorúan, s szőke-szőrös meztelen
lábszárait és fáradt, dagadt, kidagadt kékeres lábfejeit összedörzsölte,
egymáshoz dörzsölte, mint tapadólencsés lábukat a legyek. Borostyánkő
lábszárait, a borostyánpálcákat, a szőröseket, borostyánkő-csillag
lábfejeit egymáshoz dörzsölte, mint szőrös kékzománc-ing mellkasukból
kinövő mellső lábukat a legyek. Fekete lábszárukat, tapadópárnás, fekete
tapadó-vánkosú lábukat a legyek. A fekete kitinpálcákat, a
fekete kitinhab-diókat, a légytalpakat. Ahogy ima után a fekete-
csuhás pap két tenyerét összedörzsöli, mert tudja, most jön a jó bor,
jó falat. Apám az ágy szélén ült, meztelen felsőtesttel, térdig fölgyűrt
hosszú fehér vászongatyában, a két vászonszárú fehér lázban, szájában,
fogai között, nyelve alatt a lázmérő. Ragyogtak a villanykörtefényben
fülkagyló-szőrbarkái, előtte fehér zománclavór, a lavórban
forró víz, a fényes levegő szelvényesen összehajtogatva, mint egy
cellofán-harmonika, szikrázó zárt hangfujtató-edény. És egymáshoz
dörzsölte lábszárait, lábait, mint mellső lábszárukat, fekete
habpénztalpas tapadólábukat a legyek. Aztán lábait a lavór forró
vizébe dugta, áztatni dugta, s a lázmérőt lágyan harapva sziszegett.
Két lábfeje vörös lett, kék lett, s nézte lábait, mint két üres
sárcsipke-fecskefészket, az ólomkékszínű sárgolyófürt-kosarat. Ujjai
bütykös tört szalmaszálak, lábujjkörmei zöldsárga tollak, s fehér
madárürülék a hús az elszarusodott tollak alatt! Az én szivem nem
árva! Az én szivem Győzedelmes! Tudjátok, ha elmondok valamit:
az a Hit! S aki a hűségben engedelmes, s tudatával hozzáér
hitemhez, érzékeny kinyújtott ujjhegyével hozzáér boldog, hömpölygő
Énekemhez, tudata pillantásával érinti agyvelőm tüzét,
az Elgondolás Világhosszan Göngyölgő Világénekét: annak sorsa a Fénylő
Megőrzés lesz, annak sorsa a Világtiszta Lét, annak hite, akár a
boldog terhes asszonyoké, annak élete, mint az éneklő madaraké, a
mámoros hajnali rigófütty-lángolás, százezer feketerigó öblös és hegyes
és csipkés és hajlítottan keményen lenge és arany-zsákfuvallatú és
páfránylevél-csipkebordázatú és énekgyertyalánghegyű ágaskodó
madárnyerités és olvadó gyémántnyers ömlenyszalagkukorékolás boldog
rigófüttyszövedéke. Az embertudatú sose-öntelt béke. Johann
Sebastian Bach lassított fugája! Mert a megtekert gyors, csipkés
hangágaskodás mögött, a hanggyűrűtekercs-fölkobrásodás mélyén,
a dallam szivében az a világító lámpa! Az az anyagot átsugárzó
lámpafény. A világító tűzedény. Az Ősi Lángolás! S úgy láthatod
benne a Világmindenség-Múltat, mint anyám a tojásban a
csírát, mikor petróleumlámpával átvilágította a tojást. A tojást
heggyel és talppal, rózsaszín csúcsheggyel, rózsaszín fenéktalppal bal
keze hüvelykujja és mutatóujja közé fogta, jobb kezébe az égő
petróleumlámpát fogta, a tojást így átvilágította. S a tojás rózsa-
fehéren átderengett anyám ujjai között, mint a pap két keze között
a fölmutatott ostya. S a tojáscsönd belső homályában a pici sperma-
árnyék a tojás-sárga napcsillag-gömbjének felső gömbszeletén,
mint a víz gyökere a kicsi kék kocsonya-pénisz, a csíra mutatta
magát. Mint ahogy láthatod a szülőnő magzatát, ha televízióernyős
tapogatógép elektromos tapogatókorongjával az anya őstojás-hasát
lemérik, s a képernyőn fehér-fekete pettytömegekből, fekete-fehér
ponthalmazokból fölépül zöld pontragyogással a magzati test, a magzati
lábak, a magzati kezek, a magzati szív, s a szív-pulzálás pontcsomói,
a zölden foszforeszkáló szív fényponthalmaz-zsákja. A halálra sose
nézzetek hátra. Nem a halottra, de a halálra! A halálra csak
előre nézzetek. Csak így lesz lelketek. Mert meghal az, aki a halált
visszafelé nézi. Aki a halálba előre néz: a halált megigézi! Pedig
tudja, ő is lesz halott! De csak a Jövőre nyissunk ablakot. Ne a halálra.
Aki nem így: az a gyáva! Mert nézheted a halottat! A halott is lehet
a holnap! Mert a halott szivében az Idő virágzik. Kinő a halott
szivéből az Idő, kristály-virágszárát a Jövőbe fúrja, ez az Idő
Szikrázó Nagyujja! S a szártetőn a párták, cimpák, csészekelyhek égő
Kristály-Megmaradást lehelnek. Tüzelnek a kelyhek, mint a kankutyák,
folyatnak a kelyhek, mint a tehenek. Ez az Idő Vágya. Nem a
Gyászra! A Mindig-Újulásra! Én nem félek a halottól. Én nem félek
a Haláltól. Halottaimat eltemettem. Halottaimat mind megettem.
A Gyűlölet ellenem hiába károg. Fölfaltam őket, mint a kannibálok.
Halottak húsát enni nem öröm. Halottak szivét enni sose szégyen.
Én a halottak gyémánt-dacát összetöröm. És országot építek a
halottak szivében. A halottak karvaly-gyűlölete hiába csap le
költő-fejemre. Megőrlöm gyűlöletüket, mint kőmalom a követ, és
kőporfüst, kőporláng, kőliszt-zuhatag omlik le ránk: Énekvágyó
Emberiségre. Ez a Halottak Gyűlölete Béke! Recsegve törik, zúzzák
a vasmalom-vasfogak Gyűlölködő Halál szilárd kőlángodat.
S amit kiokád a vastorok, az örlő-gyomrú gép, az a por, az a
liszt, az a kőmaradék-kőliszt: az a trágya. Őrlő-fogsorú
vaskutyák végbele, amit a kőből kiokád, a gyűlölet-ürülék:
az a trágya. Rászórhatjuk a Virágzó Világra. És kövéredik az
Emberhűség a halottak édes trágyaporától. Nem növekszünk a
gyásztól. De haláltól-gyötörve leszünk mint a törpe, akinek csak
férfivesszője ér a földig, lába csecsemőláb, törzse kisbabatörzs,
keze csecsemőkéz, óriás vízfeje mint a sárga tök növényhólyagja,
s csak irtóztató férfi-nemzőtagja lóg le a földig, mint vastag
kék giliszta, meg a lúdtojásnagy herék a csecsemőcombok között.
Mint ráncos bőrharang, harangozó ráncszoknya bőrtarisznya.
Mert a Halálban áll ez a Kétlábú Törpe Emberbéka-Ebihal.
Ez a páros fekete üvegkehelyszemű, óriás üvegdió-fejű Szúnyoglárva,
ez az árva, ott vonaglik az Elmúlás Büdös Vizében elvékonyodó
üvegszelvénytölcsértesttel, a szelvénytölcsér fekete üvegpont-
befejeződése két oldalán kis uszonybolyh-tollseprűszárnyakkal,
csokros, lécbordás-tollú pihelegyezőkkel. És leszünk, mint szúnyog-
lárvák otthon, Bián, az ereszcsatorna fémcsipkelevél alsóajak-
cimpájú köpőszája alatt a standerban, a bordás vashordóban
a zöld esővíz porhártyái, kék olajhártya-szigetei, bizsergő
szivárványos nyálkahártyái alatt. És kisebbek, mint a törpe törpék,
a liliputik, az élő kaucsukbabák, pislogó eleven játékbabák,
síró rózsaszín műanyag-hajasbabák, leszünk pöttöm halandók, szűz
Dugó-Manók, Nagybajszú Babszem Jankók babszem-zsiráfokon
lovagolva, babszem-vizilovak, babszem-orrszarvúak, babszem-
elefántok, babszem-tapírok rikoltozó picirke lovasai, kezünkben a
Semmi cérnakardja, kezünkben a Nincsen celofán-könyve, iciri-
piciri kezünkben a Megszünés gyűrt fekete selyempapír-lobogója.
Buták, mint gyermek-kereszteslovagok, talpig páncélruhában, hordozó
állataink is fodros páncélingben, fejünkön vassisak, arcunkon kaméleon-
szemcsőtokos vascsőr-álarc, vasrostély cellaablaka és imádkozva vak
rohammal a bennünk-virágzó Semmit háborúzzuk, a bennünk-virágzó
Semmit akarjuk legyőzni, mint Herodotos kis pusztai népének
lovas férfi-hadai, akik a Szél, a Szél, a Sárga Szél ellen rohamoztak
tajtékosan, véresen nyerítő lovakkal, lándzsájuk előre állt,
mint a narválok kétméteres szemfoga, rézlándzsájuk szikrázott
a napban, s hajrá, rohamra!, a Szél, a Szél, a Sárga Szél ellen,
hajrá, rohamra, egyre beljebb a sivatagban, a gyűrt aranyredő-domb-
lapály buckáin, csúcsain, ágyékaiban, előre, hajrá, a Szél, a Szél,
a Sárga Szél szivét megdöfni halálra, hogy kifolyjon a Sárga Szél
sárga Semmi-vére! És meghaltak sorra mind, éhendöglöttek és
szomjan haltak, és a lovak is meghaltak mind, ott feküdtek
a kikalapált aranyredőhalmaz sárga gyűrődéslapjain és sárga
papírkönyvlapozódás ítélet-homoklapjai között, szőrcsiga-szőlőfürt
háromszögszakállal, fejükön izzott a vassisak tojáshéja és
fejük, a háromszögszakállas, e tojáshéjvassisakokba főtt, megfőtt,
mint forró vízben a likacsháló-tojásszűrő-fémtojásban a
tyúktojás. „És fekszik a mén, leütötte a vész, veres orrlikain
elakadt lihegés,” „És fekszik a harcos alatta, haját harmat lepi, s
rozsda a vértje vasát, kókadt lobogója is elfeketült, nem villog a
lándzsa se, hallgat a kürt.” Lord Byron tudta tán, hogy győzött a
Szél, tudta tán, hogy győzni fog a Szél. És betemette őket sárga homok-
kal a Szél, a Szél, a Sárga Szél és elhordta nagy lebbenő gyűrt redő-
függönyökben róluk a sárga homokot a Szél, a Szél, a Sárga Szél!
És fölzabálták őket, marcangolva megették a keselyűk, sakálok, hiénák,
sivatagi rókák, sivatagpókok. Egy barnapettyes sárga róka
szájában véres emberszívvel ügetve szaladt, fogsorai között
még vert a szív, a halott. És véres volt a keselyűk csőre,
szeme, nyak-alatti bögy-tollkoszorúja. Aztán embercsontvázak, ló-
csontvázak szikráztak félig homokba temetve, míg lapozta a Sivatag
Sárga Homok-Könyvét a Szél, a Szél, a Sárga Szél. A halottak húsa
édes, mint a méz. A halott emberhús, mint az ikrás méz: halandó! Meg
kellett ennem halottaimat! Ez nem az Ember Vétke! Nincs miért
bocsánat. Hát ne bocsássatok meg érte. Elmúlik, mint a szines
álom, ha győzünk a halálon. Gyűlöletüket hitem nem kérte!
Az vagyok: ami van! Én nem hagytam legyőzni magam. És nem
hagyom legyőzni magam! Mert nem leszek daltalan! Élek. Élek!
Sisteregve, lobogva, győzve, forrva. Az embernek ez a dolga! És nincs más.
Csak e konok ragaszkodás. Csak ez a tűz, csak ez a láng, ez a ránk-
zuhogó győztes gyönyörűség. Meg a megváltott Emberiség. És a halálba-
csomagolt árva Ember. Csak ez az Árnytalan. Ragyogás. A Megmaradás Zengő
Fénymezője. S ha temetni kell, kimegyek a temetőbe. Szóljon a lélekharang!
Mert el kell temetni a halottakat. El kell temetni szépen. Megmosni
őket ecetes könnyű vízzel, megmosni testüket. A kezeket, lábakat, a
hátat, a nyakat, a vállakat, a hónaljakat és a combokat, karokat,
lábszárakat, a combok ágyék-közét, az elsődleges és a másodlagos nemi
szőrzetet, az alvadt szőrös diót, a herezacskót, s a barnaszeplős,
sárgapettyes kékmakkú árva péniszt, a viaszemlőket, s a szőrbolyhos
ráncos barna emlőtányér száradt lila bogyóit, a segglikig csúsztatva
az ecetes szappanos mosórongytörlést. Le kell dörzsölni lágy lassú
szivaccsal a testre-száradt halálveriték-inget, a halálcelofán-inget,
a halálüveg-inget, celofángatyát, üveggatyát és akkor úgy vedlik
a halott, ahogy a gyík, vagy a kabóca kegyetlen, száraz felsőbőrét
levedli, cafatos hártyarongyokban és boldogtalan hártyacsíkokban,
celofánszalagokban, még tenyere, talpa is vedlik, akár egy ugróvillás
lábu énekes bogár. A halott arcát kölnivizes vattával kell lemosni,
vastagon csurgatva a kölnivizet a drága üvegből a vattacsomóra. És le
kell törölni az alsó szemhéjak pillás féldiósra forrasztott másik-féldió
felső szemhéjakat, a halál-szempillásakat és az orrot és az orrlikak
viaszhüvely peremét, s az orrlikak szőrös és pihés üregeiből ki kell
törölni hideg kölnivizes vattarépával a haláltaknyot, vérbolyhos hulla-
vizet és a száj sárga kettős viaszhernyóját is le kell törölni és a
fülkagyló hátát az eres lapulevélhátat és a fülkagyló bepöndörödött
rózsaszirom-peremét, a fagyott kagylóhús-állatszárnyakat is le kell
törülni csöndesen és a fülkagylók hullasárga járatait, és a gégét
és a homlokot és a halántékokat! És fel kell öltöztetni szépen a
halottakat, ingbe, gatyába, bugyigóba, hogy elfödve legyen mind a bőr, a
szőr, a szemérmetlen testi halálkimutatkozás és melltartó kell az
asszonyokra, nőkre és minden halott lábaira harisnya, selyemharisnya,
pamutzokni. És halotti ruhájuk, mint a Csönd ruhája és halálos arcuk
megnyúlt, összezsugorodott, viaszbéka-orrú, vagy sarlógyík-orrú pikkelyes, varangyos
Második Ragyogás. A halottakat koporsóba kell tenni, ha lehet.
S a halottakat el kell temetni szépen. Sírva, vagy könnytelenűl. Egyszerűen.
Arcuk, mint óriás zöld takonycsomó. Arcuk, mint könnytelen üvegfazék.
Arcuk, mint hegyes zsírpapircsákó. Arcuk, mint zöldpenészes diójú
fölgyűrt fitymabőrkoszorú. Arcuk, mint a büdösség kezében törött ostya.
Arcuk, mint rothadt katonabakancs a békalencsés víz-szemgolyójú
bombatölcsér túrás-peremén. Arcuk, mint bajszos, zsíros hentestőke.
Arcuk, mint fagyott, gyűrűs tehénlepény, dér-szempillákkal. Arcuk, mint
zöld nyári tök szőke hajasbaba hajjal. Arcuk, mint elhagyott kutyaól,
mert meghalt a puli, a Fekete Zengésálomcsillag. Arcuk, mint Hamlet
bánatba-lecsüngő gyűlölet-keze. Arcuk, mint döglött sirály a jégen.
Arcuk, mint véreres üvegbalta. Arcuk, mint öreg parasztasszony sárga
vizeletfoltos és ürülékmályvás alsószoknyája. Arcuk, mint kis kék
gyerekkoporsó. Arcuk, mint ezüstszemhéjas megfőtt céklarépa. Arcuk,
mint döglött liliom. Arcuk, mint tehervonat-vagonok behavazott ütközője.
Arcuk, mint háborúban kifosztott könyv. Arcuk, mint nyitott papír-
cementes-zsák. Arcuk, mint üszög-daganatos zöld kukoricacső. Arcuk,
mint levágott borjuk feje. Arcuk, mint lovak levágott feje. Arcuk,
mint elhagyott kőbánya: rozsdás gépek, rozsdás fogaskerék-daruszerkezetek,
higanyos gumiszalag-elevátorok a függőlegesen, nagy kockákban elfürészelt
és szétfürészelt kőszikla-hasábok, kősziklakockák, őscsigahéjas, ősi kagylólegyezőhéjas,
kőbordás-kővályús pozitív-negatív őskagyló-lábnyomok szikrázó csillagtörmeléke.
Arcuk, mint Jézus hímvesszője a keresztfán. Arcuk, mint Krisztus
elárúlt mosolya a kereszten. Arcuk, mint a Belűlről Kifordított Hazug
Éden. Mint kifordított ing. Kifordított kesztyű. Varrás-szegélyek.
Cérnaszálak. Kifordított Ing-Éden. Kifordított Kesztyű-Éden. Arcuk,
mint az Őrdög szőrös térdkalácsa. Arcuk, mint a Feltámadás Alkonya. Arcuk: árulás!
A Szeszler-fiú öngyilkos lett tizenhétévesen. Vonat elé ugrott a herceghalmi
kanyarban. Kis szőke sváb vörösszeplős József Attila! Szerelmes volt és
nem hagyták szeretni! A falu kurváját szerette. Hát a vonat elé ugrott.
Dühödt, diadalmas nyár volt, pipacsos, kalászos nyári gőg, vak arany-fulladás, a tűz
dagadt zöld növényrobbanásai, lónyerités, gólyakelepelés, tehénbőgés,
békabrekegés. A szekéren szalma, ahogy lóval hozták, véres a szalma és
külön a feje. Az udvaron töppedt száz bíbor-emlőjű vérbelű körtefák, tyúkok,
kakasok, láncon vonagló vonyító kutya, röfögő disznók, sáros, piros
gomborrú szőrbuborékok, krokodilfogsorú, hasított-körmű síró sárhólyagok.
Kék, zöld döglegyek, kék zománcdiók, zöld gyémántdiók zúgtak, hörögtek
szögletes, hegyes zománcvillám és gyémántszúrás és arany rovarporcelán-
kukorékolással, aranytű-fejű aranyspirálrugó rigófütty-föltekeredéssel
szinte, mint zománcos, gyémántos rovar-rigók. Lágy körtelevél-árnyékok
és mégszelidebb gyöngéd árnyékcsipkeláng tenyerek, szőlőlevél-árnyak
a nyárpuha-nyárkemény földön. A fiú teste a konyhakövön. Nyakcsonkjából
még szivárgott a vér, mint Jan Memling Keresztelő Szent Jánosának
nyakcsonkjából a vér, öt-hat elvágott ércső piros torkából lassú
sugárban folyt a vér, ívben, mint kisfiú ha állva pisil, vastag bolyh-
söprű-fejű gilisztaként füstölve mászott ki a vér az elvágott nyak
ereiből, mint Jan Memling Keresztelő Szent Jánosának nyakcsonkjából,
ott fekszik János, a Keresztelő, sárga ingben, barnaredős köpenyben
a földön hason és imádkozó sárga kezeire pisál a vér, pisál a vérző
nyak és talpa, lábujjai talpa és bokája, földbe-kapáló lábfeje fehér.
És pontosan látszik az elvágott nyakcsigolya pontjaival és csontlepke-
szárnyaival, mint egy rózsafehér hárfa, mint gombostűre tűzött rózsa-
lepke, szárnylapjaival könyvként kinyitottan, száradtra szétfeszülten
és az elvágott nyakizmok rostos húsa hártyacellákban lila
húshatszögletek lila szövetsége, mint a rostélyos, marhafelsál. És az
idegek sárga pontjai és az elvágott hajszálerek lila lencsepontjai és
az idegszálak, a gerincvelő rózsasárga tölteléke, mint félbevágott hagyma,
késsel félbevágott, héjától fosztott fokhagymagerezd. És a csigolya
hosszú mészcsőrei, mint a sárgarigó csőre, mint fehérrépa gipszből, mint
fehér marcipán-petrezselyem. A döglegyek, dühödt zománcrózsák,
a döglegyek, őrült gyémántrózsák síró ásványcikkanással donogtak.
Egyik a vérző nyakcsonk zsírsárga bélésű peremszakadék-szélire ült,
a pórusos és vonalvályús lépviasz-sárga bőrre, mint sárgaföldbarlang
agyag-hártyás, elszáradt fűpihés szélire a játszó kisfiú,
zöld mellső tapadólencsés lábait összedörzsölte, mint kártyás boldog
kezeit, mélyen lehajtotta fejét, összetett-szem-csuklyás fejét, mint
imádkozó szerzetes, szikrázó kékbozont fejét, mint a zarándok, kék
fénykosz üvegzománcvödör fejét, mint őrült remete, s iker zománcrózsa
fejét a nyakhúsba mártva a szájszöglet, a pofaszöglet alól
falloszként kiágazó szívókából kinőtt tapogatóit gyorsan mozgatni
kezdte, mint tapogatóit a rák, aztán a szívóka dupla vese-alakú
ajakpárnáját a hullavérbe mártva táplálkozni kezdett. A légy szívókája
végin az ajakpárnával, mint visszahúzott, legyűrt fitymabőrű fallosz,
körülmetélt, előbőreitől megfosztott fekete fallosz dupla-szív
fekete makkal. A kék szájlemezes kékzománc légyfej
kék szájából kinőtt vastag fallosz. Az ajakpárna kék
szivacsveséit, az ajakpárna kék szivacsszivét a hullavérbe mártogatta,
mint öregember piros pörköltzsírba a kenyérbelet. Aztán, hogy
a dög megtelt halott embervérrel, mint lopótök vörösborral, ajakpárnás
szívókáját a húsból kiemelte, a halott emberhúsból, két szőrös zománc-
rudacska tapogatójával szívókáját letörölte, mint gyerek kezeivel taknyos
orrát, mint böllér nagytenyerű kezeivel a hurkatöltő csövét, mert kész
már a véreshurka, kék tapadópárnás mellső lábait megint összedörzsölte,
mint gyors kezeit az ultizó boldogan. Hiszen elnyerte a pénzt.
Ott állnak előtte a gyűrt papírforintosok, fémforintok, fémfillérek
halomban. Hiszen megtelt ragyogással, böfögésig teleszívta magát halállal. Hiszen
embervérrel megtöltve a gyomra! És emberszagúan, emberhalálszagúan
dühödten elrepűlt! A fiú anyja állt a sparherd mellett, nagy kezei
szappangolyó-hasán a köténye alatt. Nem sírt, csak állt és nem is
kiabált, gyérszakállú állán a nyár zsírfényei. Pfendert János, a piros
márványsírkő-arcú, a kettős pödört lófarok-bajszú, anyámtól nagybátyám,
az öreg kazánkovács, Pfendert János egy kis sámlin ült a forró
konyha közepén, testén böllérkötény, előtte a földön hatalmas fehér-
gyomrú kék veidling, a veidlingben víz. Bal kezében a fiú feje.
Hajánál fogta a legényke-fejet, mint Jan Memling szárnyasoltár-
képe bal oldalán a feketekardos, sárgacipős, fekete harisnyanadrágos,
szürke bársonyinges ifjú Keresztelő Szent János levágott
szakállas fejét. És mosta János bácsi, mosta János bácsi, mosta, mosta,
mosta a halálgyümölcsöt, a fiú fürtös sárga gipszgolyó fejét és
nem könnyezett. Szájában hosszuszárú öreg pipa, karcsú füstölő-gépezet,
rézcsipkerostély-kalapos tajtékpipa, a rézcsipkerostély-kalap fém-
szalagkampó-orra elől, mint rugós rovarláb, empire fémasztal-lábacska,
a leszorító rugókacs-kapocs. A pipakalap rostlikain szőke füst
szivárgott, János bácsi bal szájszöglete néha buggyant, mint a
békatorok, vaginásan szétnyílt s kis kék füst-atombombarobbanás
gombafelhőket erjesztett a konyhacsöndbe. És hajánál fogta a fiú
fejét és mosta a fejet, mosta, mosta, mosta, nagy fehér vászonronggyal
mosta a fejet, mosta, mosogatta, mosta, pöfékelve, halál-egyszerűen.
A veidling-víz véres volt és véres a rongy is, mint disznóöléskor.
És véres a fehérvászon böllérkötény is. Mint disznóöléskor. János bácsi
kezei is véresek. Mint disznóöléskor. A szőkefürtös selyemüveglárva fej
bal kezében, a véres szőke tincsek ujjaira csavarva. Vastag sárgaréz
kazánkovács-ujjaira. Jobb kezében a mosogatórongy. És pipázott és
mosta a fejet, mosta, mosta, mosogatta, a fej nyakcsonkját, a lehunyt
arcot, a szőke bajuszka-csírákat, mint fehér petrezselyem-levelet. És
lottyanó nagy csöppekben lottyant a véres lé, a piros víz a veidling
piros vizébe, s az a víz gyűrűket vetett, s hólyagzott, buborékzott, mint
kocsikeréknyomban a nyári zápor gyors vize. Én meg ott ültem fekete
klottgatyában mellette a konyhakövön. Meztelen felsőtesttel, meztelen
lábbal és a Halált néztem. Néztem a két külön egy halottat.
Szomjas voltam, de nem kértem vizet. Néztem a szivárvány-gömbhéjarcú
szőkefürtös szappangolyó fejet. S a meztelen szűz testet a konyhakövön.
Szeméremteste, mint kicsi döglött hernyó. Mint a nagy zöld bőrbársony
hernyó a körtefán permetezéskor. Szelvénygumi zöld hátán kőrózsasorból
rózsasövény, talpai szőke-szőrös kaktuszdinnyék kettős
kék golyósora. Homlokán két fekete folt. A foltok fölött két zöld
üvegpont: a szeme. A zöld üvegpont-szemek között, a homlok-középen
félholdsarlósan görbén fölágaskodó sárga kocsonyaszarv.
Mint a rinocérosz orrlikai fölött a csonttüske-tülök: a szarv.
Aztán a fiút fölöltöztettük. Aztán az első szobába vittük. Külön a
fejet. Külön a testet. Aztán a fiút koporsóba tettük. Külön
a fejet. Külön a testet. Ott a fejet a törzshöz ragasztottuk. Mint a
varázsló a népmesében! S az elvágott nyak köré, a szétroncsolt
gége fölött kerti virágokból sűrű koszorút fontunk. Hogy a halál-vágás
kék gyűrűjét ne lássák. Hogy ne lássák a halálkarikát! A sírhoz is én
vittem, barátaimmal vállamon őt, az öngyilkos szeretőt. Akkor már ünneplő
ruhában. És fájt a vállam. Mert nyomta a koporsó. Nyomta a halott.
Meg Ehmann Jánost is én vittem. Szabó Jánost is én vittem. Szabó Jánost,
aki nem mert megszökni velem a háborúból! Hány halottat vittem a sírhoz
én? Hány halottat? Hány barátot! Vittük a halál-nehéz koporsót, fiúk,
hosszú falusi utcákon a porban. Veritékünk a sárga porba csöppent, s fekete
lukat fúrt a porba füstölögve. Vittük a halott barátot a koporsóban,
rezesbanda szólt, az asszonyok imádkoztak. És nehéz volt a koporsó,
mint a szegénység! Tudod-e Asszony, Feleségem, aki itt jársz körülöttem,
kibontott szőke hajjal, fürdőruhában, kérdezed, mi kell, kávé, tiszta
víz, kristályvíz, hogy kinek vagyok itthon, ha szól a telefon?, tudod-e
Feleségem, aki itt jársz körülöttem, gyönyörű meztelenség, itt jársz
meztelenűl, vagy zöld fürdőruhában, s szőke árnyékod után harap a
vágyam, pedig most nem lehet, mert virágzik testedből az asszony-
üzenet, s piros virágok combjaid között. Tudod-e Asszony, Feleségem,
aki itt jársz körülöttem meztelenűl, vagy kis zöld fürdőruhában, pedig
május van és mintha nyár van, 34° meleg, s a konyhaablakban
a külső ablaktokdeszkán a hőmérő fekete lázzal didereg, mint a
kisgyerek, akinek köhögése száraz, s azért fázik, mert lázas és nem
sír, csak kezét, lábát szétveti, mint Jézus a kereszten, kis kezét,
lábát szétveti az ágyon, mint Jézus a halálfán a halálon és gyors
lüktetéssel hallgat és sovány vékony mellkasán a bőr szinte
buborékzik a madárszapora szívveréstől, a sárga bimbótányér-kezdetben,
a pici mellbimbó-pont alatt, hogy látod rángani a gyöngyöző mellkasfalat, mint
a levelibéka sárga bőrhólyag-tokája lüktet gyorsan mellkasa
lángja, mert úgy dolgozik láztól lázban a szív, mint pici ember-
robbanómotor. És mi majd megfulladunk, csak nézzük egymást, sietve
tekerjük a priznicet a csuklóra, törzsre, lábfejekre, és egymásban
lapozva hallgatunk, mert nézzük egymás Belső Könyveit, hogy oda
mi van írva? És mi van írva itt? Élet vagy Halál? És néha elszívunk
egy cigarettát, én meg bohóckodok és elkapom a macskát a levegőben,
ami nincs, mert hiszen a semmit kapom el, és nézzük a kislány
szemével mit felel? Fog-e nevetni? Tud-e nevetni? És lázas szájába
vizet csöpögtetni kezdünk kiskanállal, nagyujjunk hegyére ragasztott,
nyállal tapasztott sót nyalatni, fehér kristályt, falatnyi megnyugvást neki, hogy
lelkét már ki ne hányja a drága, nézzük a kislányt, hiszen nem csak ezért jött a világra!
Tudod-e Asszony, Feleségem, aki meztelenűl mosakszol a fürdőszobában,
combjaid közét mosod és melleidet, hónaljaid és seggecskéd
mosod, én meg szaglászom utánad, mint egy boldog tudatos állat és
hátad csókolgatom és emlőid hegyét és nyakad csókolom és derekad
rózsaszín vályuközepét, a gerinccsigolyafa vályutörzsét egész a tompor-
vágat-kezdetig, mert lejjebb már a Rejtelem lakik és beljebb a fekete
pont és a vérző rózsatűz. És most azért nem lehet. Szép fenekedig ér
le szőke hajad és én bujkálok arcommal a hátadon, szőke hajad
kévéje alatt, bujkálok nevetve szőke hajadban. Mint kisfiúként a
szalmakazalban! Abban a szőke tűzben. Abban a
szálas zizegő szőke habban. És én faltam a mézes szőke szalmaláng
nyers szagát, mint most hajad szőke illatát, s a szálas szalma szőke
tiszta lángja, a lángtalan növényi selyemégés zizegve falta kölyök-
nemiségem, s fütyülőcském mézzel szivárgott, mint az óriás piros
pikkelyszív, a gesztenyerügy. S én forogtam a szalmakútban, a forró
szőke alagútban, a lángtalan szőke tűz örvényeiben, mint tündérfiú az
El-nem-múlás Óperenciáin-túli Világtalan Selymeiben, Tündérasszony-
Óriás Mississippi-széles meztelen hátán a Tejút-gyémántzuhatag szétpáfrányozott
szőke haj alatt a békává varázsolt fiú. Aki azzal csókolja az Asszonyt,
hogy mászik a hátán, békacsókjaival ugrál lapockáján, békacsókjaival
lapockája alatt. Mert most csak így szabad. Békacsókjaival mászik gerinccsigolyáin.
És a tündérbőrszagtól részeg és a gyémántzuhatag szagától tűzpontok
gyúlnak éhes lázcsóváin! És harapdállak hátad bőrére
ragadtan. Ahogy az ujjamra ragadt a kis levelibéka. A zöld
selyemhólyag-lüktetés. A csecsemőkezű zöld dió, ragacsos Buddha-nevetés.
Tudod-e Asszony, mennyire szeretlek? Hiszen Neked írom újabb Époszom!
Tudod-e Asszony, Feleségem, mennyire szeretlek? Tudod-e? Tudod-e?
Tudod-e, mennyire szeretlek? Meztelenűl mosakszol a fürdőszobában
és a fürdőszobatükörből nevetve visszanézel, de nem látsz meg engem,
nem láthatsz engem, csak a fürdőszoba rózsaszín csempefalán sötétzöld
sárkánygyík-árnyamat, ahogy aranypalástú hátaddal összeragad,
mint párzó idea-árnyékok Pláton barlangfalán, mint szerelemben
összeragadt oroszlánok kettős boldog árnya, a nőstény-hím aranyrost
hárfa-fuvola, mert a tükörből a tükörben csak ezt láthatod, és nem
kézzel, de hátralegyintesz nevetéssel és árnyékom zöldmoha óriás-
gyíkja a rózsaszín csempefalon a tükörben görnyedten ágaskodik,
mint hajnal-lángra a tölgyfa mosolya és én ott hempergek fejemmel
boldog hátadon, szőke hajad alatt és harapdálom vadméz, bazsalikom
és levendula-illatú hátadat, és érzékeny tiszta bőrödön mohó
fogaim nyoma, mint hajnali havas pusztán, hajnali havas dombokon
szarvasok futása, mint hajnali havas pusztán, Szálláspusztán, a
hajnali havas dombokon özönlő szarvasok szótlan könnyű futása! Mohó
fogaim gyors harapásnyoma bőrödön, mint szarvaspaták ütése a
hóban, fehér ütés-szivek a piros hóban, hasított szívközép-hóuszonyú
fehér szívlenyomatok a hajnali piros hóban, elmélyülőben és lassan
kiegyenesedve kisimulóban, a szerelem-iramlás szarvascsorda-
patanyomai! És a tükörben a fordított fürdőszobában homlokod,
arcod, szemeid, hajad, vállaid, emlőid, vadrózsagyümölcs-emlő-
bimbóid, s mélyen az emlők pihés súlya alatt a középen a szőrgyűrűs
köldök, s abból leágazva a szeméremszőr asszonygyapot fekete
szivéig fekete szőrpiheszalag, a hasközép domború szőrpántlikája, s
amibe lánggal beleszalad, a vastag asszonyi fekete gyapjuköteg
medúzakehely-alakú füstje a combtövek közé befele folyik feketén
szikrázva, feketén göndörödve, szőrpolipkarokkal bolyhosan kígyózik
és kacskaringózik a comb-belsők puha sűrűjébe, nehéz sarjadással
körülfolyva a hüvely látható s így láthatatlan külső részeit, kis
pödört szarvcimpával a csikló fölött, az istenkekesztyű pártacimpák
széleit ovális sűrűzéssel benőve, s a hüvelysarkantyúvirág-végiből,
a virágszájcsücsök mézpontjától sarlósan hátralángolva a láthatatlan
ánuszig! És combjaid között, a vérző asszonykapuban
vastag vattacsomó, mert most van havi tisztulásod, a boldog serleg-
vérzés, a teljes kehelytisztulás-idő, a legszebb asszonyiság legszebb
piros nyitottsága most! Az Új Készülődés, Új Várakozás Gyönyörű Előjátéka
most. Az Asszonyhónap Szent Epilógusa! És bugyigót húzol és mell-
tartót veszel, feketeselyem harisnyanadrágot és szőke hajadat copfba
fonod és ruhát veszel és barna szandált és lányaidra szólsz, hogy
szét ne szedjék a házat és csókkal csitítod szivemben a lázat és a
lányok ugrálnak, mint a tűzpontok szemedben, az egyik zokniját,
piros vászonszandálját levette, s cipőidbe lépve meztelen lábakkal
boldogan császkál, csattogva, slattyogva mászkál, mint múlt-időben
sárkánygyerek óriás mesecipőben, mintha a pici nő meztelen lábán
óriás tündérasszony-cipő lenne, gyereklábon tündérasszony-cipőország,
szöcske lábán lisztes-zsák, cementes-zsák, lepke lábán vitorláshajó.
Neki ez a jó! A másik bugyira vetkőzve föl-le szaladgál, mint
borju kinyíló szájában a csillogó selyemcérna ezüstnyál, mint
hajszál higanyselyemkötelén föl-le a pici pók, nyafog, bömböl, szagosat
pukkan, fejjel a gyomromnak szalad, barna zsírkrétával kaszabolja
Hantai Simonná a falat, nagy zöld gumipókot vagdos az ajtóhoz,
az ablakhoz, a falhoz. Nem fogja le se ölelés, se csók, hisz sírásból
van, meg örömből. Nevetésből, meg könnyből. Az már baj, ha némaságból,
meg lázból, merengésből, meg gyermeki gyászból, hallgatásból és
csöndbe-ájulásból. Ücsörgésből és tétovaságból. Lődörgésből és kutyaugatásból.
És te elmész és dolgaink teszed. És én írom tovább ezt az éposz-éneket.
Neked írom, mert nagyon szeretlek. A zöld gumipók: hasánál
nyitott zöld gumihólyag. Mint alul levegőkorong-hasú zöld gumilabda,
gumipumpa, aminek alsó szeletét levágták, szívótestű zöld
gumiszivattyú, cukrozott bőrű fél zöld-dió, kis zöld gumitőgy.
A gömbölyű tőgytestből csillagalakban hajlékony laza gumicsöcsök
ágaznak a semmi felé, mint a Meduzafej zöld kígyói. A fölgyűrt
csigaszarvként hajlongó zöld gumicsöcsök gömbölyüen leforrasztott
végű üres gumicsövek. Anyaguk ragacsos, puha, szikkadt szirup-
enyves zöld massza. Mint a levelibéka bőre. Ha az ablaküveghez
vágod: előbb odaragad, aztán a hullás törvénye szerint lassan
gurulni kezd az üveglapon lefelé hemperegve, de a hullást fékezi
a ragacs-gumihólyag levegőgolyótöltete s a gumicsöcsök, a zöld
gumibelek levegőtöltete a hosszú levegőrúd, a vékony levegőzsák a
zöld gumikesztyűujjakban. Tapadva gurul a zöld gumibuborék,
s gumipolipkarjai a gumifej fölött áthurkolódva az üveglapra
tapadnak megint, s megint, s így mászik lefele a ragacsos zöld gumitőgy-
állat, a gumipolip, a gumimedúza, a lukas gumipók. Amíg a
gyermek sikongva odakap, hogy elfogja s visítva az ablakhoz csapja
újra. Mert az a gyönyörű! Az a jó! Ahogy falusi gyerekek földhöz
csapták a galambtojást, verébtojást, ahogy falhoz csapták röhögve
a verébfiókát, a tökös verebet! És loccsant a tojás mészhéjszilánkos
taknyos sárga pacnikban a földön. Mint a tüdőbetegek sárga
hurutköpése. És véresen, tollpihésen eltaknyolódtak a tökös
verebek a meszelt vályogfalon, fostos belük seggük kopasz szív-
rózsáján zölden kimászott, mint a spenótcérna és aranykarimás kis
barna üveghólyagszemük odaragadt a falhoz, mint barna katicabogár
és hullaújszülött-vagina orrlikú sárga csőrük úgy állt ki nyitottan
sárga bőrrel vastag sarlóékben, harmonikaszelvény belső bőrszegélye-
ként beszegett szájuk kitátott tövéből, mint Krisztus töviskoronával
koszorúzott fejének véres tövisei. Pislogó piros tökös-takony
pacák vakondtúrás-szőnyege volt a fehér vályogfal,
rózsazöld csőrös gyűlölet-köpés, pihés, karmos, kék pikkelygereblyécs-
kék, pikkelyszalmaszál-lábszárak döglött csattanás-csomója.
A gyermeki boldogság! Miért? Csőrös spenótpacák! Meszes sárga
napcsillag-halálpacák! Miért? Tudod-e Asszony, Feleségem? Tudod-e,
miért kegyetlen a gyermek, ha kegyetlen? Mondjátok meg ti, ti,
Gyűlölködők, mondjátok meg ti Emberszívet Falhoz Csapkodók,
ti Emberagyat Falhoz Csapkodók, a kegyetlenségben mi hát az
öröm? Mondjátok meg ti, Szép Létezésre Gyávák: a pusztításnak
mi az öröme? Mondjátok: mi örömötök abban, ha elpusztíttok minden
Kezdetet, ha falhoz csaptok minden Újszülöttet, ha a Növekedés
Fészkét kirabolva a Most-Szülöttet röhögve és vihogva a Fehér
Falhoz csapjátok, hogy megdögöljön, mint kajmán-szemű kaján gyerek
a galambtojást, verébtojást, fióka-verebet, amit kiloptatok a
szaros, meleg fészekből a nádtető alsó kéveszárnya alól, amit a
kémények mellől elloptatok? Mondjátok meg Önelégűlt Bitangok,
Hazug Kakashangok, Megtévesztő Címeres Harangok, mi győzelmetek
és mi örömötök abban, ha az Emberiség világegyetem-vagináig falloszosodó
tűzrúd-füstgomolyagban halottan lebeg, mint gyermek műanyag-
játékbabája a szines fürdőviz-habban, és tűzben áznak már
vak szemgolyói? Mondjátok meg Énekgyönge Gyávák, Hullaszirének,
Szervezett Halálfák, Vaksi Motyogás-Lárvák, Dögevő Hárfák, Emberevő
Szirénhal-Asszonyok, Átok-szájbimbójú Énekbuborékok, a Sugárzás
Napcsillagszivén Fekete Rothadásfoltok, az Emberhit Emberiségtestében
pezsegve és dögletes robbanással burjánzó Halál-Szervezésű Iszonyú
Tüdőrákok, Gégerákok, Gyomorrákok, Hererákok, Veserákok, Mellrákok,
Agyrákok, Ajakrákok, Végbélrákok, Vérrákok, a Piros Emberiség
Leukémiái, mondjátok meg, ha mondani meritek, ha mondani
tudjátok: mi örömötök és győzelmetek akkor, ha ácsorgó gyermeket
üt el a traktor, ha a fehér falakból vér virágzik, ha mert többet tud
nálatok, s gyűlölitek, hát úgy akarjátok: haljon meg a másik, ha az emberiség
önmagából vérző végbelén kifordúl, mint a kifordított kesztyű, s belűl
van bőre, haja, körme, szeme, pénisze, szempillája, s kívűl aminek
odabent dologi nembeli munkahelye: a belső lágy szervek, az idegek,
az agy, a vesék, a tüdők, a gyomor, a belek, a húgyhólyag, a heregolyók,
a méh, a petefészek, a máj s a többiek, hisz a fordítottja a szabály,
s miféle győzelem ez a kifordítottság és milyen öröm? És ne mondjátok:
„Ehhez mi közöm?” Hiszen azért vagyunk mi emberek halandók,
hogy megtartsuk a legtisztább parancs-szót, hogy őrizzük a szivünkbe-
épített egyetlen hiteles hitet, mint ősember a tüzet, az emberiség-
megőrizőt: hogy a jó a jó, nem a hamis, de a tiszta szó, hogy az arany
arany, nem a szemét és a holnap nem „azelőtt”, hogy az őrzi meg
létünk hitelét és létünk érdemét, az tartja meg hitünk szerkezet-
pillérzetét, ha nem mondjuk felhőnek a követ, ha a csillagot
csillagnak tudjuk, nem kóros mindenség-daganatnak, ha fölkelvén
örülünk a napnak, az emberiségszülő égitestnek is, meg a növényanyagot
tápláló sugaraknak, a testmelegítő fénynek, mint az öntudatlan
természeti lények, a nemző, szülő, tápláló, ragadozó és
szelid állat-edények, a húsevők, növényevők, földevők, vízevők,
hullaevők, mikroszkópikus szervezeteket evők s az el-nem-mondottak
valamennyien. Ha mint a nők boldogak vagyunk a szerelmes
beteljesülésben, a terhesülésben és anya-beteljesedésben és
megtestesülésben, s úgy várjuk, aki jön, aki sikítva, sírva,
nyálasan, véresen, zsírosan ránkköszön, s még nyögünk a véres
dülledésben és véres szétrepedésben, de mikor már ott lóg a szülész-
orvos kezében kis véres lila lábainál fogva fejjel lefelé, s az
orvos kicsikét fölpofozza, egyszercsak véresen bömbölni kezd, mint
az égzengéssel barna szelíd Arany Jánosi est, mint Bolond Istók
Arany János éposz-kezében, mi már tudjuk: az a Hit újraszületett!
Hát mért akarjátok megölni ezt a Hitet? Ezt az Újraszületett
Ember-éneket? Gyilkolni nem könnyű! Gyilkolni mégse érdem! Az
öngyilkosok pedig örüljenek, hogy sikerült nekik! Örüljenek, ha testüket
eltemetik! Örüljenek, ha sírkövet kapnak! Verset írok. Alkonyodik.
Lassan vége lesz a napnak. Itt táncol éposz-papíromon utolsó
lázas pöttye, pontja, foltja, petéje, szeplője a csigatestébe csigaszarvként
visszahúzódó napnak. Lila sávok, sercegő aranyhasábok, szikrázva
hamvadó parázskristályrudak a kert növényzetén. Lassan meghal a fény.
Május van. 34° meleg. Az ablakom előtti körtefán feketerigók, verebek.
A rózsametszés ideje lejárt. A rózsák már megszülettek! Az első rózsák
már el is rohadtak. Tömött szirmuk foszlik, mint döglött madarak tolla.
Rothadnak a rózsák a szélben, esőben. A szőlő megbajszosodott. Ezer
zöld katona ül a levegőben. Ezer zöld baka. Zöld levelekből szőtt csipkekatona.
Egymásba kajszolódik zöld bajszuk kacskaringója, növényspárga-tekercse,
ágboga, a zöld növénydrótbajusz-bakák nem tudják, ki volt Ady Endre.
Ülnek a lángoló, fényes zöld esőtől kétméteresre földagadt csipke-
kövér szőlőbokrok, lobogó zöld csipkelevélszobrok, lazán-hajlított,
puhán tekert szőlőszárak zöld szövevény-emberei, csipkés, nagy,
puha, fénylő levelekből kis szünetekkel és párolgó sűrű csönddel
összeragasztott szőlőkatonák, hallgatag növénykatonák, ülnek párázva,
füstölögve a zöld közlegények, zöldbajszú növénykakas-katonák, szőlő-
közlegények, a békés kerti növényháború növénybakái, a kövér csipke-
levélemberek óriás zöld bajusszal, ülnek a kék levegő-dobozban,
mint háborúba bevonuló öreg bakák, fiatal katonák az állomáson a
tehervagonban, egymásba tömve, egymáshoz zsúfolva zölden, ülnek
a pihés, fényes szőlőlevél-öregemberek kétméteres, háromméteres
zöld növénykötél-bajusszal, ülnek a meseöregek és fejük tetejéből és
hónaljaik alól, a zöld csönd-kötegekből és zöld pára-üregekből
és hátuk levélpikkely-szüneteiből és térdükből és bokájukból is,
a zöld bokacsont csillogó porcelánbütykéből is többméteres bajusz
fúródik föl a levegőbe, spárgázik szét a levegő izmaira, a kék
bicepszekre tekeredve lágy keménységgel, kacska és kajla zöld kötél-
vonalak, göndör zöld cérnalobogások, nedves növénydrót-inda-
csavarodások szövete ez a bajusz-mindenség, ez a zöld vének zöld
bajusz-orgiája! A zöld öregek! Zöld bajszuk, mint a százéves harcsáké,
a hosszú zöld kocsonyakötél, és bajusz nő ki a bajuszból, zöld bajusz
a lábszárból, a mellkasból, a karokból, a kezekből, a nyakból,
vékony, vastag, cérnás, spárgás, drótszerű, kötélszerű, s a bajszok
egymásba tekerednek, egymásra csavarodnak, vagy a kék csöndre gyűrűznek,
mint zöld fúró, mint zöld rugótekercs, mint sűrű zöld
vascsévék, széthúzott zöld acélrugók, s van, amelyik indásan a levegő fényeibe
tekeredve fölágaskodva fölszalad, s bajuszvége zöld növénycérnából
csavarodott könnyű csigaház, többszörös zöld drótgyűrű és hallgat ez a zöld
növényhajszál-lobogás. Zöld szőlőkacskobrák merev falloszágaskodása
ez. Zöld óriáslepkék hemzsegő tülekvése a csöndön, a zöld csönd
zöld lepkenyüzsgés, zöld növénypásztorbotok, zöld páfrányszárak
csigásan csavart rackatülkök a széthínározó, fölgöndörödő lepkecsápok!
És mindenütt: a zöld növénydrótágak bőréből kinőve, a szőlőlevelek
sötétzölden derengő hónaljcsöndjébe szőve vékony drótszálon pici zöld
pontokból kirakott háromszögletű tollak, pici zöld pénzekből épített
kemény, háromszögletű szitarácsok, pici zöld golyókból szövevényesedett
háromszögletű növénylándzsahegyek: a szőlőfürtök apró előképei. Ahogy
a növény képzeli. Mert most így akarja. És pont-tollak, golyó-lándzsa-
hegyek, pénzecske szitarács templomi zászlók jobbra, balra, lent és fönt
és a láthatatlan gégékből páfránycsápként kitolakodva, mint a kakas
taréja, galamb farkatolla és a pontszünetek merengő hálózata a
levegő fehér üvegrácsfürtje. Háromszögletü fehér zacskóháló, mint
ceruzával átlukasztott, sűrű ceruzahegylukasztással kipontozott háromszögletü
zöld papírlap. A fürtös növénycsillag! Eddig írtam és most hazajöttél.
Csöngetsz, mert hazajöttél s én elédszaladok a kiskapuhoz nevetve.
Ménkü ugat, boldog, mert hazajöttél, ugrál csaholva, a keritésre mászik,
ott lóg a függőleges zöld rácson, mint egy vinnyogó, nyöszörgő zsíros fehér felhő,
s fehér felhő-fejéből, földig érő fehér puli-archajából fekete mosolya
kivirágzik és fekete szájából, fogsorai közül fekete nyelve forró higany-
lepényként kilóg és kezedet nyalja, hisz ez a kutyacsók és fekete
nyelve, mint a meztelen csiga ovális lepényteste, a hosszúkás redős
kocsonyalángos hullámosan, nyálasan mászik kézfejeden. És gyorsan
kihasználja a boldogságot közben a feketerigó. Kis koppanással a
kutyaföldre röppen, nem a kutyatálra, a sárga szirombordás
műanyagtálra, de kicsit félre, nem a sárga sziromkehely műanyag-
edényre! Fekete tolldió fejével előre-hátra néz, aztán jobbra-balra,
aztán ugrálva a tál felé fut, aztán megtorpan megriadva, aztán
hátrafelé ugrál egyenesen, aztán megint jobbra-balra-előre-hátra
néz, aztán gyors csíkban oldalt pettyegetve piros drótcsillag ugrás-
lépteit megtorpan, aranykeretes barna üvegbogyó szeme rigófejestül
fordul jobbra balra, aztán szögletes riadt keresztcsíkban ugrálva néz
és ugrálva cikkan, aztán megint csipkés grafitvonalban hanyatt, aztán
megáll, látja, a kutya sem ugat, s ő cserreg, csattog, kerepelve szól,
társainak, hogy jöhetnek, aztán a tálig szalad pattogva gyorsan és a
húsba csipegetve idegesen kapkod, aztán kemény sárga csőrcsattogással
újra szól a többi rigónak, hogy: „Gyertek, sietni nem szégyen, itt a
sárgán terített asztal a Kutya Szivében, nem is a puli-szívben, de a
földön a Megterített Asztal!” De nem éri be a válasz-rigófütty-vigasszal,
mert hanyatt megint rémülten hátrafelé szalad, cikázik oldalt, keresztben,
összevissza, fejét fölhajtva, lekapva, mint fekete tollaslabda, pattogva,
ugrálva szalad, mint fekete pingpong-labda, megzavarodott fekete
pillanat. Futása, láza, cikkanása, gyors lábdobogása, mintha Eszter
rajzol, mint Eszter szögletes, hegyes, pontozott grafitceruza-írása a
papíron, a szögletes, pontozott hegyes, összevissza ceruzavonal-kása,
a csipkés, hegyes, éles szögletes, pontozott vonalrács-szövevény! És
elröpül a Gyáva Jövevény, a Levegő Fekete Pislogása, az Ének Rigó-
Pillantása. Iszonyattal a levegőbe fölzuhan, s ott cserreg, kerepel
már a villanydróton, karmos lábujjacskái az élő huzal vastag kötelére
kapcsolva keményen, mint lila pikkelybilincsek. Ménkü a kőpárkányra
hasal, mint bércre a felhő Petőfi Sándor versében. Nagyot ásit. Egy
sárga darazsat néz, aki térden-állva rágja a velőscsont fagyott sárga
izomkocsonyáját. Szőrös háromszög-üvegdió fejét a sárga anyagba mártva
sarlós szájszerveivel fűrészeli szét a csont izomjegét, úgy térdel, mint
a krumpliföldön télen a munkaszolgálatosok, akik kezükkel a
fagyos földet kaparták, s ha találtak egy-egy fagyott barna növénytojást,
csámcsogva gyorsan megették, hogy meg ne haljanak! Ó, Radnóti
Miklós, Salamon Ernő, Halász Gábor, Szerb Antal, Bálint György, Gelléri Andor Endre,
nézzetek értetek is hűséges szivemre, miattatok-se hűtlen szivembe nézzetek!
Ti tudtátok, mivé lehet az ember, ha emberbizalmát tőle elveszik.
Ti tudtátok, miféle istentelen állat gyűlölet-szája zabálhat föl
költő-szivet, emberhitet, ha hagyni kell, mert másképp nem lehet! Hogy
mért bűn a bűn és mért bűnös az ember, ha védekezni nem mer, mert
azt hiszi, azzal védi magát, ha megy, mert hajtják, mint csordás a
marhát, s vérzik szája, füle, s vért vizel. Szeme is vérzik, mint az asszony
havi teste, de nem a Megtisztulásban, csak a Megaláztatásban és Halált
jelent szeme menstruációja, szemgolyó-menzesze, nem Termékenységet
és nem Jövőt! Hogy mért bűnös minden emberi teremtmény, ha elgyávul
a Végső Csillagestén, s alázattal tűri, ha rúgják, verik, reggeltől
estéig, estétől reggelig, s undorában még azt is bevallja, hogy nem az
anyja volt az anyja, de ősgyík, pikkelyes ősmadár, hangyászsün, öves-
állat, kőszelvénygolyó-tatu! Kimondom: az élt hiába, aki azt
hiszi, megmarad, ha gyáva, s az élt hiába, aki szivében az emberlángot
elfújja gyorsan, mint zsugori gazdag asszony a petróleumlámpát gyermek-
koromban, mert azt hitte, ha valamit spórol, a fényből mindenütt gazdag
lesz a szegényből, s a petróleum ami megmarad, lángtalanúl minden
sötétet fölitat, s nem párolog büdösen, mint a kárhozat, s nem
félnek már a Gyémántos Kaszától, akik ott ülnek döggyomor-sötétben,
s nem fognak rimánkodni térden, ha gyászos üzenet jön az Elmúlástól!
S ül a család a Csöndüveg-Gyomorban, a bekormozott Szégyenbúra
alatt, a Gyászhólyag-Koromban, mint baglyok a toronyban,
s iker, barna toll-legyezőtányérban sárga szemük világít, mint a
mocsárgáz lángja, a láp-láng, a lidérc és szemük szikrázik, mint
a sárga érc, mint az összeütött kovakő, s pislog emberszemhéjas,
emberszempillás szemük, mint ördögasszonyok vaginája pirosan a pokolban.
Csupa piros vagina-pislogás az éjszaka-porban! S ülnek a Csönd
korom-ágaira tekeredve, farkukkal gyűrűsen a korom-ágacskákra
csavarodva lebegnek, pislogva ágaskodnak, mint megátkozott
tengeri csikók, lófejű halak, csikófejű kérdőjelek, halál-arcú halcsikók,
iszonyat-csikóhalak, piros emberszemekkel. Albinó lóhalak. Piros
nyúlszemű állatbarka angóranyúl-halak! Mert az ilyen sötét nem
hozza meg az emberlét örömét! Mert ebben a sötétben nem nő
ki a kemény-levelű emberi remény, meg a puha-levelű emberi
láng, mint Ferenczy Károly festett szobájának muskátlibokra, muskátli-
levele, amely tömény zöld lánglapokkal és eres, pórusos zöld ernyő-
cafatokkal terped és tágul szétfele, fölfele, kifele, mint a szelid
növényi létezés vizszintesen szétnyitott pihés emberkeze, barázda-
vályús, vonalírásos zöld tenyere, a zöld árnyékkal derengő eres zöld
tenyészet! De mint pincében kinőtt satnya növény, hisz nem táplálta fény,
csak tülekvő korcs akarat, árva növényi viasztűz, albinó láng,
fehér csíravirág, nedves sárga növényi didergés. Öreg varangyok
lángtalan foszforlámpája, izzadó jégtűz-csókvirága, tüzeshasú
pincebékák, tüzpetty-hasú pincevarangyok rothadó pincenyál-
esernyője kinyitottan, s a fehér esernyővázra feszített fehér esernyő-
búra növényvászna, mint bordás albinó buborék, nyomorúságos
békaesernyő-szőkeség, liliomfejű fehér halálfallosz halálenyvet
izzadó hullasárga viaszból! Tövére a varangyok vizelnek. S ez
a varangyvizelet-szagú albinó hullarózsa a Halál fehér kréta-
írásjele, sárgán derengő hulla-lázgerinc, belülről bemeszelt
higanycsönd-rúdvirág, a tehetetlenség és a szégyen pinceföldbe-
szúrt fehér növényüveg-lázmérőjének hullanyál-higanyszála.
Aki a Fénytől fél: az a gyáva! És az az áruló, aki nem hisz a Fényben!
És az a gyűlöletes, aki a fényt eladja! Mert hiába volt emberapja,
emberanyja, csak mint a bélféreg a gyermek végbelében, ott tekereg a
gyermek-ürülékben, mert a Létezés Végbelében tenyészik, s attól a
lét végbélnyílása viszket és vérzik, mint a tüdőbeteg tehenek tőgye,
csöcse, szája, orrlika, vaginája és véres a nyála, véresen szálazik
hosszú vérnyál-szakállal, mint egy vérző Mózes, s tápláléka a Létezés Ürüléke!
És mi lenne más a Fény, az Egyetlen Remény, mint a Tiszta Értelem,
amely, mert hisszük őt, hitünkben mindig megterem és ki nem
alszik semmi szélfúvástól! S az Értelemnek mindig az a gondja, hogy
létezése gyönyörét kimondja, hogy kimondhassa a világ reményét,
hogy az emberlét szép örömét hirdesse. Mert mi lenne más, ha ez se?
Mi lenne az a csodás valami más? Az a Megváltó Igen? Mindíg a
Nemre az Igen! De az Igenre sohasem a Nem! Talán a Misztikus
Ájulás, ez az Emberárulás? Vagy a Gyűlölet-Fölszabadulás? Vagy
a Menekülő Megbolondulás? Vagy az Emberiség Agyéj, ez a rothadással
töltött Zárt Tojáshéj? Tojáséj-Záptojás? Vagy a Szép Cselekvést
Vígan Üldözés? Vagy a Sanda Kés, a Rozsdafoltos Konyhakés,
az Emberölő Disznóölőkés? Vagy Népek Gyűlölete Másabb Népek
Ellen? Amikor depressziósan haldoklik a Szellem, s tudja, elmebaj-
ravatala lesz a háború? Vagy a Vas-szelvény-vashólyag-vascipő-
rostélyos vas-sisak-madáron a Szárny: a Világmagány? Hát mért
lenne magányos a világegyetemben az ember, ha tudja, hogy erkölcse
törvénye sose más, csak a Cselekvő Megvalósítás, a Cselekvő
Megvalósulás, a Fölismerés, hogy mindíg dönteni kell. Tudni, mi a
rossz, mi a jó? Mi az aranygolyó, mi az agyaggolyó. S mért folyik
a folyó, mért arra folyik, amerre hömpölyög? Hogy mért tojik tojást
a madár, mért ellik az emlős, mért szül az asszony? A csillag mért csillag
és mitől fény a fény? És mért legyen gazdagabb a szegény! És a
Világegyetem-burkolat Végtelen Gömbjében a látható és láthatatlan
tűzpontok, rádiumpontok, lázpontok, fénypontok, rádiópontok, messzi
laza pontok mit jelentenek? És a Végtelen Gömbhéjba bezártan a
halál előtt a halál után, amikor emberré fölálltam, magányos éppen
ezért nem lettem, mert emberként megállva e cselekedetben, az
Értelem tüzét gyujtottam meg agyamban, s hiszek abban az általam
meggyújtott értelem-tudatban, mely erkölcse lett halandó hitemnek.
És megtanítom ezt a gyerekemnek. És láza ez: éposz-énekemnek!
Szeretlek Asszonyom, Feleségem. Csöngetsz. Hazajöttél. Nevetve
futok elébed! Szeretem, ahogy nézed arcomat: megérkezéskor, szeret-
kezéskor, lefekvéskor, ébredéskor, ha dolgozol, ha dolgozom, akkor
is, ha alszom, s aludván nem láthatom kék szemed aranypettyes
lángörvényét arcom fölött! Szeretem szelid lényed szelid szőke
fényét, ahogy e fénybuborék-tojásban állsz, mint kifúrt, s kifújt
tojás ovális mészhéj-buborékjában fehér harmatkristályokból született
tündérgyémánt-világegyetem, s szőke kezeddel égő gyertyát nyujtasz
nekem: bennem-hitedet. Szeretem szőke léptedet és szőke ölelésed,
szőke nyögésed, mikor lábaiddal szőkén átkarolsz és tested forró szőke
mézét férfi-lázamra csurgatod, ahogy egy piros kristálypohárból sűrű
mézet nyelvemre húsvétvasárnap reggelén. Ahogy szőke lábaiddal átöleled
hátamat, ahogy egy szőke arannyal-hímzett bogár fölmutatott
nagyujjamat, akár egy szőke káposztalepke, citromlepke
csuklós, ízelt lábaival levegőbe-szúrt kisujjamat, s bokáid rúgdossák
lapockáimat a hömpölygésben, beteljesülésben. S a lepedőn szétterülve
verdesnek a citromos érlevelek, a röpítő aranymohazsindely-zászlók,
a pikkelyes szőke gyertyaláng-szárnyak és karjaid tűzkoszorúja nyakamon.
Vagy fönt a lámpafénycsöndben a lábfejek jajgatva szállnak, mint
rózsaszín flamingók és fenékcsúcsánál meggörbített nagy V-betű
vagy a villanyfényes levegőre írva, vagy ülsz rajtam, mint egy hanyattfekvő
bozontos csikón, s kentaur-asszonytörzsem vagy s én a te
kentaurcsikótested. Vagy ha tested úgy ölelem át, mint szerelemben
madár a madárt, bogár a bogárt, párduc párducot, őzet az őz,
levelibéka a levelibékát. S mindíg mikor jajgatod a kést, tudva a
beteljesülést, s párduchörgésem forró nyakadban, s párductűzömlésem
forró hasadban. S amikor úgy maradsz, mint egy karéj szőke mézeskenyér,
vagy kis kendővel megtörlöd magad, s fekszünk összekeveredve,
egymást egymásba ölelve, mint sohasem-öreg izzadt rózsafagyökerek,
jobb melled tenyeremben, jobbkezed lucskos ölemben s én jobb-
fülemmel hallgatom szived szőke verését. Szeretem ahogy fésülködöl.
Ahogy szempilláid fested kis fekete hengerkefével, amely
mint pöttöm üvegmosókefe, s felső szemhéjad alsó szélire, a
szempillaszőr-szárnyak tőfakadásánál a bőrt vékony fekete csíkkal
kihúzod kis fekete ecsettel, mint Jani bácsi, a szobafestő,
a léniát a falon. Ahogy a kávét kortyolod,
s injekcióstűd pontos szúrását is szeretem, pontosan a piros gumicsővel
leszorított érfal véna-közepébe. Ahogy tanulsz és ahogy szőkén sikoltozol,
ha a gyerekek leesnek a háromkerekű bicikliről. Ahogy a rózsát nézed
a kertben és ahogy megcsókolod Mamát, aki szinte már semmit sem lát,
hisz csőlátó szegény! Szeretlek, te Fény! Csöngettél, hazajöttél. Futok eléd.
A nehéz kukoricacsuhé-szatyrokat kiveszem kezedből. S már ott az
udvaron nézem, mi van abban a két szőke szatyorban. Marhahús
zsírpapírban, kenyér selyempapírban, üveg francia vörösbor, zacskós tej,
só, zöldpaprika, zöldhagyma, leveszöldség és mindenféle más elemi Ragyogás!
És szájon csókollak ott a kapuban. És visszacsókolsz nevetve. Rámnézel: este?
Este? Vagy most? Talán már lehet. Picit még barna. És leslek éjszaka, a
fürdőszobaajtó félig-nyitott szárnya mögűl a fényrésen bekukucskálva,
leslek meztelenűl, kis nadrágot húzol-e, hálóinget veszel-e? Abból már tudom:
mi jogom. S ha nincsen jogom, hát miért nem? Emlékszel? Régen? Hisz
nem is olyan régen, mindegyik után megkérdeztelek, ahogy ragyogva
kiváncsian kérdez a gyerek, nem tétován és nem bután, csak röpülve
tűzszárnyakkal a vágy után: „Nem vagy még terhes?” És mohó boldog daccal:
„Gyereket akarok”. S te válaszoltál: „Én is.” És szőke selyemtűzzel ragyogtál,
mint egy tál ikrás méz. S aztán kérdeztelek újra, s újra, újra, hajad
alá bújva, hónod alá bújva, emlőid alá bújva, ágyékod alá bújva, kérdeztelek
újra, mikor lesz már gyerekünk? És amikor bekövetkezett, s én álltam,
mint betűn az ékezet, rámnéztél egyszerűen és elmondtad, mi van. Bián
a faluban úgy mondták ezt az asszonyok: „Úgy vagyok.” „Nem jött meg.”
„Úgy maradtam.” Néha azt, hogy: „Áldott állapotban.” Néha hogy: „Fölcsinálták.”
Néha durván, hogy: „Bekapta.” Néha, hogy: „Elmaradt, kimaradt.” „Várandós.”
De sohasem, hogy: „Terhes vagyok.” De sohasem, hogy: „Gyereket várok.”
Titokzatos és boldog akarat! Gyémántos életszigor! Szivárványpecsét az asszonytest
belsejében! Tudatos tűzcsók a méhben! Kocsonyás lángörvény-harapás a
petevezetékben! S az asszony teste, mint a lepecsételt álom. Mindenség-
írású tiszta boríték. Körbélyegzője az a záradék, hogy kilenc hónap
múlva bontatik föl csak! Kilenc hónap után olvasható csak: ki van
írva arra a levélre! És mikor azt mondtad: „Terhes vagyok. Gyerekünk
lesz”, odahajoltam a szivedhez és megcsókoltam szivedet és ágyékod
Jézus-illatú szőrébe csókoltam én és nevetve néztelek és megforgattalak
lassan, mint egy váza sárga rózsát, álltál mosolyogva, meztelenűl az
íróasztal és a barna napraforgócsempés cserépkályha között, és lassan
körüljártalak és tapogattalak és néztelek és simogattalak, mint Veres Péter
az istállóban Balmazujvároson, a Gyepsoron, a barnafoltos kis fehér
tehenet, a vemheset, a rózsaorrú kis tarka tehenet, ahogy tapogatta,
simogatta eres tarka buborékhasát és piros szivacsgombapár szájának
nyálszakállát, a kukoricaszár-szagú fehér enyvcérna-szakállszőrkévét
sárga tenyerével nagyot kanyarítva elvillázta, elkanalazta, hogy
tenyere nyálfényes hártyával bélelődött, sűrű nyálcérna-vonalakkal
és nyálcérna-tekercs-hólyagokkal és pecsétekkel íródott tele, mint
lapulevél, amin a csigabiga mászott, mint hajnalban kiskertünk virágos
földje, amin a csigabiga mászott, mint orgonabokor, bodzabokor szív-
alakú kemény és zöld sárkánylépésnyom-alakú szivacsos-ős-sárkánylenyomat
levele pókháló-ragaccsal, fénylő pókfonállal. Aztán nyálas tenyerét
a kis tehén nyakának szőrébe törülte, aztán megcsókolta a tehénke
szőkeszempillás égő széntojás-szemét. Mert az a tehénszem, mint Simon
Marmion Mater Dolorósájának, a Fájdalomanya Máriának szeme,
mert annak a feketecsuklyás, fehérfőkötős Sárga Asszonynak, a Virrasztó
Anyagyásznak, a Virradat-Feltámadás-Várakozásnak szeme fehérje nem
fehér, de fátylas és hajszáleres vérgyűrű-beszivárgás egész a fekete korongig,
az íriszig, az inhártya, a sclera sűrű vérhálószivárvány a fekete íriszig,
mint egy véres tojás, ami most bújt ki a tyúk aranyeres seggéből, s
szétrepesztette a tojónyílás hüvelybőrét körben, s a tyúkvér a tojáshéj
meleg bőrét befestette, mert nagyobb volt, mint a teve szeme, nagyobb, mint a kis
űrbeli, földretévedt szörny, az ET szeme, amit gyerekeim fognak most
álmukban kezükben. A tehénke-Mater Dolorosa sclerája, mint vértojás!
A tehén-Mater Dolorosa szemében az írisz körül a vér, mint
teljes napfogyatkozáskor a fekete napkorong körül a napkitörés lángörvény-
csápjai, mint az égi koromtányér körűl a fény aranytaréj-csipkekoszorúja.
Aztán V. P. a kis tarka tehén tőgyét ütögette gyöngéd ököllel, a haldomborulat
hátsó szegélyét, a szőrös buborékrészletet, ahogy az orvos szokta a vese
tájékát ököllel, mert azt mondom: fáj a vizelésem, a herezacskóba, a
herékig tüzel a fájdalom-gyémántdarázs gyémántfullánk-szúrása, mérgezett
potrohtű-döfése, s mint lepkeszárnyalakú nyitott kristálytű-legyező jobb
lapockám aljáig terped széjjel a fölvirágzó fájdalom, s átnő a bal veséig is,
derekam húsában lüktetve, szaggatva, eszeveszetten nyilallva a tűzkristály
fájdalom, az eleven korallváz-szitarács-állatlevél. Aztán V. P. fölemeli
a tehén farkát, nézi a tehénszaros és húgyos tehénpicsát, a szőr-fehérrépa szakállú
piros virágtátika-arcot, az ürítő-szülőnyílás növényerjedés-szagú
húsajakcsőrét, aztán a tehénke másik oldalára megy, teszi ott ugyanazt,
s áll az istállóganéjban mezitláb, fején zsíros, öreg kis kajla fekete
kalappal. Hát így néztelek én is Asszony, Asszonyom, Feleségem, Gyermeket-
váró Szőke Ember-Tehenecském, Lassan Fölbuborékzó Szelíd Csillagocskám,
te Virágból és Lángból Font Anya, te Fehér Liliomokból és
Tűzliliomokból és Lila Vizililiomokból Épített Ház, te Fölcsinált
Gyönyörű Szőke Égitest, Gyermeket-váró Egyszerű Napocska, Terméssel Gazdag Szőlőskert,
Kicsi Asszony-Földgolyó: Méhedben Magzatoddal, te Búzaföldek Arany-
ringása, Szőke Kalász-Óceán Habos Hánytorgása, Tőrömet Befogadó Tüzes
Tok, Nem Szűzanya Szűzanya Katalin, forgattalak, simogattalak,
néztelek, kérdeztem reggel, délben, délelőtt, délután, éjszaka, hajnalban,
este, hasadat nézve, hasadat simogatva, hasadat fülemmel lesve,
az a gyerek most mekkora lehet? Az a gyerek most milyen lehet?
Egy milliméter? Két milliméter? Egy centi? Két centi? Tíz centiméter?
Sárga spermiumfarkú petegolyó? Szelvénycsöpp? Mozaikcsíra? Osztódó
golyó? Fekete pont-szemkezdeményű piros lárvakukac? Lüktető emberebihal?
Kis görbe bunkós kocsonyasarló, a görbület-bensőben hernyószelvények
átlátszó gyűrődés-harmonikájával? Megnyúlt puha ember-üvegdió vastag
gyíkfarokkal, csigásan föltekert kaméleonfarokkal, s a szívpont,
lábkezdemények, karkezdemények, az agyvelőkezdemény, a gerinchúrkezdemény,
a tüdőkezdemények, ajakkezdemények, orrlik-kezdemények, fülkezdemények
csírabomlása, rügyágaskodása, léterjedése most milyen szakaszban? Ó,
ha láthattam volna a gyermek hogyan történik hasadban, nemcsak
Horn Béla–Zoltán Imre A szülészet tankönyvében, még a Gyermekdalok
írása előtt, írása idejében, mert ahhoz az époszhoz ez a könyv kellett nekem.
Ez a tudás! Ez a megtudás! Ez a léttudás! Ó, ha láthattam volna belűl
hasadat! Ha magzatburkodba bújhattam volna, a hüvelyeden át, hogy
láthassam odabent a Csodát, Babszem Jankó–Juhász Ferenc, költő-tudatommal
magzatvizedben lebegve, mint csöpp férfi televiziós-felvevőgép, ha
láthattam volna, odabent, hogyan és miképp és mikor épp mi van és mikor mi lesz?
Ha testedbe bújhattam volna a hüvelyen át, mint az Ősréten elfekvő
Ősasszony testébe a Fiú, a szétnyitott őscombok között az őshüvelybe bújt,
hogy bejárja a testet, bejárja belül az asszonyt, mert le kell
Győznie a Halált, a Gyermekdalokban! Hát csak
néztem meztelen testedet, ha álltál a fürdőszobában, ha ültél a kádban
és vidáman szappanoztalak és mostalak, ha feküdtél az ágyon meztelen hanyatt,
néztem tested teljesülését, szépen, pontosan, lassan dagadó hasadat, amely nőtt,
mintha szalmaszáron fújják, a szőke csövön: a szappanbuborék, s szivárványosan
olajlott görbület-oldala, görbület-teteje, s azon a szőrök is széterjedtek,
a szappanbuboréknövekedéssel az óriáshólyag görbület-oldalfalán pihésen
lefolytak, mint harmatos hajnali tyúktojásra ragadt szélhozta gyermekláncfű-
pelyhek, a fehér bolyhcsillag buborékpalást, növénytermő piheesernyőhavazás!
Hónaljad szőrei is meggazdagodtak, bodrosan, fürtösen üstösödtek és füstösödtek,
s a szeméremvágat vályuközepén a szőr vastag fekete taréjjal összetömörlött, mint
nyíratlan kövér sövénysarló, a hasfal oldalsó dupla gyér futamaiból
középen sűrű görbe csónakkal ágazott az üritőpontig, s bolyhos
teritőként szét a piros combokon. És köldököd is, mint szőrszálas
piros gyűszű nőtt, és emlőid megnagyobbodtak és emlőtányérod,
mint egy óriás pipacs és emlőgombod, mint a pipacs fekete kemény
bibéje! És emlőidben a tejmirigyek, mint a bodzafa fehér ikrás tányérvirága,
és ha nem láttam is, láttam, húgyhólyagod nagyobb lett, s láttam folyékony forró
aranyként, hogy nő húgyhólyagodban a vizelet, mint üveghébérben a sárga bor, ha
apám vasárnap szívta a pincében a hordóból, fönt az üvegcső száját forró szájjal
szívta, s szállt föl az üvegcsőben, a vékony üvegszárban a sárga bor, s az
üveghólyag fele még levegő, alsó fele már bor, s láttam akkor sziveden átpumpálódó
véredet, s véred alkatrészeit, s beleid embersarát. És egyszer kislányom a lábadat
is megfogtam, amikor tapinthatóan kinyomta az óriás szappanbuborék hártyafalat,
oldalt a szív alatt, ahogy a hasfalat rúgdosta keményen, megfogtam egy percre
az egyik boka sarkát anyád hasában! És tudtam: nemsokára eljön, akinek jönnie kell.
Megcsókoltam boldog szemeid! Azt mondtam akkor: „Emberiségem! Sorsod
legyen a Béke! Vakuljanak meg az én Látomásaim!” Mondtam: „Szúrd ki a
Látomás szemét.” „Elégetlek Gyász Koromvirága!” Tudtam: sorsod Isten nevetése!
Tudtam: sorsod Isten nevetése, Asszony. S akartam, sorsod legyen, mint
szárnyas-oltár, akartam, sorsod legyen hármas-oltár, mint összehajtható
fa-könyv, kilapozható hármas-kép, amit ha összehajtasz: festett jelentése
van, amit ha széthajtva föllapozol: festett jelentése van. Mert jelentések
és jelenések ama Fa-Könyvekben. De ne Matthias Grünewald
szárnyasoltára legyen a te sorsod. De a te sorsod Jan Van Eyck szent
Hármas-oltára legyen. De a te sorsod Jan Memling szent Hármas-oltára legyen!
Hiszen azért másztam ki annyi sírgödörből, hogy sorsod sorsa legyek,
hogy boldog asszonnyá összegyúrjalak fényből és örömből, teljes áhítatból
és üdvözítő gyönyörből, virágport, mézet, csillaghajnalt, nyári temető-
szagú tiszta állatorrlik-párát, zöld növénymosolyt, ázott föld sárga
páraszagát, szitakötőszem szikrapont-koszorúját, a temető-alkony
csillogó forró nyálát, égitestek csöndszilárd pillantását, haldoklók barna
szégyen-arcát és sárga verejtékpók kezét, újszülöttek első szent vizeletét,
fiatal terhes asszonyok előtejét keverve a boldogság-asszonyanyagba, a
forró előtejet is, az elefántkövér, döcögő fiatal terhes asszonyokét, ami forrón kibuggyan
a dárdalékpupillájú óriás lila emlőszeder lila pupillalukából, s apró zsíros
sárga golyókban, apró kövér sárgafehér gyöngyökben pereg le a fölfújt szőrös
szappangolyó-pocakra, s remegve megakad egy piheszálon, asszonyharmat,
mint harmat a fűszálon, vagy nagy sárga foltot növeszt, zsíros előtejországot
a fehérvászon terhes-melltartón, a fehér vászonhálóingen, ami puha redőkben
rágyűrődik a kövér tejdinnye emlők lila dióira. Hiszen azért másztam
ki annyi sírgödörből, hogy sorsod legyen a sorsom, mert tudtam, ha veled
magamat megosztom, s ha velem megosztod magad: le nem győz erő,
átok, pillanat, nem győz le semmi bűn, erőszak minket! Tudtam, ha
egymásba gyúrjuk hitünket: az éjszaka képei elfoszlanak, mint burjánzó
koromindák a hajnali büszke láztól, elfoszlanak, mint a szines és
rettenet-kőrothadás álmok, s a mítoszi szörny-tenyészet, az álnok
gyötrődés-csorda fénnyé szétlazuló ködjelenés csak, olvadozó pókháló
iszonyból, amit álmunkban a hullaraktár agy túlvilágilag kigondol,
s szinesen összevissza sző és összevissza horgol, mint Terike az Elmegyógyintézetben,
aki kétmázsásra hízott depresszióból, csalódásból, hökkenetből és iszonyból,
olyan volt, mint egy fehér flórharisnyás zsiráf, virágmintás barhetruhás
nőstényelefánt, vastag lepény-nyelve kicsit kilógott, mint rózsaszín
csigalángos, haja alig volt piros húsgolyó lajhárfején, csak valami szőke szálas
ritka göndör zsibongás a piros golyótömbön, mint ráhullatott ritka szőke
faforgács a parókatartó piros fakoponyán, s a göndör gömbkupactetőn
kettős nyúlfülű turbán kicsavart mosogatórongyból. Terike gyászból
volt és iszonyból! Kezei piros titánasszonykezek. Látogatóban én sose
féltem tőle. Egyszer egy pohár tiszta hideg vizet kértem tőle. Hiszen ott
mosogatott a Lipót-mezőn: a II/A női osztályon, a folyosóvégi, kilincs-
telen konyhában. Kopogtam. Beengedett. Rámnézett hosszan. „Kezét
csókolom” mondtam, „kérek egy pohár vizet.” A rácsos ablaknál orvosok,
ápolónők, betegek tolongtak, mint lepkék a fényrács-szitakeritésen.
Én meg a fehér flórharisnyás elefántzsiráfasszony-iszonyatóriást néztem.
És Terike, mint aki szépen fizet, Terike, mint aki szépen visszafizet:
a fehér vaskagylós régi vízcsapból hosszan vizet engedett, nézte a vizet,
az átlátszó hosszú csurgást, ahogy nézi vizelő gyermekkorát a lassanébredő
Emlékezet, ahogy egy titánasszony az emberidőt nézi, ahogy nézi az izzó
vízsugarat a Gyöngéden Megvalósuló, Lágyan-Visszaszülető Éhes Akarat,
aztán a kredencből tiszta poharat vett ki, a tiszta poharat rózsa-péklapát
kezeivel tisztára mosta, aztán a kredencből fehér cseréptányért vett ki,
barhetruhája aljával a tányért megtörölte, aztán megtöltötte a poharat tiszta hideg
vízzel, a vizespoharat a tányérra tette s elém nyújtotta a mosogatórongy-
turbános zsiráf-magasból, mint egy áldozási kelyhet és azt mondta: „Tessék!”
És volt-e ennél gyönyörűbb fizetség? Mint ez a szó? Mint ez a „Tessék?”
Volt-e tisztább fény az Emberiségben, mint ez elmebeteg óriásasszony akkori szemében?
Volt-e teljesebb adakozás, mint ennek a tanitónő-emberelefántnak piros
őspáfrány-őssárkánytalpnyom kezében? Volt-e hitebb hit, mint Terike
izzadó hitében? Terike harminc éven át asztalterítőket, ágyterítőket, függönyöket
horgolt. Pontos csillagokat. Pontos cérnacsillagok füzérét, láncát, lobogóját.
S egyszer lizergsav-injekciót kapott, mint a kisérleti pók, fecskendővel
combjába préselt meszkalint! Mint óriás bársonydió pocakjába a pók,
az injekcióstű szúráspontja a puhaselyem potrohdió-potrohgolyó tor-
csatlakozása barna bársonyderéknyaka tövénél. S a pók összevissza,
keresztbe-kasúl szőtte aztán a hálót, megbomlott szövéstudatában a tiszta rend,
a pókfonal hatszög kereszthálói rács-selyem függőágya helyett keresztben töredék-szál-
csomósan szálcsonkhoz ragasztva, függőleges selyemvonalak cikkje-cakkja
képzett korcs selyemszál-legyezőket, háromszögletű nyáldrót-rajzokat,
vak vízszintesek és még vakabb ferde-függőlegesek cifra és laza és nyálkötél-
csomós buta összevisszasága született a pontos tiszta kifeszített selyemrács-
szerkezet helyett! S Terike is, mikor bambán lemászott a kezelőasztalról, s
hatalmas piros pattanásos fenekére a hatalmas rózsaszín bundabugyit fölhúzta,
amely az elefánt-térdkalácsokra befőttes gumikarikákkal volt ragasztva,
s virágos barhetruháját leeresztve a folyosón a székre leült, a horgolótűket
a kezébe vette s horgolni kezdett, mint harminc éven át: kusza polipokat,
csomós meduzarongy-cérnaállatokat, összevissza-torz hülye csillagokat,
sebzett hárfa-hangokat, csigás és göndör hegedűhúrokat, laza póksegg-
mintázatokat, lágy cérnakereszteket, páfrányos, szálkás, bunkós lepkecsápokat,
vinnyogó koporsó-alakú cérnatéglalapokat horgolt a pontos tiszta csillagok helyett.
Mert megmoccant benne az Elítéltetés! Fölrobbant az Elvarázslás!
A Rend Elmebetegsége, a Csillagalakú Kanti Örök Béke bizseregve
fehér cérnakaszabolássá erjesztette magát! Én láttam a lizergsavtól a
téboly-rend örök cérnacsillagcsöndje ellen föllázadt Horgoló Óriás Kopasz
Rózsaszín Hajasbabát! Ahogy a Beteg Rend éjszakáját hálósan szétzilálja
a tömény izgalomfény, a kék mescalin-láng, a gyémántszűz kábítószertűz!
Ahogy a tűzpillantású gyógyszer-akarat tördelni kezdi a Rend fekete rácsait,
mint ketrecét az emberkezű állat. Mert csírázni kezd agyában a homály-
utálat! Mert messze valahol, ahol összeér a Gyász és a Pokol valami kék
izgalom-ikra, túlvilág repedés-szikra úgy születik, hogy még haldokol,
de rádiumfényével már kinagyítja, mint fényképész képből a képet: a sötétből
az Eredetiséget, a fagyott Rend-sötétből azt a Jövőt, ami úgy születik, ha a Beteg
Rend rácsdoboza összetörik, mint markunkban a papirhéjú dió! Mert össze kell
törni minden fagy-ketrecet, minden jégrács-dobozt, minden jéglap-cellát
és ki kell mászni a Fagy-Szobából, mint az Első Világállapotnak a Sötét
Harmóniából! Hogy elkezdődjön a Fény és a Sötét robbanás düh-harca, a Vágy és
a Taszítás teremtő acsarkodása, a Bomlás épülése, hogy elkezdődjenek a
Világ-Lényeg Részletek. Mert a Részletek Mindenségösszege a Lét. Nem a Sötét
Homogenitás! Nem a Fekete Csönd Morajtalan Öntenyészet-Ünnepe!
Mert: a Részletek a Lét Maga. A Lét Kibontott Formája s Összesítő Anyaga.
A Részlet-Rengeteg a Teljes Megvalósulás! És elfoszlanak az Éjszaka Képei,
mint a szines álom, halálganéj-agyunk gyötrelem-gyászmitológiája. S ha
fölébredünk, már tudjuk, hiába az álom halál-éposz szennye, vigyorgó lila
mocska, a csecsemőfejű kékpiros porcelán-százlábú-pók, a rák, a fekete
asszony-segglikú fák, Biró Zsuzsa a Notre Dame kőszörny-ördögangyal
kőpikkely-hátán lovagolva és kezeitől véres a kősárkány sűrű kőpikkely torka
és arca véres, mint véres zsák, arca mint véres zsák, amiben apám
a macskát ölte meg, a kövér aranypettyes szürke kandurt, mert ellopta
a nyárikonyha-asztalról a megtisztított sárga kacsát, s a kacsával
pofájában ott szaladt a keritéslécek falándzsasor-tetején, amíg apám
el nem kapta! Aztán a kandurt egy nagy lisztporos üres lisztes-zsákba dugta,
a zsáknyakat összefogva összetekerte, megcsavarta, s káromkodva és
üvöltve, a baromfiudvarban, mert ott volt a tőke, a lüktető zsákot, a nyávogó zsákot,
a kaparászó zsákot, a sikító zsákot, a ziháló zsákot, a macskás lisztes-zsákot a barna
fatőkéhez csapta, pattogott a macska, mint zsákban a labda, csapta,
csapta, csapta a tőkéhez a zsákot, a zsákban a macskát, mint óriás
herezacskót, s felhősen füstölt a lisztpor, spriccelt a macskavér, iszamlott
a macskanyávogás, a kandurhalálsikoly és véres lett a zsák és véres
apám keze, arca, vérpettyek ültek homlokán, halántékán, kezein, mint
a katicabogarak. Álmomban véres liszteszsák volt Zsuzsa arca és
Hantai Simon gyűrt szürke kordbársonynadrágban állt Meunben az erdei
úton, kezében kökörcsin és azt mondta: „A kutya azért csúszik le seggén
ülve a dombról, mert úgy törli ki a szart a seggéből. Ezt a kutya tudja.
De a kutya nem tudja azt, hogy mi ott ülünk Szűz Mária redős kék
köténye alatt. És ami negatív fehér, az a valóság és ami látható, az a Nincs!”
És a Szűz-Anya ráncos és redősen szétterített világköpenye, mint a kék
ég és a Szűzanya köpenye alá bújtam én, Simon Hantaï, Hantai Simon,
mert az véd meg engem a haláltól, mert ő véd meg engem a haláltól,
az a sváb-kék világköpeny, az a sváb-kék Mama-világkötény, ő véd meg minket
a haláltól, ó, Mama, Mama, Mama, Mama, ó Mama, Mama, Mama
ne hagyj el engem, Mama ne hagyd el a világot, Mama védj meg engem,
könyörögj szent fiadhoz, vegyen szivébe engem, vegyen ölébe engem, karjaiba
vegyen engem, mint régen te a kisfiút, a karonülőt és csicsijgassa és csucsujgassa
és csókolgassa és babusgassa, Mama ne hagyd, hogy meghaljak én, védj meg
engem a gonosztól, védj meg minket a gonosztól, világkék mindenségkötényed
terítsd árva fiú-szivemre, terítsd szent kötényed az árva árva világra!
Mert te vagy a Szűz-Anya és a Szűzanya kék köténye, mint a te Kék Kötényed,
szépen, vasaltan összehajtogatva az első szobában, a szekrényben, és vasárnap
reggel mindig fölvetted Mama a te Kék Kötényed, az alá bújtam én
kisfiú-koromban, és a Te Kék Kötényed, mint az összehajtogatott puha kék
porcelán, élesre vasalt puha kék bádog, összehajtogatott vászonpléh-harmonika,
s amikor kibontottad és magadra kötötted: merev, keményített, fényes kék
vászonkockák porceláncsempe-függönye volt az a kötény, a ropogó kék
porcelánvászon vasaláskocka-élei, mint a rácsok, mint a börtön-ablak
rácsai, mint ragadozó nagyvadak vasketrecének vaskocka-háló rácsai,
és a kötény, a szétterített alvadt gálickék porcelán-vászonanyag sötétkék vászon-
vonal-kockaélei, mint az égre terített keményített vászonrács-dobozoldalak
zászlója, ó, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, berácsoztad a világot a
vászonkék kötényeddel, a te kékvászon kötény-akaratoddal, bebörtönöztél
engem a te szivedbe Mama, világra-terített kötényed a világegyetem börtönrácsa
Mama és én ott ülök kék kötényed rácsai mögött és sírok Mama, megváltatlanúl!
Mama, Mama, mert te sem váltottál meg engem és hideg halál a te kötényed
alatt Mama, kockásra vasalt kék vászonkötényed alatt, mint kék koporsóban
ülök én Mama, Anna-Szűz Mária világrácskoporsódban, élve halottan!
És kötényed árnyéka kék és hideg halál asszonykötényed kék, rácskockás világomlása alatt!
És: „Suite-Maman! Maman!, dits: La Saucisse”. És „Like Rimbaud,
»spiritual combat is as brutal as the battle of men. Hard night!
the dried blood reeks on my face.«” És Hantai Simon Loyolai Szent
Ignác féltékeny vad gyűlölet-szivét lapozza. De hiába az álom. Hiába! Hiába!
Az álmok nem tudnak legyőzni engem! Az álmok nem tudtak legyőzni
engem! Gyermekkorom álmai, ti! Gyűrt álmok! Gyűrt álmok! Ti! Gyűrt
álmaim! Gyűrtségeim! Gyűrtségeim! Gyűrtségeim! Mert álmomban minden
olyan volt gyermekkoromban, mint a gyűrt barna selyempapír! Gyűrt
barna selyempapír volt a levegő! Barna selyempapírként összegyűrve
a szék, az asztal, a kályha, a mennyezet, a mennyezet gerendái, a padló!
Mint gyűrt barna selyempapír az asztalon a petróleumlámpa, s az
üveghólyagpocakú-üvegkéményű lámpabúra! Mint gyűrt barna selyempapír
az asztalon a csatos-üveg, a bögre, a pohár, a széken a kiskabát,
a földön a cipő, a zokni, a szék ülőkéjén a fehér ing! Gyűrt barna
selyempapír volt a szobában a csönd, és a csönd anginás szív-rémülete
is gyűrt barna selyempapír! És csak feküdtem, mint aki nyitott szemekkel
alszik, s alvása, mint a nyúlé, és gyűrt barna selyempapír a fém,
a fa, az üveg, a tárgy, a szuszogás. És ha a barna gyűrtség kisimúlt: az üveg üveg
lett újra, fa a fa, a levegő, mint sárga foszfor. A szobára a hold fekete
keresztet vetett. S az ablakléc árnyék-keresztje rettegő, kisimúlt szivemen!
Gyűrt barna selyempapír volt minden anyag anyagfelülete, határfelülete,
bőre, az üvegé, a fáé, a fémé, a rongyé, a levegő is redősen, ráncosan,
legyezősen, csomósan, hullámosan, szorongásosan összegyűrve, mint
a barna selyempapír! És szivemben irtózatos, éber feszültség, mérgező és
mérgezett sugárzó csönd, mint az atombombában, mint Pakson, az
Atomerőmű legtitkosabb vastag betonszobájában, a hosszú, zárt,
víz-vérkeringésű, hengeres fémtartályokban a 2,5 centiméteres uránpatronok
fölvagdosott szalmaszálhoz hasonlító, levegő-cső-üreges uránkapszulák
titkos, titokzatos halálcsönd-életiszonyat-jövő bizalma! És mert néhány percre
beléphettem oda, ahol úgy él a Csoda, hogy e zárt és tiszta és csönddel-erjedve
kemény, most még fény-nélküli fény erjedő irgalmából mi se látszik, csak
hosszú fémcső-vízbe mártott tartályok oszlopkötege és semmi más, se erő, se
élet, se halál, se az energia-hit, se a tűzözön-gyász tűzgomba robbanás-
köpete, se boldogtalan szörnyeteg Gyermekdal-erjedés, se az Emberiség-Fölemelkedés,
csak óriás manipulátor-karok és csuklósan, ízelten mozgó, merev és pontos fém-
iszony gépkezek, az irányított kiemelő-szerkezet, mint Ájtatos Manó zöld
izelt drótpálca-csillagkarom kezű ragadozó-fogókarjai, csak néztem az életcsöndet,
a halálcsöndet néztem, mint a Túlvilágot, mint a Másik Világot az
Isten-derengésben, a szétterpedő láthatatlan zöld fényben az Új Jövevény, fehér
köpenyben, könyékig érő fehér selyemkesztyűben, lábszárközépig érő
nylon cipőcsizmában, szakállas atomtudósok fehérköpenyes csöndgyűrűjében,
fejemen piros vas-sisak, mint piros lakk-félbuborék. Mint piros
kitinsisakú, ízelt, csápos fehér selyembogár, üvegcipős, puha
hártyaüveg-csizmás bajszos fehér selyemlepke álltam az Istenszívtitok-betonszobában,
a Titokra döbbent éhes ámulásban, álltam ott a Titkos Megismerésben
bajszosan mosolyogva! Álltam, a Bűvölet Foglya, az Anyag El-nem-
zárt Rabja, én, álltam a Fölemelkedés Hangtalan Szívközepén, magam
is titkos anyag! S néha fehérköpenyes testem fölött két centire a levegőben
csúszva kis kotyogó jelzőgép-szerkezetet huzigált egy fiatal tudós, a Geiger-
Müller sugárzás-mutatót, mintha fekete táblára fehér krétával vonalat
húznak, csak fordítva most: testem fölött, a fehér fölött a kis sugárzásmérő
gépagyat huzigálták, pontos kiváncsisággal írva tele fehér köpenyem fölött
a levegőt, húsomba mekkora ütést adott a fémtablettákba préselt
Szigorú Erőcsönd, a Láthatatlan Ősanyag mennyi Titkos Erőt lőtt
költő-húsomba láthatatlanúl! Ó gyűrt Barna Selyempapír Éjszakáim szorongó
gyermekkoromban. Amíg a tiszta téli holdfény is gyűrt barna selyempapír
volt és a tiszta nyári csillagok szigorú éles selyemfénye is gyűrt, barna
selyempapír: álmomban mintha ébren lennék mégis, nyitott szemem,
mint némely szemhéjtalan madáré, szemhéjtalan állaté, s szivem körűl
a barna fájdalomkoszorú, barna drótfogaival a barna szoritásgyűrű
kis barna, feszült, robbanásra-éles gyermekszivemben. És izzadtam
a barna gyűrt bánatba csomagolva, mint pólyában gyerek ha napon,
ha a kapkodó, léha felnőttek ottfelejtik, s fölötte nincsen könnyű piros
vászonselyem-napernyő, s fölötte zöld lomb, zöld csacsogás! Tudtam mindent,
hogy mi van, mi hol van, mi fáj oly iszonyatosan, hogy egyszer majd kisimúlnak
a tárgyak, gyűrt barna bőrük feszesre, keményre ugrik vissza, az
anyagra ráfeszűl az anyag gyűrt barna selyempapír-bőre, és test és testbőr
lesz ugyanaz, tudtam, hogy eljön a hosszú könnyű sóhaj és gyűrt barna
szivem is kisimúl, gyönyörűen és egyszerűen, az üvegnek üvegteste és
üvegfénye lesz, mint az üvegnek, és a kályha, a gyűrt barna selyempapírcsikó
hernyós ezüst könyökcsőnyakú kékvirágos fehér zománccsikó lesz újra,
s a fém, a fa, az üveg, a zománc barna selyempapírgyűrtsége kisimúl,
feszes lesz az eredendő anyag és újra fényes és keményen csillogó, mint a kék téli
tiszta ég és szikrázva feszülten lángoló, mint a pontos öntudat, nem a gyűrt
bűntudat, de a pontos tiszta öntudat, mint a celofán a befőttesüvegen,
mikor anyám először vízbe mártotta, aztán a vizet a celofán-fénylapról
lecsurgatva a befőttesüveg széles üveglécperemű nyak-karimájára simította,
aztán a körben nedvesen lehajtott hártyaüvegpapírt vékony szőke spárgával
szorosan lekötötte, s a spárgát megcsomózta, s az átlátszó nedves celofán-
kalap megszáradva kifeszűlt! Mint a szitakötő szivárványdob-legyező szárnya.
És bőrösen feszes lett a hártya, a puha üvegkalap az üvegnyakon, fényes korong
lett, szikrázó üveghártyakorong, lapos hártyazsák, szikrázó celofán-keménykalap,
alúl az üvegnyakon, a spárgakötés gyűrűi alatt, a szőke spárgakarikák alatt
ollóval körben cakkosra, csipkésre, hullámosra vágva, mint üveg-kalapkarima!
És mire a Hajnal megfújja piros kanásztülkét és a kecskék, disznók, tehenek
bőgve, röfögve, mekegve, piros porgomolyagban bogyót, lepényt, ürülék-
csengőt böffentve, köpve, potyogtatva végighömpölyögnek a Tópart-utcán
vastag, mohos, nádszempillás ablakunk előtt, amit virág-ágaskodás
peremével majdnem elért az ecetfás kiskerti föld, s a liliomok, tátikák,
dáliák, piros lebenyernyő-torony ricinusok, zöld cérnapáfrány szökőkutak: a
fölmagzott salátabokrok, kankalinok, tűzliliomok, törpe szekfük,
bazsarózsák és könnyű sárga habgombóc labdarózsák szinte a pici korhadt-keresztű
ablak lázas facettáiból nőnek ki, mint izzó harmatpetés virágtejút
egy rovar összetett szeméből, szitakötő gyémántsejt-szívkupac összenőtt
szeméből, a ragadozó dülledt kristálykoponyából, tudtam, hogy eljön
a sóhajos kisimulás boldog gyermekideje majd, a verejtékszáritó elsimulás
szív-könnyű fölszabadítása, mint az a szőkefürtös kiskatona, vállára
vetett dobtáras géppisztollyal a Német-utcában 1944 Szent Karácsony
éjszakáján. Akár a Sántha családban. Gyűrt barna selyempapír-éjszakáim!
Feküdtem barna gyűrtségbe-dermedten, mint egy barna selyempapírba
csomagolt lepke, össze-nem-nyomva piros ujjakkal, mégis halálra-dermedve,
s tudtam mindent, hogy mi van körülöttem, hogy bennem mi van, mint
amikor egyszer kisfiú-koromban álmomban az ágyban bevizeltem, azt
álmodtam, hogy a baromfiudvarban a klozet mellett állok és a füstölgő
ganédombra pisálok, tél volt, az ablak feketén jégvirágos, mint egy
virághímzéses csipkeszemfödő, s mögötte a hold, mint egy halott fénybajszos
püffedt sárga arca és mint nyitott halottszemek a sárga-üregű himlő-
foltok, az elkapart sebhelyek, a holdkráterek, Papa-Mama a nősember-
bálban, Lipka Pistánál, a kocsmában, oda fiú, lány nem mehetett be,
se menyasszony, se vőlegény, a kocsmaajtónál álltak a szigorú
dalárdisták, a Mennyország kékbársony tányérsapkás őrző munkás-őrangyalai,
sapkájuk kékbársony bordaívén a középen aranyfonálból hímzett hárfa
és szólt a rezesbanda rézlángokkal, mintha Szent János villogtatná
arany fogsorát, mintha Szeráfok, Kerubok, a százezerméteres lihegő, füstölgő gyémánt-
tornyok köpködnének dübörgő és reszkető aranyláng-lombokat, mintha
Kentaurok, Pánok, Minotaurusz-bikák, szirénhal-asszonyok rézröhögése,
rézláng-durrogása, szikrázó rézfüst-fújása kavarogna ott a hoppszasszázó,
valcerező, szteppedliző, ländlerező fekete olajpadlós bálteremben, s éjfélkor,
mert egyszer mégis beengedtek engem, jött az asszonyóra, s az asszonyok, a fiatal-
asszonyok és öregasszonyok feketeszeder-fekete vastag véreshurkákat és izelt, hernyós, zsír-
eres és hájhínáros fodros vastagbelekbe töltött májashurkákat, földig lógó új
kolbászokat, fekete, barna és piros bélbőr-zsákokat, óriás-hernyókat, vékony
sárga spárgával elkötött végű puha rudakat, tört hurkapálcával legyezőfodros
bőrtölcsérként átszúrva átfűzött végű szétnyílt harmonikákat kötöttek vastag
spárgával asszonydomb-ágyékukra, a combok közé, a báliruha fölé, a kék kötény
fölé, s a spárga hátúl a derekukon máslis hurkokkal libegett, mint sárga
lepkeszárnyak, spárga-nyúlfülek!, s ugráltak ott a szikrázó és rezesen füstölgő
rezesbanda-lángban, ugráltak, rikoltoztak, sikoltoztak és a piros borral teli
borospoharat magasan a fejük fölé emelve, mint az aranykelyhet a papok,
forogtak, egymásba-kapaszkodva sírva, bugyborékolva vihogtak, s lengett
föl-le, előre, hátra, oldalt, jobbra, balra asszonyágyékuk disznó-durungja, férfifasza,
lengett, a padlót ütötte, lóbálódzott asszonytestük hurkafallosza, kolbász-pénisze,
mint a pávián majomkutya-hím húszcentiméteres piros pöcse, bíbor fokhagymaszára,
a szívfejű, a szívszelvénykoszorú-fejü zöld növénycső, mint skarlát
buzogány, himbálódzott zsírosan és lilán ragyogva, mint a csődör tokjából
hosszan kieresztett marhaszív-makkú gerjedt és erjedt nemiszerve,
bikák óriás, mézragyogás-orrlikú rubint nemző-sárgarépája a feketezacskójú
heretojások között, ott ugráltak az asszonyok a bál virágzó falloszünnepén
rézlángú rezesbanda-csimborasszóban, a fallikus éjfél-orgiában, ősi
termékenység mitosz-ünnepek XX. századi förgeteg-utólángjában, én
meg ott feküdtem gyűrt barna selyempapír-éjszakámban, a gyűrt barna
selyempapír-gyászban, az összegyűrt barna selyempapír-magányban,
magam is barna selyempapírként összegyűrve, lábaimnál az átizzadt
Papa-szagú savanyú dunyha alatt forró-vizes csatos-üveg, piros
gumiszájkarikás fehér zománcdugójú, fehér porcelánorrú csatos-kalapú zöld
palack, a csat az üveg nyakán, mint dupla drótgallér, s abból a kettős
drótgallérkarikából kis horogcsuklókkal mint egy kígyókoponya alsó
állkapcsa: gömbhurokvégű drótnyelv lógott le, azt kellett hurkosan
a fehér porcelándugókalap ajaksírkő-karimájára tenni, s rugósan az üvegnyak
zöld csövére rácsattintani, s azt hittem, az üveg nyílt ki, s az folyik
lábaimnál, a lábmelegítő forró üvegvíz, a dunyha kövéren deres volt, mint a
szalmakazal Steiner Lajoséknál, a szomszédban, a szalmazsák pedig
lucskos és forró, s a szalmazsák sliccében a penészes keménykukorica-
csőlevél, az eres sárga csuhé penészes, mint öreg halott a földben,
mint a halott katonák a földben, akiket kiástunk 1945-ben, ott feküdtek
egymás mellett sorban bajszos fehér tajtékkatonák, szempillás sárga
habfiúk a földben, tíz egymás mellett, rajtuk deszka, disznóól-ajtó,
lécrács-kiskapu, azon a sírba-terített deszka-asztalon, lécrács-asztalon megint
tíz habkatona, sárga tajték-vitéz, arcuk, kezük, ruhájuk, fejük
csomós és pezsgő és erjedő sárga kövér hullapenész és döglött sárga
lárvabogarak, fehér sírférgek tíz centi vastagon a hullatesteken, mint
vastag, hideg, fagyott disznózsír, fagyott ikrás libazsír, csizmájuk, cipőjük,
zoknijuk nem volt, se kapcájuk, se harisnyájuk, meztelen volt a
lábuk, fehér hab-cipőben, sárga tajték-csizmában, ikrás zsír-zokniban,
zöld, dagadt penészharisnyában, a nadrágszár, a katonakabát fehér
csontvázukra száradt, és fogak villogtak habrózsákban, mint tajtéksárga
felhőrózsában a villámok, a zengő aranyszúrások, és szétrohadtak
a szájak és leolvadtak a fülek, s az arccsontokon némi rózsasárga
bőrmaradék és rózsakék bőrmaradék a homlokcsontokon itt-ott és
zöldpiros bőrmaradék a horpadt szőrtelen halántékokon. Három
méter mélyben álltam a fagymeleg bűztelen sírgödörben és néha föl-
kiabáltam a zokogó fekete katonarokonoknak, akik élő gyászkoszorúként
a sír-óriás körül feketén tolongtak, mint zsibongva tányér lépesméz fehér
porcelánperemén a fekete legyek, szemikrás facettagombóc-szőrös légyfejük
becsüngesztve a sírcsönd halálenyves, hullahabos, tajtékhalottas üregébe
és zúgtak jajgatás-légyszárnyaik és kezeiket tördelve szagoltak mohón,
feketén visitva sírtak, mint éhező fekete csecsemők Afrikában, és kezüket
tördelve tenyerüket összedörzsölték, mint két mellső lábukat, a fekete
tapadó lencsepárnás, izelt fekete pálcikákat, fekete vánkoslencsés fekete
mellső lábukat a legyek. Fölkiabáltam a zokogó gyászrózsakoszorúnak,
akik, mint Hölderlin rózsái a tó tükre fölé, gyászrózsa fejükkel
a sírcsönd haláltükrébe lógtak, mint Hölderlin rózsái, fölkiabáltam
a három-méteres mélységű sír közönyéből: „A gatyája milyen volt?”
„Kékcsíkos” mondta egy asszony sikítva, „kékcsíkos volt a hosszú gatyája!”
Aztán kiskabátom zsebéből a bicskámat kivettem, hiszen nekem még
nem volt nagykabátom, a bicskát kinyitottam nagy csattanással, s a
halott katona lábszárcsontjára halállal-ragadt penész-zöld nadrág-
szárat a bicskapengével fölfele hosszan, a térdcsont sárga szigetéig
fölvágtam, repedt, hersent az üszkös katonaszövet, s ott volt a száraz
csontokra száradt kékcsíkos gatya! „Ilyen volt?” kiabáltam! „Ilyen
volt a férje gatyája?” „Ő az, ő az, ő az” zuhogott le a sírba a fekete
sikoltás, mintha hányna a Gyász, mintha okádna a Fekete Zokogás!
„Ő az, ő az, de hol van a feje? A feje hol van?” „Majd megkeressük”
ordított föl a havas égbe sírásó barátom, mert lazán és lágyan pillézett
a hó a temetőre és a sírba le, mintha puha fehér selyempapírt
tépdesnének a fehér fagy-angyalok a fehér űr fehér tajtékasztalánál
ülve, jég-székeken, göndör és kócos fehér habmosollyal, mint mikor
lányaim a firkálni adott fehér papírost miszlikekre tépik és szórják
csomókban lepkézve a földre, az ágyra, a szobaszőnyegre és hajuk
mint papírszeplő és fehér selyempapír-lepkeszárnyak és fehér selyem-
papír rovar-hártyaszárnyak száza, ezre, tízezre térdükön, lábukon,
a paplanon, a vánkoson, a levesestányér piros zsírpöttyeire ragadva.
„A feje, a feje, a feje” kiabálta az özvegy, sírásó barátom meg egy
fejet keresett hullahabos kezekkel, hiszen kesztyűnk se volt, nemhogy
nagykabátunk! Bajszos szája szélén égő csikk, forró ezüst füstpamatokat
köpött, mint a bálna, félcipős lábával egy bajszos habgolyó-fejet gördített
elém. „Gondolod, ez az?” Aztán a katonaruhás csonthalmazt, a tajték-
mellkasú sárga rongymaradékot, fehér habzsíros csontvázhulladékot
a sírból kiemeltük. Én a sír szélén térdeltem bozontosan, ő föladta
az enyves sárga, katonaruhás csontvázsemmi-Jézust, én karjaimba vettem
a Habzsák Rothadást, mint katonaszökevény fiú Szűz Mária nem-rothadó-
húsú, rothadatlan és rothadhatatlan Egy-Fiát, fekete koporsóba
tettem, a habos, katonazubbonyos csontkupac mellé zöld üvegpalackot
tettem, az üvegpalackba darab papírt, ráírva megnyálazott tintaceruza-
heggyel, lila olvadás-ceruzaenyvvel a katona neve, halála éve.
És ajkam, és bajszom és nyelvem lila volt, mint kisgyerek segge,
a meztelen seggecske a szigorú tenyérütéstől. Aztán a sírba újra
lemásztam, nem is másztam, de ugrottam én kecskebéka-könnyedén,
szöcske-könnyen, sáska-pillanattal. S kotortam tovább a holtakról
a sírkukac-zsírt, a rothadáshabot, a hullaférges halottsárga földet!
És a sírból megint kimásztam! Ó, hányfajta sírból másztam ki én?
Hányfajta megásott sírból? Hány kinyitott nehéz sírgödörből? Szenvedés-
gödörből! Mocsok-gödörből! Megaláztatás-sírból! Hányfajta sírból és
hányfajta gödörből másztam ki én, Asszony, hogy neked megmaradjak?
Hogy neked megmaradjak, mert tudtam: eljössz egyszer és másképp nem lehet!
Mert tudtam: egyszer eljössz s én eléd állok nevetve és merengve, és azt mondom:
„Megjöttem, itt vagyok!” És másképp nem lehet! Ó hányfajta sírból és hányfajta
gödörből másztam ki én? Hány megásott sírból és hány kiásott gödörből? Hány
halál-dobozból, mély, sárga téglalap-alakú föld-ládából másztam ki én,
hány föld-doboz hullaszekrényből, halál-láda sárgaföld-dobozból? Gyökeres,
penészes, nyirkos és nyálas és izzó könnyragyás-oldalú, szögletesre-metszett
sárga föld-élű hideg üregből másztam ki én, testemről, ruhámról, arcomról
a sárga dögüreg földbüdös lehelet-szagát lekotorva tenyeremmel, mint ideges
és jégforró hóviharban arcomról, ruhámról a havat, a csípős égi meszet,
a forró mészhabot, mikor vonathoz mentem az állomásra, az állomásra,
mert az iskolába, vagy a gyárba, mert bemeszelt a téli hajnal zsíros, égő
fehérrel, cikázó vad égi ecsetével testemet, arcomat szigorú, csattogó csapkodással
bekente a vak fehér vattafénnyel, s ha árokba csúsztam, meztelen-
térdű kisfiú, s térdeim feketén kékek a fagytól, mint a tücsök fekete lakk-
bütyök térde, hát nyakig álltam a fehéren füstölgő uszony-jégcsipketollas
vastag fehér halhátak, fölálló jéghártyacsipkeszegélylángú hótaréjok között,
mint fehér rozmárok, fehér bálnák, fehér fókák, fehér ugatások, fehér fújások,
albínó lónyeritések fehéren porzó hemzsegés-sűrűjében, s abból a hajnali
fagyforró hógödörből is kimásztam, s indultam tovább, mert elkésni sohase
akartam és elkésni sohase tudtam, és nem-ott-lenni nem volt semmi
kedvem, és a télhajnali forró havazás, a télhajnali ég, mint cikázó, fehéren
zúgó, őrjöngő fehér darázs, hát kimásztam a fehér sírgödörből én, kimásztam
a fehér halálból, mint a hóviharban az orosz fronton a munkaszolgálatos meg
a katona, aki egyet akart már csak: hazamenni, menni haza, haza, hazafelé!,
kimásztam az izzó fehér sírlukból, meztelen kék térdeim feketék, mint a tücsök
térde, s a hótaréjok füstölögtek lobogva, mint fehér porcukor-zászlók,
fehér égő liszt-lobogók, s a hótaréjok egymásra hágva, egymásra hópatával egymásra
kapálva, jégtölcsér orrlikakkal dülledten meredtek, mint Curzio Malaparte
könyvében, a Kaputt-ban a Lagoda-tó jegébe fagyott katonalovak,
ágaskodó fehér lófejek és ágaskodó fehér lószügyek, és fagyottan lobogó
fehér sörények nyeritéstelen jégbúzakéve-csöndtorony-tolongása volt
az a tó, óriás jégkalászok tolongása, és az orrlikak párakürtjei a levegőben, mint ezer kitolt csigabiga-
szarvak, mint fagyott ködtrombiták, megfagyott pókhálóserlegek, fehér
serleges kürtszarvak, fátyolkürtök az orrlikak fehér jégcsigaházaiból kinőve,
fehér fagyliliomok levegő-erdője a csönd a jégből-kimeredt jégoszlop-lónyakak
dérszakállas fehér cseppkő-tébolya üresség-szüneteiben,
és a halálba-dülledt lószemek, mint szempillás fagy-golyók, szemhéjas
jégbuborékok, gömbölyű dérpikkelyes üvegrügyek, és kimásztam
én a fehér sírgödörből, mert tudtam: meg nem halhatok én, nem halhatok
én meg és jégliliomok nőttek a hó lukaiban, a fehér lófejek üvegcsöveiben,
jégcsöveiben, a jégben a jég, a hóban a hó, mint üvegvázában a fehér
liliomok, s úgy álltam ott a hajnali fehérben magányosan, mint Nagy László
ravatalánál, Laci sárga fejénél, a halálméz-sárga keselyűfejen ezüst
gyopársisak, Laci haja, s mert szerette a lovakat, mert a lovakat nagyon
szerette, eszembe jutott akkor, hogy Laci sárga feje fölött a ravatalcsönd, mint
egy lópata, s a sárgaszürke szarukörömre aranypatkó van szögezve, sárga
irigységkoszorú, sárga gyűlölet-patkó, a sárga gyászkaréj szorosan körülötte,
hát a fekete légykupac tömeget széttolva odamentem, eltörtem azt a sárga
patkót gyászoló kezeimmel, és néztem és néztem és néztem és néztem és
néztem az elárúlt, az elárvúlt, halállal-elgyávúlt citromhéjsárga Maradékot, ahogy
levedlett ifjúkorát nézi az ember, a rongyos, cafatos, virágsejt-mintás bőrhártya-
ruha üres celofánzsák-embert, a fényes levegővel fölfújt nylonkesztyű-
kezeket, a porló csönddel betöltött hurkabőrt, a sárga nyloning-mellkast,
s a hideg levegőcsomóval kitöltött celofánmaszk-hártyafejet, mint a sárga
halálcsönd szappanbuborékát, aztán Flórát néztem, mert nem volt ott Gyula,
s hátrébb az öcsémet láttam, Juhász Gyulát, meg Erzsikét, a feleségét és azt
gondoltam: halál-hűtlen lettél Barátom és miféle embervadak, akik halott
húsodat eszik?, hiszen egy nyelet belőled bennük valami fény, halott húsodból
egy harapás sercegő csillagparázs és ez a fölzabáltatás: az emberárulás! És teszik,
mert ez kell nekik, hiszen szegény emberevők és költőevők azt hiszik: ettől
megmaradnak! És nincs bocsánat a fölfaló vadaknak! Az emberevők bűnét
nincs Isten, nincs ember, aki megbocsássa! Nincs, aki belássa, hogy ő volt a Hiány,
a húshiány, a sóhiány! És tudjátok meg: nincs erre föloldozás! És más lehetőség,
magyarázkodás, vád, gyűlölet, eszme. Az emberevőknek Pokol lesz a teste
és a lelke ürülék! Testük, mint a leprásoké. Testük, mint a pestiseseké.
Kék rothadás, lila lerothadás. Piros hólyag-gennyvirágözön. És lelkük zöld
tehénhátsó-böffenet. Elég! Ó, hányfajta sírból másztam ki én, hányfajta sírból
és hányfajta gödörből! Szégyen-sírból! Elfelejtés-gödörből! Elhallgatás-
sírdobozból! Csönd-sírgödörből! Gyűlölet-sírházból! Vád-sírból! Fehér
megtagadás-sírból! Égő gyertyákkal kirakott peremű Skizofrénia-sírból!
Otthagyott égő cigaretták százaival kirakott, cigarettázó sírperemszélű
Mánia-gödörből! Konyhakésekkel-kaszaboló Elmebaj-sírból! Fehér asszonyjajgatás
szakállú Depresszió-sírból! Gyűlöljük-sírból! Nem-kell-nekünk-sírból!
Ő-az-áruló-sírból! Nem-magyar sírból! Üvöltés-sírgödörből! Ez-nem-
hazafi-sírból! Pletyka-sírból! Pofázás-gödörből! Nem-írunk-róla-
sírgödörből! Kiközösítjük-sírból! Leszavazzuk-sírból! A-pofájába-
bele-sírból! Politika-sírból! Ez-nem-normális-sírból! Ez-nem-is-költő-sírból!
A jobb-műveiben-gödörből! Ez-piromániás-sírból! Ez-a-saját-lányával-
sírból! A szegénység-sírgödörből! Azt-mondták: dekadens-sírból! Az
1951-es zsarolás-sírból! Az 1952-es-feleségét-internáljuk-sírgödörből!
1956 véres sírgödréből! Maga-kulák-befolyás-alatt-áll-sírgödörből!
Csábitás-sírból! Dolgozzon-nekünk-megfizetjük-sírból! A József Attila-
sírja-sírból! A Gyermekdalok-sírból! Tajtékos kanca-sírgödörből. Amit-ír-
annak-szar-szaga-van-sírból! Kritika-sírból! Akasszuk-föl-gödörből!
Eszelős vagina-sírgödrökből! Büdös rózsa-sírkertgödörből! A-na-
persze-kommunista-sírból! Ez-elmebeteg-sírból! Gőg-sírgödörből! Zsíros
gyászlukakból! Ez-már-kiégett-sírból! Ez-a-grafomániás?-sírból!
Dühöngés-sírból! Ki-lesz-a király-sírból! Na-ezt-már-nem-sírból!
Hát-persze-hogy-nem-sírból! Az elevenen-eltemetők sírgödréből! A-
barátok-hűtlensége-sírból! A hallgatni-róla sírgödörből! A hódolat-sírból!
A micsoda-megtiszteltetés sírgödreiből! Álom-gödrökből! Hit-gödrökből!
Tévedés-sírgödrökből. Bűntudat-sírládákból! Bűnhődés-sírdobozokból!
Kék lelkiismeretfurdalás-földdobozokból. Piros csalás-sírokból! Depresszióm-
földládából! Petyhüdt verejték-sírgödörből! Injekcióval-combomba-
adott-mescalin-haláltusa-sírból! Önakasztott öngyilkos asszony december 21-e
sírjából! Kék gyászláng-sírból! A szeretsz-még?-sírból! Az elektrosokk
korongalakú parázscsókja asszonyhalántékokon-sírból! Az éhezés-sírból!
A gyűlölködő asszonykönnyek-sírból! Ünnepély-sírból! Önvesztésvágy-sírból!
Gyűlölet-nyállal összeköpdösött sírgödörből! Hűtlenség-sírból! Hűség-sírból!
Hazug-szerelem-sírból! Elgyávulás-sírból! Elgyöngülés-sírból! Bojkott-sírból!
Csöndkoszorú-sírból! Fekete csöndzsák-éjszaka-sírból! Az ittlét-angina
pectorisa-sírjából! A vérzsírsűrűség-sírból! Sírodból hamis öröm! Sírodból
hazug gyász! Sírodból hamis hit! Sírodból hazug elsiratás! Sírodból:
asszonykönnyek! Sírodból: férfikönnyek! Sírodból: világpusztítás-akarat!
S az üres sírgödör mindíg ottmaradt. S a sárga föld-doboz sárga földlap-
oldalai kövér könnybimbókkal szikráztak keményen, mint penészes nedves
öreg pincében a varangyosbékák szeme! És látod Asszony, és látod Feleségem:
aki csókolsz engem és lázas vagy miattam, s ha néha más miatt kiabálok:
könny jön a szemedbe, s ha kiabálsz, mert ingerült vagyok, átkarollak és
csókommal nevetve a szőke tüzet eloltom, látod Szőke Szivárványházam,
aki mindíg meggyógyitod a lázam s kinyílsz fölöttem, mint szőke esernyő,
ha tűz zuhog rám, ha kő, ha föld és megvédesz engem kinyitott szőke hiteddel,
aki ételt adsz elém és gyógyszert a számba, hónaljamba könnyű lázmérőt dugsz
és megdagadt lábaimat vizes kendővel becsavarod, vizes törölközőt tekersz
vizilóvá dagadt lábfejemre, mert hajnalig jöttem a kis autóbuszon, hajnalig
az éjszakai úton, s ébren vártál és megfürödve, szőke hajad két copfliba
fonva, alúl a szőke söprűnél kék és zöld befőttesgumival gyűrűs
hurkokkal átkötve és fültöveid és halántékod, nyakad Nino Ricci kölnivel
ujjhegyeddel bekenve és Nino Ricci kölnivel behintve hónaljszőröd
és ágyékszőröd és futsz elém hosszú fehérpettyes barna hálóingben, mezitláb
futsz elém ragyogva, ahogy a csillag fut tajtékosan szőkén át az éji éjen,
és nyakamba ugrasz, mint egy kisgyerek, én meg cipőmet, zoknimat, leveszem,
és leveszem a kiskabátot is, s ott ülök ingben, mezitláb, püffedt fehér
lábdagadtan, mint egy őszbajuszú felhő és már hajnali három óra és
Somlyó Zoltán azt mondta akkor: „Istenem vezess a jóra”, és dobozos sört
adsz, vagy egy pohár vörös bort, aztán lefekszünk s egymást átölelve még
elmesélem, egész nap mi történt, mit kellett szigorral megcsinálnom
és mit tettem boldogan önként és hozzám jó szót ki mondott és ki kérdezte
meg, hogy Te most mit csinálhatsz?, és fekszünk a sötétben egymást
átölelve, a másik szobában a kislányok szuszognak és az álom-előtti
fekete tiszta fényben a szobában föl-le jár Csokonai Vitéz Mihály és Goethe
mellől Dante és Shakespeare és Apuleius és Mikszáth Kálmán és
Herodotosz és Szent Ágoston, azaz Augustinus és Vu Cseng-en és Spinoza
és Lukianosz és Freud és Kierkegaard a sötét szoba-levegőbe lép,
meg Rousseau, meg Melville, meg Arany János, meg Mikes Kelemen és
bajuszukat pödörve és szakállukat csavarva és kezüket összedörzsölve
és pipázva és megváltó látomást látva, és aranyszamárral a nyakukban és Zuboly szamár-
fejével a hónuk alatt, a szürke bársony baltával, és a Majomkirállyal ölükben
és borzongó mélytudattal, és peripatetikus bagzó erotika-mosollyal és
a világtengely fordított Sátán tűzbuborék-égitest szemgolyóját tartva kezükben,
mint egy zöld görögdinnyét és magukat a Szent Elvonulásba falazva, mint mikor
a csiga télen, hártyásra száradt nyálajtóval házának mészkürt-száját
befalazza, s ő ott alszik az üvegkorong sárga nyálfödél-ajtó mögött a fehér
mészkürt-tekervény Hideg Belvilágban a száraz hártyafödő-ajtó mögött,
és a Szent Történelemmel aszalt ajkukon, vidáman ülnek szerelmes szivemen,
mint piros fényszigeten, mint a kemény szőke fény világmindenség-térszigetén,
és a könyvespolc fa-csíkjaira, a szőke deszkaszalagokra gombostűvel
odatűzött halottak fényképei kinyílnak, mint a fehér lakk-ajtók, átlátszó
celofán-kapuk és álomba-merülésünk eres fehér hártyaszárnyaira
lép valamennyi kép merengő fényárny alakja, a negatív-celulóze-anyag
pozitív papír-rabja: József Attila fekete frakk-kabátban, szürke
csokornyakkendőben, Illyés Gyula homloktetője, fejbuborékja fehér
fénymezőben, Babits Mihály osztott fekete-fehéren, osztott fekete-
fehéren, mint az öröm meg a szégyen, mint a gyász meg a hit,
mert halálából kilépve még mond valamit, két fekete világ
mindenséggel fekete két szemében, Szabó Lőrinc drótkeretes szemüveggel,
haja oldalt füleire lóg szálasan, mint egy póknyálhajú drótkeret-
szemüveges Rimbaud-i csók, Baudelaire-i sátán-káromkodás és
M. Krlezsa kövérhegyesen derengve, mint Horvátország zseniális
anarchista Marx-bánatú könnye és Kazantzakisz lila sírkeresztje
a lila égre írva Heraklio lila gömbfái előtt, a lila alkony-égen
fekete faoszlopok írásjele, keresztje, mert megkezdődött már az
összeadás, a végső plusz számtan-jele odatűzve a sírra és azt mondja
a lila kereszt: „szabad vagyok, hiába rágott meg a föld!” És Csernus Tibor
zöldlángú, kéklángú, piroslángú szemétdomb-bokra, a krisztustövis, a szamár-
kóró, a hegyes, szálkás, csipkés, rothadtan csöndhólyagos száradék
növényhalál-piszokhalom, a drótvázas, papírhártya-lázas, száradt
selyemrongy-dermedésű növénycsontvázgubanc, boglyas, tornyos, gubancos
fénynövényhártya-halálfésű-bokor úgy él, hogy haldokol, s tövében az eldobott autókerék
szürke-kék recekarikája s az eldobott dinnyehéj kirágott piros bele, mint egy véres
féltojás-héj, az Elmúlás piros gömbszelet-cserepe. És már alszunk,
hogy élni tudjunk holnap. Dolgozni. Verset írni. Gyereket csókolni. Szeretni!
Ó, Csernus Tibor! Ó, Csernus Tibor! A te festett képed itt, kinyílva merengve-boldog
szerelmes éjszakámban hitem hatalmát mondja mégis! Ez a rozsdás drót-
kupac, fényhártyarongy, dróttüske-csillagzás, fémcsipkeuszony rongyos
csönd-hervadás, ez a szálkás, csöves, rudas, oszlopos, pilléres, tüskéslevelű,
hajlott, gyűrt, begyűrt, átlátszó és rothadva tömény, fényizzadtan viaszkemény zöld,
szürke hártyaüveg és hártyafém toll, páfrány, szárbozont halálámuldozás, ez
a szürkefeketekék üvegágaskodás rongy, cső, toll, tüskemaradék-halálbokor,
ami éji szobámban itt haldokol, a félálomtól ősi freskóvá fölnagyítva,
a sötét csönd nagyítóüvege alatt, mint gyermekkori nagyítóüveglencse alatt az
óriás döglött pók, az üvegrügy-üveggyöngy-állatdrótszálkupac-rojtos és bojtos
szőrharang-bársonybuborék, ízek, csuklók, combok, bütykök szőrös és pihés és
pehely-tüskés drótszár-kévék, szakállas drótkalászok és habos ajakszakállak,
rézcsengő-rabló rágószerkezetek, rozsdás szájmetszőollók púpos és golyós rojtzsák-
rothadása, halott mohósághalmaza, száradó fém-szőr-üvegszem összevisszaság:
rothadás-korhadás Növény-Éjszaka képed itt éji szőke és asszonytestmeleg
írószobámban, mint Isten szemgolyójának szemfenéki képe, a Fundus
oculi, a Csönd szemtest-belsejében inhártya, sugártest, érhártya, ideghártya,
mintha a Csönd többfajta átlátszó papírosba lenne csomagolva, illetve az egyik
bíborpiros, és sárgán dereng a macula, a sárga folt, és virágzik a Nervus opticus
és a Rhodopsin, a retinabíbor, mint Sigmund Freud alkonya, és a retina tíz
rétegü, és virágzanak a szemfenéki erek, a gömb-belsőt behálózó bíbor énekek,
s a látóideg akár a liliom egy szűz kezében és a Csönd üvegteste fátyolszerű
membránok éposza s felületük opaleszkál, tehát csillog, mint feleségem kis
nyálcsöppje szája szögletében, mint feleségem fehér nyála a szőke álom-tudat
derengés éjszakában! A te festett képed Csernus Tibor boldog szemgolyóbelső-
éjszakámban: a te szived Csernus Tibor, virágzó alföldi homok, virágzó puszta
homok, ez a te szived itt Csernus Tibor virágzó szőke éjszakámban, redős tiszta
csönd a te szived Csernus Tibor, virágzó homok, a szélárnyékban szélzászlók futóhomokból,
és Jerikó rózsája virágzik a te szivedben Csernus Tibor, fedélrozsnok, vadrozs,
királydinnye, átoktüske, berzedt rozsnok, ködvirág, mint fehér menyasszonyi
fátyol futóhomok sziveden Tibor, ujjas levelű és mezei veronika, apró nefelejcs,
efemer homoknövénykék habzó csillagzása vagy Csernus Tibor, homoki keserűfű,
vöröslő fényes poloskamag, és kései szekfü, szöszke, homoki bakszakáll, homoki
csenkesz vagy Csernus Tibor, mert úgy akarsz megmaradni, mint a homoki csenkesz,
mert a csenkesz kemény, merev leveleinek élei összehajlanak, s a levél hamvas
a felszinét borító viaszrétegtől, merevségét sok szilárditórost-köteg adja,
gázcserenyílásainak többsége nem a levélfonákon, hanem az összesodródott levél
szinén, a henger belsejében van, s ott azok minden légmozgástól védve alig
párologtatnak, ó, te párolgást-csökkentő viaszbevonatú kékesderes homoki nőszirom,
ágas homokliliom, te deres fényperje, gyökered vaskos homokfonál,
gyökérszálaid nedvszívó kocsonyás anyagot termelnek, s hosszú sűrű növénybundád
összetapasztja a homokszemeket, így őrzöd a nedvességet, te hangalevelű naprózsa,
homoki ballagófű, pusztai kutyatej, homoki vértő, mezei üröm, gyökérzeted
15–20 méterre a földben, mint óriás szemgolyó-érháló lomb, vízszintes gyökér-
ágad, mint Szent János mutatóujja, te homoki ballagófű, ballangó, te
magyar csenkesz, te sűrűn szőrös, molyhos virág, fehér-szőrzetű virágfény,
hófehér homoki szalmagyopár, homoki csüdfű, molyhos napvirág, barázdált csenkesz,
szártalan csüdfű, földre lapuló, élesmosófű, homoki cickafark, báránypirosító,
te kék, csikófarok, homoki kikerics, kék virágú szamárkenyér, borzas len, a homoki
szukcesszió virághatalma, Barátom, pozsgás növény: homoki varjuháj,
aki testszöveteidben nyálkaanyaghoz kötve nagy mennyiségű vizet raktározol,
gázcserenyílásaid besűllyedtek a vastag bőrszövetbe és gázcserenyílásaid nappal zárva
vannak, hogy növénytestvized el ne párologjon, te fényes sás, cinegefű, serevényfű,
szürke káka, piros madársisak, vöröses gyűrű, szürkésbarna gyűrű, barázdált pusztai
csenkesz, gyöngyvirág! És hol van a fagyal, galagonya, fehér nyár, mocsártölgy?
A te szived Csernus Tibor, mint a virágzó alföldi homok, mint a virágzó pusztai
vándorhomok, szived barátom, mit üzentél nekem, te virágzó alföldi homok,
nekem mit üzentél Párizsból, a Montmartre kővirágos kőkalap-tetejéről,
alattad a fekete kő-sírházak üszkös kőgálya-erdeje, a montmartre-i temető,
ott feküsznek a halottak, az otthon-levők, s közöttük ott fekszik, a lenti úton
a hontalan, Szomory Dezső névjegy-világfája gyökérlombját csontvázára
csavarva, a sárga csont-lúdtollcsokorra, mint barna köpenyt, mint
barna gyökércsuhát, mint boldogtalan barna túlvilág-halálpalástját,
barna halálselyemköpenyét az ideák elvont tüzében didergő Reiner
Maria Rilke, ott fekszik a boldogan-rothadó otthonlevők között a boldogtalanúl
szétrohadt otthontalan: Heinrich Heine, a szakállas, sárga bundásméh
arcú, fényszakáll-póksegg-tekintetű német zsidó, az árván-cinikus
németalföldi Jézus, mit üzentél nekem te, Virágzó Alföldi Homok,
Pusztahomok Növénytársulás-Világa, te Fényes Gyopáros Homoki Szukcesszió
Összesség Virághatalma, Fehér Virággyapot Gyász, Kék Kürtcsillagok,
Piros és Lila Sisakajkak Virágzó Megmaradása, Fehér Virágfátyol-Menyasszony-
lobogó, Selyemszál Élő Fátyolszövet Bánatszemfödő, Törpe Árvalányhaj-
tenger, redős, szélzászlós, barázdás, széleres, aranyhártya-lemez-lapos Homok-
Alvilág Alföld-Virága nekem mit üzentél végtelen üveg-arcú műterem-
szobádból, a Montmartre kőláza boldog üvegiszonyából, mit üzentél
nekem, aki ott jártam a múlt héten, amerre születtél, vitt a kis
kék autóbusz, a szinészek csacsogtak, röhögtek, arcukat lila selyem-muszlin
ruhájukkal legyezték a 40°-os melegben, fehér ingüket nadrágjukból
kihúzták, és izzadtak, mint Alighieri Dante a Pokolban, de Vergilius
is vele izzadt, a zöld babér-koszorús-fejű fehér Halálviasz-Árnyékember,
kezükben fehér papírlapok, verseim mormogták, kántálták, motyogták,
néha rám hátrafordúlva visszanézve, ahogy egy ismeretlen tájra mégegyszer
visszanéz az ember, néha rámkérdeztek: „Ez így van? Így jó?”, és én
nevetve válaszoltam: „Igy persze, így, de hagyjátok már abba! Minek olvassátok
ezt a sok hülyeséget?”, ők meg nyerítve nevettek, mint egy guruló kék
zománcdobozba zárt póniló-ménes és ruhájukat a bugyiig fölbuborékozta
a forró nyári szél és hajukra tolva a csészealj-lencséjű
napszemüveg, mint egy fekete szitakötő. Mint gyász-szitakötő, özvegy-
szitakötő ült szélfújta hajukon a napszemüveg! És izzadt barna combjuk
és mellkasuk szőre. És én a tájat néztem a kis kék mikrobusz forró levegő-ablakából és
forró nyári fénypamacs-kezekkel pofozott a forró nyári szél, izzadtam,
cigarettáztam, néztem a tájat, tünődve rajtad, Barátom, Csernus Tibor,
Petőfi Sándor irótollait, a hegyesen bizsergő jegenyéket, a zöld, fölágaskodó növény-
gyíkok reszkető pikkelyfuvalmát, az ezüstzöld búzatáblák Petőfi Sándor Homérosz-
verseit, a törpe rozs tömött magsejtes növénycickányfejét a függőleges ezüst-tű-
bajusszal, meg a pipacsok őrjöngő szelíd tűzpetty-tódulását, mintha bárányhimlős
lenne a zöld, az ezüstzöld tűszálkás bánatörvény, néztem a szőke juhokat,
a sötétbarna teheneket, a forró fény aranypapírjába csomagolt csokoládé-állatokat,
a pipacsok feketeszívű robbanás-csókjait, mintha bárányhimlős lenne a
zöld, mint Eszter lányom, a három és fél éves, vékony kicsi teste hemzsegő
tűzhólyagok vízhólyagpontos tejútszalagjaiba tekerve, bárányhimlő-tűzpont-
pipacsok virágzása arcán, hátán, törzsén, combjain, karjain, pihétlen kislány-
nemiszervén, még a hajas fejbőrön is, fülei himlőpettyesek, karcsú, hosszú
lábfejei és hosszú karcsú lábujjai is, amelyek mint a Brüsszeli Anonim
mester Jézus-kisdedének hosszú, karcsú lábai, bütykös hosszú liliomgyökér
lábujjai, ül anyja ölében kis fehér ingköpenyben, mint a Brüsszeli Ismeretlen
Mester kislány-Kisjézusa anyja ölében, az aranymargaréta-hímzéses bíbor
ingruhájú, piros bársonypalástú, túlvilág-merengéstojás-arcú Szűzanya ölében,
a Szűz Merengésanya haja hosszú göndör csokrokban a piros-palástos vállakra
habzik, Eszter meg fehér rázókeverékkel bemeszelve, ahogy a virágzó
kis barackfát, az ágakat, a törzset bemeszeltük tavasszal otthon, szaladgál félig
meztelenűl, mert sötétkék pizsamáját mindíg lehúzza, hol a seggecskéje
meztelen, hol barna emlőbimbó-pontos mellkasa, liliomszirom háta,
ugrál a fehérre meszelt csöppke bohóc, teste, arca meszeléscsíkok, meszelés-
pöttyök gyermekkrétarajza a sikongás-lázcsöndön és a Szűz Asszonyanya
gégéje, mint fehér liliom, azon a képen, baloldalt piros liliomfa,
jobboldalt fehér liliomfa az Anonim Brüsszeli Mester festett Titkán.
Mit üzentél nekem e festett éji képpel, Barátom,
e virágroncskazal-látomással, e virágzó szemgolyó-hervadással,
e fémhártya-drótszövet-üvegpernye-növényhalálláng pusztulásbokor-
tüsketaréjtűzhalállal, e szemétdombrozsda-növénytűz csonthabzással,
e foszló, bomló, csontvázasodó gyermekkorom-növényszeméthabzással,
hiszen ilyen volt gyermekkorom egyik reménytudása, ez a krisztustövis,
szamártövis, bogáncs, vadtorma erjedés-rothadáskása, ez a boldogtalan
foszló, üvegesedő, hártyacsonkos, pernyelombos, üveghabselymes, üveg-
hártya hólyagtűz-türelmes félhalál növénybokor a faluvégi szemét-
telepen, a Prindliben, rossz, lukas zománcfazekak, zöld üvegcserepek,
elszáradt habgyűrűs koszorúdrótok, fehér tányértörmelékek, ember-
lábszárcsontok, lúdkoponyák, koporsófödél-foszladékok, pléhdobozok,
eldobott műfogsorok, kihajigált fehér gumibuborékok: elhasznált kotonok,
zsákcafatok, Baudelairei dögmacskák és Juhász Ferenci kutyadögök,
döglött verebek tolla, enyve, hullanyála, szőre, drótcsokor-pár bajusza,
madárkarma és kutyakörme halmazán, erjedő rothadás-halmazain, a
katolikus temető alatt, az országút mellett, ahol a meszelt Krisztus
virágzott vastag fekete kőkereszten. És kiálló térde kőbütykein a mészhártya
fehér lemezei, mintha vedlene a térd, mert az a Krisztus, mint egy kőre
szögezett habos kabóca, kőre-csavarozott tajtékos kabóca, Krisztus térde
leütve, mint a gyereknek, mint Eszter térde, mert lelökték a lépcsőn
az óvodában, és hártyás fehér mészlemezek hullnak Krisztus térdeiről,
ahogy a fáról a dérzsíros levél lepereg, mert megkristályosodott a levél,
a levéltest vize kristályosra fagyott a levélsejtekben és a sejtek közötti
hártyák térrács-szüneteiben, a rostok kötegcsöndjében, a sejtelem
csöndkötegeiben, és a levél nehéz lett, mint a bánat, és a bánat barna varrata lehullt,
mint térdünkről a zúzódás-seb vastag barna varrata, a sötétlila árkos és
csarnokos, befalazott-pórusú sebkéreg, és Krisztus szívsebe és lábsebe piros
rojtfélhold, vörös csurgáscsipkesarló és lábszáraira, a kő-lábszárcsontok, meszelt
kő-inak, kő-izmok fürtjére piros szalaggal kötve, száradt sárga növénycsont-
koszorú, rozsdás csöndbilincs, barna csöndgyűrű mezei virágból. És
Jézus letört feje a rozsdaszakállas száraz szalmafűben a földön, libaszar
zöld száraz hernyói a fehér kő-töviskoszorús Merengésen, mint
selyemhernyók ha püffedten mászkáltak a fehér papundekli-dobozban,
megrágott, csipkésre-zabált zöld eperlevelek forgács-szőnyegén és
Krisztus letört fehér kőfeje mellett, az országútpor ezüst füstlázadásában
kékzománc pikkelytölcsér-nyakú kakas kukorékolt, kiáltozott, mint
fölágaskodó vértarisznya, sárgaszemű, sárgacsőrű piros vérszökőkút
volt kukorékolása, kévekalászosan föllövellő piros szökőkút
volt nyári lánghegy-kaszaél kukorékolása és feketezománc csendőr-
kalap farka, mint az ítélet! Ó, Tibor, Tibor, Csernus Tibor, azt mondtad
nekem: „A legrosszabb az volt, mikor a szemsebész a vékony hosszú
szikét a szemgolyómba vágta, és reccs, kis háromszögletű léket vágott
a szemgolyó kristálytestében, nem, nem is így, colobomát vágnak az íriszből,
kis háromszögletű cikkelyt vágnak ki az íriszből, szóval a pupilla
most már nem lesz kerek, hanem, mintha csöcse lenne a pupillának,
mintha görögdinnyén ottmarad a dinnye szárcsonkja, szóval a pupilla
mintha az íriszbe rügyezne, fekete bimbója lesz a pupillának. És
feküdtem utána, mint a vak, mert szemeim fehér gézzel vastagon
befáslizva. Fejem fehér gézfátyoltekercsgolyó, feküdtem, mint fehér madárijesztő.
Pedig a festő a látott dolog. Pedig a festő az, amit lát!” És te, Hantai Simon? Te?
„Azért festek, mert festenem kell. Azért festek, mert mást nem tehetek,
mint festek. Egyébként olyan vagyok én, mint egy szobafestő. Szobafestő
vagyok én.” Hol vagytok Barátaim? Hol vagytok Barátaim? Csernus Tibor,
te duplán meglékelt szivárványhártyájú Virágzó Alföld-Homok. És
te, Hantai Simon, akinek nem bántotta két szemét kés, nem vágta
föl mindkét szemgolyóját, ott ülsz műtermed közepén egy árva tonett-széken,
te Árva Árva Áttetsző Kristálytöprengés, szakálltalan szőke kristályláng-
Mama-sírása, ott ülsz gyűrt nagy lazsnak pulóverben, mintha egy lisztes-
zsákot húztál volna magadra, nyakadban zöldkockás sál, ott ülsz,
kezeid térdeid közé lógatva, homlokod alatt drótkeretes sváb szemüveged,
ott ülsz halhatatlan rácsaid között, kék, piros, lila, barna, sárga rácsok
világegyetem-ketrecében ülsz halandó szőke barátom és a Semmit
lapozzák gyötrött gyötrelmes emberszemeid, mint végtelen celofán-könyvet.
Egy Matisse-fényképkönyvet lapoztunk Meun-ben, 1978 Május
éjszakáján, elszívtunk száz cigarettát, Zsuzsa már aludt ruhástól
a piros padlótégla fölött a deszkakocka ágyon, fehér zománcbögréből
sárga almabort ittam, te meg az öreg Henri Matisse fényképét
mutatva a könyvben azt mondtad Simon: „Látod, milyen kövér?
Pedig negyven kiló hájat szedtek ki a hasából. Negyven kiló zsírt!
Aztán így festett! Az öreg tudta, nem a szín a fontos, hanem a fehér. Nem
az, ami be van festve. De az, ami kimaradt. Nem a piros hurok,
a levél, de a fehér, a fehér hurokbelső, a piros ágak és piros
hurokvonalak közötti fehér rács-szövevény, a piros csak áttöri a fehéret, mint
az arab épületek végtelen fonatos csipkerácsa. Mert mögötte az ég, a
fény, a fehér, a mindenség így jobban mutatja magát, Szűz Anya
köpenye, Mária kék köténye örökkévalóság-anyagát, örök szövetét.”
Én nem vitatkoztam, mert nem is akartam, pedig akartam, pedig egyszer összevesztünk
a „sokaságon”, a Valóságon, még Párizsban, a Cite Fleurs-ben, 1960-
ban. Ültem a Meun-i csillagokban, mint egy csillagokból rácsozott
dobozban, sárga csillagpontláncok, csillagpontrácslécek szikrázó dobozában.
S az öreg Matisse egy kormányozható, biciklikerekes bicikli-toló-
széken ült, nadrágban, cipőben, ingben, mellényben, mint három
összeragadt szappanbuborék, a fej, toka, has, három másméretű buborékgolyó
függőlegesen összeragasztva, két kezében négyméteres vékony farúd, a rúd
végire kötve hosszú vékonybajszú ecset. Messze a műterem másik végiben
vizesvödör, mint amiből a lovakat itatják, abban piros festék. És
szemben a végtelen széles és végtelen hosszú fehér falfelület, vagy
vászonfelület, s fönt a magasban a rúdvégi vékonybajúsz ecset, s a falon
hosszú piros virágszár, abból az oldalszárak piros ágai hosszú egyenesekkel,
így festett az öreg a hosszú ecsettel, hegyesvégű ovális hurkokat, leveleket,
de a hegyes piros hurkok gyomrát nem mázolta be pirossal! Mert
így született a piros hurokmintázat-virágképzet-valóságképzelet, s a piros
sziromhurokhálózat száz fehér szive égett fehéren, mint a Mindenség
Mosolya! S a hegyes piros hurokszirmok üres fehér tojásbelseje, mint
a megpatkolt tojás. Vaspatkó a tojáshéjbuborék körűl! S a fehér üresség-
tojások a piros hurkolat-levelekben, mint a Csönd emlői, mint
a Csönd asszonyemlői, mint a Piros Csönd disznócsöcsei, szinte
keményen dagadtak ki a piros foglalatból, a piros ecsetvonáshurokból!
A szikrázó mindenség-emlőanyag, ami a Nincs, ami a Van, ezért a
Szín-szünetért, a piros peremfoglalatú csönd-levelekért, ezért a Semmi-
lombozatért rácsozódik be a Lét hurkokkal, ívekkel, ferde és egyenes
vonalakkal, „mert ami Van, az a Nincs, ami a Látható, az a Semmi és
a Nincs-ott, az a Teljes Minden. Mert a Nem-Látható az Igazi-Valóság!”
„Ezért az Anyag-Szünetért, ezért a Hiány-Igenért kell dolgozni Ferenc!”
S az öreg Henri Matisse fekete fűzőscipői, a magasszárú fűzőscipők
lakkosan fénylettek, mint fekete lófejek. Mint lovak fekete fejei a
karámgerendán, Matisse magas-szárú fűzőscipői a járógépbicikli-
fémrács-saroglyán. Szerelmes voltam, nem vitatkoztam, szívtam a
cigarettát. „A valóság a dolgokban mutatja meg magát”, mondtam, „az
anyagokban, s az anyag formája, szerkezete, homálya, sűrűsége, fénye
a Valóság valódi, egyetlen reménye. A Létezés csak a formákban az, ami, a
Dolgokban tud csak önmagáról vallani. A hitről, haszonról, küldetésről!”
És fényes lett az arcunk a sötéttől. És nem nevettél, Simon, csak elmerengtél.
És most itt ülök íróasztalomnál, a szobámban, 1983 júniusában, tűz-
kristály koranyár van. A rózsákat megmetszettem és a szőlőt is
megmetszettem régen. Mert a rózsákat meg kell metszeni, a szőlőt is meg kell
metszeni! Csernus Tibor apját eltemettük, Csernus Józsefet, te meg Simon
egy gyötrelmes levélben mondtál valamit Párizsból nekem: „Eladják
fejem fölött a házat. Nem tudom, mi lesz?” Nem lehet fekete az én énekem!
Mert nem lehet! Mert nem szabad! A hit az én hétköznapom! A hit az
én ünnepnapom! A hit az én Megváltó Ünnepem! Költő: legyen a fény a
szavad! Költő: szavad a fény legyen. A fény, a fény, a fény, ha fehéren, ha
feketén, de mindíg a fény, a hitet adó sötét sugárzás, a hitet-szülő fehér
anyag-gomolygás, az izzó végtelen tértömeg-remény, a mindenható tömény
lázizgalom, a kemény gyönyöregyenes gömbszétterpedés, a szigorú engedelmes
sugárnyaláb-eszmetünemény, a teljes láng, aminek rendíthetetlen anyagútja
van, a függőleges és vízszintes és sugárszövetével keresztűl-kasúl ferde
rácstűz-mindenségfoglalat, a lazaszövésű fénypára-irgalomtűz, amit
hitéből a testekké kimondott eredendő és nem-eredendő nem-boldogtalan-
nem-boldog anyag ad, a szenvedély-lázadásszövevény, meg a falánk,
mohó, létvad tűzgyáva, erjedő mézes életizgatott gyermeki láng, a gyermekek
kristálygyönyörtiszta lángja! Ezt hiszem én, ezt mondom én, Juhász Ferenc.
És te tudod ezt, tudod ezt Asszony, Feleségem, tudod, mert szeretsz. És hogy
is írtad 1978 január 10-én, hogy is írtad Meun-ből Simon, Hantai Simon,
testvér-barátom, a levélben? „Én most már majdnem két éve nem nyúltam
ecsethez és fuldoklok. Csak a gyerekeim lángja melegít!” „Én már
meghaltam minden világi vágynak, és ami marad, amit hosszú éveken át kigürcöltem,
az el nem mondható szóban, a szótár összes szavai leestek, belesűrűsűltek
ebbe a nyelvalatti és nyelvfölötti gégerángódásba: Mama! Mama!
Aztán Cezanne a Himalája. Erről tudnánk talán beszélgetni. Vagy hallgatni,
ami ugyanarra megy.” „Ez az utolsó festményem 76 májusában, a kertben.
12 × 6 méter.” És: „Ugyanaz, kinyitva.” És a kék kép az udvaron, a
12 × 6 méteres, a Mama világköténye az udvaron a te-ültetted zöld
gyümölcsfák alatt a gyepen, kék Mama-kötény, kinyitva, becsukva, becsukva,
kinyitva, hátúl egy fatörzsnek dűlve ül Zsuzsa, vagy Anna ül, a kislány, az
ötödik gyerek, lila szoknyában, barna pulóverben, s a kinyitott 12 × 6
méteres fehér-rács kék-kocka Mama-kötény előtt Pierre, vagy Márk
vagy Jerome, nem tudom, nem látom pontosan, a szines fényképen, mert a fiú
a zöldarany napfoltok mellett a sötétkékfekete árnyékfolton ül, mint Ferenczy
Károly szelíd Ügetés-Királya, Ügető Zöld Jézuskirálya a napsütötte zöld
erdőben, zöldpettyes-aranypettyes fehérzöld lovon, mint Derengés-Moszat-
lovon. Aztán 1982 december 14-én újra írtál Barátom, Párizsból, négy
évi hallgatás után: „lélegzetvisszatartva élek évek óta és nem jön
ki hang a torkomon. Festettem képeket fehér festékkel fehér vásznon.
Testamentumnak.” „Éltessenek ezek az új életek melletted.” Emlékszel, Barátom,
ültünk Meun-ben az üvegveranda mögötti kiskert füvén és a virágok nevéről
beszéltünk, meg a madarak nevéről, és Nadejda Mandelstam emlékiratairól,
meg az öreg Monet növénylángfoszlás, viráglángfoszlás éveiről
Giverny-ben, és beszéltünk Heideggerről meg Heisenbergről, és Antonin
Artaud-ról beszéltünk, mert Artaud-t hajas csontvázra rágta a
kábítószer meg a szesz, mintha mészoltógödörbe hullott volna, a mészoltógödröt
félig megtöltik mészrögökkel, hatalmas fehér kréta-meteoritokkal, a mészrögökre vödrökből
vizet öntenek, s forrni kezd, habzani, sziszegni, sustorogni, bugyborékolni,
füstölni és pöfögni, a nyers mész, fröcsög a fehér mészláng, fehér buborékokat
pukkant a sűrű mésztej, az égő, sistergő fehér nyál csipkeszarvakkal
ugrál és fehéren zenél, mint a forró alvilági tél, s aki belehull abba
a sziszegő fehér lángragacsba, azt megeszi a fehér mésztejföl-zokogás,
csontig lerágja húsát, s ül a fehér fagyott lekvár-dobozban, mint ősmadár-
csontváz az ősi kő-gondolatban, ül, mint fehér tejföl-lovon a csontváz,
mint Antonin Artaud az elmegyógyintézeti szobában a széken,
mint egy őrült angyal a semmi-gyökéren az istenszív-világrepedésben,
és Jackson Pollockról beszéltünk, „aki mindent megcsinált,” és
Sigmund Freudról, „Frőd,” mondtad, „Frőd”,
meg Giacomettiről is, a Szent Lefosztóról, meg arról, hogy „Holzwege”:
benőtt erdei út, a Létsors benőtt erdei út, Ittlétünk Sorsa, benőtt erdei út,
így svábosan, meg hogy tőled kaptam egy Lenin-kötetet, az Állam és forradalmat,
1944 nyarán Simon és Feuerbach téziseit, meg hogy én Nietzschét fordítottam
tizenkét éves koromban, a Zarathustrát, és emlékszel, így kezdtem a
fordítást, a Szent Zarathustrát: „Látom a nihilizmus árját dagadni a világon,”
meg is írtad ezt Philippe Sollersnek, de inkább Marcelin Pleynet-nek,
most már pontosan nem is tudom, fölolvastad a kúsza tinta-kéziratból: „egy
tizenkétéves kisfiúval járkáltunk Bián a réten, a fiú Nietzschét fordított,
aztán hires költő lett a fiú,” persze franciáúl írtad, hiszen Marcelin Pleynet
önéletrajzot kért tőled, és Georges Mathieu-ről beszéltünk, meg hogy 1956,
Sexe-Prime. Hommage à Jean Pierre Brisset et autres peintures
de Simon Hantaï. És: Explosante-Fixe. És: L’ art est une Liberte d’
indiférence, St. Lupasco. És: il est bien entendu qu’aucune vérité
ne mérite de demeurer exemplaire, A. Breton. És: Mais dans le domaine
de l’esprit aussi, Il y a la loi du plus fort, M. de Chazal. És mert
megvettem Ezra Pound The Pisan Cantos-át, azt kérdezted: „tényleg
jó költő ez az Ezra Pound?” „Én festő vagyok.” Ültünk a kerti fűben
a virágok között, s azt mondtam: „kikerics, kökörcsin, gólyahír,
istenkekesztyű, kankalin”, feleségem gyereket várt, hat hónapos volt már gyönyörű
terhe, feküdt hanyatt a fűben mezitláb, testén gyűrtvászon kakaószínű
harangruha, haja a fűben körben szétterítve, mint széthúzott arany-
selyemlampion, mint sárga kalászglória, mint egy páfránybóbita-csápú
szőke szúnyog aranypehely-sisaktaréja, mint szétterített redős arany-
lemez-szoknya, mint hatalmas aranyhártyaharang, mint aranykéve-körlegyező,
feküdt a fűben feleségem mezítláb, mint nagy szőke vászonharang,
Anna a lehajló körtefaágig domborodó gömbölyű hasát simogatta maszatos
kezecskéivel, szürcsöltük a teát, vagy a neszkávét fehér zománcbögréből,
te meg azt mondtad a gyerekeknek: „zenéljetek!”, s a gyerekek bementek
a házba, s egyszerre klavicsemballó, orgona, mélyhegedű, fuvola
sötétbarna és világosszőke fénye tódult ki a házból és Johann Sebastian Bach
barna rigófütty-jelenése és Wolfgang Amadeus Mozart, Kazinczy
Ferenc Mozartius-urának égő kristálycsipke-toronytűzlátomása
lángolta be a tájat, Meun dombos búzaföldjeit, s ültünk a
barnaszőke pontos zenefényben, ültünk a Zenében, mintha fölgyulladt
volna a világegyetem, mintha ránkterítette volna az Isten gyönyörgyász
mindenség-szempilláját, ültünk a Fénylő Zenében, mint Alighieri
Dante a Paradicsomban. És mindennek teste volt és minden áttetsző
volt mégis és minden mozdulatlan volt és minden áthatolható,
anélkül hogy egyik dolog a másikat megsértené, egymás tömör fényén
átmentek a Jelenségek, mint a levegőn és egymásból kijöttek a Lények,
mint egy nyitott ablakon és a Semmi szikrázott tömbösen, mint a
kristálytestek, kristályrudak, kristályidomok. „Bíborfehér”, mondtad,
„fehérbíbor”, mondtam és azt mondtam „kék, és fönt a pacsirta a
kék ég pupillája”, te meg: „Michaux? Henri Michaux? Most
már mint egy kisérleti patkány, fehéregér a kórházban, piros-szemű
fehéregér a mescalintól. A szeme olyan kék, hogy nem is lehet
belenézni, olyan kék a szeme, hogy szinte fehér, úgy szikrázik. Olyan kék
a szeme, hogy nincs is rajta luk!” „És keze, mint a kisérleti fehéregér
lába, vékony és piros. Piros, redős hurkapálca.” „Hogy ki? Hogy kit?
Hát Riopelle, meg Sam Francis, az amerikai, aki pilóta volt a
második világháborúban, lelőtték, évekig feküdt bénán
az ágyban hanyatt, nézte a kék eget, meg a felhőt, így lett festő.
Egyszer itt ült a szobában, nézte falraszögezett képeimet, s azt mondta »öregem,
ez olyan, mint az almáspite, amit a Mama sütött, mint az almáspite
tetején, a lekvár fölött a sült tésztarács. A tenyérrel sodrott tészta-
rudak rácsa, a lekvár fölött a sült tésztarács az almáspitén, amit
a Mama sütött!«, Hundertwasser meg mezitláb jött el hozzánk,
mezitláb járta Párizst meg Franciaországot, azt mondta, a talpával
tanulja meg a francia talajt, a lábával Franciaországot.” Június van. Június 10.
A rózsákat már régen lemetszettem. A szőlőt is lemetszettem. Mert
a rózsát meg kell metszeni. A szőlőt is le kell metszeni. Metszettem
a rózsát, a szőlőt. Rozsdás száraz drótok a metszőollóval levágott
venyigeszálak, hurkosan csomózott rozsdás görbe drótszálak a tavaszi földön,
rozsdás szögesdrót-pálcák, kacsosra és kajszosra hajlított barna
vaspálcák, rozsdás fénypálcikák a venyigeszálak, üvegrozsda-tüskés
rózsaszárak, a szőlőtőkék, rózsatövek, szétcsillagzó fekete farücsök-
szivek közötti szigetcsönd-földön, mintha barna zsírkrétával lenne
mereven, kúszán, görbén, zsíros derékszögtöréssel, háncshártyabőrű
vonalkaszabolással teleírva, összevissza huzigálva a világegyetem-
iskolatábla, a porhanyó fekete föld. Összekarcolt kezem piros tüske-
üvegszilánk-vonalaiból csöpög a vér. Csöpög a földre, csöpög a venyigére,
csöpög a rózsaszárra. A kéz háta, mintha piros tintaceruzával lenne
áthuzigálva, összefirkálva. Kezemen piros életképletek. Leülök pihenni
a földre. Feleségem is leül pihenni mellém a földre. A gyerekek ugrándoznak
és ordítoznak, mint szőke szamárcsikók. Apró fehér csikószamarak,
nőstény szamárcsikók, szalmagyopár-szamárcsikócsöngettyűk, szőke
tulipáncsikók! Nézem a tulipánt. Nézem a sárga tulipánt. Hat kifele-
görbülő vastag, fényes, növényzsírszagú sziromlevele a gömbölyű vaskos
zöld növényszáron, mint szétkelyhező vagina-álom, bíbor-üstaljú
álom-vagina. Pihétlen zöld üvegszáron ül ez a sárga növénypina,
s a sárga, széles növényserleg-sziromvagina közepéből zöld rombusz-
oszloptestű növényfallosz mered. S a zöld növényfallosz makkja, sárga
csillagkalapja a fallosz-befejeződés. A négyélű növénycsatornás tulipán-
fallosz katonakés teteje, mint egy katona zöld rohamsisak-feje a harctéren,
pontosabban: csillagalakban, mint egy csillagkalap, a makk. Vízszintes küllőkben
csillagalakban hat sárga növényfül fejezi be a zöld üvegrudat, mintha egy
zöld nyakon fej helyett hat sárga emberfül nőtt volna ki csillagkerékként!
Hat sárga növénylemezkagyló, hat félbevágott szív csillagküllősen, keményen.
Hat sárga növénylepkeszárny. Hat sárga növényporcelán-levél a falloszrúd
húsából kinőve. Hat sárga csillagtárcsa. Hat sárga tányértöredék a növényrúd
falloszkoponyája. S a hat-emberfülű zöld növényfallosz-rudat hat fekete
koromlándzsa veszi körűl. Csillag-kosár-alakban. Hat merev koromdárda.
Hat égő koromgyertya: lándzsahegy-alakú koromgyertyalánggal! S a
zsíros koromdárdák korompora a sziromhúson, mindegyik sziromtestbelsőn
külön-külön, mint égő gyertya fekete lándzsaárnyéka, dárda-alakú
zsíros árnyék-korom, égő gyertya-alakú korom-árnyék! Hat kormos emberárnyék
a sárga növénypina tulipán-szirombelső növényviasz-hártyalapokon.
Nézem a tulipánt. Ülve nézem. És arra gondolok: mi bánt? És miért is
bántasz emberiségem? Hiszen tudnod kell, ha tudod: bántani szégyen!
Költődet mért kell mindíg bántani? A költőket ki kell irtani? Hisz
a költő nem embervéren hízik, mint ez a kétcentis méhfarkas itt, aki elszállt
a hat sárga malacfejű zöld tulipánfallosz fölött, keringett, pörgött
a tavasz-levegőben, pörgött, keringett, mint egy fekete-sárgapettyes
csikójú állat-ringlispil, zúgva lengett hártyásan legyezve körben,
mint egy sárga hártyakörhinta, a hártyaringlispil sárgapettyes,
feketefoltos kitincsikója. Mint egy sárgafoltos-feketepettyes állat-celluloze-
Pegazusló! És egy nagy bársonnyal bizsergő vércsöpp fölött a levegőben
sárga rovarhelikopter, rezegve, a levegőt szárnykéseivel hegyezve, a
levegőt barna hártyakéseivel kihegyezve, mint egy ceruzát, hogy göndör
fényforgácsok gyűrűztek csigásan le a földre, mint a ceruzahegyezőből
az asztalra a forgács, a növényzöldre, mint a
ceruzatest sárga göndör forgácsszalagai, gyalulta a levegőt szárnykéseivel,
mintha asztalos koporsódeszkát gyalul, s pörögnek le a gyalukés alól a földre
a szőke forgácshabok, aztán dörögve a levegőben megállt,
aztán lágyan púposan leszállt a vércsöpp mellett a zöldtűz rózsaszárra.
Szárnyai: keskeny barna hártyakardok. Hártyakard barna szárnyai
a levegőbe szúrva, mint tál mézbe kis barna fa-lapát! Sárgafoltos
kitinsírkőszív feje két facettatejútlepény. S a pontszemikrás sárga
lepényrózsa-szemek, mint sárga napraforgók. Sárga kristálypontokból szőtt
állatüveg-fánkok, mint sárga rézdrótzsákba gyömöszölt puha üvegvánkosok, s
kihólyagzik a puha üvegvánkosanyag a drótszitazsák rézhatszög rácsszövetén.
S alúl a két sárga folttal pontosan kettéosztott pofa középlemeze
és oldal-lemezei alatt két vastag sárga metszőollókés, a szájszerv,
két vaskos rágósarló, mint két sárgadinnyeszelet. S a metszőkéspár csúcsos
zártsága alatt sárga kitin ajak-kanalak, s azokon, mint gyerekszájban
az első fogak: sárga kitinrügypontok, sárga kitinszögecskék. És rágni
kezdte a vért, mint a bogáncsot a kecskék. A szájszerv sárga sarló-
mozgása és sárga alsó csőrkanál-vibrálása a vércsöppben, mint elektromos
habverő drótzsákfürt-kavarófeje a málnapépben, a málnahabban.
És az alvadó vércsöpp, mint egy piros szappan! Úgy is fogyott, kagylós harapás-
fog-gereblye-üregekkel, mint gyerek ha bolondként szappant eszik.
És a vércsöpp bársony szappangolyó-oldalaira tette mellső fogólábait,
a karmos fekete pálcikákat, fogta a vércsöppet, mint gyerek a dinnyét,
és sárgafoltos kitin-farkasfejét a vércsöppbe mártva, véremet rágta,
mint gyerek, ha fél görögdinnyét eszik, s fejjel hajol a dinnyébe, s
fogait a piros dinnyehúsba vágva szaftosan, dinnyevéresen harap.
S szemei fölött a barna, izelt buzogányfej-csápok föl-le mozogtak,
mint Igor Stravinszkij szögletes-mozgású vezénylőpálcája, mint barna
vezénylőpálca csuklós szöglet-vonalírása Arnold Schönberg kezében.
Sárga hátát keményen fölpúpozta s puha hurkás potrohát kihernyózta,
hogy kinyíltak a selyemgumi potroh-szelvények sárga mintái mint a sárga tulipánok.
Szétnyíltak a szelvényeket összekötő sárga háromszögek, sárga pontok, mint sárga
selyemesernyők, s a szelvények vályúiba gyűrűztek dongásan körben, mint
csontváz sárga bordahordó-mellkasa, s vékony sárga cérnavonallal
találkoztak alúl a potroh-has gumiközepén, minden szelvénygyűrűt
megosztva pontosan, mintha egy gyűrűsujjra öt karikagyűrűt húzna
valaki, a potroh sárga karikagyűrűi a potrohtestet harmonikásan
fölosztva fölszikráztak, aztán a potrohbőr hájredői közé gyűrődtek,
mint kövér ember hájgyűrűi közé az izzadtságvonalak, verejtékszálak,
s a torpáncél-háting sárga rombusza mögűl végig a testen a
sárga háromszögek és sárga pontok hátközép-láncsora a potrohfar
ürítőpontjánál sárga bőrszívvel befejeződik. Mint sárga bőrsisakkal,
sárga bőrkupakkal. S csomós fekete drótlábai, mint a
villanymozdony áramszedője, cakkosan behajtott, szögletesen görbe
drótrombuszokon állt a sárgafoltos fekete darázs, a feketefoltos
sárga darázs. Véremet ette. Véremet harapta. S mikor elkaptam
két ujjammal gyorsan, s belém is szúrt fölgörbűlve gyorsan, mintha
sárga rézgyűszű lőne ki sziszegő méreglángot, kritikus gyűlölet-
szigonyt Homérosz-Bálna verseimbe, Bálna-Homérosz époszomba,
a gumi testharmonikaszelvényekből, gyűszűluk-potrohpontokból, a gége alól,
a nyak körűl, a rágószerv-harangból, a szelvények találkozás-vályúiból
nyers szőke hab tódult kifele, szőke penész, szőke fonalgombanyál,
nyers szőke puha habforgács, habzó szőke köd, mint amikor hány
a részeg, vagy a beteg gyerek hányni kezd és tátott szájából szőke hab
ömlik és lövell és csurog, mint lefényképezett spritiszta médiumok
szájából a fehér fluidum, szőkén, pamutosan, habzsákosan, forgács-
nyálasan! S mert gyorsan elengedtem, hártyakardjaival, a barna
hártya-széllapokkal zúgva kaszabolni kezdett, s szőke fájdalom-
habfürtösen elrepült. Átlökte egy másik létbe magát. Mint aki
meghalt, s a halállal a Titokba tűnt, a fény ette meg, vagy a fényt ette meg ő,
nem tudjuk tovább. Mert titok-szomjas szívünk oda sose láthat!
Megette őt a fénylevegő, vagy a levegőfény. És én ott ültem jobb mutatóujjamat
szopva a földön, mosolyogva kutatva még a fényszabad fényrabot s azt
gondoltam akkor, ha meghalnék este hatkor, miféle fénycella sötét üregét
töltené be már-nem-emberi lényem? Miféle világontúli fényzsák
homálya fogadná az emberfény-sötétségmorzsát? Miféle fényfekete
ürességfehér térdobozában keringenék, mint fehér idegen-test a vérben?
Miféle lehetetlen szigetmagány láthatatlan fényanyagán, fekete fény-
állomány csöndhavazású tartománytalaján kellene vándorolnom, mint
Tyll Ulenspiegelnek az Emberi Szenvedésben? Miféle fényben és miféle
fehérben ázna nem-emberi-már Embermagányom? Mi fogadna? Miféle
fényfekete volt-létezés álom? Fordított evilág? Mert mi lehet túl a halálon?
Ezt nekem egy halott se mondta el. Pedig kérdeztem kiabálva. Az akasztottra
hajolva, a Csönd szivére állva. De senki nem felelt! Nem szólt a halott.
Éjszaka három óra volt. A halottat elvitték meztelenűl. A nyomozók is
elmentek. Egy rózsabokor tövében megláttam most a halott feketerigót!
Halott feketerigó! Halott feketerigó! Halott feketerigó! A csikkeket elvitték
egy nylonzacskóban. Elvitték a bíbor selyemköpeny akasztóövét is. A
skarlát hurkot: nylonzacskóban. „A ruhák a fürdőszobában, az ékszerek a telefon mellett!”
Koppant a meztelen asszonytest a pléhkoporsóban. Vagy fakoporsóban? Hát miféle
tömény fekete izzás fogad be minket, majd ha meghalunk? Miféle fényfekete
fényremény, fekete tűz, amely fehér, mert olyan fekete, hogy már fehér, és olyan
fehérben fehér fehér a fehérben, hogy az már sugárzó kemény fekete a feketében,
gyászfehér gyémántgyászfekete mozdulatlan tűz, fehér-fekete lángtalan égés,
gránitsűrű moccanatlan fénylobogás, feketén fehér folyékony üvegcsobogás-tűz,
mint a folyékony kristály, gyémánt-tömör habzó fényláz, folyékony fekete
napfehér, szárazan izzó kövér fénygyűlölet-kristály, fekete tajtékláng-szövevény
örök kristályrács-szerkezete zárja sugárzó őrület-képlete fekete reményébe
halott énekünket, kihamvadt hitünket? Miféle fénysötét árnyszoba
laza derengéstüzébe lépünk, ha önmagunkból egyszer majd kilépünk, miféle
derengésörök fényfeketeség világos homálya vesz körűl minket, miféle szikrázó
izzó, szigorú, száraz lázkocsonya, fénylő fekete méz, szilárd végtelen tűzjelen
lesz a mi örökkévalóságunk, ha majd utolsót rángunk, rugdalódzunk, „mert
a Mama már elkezdett rugdalódzni, rugkapált tutyis lábaival, tudtam
hogy vége!” és nyelvünk habosan kilóg, mint a veszett kutyának, állunk
leesik, szemünk fönnakad, s sárga kezünk a levegőben, mint gyíkkarom-
növésü elszáradt virágrács-fésű horgasan a semmibe kapaszkodik piszkos
nyiratlan saskörmeivel s megdermed ottan viaszláng-fagyottan, s úgy áll
a csöndben, mint a semmi bóbitája, megfagyott füstcsokor rovarcsáp, mint a
megfagyott emberkarmú láng, pikkelyes árvalányhaj-szökőkút, bolyhos pödörrúd-
lepkecsáp, rozsdás öreg vasgereblye a csöndkerítésnek támasztva fejjel,
mint hanyattfekvő döglött szarvasbogár lába a feketesárga csöndszegényben, s
karmai, tüskéi, sarlós ujj-ollói a gyász tömör vak selymébe akadva. S alsótestünk
mocska, s halál-lepedőnk mocska, a kifolyt vizelet, a kifolyt ürülék büdösebb
mint a halál! Mert büdösek leszünk mi akkor, büdösebbek a Pillanattól,
büdösebbek, mint az ördög szemgolyótüze, világpillantás-lángja, büdösebbek,
mint a Sátán világmagány-nevetése! És bűzlünk tovább a teljes elfolyásig,
a földalatti fénykapaszkodásig, s amit szerettek rajtunk és mibennünk,
az mind büdös lesz, büdösebb, mint a vénember durrantása, aki totyog
agylágyulás-önmagában, összevizelt és összekakált pizsamában, s a durranatra
fölcsillan szeme, hisz ez már nem szégyene. Ó, miféle fényfekete sugárzó
fehér sötét nyitja ki bűzünknek sugárzó fényperje ölét, gyapjas fénygyopár
lebenykútját, szilárd szalmatűz cimpa-örvény bizalmát, ha fölfaltuk már
a halál hatalmát, s a halál hatalma lett öröm mirajtunk? Miféle világvastag
fényrúd, feketén fénylő sejtelem-gyémántköteg döf büzlő szivünkig
az ágyék viaszfény-szőrkútjába törve, ha lábunk a halálba szétmagasodik,
kinyílva, mint az olló, a szerelemben? Miféle fénybüdös dögfehér
sugárfekete szilárd izzáskocsonya Másik Szoba, ahova lépünk köd-
puha, ködháló-gyötrelemben, és miféle tűzkitárt ajtókeritésünk lesz,
ahol megállunk, mintha élnénk, úgy emberalakként, mert ott túl a száraz
és kristálykemény fényrácsajtó mögött Sejtelem-rétek, Sejtelem-mezők,
Sejtelem-fák, Sejtelem-madarak, Sejtelem-vízcsobogás, Sejtelem-tóragyogás,
Sejtelem-állatok néznek, ugrálnak, legelnek, hemperegnek, fülelnek, a
Sejtelem-vízben Sejtelem-halak, Sejtelem-vizibogarak és Sejtelem-hüllők,
Sejtelem-kétéltűek ülnek pislogva a fényszőke, derengésfekete Sejtelem-
ágakon, Sejtelem-köveken. És Fénysejtelem és Fénysötét! Ez a Szilárd
Szőke Selyemanyag-derengés Zöldpuha Szelídségtüze átvesz a bűzből minket,
ahogy mi a postástól a kiskapuban a pénzt, az ajánlott levelet! Asszonyom,
Feleségem, te tudod, mi lehet azon túl, a Megmerevedésen? Hiszen hány
halott mellkasára hajtottad füled, hány halott szőrös, vagy emlős mellkasán volt
már kis nikkelfekete membrándob-szívhallgatód, a dobhártyás gépfül, s
a te füleidben a piros gumizsák-tokvégű hangvezető-csövek, a kétágú
szívhallgató-kantár, a fémcső-fekete gumicső Y, és nem néztél a kitátott szájú
hártyás sárga szegényre és azt mondtad: „Exitus!”, azt mondtad: „Vége!”,
s ujjhegyeiddel a szemhéjakat a halott szemgolyóra húztad! Te tudod?
Te tudtad? Boncoláskor? Koponyafűrészeléskor? Vagy amikor magad
vágtad föl a halottat kis gyorsan-rezgő elektromos embertest-fűrésszel
gégétől a húgyhólyagig, a hanyattfekvőt függőlegesen, hosszan, vagy mikor
gyakornok-asszisztensként álltál a büdös emberhalál-koszban és nézted,
a véres testbelső milyen szines? Amikor tépted a szívről, a májról, a
vesékről, a belekről az emberzsiradékot gumikesztyűs kezekkel, ahogy
csirkét bont föl az asszony, s a csirkeszívről, a csirkebelekről a sárga
hájfodrokat, a sárga hártyákat óvatosan leveszi, véres ujjakkal kibontja
a májból az epehólyagot, a sötétzöld hártyazacskót, s a sötétzöld
epevezetéket is kibontja, nehogy szétömöljön az epefesték, a büdös, szúrós
epeanyag, nehogy a belek zöld sara büdösen kifolyjon! Te tudod, mi a
halál? És tudod, mi van a halál után? Tudod? Tudod? Tudod, mi a halál?
És a halál után mi lesz? Tudod? Tudod? Tudod? Nem tudod? Tudod?
Halott feketerigó! Halott feketerigó! Nézem a halott feketerigót a rozsdás
rózsatő mellett a földön. Fekszik hanyatt, megtekert nyakkal, mint egy
kicsavart mosogatórongy. Fekete koromsöprűs drótpikkelylábai kicsit
meghajtva enyhe háromszögletűre, mint fekete pikkelycollstok ha lazán kinyitják,
rozsdás drótvirágcsontváz-lábai a puha bárányfelhők felé merednek,
a lábcsuklók szöghártya könyökháromszöge fekete pikkelyrohadáskúp.
Fekszik hanyatt, szürkén, nem is feketén, mint egy rothadó, ázott, szürke
keménypapírdoboz, mint papírszalagokkal teletömött papírforgács-
koporsó, kis döglött toll-láda, hastollai bolyhosan szétborzolódva,
az esőtől, gyönge széltől pihésen, pamacsosan lefosztva, hogy néhol kilátszik
kopasz hasabőre, mintha halott ingét fölhúzzák hasáról, mintha gyermekláncfű
selyembolyh-pihegömbjét szétfújja szél s a fehér piheesernyők
szikrázva elrepülnek, bolyhos hastollai habosan fölbuggyannak,
göndören kibuggyannak a testkoporsóból, mint föltépett párnacihából,
a vászontépés-sebből a zsíros, viaszfényes pehelytoll, a forgácsos göndör
pihehab. Két szárnya mereven testére csukva, mint valami fekete
vascsuklya, mint páncélos bogár fekete páncél-fedőszárnya, a két
fekete koporsófedő, mint lovagi vasruha két hernyós könyökcsövű
vas-cső karja, ízelt vaskesztyű csőcsillag-keze. Fekete szárnytollai
itt-ott fölmeredve kiállnak a szárnytest levél-alakú domború
vaspikkely-csuklyaszövetéből, mint beleszúrt nyéltelen konyhakések, mint
fémtaréjzászlós, fémhártya-uszonyú vasszögek, mint a kecskebéka
uszóhártyás keze, mint a varázsmanó taviszörny-halember kézujjai közt
a háromszögletű úszóhártya. Halállal-megcsavart tolltölcsér-nyakából
kiágazó feje oldalt fekszik a földön, mint egy halott katonaló feje,
a vasálarc lófej. Fejbúbján tollszemét-korona. Sárga szemhéja a
barna üvegdió-szemgolyó mögé csúszva, mint félgömbhéj réztok, rohadnak szempilla-
szőrei, mint a Villon-versnek! A szem piros húsgyűrűben. S a piros húsgyűrű körűl
sárga húscsipkegyűrű, sárga hús-szaru csipkekoszorú, mint apró aranyfonatok,
aranylevelek pikkelyes, gömbpontos koszorúja. Pupillájában fekete
döghomály. Sárga csőre nyitva, mint két sárga csónak-fejfa, lovagi
harci hosszú sisakcsőr sárga szaruból. Nyelve hegyes kék rothadásláng.
S a felső csőr ovális orrlik-pereme beszegve ovális fehér szarugyűrűvel.
Fekszik halottan a madár, fekszik hanyatt a rigó, megcsavartan, halottan.
Mint dögmosollyá varázsolt énekmosoly. Mint rojtos fekete vaskendő-
kupac, fekete drótvilla-lábú büdös vasforgáccsal telitömött halálszürke
kartondoboz. Mint kipelyhesedett, kitollasodott fekete embertakony,
amit egy félisten-félember titán vágott a földhöz, két titán-ujjával
összenyomva orrlikait, orrhegyét, orrával nagyot fújva, s titánujjai
bögyéről a titántaknyot odacsapva a földhöz. Fekszik a halott
feketerigó. Fekszik a foszló rigómagány. Fekszik a halott Ének, bolyhos
hastollait borzolja a gyöngéd tavaszi szél. Mint árvalányhajas dombot.
Fekszik a halott Madár-Johann Sebastian Bach. Fekszik a halott
Éposz-Énekisten! Fekszik hajnalaim füttyforgács-aranycsipketorony
tűzágaskodása, hajnalaim pirkadatláz-füttytekervény-aranycsigaház-
virágzása. Fekszik a halott fekete Liliomtűz-Ének! Fekszik a
halott Aranyhártya-Kürtbizalom, a Hajnali Csipkefütty-Cérnatorony,
a spiráltekercs-hártyaarany Süvegtrombita. Fekszik alkonyaim barna
fütty-Wolfgang Amadeus Mozartja. Fekszik a halott Madár-Buxtehude.
Fekszik a Madárszív-madártorok Boldog Orgonasípszövetség halottan.
Fekszik a halott Madárfütty Orgonaéposz! Fekszik a Fekete Halott Hallgatás!
A madártorok Halott Liliomkürterdője fekszik halottan. Fekszik a halott
Ének-Madárbika a tavaszi szélben tollasan lobogva, és nincs keresztény
isten és nincs zsidó isten és nincs hindu isten és nincs hellén isten és nincs latin
isten és nincs mohamedán isten és nincs a rettegő homály-öntudat
más istene se, Napisten, Holdisten, Csillagisten, Medve-isten,
Ragadozómadár-isten, Kolibri-isten, Krokodílus-isten, Ibisz-isten,
Flamingó-isten, Pelikán-isten, Kaméleon-isten, Tatu-isten, Kígyó-
isten, Hal-isten, Halulumadár-isten, Káosz-isten, és nincs Jézus és Buddha és Zeusz és Mózes
Meg-nem-nevezett-Istene, aki most nekem föltámassza őt! Nézem a
halott feketerigót. És látom, mint földre ledobott, hosszú, vékony, rozsdás
vaslánc, hosszú vékony vascérnagyűrű-lánc: barna hangyacérnafonal bizsereg
egyenes vonalban, hurkosan, gyűrűsen, lázasan motozva, matatva, barna cérnaszál-
tekeredéssel lázasan pezsegve a földön, a feketerigón, a halott feketerigóban.
Mintha fénylő barna vasbuborékok, piciny barna vashúgyhólyagok, barna
vasgyomrok, barna vashólyagocskák hosszú cérnaláncfüzére sisteregne
és bozsogna láncosan cérnázva: a hangyák hosszú, csókolódzó, fejjel, csáppal
egymást-érintő eleven láncfonata. A hangyalánc mászik a földön, a
rögmorzsalékon, a rózsaszáron, a halott feketerigó kemény fekete
szárnytollain és szárnytollai hónalj-szünetében, büdös vályúcsöndjében, a
bolyhos koponyabúbot megmászva, mint egy árvalányhajas dombot, a felső
csőr szarugerincén kígyózik tovább, egész a csőr-orrlikig. S az orrlik
büdös csöndtojásába mászva, az orrlik fekete levegőtojás-üregébe láncosan
gyűrődve, mint egy óriási barna fonalféreg, a merev kék viaszlángmadár-
nyelvre másznak rozsdás vékony vaslánc-bizsergéssel, s a kékviasz
madárnyelv pórusos csúcshegyéről az alsó csőr csónaktestébe huppannak
láncosan, fürtösen ugorva, mintha tóparti kőről szőke ladikba ugrik
az ember, s onnan az alsó csőrbelső háromszögletű koporsó-vályú fenekén
mászva leláncolódnak a csőrhegy sárga pallójáról a földre. S a rozsdás
hosszú vaslánc-cérnavonal több méteren át kígyózik a kerti földön tavaszi
tisztasággal. Barnára lakkozott vasgolyók gyűrűs és csatos csatlakozással
barnára lakkozott vashengerekhez, vasuborkához kapcsolva, barna
bunkópálca csápokkal, az egycsuklós két-buzogányokkal, barna vasdugattyú-pálca
lábakkal: a hangyák. Szemük fekete ikragombóc. Barna tűzpont. Fekete
lakkgolyó! A hangyák! Bemásznak a halott feketerigóba, kimásznak a
halott feketerigóból, mintha gyalogos katonák mennek végtelen láncban a fronton.
Bemásznak a halott feketerigóba, kimásznak a halott feketerigóból,
mint a barlangkutatók, az orrlikba, mint barlangba bújva, a madár-
orrlikon a rigószájba csúszva, mint egyik barlangüregből a másikba az ember.
Barna lakk-gázálarc fejük szikrázik a tavaszi napsütésben. Halott
feketerigó! Halott feketerigó! Mi történt veled a télen, boldog telemben
veled mi történt, halott feketerigó? Mikor haltál meg feketerigó? Mikor
haltál meg és miért? Feketerigó, feketerigó, hajnalaim, alkonyaim boldog
Ének-Virágzása. És az én telem milyen lesz. Miféle tél öl meg majd
engem, miféle fehér gyász, miféle fehér feketeség: halott feketerigó? Milyen
halál vár engem, milyen halál, halott feketerigó? Ki hozza majd az
én halálomat? Miféle Fehér Lehülés, Dér-Üdvözülés, Jég-Jézuskrisztus
Keresztrefeszítés hozza majd szivem fehér halálát? Miféle Fehér Bánat-
Magány? Miféle Fehér Megfizetés, halott feketerigó? S orrlikaimon át a fehér
viaszliliom-trombiták csönd-liliomaiban ki-be másznak a halálhúsomra
mohó angyalok, Isten szárnyas-hangyái, mint a te ovális csőr-orrlikaidban, feketerigó?
És sárga dermedéskürt orrlikaimon csöndre-vicsorgó szájamra másznak
a hullafalánk, döghúsomra éhes áttetsző angyalok, Isten fehér szárnyashangyái,
szárnyuk merev fehér fátyolkard, fejük két feketepontos fehér viaszkristály-
golyó és testük angyalpuha-istenszilárd üvegviaszhúsában látszik a piros
erezet hordós és gömbpáfrányos bolyhlombja, rubintszövedék pihefüstje,
s látszik a lüktető szívzacskó sötétebb sárga hártyagolyója, mint a hal
úszóhólyagja, hártyabőr-levegőtojása, s látszanak a gyomorlánc sárga
gömbjei, s a belek fodros és gyűrűs tekervénycsövei egész a fehérhangya-angyal-
testalsó viaszluk-kivezetőpontjáig, s látszanak a lélegzőpontok
izzásfürtjei, mint szőlőfürtök, mint a puha mocsárvíz fölszálló mocsárgáz-
buborékfürtjei, s az istenangyal-fehérhangyák az orrjáraton át a szájív
hátsó bordás gótikus templomhajópillérfalán a garatig másznak, s a kék
mirigybarka nyelvcsapot megkerülve a gégébe másznak, s a halálsötét
torokba, s onnan a gégecsövön, a légzőcsövön s a nyelőcsövön bizseregve
angyal-pezsegve a rothadó és habosan lángoló és enyvesen csordogáló test
belsejébe, a bronchusjáratok bolyhosan szétlazuló lila füstpamut-csöveiben
mászva a tüdőcserjék lila buborékfüggöny-buborékesernyő nyitott és halott
csomókötegeibe, hemzsegve bejárják halott testemet belülről az átlátszó
fehér angyalok, Isten fehér szárnyashangyái, hogy bozsogva fehér habosan
mindent megrágjanak és megegyenek, mindent fölfaljanak, ami voltam,
mint a folyékony fehér kristály tekergő csurgásvonala folyik szét testemben
a fehér angyalhangya-szárnyashangyaangyal hosszú sistergő cérnalánc,
beszövik mohó mászásukkal testem rothadó büdös belsejét, mint fehér
selyemnyál cérnaháló ragadozó rácsrendszerével a kerti bokrot a pók,
folyik szét testemben, a csöndekben, lombokban, üregekben, a bíbor, lila,
piros, fekete, sárga, zöld rejtelem dögalkonyatban, a szétbomló szines
félelemben a habzó, sistergő angyallánc-cérnaharang, a puhán pattogva
bizsergő kemény hangyalánc-cérnasöprű, mint a kiöntött szappanoslé, ahogy
szivárványos habsörénnyel, buborékos habvonalakkal, hólyagos habzás-erekkel
szétszivárog sercegve, bizseregve, hangtalan szappanhólyag-pukkanással
szétlegyeződik a földön, mint gőzölgő hablegyező, füstölgő lapos habharang,
habgolyó-berakásos fehér habszoknya, láncosan bizseregve hull
szét halál-költőtestemben az angyal-cérnaharangzabálás, a fehér
szárnyas Isten-petézte Angyal-Mohóság, és mit is akarsz te még szegény
magyar költő?, „Fogytán van szerencséd, Ha volna is, minek? Nincs ahová tennéd.”
„Szegény magyar költő, Mire virradsz te még? Van-e még reménység, Lesz-e
még hajnalod? Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál, Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!”, mit akartok ti Isten-petézte Zabálás-Angyalok,
Fehér Remények Reménytelenei, Szárnyas Fehér Isteni Dögevők, Fehérhangyaszárnyú
Zabáló Angyalhangyák, akiket az Isten, a Szárnyas Ősi Döglégy, a Kékzománc
Őslégy-anya, a Zöldlakk Légyősasszony úgy tojt a párázó Semmi-Csillagokra,
ahogy a légy petéit a nyers húsra tojja nyáron a konyhában, mert
a konyhaasztalon a hártyás lila marhahús nincs fehér muszlinkendővel letakarva,
mint Krisztus véres arca a kereszten, a keresztúton, a keresztről-levétel
után, s a keresztrefeszített véres, habzó arcába petézte az Isten átlátszó
szárnyashangya-angyalait, a dülledt véres szemgolyók köré, az alsó és felső
szemhéjak véres aranykelyhei alá, a találkozás-rügyes sárga szemhéjcsücskök
véres és csipa-viaszgyökércsurgásos könny-gyomrába, az ajkak fölrepedt bőre
lila nyálkahártyavályúiba, a nyelvtő lila nyálkahártyabordázata,
nyál-legyezőtollai közé, a kék mirigybarlang bimbófalára, az orrlikak szőrös
takonygödrébe s a szakállszőr bodros kemény tüskefüstje izzadt csöndjébe,
mert úgy petézi Isten szörnyeteg angyalait, emberfaló hangya-szárnyasait, mint
a légy, ahogy petezsákjából, a potrohcsúcs lüktető belső petezacskójából ontja
a petecsövön át, a kidülledt sárga tojócsövön a petéket fürtösen
kupacba, gőzölgő gyöngyhalmaz-rakásra, mint petéit a légy tojócsövéből,
ami ki-be húzódik ritmikusan a légypotroh szülősegg-végiből, mint egy
szőke dugattyú, a szőrszálpajzs-gömbfél farvért, segg-páncéltakaró
szívközepéből, s ez a szőrpáncél far-ing, mint a középkori csatalovak harci
far-mellényinge, domború páncélszív segg-mellénye, s a lófarok
szőr-rúdja úgy állt ki ebből a csillogó páncélszívből, a szívvason
vágott szemrésből, luk-szünetből, mint a légy farából tojócsöve!
Mert szarja Isten létünk eleven és halott húsába, szarja Isten létünk
halandó húsára, élő sebeibe és hullaüregeibe Fölfaló Fehér Angyalait,
mint mézszínű, vagy piros húslégy a petéit a nyers húsra, a nyershús Jézus-arcra,
ahogy a légy egész lényével dülledve petézik, könnyedén mégis, ahogy a gyermek vizel,
gyorsan és könnyen, nem úgy, ahogy a burjánzó prosztata-fojtogatásban az öreg férfiak,
jajgatva, nyögve, óriás szőrös pókpocakkal, jajgatva a levegőt nézve, nem is
úgy, ahogy székrekedésben jajgatva ürítenek, mint a szülőasszonyok,
az irgalmas beöntés előtt, guggolnak a rácson, mint az aranyeres öreg katonák,
s nem is úgy, ahogy a tyúk tojik, hogy lassan, véresen, fokozatosan tolódik ki
a tojás ürülékmázas tojónyílásán, aztán gőzölögve sárgán a szalmára,
a földre, a trágyára, tyúkganéjra, a temetők zöld füvére huppan, odapottyan
a mészhéjú véres füstölgő életkönny, a sárga gömbszülőcsillag. Fekete
drótkönyökű csuklós drótlábaival guggol a légy, hátsó pár lábait kicsit
mélyebben beharmonikázva, mintha villanymozdony lehúzza az áramszedőt,
kristályrózsásan guggol a szőrös dülledésben, a levegőt élesítik
reszelve hártyaszárnyai, s tojik gyöngyökkel ürülve, mint egy gyorstüzelő
ágyú, rovaranya-ágyú tojja petetojásait csomókban. És gőzölög a
fénylő peteürülék-rakás. Mert az Isten is így: Angyalait! És költőtestemből
minden ehetőt kizabálnak, minden fölfalhatót kirágnak az Angyalok,
az átlátszó selyemüveg-angyalok, minden puha, bomló részt, minden
szilárd költő-részletet, minden testi vagyoniságot, minden hártyát, izmot,
inat, puhát és keményebb testi versanyagot, minden testi látomás-adatot,
vért, testnedvet, könnyet és húsreményt, minden belső hajdani fényt, minden
hártyás elválasztó-sötétet, minden kocsonyás magát-megadó anyag-édent,
hús-tüzet, árnyék-lombrezgést, fényreszketés-rácsot, minden izzó
akarat-szilánkot, halott redőnyt, hullahomály-szerelmet, minden
ehető szolgálat-engedelmet, hit-összekapcsolódást, virágzó remény-
türelmet, minden szétválasztás és összeköttetés membrán-szűzességét,
a belső szűzhártyák milliárd feszültség-levelét, minden szerves
kötőanyagot és szervezett pontedényt, apró hullámgömböt, a rezgő
ponthullámcsomagok megadás-szégyenét, minden vibrálás-tűzedényt,
lágy selyem-mozgást, lassu recerácsvirágot, minden kőzokogás-lángot,
minden zengő csapot, pálcát, küllőt, oszlopot, pillért, ívet szalagot, pántot,
dongát, héjat, rudat, minden falat, rácsot, szövet-lebegést, ami a megtörtént
csönd felé figyelve mutat, minden csöndkastélybelső-kristályt, csöndrezzenés-
belűlgyémántot, minden halandó szivem-szagú nyákot, veséim-szagú
szűrőketrecet, minden tüdőszagú levegőszűrő titoklapot, a májcsöndet
és a hártyaszűrőrács-vizeletszűrőlapot, gyomrot, belet, húgyhólyagot, ideget, vért,
a gerincvelő sárga csipkerúd-énekét, s az agyállomány csöndhártyába csomagolt
költő-haláltüzét, mindent kizabálnak testem halott tűzviharából a
Szárnyas Fehérhangya-Angyalok, Isten Legmohóbb Hermafrodita Állatai,
Isten Nem-Nélküli Állatangyalai, viaszsarlópár porcelán rágószervükkel
halálomból nagy rögöket harapva, halálom halott lángját szürcsölve
és szopva Isten hemzsegő angyalai. Mint a halott feketerigó testét belülről
a barna hangyák! Mint a halott feketerigó teste mindenét a bőr alatt,
a toll alatt a barna vasgolyó-vasuborka-vaspálca-vasfűrészszáj-vasbuzogány-
hangyák, akik a rigócsőr sárga csöndüregébe mászva, onnan a rigószáj
nyitott csőrarcú réz-lovagsisak belsejét bemászva a rigó torkán át
a rigótest belsejét rozsdás láncszalagként tekeredve bejárva kiharapnak
a testbelsőből egy halott rögöt, s kibújnak a rigófenék nyitott, gyűrt,
csücsöri bőrrózsa-szívközepén, mint nádtetős vén tanyai vályogház sárga
vályogkör-ablakán a barna fény, a padlás-sötét barna fénylángja, az
árva ház hangya-baglyai tollrózsa-gyászpontszemekkel, feketén, mohásan
izzó hangyakutyadenevérek bársonycincogással, mintha rozsdás gyapotláng
csapna ki az elhagyott padláslukon. Mert a ház beomló és vakolat-
sebhelyes és nádtetője beszakadt és a nádtetőn kőrózsa virágzik, húsos sárga
zöld pikkelytorony, mint sárga-szemhagymájú száz csigabigaszarv az alkony
tűzrése, vérző lángsebe felé tolva, és az összetört gerendák, mint eltört
halcsontváz belsejében a szálkák sárga csontokkal világítanak, a
beomlott Tegnapi Magyarország nádkévéi fekete sündisznókupacokban
rohadnak az alvadó alkonyvérben, a ház üres, bútorait, kályháit ellopták,
padlóföldje habrongyos sár-rózsaszőnyeg, a kályhacső fal-luka
körűl rojtos koromglória, bolyhos füstglória, gyászrozsdakoszorú,
mint az erdei szent-szobor festett piros kőfején a koponyába, a festett
koponyakőgömbbe vas-szögekkel ágyazott keresztküllős vasglória,
küllőpántos rozsdaglória, a ház lakói, a tegnapi vének, kinn rohadnak
már a temetőben, a kutya elkóborolt, korcs nemzőreménye gyászban, csak
lánca rozsdázik a kutyaólhoz szögezve, s a döglött kút vize már
mérgezett a haláltól, s a mohos, zöldnyálas öreg kútvízben, a zöld
halál-lekvárban úgy szikráznak a varangyosbékák, mint a földmély
ásványrügyei, mint a halottak arany fogtömése, az aranytuskó-gyökérfa
a nyitott hullaszájban, mint a fáraók arany múmia-álarca, festett
múmia-álarc szeme, kék csipketojás festés-szemhéja! S a halott
feketerigó már mint szürke vastollakkal és festett vasforgáccsal
beragasztott, vaspihe tollbolyhokkal páfrányosodó ázott kartondoboz,
üres keménypapírládika, göndör és egyenes vasforgácshabokkal vastagon
behintve és kövéren beszórva, mint egy rozsdás tollzsák-szőnyegbe
csavart mohamedán asszonykoporsó, mint csőrös büdös szemétláda,
mint fáradt tollakkal és szélben-pezsgő bolyhokkal beragasztott
uborka-alakú bőrdob, halott tollvalcer, halott hártyakeringő, fekete
szétpukkadt papírzacskó, félig szétfoszlott papírstanicli, gyűrt
indigó-zászló, fényes másolópapír sötétkékfekete gyűredék-rongya.
Halott feketerigó! Halott feketerigó! Halott feketerigó! Igy kizabálva
fekszem majd én is? Kizabálva Isten angyalaitól? Hajas és körmös
üres hártyaszobor leszek én, halott feketerigó? Nézem üres hullatested
önmagad-koporsója toll-bódulatát, nézem halott szemeid halott feketerigó!
Hiszen énekes vagyok én is! A Boldogság Énekese! Nem pusztulhatok
el így, nem pusztulhatok el én így, ilyen magányosan, mint te,
Halott Feketerigó! Hiszen a Hajnal Énekese voltam! Hajnali Ifjú
Énekesed voltam Új Történelem! Hajnali Ifjú Énekesed voltam
Történelem Hajnalidő! Hiszen a Hajnal Énekese voltam én! És
így lesz majd pusztulásom? Igy? Igy? Ilyen Rettenetes-Árván? Én a Hajnal
Énekese vagyok! Az Alkony Éposz-Mondója. Idő: nem halhat meg Énekesed!
Feketerigók! Madaraim! Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók! Nem
pusztulhatok el én ilyen árván, szegényen, elhagyottan, ilyen rozsdás, fekete
tollpáncélú üres dögdobozként, ilyen tavaszi szélfújta pihetoll-csavarodás
papír-aszottan, mint testvéretek, ki tudja hányadik milliárd ének-hitetek
egyik csipkelángja, a hajnal hajdani virága, fekete ének-liliom, fekete
ének-nárcisz, fekete füttyrózsa, fekete dallam-kardvirág, fekete fütty-
spirál arany-mosolyból, szilárd hangrugó-ágaskodás fekete álomvirág
csikóból, fekete füstarany dallamtorony, amelynek égő fullánk-kúpja
a hajnali tisztulásvér harmatos hullámörvényeibe döfve, villogó harmat-
hanglétra az űr piros szövetébe kötözve, fekete harmat-fuvola, fekete
harmatorgona, fekete orgona-hangsíp, amibe a levegőt az a kisfiú fújja,
aki voltam, ugráltam a templomi orgona fújtató-szivattyúján, a fényesre
kopott rézrácsos réztalp-pedálon, kis fekete fiú, ingben, gatyában, mezitláb,
ugráltam szuszogva, az orgona-sípláda doboz-oldalán, mint kis fekete
tücsök, ugráltam fekete lakkdió tücsökfejjel, fekete lakkvirág tücsöklábbal,
mezitláb, ingben, klottgatyában, a hárfakorona-hárfapajzs függőleges rácstok
ónsípköteg dobozoldalán, a barna faláda csillogó rézfogantyújába kapaszkodva,
szinte lógva azon, azon a szikrázó rézfül-foglalaton, a fülesen odacsavarozott
rézpatkóba kapaszkodva, mint amikor a háború alatt, munkások,
bejáró diákok fürtökben lógtunk a vonatperonon, a vagonperon rézrúdjába
kapaszkodva, deres, lila kezekkel télen, a fagydörgésben, hóesésben,
és azt hittem, lezuhanok, mert úgy lógtunk ott a peronon, azon a vastag
rézrúdon, mint a mézlángszalag légyfogón fürtökben a fekete legyek, a konyhában,
alattam is, fölöttem is, rajtam is emberek, fiúk, lányok, asszonyok,
férfiak, fiatalok és öregek, nyáron harmatkesztyűs kezekkel zizegve, zúgva,
ricsajozva, bozsogva, sírva, hemzsegve és zenélve, mint legyek a légypapíron,
azt hittem, lezuhanok, W. J. le is zuhant, W. J., akinek
sose volt gatyája, mert oly szegények voltak, s pöcse a nadrágból mindíg
kilógott, SS-katona lett 14 évesen, aztán persze meghalt, mert lelőtték,
W. J. ki is zuhant a törökbálinti kanyarban, bal oldala hónaljtól
csípőig fölszakadt, s kilátszott teste szétnyílt baloldalából törpe polipként,
piros hártyagolyóként szivacsosan lüktető szive, szétnyílt, mint amikor egy
halat pikkelytelen fehér hasánál fölvágnak, a hal fehér hasát a haltoroktól
a testvég ürítőcsúcs-húscsőgombjáig fölvág a háziasszony éles konyhakéssel,
hanyatt fekszik síkosan a hal, nyálkás zöld ropogásban, nyálkás
uszonytollai még rebegnek, halbüdös méznyálú bordarácsolló uszonyfarka még
hajlik, leng jobbra, balra, s recsegnek a nyitott, merev zöld faroklegyező
nyálkás állatcelofánhártyái, a porcogópálcák közé feszített harmonika-
szelvény nyálas üvegrongyok, s a farok, a csúszkáló halfarok, mint
jéglemezes zöld petrezselyemcsokor, s a két kézzel szétfeszített haltest belseje
véres tekervénycsomagokkal, véres habpacnikkal, világospiros tüdőhab-
taplógombákkal telegyömködve, mint nylonzsákba fölvagdosott állathulla,
emberhulla véres, pikkelyes sztaniolpapírzsákban, s az eres hártyatojás is véres
a hártyafoszlányos levegőhólyag, az úszóhólyagtojás, mint egy nászéjszakán
fölszakított szűzhártya, s a hanyattfekvő hal zöldüveg pofakagylói is
ki-kinyílnak még, s bizsereg a sarlóélő nyálas szürke bőrporceláncsésze alatt,
a szétnyiló-vaginájú halfejüregben a kopoltyúk skarlát páfránypázsit-redő-
csokra, W. J. is így feküdt a havas töltés teknőalján, a dérmohás
virágszáradék-merengések, deres rozsdaszálak, fehéringes fűszálak között és
a bal oldala vérző repedésüregéből kisfiú-szive kilátszott, néztük
elveszetten és eszeveszetten, már háború volt, ő meg ott feküdt kuporogva a hóban
véresen kuporogva, mint halott anyában a magzat, a halott anya véres hasüregében
a gyermek, az asszonyalakú hajas és csecses viaszkoporsóban, mert nem tudta
az anya megszülni őt, szűkek voltak medencecsontjai, hát fölvágták az anya
hasát, feküdt a császármetszéses hal hanyatt, Jóska meg mint torzfejlődésű
gyermek az anyahas föltört tojásában, a császármetszésben szétnyílt
viaszgolyóban, mert szive az oldalára nőtt, mint egy nagy pórusos, ikrás eper, mint
egy nagy fényes-héjú eres paradicsom. De nem ebbe halt bele. A vonat állt,
az emberek a havas töltésoldalon lecsurogtak, lefolytak, mint zengve
bugyborgó, gőzölgő szurok, a gőzmozdony sípolt, gőzgombócokat köpött,
fehér páraperceket köpött, mint Walt Whitman forradalmi acélcsikója,
Kassák Lajos fénycsikó-nikkelszamovárja, aztán bombázók jöttek nagy
öblös rajokban, mi meg szétfutva hasaltunk a hóban, arcunkat a hó
kemény lángszövetébe dugva, lapultunk, mint a nyulak, arcunk hó-
tojásban, fémdarazsak, fémlegyek, fémszitakötők dörgő felhői fölöttünk, mi
meg feküdtünk, mint föltámadásra-készülő temetők, feküdtünk a jég-
villanykörte domboldalon, s a villanykörte üveghólyagja légyszaros, mert
barna ürülékpöttyökkel teleszarta a légy, rettegésünkkel a havat teleköpte
a Halálgondolat-légy, s hulltak ránk nagy bozontos csomagokban, zizegő
kúsza kévefürtökben, fémesen csillogó bolyhos és vonalas kazlakban
a piros, ezüstszínű, kék sztaniolpapírcsík-felhők, sztaniolforgácskévék,
a bombázókból kidobottak! S olyanok lettünk, mint a szeretők, akik
a szénakazalba bújva szeretkeznek, mint a szeretők, akik a szénakazalban
szeretkeztek, ott hemperegtek, jajgattak és nyögtek lehúzott bugyogóval,
nyakig fölhúzott szoknyával, kinyitott-sliccü nadrágban, s mikor a
kazal forró szénagyomrából, párás szőke szalmatojásából kibújtak: hajukban,
meztelen fenekükön, hasukon, szeméremszőrükön, hátukon, tarkójukon,
ruhájukon, arcukon, bajszukon szénaszálak, szalmaszálak, sárga lángszalagok,
göndör aranyforgácsok, bütykös aranycsövek, szempillájukon szalmamorzsa.
Ugráltam az orgonafújtató réztalp-pedálján mezitláb, a rézfoggantyúkba
kapaszkodva, mint a vastag szőke harangkötélbe, mikor harangoztam,
kicsi gyerek voltam, s a templomtorony-plafonig rántott az öreg Bimm-Bamm,
a plafonig a zengő nagyharang, s szálltam föl, szálltam le a harangkötélen,
a harangkötéllel, mint forró nyálfonalán a pici pók, fejem a plafonba
vertem, sírni akartam, nem sírtam mégse, föl-le, le-föl a harangkötéllel,
mint selyemcérnafonalán a pici pók, húzott, rángatott a nagyharang, cibált,
föl-le a Zengés, s fölszálltam, mint a pici pók, aki vissza magába gyömködi
testéből hosszan, szálasan kifolyó izzásfonalát, mert úgy száll le a plafonról
önmaga szálán, az üvegcérnán függve hanyatt, s ahogy csúszik a levegőben
hanyatt zuhanva lefelé, úgy lóg szőrcsillagosan szőrküllőkerékként önmaga körűl
lassan pörögve, az önmagából hanyatt kieresztett szikrázó vékony nyálon,
a semmi-cérnaszálon, s úgy száll mászva gyorsan fölfelé, hogy a plafonra-
ragasztott, önmagából kieresztett selyemnyál-végbele mézvonalán kapaszkodva
mászik, s végbele a mászásban teste selyempontjába gyömöszölve visszacsúszik,
önmagát önmagába vissza-tömködi, önmaga selyemkötelét, mint aranyeres
férfi két kézzel alsó testnyílásából hosszan kilógó végbelét, véres kézzel és
véres nyögéssel, föl-le, le-föl, mint a búcsúban a nagyujjunkra kötött,
piros spárgahurokkal rögzített jojó, a kéthátú szines koronggolyó,
ahogy föl-le száll a piros spárgán a levegőben, a korongvályú közepén
a fatengelyre tekeri a függőleges lapos faspulni-pörgésben a piros spárga
önmagát, s aztán önmagát legöngyölítve pörög tovább, a mozgató ujj akarata
szerint. Ugráltam az orgonafújtató rézrácsos réztalp-pedálján, a faláda
rézfoggantyujába kapaszkodva szálltam föl-le, le-föl a Zengés Kötelétől,
a Bronzbarna Zengés szőke kötelétől cibálva, ráncigálva, csöpp
pók-jojó, pici rovar-jojó, föl-le, le-föl, mint a
harangkötélen, fekete emberpók, a rézfoggantyúba kapaszkodva, mint
búcsúban a ringlispil kiszidolozott rézrúdjába, a rézrúd pókja
tátottszájú, fehér fogsor-patkókupolájú, fahab-sörényű facsikó, ágaskodó
fekete lakkcsikó piros kantárszíjjal, piros nyereggel, fehér facsikó barna
foltokkal, festett barna lószempillákkal és festett kék lószemekkel,
amelyek, mint a szinörvény-spirálos üveggolyó, és a ringlispil fehér
habhintó-hajói orrán fehér faredő-ingű angyalok, szárnyuk fehér fapikkely-
lomb-legyező, hosszú aranytrombita aranygomb-szája angyalszájukra
szorítva, hosszú aranytrombita pirosra festett angyalkezükben, és három
menet tíz fillér, és szólt a dob és szólt a trombita, és durrant a céllövölde
vaslemez-cilinderes vaslemez-urasága, festett, piros pöttyökkel pacnis
vaslemez-arcú vaslemez-szoknya asszonysága, mert találatkor, tengelyén
egy vasgyűrűvel fűzve, találatkor tengelyén csúszva gyorsan leesett, alúl
hegyes szög állt ki a vasnadrágból, vas-szoknyából, mint az övesállat
kőszelvény gyűrűfarka, a hegyes, mint a hangyászsün kőgyűrűsor-répafarka,
s a tengelyvég vastokjába a tengelyen gyűrűsen zuhanva fölrobbantotta szúrva
a vasputtony fehér puskaporát és durrant a nyár, durrant Szent Anna-
Szent Jakab napja, mert „kislány kezeket fel, egy kis szerelem kell,
három lövés tíz fillér!” A fújtató földagadt és lágyan szállt lefelé a réztalp,
a csillogó rézrácsos rézcipőtalp, boldogságom szívbillentyűje,
fölpumpáltam a harmonikaszelvényes hatalmas bőrszivet, s boldogságom,
mint a szívbillentyű, a piros húsesernyő-lábosfedő föl-le szállt pulzálva
pontosan, ahogy a Vénusz-csillag lüktet, még este előtt aranyszikra-hólyagzással
ki-be, ki-be az alkony árnyelőd szájából, mint rágógumi-hólyag a
gyermekszájból, ha hólyagosan kifújja, aztán visszaszívja szájába a gyerek,
ahogy a Vénusz-csillag lüktet már a bozontos barna est-kezdet peremén,
amikor ti énekeltek feketerigók! Feketerigók! Madaraim! Feketerigók!
Feketerigók! Feketerigók! És a kis sárga templom kórusán Dorner tanító úr
énekelt, néha Sárközi tanító úr, és sokáig Geng Tóni, a kántor,
és a függőleges ónlegyező sípláda-csokorból, a mezitláb-gyermeklábam
pumpálta orgonatüdő levegőfújását használva gyönyörére: Bach
beszélt az orgonából és Schütz beszélt, szakállas barna istengörgeteggel,
kristálygyöngéd habzás-felelettel, angyalsodródás örvénycsöngettyűvel,
arany titán-orrfújással és lázangyal-selyemámulással, fekete füst-
álom rimánkodással és fehér gyöngydelfin-csipogással, piros lepke-
dohogással és kék zománcfutással, ezüst gyűrődéspapír-látomással,
zöld Apokalipszis gyémántdühviharcsikorgással, szőke zászló-lapozással
és abroncstalan lila muszlin-harang megadással, fuldokló harmat-
ásítozással, gyűrt sztaniolpapírszobor-kaszabolással, hangcsontváz-ketrecráccsal,
kristálykard ménesfutással, jégszabad-fénydulakodással,
tűziszony-páragyásszal, ködrács-habmormolással, fényfüst-derengés-
mázzal, puha létragyogással, létkemény irgalomfújással, fekete
fényfákkal, fényszigor ködedénnyel, angyalürülék-párafénnyel, isten-
könny részegséggel, sötét üdvözülés-építésreménnyel, mert amit ürítenek
az angyalok, azt a vattás puha fényt, nem testnyilásaikon ürítik, hiszen
az nincs nekik, de testük szelvényeiből tolják lázzal kifele, hogy
szinte megdöglenek bele, mint a méhecske teste téglalap-alakú szelvény-réseiből
a lapos viasztéglát, a sárga viaszcserepet, ami virágporból, gyomor-
nedvből, belső izzadmányból, belsőszerv-könnyekből, garatmirigyváladékból,
garatnyálból, gyomorpép-rovarsárból, testanyag szervfoszlányból; belső hámrészletekből,
a lény nedveiből és gyönyörgyűlölet-sejtszöveteiből szervezett, összenőtt
létlángból-rovartudatlángból! Az angyalnak nincs vaginája,
végbélrózsája, ürítőpontja, pénisze sincs és emlője, emlőbimbója se,
csak teste van, ponttalan, nyílástalan, valami Istenképzelet-anyagból, szép
emberképzelet látomásfényhabból, s úgy szaporodnak, ahogy az amőba
osztódik, begyűrődik, befűződik, s lazán gyűrődve, folyva, önmagában
hömpölyögve, önmagából folyékonyan kigomolyogva kettéválik, egy
csillagból két nappá, egy-állatból két örvénylő, hullámredősen ömlő
fénytócsa-alakká, fényállat-csöndpezsgés lepényámulat hullámponttá!
S kemény fényszövet-testük puha kristályhab anyagában szabadon
hullámzik, göngyölög, áramlik, mozog, borzolódik és fényfüsttel bolyong
a küldetés-áram, az istenparancs-törvény, a kételyköd selymes fénybeszéde,
szabadabban, mint az Emberiség szivében a béke. És az
angyaloknak belső szervük sincsen, belük, gyomruk, húgyhólyagok, epehólyaguk,
veséjük, májuk, és tüdejük sincs és lépük sincsen, nincs nyirokrendszerük,
idegrendszerük és vérrendszerük sincsen, és nyálkahártyáik sincsenek
és szekréciós mirigyeik és nincs heréjük és petefészkük és persze méhük
sincsen és csontjuk se és gerincvelőjük sincs és nincsen agyvelő a koponyagömbben
és húsuk sincs, mert puha fényköd a testük és testük keményszövésű
laza fényálom, mert ők túl vannak és innen a halálon, ahogy
túl volt a jón és rosszon Friedrich Nietzsche, amíg meg nem bolondult
szegény, egy postahivatalból jött ki éppen és meglátott akkor egy nagy szőke
lovat, odament a lóhoz és ráborúlt a lóra és a szőke ló szőke
raffia-szoknya sörényes fejét két karral átölelte és csókolta a ló
szőke habtulipán száját és csókolta szőke szőrgyertyatartó orrlikait
és csókolta a ló szőke-szempillás barna szemét, mint szerelmes
szőke asszonyét, az aranyzuhatag gyopárgyászcsillag asszonyfejet két
karral átölelve és a ló pofáján sírva hemperegve, mint szőke
bársony-sírdombon, eres, kordléces, sárga kordbársony-temetőn, arany plüss-kriptán
sírva törülgette bajszos arcát és várta, hogy a vastag ló is
sírjon és azt motyogta: „Mutter! Mutter!” „Mama!” „Mama!”
És az angyaloknak nincsen orra, orrlika sincs persze, csak szeme van, füle
van és szája, karja, törzse, lába, meg képzelet-szárnya, szájuk
köd-liliom, fülük köd-nárcisz, szemük köd-golyó. Mert az angyalokban
nincsen semmi Isten és az angyalokban Ember semmi nincsen. Mert az
angyalok csak képzetünk reménye, agyunk embersűrű képzelet-fényreménye,
ők nem a Zene, csak a Tömött Puha Fény átlátszó Tűzlepkéi,
a Küldetés-Remény semmi-csápú Iszonyat-Pillangói, Vak Villámcsönd
Szúnyoglovak, hemzsegő Fényszúnyogok az Isten Világpillantás-Szemén.
Az Emberképzelet Szemgolyóütemén. Mert kellett az Angyal a Bibliának,
az Újszövetség Egyhalott Fiának, hogy ott üljön a Sír halotti kenőcsös, zsíros,
véres elhagyott testrongyai, véres halotti lepelvásznai mellett, mint fénylő,
Isten szagos szívüregébe fölszúró szárnyas kristálytorony, hogy kristálylábai
kilógtak a sírbarlangból, mint óriások sárga lába, és lábujjai a
borostyán-horgasak, elértek a harmadik hegyig és szárnyai a csönd vászontetőit
befödték, és kellett az angyal, Swedenborgnak is, a mindenféle
angyal, hogy velük beszéljen, ahogy a rózsák kinyílnak, hogy őket mondja,
ahogy kertünk a rózsát, mert kellett neki a képzelet-jóság, a túlvilág-illat
angyalkönny-lepkecsordája kellett Swedenborgnak, aki ott fekszik
Uppsalában, a katedrálisban egy piros márványládában, tüdőszínű
rózsafüggvény-márványfüzéres márvány-szarkofágban és gondoltam:
fölemelem azt a tüdőszínű márvány-koporsófedőt és megnézem,
kamaszkorom csontváza ott van-e abban a tüdőszínű márvány-
halálházban, Sven Delblanc csak ácsorgott mellettem némán, nedves
gyűrt, zsírpecsétes ballonkabátban, az előbb egy pohár sört ittunk, aztán még-egyet,
Csatlós János pedig kis aktatáskájával kezében cinkosan mosolyogva
figyelte misztikus lelkesedésem, Swedenborg-hullalázam, mit
magyarázzam?, Heinrich Schütznek is kellett az angyal és Orlande
de Lassusnak is kellett és Diderik Buxtehude-nek is kellett, meg
Johann Sebastian Bachnak, nem azért, mert az Angyal a Zene,
de az Angyalok az Anyag, a Halhatatlan Űrtér, az a Képzelet
Szövetség-Mindene, akiknek szerelmes gyűlöletszövetén a Zene izzó
fénydübörgés-irgalomüzenete, a Zene irgalomfény-dübörgésképzelete
közvetítve jön, ahogy a nem-üres űr létritka morzsalékmámor testtömegén,
világvégtelen ritkasűrűségtestén a fény, az időfény, a fényidő,
az égitestek látható és láthatatlan fénye! Tízmilliárd-tizenegymilliárd-
tizenkétmilliárd-tizenhárommilliárd-tizennégymilliárd év óta jön
ami emberi jelenünkre ráköszön, a tudás-szélekről, a végtelen-tág
időmélyekből a Teremtés-Fényzene, a Virágzó Létegész Zeneszép
Fényünnepe és én nézem a látható űrbeli fényt és azt kérdem: miért?
Miért: alkonyi orgonasípok, alkonyat orgona-lángmilliók, miért
rigók, feketerigók, Éneklő Aranycsőrű Tollbimbók, Barna Éhségizzás-
szemű Éneklő Boldog Gyászrügyek, Kétlábú Fekete Koporsók, Fekete
Fütty-Orgiák, Boldog Ének-Máglyatüzek, Lángkéve Torkú Fekete
Madártehenek, Fekete Madárbikák, Sziszegő Parázskristály Páfrány-
beszédű Szűzek és Nem-Szűzek, Fekete Énekálom Tolldiók, Arany-
szájú Madár Szent Jánosok, Tűz-Álomkút-Kiáltozású Fekete
Rigó-Újszövetségek, Fekete Mózes-Könyvek Fütty-Világteremtése,
Aranyhörgés-Páfrányfa Ének-Könyvek, Énekparázskatedrális Fekete
Rigónők, Rigóférfiak, Repülő Fekete Bach János Sebestyének,
Szálldosó Fekete Schütz Henrikek, akik most is itt fütyörésztek az
esős kertben. 1983 június 19-én, délután 5 órakor! Eső esik,
zöld vízselyemszálak, puha kék higanyszálak laza rácsrovata, lengő,
lobogó rojtrács-esőlebbenés üvegcimbalom húrzuhataga a kert fölött
a magos, dohos ég. Esőcsöppek porlanak vízfüstpamattá a zöld leveleken,
robbannak folyékony szikracsönd-pelyhekké az ablaküvegen. S a könnyű
feketerigók ugrálnak a lombok között, mint az ember szendergés-agyában
a gondolat, cikáznak, mint zöld esővíz-üvegtartályban a gázmolekulák,
mint elemi részecskék buboréknyomvonalai a buborékkamrában, az
anyagban, az anyagon, Éneklő Fekete elektronok a zárt pályamagányban.
Feketerigó a szilvafán, cseresznyefán, meggyfán, barackfán, orgonafán!
És itt a körtefán, az ablakom előtt énekel egy feketerigó! Én őt nézem, ő
engem néz gyöngéd tűziszony szemekkel. Alkonyodik lassan. Alkony. Eső-alkony.
Víz-alkony. Csak vasárnapom alkonya ez, nem énekemé, Feketerigó!
Vasárnap-alkony. Eső zuhog. A kert füstmeleg, füsthideg zöld vízbolyongás, zöld
vízlobogás. És ugráltok a zöld vízrobbanás szálkás fröccsenet rácstüzébe
szőve, mint boldog szűzek az égő máglyán boldogan rikoltva, fekete lángokkal
énekelve, énekeltek kibontott égő énekhajjal, mint máglyán a boldog szűzek,
szűz boszorkányok, füvesasszonyok, javasasszonyok, kenőasszonyok, lápnevelte,
nyomornevelte bábák, okos vajákosok és szelíd bűbájosok, nem-kuruzsló
kuruzslók, öreg fekete boszorkányszűzek, akik világbuja világmesét vallanak
a vallatás-szenvedésben, lábbal vasbilincses vasláncokra akasztva,
vas-malomkerékre hanyatt kifeszítve, bokára, csuklóra bilincselve a test-széthúzó
vaslánc, ami régi hajókormányszerű tengelyes facsillag-kerékkel tekerve az
elől-hátúl fatengelyre tekeredik csikorogva, mint kútvödör lánca, ha húzzák
a vizet a kocsikerekű, fémgyűrűs fakerekű kútból, akik ott vonaglanak meztelenűl,
nagycsöcsű asszony-X-ként szétfeszítve a verejtékhabos, vérnyálas vallatópadon,
lábujjaik, kézujjaik kétszárnyú faprésben, a fatengelycsavar vízszintes
tekerőrúd-tolla a vaspántos falapot nyikorogva az ujjak szétrobbanó kék
húsába tolja, lepréseli az ujjakat, mint Biblia a virágot, mint középkori
könyvprés a frissen-nyomtatott könyvlapokat, s a meztelen, nem-kurva
gyógyító-asszony hónalja izzadt szőrét gyertyalánggal égetik s hosszú, hegyes,
kaméleon-szájú vascsipesz-fogók lilán izzó gyíkcsőrével csipegetik
a szőrös mellbimbókat, mint madár a cseresznyét, meggyet sárga csőrével,
s az ágyékszőr izzadt szőrbokor-tüdejébe sercegő sárga parázskristály-diót
dobnak, s a vért-habzó, barna lebenykoszorúvaginába, a májfoltos,
májfoltszeplős lebenygyűrű kéken duzzadt csiklórügye alá, „az pelcsa-kútba”
élő varangyosbékát dugnak, varas, pislogó, húgyszagú dagadt zöld bőrbimbót
és öreg varjút dugnak, fejjel előre, fostos üvegszurokszar rongyládát, istentől
reszelt és istentől esztergált agancsos-szarvú kemény bogárgép-szerkezetet:
szarvasbogárhímet, sziszegő eleven, üvegkúpfejű pikkelykötelet:
siklót, két szőrbuborék-zacskó arcú, ezüst tűcsokor-bajszú cincogó rettegés-csomagot,
szőke rettegéstakony-sírászacskót: eleven hörcsögöt, és mond a megfeszített
Asszony világbuja világmesét, mondja a létbuja mítoszt, a rettenetét, amit
kitalált, hiszen azért mondja, hiszen azért mondja, hogy elhiggyék neki, hiszen
azért mondja, hogy magát megváltsa vele, ez a mese bagzás-szagú útlevél,
útlevél a Halál-Országba, és énekel mítoszt szikrázva, míg magát összehúgyozza,
összekakálja, Mitosz-Szikrafa ez a Világmese, kéken-lángoló
Mitoszláng-Őslebenyfa, ősibb, mint az ős-földkor pikkelyfái, pecsétfái,
mesét énekel jajgatva és sikongva, míg meztelen Rubens-asszonyteste
izzó vascsipeszekkel összeharapva, pucér Tizian-asszonyteste sistergő parázs-
csókokkal vérüszök-gödrökké nyalva, füstölgő gödörháló tajtékos zöld
Tintoretto-asszonyteste, habzó iszonyhíd Verocchio-asszonyteste, Caravaggio-
asszonyteste, Rembrandt-asszonyteste, Velasquez-asszonyteste, Raffaelo-
asszonyteste, Botticelli-asszonyteste, Renoir-asszonyteste, Maillol-asszonyteste,
Degas-asszonyteste! És éjfélkor, épp mikor a nagyharang
ütött, mikor beleszőtte ezüst könnyszövetét az álmokba a hold,
mikor a halottak hasrafeküdtek a sírban, mikor az árnyak a testektől
nyúlósan elszakadtak, mikor a csillagok fingani kezdtek, aranypor trombitákat
pöfögtek szentatya-fenekükből, mikor Jézus Krisztus lejött a
keresztről és sóhajtozva a földre ült, marék földet evett és sebeit szarvasok,
őzek, oroszlánok, párducok, sasok és baglyok nyalogatták, mikor hanyatt az
űrbe fölröpültek a macskák, mint négyágú nyávogó pettyes barkadiók,
mikor fehérsasfejű egerek röfögtek és csíkos hattyúkutyák lapozzák az
Undor Fonalgomba Könyvét uszóhártya-kezekkel és szerelmesek a zebrakrokodílusok,
és Jézus földet evett, mert éhes volt nagyon, és a föld a legjobb kenyér, mert
nincsen föld a túlvilágon, mikor az alvó bogarak szeme harmatpárás
lett, mint a templomablakok ónfacettás, kőküllőcsillagkerekes üvegrózsája,
mikor csilingelni kezdtek a földmély gyémántos, kristályos ásványai,
mint az aranycsengők a kisbárányok nyakán, mélyen szóltak az ásványkövek,
mint a koskolomp, a tehénkolomp, mikor a feketeség önmagát önmagába temette,
ahogy a halott halálát temeti önmagába, mikor a rózsák vért izzadtak, mint Jézus
arca az olajfák hegyén, s nagy csöppekben hullt a holdezüst hegyéjszakára a
rózsák vére, a rózsafejek vére, mint Krisztus arcának vére a fehér holdmagány
hegyéjszakára, mikor a csődörök elleni kezdtek, mint a tehenek, és kicsiny
csikóborjakat szültek szétrepedt hassal, mert úgy jöttek ki a csődörök dagadt
golyózsák-pocakjából a véres, szúnyoglárvaszemű, dupla fekete kocsonyakehely-
szemű szúnyoglárva-borjúcsikók, a tengericsikó-apák, apa-csikóhalak
fölrepedt gesztenyetok-anyahasából, megrepedt üvegtüskés pocak-kúpjából
a csöpp aranyrózsaszín tengericsikó-újszülöttek, mert a csikóhalaknál az apa
hordja ki a magzatot, a halcsikógyermeket, apatestében költőtasak van, abban
az apatest-tasakban a megtermékenyítés, a megtermékenyített pete, s a
buborékként fölfújt hasban, az apapocakban a magzatok pirosan összetekeredve,
mint szunyoglárva-fejű piros trombiták, mint üveghólyagcsokor-rózsák, kék
dupla-serleg szemekkel, lárvarózsa-fejű piros üvegkürtök, éjfélkor, mikor
a virágok jajgatni kezdenek, mint harctéren a sebesültek, mikor az
asszony-űrbe üveg hárfahúrokat karcol Isten szempillája, mikor a galamb
zöld epét eszik és a tudatos nemlét fekete álomvirágai a feketerigók,
és nem tudjuk, mit álmodnak és álmodnak-e a madarak, feketerigók,
éjfélkor, mikor könnyezni kezd az átok és rügyezni kezdenek a fehér kövek,
maguktól megszólalnak a cimbalmok, fuvolák, klavicsemballók, lantok,
harangok, csontvázak, citerák, dobok, furulyák, hegedűk, mikor a tűz
eltörik és a csont szikkadni kezd, a baglyok hárfahangon nyerítenek
és könnyezni kezd a Szűzanya köténye, és Szűz Mária kék bársony-palástja
sírni kezd, a csillagokkal kihímzett Mindenség-bársonyköpeny, a világkék
Mama-palást, a kék világegyetemtakaró, mikor a szamarak torkában
fehér üveghegedűk szólnak és a sárga émelygés a csöndet begyűrűzi vak
örvényesen, mint a terhes asszonyokat a hányinger és habosan nyögve
hányni kezdenek, aztán isszák az uborkalevet, éjfélkor pattog az idő
és pukkan az elmúlás felszinén, mint a szódabuborék, kristályvíz fehér
buborékpezsgése, mikor a százlábú minden lába alszik, s a bűn ott kuporog
az emberszívben, mint csirke a tojásban, s az emberszív tojáshéj-gömb-
mészgömbdobozában a bűn kuporogva növekszik, mint a törpe
ha egyszercsak nőni kezd füst-gyorsasággal, szivacs-vízdagadással,
s a Bűn szemei, már mint a fénylő égitestek, a megvilágítottak, vagy
önmagukból-önmagukkal világítók, s ott ül a Bűn a Világtojásban,
a Világegyetem-Mészhéjgömbben a Sátán, éjfélkor: egy büdös, szakállas
fekete kecskebakon, egy húgyszagú, ondószagú fekete kecskebak-táltoson,
spermaszagú táltoslóparipán a legmagasabb hegy csúcsára röpűlt! Meztelenűl
ült a fekete kecskebak hátán lovagolva, repűlt a táltosló-kecskebak,
fütyűlt az aranypor-éjbársony levegő, csöcsei lengtek, harangoztak az
ezüstfekete holdláng-sivatagban, durrogott a bak, ő is durrogott, fehér haja,
mint aranylemezekből szögecselt palást a seggéig körben fodrosan, redősen
lelógva, mint aranyhártyaharangban ült a kibontott fehér hajzuhatagban,
csak orra hegye látszott ki abból a zengő aranyharangból, meg két kristályvarangy
szeme. A büdös bakot lovagolta pucéran, aranyingben, hüvelynyálától
fényes a kecskebak háta szőre! Két marokkal a csimbókos bakfüleket
fogta, a büdös fekete bakot úgy lovagolta, s már túlrepült a sötéten, a
fényen, már átrepűlt az eszmélet határán, mikor a hegycsúcs fölött melléje
repűlt a Sátán! Meztelen volt ő is, haja fekete kakastaréj, teste sárgakék
parázsból, repűlt mint egy izzó hatalmas parázstoll s két szemgödre
üres vérgödör, kocsonyás könnyvödör, a szemgödrökben nem volt szemgolyó!
S óriás fallosza aranyból! Színaranyból óriás fasza! Úgy meredt, mint
egy kocsirúd! Bunkós véggel, hosszan az éjfél-magasban és két aranytojása,
két aranytök. Fogai színaranyból és aranyból a nyelve és sercegő parázs-kezével
a fekete levegőt legyezve szállt mellette, mint egy hulló meteorit. Forró aranycsíkot
húzott teste után az űrfeketén, szigorú sárga pihefarkat, bizsergő
lánguszonykévét, sárga pamacsrózsaláncot. És tüdeje a melléből kilátszott,
mintha piros szivacsvirág lenne sárga parázsmellkasába tűzve. Mint sárga
vázában piros rózsák: a tüdők. Lába-körmei és keze-körmei ötméteres
szaru-szalagok, göndör forgácsrózsaként gyűrűsen, rugósan betekerődve az izzó
sátán-ujjbögyökig, lábujj-végekig, ott lógtak, mint függőleges fehér tekercsek,
sárga napraforgótányérok zöld napraforgószáron, mint lapos csigaház-
porcelántányérok, megpenészesedett diósbeigli-szeletek. Tizenhatezerhatszáz-
hatvanhat kört írtak le a hegycsúcs holdlapály-fénypázsit izzáskörszigete
fölött, tizenhatezerhatszázhatvanhat bakbüdösség-kört, kancamézléskört,
sátánizzáskört, tűzgyűrűt, fénygyűrűt, kancagyűrűt, bakgyűrűt, mézes
picsakört, lángoló fingáskört, büdös bakkecskekört, világító aranypéniszkört, tüzes boszorkánykört,
égő ördögfejedelemkört. Aztán a könnyes sárga holdmoha-fénycsöndszigetre
leszálltak. Nem volt ott semmi jelenés. Se ördög-alattvalók, se szivárványt-
szivárgó isten-talpnyomok. Se Hableány, se Tündér, se Hétfejű Sárkány, se
Egyszemű Óriás, se Gebe Táltosló, se Faun, se Pán-Isten, se Kentaur,
se Halszirén-Asszony, se Törpe, se Manó, se Medvefejű Ló, se
Szamártestű Keselyasszony, se Sasfejű Nyúl, se Szűz Mária-arcú-féreg-
koporsó-háta-Szűz Anya-csecsű-sárga-hártyatalp-pelikánlábú szakállas
Remete, se Sátánköpete Kurvaszűz Gyermek-Madár, se Beszélő Tűzliliom,
se Egylábú Kacsaember, se Hattyúkirálynő, se Ugató Bárányfelhő, se
Liliomarcú Rothadás, se Szörny, se Gnóm, se Háromfejű Embercsikó,
se Emberláng-Csengettyűsorvadás, se Ötméteres Pók, se Skorpió-Hajó,
se Sóbálvány-Iszonyodás, se Gipsz-Rinocéroszcsorda-Ámuldozás!
Se evilág! Se túlvilág! Se fölvilág! Se alvilág! Nem volt Mennyország és
nem volt Pokol. Halálcsönd volt és Életfénysziget. A kecskebak egy kancsó
vérré változott. „És basztunk ott a harmatos fűben, basztunk nyihogva,
hemperegve. Basztunk az istenárulásban! Basztunk az emberárulásban!
Basztunk röhögve, sírva, hemperegve, basztunk a holdhavazásban. Hanyatt
fekve, állva, ülve, előlről, hátúlról, térdenállva, kuporogva, négykézláb
állva, fejtetőre állva, állt a Sátán, lábaimmal átkulcsoltam derekát,
élő asszonybilincsbe fogtam, nyakába csimpaszkodtam két karommal,
a Sátán arany-faszára ültem, mint aranyszamár fejére, pörögtem aranytengelyemen, mint
mézes kocsikerék, izzó körhinta, hajam vizszintes korongban a levegőben, hajam aranylap-
zenekerék, csöcseim szőrös, fekete bibefaszú piros tulipánok, ugráltam a Sátán
faszán, mint fekete tücsök a gyerek egymásra görbén összehajtott ujjrácsgömb
kezében, összecsukott két féldióhéj ujjrács-ketrec-kezében, mint vérpettyes
szőke szalmaszöcske a gyerektenyerek összehajtogatott belsejében, a piros, vonal-
gyűrődéses gyerekkéz-gömbdobozban, mind belémtolúlt az arany-kocsirúd,
szívem a számba buggyant, mint piros higany, gyomrom is, belem is,
mind a számba! Beleragadt a Sátán a picsámba! Basztunk hátulról, mint a legyek, mint a disznók,
mint a kecskék, marhák, erdei állatok, madarak, lovak, mint a
szamarak, bogarak, egymással fenékkel-összeragadva, ahogy piros pajzscsúcs-
seggével összeragad a pirosfoltos, piros rombuszkeretes temetőbogár,
ahogy pajzs-csücsök tomporával összeragad a két csipkefodorszegélyes aranypajzs büdös
mezei poloska. Néha embervért ittunk az ónkancsóból, sűrű embervért
a büdös kecskebak-kancsóból és vérenyves lett a mellem, az állam,
a szám, a hasam, pinaszőröm, ahogy lecsurgott, mint a piros méz, a vér, és
embervérenyves a Sátán bozontos tetves alvilág-szakálla. Pirkadatig
folyt a cicemóka, az asszony-Sátán ciróka-maróka. Aztán a vérköcsög
kecskebak lett újra. Hazarepültünk. A házamba én. A Sátán
a Pokolba! Bevallom még, hogy a Sátán fölcsinált. A gyermeket
kihordtam egy nap alatt. Meg is szültem gyorsan. Ott ül most Jézus Krisztusunk
virágzó gennyes szívsebében, mint egy piros légy. Kis kezeit imára
csukja, mint tapadótalpvánkosú mellső lábait a légy, mint imára kulcsolt
kezeit a halott, ahogy nyitottan össze van hajtogatva, mint nyitott
könyv, mint két tetősen egymásra hajtott sárga viaszlegyező. Miatyánk, ki
vagy a Mennyekben, áldassék a te neved! Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes!
Laudetur Jesus Christus!” „Motskos kurva! Iszonyatos boszorkány! A
bizonyiték ott az pelcsán, az egyik pelcsa-fülön, az undok pelcsa
bal belső lebenyén: a szeplő! Égettessél meg motskos fingszagú, Sátán-fasz
szagú, rettenetes, ronda, Szűz Anya szégyene parázna! Megvizsgáltuk
az pelcsát!” S a vad parázna, érosz-röhögésű tortúra után ugy feküdt ott a Shakespeare-
torkú, Boccaccio-rejtelmű Nem-mítosz Mítosz-asszony, mint James G. Frazer
Aranyága, mint Henri Toulouse-Lautrec szines krétarajzán a sárga
papírvékony kurva az ágyon, a díványon, Londonban láttam a képet, 1980
májusában, az Impresszionisták Világkiállításán, mutattam Vas Istvánnak,
úgy feküdt ott a kínzószoba rongylevelű dikóján a Megkínzott Szegénység,
mint Toulouse-Lautrec szines krétarajzán a vékony kicsi lokál-kurva,
aki fekszik az ágyon hanyatt, fehér kombinéban, fekete selyemharisnyában,
fekete tánc-cipős, fekete selyemharisnyás lába csuklottan meghajtva lelóg a
díványról, mint egy döglött rózsapettyes selyemsáska combja, térdgolyója,
lábszára, lába, a combtövekről a fekete selyemharisnya kicsit legyűrve, mint
fekete fátyol-kályhacső selyemcsipkecsőkönyöke, fehérkréta kombinéja a vulva-
szőrig fölgyűrve hanyatt, kezei is petyhüdten, hosszan lelógnak az ágyról, mint
a csillogó szálkás nyál, mint méz-csigaszarvak, sápadt szemalján a fekete
besüppedés-tányérok, mint jóddal teleöntött tányérok, hipermangánnal teleszórt
lila lavór, lila lavór, serbli, tele defekálás-szurokkal, szemei csukva,
föltornyosúlt haja máslival átkötött szőke halálkéve, tollas-bozontos árvaszúnyogcsáp, könnyű tollforgó,
piros csótár halottas ló fehér csontos fején, úgy feküdt ott agyonbaszva,
részeg halálban, ernyedt rongy-csontváz lazán, mint egy kifordított, odacsapott
sárga-fehér selyemkesztyű, rózsakút bugyitlan combjai szétnyílva szélesen, s a fekete,
selyemharisnyás lábak lógtak, mint Szűz Anya öléből a keresztre-
feszített Jézus fekete halál-lábszárai, a térdeknél meghajtva fordított
L-alakban, úgy feküdt ott az árva Ringyóság Jézus-hasonlat, mint a Kurva
Boldogtalanság, mint odavágott véres takony egy sárga falevélen, mint rothadt
rózsára köpött nyál, csillogva selymesen és döglött-fényesen, a gumikantár
harisnyatartójú Kurva Kiszolgáltatottság, a Fehér Elhagyott Szenvedés,
Rózsaszín Bánat, az Elhagyatottság Feketeharisnyás Nyála, valami sárga,
valami rózsaszín, valami fehér, valami lila, valami fekete csontos, szögletes,
puha, lazavékony Kifordított Kesztyűmagány, Elhasznált Fehér Selyemkesztyű!
Úgy feküdt ott a tortúra után a vizimalomkerék lapátrózsáról levett meztelen
Asszonymese, mint lenyúzott véres állatok nyers, hártyás, lila teste, mint
megnyúzott nyúl, megnyúzott tehén, megnyúzott bárány, megnyúzott juh,
mint két tenyérben összetört feszes kemény nyers paradicsom, piros kocsonyalucsok,
mint földhöz vágott tyúktojás, a héj s a belső szerkezet, a szilárd s a puha összekeverve,
zöld varangy-arccal, erei lila hínárbozontjában, mint lila kötélzsákban,
s nyúzott fejéből kiálltak kék kocsonyadió-szemgolyói, mint nyers
marhahúsba dugott hagymafejek, piros retkek, fehér retkek, fekete retkek
tojásos töpörtyüpogácsa-tésztába dugva, úgy feküdt ott a Latinúl
Megalázott, mint Oscar Kokoschka nyers marhahús-portréi, aktjai,
mint Ensor sárga-kék-lila-piros-zöld gyűrt ragacslevél-massza álarcai,
festék-halálcsókörvény Hullamaszk-halálfarsangja, mint Nolde Lila Gyász-Rettegése,
Munch zöld skizofrén sikolyiszonyat Irtózat-Halállobogója!
Vasárnap-alkony. Eső-alkony! Víz-alkony! Boldogan robban szét a zöld dombokon:
a fényesen bizsergő lombokon ez a Folyékony Megmaradás, csattog, szétnyíló
szálkapamatokban, fröccsen piherongy gyöngypermet-púpokká, gyöngykása-
vízfüstcsokrokká lobban az alkonyati víz, az alkonyi nehéz selyemanyag
örömzuhogás, fodros vízláng-loccsanással hólyagzik a vasárnapi nyáralkonyi
eső a kert növényzetén, a laska sárkányrongy-szőlőleveleken, a hemzsegő
zöld növénydenevéreken, növénycickányok legyező-hártyaesernyőfarkain, a
tetves halálcsomóvá rothadt rózsafejeken, a zöldbab törpe lombozatán,
a cseresznyéken a cseresznyefán, a ribizlibokrok eres, áttetsző apró vérfürtjein,
a növényi vércsöppfürtök zöldcérna tartópillérei, küllőfürtrácsai rácsháló-
szünetében, a zöld rácsok üresség-sejtjeibe cérnásan, szálasan csorogva
pöttyen puhakeményen, laza koppanással a víz, a lentebbi dologra, fűszál
élére, fűszál hajlott-gerincű zöld papírkard-hátára, alsó, pórusos ribizli-
levélre, végűl a fekete földre, ott egy katicabogárra, a nyeles fekete
legyező-harmonikacsápra, ami most összecsukva, mint egy fekete legyező, mint fekete
harmonika, a feketepettyes piros katicabogár-hátra, a lakktojás piros
gömbölyűre, s úgy ömlik el a hát gömbölyű felületén, a piros lakktojás
fedőszárny-kupolán, mint csillagvizsgálótorony pirosra festett aluminium-
kupoláján, a piros gömbtetőn a zsíros holdfény, mint az üveghólyagfejű,
szikrázó üvegbuborék-fejü csillagtorony gömbüvegközegén az alkony
sűrű mézüveg lángja Szarajevóban, ott fönt a fenyvesek közt, a hegyen.
Balzsam sírja is ázik a meggyfa alatt és ázik Balzsam sírkeresztje is,
amit lécdarabokból szögeltem, szőke falapokból, s a nagy vályubetükbe
fekete filctollal satíroztam a Szent Puli nevét! Vasárnap-alkonyat.
Nyári eső zuhog. Énekelnek a feketerigók. Sem eső, sem Isten nem
mondhatja nekik: „Most hagyjátok abba!” Fütyülnek, énekelnek, amíg ott bent,
bennük, belűl, odabent el nem rendeltetik az elhallgatás, a most-már-
elég! Ahogy én is énekelek az elhallgatás előtt, az elhallgatás után, minden
örömben, minden rettenetben és hiába sürgetik a némaságot a lepedék-
szívű önazonosságra hivatkozók, a hallgatással-gyáva Sürgetők, akik nem
voltak sem Isten előtt, nem lesznek Isten után, sem Istenben elsők és utolsók,
hiába mondják: „Őrűlt! Szörnyűség!”, én csak énekelek, belső parancsra,
mint a feketerigók! Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók! Szent Biológiai
Hangszerek! A Természet Biológiai Hangszekrényei, Biológiai Fuvolák!
Biológiai Furulyák! Szabó Lőrinc beszélt rólatok egyszer, Szabó Lőrinc,
lázasan, fiatalon! Sírkeresztjét elföldte az árnyam, kék árnyam Lőrinc
sírkeresztjére hullt, mint fekete Faust-köpeny. S ott fekszik ő, az Örök
Asszonyiságban! És nem emeli föl őt az Örök Asszonyiság, a Nőiség
Örök Anyaföld, a legalább Ember-Örök, pedig azt hitte ő is, a gyáva
iszonytudat-drága: „Alles Vergängliche Ist nur ein Gleichnis; Das
Unzulängliche, Hier wird’s Ereignis; Das Unbeschreibliche, Hier ist’s
getan; Das Ewig-Weibliche Zieht uns hinan.” Csontváza már a
földben, mint nagy kréta gót-betű, gót ß. Csontvázát a földbe J. W.
Goethe írta! Tudod-e Feleségem, te Szőke Béke? Tudod-e: sorsod Isten
nevetése? Sorsod: Hármas-oltár! Sorsod: Szárnyas-oltár. A Te Három Sorsod.
Gyerekeinket majd lefektetjük. Gyerekeink fölébrednek éjjel, jajgatnak,
sírdogálnak, kiabálnak. Pedig nem éri őket semmi bánat, nem veri őket
semmi rettenet. És hol van most Csernus Tibor, a Montmartre kőmáglya-virágra
telepített Alföld pusztai homok-virága? Az alföldi homok virágzó
csönd-magánya! És Hantai Simon, mint egy darab Gyémánt-Némaság ül fénylő
rab-cellájában, az Iszonyat-ketrecben. Benne és körülötte: a Hallgatás
rácsai, a Némaság rácsai, a Csönd rácsai, a Belső rácsok. A Világ-egyetem-
Ketrec, az Idő-Rácsrendszer, a Térrácsok Szitaháló-fénye. És én énekelek!
Ó, Simon! Ó Simon! Hantai Simon, messzi testvérem és testvér-barátom, te lánghajú
Megnémúlt Idea, te Boronőó Piros Idea-Árnyék, gyűrt szürke kord-
nadrágos Szigorú Árva Öntudat, a Koponyába Befelé Nőtt Szemgolyójú Győtrődő
Éber Merengés, aki befelé látsz, a Végtelen időpályáit és térsíkjait belátod
irgalmatlan befelé-szemeiddel, s a Gigászi Csönd Mérhetetlen Kristály-
tömegébe szőve élsz, mert e Mérhetetlenség-Kristály szigorú, roppant, néma
ásványcsönd-anyagába szőve virágzol, magad is rács és magad is drótrács-
szövedék, magad a ketrec és magad a ketrec foglya, magad a rácscella
és magad a cellarács-dobozkalicka rabja, Rab Gyémánt és Hallgatás-Rács-
rendszer, együtt a Kettő, a Két-Más Két-Ugyanaz, Csöndásvány-Iszony-tömeg
és Hallgatás-Kristályrácsrendszerek fénykomor és ásványtűztisztaság látásba-fulladt
Összege! Tudod-e, hányfajta rácsba, rácsszövetbe, hányfajta iszonyat-
rácsképletbe vagyunk mi beleszőve, belenőve, hányfajta rácsháló,
ketrec-vonal, rácsszerkezet-síklap és ketrecdrótszövedék görbe vízszintes, függőleges,
egyenes, kúpos, gömbölyű, keresztűlkasúl ferde irtózat-léthálózatán van
létezésünk szitásan áttörve, mint szilárd nehéz öntudat-kocsonyamassza,
valami puha párolgó üveganyag sűrű drótszitarácson, mint világegyetem-sötétség-
űrrácson a kemény fény, mint a halál fehér rácsszövet sűrűség-drót-kereszt-
ünnepén a mégis-remény, hogy mégse hiába! Tudod-e, hányfajta rácslapok,
rács-síkok, rácsketrec-szövetegyenesek és ketrecdoboz vízszintes, függőleges
vonalsűrűség, végtelen pálcakeresztháló irgalom-bűntudatszövedék sűrű
egyenes, függvényes, ferde szövetségvégtelene vagyunk mi, emberek, halandók, és
mind a létezők, dolgok, állapotok, akaratok, hitek, hiányok, gyászok, jelenések?
Mert mi is rácsai, ketrecei, sűrű drótszövetrácslapjai vagyunk a Létezés-Egésznek!
A Létezést rácsainkkal, ketreceinkkel, sűrű drótháló-kegyelmeinkkel összevissza
szőjük, mint a pók a növénycsönd árnyéküregeit rendezett, kúsza, összevissza
rácsvonalával, hálót építve a görcsös növényágak, száraz, pikkelyes növényszárak,
drótpálca virágküllők üregizzásában. Ahogy a pók a csöndet beszövi hálójával,
úgy szőjük be mi is önmagunk rácsaival, ketreceivel, magunkból-folyt
hálószövet-irgalommal a Megvalósúltság Egészét! Mert rácsok vagyunk és a rácsok
rabjai, ketrecek vagyunk és a ketrecek foglya! Ketrecek, rácsok, vonalkereszteződés-
szövetek, és ketrecek, rácsok, vonalkereszteződés-szövetek foglyai: halhatatlan
dologi létezők, erők, anyagok, és embernek mindenképpen halandók! Mert
mi vagyunk a rács és a rács van mibennünk. Mert a ketrec mibennünk és
a ketrec mi vagyunk! És a Létezés-Egész rácsai, rácsvonalai, rácskeresztjei,
ketrec-szövetei, ketrec-ládái, ketrec-dobozai úgy szövik át létünk húsát,
létünk tudatát, öntudatát, öntudatlanát, romló biológiai anyagát és
testanyagunk szervetlen pontörvényeit, úgy szövik be keresztűl-kasúl összevissza
szőve létünk romolhatatlan törvényeit és törvénytudatát, az emberszülte
fontos függvény-lángot, az örökkévalóság költészet-emberálmot, mint
kristályrács atomszövetség ponthálódobozai a kristályt, nem oly pontosan,
szögletesen, föl-le, oldalt, vízszintesen, függőlegesen egyenesen, de mégis valahogy
úgy, olyan szigorúan, szépen, együtt-teljesedésben, mert összevissza mégis
pontosan! Mert mi vagyunk a ketrec és a ketrec tölteléke és a rácsok mi
vagyunk és a világ valósúl meg hitével, anyagával rácsrendszereink tüzében,
rácsrendszereink lapjai között, rácsrovatainkban. A Lét Csontváza vagyunk
mi rácsok, ketrecek, s a világlét rácsai, ketrecei emberlét-módozatainkban!
Rácsok és rabok mi, rabok és rácsok! Hányfajta ketrec, széttörhetetlen! Idő-ketrec,
tér-ketrec, fizika-ketrec, vegyi-ketrec, biológiai-ketrec, atom-ketrec,
gravitáció-ketrec, antigravitáció-ketrec, csillag-ketrec, űr-ketrec, mágnes-ketrec,
elektromosság-ketrec, tudat-ketrec, érzelem-ketrec, érzet-rács, emlék-ketrec,
mámor-ketrec, föld-ketrec, földlét-ketrec, bolygórendszer-ketrec, bolygótér-
ketrec, fény-ketrec, űrsötétség-ketrec, halál-ketrec, halálunk-ketrec, gyász-ketrec,
növény-víz-föld-ásvány-só-mész-szén-fehérje-ketrec, gén-ketrec, molekula-
ketrec, a fölismerés határai-ketrec, földrajzi-ketrec, történelem-ketrec, haza-ketrec,
emberiség-ketrec, ember-ketrec, szerv-ketrec, agy-ketrec, agyvelő-ketrec,
idegrendszer-ketrec, álom-ketrec, vegetáció-ketrec, erő-ketrec, térrács, időrács,
halálrács, anyagrács, fájdalomrács, születésrács, halandóságrács, életidőrács, betegség-
rács, vegetatív-ketrec, éhség-ketrec, víz-ketrec, szomjúság-ketrec, vér-ketrec,
csont-ketrec, flóra-ketrec, fauna-ketrec, tűz-ketrec, láz-ketrec, embersorsunk-
ketrec! És mennyi rács és mennyi ketrec még, elmondhatatlan! Amiben élünk és
ami él mibennünk! Amivel élünk és amiben élünk! A rácsokban, ketrecekben!
Háború-ketrec, gyilkolás-ketrec, szerelem-ketrec, nemiség-ketrec, dac-ketrec,
lemondás-ketrec, sírás-ketrec, gyűlölet-ketrec, gyűlölködés-rács, szolgálat-rács,
filozófia-rács, mítosz-rács, mese-rács, iszonyat-rács, iszony-ketrec, zokogás-rács
elmúlás-ketrec, vágy-ketrec, föloldozás-ketrec, politika-ketrec, faj-ketrec,
vígasztalanság-ketrec, elmebaj-ketrec, idegbaj-rácsdoboz, megadás-ketrec, bűn-
ketrec, bűntudat-ketrec, megszállottság-ketrec, bánat-ketrec, búskomorság-rács,
mélabú-ketrec, vallás-ketrecek, szigor-ketrec, lemondás-ketrec, gyávaság-rács-
doboz, alkohol-ketrec, kábítószer-ketrec, tündöklés-ketrec, költészet-ketrec.
Ó, Világegyetem-ketrec! Ó, Elmúlás-ketrec! Ó, Halandóság-Ketrec! Halál-rács!
Mert mi vagyunk a Rácsozat és a Rácsozat mibennünk! És a Ketrecek mi
vagyunk és mi a Ketrecekben! Bennünk a Mindenség Ketrecei és a Mindenség
Ketrece mi vagyunk! És nem olvadnak el a ketrecek, ha meghalunk és a
világ hamvad el rácstér-függvényeink idődoboz ketrecében, mert a világegyetem
mivelünk is halandó! Mi hálózzuk be az Őslét-Pillanattól a Létős-
Végtelenig az Örök Virágzó Jelenést boldog embertudat-rácsrendszerünkkel,
s fordítva, a Létős-Végtelen Gömbegyenes Sugármagányából visszafelé az Őslét-
Pillanat robbanáskezdet-előtti egyanyag-sűrűjéig: az Ő erővonalai és
hitvonalai hálózat-keresztszövedék tűzrendszere szövi át emberlény-mindenünket,
s így vagyunk Különváltan is Együtt-Ugyanaz! És ti is ez vagytok, feketerigók! Rácsok
és a Rács rabjai. Ketrec-foglyok és Éneklő Ketrecek! Feketerigók! Feketerigók!
Ti Kerti Zenészek! Mindenség-Zenészek! Ti Kerti Boldog Zenecsinálók, Zene-
mondók, Fekete Zeneszerzők! Fekete Madár-zenészek, akik biológiai hangjegyekből
biológiai zenét mondtok biológiai hangszereken. Miséket, kantátákat
és motettákat, madrigálokat, korálokat, canconettákat, rondókat, szonátákat,
opera-áriákat és operákat, zöld templomi kórusénekeket, Ti-soha-alkonyt-
nem-ismerő-Alkonyi-Énekesek, Ti-soha-alkonyt-nem-hirdető-Alkonyi
Énekesek, Ti-mindíg-hajnalt-hirdető-Alkonyi-Énekesek, Ti-mindíg-
hajnalt-hirdető-Hajnali-Énekesek, Ti-mindíg-pirkadatot-mondó-
Fekete-Hajnaltüzek, Ti-mindíg-hajnalhasadást-ünneplő-Fekete-Arany-
pirkadatok, Ti Fekete Énekálomtüzek, Sárgacsőrű Tollgyász Öröm-ünnepek,
Feketeköpenyű Aranytrombitalázak, Tollcsuklyába-bújt Arany Orgona-
sípok, Fekete Gyopárhimnuszok, Aranyrojt Lángzászlók Fekete Lázban,
Aranycsemballók Fekete Tolldobozban, Madár-François Couperinek
(1668–1733), ti Couperin-clavecinisták, Madárcsemballó-Madárcsemballisták,
ti Madár-Jean Philippe Rameauk (1683–1764), Lángelme-Madarak
és Kisebb-tehetségű Feketerigó-Zenészek, de azért nagy zenészek mégis,
akik itt röpködtök, zsibongtok a Zöld Templomban, álltok a nedves lombok
nedves ágain, zöld pikkelykupolák alatt, szikrázó, csillogó zöld pikkely-
buborék lombtemplom-kupolák csobogó csöndjében álltok kék pikkely-
selyemharisnyacsizmás lábbal és énekeltek és torkotok hangszálain játszotok,
mint Couperin hangszerén! Száz feketerigó, száz Clavecin à ravalement,
száz Clavecin brisé (háromirányban három részre osztott, szétszedhető, ládába
csomagolható úti csemballó), száz Clavecin d’amour, száz Zongora, száz
Clavecin organise (orgonaművel ellátott csemballó), száz Clavicemballó
(húrjait toll szárából készített pengető szólaltatta meg) pengeti rigótüdejéből
fújt forró levegővel torka aranyhangszál-húrjait, beszél őrjöngő zenével,
száz Virginiál (hosszú szárny-alakú csemballó), száz Spinét (asztalra tehető kis
ládaformájú csemballó), száz Spinettó, (ami ugyanaz), Clavicytrerium (a csemballó
függőleges húrokkal ellátott magas változata) játszik itt az esős kertben
önmagán önmagával önmagából, s a feketerigó-zseni, a legboldogabb a Zöld
Lombkatedrálisban Abendmusik-ot csinál, mint Diderik Buxtehude
(1637–1707), aki előbb templomi orgonista volt Helsingőrben, Dániában,
s 1668-tól a lübecki Mária-templom orgonistája lett (Marienkirche),
s itt csinálta az Abendmusikot, az énekes-hangszeres alkony-isten-ünnepet
ádventi vasárnapokon, akihez gyalog zarándokolt Lübeckbe Arnstadtból
1705-ben Johann Sebastian Bach! Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók!
Zeneszerszámok, Zenék, Zenészek! Mit tudtok ti arról, ami van? Mit tudtok
ti arról, ami volt? Ami volt a zenében és a létben, arról a keserű, boldog,
féktelen, tudatos emberébredésről, ami az Emberi Zene? Bartók Béláról tudtok-e?
És Johann Sebastian Bachról? Arról, hogy Istennel beszélt a Szent Ember-
Zenében, a Mítosznál Későbbi Létben, közelebb, mint a mesében, Orlande di
Lasso, azaz Orlande de Lassus (1530-32?–1594), Stefano Laudi (1590–
1655), Marco da Gagliano (1575–1642), Jacopo Peri (1561–1633), Giulio
Caccini (1550–1618) és Heirich Schütz (1585–1672) úgy beszélt Isten-
fehéren, ahogy a Szerelmes Isten beszélhetett Szerelme Asszonyához: önmagához, és
megváltó zenefényben Rigók, Feketerigók: Franz Tunder (1614–1667), Hans
Leo Hassler (1564–1612), Claudio Merulo (1533–1604) és Johannes Eccard
(Lasso tanítványa) (1533–1611) és zenéltek mind az Istengőg-Ember-
Feketerigók, a Boldog Szűz Anyára-ámulók: Reinken, Pachelbel, Böhm (Georg)
(1661–1733) és Johann Jakob Loewe (1629–1703), Ivo de Vento (1540–1575)
(Claudio Meruló tanítványa), Jacob Reiner (1560–1606), a Lasso-növendék,
a kolostori énekmester, Anton Gosswin (1540–1594), Leonhard Lechner
(1553–1606)! Tudjátok-e hím és nőstény Kerti Énekeseim, hogy a Zene a Lét Második
Hatalma?! Mert az Első Hatalom a Virágoké! Tudjátok-e, hogy Jean Baptiste
Lully (1632–1687) abban a Sebben halt meg, amit a Dícséretben kapott, hogy a
Te Deumot vezényelte akkor, indulatosan kaszabolva hosszú vezénylő-pálcájával,
mert verekszik a kristály-virágzással, gyémánt-lázongással, s a pálca csáptolla
cincérszigonyával lábába fúródik, s meghal ettől 55 évesen, mert lábsebe elmérgesedik,
s belehal ebbe, mint véres gennyzsákban ülve, úgy ült a Sárga Rothadásban,
mint József Attila a skizofréniában! Tudjátok-e Feketerigók, Aranyszájú
Szent János-Tolldiók, hogy mindíg-hűséges boldog szivembe írva: Palestrina
(Giovanni Pierluigi da, 1525–1594), mert Ő nekem a Hűség és az Áldás a
Zenében, s úgy állok benne, mint Elmúlás a Fényben, mint Halandó a Halhatatlan
Térben, a Soha-el-nem-múlás Fehérben, Aranycsipkéből Szőtt Öröklét-
Ravatalházban, mint Gyász a Gyászban, Öröm az Örömben, Emberöröm a Világsors-
Rózsadüh-örömben, s a Canticum Canticorum, az Assumpta est Maria,
a Viri Galilei, a Surge illuminare Jerusalem, a Peccantem me quotidie
tűzözön-siralomvízözön kristálydübörgés-gyémántvilágösszeomlás-fényföltámadás
üdvözületében fürösztöm világszerelmes emberarcomat! Aranybeszédű Feketerigók!
Az Elmúlásban nem fogok heverni! Feketerigó-Claudio Monteverdi
(1567–1643) ezt mondod nekem az ablakom előtt az esőben lángoló vén
körtefán? A zöld esőben függőlegesen fölemelt fejed mutatja a bizonyosság-
jelet, zöld vízpárába nyitott piros szád gőzölgő láng-ürege, mint piros
virágkürt, arany nyálkahártyatrombita, és dicsekvő, boldog Feketerigó-
Madárbika, az Orfeo világős zeneömleny zuhatag létüvege folyik arcomra
kövéren, mint a bűntudatra nem-gyáva világlény-emberújjongás föltámadás-láva,
s Ariadne panasza ömlik nyitott torkodból feketén, mint a fekete
fény, pestisjárvány-hullahegyek Velencében, kutyák embert esznek, patkányok
embert rágnak, nagy égő embermáglyák zsírosan füstölve kiabálnak, s az emberhús
olcsóbb, mint a gyász, s rothad az emberszégyen, s futnak csöngettyűs lovak,
csöngettyűs szamarak, s az embercsontváz-szamárka Orfeusz áll és lantját pengeti.
S nagy rühes kurvák emberszivekben járnak. Mit énekelsz te, feketerigó?
Fekete Orfeusz! Halálhitű Élet! Fekete Orfeusz! Élethitű Gyász! Mit énekelsz
te Kiszabadító? Alvilág Konok Lantosa én, feketerigó, mit énekelek?
Hogy az Alvilág Konok Lantosa voltam? Azt mondjam újra? Azt mondjam
százezerszer? Én nem az Alvilág Énekesének születtem! S az Alvilág rabja sohase
voltam! Szivemre fénykeresztet írt a Megváltozás Piros Ujja! Két fekete szemem
a fények fekete fészke lett, aranymáglya-fészket szőtt pupillámba a Lények
Teremtője, a Fűkancsó-építő Világtojó-Madár, s az aranykancsó-szövedék
fészek-máglya szemgolyóm puha üveghús csarnokvizében függve ragyog, mint
látható csillaghalmazok, csillagfürt-kürtök, mérhetetlen szupergalaxis-pogácsák,
hogy mindenségem tűzpontörvény-lényét és mindenségem lángoló fészek-
edényét a halandó lények, halandó dolgok, halandó tudatos remények
fölragyogva lássák, mint én a Tejútat, ha éjszaka a zöld kertre függő
balkonon állok, s nézem cigarettázva a fekete űrtér fehér fénymorzsalék-
zsákját, a rideg és konok fekete asszonyűrtér fekete csöndlábára húzott
aranyháló női selyemharisnyát, az aranydrótháló netz női harisnya-
csizmát, az arany-pontháló égő vígasz-zászlót, nézem az űrcsönd tűzpont-
gyíkhártyaruháját, az ősi gyíköltöny tűzpikkely-facettapontjait, cigarettázva
nézem, ami nem is fölöttem, de köröttem ég, a milliárdszor milliárd árva
fénybuborék mindenség-szőlőfürtöt, s mosolygok, mert látom őket, s
élek, s mosolygok, mert hozzám úgy beszélnek, mint okos testvéreim, hiszen
azok ők, nem az űrbe akasztott égő gyertya-lánghalmaz temetők, halotti
gyertyaláng-lepedők, tűzzel felvirágzott Halálkertek, Tüzes Halottak
Kertjei: halottak napján! Nézem a mi Galaxisunk, a Tejút csillagait, s ti
már alusztok boldogan, feketerigók. S feleségem is alszik égő villanycsöndben
az írószobában, mert engem várva elaludt mosolyogva, kezében nyitott
könyv, mint kétszáz-szárnyú lepke, haja a párnán szőkén szétbolyongva,
mint kemény szikrázó aranyfüst laza hullámfodrokkal körben hosszan
összevissza folyva a párnán, s a kapricon fekszik aranytajték-füstpalástban,
s a paplan alól a villanyfénybe nyitottan fekete füstláz-tövű
combja, aranypihés lábszára úgy áll ki nagy A-alakban, mert forró
himnusz-combközébe gyűrve a paplan, mint az éjszaka piros betüje, s
a lányok is alszanak a másik szobában a virágpaplanos ketrecágyban,
horkolva hanyatt az egyik, hosszú haja veritéklucsokban, s arcocskája is
pontálarcszerű verítékgyöngymaszkban, mint Giorgione maszturbáló szűz
Vénuszának arca, szinte fölpúpozódva fején-állva a kisebbik, a
másik, mert álmában az ágyban ide-oda mászik, s úgy fújja az alvást,
hogy térdepel, s közben görnyedve fejen áll, homlokára támaszkodva fujtat,
csöpp szájából sűrű fénypillanattal folyik a nyál, szájacskájából alvás-
méz csordogál, s nagy fénypecsétet sző a vánkoson. Meztelen lábuk,
mint a Sötétség Nyitott Könyvére dobott sárga porbalta-nemzőszívű
fehér liliomok, zöld szív-dorong-nemiségágú piros tulipánok. Igy
alszanak a lányok. S alszik Juhász Katalin is, az 1951-ben született, ott
túl, szemben velem, a másik hegyen. És akarom, hogy boldog legyen!
S látom, ott messze lent, a nyári kőlapály kővályú-homorulatában dupla
zöld fénypontsorok, dermedő kék villanytüzek, piros üvegcső-fény-gőzbetűk,
sárga írásjel-lüktetésüzenetek, rubint csillagtűz-tüskecsokrok, lila-zöld
villanyfénybetüfolyások, emberalakú kettős neon-narancstojások, szikrázó
fehér fény-tolulások, villanyláng-fürttódulások, ezüst vegyiláng-lepedők,
lüktetve csöndbe-sűllyedő zöld neoncsőrács-fénygömblabda földgolyók,
pókszálas fényháló szívcsomók, pulzáló száraz fénytetők tudatos szövedéke
az éjszaka. Van aki most hal meg, van aki most születik, van aki most
megy haza, van aki most gyilkol, van akit most ölnek, van aki most
zokog, van aki most szeretkezik, van aki most szül, s van akinek most
fürészelik szét a koponyáját, van aki részegen röfög, van aki pénzét számolja
most, van aki kötelet most köt a nyakára, van aki vár még villamost,
van aki maszturbál, van aki onanizál, van aki most vesz lezboszi szerelmet, van aki önmagában áll,
van aki most süt kenyeret, van aki a semmi ágán lebeg, van aki most csinál
gyereket, van aki hullákat őriz, s van aki most veri apját, anyját, gyerekét, feleségét,
van aki most írja „élete regényét”, van aki azt mondja: ő is!, van aki most
húz ki gyereket az anyából, van aki fekete gumiruhában csatornalatyakban
gázol, van aki most szedi ki a verseimet, van aki most dönti el, hogy visszafizet,
van aki most eszik, a konyhaasztalnál fáradtan könyökölve, van aki
azt mondja: „melled mint a zsömle”, van aki a csöndsemmire dűl, mint
híd-vaskorlátra, van aki most dönti el: sose néz hátra, van aki böfögve
horkol, van aki várja az autóstoppot, van aki disznóknak, teheneknek
most ad elektrosokkot, van aki most vágja át az állatok nyakát hosszú
egyenes késsel, van aki lopni megy, betörni a másik, van aki most mondja:
végez a szenvedéssel, van aki siralomcellában ül, s hajnali akasztását
várja, szorong vagy üvölt, vagy vinnyog, vagy cigarettázva hallgat, vagy magát
összecsinálja, tarkóján nyírógéppel a koponyáig lenyírva már a haj, a nyak
fölött leborotválva, várja, hogy kezét hátúl a derekán összekötik, vagy bal csuklóját
bal lábszárához kötik, s figyel minden csoszogást, csattogást hónapok óta
már, s valami csillanást, valami tiszta fényt, valami földindulást, remény-hasáb-
tódulást vár, nem az akasztófát, nem a zsákcsuklyát, a fejmegcsavarást,
nyakcsigolyatörést, nem a csigás tekerő-henger drótkötelét, ami bokacsontjaira
hurkolva lesz, mert ott lóg majd mezitláb, s a hengercsigát megtekerik, mint
az autóskurblit, s úgy lóg, mint aki széthúzva áll, mint inges-gatyás gumibaba
a gyerek két kezében, van aki még előtte bezabál, van aki most őrűl bele a politikába,
van aki taxit vezet, vonatot, repülőt, teherautót, van aki fémet olvaszt,
van aki most kap Watteau-hullaarcot, van aki most kap El Greco-szellem-
arcot, van aki most kap Masaccio-dicsőségarcot, van aki most gyújtja föl
mások lakását, a holnap reményét, van aki most tölti be, most üríti ki éjjeliedényét,
a műanyagbilit, üvegkacsát, van kinek most vágják föl a hasát,
akinek szivbillentyűjét most cserélik ki műanyagbillentyűre, van kinek
jobb mutatóujjal most tágítják szűk artériáját, van aki most ül piros
üveghegedűre, mint piros paripára, van aki most defloreálja kicsi lányát,
van aki háborút álmodik, s álmában szétlőtt feje kinyílik, mint a rózsa,
van aki orálisan szeret, a homoszexuális férfi a férfisegg-likat, az aranyérrózsát makkcsókkal csókolja,
van aki önmaga sérelmével szarakodik, s azt hiszi, másnak sose volt adósa,
van aki újszülöttet mos, a babát két lábánál fogva, van aki halottat mos,
van aki ruhát mos, van aki templomkövet mos, kábúltan az istenláb-
szag csókjaitól, van aki országtérképre hajol, a kékeres békét úgy szagolja, van aki
parancsra vár, s gubbaszt a szorongásra hajolva, van akinek szeme se rebben az
Elmegyógyintézetben, mert harminc éve ül nyitott szemekkel, mint vércsöpp a
sebben, van aki virraszt, az új halott arcáról leveszi a fehér ágylepedőt,
van aki guggol s a halott arcára teríti a fehér ágylepedőt, van aki rádión
üzen, s van aki rádiójeleket fog, van aki űrbe néz, s gombnyomással
szétnyitja a csillagvizsgáló buboréktornyot, aminek csöndoszlopáról
visszagördülve legyűrődik fémbuborék-teteje, mint a férfimakk bőre, van aki
kriptákat most fosztogat, s siet, hogy a múmia fejét, kezét, karjait, mint száraz
faágat letörje, van aki, mint anyjára: úgy gondol a temetőre, van aki leltárt
készít és van aki árulást hűtlen szívében, van aki álmatlanúl fekszik
a Gyönyör Hüvelyében, van aki lábát lógatja az ágy szélén ülve, mint a legyek,
van aki a csönd ketrecében ül, mint a néma bolondok, a ketrecrácsból kilógnak
kezei, lábai, mint a csimpánznak, selyemmajomnak, páviánkutyának, s arca
füst-szakáll, s emlői csomós gondok, van aki gumiketrec-ágyban ül, ürülékében,
mint malac a sárban, teste fehér porceláncsikó, feje óriás szappanbuborék, hülye
vízgolyó, van akit most rágnak a halak, hiszen vele-püffedt az epezöld folyó,
van aki vastüdőben fekszik, feje szakállas férfifej, törzse, keze, lába, pénisze
mint egy csecsemőé, van aki szerelem után mosakszik és van aki most
válik emberevővé, van akiben a szentté-kristályosodás ásványtűzszögletei
most gyarapodnak, hogy teste belűlről kifele kristállyal benövekszik, mint
fénnyel a hajnali ablak, s van aki arra gondol: versét hogy folytatja majd
holnap, szivében párducok, tigrisek, oroszlánok, őzek, szarvasok, tehenek, rigók,
leopárd-fókák, tengeri elefántok, szirénhalak, fekete saskirályok
assisi-Ferenc virágoskertet szagolnak! Ó, mi van még? Mi van még? Mi van még, e
Földgolyón s e Földgolyó mögött, a szalmaszáron fölfújt szappanbuborék
tágulása világtér anyagpontjain, anyagszigetein, miféle szörnyek, szörnyetegek,
látomások, csöndek, tüzek, izzások, gomolygások, örvények, gyászok, hitek?
Miféle Tények, Fények, Lehetségesek, Remény-Anyagbizalmak, Világok, amik
meg sose halnak? Túlvilágok, vagy Alvilágok? Asszonyom fölkeltelek!
Látod azt a fénypontot ott? Mi lehet az az űr-irgalmú lámpa? Hideg fény
csak? Halálsugárzás? Csönd-tűzpont? Élet-atomreaktor-örvényanyaggömb?
Vagy csak a csönd halál-mellbimbója? Élő anyag? Vagy halott fényüzenet-átok?
Árnyerdő-temetők, Alvilág-árnycsönderdőlobogások! Én nem néztem vissza
rátok! Pedig Alvilág-Vizimalomkerékzubogások! Pedig Szörnyhörgések,
Halott-zokogások! Nézd, mi az ott, az a Tiszta Lámpa? Én lementem érted az Alvilágba!
Miféle Múlt, vagy miféle Jövő, vagy miféle Jelen az a pici fénypont ott, a ki tudja,
hány fényév mögött, az a Titkos Igen, az a Titok-Üzenet, Titok-Valóság, az az úgy
kék, hogy sárga már, hogy zöld már és piros, miféle Titokpont-Tűzlényeg az a kicsi
fényszúrás ott a messzi valóságban, élő vagy halott tűzgolyó, vagy egy Volt-Csillag
magányos fényhangja csak, ami többmilliárd éve fénygörbe egyenessel süvöltve
jön költő-szemem felé, hogy világkút pupillámba nőjön hideg fényszúrás-
vonalával, s látásomnak adjon hit-injekciót! Mint könyökbelső bőrén
az injekciószúrás piros pontsebe: parázslik az a piros űrpont a Világagyvelő
magánysejtjei között, a látható fénysejtcsomók lángháló-szigetei között, a fény-
szövet-örvényhabok szünet-idejében, a megritkúlt világtér-sötét fagydörgés csöndjében,
és most már veled nézem, s lent alszik a kert puha homályszövet-páraárnyak
sűrű sötétség-tüzében, alszanak a virágárnyak is fekete pecsétszájjal, a lepkék
is alszanak harmatcelofánba burkolt állatmoha-perzsaszőnyeg szárnnyal, a hangyák
alsó fekete pontszemén a harmatcsöpp szikrapontja füstöl, a sündisznómászás,
mintha tüskés gömbmocorgás lenne holdezüstből, a kemény, katonás fiatal
szőlőlevelek lágy csipkepusmogással lengenek, mint fekete szívdobbanások
a gőzölgő növényárnyéklángok, s éjjeli bundapillék örvénylő fényszóró-
pelyheit fújja a földmeleg-léghideg áramlatösszekavarodás csöndzsák-
oduja, s szikrázik egy-egy nagyobb rovarszem a sötétben, mint az
emberelme sötét tudatgyászában a nem-értem, mint az emberszív
nehéz rák-kehely oduiban a szégyen, mint üvegszobor kék
üvegingén az odacsapódó s elszáradó fénypillanat, s a rovarszem-napraforgók
facettarácsainak peremélei hatszögű fényvonaldobozok, s a fényvonaldoboz
tölteléke, a látásanyag, az ásványkürtcsokrok gömbtányér-szövetsége
fényfátyol-ellobbanás, s fölizzanak néha a napraforgótányér pontszemei, mint a gyors
gondolat, s láthatatlan varangy kaparászik a rózsabokrok között, s fényiszap
tintavödrében ázik a zsibbadt madárálom-bizsergés a fekete lombkúpokon,
lombtollakon, lombfelhőkön, s a lombok között a madárfészkek
zöldszeplős-rozsdaszeplős új tojásai fölött. Mert odafönt, mert körülöttünk,
fölöttünk és alattunk az irgalmas fénypont-társulások, s itt a lombokban
a madáranya pehelydunyha hasa alatt az új madártojások és szivemben
a nem-egyszerű béke! Mert egyszerű minden, ami van, bármilyen összetetten, bármilyen
bonyolúltan: a fénylő égitest, vagy a holt csillag hosszú fénysóhaja a hosszú
időtér úton, s a forró fű-üstben a kékpettyes, barnapettyes madártojás! Ez
a pelyhes, meggymagszaros mély fészeküst, fordított szalmakalap: száraz fű-
szálból, drótból, papírszalagokból, rongydarabokból, üres csigaházból, pléh-
szeletekből, nyloncafatokból, szárazkék tejeszacskó-csücsökből, falevél-
forgácsból, konzervdoboz-aluminiumkulcsból, szikrázó szálkakeresztléces
halgerincből, amely mint egy csont-toll, csont-páfránylevél, csont-levélcsáp, sárga
spárga-darabokból és piros cérnatekervény-csomaghalmazokból szövődött
növény-anyaméhhé, madár-anyaméhhé, mely kívül van a madáron, madár-
csőrével szőtte a madár-őstudat. S ez is egyszerű, mert ilyen bonyolúlt! Meg az
a szegény árva fényévmilliárd hosszú sárga vonal, sárga űr-egyenes, a
fagyrúd-végtelen piros égitest-fény! Ez a világhosszú lángszúrás, aki pupillámba
löki hegyét, mint a szikét, mikor megoperálták Csernus Tibor szemét! Mert nehéz
szivemben a béke bonyolúltabb, mint az emberalatti sötét természeti lét minden
formája, dolga, tárgya, létezője, jelensége! Mert szivemben ez a béke, ez
a membrán-mögötti csöndes ősderengés összetettebb, mint a konok természet
ember-előtti nem-emberisége, a legbujább formák életszövetsége, a
legádázabb állapotok szerelme, türelme, nemisége! Mert költő-szivemben a
békét én csináltam, nem fegyver, nem vallás, nem egyház, nem is állam, nem
cinkos szövetségek őrület-parancsa, amely az emberbe úgy harap, mint vérnarancsba,
a pórusháló sárga golyóba, a hártyacellarózsás piros növénykocsonyagolyóba,
amelynek köpenye sárga bőr, s a harapástól vérzeni kezd, mintha kitépett
emberszivet enne ember. Mert az én szivemben az a hit a béke, hogy
nem azért születtem örömre, gyászra, hitre, szenvedésre, hogy az embersors
értelmes bizalmát föladjam, s úgy éljek döglötten, hulla-önmagamban, mint a
halott és ezzel sose-volt Salamon király a trónon, ezer évig! Mert az én bizalmam:
én ember-hatalmam! Mert az én hatalmam: én költő-bizalmam! S nemcsak a Láng
lényét és lényegét látom, de hiszek értelmed hitében Világ, te bonyolúlt-szörnyű,
egyszerű-szép Anyag és Erő és Terjedés-Szövetség, te Kúsza, Káotikus Rendezett
Minden virágzol bizonyos ember-szivemben, mint Tóth Árpád szelíd, szép
szivében a sárga rekettyebokor! Mert hitem te vagy, halandó-örök Anyag-Érdem,
a Létanyag Legbizonyosabb Bizalma, a Létezéstudat Legtitkosabb Erőhatalma:
Ember, s te, Megvalósult, s Foszló Emberiségem! S azért élek hatalmad gyönyörű
bizalom-hitében, hogy általad ismerve téged s általad tudva önmagamat: okosan
kimondjalak! Kimondjam mindened Örök Pillanat, zárt idődobozba zárt és
zárt térdobozba zárt Pillanat-Emberjelen, Embermúlt, Emberjövő, hiszen gyorsabban
foszlasz el erőpáracsomagokban és fénypára-erősugarakban, mint a természetben
ritka ősi elemi anyagrészecskék az összeütközéskor, s utánad csak buborék-nyomjel
vonala marad, vagy szétspriccelt csillag-sugárjelvonalak, vagy páfrányosan görbe,
kacsosan csigás árnyékvonalszavak pontsorlánca, s lesz halál az összerobbanáskor,
vagy kisebb, vagy nagyobb elemi hullámerőrészcsomag, vagy lehetetlen semmi-párafüst,
ellohadt, elrohadt, leszáradt robbanáscsomó-hólyagerőcsönd a Titok-
anyag örök orrlikában. S azért élek gyönyörű hatalmad világlétörömében,
hogy Kimondjalak Boldog Bonyolúlt Egyetlen Dolog, Létezés Egy-Egész Világ,
Világegyetemtudat Rendezett Boldog Összevisszaság, Virágzó Világösszesség-Szemérem,
Teljes Létegész, Minden Rész Gömbvégtelen Összefoglalása, te Anyagok
Végtelen Társulása-Módosulása-Összerobbanása-Térlazulása-Szétzuhanása:
Világ-Világ, Szétsugárzó-Laza-Tércsomagjaid Széttoló-Egyetlen Gömbegyenesség,
te Növekvő Világagy, Világmindenség-Agy, Agyvelő-Világegyetem, hisz
neuronjaid a galaxisok, galaxishalmazok, egymásba-ágazó, egymást-kereső
galaxis-szövetségek, s úgy kötődnek össze tudatos szövevény-szövetséggé
tányéralakú, lapos, pogácsa-testű, csigaház-örvénykúpos, füstbolyongás-örvényű
csillaghalmaz-csomóid, szines kötéseid, kék, zöld, piros, vörös, narancssárga, lila,
halmaztekervénykötegeid, mint az emberi agy neuronjai, egymásnak fontos
léttudathálózat-szövedékké; te Roppant Galaxishálózat-szövedék Világagy,
aki vagy, mert vagy, aki az Elmondhatatlan Világlétegész súlyának 20%-a vagy,
hogy kimondjam minden alkalmad, reményed, a puhulást és a sűrűséget,
az anyag minden módját és hitét az anyagnak és rejtelmét minden anyag-
pillanatnak, az emberben, s az ember körűl a világegyetemben. Mert nem a
kevés a minden és nem a ritka a sok, esztéták, filozófusok!, és nem a nem-
csinálom a teremtés, és nem a hallgatok: a szó!, és nem a csönd a legszebb
zengés, és a némaság nem világlét-dübörgés, de a Van, az a Részleteiben
Minden és Együtt Egy-Egész Közös Bolyongás és Forrongás és őt mondja
minden szavam, a Lét Együttesét, a Különös Közösét, a Részletek Remény-
Szövedék Egyetlenét, mert a Lét minden egyedi dolga arra vár, hogy kimondjam
őt és szépen megnevezzem, mert lenni velem akar, és létezni általam lehet,
és nincs csunya és szép, csak a Pontos Üzenet, a Pontos Megnevezés, a Pontos
Csak-Igy-Lehet! Ez a Minden! S ezért született minden emberi szó, hogy
megszüless Világ reményeimben, hogy hirdessem hatalmad Virág, Világ, s hitem
legyen: Emberhatalmad Emberiség! Ez az én Bizalmam, Szerelmem és Hatalmam!
Én hiszek abban, hogy nem-hinni nem lehet! Hogy is lehetnénk másképpen emberek?
Hogy is lehetne másképp az értelem jelen? A sors gyötrelme ezért nem győzhet
minden emberen! S ezért halálos jutalom a lét, mert tudjuk az ember
gyöngeség-szégyenét, s tudjuk azt is, ha elszámolni kell, lesz kivel és lesz
mivel, s nem aludtuk át homály-fészekben a tudatgyémánt-sorsot,
mint sár-üregükben a telet a vizi-békák, föld-üregükben a telet a penészes
varangyok, földevő állatok a földben a télidőt, mikroszkópikus állatok
a földben kristályponttá, kristálylegyezőkürtté, kristályharmonika-csillagtrombita-
csikóvá dermedve a fagytól! Fagy! Fehér kristályositás! Fagy, te fénylő
űrpont, kék szikrapehelyállat, zöld tűzkristálycsöndgolyó, piros sugárpont
ott a fényévmilliárd sugáregyenes sötétség-görbületében, mint pici aranypénz
templomi csöngettyűs kékbársony zacskóerszényben, bársony persely-puttonyban,
amit a templomszolga nyújtogatott hosszú partvisnyélen, vékony piros rúdon
a templomi ájtatosok felé vasárnap a reggeli misén, vagy vasárnap délután
a litánián, sárga rézfillér Isten templomi bíborbársony herezacskójában,
nem foglak világsűrű-sűrű anyagcsomagként, vagy fortyogó tűzpuha-puha
hidrogéncsomag-aranygolyóként önmagadban-bolyongó, önmagadban-borzongó héliumgömbcsomag-
ként valami gépablakból láthatni téged közelről,
mert ember vagyok, s emberként úgy halandó, hogy én is meghalok! Pedig elhagyta
már bolygórendszerünket egy sterilizált különös gépi szerkezet, kaportányér-csápos
és tükörcella-szárnyú gép-agy, az ember világkiváncsiság emberi gépcsillaga, s száll
a végtelenben végtelenűl! Mert halandó vagyok én is, mint minden ember, mert
az ember azért ember, mert halandó, mert halandók vagyunk mi emberek, mert
velem-halandó vagy Édes Emberiségem, mert halandó minden született lény
a földön, itt a Földgolyón, ezen a Különös, Titkos Életgolyón, ezen az Emberi
Égitesten. Meghalok én is és meghalsz te is Asszony, s meghalnak gyermekeink
s meghalnak az ő gyermekeik is, meghal, mert ez a törvény, halandóságunk
törvénye ez, a halandóság törvénye ez, meghal minden született, nemzett lény
a Földön! Meghal, mert ez a törvény! Ez a Halál-Litánia! Ez a Halál-Üdvözlégy!
Ez a Halál-Dicsértessék! Meghalok, meghalsz, meghalnak! Meghalnak, meghalsz,
meghalok. Meghalsz, meghalnak, meghalok. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghal az ember és meghal az emberiség. A halál a mi beteljesedésünk.
A halál a mi hiányunk magánya. A halál a mi győzedelmünk hamva. A
halál a mi szégyenünk hatalma! Ez az én Halál-Litániám. Mert halandók
vagyunk mind mi: emberek. Mert ha tudja is ezt a kisgyerek, nem érti még,
hogy akkor mi miért? Mert ha tudja ezt a haldokló gyerek, nem érti: a játék
minek? Minek Papa-Mama, minek a tejeskávé, csokoládé, főzelék,
kakaó, a hintaló és a homokozó, minek a láncos hinta, a piros és minek
a kert, a zöld? Minek az injekció és az infuzió és minek a Mama-Papa
rettenet-mosoly a kórházi ágy fehér vasrácsfüggönye fölött, minek a doktor
s a fehér köpeny, s minek a szívhallgató s a mesekönyv, s a kórházfalon
a festett állatok, a zsiráf, az elefánt, a majom, a pingvin, a fóka, a viziló,
minek a televízió, s a televízióban a folyamatos torna, s Rumcájsz
az ifjú mese-apó, aki mindíg úgy tesz, hogy mindíg jó legyen, hogy jó legyen a jó, a gőgös
megtörjön, a szegény jót egyen, a Fénytündér tündöklő piheláng-magánya legyen a
rengeteg-vadon zöld éjében a lámpa, s a gazdag leszálljon gőgös lováról?
Minek a Hófehérke és a Hét Törpe, a hét fehérszakállú kék körte, akik
kalaposgombák, kucsmagombák, fodorgombák, pettyesgombák alatt futkosnak
táncolva körbe-körbe, páfrányok zöld árnyéktolla alatt és csizmájuk égetett
cukorból, barna cukorcsizma lábukon és cipőjük selyemcukorból és szakálluk
ránc-pénz arcukra csapott tejszinhab-pacni, fehér fürtökben lecsurgó tejszinhab,
szakálluk habfogak félholdja, mint a tejszinhab, ami fölágaskodó csipkékkel
dermedezett a tálban, mert a Mama fölverte drótzsákfürt-nyelvű villany-gép-
keverővel és jó volt azt ujjal mártogatni, az ujjakat lenyalni és jó volt a
tálba arccal belebújni és nyalni a sárga műanyagtál aljáról, oldaláról
nyalni a habcafatot, habmaradékot, s arcunk olyan lett, mintha hóban
hemperegnénk és a törpék süvege piros selyem-dióhéj és a törpék kucsmája
puha aranygyűszű, fodros lágy viaszbimbó, és fut a Tiszta Rózsaliliom körűl:
Dédapó, Suta, Csalán, Bimbó, Pohók, Öcsi, Bül-Bül, fut hab-szakállasan
körbe-körbe: Szende, Szundi, Hapci, Kuka, Morgó, Tudor, Vidor!
„L’ Enfant et la Mort.” „Les morts, c’est ceux qui ne sons plus sur terre.
Ils ne peuvent plus vivre. On ne peut plus ouvrir les yeux. On ne
peut plus bouger. Avant qu’on est mort, on a le coeur fatigué.”
„Papa dit que c’est facile. Maman dit que c’est difficile. Je
ne sais pas qui a raison.” „La Princesse, chez moi, on m’apelle
comne ça. Elle tombe la tu-lipe. Dans mes rêves, c’est moi
qui tombe, et je suis muette.” Rumcájsz szakálla fekete krétasarló,
Rumcájsz csizmája ráncos kályhacső. Rumcájsz kalapja fordított fekete,
peremes köcsög, Rumcájsz kalapja, mint Kassák Lajos feketeposztó torony-
kalapja! És Rumcájsz felesége Manka, és Rumcájsz fia Csibészke, és Csibészke, mint
egy sült-tojás szemű fekete gumigolyó, tömör fekete gumilabda, akkora, mint
egy tojás, úgy hívtuk: csacsitöke, és Rumcájsz szakálla fekete csipkegallér, fekete
csipkegallér fehér ingnyakon, és Rumcájsz haja mint a Papáé, csipkés fekete
gyapjúsisak, és Rumcájsz szeme, mint a sülttojás, fekete csipkegallér
szakálla fölött, mert Rumcájsz szemei fényes tükörtojások, Istentől a homloka alá
sütve, Rumcájsz szemei tükörtojások, nagy fehér lepényben sárga golyók, mint
fénylő felhőtérszigeten a nap, sötét felhőfényszigeten a napgolyó, és az Úgy-kellett-
Úgy-kellett-Úgy-kellett-Tündérek sivalkodnak, mint a kismalacok, a csöpp
fénymalacok sivalkodnak, mint kismalacok Nagymama két hóna alatt, mikor a
piacról őket hazahozta, és piros gomb orruk két likából és szájuk gyöngéd piros
nyálas fogsor-papucsából jött fehéren a sikoltozás-gőz, mint fehér páros rudak,
nyálas fehér gőzlángok! Nézd azt a pulzáló piros pont-tüzet Asszony, Feleségem, s
gyűrd piros öledbe nem-gyáva költő-fejemet s csókjaid arany-csöndjével
te zárd le szememet, majd ha elmegyek; s nézd tovább azt a messzi
csillagot, azt az öröklét fénypillanatot, ha már földben a testem, hiszen
odavaló! S te szikrazokogó pici pontmagány, piros lázpont a ritka-
sűrű űr halántékcsont-feketehajlatán, vérpötty a szikrafüst ősgömbarc
egyik homályszögletén, izzó neuronpont az Örök Agyban, tréfálok most,
bolondozok: aki vagy nincs, vagy van, vagy volt csak, te tudod-e, hogy mind
meghalunk itt, emberek, emberiségek, öntudatlan lények, tudatos teremtmények,
vagy azt is tudod: csak az ember hal meg végűl, s mikor kihalt az emberiség:
tudod, mi lesz? S tudod-e, mi ez? Ez az emberiséghalál, az emberhalál: mi?
Hogy a mi halálunkkal te maradsz egyedűl! Árvább leszel, mint a legföldibb
árva árva! S magányod magányába zárva azt se tudod, hogy mindegy neked!
Ha meghal az ember, ha az ember hal meg, az emberiség: a tudattorony ledűl,
mint porpárna-lomb. Meghalunk? Kihalunk? Kihal majd emberi fajunk?
Békében? Háborúban? A léttörvény szigora szerint? A halott Föld nem mond Orfeusz-éneket!
S ha lesz majd növény, vagy állat, virág, vagy madár: tudja-e, kik voltunk: emberek,
emberiségek? Tudják-e, mi volt az ének? Hisz tudják-e most, hogy kik is vagyunk?
Tudják-e, kik vagyunk? Tudják-e, kik vagyunk, kik voltunk? Tudják-e, mi
leszünk? Tudják-e, kik voltunk, kik vagyunk? Kik leszünk? Tudják-e: hogyan
és kiért és miért? Hogy mit eszünk és mért eszünk? Hogy miért lett agyunk, az
emberagy miért? Hogy miféle szövetség különös szövevényszerkezet-szövete az a láng:
ember-agyvelőnk, 150 dekagrammos, másfél kilós emberagyunk, a rózsaszín
hártyába csomagolt agyállomány? Hogy mért lett ekkora a koponyánk, az ember-
koponya, mért nem kisebb, mért nem nagyobb? Hogy mért járunk fölemelkedve
függőlegesen, hogy mért ott van, ahol van a szem, szemgolyónk, a homlokcsont
alatt és két gödörben, két méter alatt és most már két méter fölött is, néha,
mert most valami csodás fölfelé-gyarapodás az emberlét újabb tulajdona, és
hogy miért, azt elmondják az orvosok, biológusok, antropológusok, biofizikusok,
biovegyészek, fizikusok, szociológusok és statisztikusok. Tudják-e, mért
mondják vérnek a vért, csontnak a csontot, húsnak a húst, az ideget idegnek,
bőrnek a bőrt, s homlokunk alatt a két csontvödörben, orrcsontunktól jobbra
és balra az a tojósalakú szines vízüveg-látásjelen mért fénylik nedvesen és
mért izzik könnyesen, ha embersorsunk alkonyába nézünk? Tudják-e, hogy
a világból mi a részünk, s a létezésből mi az a nem, ami embersorsunkban nem
lehet jelen, s ha valamit elvégzünk, vagy ha egy lényt kivégzünk, vagy ha a
Létezés múltjába visszanézünk, vagy a nem-emberi, s emberi létjövőt kutatja
szemünk, agy-kérdezésünk és eszmélkedés-igenünk: azt már egész valónkkal
látjuk, nem a szemünkkel, nem is az agyunkkal, de egész-önmagunkkal,
ember-vagy tudatunkkal, emberiség-szigorú gyakorlatunkkal, mert
tudjuk azt is, hogy nem a rész, de az egész-megismerés közös türelme
emberi dolgunk, ezért az elme, s nem azért, hogy homályba csomagolva, mint
asszonyok havi véres vattacsomója vastag ujságpapírosba, az önhiány
hagymabüdös szemétvödrébe hulljon a fölismerés, a megismerés, agyunk
világtudat-magánya, a létönismeret gyönyörű tartománya, s fölfalja a
rothadás-rettegés! Ó, foganni-kész Asszonyiság havi véres vattacsomói! Minden
28 nap után, túl a remény két ciklus közti ovuláció-pontünnepén, a
Megtisztulás Piros Folyadéka csobog úgy pirosan, hogy szinte feketén, s a combok
közti barna hüvelyrózsán a vatta a Használhatatlan Nem-Hasznosat fölissza!
Mikor a méh önmagát a végzetig kinyitja, s a virág-jövőt így bizonyítja, s
kiüríti az elöregedett Asszonyi-Előleget, a Haszontalant vérével kimossa:
az a Legszebb Asszonyiság! Amikor megtisztúlva önmaga életszennyétől:
új befogadásra, új foganásra vár: az a Legszebb Asszonyiság! Ha tisztán
már és megtisztúlva az Asszony tűzvacogásban, fényreszketésben meztelenűl
áll és nyitott szemekkel mosolyog, mert tudja: jön a Dübörgő Fényvihar,
az Őrjöngő Felhőgomolygás, Ködgyönyörtolongás, az Izzó Tornyosulás, a Féktelen
Polip-Gyöngylánc-Kavarodás, Gyöngypolip-Összecsavarodás, Kristálytintahal
Együvécsavarodás, jön a Várakozásból Legörgő Dübörgő Fekete Energia-felhő:
kigyűrt-kitolt hagymafej-szemmel, a fénycsöndbe tolúlt redőrúd-csigaszarvval,
kemény szív-alakú zsákkal, mintha egyujjas bőrkesztyű lenne teleöntve
feltört tyúktojással: az a Legszebb Asszonyiság! Tudják-e a növények,
virágok, állatok, madarak, földmélyi, vízmélyi lények, akik foganást adnak
és akik megfogannak, szerelmet tesznek és szerelembe rohannak, mert ez
a természeti rend, így folytatják önmagukkal és önmagukban a halandó
végtelent, a halhatatlan halandóság-álmot, így építik a faj-förmmaradás-
láncot, így teljesítik az Akarat Örömét, tudják-e, hogy nem az a lét, de
így, ez az emberi lét, így, e vérzéssel, vággyal, ölelés-vihargyöngyörvény-gomolygással
micsoda? Hogy mi is az ember-Asszonyiság? És miért az asszony-Emberiség?
Tudják-e ezek a Nemző-Zsákok, Szülő-Edények, Önnemző-Természeti Lángok,
hogy mért kell megváltani a világot, ha megvan úgyis, léte-önmagában, hogy mért
virágzik Hiány a Hiányban, mint fény a fényben, üresség ürességben, homály a homályban,
mint csönd a csöndben, fehér a fehérben, feketében a fekete, barnában a barna,
tudják-e, hogy ki az ember és tudják-e, hogy miért az ember, és mi az emberlét sorsa,
értelme, érdeme, hite? Ha látnak is minket: tudnak-e rólunk? Ha tudnak
is rólunk: látnak-e minket? Hiszik-e ember-szivünket és hihetik-e ember-
hitünket? Vagy csak félnek tőlünk, hiszen nem is félnek. Élnek rettegéstelen,
s ha rettegve élnek, mert bennük is növekszik valami módosulatlan
puha gyémántpernye-fényszilánk, valami világértelemtörmelék töredék-tűz
értelemtudat-látomáspillanat, mert bennük is valami növényhomályból, állat-
homályból kicsírázó értelem-szikraámulat, valami barna homálycsomag lágy
töltelék-szívében kivirágzó fölismerés-akarat fehér liliomgyásza, a fény,
fehér láza csak, nem a fény, a tűz piros árnyéka csak, nem a tűz, ha miránk
gondolnak: gondolnak-e ránk? S ha félnek is, mert a megmaradásban lazán
rettegve élnek, ha nem remélnek, hiszen nincs reményük, s ha nincs reményük:
jövöjűk sincsen és múltjuk sincsen, hisz csak jelenük van és létezésük és
létezésük közösen árva küldetése, tudják-e, akikben ott a béke, még a
rettegésben is és a félelemben, még a gyanakvásban is, bár gyanakvástalanok,
tudják-e a védekezés-ösztön hús-rabjai, pikkely-rabjai, toll-rabjai, mészhéj-
rabjai, vagy a fényre-törekvés-ösztön növénymámor-rabjai, a fény rácsfüggvényeibe
függőlegesen föltolt szines lepkeőstudat-nemiszervű, csipkés hablepény-nemiszervű,
sárga csiklókalapácskoszorús kürttéboly-nemiszervű, piros kehelycsók-
nemiszervű, feketelila lapos növényhártyakoponya-nemiszervű virágrabjai,
hogy mert emberek vagyunk, mért vagyunk emberek? S ember nélkül ők majd
a Magányban virágzanak, mint Hiány a Hiányban, bolyonganak egymásban
bolyongva, mint füst a füstben, s szorongástalanúl, vagy szorongva élnek csak a
Létben, mint fény a fényben, fehér a fehérben, élnek az Öntudatlan Örökös
Tiszta Gyászban, mint hab a habban, homály a homályban, élnek a Közös
Öntudatlan Tiszta vagy Zagyva Fönnmaradásban, mint Sejtelem az Üzenetben,
mint Rejtelem a Reményben, mint Láz a Virulásban, mint Virulás
a Lázban, mint Láz a Lázban, mint Reménytelen a Rejtelemben, a Létben,
mint Steril Biológiai Üvegdobozban, testi-szenvedés Koszban, bélgáz-igében,
testürülék-csatakban, zabálás-virradatban, nemzés-nyál pillanatban,
szülés-ájulatban, növekedés-gyászgyakorlatban, védekezés-révületben,
megvédem-riadásban, elhagyom-rohanásban, pusztulás-kimúlásban.
És nem gyászolnak, nem virrasztanak. A növények, állatok nem ismerik a
halottat. A növények, állatok haláltudatát tudom-e én? Tudom-e,
mi van az állati, növényi homálycsomag legtitkosabb belső tűzketrecében?
Van-e életszégyen, halálszégyen, pontos léttudat, szűk haláltudat? Tudom-e, mi
van a szőrök, pikkelyek, kérgek, héjak, tollak, bőrök, háncsok, hártyák, húsok
alatt valahol odabent a mélyben, a nem-is-tudom-hol titokzatos kevélyben,
a pulzáló csönd-szívedényben, a meg-nem-nevezhető Szövetség Erőköteg Szövevény
Rejtelem-Tengelyében? Van-e ott valami más Lényegi Előfordulás? Vagy csak
a Beprogramozott Kötelesség, Hűség: létük, az Egyetlen Dolgos Lehetőség?
Csak virágzik, növekszik, gyarapodik, szaporodik, meghal az Ember-Alatti Lény!
Van, akár a fény. Elhagyja a halottat. Otthagyja önmagára. Önmagát is otthagyja
önmagára. S eszik, zabál, legel, rág, harap, fal, szív, szopik, rágicsál, tép,
fosztogat tovább. Úgy eszi önmaga létszilánk-akaratát, mint papírost a láng!
A növény elrohad, a virág is elrohad, mint a kertben az esőben a rózsák!
És nincs irgalom és nincs szánalom és nincs tudatos hit és nincsen semmi jóság!
És gyilkolnak a fennmaradási-ösztön Ártatlan Gyilkosai! És széttépik
a legyilkoltat. És csak annyit esznek, amennyi kell. Aztán elterülnek, vagy alusznak
nyugodtan, vagy hemzsegve boldog elektromosság-riadtan, mégnespatkó-láncolatban,
hullamorzsákat harapnak barnán pezsegve a halott hulla-jóban, mint
a hangyák a halott feketerigóban, akik sürgölődve sietve teszik, amit ösztönük
életparancsa mond nekik, barnán súgva a hangya-idegekben, és nem
látszik semmi a hangyaszemekben. Vasbunkó-csápjuk, mágnes-patkó fejük
egy-egy pillanatra összeragad, a létezés-erővonalak érintik egymást, aztán
a csöpp mágnespatkó, a rágószerves fej a vas-szivecskétől elszakad, a másik
fejtől, vasbot vasbotot üt, mint a botvívásban gyermekkoromban, szem-
kavics kavics-szemhez csattan, mint a biliárdgolyók, ez a hangyaszem-csók,
vasbajusz a vasbajuszt metszi, mint kard a kardot, mikor a vasruhás-vas-
csuklyás fejű középkori lovagok vívtak vasöltöny-lovon ülve, ez a vaslovag-
vasló-hangyabeszélgetés, ez a pezsgő barna, ízelt, páncélos, gyorslábú, merev
mágnes-örvény halott-megrablás, zengő hangtalan hullafosztogatás. Az öntudatlan
élet tudatos halál-bizalma. Egymáshoz koccan a sűrű sok vas-alma és
rabol a rozsdás lánc! És nem tudja, hogy boldog. Mert a boldogság az ember
reménye csak! Az ember reménye s az ember legszebb vágya. A hangyának
nincsen boldogtalansága! És gyásza sincs és nincs szégyene, bűne! A
hangya nem tud sírni! És nem tudja, mi az a szörnyű-szép zokogás, amit
a mérgezett megaláztatás, vagy a gyönyörtelen gyökeres gyász, vagy a térden
imbolygó irtózatos emberi szégyen lök lényünk rettenetéből a kékre
fojtogatott emberi fehérre, hogy hemperegve és üvöltve, konyhakéssel az
ablakot kiverve, nyers ököllel az üveget törve már mi is a Homályt akarjuk.
S véres a Zokogó csuklója, arca, ökle, s az Áttetsző Angyalok ott állnak
fölötte, bambán néznek, hegyeseket köpnek, s lassan pödrögetik, pödrik
szakálluk kék szőlőfürt-habját, kévés, piros, hegyes, cukszfürer-nagyapa-
bajszuk. S ami a hangyák után marad, majd megzabálják a többi bogarak,
meg a madarak, meg a baktériumok, mikróbák, állat-egysejtüek,
mikroszkópikus üvegszerkezet-csodák, habzsoló létparány üvegórák,
parányi üveglegyező-rágáscsillagok, kürtös és ponthártyás hártyaszőr-automata-lécbordázat-
háromszöghalmaz üvegdrót-szálkereszteződés-halmazindulatok, a Blaise Pascal-
szálkakupac reményzabálás-rózsagépek, mint Megyik János halmozott faléc-szerkezetei, a
spórák, legyek, férgek, kukacok, fonalférgek, százlábúak, fülbemászók, pettyes katicabogarak!
A méhek és a darazsak! A dongók, dongólegyek! Az ember mit tehet? Akár
egy kis rüfke a sláger szövegében, a slágerzenében: nedvezni kezd a Bűn az
emberi szenvedésben. Pihepamutrózsa combközében méz szivárog. És ha holló
károg, talán varjú? Edgar Allan Poe fölül a sírban, csontváz-szögletesre,
ül, mint egy fehér vasrácskerités L-alakra hajtva, csontváz-szájából a földet
kiköpi, koponya-szemgödrében zöld földpenész-szemei kristályosan izzani
kezdenek, mint Emily Brontë halott Férfi-Őrületének kristályzöld szemei,
mint Heathcliff eszelős zöldkristály szemei tébolyúltan, halottan, s Emily Brontë
vinnyog hangafű-hangavirág koporsóba csomagoltan, a dombokon hanga, hangafű, hangavirág,
és káprázik az üvöltés, a csönddel-üvöltő emberi szemgolyó, a Szigorúság, Szomorúság,
egyetlen türkiz-zöld, zafir-kék Szemgolyó a Világegyetem, Emberszemgolyó-Láng,
és a dombokon a hanga, a hanga, a hanga, a hangafű sikít, mint nyúl,
ha tenyéréllel tarkónütik és a fák a széltől megtörve deréktől vízszintesen
nagy hajakkal hosszan előre-lobognak, mint vizszintes zöld lángok
fodros levélszőnyege, mint fagyott békanyál-zászló, fagyott békalencse-
lobogó, s „Effi komm! Effi komm!” mondja valaki a sárga fűszálas
dűnék közül, valaki Effi Briestnek, s Effi halál-lovon lovagol lobogva
a halálba, fehér fátyolvirág-kalapfátylát fújja a nyers tengeri szél és a szél
a nyers homokszakadékok, lángoló homoktaréjok sárga kakasfej-mirigy-zászlói közt
süvítve szalad, mint egy celofánruhás celofánasszony, mint robogó celofán-
rénszarvas-csorda, ötmillió celofán-karibu ha vándorol az eszkimók tundra-
sivatagán, s ropog ég, föld, levegő, mintha óriás celofánpapíríveket gyűrűnk
össze ideges, gyors kezekkel, ropog a celofán-futás, ropog a celofán-állatmilliók
robajlása, Effi Briest halált nevet, és Crompas lova nyerít valahol és a szél
a szél, a szél, a vad nyugati szél Verhaaren halott szájából süvölt ki zölden,
s Edgar Allan Poe örül a földnek, mert szereti a földet Poe-Atya, s Tu Fu, Csü Jüan,
s Li Taj-po csontzuhataga csontcsövein át folyik az eső s az esővíz
átcsobog az embercsontokon, a lukas embercsontokon, mint az emberszív
csövein, üregein a bánat! Az ember mit tehet? Mit mondjon a madárnak?
Mit tud a madár arról, hogy vagyok? Hogy voltatok ti mind, akikről most
beszéltem? Mit tud a madár arról, hogy ki vagyok? És mit tud az a törpe-pont
piros csillag ott fölöttem, előttem? Mit tud az emberről a fénylő anyag? Mit tud
az emberről az éneklő anyag? Mit tudtok rólunk: Emberiségről, énekesmadarak?
Mit tudtok rólunk: Emberiségről? Mit tudtok rólunk: Növények, Állatok, Némák
és Énekesek? Mit tudtok Sziszegők, Csattogók, Percegők, Cirpelők, Ciripelők, Zengők,
Zümmögők, Zizegők, Sírók, Gágogók, Hápogók, Fütyülők, Cserregők, Rikoltók, Ugatók,
Rikácsolók? Mit tudtok Vakogók, Makogók, Mormogók, Bömbölők, Víjjogók, Hörgők,
Röfögők, Trombitálók, Csivitelők, Cincogók, Csettegők, Csattogók, Kopogók, Kalapálók?
Mit tudtok Létek, Létezők, Szépek, Szemérmesek, Szelídek, Szomorúak? Mit
tudtok hangot-adók és hangtalanok? Fényrabok? Homályrabok? Mit tudtok
mirólunk Tegnapiak és Tegnapelőttiek és Azelőttiek? És Még-Régebbiek? Mit
tudtok ti rólunk, Legősibb Ősiek, Kezdetiek? Lények, Létezők, Állatok, Madarak?
És mit tudtok rólunk ti látva-vak Maiak? Mit tudtok ti rólunk, ti Mozdítható-
szeműek és ti Mozdíthatatlan-szeműek? Szemetek a kopár, szomorú látás-állatüveg
mit mutat rólunk és belőlünk? Miféle kép formálódik látásotokban és nem
álom-titokban, nálunk-egyszerűbb agyatokban, és miféle kép álmotokban, ha van
álmotok: rólunk emberekről? És rólunk: Emberiségről? Mit tudtok ti az anyagról
és a fényről? És mit tud az emberről a fény? A szegény sugárzó remény? Az önmaga-
tódulása nem-kegyetlen és nem-kegyelmes látásra-vak gyönyöranyag, az
anyagrészek szövetsége egyszerű tiszta erő, a meghódíthatatlan türelmes életkegyelem,
ha kozmikus szűrőrétegeken át csapódik létünkbe az az elemi fényvilág,
mint gázálarc disznó-orrlikú fémszűrőrózsa-hengerdobozán a halálos vad
szennyeitől megszűrt levegő! A Földgolyó körűl ezek a kozmikus szűrőbuborékok,
kozmikus szűrőhólyagok úgy védenek minket a fényerő-haláltól, hogy kiszűrik
a fényből a kozmikus halálhabot, a megölő sötét sugárzás-pillanatot, mert
létezni csak így tud, mert lenni csak így tudott a kezdetektől e bolygó-remény
minden kötődő, nyíló, virágzó, osztódó, szaporodó létezője, ha a Szűrő vigyázott a
Fényre s a Fényben a Hőre. S így lett a Fény a Nem-Halál! De mit tudja ezt
a Kopár Nehéz Sugárzás? Mit tud önmagáról a fény? És mit tud az emberről
a fény? És dolgáról mit tud a fény? És tudja-e, hogy ő: mitől, hogyan és
miért? És hiszi-e önmagának a fény a fényt? És tudja-e: hogy van és tudja-
e, hogy miért? És mit tud az emberről a sötét? És mit tud a fekete? És mit a
fehér? És mit tud mirólunk az árnyék? A testek hosszú, lapos, puha fekete
fényválasza? Mert az árnyék a testek rejtett bánata. Az árnyék a testek fekete fényvígasza.
A testek egyszerűség-képlete. A testek előtörténete. Ami bennük van és nincs
hatalmuk rajta. Ami bennünk van és nincs hatalmunk rajta. A test és a
fény találkozás-ünnepén: az árnyék az elhullatott megadás-lepény. Nem
a fénytesté, fénylő testé, nem a fényé, de a fénytelen anyag-szegényé. Az
árnyék bennünk a test fekete lombja, s létét a tiszta fény kimondja!
És mit tud az emberagy árnyéktudatáról az Árnyék, arról,
hogy mit agyal ki az emberelme, mert az Embernek a fönnmaradáshoz bizony
kevés türelme van és sok köze a gyászhoz, az Eljövendő Kipusztuláshoz
és Végpusztuláshoz és azt gondolja, mégis fönnmarad! Én láttam egy apró
mózeskosarat! Két gyereket csináltam, de miféle vígasz ez a Kosár-Vigasz?
Olyan volt, mint egy fölfújt levelibékazöld gumimalac! Mózes-gyermek
világossárga vesszőkosár-bárkája, amibe az újszülöttet fektetik, a fölfújt
levelibékazöld gumihólyag belsejében, mint valami virágpaplanos puha
pehely-Éden. Most egy kaucsukbaba fekszik abban, festett kék szemekkel,
rózsaszín kaucsuk-ámulatban. És a kisdedet majd abba fektetik. Atom-
háború után! Mi után? Mi után? Hát kik lesznek, akik megtehetik? Kik
azok az Irtózatos Dübörgő Fénynek Gömbtűzörvény-Oltárán, a Tűzbuborék-
agyú-Tűzglória körperemén, a Tűzkorong-Kalapú Halál-Kiáltvány Égés-lapjain
áldozati lények, akik a Világhulla dögtakony orrlikából kibújva majd
fölfújják azt a zöld gumigömböcöt, ahogy mi a léggömböt fújjuk a Vurstliban,
vagy barna nádszálcsövön, a levágott nádtetőből kihúzott bütykös barna
nádszál sárga hártyakorongját, sárga szűzhártyáit, sárga dobhártyáit rozsdás
dróttal átszúrva: nádcsövön fújtuk feszes, eres, zsírhártyapáfrányos rózsaszínű
gömbbé a disznó-húgyhólyagot, az elvágott húgycső rövid szárcsöcsébe dugva a
nádat, a húgyszagú szelvényes csöcsbe, amely olyan volt, mint félbevágott földi-
giliszta, s a nádszálat úgy dugtuk oda, ahogy egy vízfejü kisfiú óriás villanykörte
fejébe, a hajzat között, a koponyatető tökszárként, vagy kisfiú-fütyülőként
kiálló bőrcsöcsébe kisujjunkat elemi-iskolás koromban. Ki lesz, aki halott csecsemőjét
e fölfújható gumihólyagba teszi, hogy megvédje a sugárzástól, hiszen halál-
önmagától? És hogy él: a Jelennek elhiszi? És hogy aki abban a levelibékazöld
gumimalacban fekszik: él és élni fog? Emberiségem: így leszünk boldogok? Ettől a
zöld fölfújt levelibéka-őrülettől, ettől a gumimalactól? Mint hívők a malaszttól?
Mert a fölfújt levelibékazöld gumimalac feje és malacorra, mint egy kövér
kismalac feje és orra, mert szitakötőszemű, gázálarcszűrőtok-malac-orrú zöld
gázálarc-malacfej nő ki abból a zöld gumihólyag-zsákpocakból, ahogy egy
meztelen csiga ajakredőzsák-fejéből a kigyűrt csigaszem! S a gumimalac zöld
fardomborulata cippzáras gumivagina, villámzáras hüvelygumizseb. S a zöld
gumihólyag két püffedt dagadmány-oldalán a zöld gumifogantyúk: a
malacfülek! Emberiségem: ki érti ezt meg? És ki akarta ezt: Emberiségem? Hát ezért
lettünk az Értelem Fénye a Világegyetem-fényben, hát ezért lettünk a Létezés
Tudatos Emberfénye a Napcsillag Sugárgyönyörkeményben, hogy mózeskosárban
így cipeljenek: Elképzelt Jövő, Kicsi Megmaradás? Mert ez a: Világtemető! Mert ez
a cipekedés: hullavánszorgó Világhit-Öncsalás! Nem Megmaradás és nem
Fönnmaradás! Hullák, hullák, hullák, halottak, emberhullák, állathullák, madár-
hullák, világhalottak, természet-hullák, város-hullák, civilizáció-hullák, kultúra-
hullák, tűzözönhalott való világ mocskán és szennyén vánszorog majd a Megmaradt
Ember, a Megmaradt Emberiség, megőszűlt szívvel és ágyéktalanúl, őrülten
motyogva, cipelve a levelibékazöld fölfújt gumimalac-mózeskosarat,
abban a halott csöpp Embervirradat, abban a halálra-születés újszülött
emberhalottja, Megégett Piciny Remény, üveg-gyermekláncfűpehelygolyó,
megolvadt üvegrózsa, Vak Kicsi Hajnal, Nagyhajú Drótszobor-bábú, meg-
vakulva és megsüketülve, agyvelője mint megsült töpörtyűspogácsa, és
félméteres döglegyek röpdösnek cikázva, szörnyeteg gyémántgépként dörögve, rózsatüske-
örvénnyel gyűrűzve befont fekete kitin-sírkereszt lábaik csuklósan, térdbütykösen
lógnak az új csönd meszelt kőkeresztjein, lógnak a Tűzözön-Emlék vedlő
piros csöndkeresztjein, mint rozsdás vas-korpuszok, megfeszített, rozsdás vas-
Krisztustestek, szemük két kék zománcveidlingben kristályosan összetört
süvegcukor, fűvel benőtt jéghegy-torlasz, szemük két zöld zománcveidlingben
fölpúpozott darabos só, piros szőrkerítésekkel fölparcellázva, domború piros
üvegszilánk-gömbkoporsó fehér penészfüsttel kiszakállasodva, szemük két
légypotroh celofánból, amit gyűszű-pontháló pórusain élő szitahálóvá, eleven
rácsdobozzá szőtt a fonalgomba, s úgy lóg ki a fonalgomba a potrohpórusokból,
mint beteg ember alfeléből véres végbele, mint bivaly szájából a nyálszakáll,
szemük két gyűrt celofánfánk, üstnagy celofángyüredékrózsa, szemük
pókhálós befőttesüveg, az üvegben megromlott befőtt, mert úgy hámlik
levében az őszibarack, mint élettani kutatóintézetek polcain az üveg-
dugóval zárt üvegtartályokban az ebihal-alakú, kaméleon-alakú, nyúl-alakú,
kiskutya-alakú, fehérpatkány-alakú ébrények, magzatrózsák, magzatszúnyog-
lárvák, magzatok, karnélküli lénycsonkok, narancsszínű emberkezdetpolipok,
négylábú péniszes fiúcskák, kétfejű embrió-lányok, ülvén lebegve, vagy gyászosan
kuporogva a megtartó anyagban, a formalinban, s bőrük hámlik, mint az
őszibarack-befőtt bőre és cafatosan lebegve foszlik és csöpp körmeik kék szaru-
pontok és szemeik orrlik-páros szivacsdióra ragasztott kék viasz-golyók.
S füleik takony-csigaházak és szemhéjuk, mint pihés vászonzacskó sárga turóval
teletömve. S a befőttesüvegben a zöld szirup tetején vastag zöld penészfödő.
Mint kövér zöld penész-szűzhártya! S a félméteres döglegyek cikáznak derüsen
dörögve, kristály-testkaszabolással, zöld, piros, kék, fehér, szürke mozaik-
pepita zománc-ökölcsapások a legyek a halál-levegőben, mert szárnyuk láthatatlan.
És másfélméteres csótányok ágaskodnak, mint bajszos, szelvényes, kettős kék
bádogkard hátú bádogcsónakok, lüktetve egymásra-torlódva, mint katona-
temetők sírkeresztjei, sírjelei, csikorognak és nyikorognak, mint a viharszaggatta
pléhtetők, nyikorognak és csikorognak, mint egymásra-tülekvő nyihogó föltódulásban
a középkor vaslovai, a harci vasinges, vasmellényes, tüske-narválfogas vasmell-
páncélú, vasbuborék-farú, vasálarcsisak-fejű lovak gőzölögve és nyihogva,
kétméteres csápbajszuk összeér keresztben, szövevényesen imbolyogva metszve egymást,
mint viharban a lakótelep tetőinek cincér-bajusz, csótány-bajusz televízió-antennái,
és pillátlan szemük, mint a tojás-szén! És a kétméteres patkányok két
lábra állnak, mint a nyulak, cincognak kásás óceánhömpölyegben gyűrődve, izzó
patkányfej-térszigetek végtelen redő-nyüszítése a hajnal és az alkony, a nappal
és az éj, hosszú metszőfogaik a földig lelógnak, mint páros görbe sárga zománc-
kardok és pupilla-embriós vízgolyó méhburok szemük sunyibb, mint a Volt
Emberiségé és pikkelyes sárgarépapálca lábuk, mint a villámérlombos augusztusi
ég és hosszú szelvényes, gyűrűs, hegyes fehérrépa-farkuk, mint egy meztelen kitolt
hegyes kutyafasz, mint a tejút ikrás tatufarka az űr dzsungel-avarrongyain,
a rózsapontok iszonyat-zsákja, a hegyes csillag-kása-metszőfog. És taréjlik,
ciceregve gyűrődik, föltaréjlik, behorpad, nyúlik, fortyog a habos szürke
világvégtelen sárszőnyeg, a vándorló, nyüzsgő eleven patkánytemető, a vastag,
biliárd-szemű hömpölygő, gyűrődő világsártakaró, mert vándorolnak, nemzenek,
szülnek, szinte folynak testükből az újszülöttek, mint részeg nők ha hánynak,
kibomlott hajjal részegen okádnak, s hányadékuk rózsaszínű gyomorlekvár,
ömlenek a patkányanya-hüvelyéből a patkány-újszülöttek, és egymást
eszik és egymást falják, és egymást zabálják és egymást rágják és egymást marják
és hullát esznek és élő embert esznek, és gyermekhullát rágnak, és élő gyermeket rabolnak, mint
a tigrisek, a gorillák, a krokodilusok, a medvék! Ez lesz a világ? Hitem ne
add meg! Igy lesz a világ? Hitem ne add meg! Hát legyen vége már a Világrettenetnek,
amitől népek, nemzetek, országok, földrészek, világrészek remegnek! Amitől
nők és férfiak, ifjak, öregek dermedten dideregnek! Hitem ne add meg! Hitem
ne add meg! Ne ilyen iszonyat legyen a Vége annak, aminek szenvedése
is szebb volt, mint a Létezés bármely tárgyi, dologi, biológiai Megvalósult
Véleménye, szebb, mint minden teremtődött és teremtett dolog, mint minden
más, amibe a természet belefog, a szerves, vagy szervetlen anyag minden dologi
alakja, vagy erőcsomagja, a tér minden darabja, az idő minden salakja,
minden, ami hallgat, virágzik, elkészűl, kiegészűl! Ne add Halál Emberiség-
Sorsunknak ezt a Halált részül! Ne így haljon meg az ember, hogy ha meghal!
Ne ilyen Iszonyat, Kábulattalan Szörnyeteg Kábulat legyen Teljes Befejezése
annak, ami a Létezés Leggyönyörűbb Kifejezése: az Emberiségnek! Nem!
Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Tizenkétszer
Nem!, hogy kerek legyen az Irgalomkönyörgő Tudatos Áhitatcsónak, mint
ahogy tizenkétszer egy hónap a Földgolyó Idő-Éve, az emberi beosztás szerint! E
Könyörgésáhitat-Tudatcsónakba ültetem én mind, aki enyém: Szivében
Rettegő Gyöngéd Emberiségem! Emberiségem! Aki még nem égett el a Gyűlölet Tűzröhejében!
Akit még nem olvasztott gyémántos salakká a Bűn! Mint Noé! A XX. század Költő-Noéja én,
aki itt állok most az éjszaka árnyékperemén, s azt a kis tűziszonyrebegő
csillagot nézem, amely tátottan úgy dobog, mint tüzes békatorok, ahogy Illyés Gyula
írta, s ha már emberfajtám eddig is kibírta, mert a létet bírta ki és ezzel
önmagát, s hogyha a „megművelhető csillagokra” se szálltunk boldogan át,
ahogy József Attila hitte, a szegény büszke, gondos bolond, ne az legyen
az örökös emberi gond, a jelenkori: hogy pusztul el majd az Emberiség! Ne íly
halált! Közös elmúlást ne ilyet! Ne ez legyen az Üdvözülés vége: ez a
Hamu-Béke, ez a Patkány-Béke, ez a Csótány-Béke, ez a Zománc-csattogás Szines
Döglégy-Béke! Én úgy nőttem föl, nagyon szegényen, ezért hiszek én mindíg a
reményben, szivem szép lángja mindíg a reményem, az a remény, amely akár
a fény: a valóság tereit betölti, a homály fátylait a létüvegről letörli!
Hiszen a szegények létlángja mi lehetne más, mint a megváltozás
hite, az az örökös akarás, hogy egyszer jobb lesz, hogy mégis jobb legyen!
Hogy jobb ruha, jobb kenyér, jobb lakás, több tudás lesz egyszer a részünk.
Hogy szabadabb Jelen lesz a Történelem, amelybe egyszer majd mi is belépünk.
S úgy leszünk szabadok, hogy nem lesz rettegésünk, hogy mindent kimondhatunk,
és nemcsak szenvedésünk, s nem jön semmiféle Elhurcolás értünk, ha egyszer
megértük, hogy szabadok vagyunk! Hogy azt is megértjük: a fölszabadulás csak
akkor szabadság bennünk és körülöttünk, ha nem rettegi más a mi szabadságunk!
Ha amit megkapunk, azt közös jóra váltjuk. És ez a mi erőnk és megmaradásunk!
És azt is, hogy nem lehet eladni, amit egyszer meg kelletett kapni és csak előre
van és nem visszafelé! Hisz ez a szabadság csak az emberé! S ha dolgainkban
úgy készül a holnap, hogy együtt látunk neki a dolognak, s együtt teszünk, amit
tenni kell: emberré így leszünk, a közös emberivel! S nem külön-külön öröm
az öröm, de az emberi összetartozás közös hit-szövedéke tudatunkban az
a büszke béke, amelyben megvalósulhat a teremtés! Emberré ettől leszünk,
emberek ezért vagyunk! És szép csak így lesz ember-alkonyunk! És az is az
ember dolga, hogy önmagát másokban kimondja, s hagyja, hogy az az ember-
másik az ő szivében érjen a vallomásig, ahogy a kimondásig érik minden erő,
anyag, s csak az a vak a vak, aki nem akarja, hogy magányában segítsenek
rajta, mert minden dolog, tény, állapot, reménység azt akarja, hogy a
megtestesülésben lényét ne az üres űrbe csavarja, ahogy egy növekedésben megtekert
szárú virág: csavarmenet zöld szárral csak a semmi sötét dobozába lát sárga
virágszemével, hiszen csak van a zöld tekervény-növekedéssel, porzó-bibe-
pupillás sziromkürt-szemével, de nem találkozott még a fénnyel és sose
éri el, ahová föl őt növekedése gyötör, azt a felvilági lángot, a világosságot!
Tizennégy-éves koromig én is így nőttem, mint a sárga macskaszem-falánk
pincevirág, a dohos sötét csönd borszagában, pinceszagában tekerődtem,
csavarodtam vékonyan, alacsonyan fölfelé, de nem hittem: a többi Istené!
Az egyik hordó tetején, a piros-abroncsos fakoponya központi kutacsába
vert fadugón laposan keresztben a rücskös sárga einslag feküdt, mint sárga propeller,
a merev sárga kénlap-léc feküdt, mint kénlap-légcsavar, mint levágott óriás
sárga fül, mint Van Gogh borotvakéssel levágott sárga füle, s a kénlap-fülcimpába
alul, a sárga kénlukba hosszú rozsdás dróthorog akasztva, rozsdás dróthorgony
szúrva, mint aranyhal porcogókarimás aranygyűszű szájába a horog, mint
őserdei meztelen indián kislány fülében a drót-fülbevaló, mint akasztottak nyakán
az elvágott kötél, mint a fejjel lefelé lógó félbevágott állatok, disznók, birkák,
tehenek combfara húsába a henteskampó, mint csónak horgonya az iszapba vágva,
s a kicsi hordó, mint be-nem-nőtt kutacsú kisbabakoponya, a fejközép főkutacsa
lágyan, mélyen bőrével behorpad, ha ujjunkat picit benyomjuk: puha-e még?
A homokban sárgarépák, fehérrépák, bütykös fehér szarvakkal, ízelt
sokízű sárga üvegrúd-növénycsápokkal csírázó krumplik, gyíkhasú krumplihalom,
a kabócaként, gyíkként vedlő krumplik alatt a föld: világoszöld, sárga, nedves,
őszület, fehér bőr, mint a tarajosgőte-hímek hasa, kis koszos
petróleumlámpa a mohás, könnyező kövek közé vert rozsdás ács-szögön
a pincefalon, az ácsszög lapos rozsda-kalap fején vasrozsda-kereszt. Üveglopótök
egy másik szögön, mint egy hártyásra kiszáradt csigaszem, üvegszárú üveghólyag-csönd,
kis széken csorbúlt fehér zománcbögre. Néha a pincébe
apám jött le, bort csurgatott a hordócsap facsövéből, elcsavarva a csigacsap
fatollát, aztán visszacsavarva, állt ott micisapkában, kőmüveskötényben,
tenyerei közt melengette a fekete-herpeszes szájú fehér bögrét, forgatta,
melengette, rám nézett merengve, meg a rügyes szürkezöld penészgolyókra,
a varangyokra, a tűzrügyes vízgolyókra, a tüzeshasú békákra, akiknek
tokája, hasa tűzszeplő-gallérban, parázs-szeplő kötényben, mint az
átvágott gégéjű szomszéd nyakán a kis pettyes vászonkötény, gézfátyol-zászló, vérszeplős vászon-
ingecske, a gégéből kiálló gumitányérszájú ezüstcső, a kanül fölött, amin kibuborékolt a nyál,
vér szivárgott, köpet, hurut, az a fém-gégecső, mint gumiszájú hal, fekete gumiszoknya
WC-pumpa, vízcsap-pumpa, mint a békák kloákája szortyogva, kristályosan
ürített, a pincedombon mekegett a kecske, öreg volt már, és tőgye két
hosszú fekete, barnaszeplős gumipumpa, gömbölyű fekete gumigombbal a csöcsvégen, mikor
volt?, nem is olyan régen, és ásó is volt ott, meg gereblye, kapa, tört, csorba
öreg szerszámok, és apám kék szemében fekete pisztolycsövek, szőke
asszony-álmok, cigarettára gyújtott, nézett engem, „Minek az a sok
könyv? Minek nézel engem? Félig bolondnak, vagy egészen annak?
A tüdőmet köpöm ki! Te meg szarsz apádra! Gyárba öregem, gyárba! Hozz
te is valami anyagit. Valami anyagiakat! Vers? Ha én azt tehettem volna,
hogy ne legyek soha szolga!” Aztán otthagyott. S elment fehéren. Nem is fehéren,
hanem feketében! Apám szegény volt. Anyám is szegény. Szegénynek születtek.
Akárcsak én. Mi lehetett más hát az én reményem, hogy a Történelem
segít a szegényen, ha a Történelemnek a szegény is segít? Ez az a hit,
amely magamra-hagyottan se hagyott sohasem magamra, amelyet elhagyni
sohase tudtam én, hiszen nem is akartam. Igy volt. Megmaradtam. Igy van.
Abbahagyjam? Nem én! Nem én! Nem én! Pedig hányszor volt e negyvenegy
év alatt, hogy Más Akarat, Idegen Indulat, Elmebaj, Erőszak, Gyűlölet, Gőg,
Ringyó Ingerültség és Másfajta Erők omlasztották rám a Némaságot, mint sujtólég-
robbanás bányászra követ, sziklát, vizet, szenet, s ott feküdtem a
fekete anyag förtelmes robbanás-köpete élei, tömbjei közé és alá temetve,
és nem jött értem senki, hogy kimentsen. Ott hevertem az anyag-rémületben.
Vérben, feketében. A halált mégse kértem. Meghalni így: nem érdem! Ti
most már hallgatók, feketerigók: mégis kimásztam minden Alvilágból!
Meghalni így: nem akartam! Nem ilyen kegyetlen anyag-köpetben összeroppanva
préselődni át a Másik Világba, a Túlvilágba, Pokolba, Tisztítótűzbe, Mennyországba,
vagy a Semmibe, aminek nincsen emléke, se vágya, se szenvedése, hite, szerelme,
csak türelme van és valami könnyű, puha hamva, valami enyhe, szabályos porlényege,
sötétkék viaszfény szomorúsága, viaszos, könnyű lila bőre, mint a gömbölyű szilvának.
S alatta a semmi sárga húsa, barna, hegyes, ovális csontkoporsó magja, s abban a
semmi barnaeres, sötétsárga hártyába csomagolt Jövő-csomagja, a maghéj sárga
növényhús-szive! Ahogy a gömbölyűszilváról a viaszhamvú sötétkék bőrt lehúzzuk,
s ujjunk hegyén kifordítva a szilvabőr, a belső felületén sárga-piros eres lágyabb
kék selyemhúsanyag, mint megnyúzott levelibéka puha bőre, s másik tenyerünkben
a gömbölyűszilva, mint a megnyúzott levelibéka, mint lenyúzott kisnyúl,
megnyúzott gyíkocska, megnyúzott tarajosgőte: nem így akartam heverni én a Semmi
Nemlét-Világtenyéren, lenyúzott költő-bőrömmel a Semmi koszos gyermek-ujjhegyén,
hogy versből-szőtt emberköpenyem belsejét szopogassa, nyalogassa, költő-húsomat
a megnyúzott nyers gyémántnyál-tüneményt rágcsálja, lenyelje, s kiköpje barnán
megkristályosodott költő-szivemet, a Halott Lényeget, mint a szilvamagot! Nem!
Halált nem így! Meghalni nem így akartam! Ilyen önmagamból kitakartan!
Megnyúzva, mint a szilva vagy a béka! Ilyen önmagamról leválasztott bőrrel, ilyen
bőrtelen nyers-kopaszon, mint a kisnyúl, a kiöntött ürge, a szegények gyarló
természet-ajándéka. A szegények ürgét öntöttek a dombon. A lila fűpenész-
fűmoha szájú ürgelukat vihogva-bátor kézzel megtöltötték lóitatóvödör
patakvízzel, ahogy az irigátor tartályából a hosszanti léces piros gumicsövön át a
megszorúlt anyát, a végbél pontkörébe nyomva a kemény gumiléc-gumivályú
piros csövet, hogy feltöltsék vízzel, szappanoslével az asszony besült beleit,
az emésztés-sárral megtömött beleket, kimossák görcsös belsejéből
alteste bélcsomag tekervény-üregéből a megaszalódott emberi szennyet, mert nézni
nem lehet már, ahogy fetreng, vonaglik, szenved, mint engem is így kimostak piros
gumikötényes fiatal nők, mielőtt megoperáltak, feküdtem meztelenűl egy viaszos-
vászonnal leterített kórházi kezelőasztalon, és szégyelltem magam nagyon, ők meg
csak viccelődtek, seggemre vertek és nevettek: az ürgét is így öntötték a szegények,
amíg a pici szivacsszív ürgeorr, aztán a rozsdás drótsöprű ürgebajusz, aztán a két
pislogó fekete gombostűfejgolyó ürgeszem, aztán a rozsdaszürke mohaszív hátú
ürge-arc föl nem buggyant prüszkölve a földluk víznyakában, a füstölgő fehér
levegőgolyó-fürtökkel bugyborékzó víztorokból, lucskosan, sírva szinte, állati kék
rettegéssel nyöszörögve, s elkapták az ürgegigát gyorsan, s marokkal az ürgenyakat
szorítva szorosan kihúzták az ürgét a lukból, a földbüdöset, vizeletnedveset,
mert bele is vizeltek az ürgelukba, az ürgelukat röhögve körülállva, úgy pisálva,
kihúzták a vinnyogó vizes kis szőrzsákot a földből, mint újszülöttet anyjából
a bába, s dróthurkot nyakára!, s megfojtották! Kapálódzott kis gyermeki barna
ürgekezeivel, de volt már ebédre, vacsorára! Nálunk varjút is fogtak
dróthurokkal, spárgahurokkal, öreg csókát, meg galambot. Verebet sose fogtak!
És megették a sündisznót is néha. Varjúleves, csókapörkölt, sündisznósült,
ürgepörkölt, gerleleves, gerlicepörkölt! De a békát, a csigát meg nem ették! Ó,
azok a szegény-esték, szegény-reggelek, szegény-nappalok, szegény-délutánok, szegény-
éjszakák! Hiszen mi másképp voltunk szegények, mint azok a varjút-fogó, vad-
galambot lopó, ürgét-kigondoló, sündisznót fölfaló boldogabb emberiség alatti
emberi lények, barátaim, iskolatársaim, napszámostársaim, a fiúk, az apák, most
már öregapák, a Suttyók, Srácok, Faterok, Papák, Taták! Hiszen mi másképp
voltunk szegények, de az emberi lényeg abban a már gyermekeimnek ősi korban,
a templomkeresztig lazán bolyongva fölfelhőző Országút-Történelemporban
mégis csak az volt, az a Várakozás és Vágyakozás, amely a szegénység egymásra ragadt
tíz hártyarétegét alúlról fölfelé úgy szőtte át, mint erek, hajszálerek, idegek, idegszálak
érzőidegek a többrétegű bőrszövetet, mint látóidegek a szemgolyó ideghártyáját,
mint vérerek a szemgolyó érhártyáját, idegdúcok, neuronszálak az agyvelőt! Ó,
az az Azelőtt! Ó, az az Azelőtt! A Méltóság, Butaság, Gőg, Bujaság, Szenvedés, Bűn,
Munka, Szégyen, Haldoklás, Gyász forrón vagy ridegen virágzó Embertömbjeiben,
fáradtan vagy fagyosan ücsörgő Bajszos Emberkönyveiben mégiscsak ott csírázott az
a Másra-Igen, ami a Változás láthatatlan vágypontja volt, a Lenni-Akarok
világoszöld csírapontja, szalmaviasz-sárga csíraszive az Elnyomás kövei alatt, mint
nagy szürke, mohos kövek alatt a hullasápadt földből zöld gilisztaként kigyűrűző
növénycsírák. A Történelem-Kövek alatt a föltörekvés növénycsíra-emberszívei!
S ha leültek a szegénység-asztalhoz este, bajszosan, fáradtan könyökölve, vagy
a határban egy fa alatt a földre, vagy az erdőben egy nedves farönkre, mert fát vágtak
bérbe az uraságnak, s havas eső esett, én meg a piros kislábosból guggolva ettem a piros
krumplipaprikást, aluminiumkanállal, amit a Mama adott, és hátam is vizes volt, úgy vacogtam,
s az égerfák, iharfák, juharfák, cserfák vastag és halszálkás, halgerinces, cementfüst-erjedésű
nedves ónszövevénye csattogott, nyikorgott, zengett, nyöszörgött, mint egy roppant
gubancos, eres, szálkás drótháló-tüdő és fejszém fényes vasán úgy olvadtak el a
hópihék, mint fölébredés után a tudatban az álom dolgai, tárgyai, alakjai,
szerelmei, jelenései, s a fenyves messzi zöld kúpkorona közepéből Cantata
Profana agancsú szarvasbika nézett világító Bartók Béla-szemekkel a kis
lábosban a krumplipaprikásra, ahogy József Attila a falura nézett, ha leültek
s a fejszét letették, a nagyfűrészt, az óriás fémhalat, a kapát letették, az ásót
letették, a malteros-pfándlit letették, meg a malterkenő-kanalat, a kaszát
az akácfa-ágra akasztották, mint megfagyott villámot csönd-ágra, s a felhőtlen kék ég: Jézuska-
magzatos, földig-lógó dagadt asszonyhas, a terhes Szűz-Anya Mária világmindenség-pocakja, s fekete köldöke:
a pacsirta, s a kifeszűlt kékselyem-Mennyiség éneklő fekete pontja a pacsirta, s az
éneklő fekete pont néha lezuhan, kalászörvényaranyba csapódó énekmeteoritkő, fekete
pontzuhanás, fekete pontvonal-suhanás és a fekete pont már megint ott szikrázik
lángdicséret énekével a kék selyembuborék köldökeként és a kék már olyan kék,
hogy szinte fehér, a favillát letették, a vasvillát letették, a széna-
villát, trágyavillát, szalmavillát, az ökröket kifogták, a bivalyokat kifogták, a lovakat
kifogták, oldalra döntötték az ekét, hogy az szikrázott a förgeteges, buta, buja nyárban,
mint sekély vízben oldalra-dőlt vashajó, s a fekete földhullámokon az ekevas
fémlángjainak fényes árnyéklobogása, mint Pláton tüzzel-átvilágított
idea-árnyékai, árnyék-ideái, ha leültek, s a lópatkó-vascsipeszt letették, mint
nehéz acél-aligátort, s a nyikorgó vastag barna bőrkötényt is levették, a nyakba-akasztható
kantárút, mint barna fakéreg-mellényt, térdig-érőt, selymesen puhán ropogó sárga
parafa-szőnyeget, tehénbőr-testzászlót, s a gyalut is letették, amivel a koporsódeszkát gyalúlták,
vagy kocsilőccsel verni kezdték az asszonyt, mert jehovista volt és nem volt
vacsora, csak Biblia volt és imádság-szag, Égi-Bárány-büdösség, ha a virágos fehér
zománc-sparherd mellett a sámlira ültek, s nézték a kályha-ajtó széleit négyzetesen
beszegő tűzvonalak piros keretét az alkonyi félhomályban, s a kályha alatt
dorombolt a pettyes szürke macska, ültek, hiszen a szobafestő-ecsetet is letették,
s kint a kutya hörgött a láncon, üvöltözött a hóesésben, mint Vladimir Majakovszkij
a Szmolnij előtt a szentpétervári télben, ha ültek dörmögve az istálló-
ágyon a sötétben, télen is mezitláb, ott lógtak ülve a trágyaszag-sötét istálló-
levegőben, s teknőchéjkéreg-talpú lábuk, a meztelen térdtől az istállósötét
csöndanyagába lógott, mint a latrok zöld értuskó, kék gubancrönk lábai, Krisztus két oldalán, a
fakereszten, mert az istálló-ágy kövér vasláncokkal a levegőre akasztva, az istálló-mennyezet
gerendáinak felgörbített vasköröm-vaskampóiba akasztva a vasláncok, s
a szénával megtöltött deszkaláda-ágy ott lógott a levegőben a sötétben,
mint egy mérleg serpenyője, egy-serpenyőtányéros vas-óramutatónyelvű, láncos-rézkorong-
mérleg a kofa kezében a piacon, a Történelem-Kofa kezében az Idő-Piacon,
s úgy ültek az ágy szélén lábukkal vakaródzva, meztelen jobb lábukat
meztelen bal lábukhoz dörzsölve, mint lencsés lábukat a legyek, ahogy fekete
szívó-szivacstalpas mellső lábaikat a legyek összedörzsölik, mint akik
lábbal imádkoznak, úgy dörzsölték össze meztelen lábfejüket a levegőben-
lógó ágy szélén ülve, ha leültek, s lent a lovak fújtak, nyerítettek, nyihogtak,
a csikók csilingeltek, a tehenek szuszogtak, kérődztek, ürítettek, vizeltek,
ganéjukba feküdtek, a borjak döfkölődtek, a lovak fingtak, s
kint hullt a hó, hullt a hó, hullt a hó, mint a fehér Első Áldozás és a
disznók visítottak és röfögtek az ólban, a lovak állva aludtak és ülve
a tyúkok, kakasok, kacsák, libák, a gazda jószágai, a szolga meg
szájharmonikát vett elő pántos zöld, foltozott katonanadrágja zsebéből
és szájharmonikázott a szolga az ágy-serpenyő szélin ülve a jószág-
árnyékú, csikóláng-szemű, tehénszem-lángú levegőben, ha leültek
früstökkor, ebédszünetben, fejramtkor, vagy munka után a vacsorára várva, ha leültek
fáradtan nyögve, vagy mosolyogva, vagy száradtan komorodva, vagy hamufüstként pernyésen a
csöndre omolva, vagy sírósan panaszolva, hogy majd kilukad a hátuk, s az asszony
is visszapanaszkodta, hogy majd kilukadt a háta, s a nyafka rossz gyerekre ordítottak,
hogy: „Hallgass már!”, s azt kérdezték, hogy megcsinálta-e már a leckét és mi
volt az iskolában, hogy mért veszett el a palatábla, s hol a palatábla keretére
rajzszöggel rögzített, spárgán lógó spongya, a száraz sárga szivacs-állatrózsa-
felhő és hol a palavessző és hol a vacsora és mondjátok meg: a boldogság hol
van, s a Csönd világoskék asszonyszemébe néztek és férfivágyuk lett, pedig aludni
kellene!, ha leültek és fáradt szívükről a nehéz köveket fölemelték, az Idő
Köveit, a Sors Köveit, a Szegénység Köveit, a Történelem-Köveket, a Bánat-
Köveket, ha nehéz szívükről a nehéz köveket fölemelték: meglátták ott
a kő-alatti sárga talajgyászban, az elnyomott sápadt talaj-életlázban
a Tudatos Jövőremény zöld csírapontjait, sárgászöld gyűrűs, viaszbütykös törpe
csiraágait! Mintha nehéz kerti követ fölemelsz, vagy fölemelsz nehéz követ
a temetőben: a kő alatt a sárga gyászmezőben, a kő alatt a nedves fehér
földtálban, sárga nedvesség-hártyás földteknőben viaszlángocskákként csírázó növények! Mint
ellapított égő kicsi zöld viaszgyertyák. De mégis égnek! De mégis növények!
De mégis valami növényi akarás életágai ezek a csírázó, gilisztaszerű
viaszágak, növényviasz-álmok! Ezek a kő-alatti fények, növényfények, elnyomott
létakaratok! Az ő szívükben is így volt a Jövő! Ilyen sárgán és ilyen
szegényen! De mégis ott volt és mégis az a szégyen, hogy sziklák alatt, hogy kövek
alatt! S nem az ő bűnük, de másé, bizony: az Elnyomásé, hogy sokszor azt
se tudták, amit szemük lát, s nem érezték, ha bőrükön gyufa égett, ha nem
hallották, amit hallottak akkor: Alkonyatkor, vagy Virradatkor, ha az elnyomást
nem hitték elnyomásnak, de valami másnak, az „igy-kell-lenni” egyszerű tudásnak,
s bünük az se, hogy a félelem bennük úgy volt jelen, mint növények leveleiben,
sejtjeiben a klorofill, a zöld napevő anyag, s a fönti fényt ették, hogy meg ne
haljanak, hogy a félelem beszőtte sorsukat, mint üvegpalack belsejét a pók,
hogy látszott a nyálháló-félelem összevissza-kúsza szövedéke, fénylő bozontos
rácshálózata, rácsháló-póknyál selyemszövedék-rákdaganata testük szegény
burkolata alatt, lényük belsejében, s úgy kortyoltak abban, mint légy a
mézben, belefulladva az édes ragacsba, a hazugságmassza sárga fényanyagába!
És bűnük az se volt, hogy mint ünneplőruhát vették magukra Mások Vigaszát,
a háborút is, meg a szolgaságot és bűnük az se, hogy a nekik-nem-áldott világot
hitték olyannak: amilyen. Hiszen nem a munkában butultak, hiszen a munka
adta meg nekik az emberbizalmat az értelemig. Agyukat kezük tanitotta, meg
a munka, meg a dologi természet sok lénye, módja, átka, s ha néha kezükbe
vették a könyvet: gondolták, meghalni könnyebb és sorsukban nem mindíg
volt ott a: „hátha!” Apám sem azért vert meg engem, mert már gyerekkoromban volt
vagy negyven könyvem, költők, filozófusok, hiszen meg sose vert. Pofont csak
egyszer adott, s én vissza akartam adni neki! És sírni kezdett, én meg kimentem,
tizenhat-évesen remegtem a kamilla-tejút udvaron. Pedig meg se ütöttem.
De mert úgy járt a félelemben, mint könnyű nyurga állat hatalmas veremben,
valami csodás óriás virágállatember, hosszú szőke fekete-mozaik h-betű:
mint a liliomhangszál-torkú néma zsiráf, az állatvirágtorony a vasdorong-kerítés
beton-országban, csak éppen nem kéregetett, mint a barna lapos szőrös szivacsgomba-
lepénypár Nofretete-ajkú zsiráf a kerités-vaslándzsák fölött laza virág-
görbével kihajolva, s fekete-szempillás fekete ásványrügy szemeiben a koldulás.
Amit a sorsa jelez, azt hitte, az a természetes, pedig jól tudta: nem az! De panasz,
és társadalmi, beteg szép száján sose jött, mert mi lesz, ha neki fölmondanak?
És anyám se vert meg engem! S én tudtam: így lenni nem lehet lennem! Az
én sorsom nem lehet, mint sorsuk. Sorsuk sorsa nem lesz az enyém! Mert
nem lehet! Énbennem más az Üzenet! Nekem sorsukat kell a gyöngéd gyávaságból,
kiváltani. Ami nem más, mint élettani, társadalmi szorongás! Hiszen nem
gyávák ők sem, ahogy nem gyáva a csillag, akit veled nézek most Feleségem!
Apám úgy járt e hazában, mint a Kétlábú Szorongás, emberarcú, fröccsöt-ivó Szégyen!
És nem tudta, ha meghal, miért és mire! És nem tudta, hogy nem kell szégyenkeznie!
Hogy szégyenének oka ott kinn van: a Társadalmi Dologban. De nem mondta: „Nem hiszem!”
És azt se mondta, hogy: „Igen!” Itta a fröccsöt, hallgatott. Itta a fröccsöt: énekelt.
Szájából ömölt a vére. És elment, ahogy a kiskert elmegy a télbe. Öltözik hófehérbe.
Vetkőzik: ködre, dérre. Köd-dologra és dér-dologra. Elment a Mama kezét fogva.
Elment, mint a Szégyenkezés foglya! És nem tudta, hogy nem neki kell szégyenkeznie!
Nem tudta ezt soha: életében, s hogyan is tudhatta volna: mikor meghalt? Hogyan is
tudhatta volna ezt halottan? Hiszen a holtak semmit se tudnak, nem tudnak semmit
a halottak! Akkor, fröcskölő lila vért okádva másra sem gondolt, csak a meghalásra,
húzta magához két izzadt szőke kézzel a Mamát és vérfüst-szökőkút bokorból
kiabált, „Mama, Mama, Mama, Mama,” kiabálta, és anyámat füstölgő nehéz
tüdővérével bepingálta, mint piros festékbe mártott piros ecsettel a sárgára
leszappanozott szobafalat a szobafestő, a spahtnival lekapart mészvakolat piktor-
tégla-folyadékkal nyálasan, enyvesen besatírozott kékszegélyű vándorsebeit, fodros
lapos gombatányér hullafoltjait! S a fal, mint csiga-mászta falevél, mint csigabiga-
mászta hajnali sírföld, kiskert sárga virágföldje: ezüst nyálcsíkokkal, ezüst
nyálhabszalagokkal behuzigálva, ezüst csillámpántlikákkal telefirkálva!
Anyám arcát, haját, blúzát, kötényét, kezét piros köhögés-ecsettel befestette,
ez volt az este, húzta magához az anyámat, húzta arcához az anyámat, „Mama!”
kiabálta, „Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama!”,
s tudni nem lehetett: anyját hívja, vagy anyámat. Anyját szólongatja, vagy
anyámat? Mamát vagy a Mamát? Ki tudja most már? Ki tudhatja mostan?
Harminchárom éve már ennek. S a halottak sohasem üzennek. Mert mit mond a
halott? Apám is hallgatott! Száján hatalmas alvadt fekete rózsa, pecsétviasz
piros gombakúp csókja: a megszáradt fekete vér! Feküdt az óriás, csipkés piros
pecsétviasz-ponttal titokra-zárt sárga viaszborítékba hajtogatott, Túlvilágba
írt, titkos, idegen levél, amit majd a föld-levelesládába kell bedobni gyorsan,
a Halál-Posta sír-levélgyűjtő-dobozába, feküdt a föladásra-váró, pirossal
lepecsételt szájú Utolsó Levél, feküdt meztelenűl az ágyon, mert az asszonyok
véres ingét, véres gatyáját lehúzták, a februári konyhaajtó kinyitva, mert a
konyhában halt meg, öreg dunyha varangyszagában, az öreg ágyon, és már hajnali
három, a zöld zománcernyő üveghólyagbimbója: a villanykörte égett, a világító
üvegbuborék-mellbimbó s a Meztelen egyre kékebb és egyre sárgább és egyre fehérebb,
s lábai, karjai szőrös viaszágak, a combok, a lábszárak, a hosszú, vékony,
fagyott nyálhab-rudak, s az alkarok, a felkarok, a könyökök, a térdek,
mint fehér kandiscukorból faragott gyertyatartók, s a mellkas bordalécei,
mint süvegcukorból kalapáccsal letört hosszú hegyes cukorszilánkok,
fehér félhomály szilánktollak kunyhómagánya, máglyafészke, sárga lábfejei,
mint mélytengeri viaszrózsa állatgyomor törzse, mint viaszfűzfák törzse és
nagykörmű horgas, bütykös, tyúkszemes lábujjai, mint viaszfűzfák patakvízre
hajló viaszlombja, viasz fűzfalevélfürtök, viasz-fűzfalevél ágtollak, kék
kezei, mint farkukon ülő, fölágaskodó kajmánok, két pogácsahólyagos
pikkelypajzs-falevél: a kézfej, s kitátott, hegyes, csőrös kajmán-szájak az izelt
kézujjak, a barna szemölcsrügyek a kajmán-szemek, a kézujjoldalak kajmánfogai
az apró jég-gyökérpupillás szarurózsapontok, a jáde kézujj-tyúkszemek, s a
fölágaskodó tenyerek, mint a kajmánok sárga puha pikkelyselyem hasa, és hasa szőrös viaszlavór,
s szeméremszőrzete, mint megfagyott halott katonák szájából kinőtt pihecsillám
dérbozont téli visszavonulás után, és herezsákjai elhagyott deres madárfészek két döglött pettyes, deres
madártojással, kék szeméremteste: fehérpenészes hólyagfodorszelvényes véreshurka, szőrös sárga porcelántálon.
Hogy meghalt: már ő se tudta! Mert mit tud a halott? Mit tud önmagáról?
Mit tud arról: ami volt? Mit tud arról: aki volt? És mit tud a Halál
önmagáról? És mit tud a Halál a halálról? A halál hallgat! A halott nem
beszél. És mért beszél a halottról az élő? Mert ezzel él tovább? Mert kell neki?
A halállal az életet mondja ki? Mert a halál az élet? S az élet a halál? Hisz
mire vár az ember, ha a halott fejéhez odaáll, sír, vagy nem sír, csak nézi a halottat,
s fülében idegen szivek dobolnak, s szemében mint egy fényes kövület a
megkristályosodott könyörület gyáva anyagtömb-tüzei, tűz-élei, tűz-lapjai,
tűz-sikjai hidegen tenyésznek, és mert tudja: vége az egésznek, s a puha
anyagok, lágy dolgok hamar elenyésznek, és ezzel a szenvedés-dolognak
is vége, figyelni nem akar a ragadozó fénylapulásra, párduchörgő árnyékrettegésre!
S úgy gondol az egészre, hogy az Egész a Halálnak kis Része, hogy a Halál az Egész Kicsi Része?
De miért beszél a halottról az élő, ha a halott az élőről többé sose szólhat?
Ha a halott az élőről szólni nem akar? Nem tud vagy nem akar? Ez se lenne
mindegy! És mégis fáj, ha nem köszön, ki elmegy. Fejét a fénybe előre fúrja,
fénybe vagy a sötétbe, megy gőgösen, dacosan, gyámoltalanúl, megy önmagából
már végleg kilépve, az ajtót becsapja, vagy nyitva hagyja, s a két
szoba közötti félig-nyitott ajtó fényes levegő-hengerében, pont a
levegő-középen, a deszkalap-középen hagyja gyűrűs kicsi kezét, ami úgy lóg
valahonnan a fénymagasból, mint egy piros cérnakesztyű, mint egy piros sál
piros rojtcsengője, forog lágyan, könnyen, könnyedén, mint szálán folyva lecsüngő
pici pók a boldogtalan levegő-áramlattól, a nyitott hidegtől, hisz kötélen
lengünk csöndesen, amerre fúj a szél, kötélen lengünk csöndesen, amerről
fúj a szél, hanyattdönt a szél a levegőben, megy önmagából fehéren
kibújva, megy cammogva könnyedén, vissza se nézve, nem nézve az elhagyott
egészre, nem nézve hátra, megy az Árulásba, az árulásra se nézve, sem a
halott testénél kuporgó, síró csöppnyi részre, megy az áruló, megy a bitang, megy
az elhagyó vizikutya-hang, megy az áruló madártehén, ott lépdel egy csillag tüsketűz-
szivén, s ő már se hang, se fény, se gyász, se láz, se bűnhődés, se vígasztalás,
se bűn, se büntetés, se akarat, se kín, se dolog, se öröm! Hozzá akkor hát
mi közöm? Csak ami volt? Nem szól a madár, a csillag is halott? Nem szól a
halott, csak a csillag rikolt. Vagy egy madár? Hiszen már hajnali három! És
hallgatnak ők, ott túl a Világon. És ami megmarad, az így marad? Vagy változik?
S ha csak a Semmi fogad? Vagy valóban Túlvilág? Valóban: Lét? Az az ott-
igazabb Másik? Mért élünk akkor: épp az Elmúlásig? Ötvenmillió év múlva
Létezésünk lábnyoma se látszik! De lehet, hogy már holnap! Összedől minden,
s a Földgolyó termonukleáris tűzcsókok ejakulátumába olvad, s lesz mint egy
millió üvegsejtből vak-eggyé ámuló természet-anyagolvadék üvegdió, s
mint üveghalott forró s dermedő üvegcsönd-űrlakó, testére-olvadt üvegingben
kering tovább az Ámulva-Elmúló. Teste üveg, szíve vérkása-tűzanyag!
Kering az Embertelen Űrben! Embertelenűl! S ha van az a Másik Világ? Ha beledob az
Elmúlás Türelme, magába úgy fogad, hogy föloldódok Benne, mint
pohár vízben a sókristály, áttetszően, láthatatlanúl, mert maga is áttetsző,
s láthatatlan? Vagy öröklét-anyagát olvadtan befestve, párologván füstölögve, mint
vízben a hipermangánkristály, ha egy kristályszemet beledobunk, s az
füstölni, forrni kezd a vízben, pici lila buborékkal széterjedni kezd, renyhe és
kemény lila füstlombokkal, csóvafüst-erjedéspáfrányokkal úgy terjedni és
lila füstkéve-gomolyokkal bodrosan, egyre enyhültebben gomolyogni, hogy mire
megsemmisül a sötétlila kristályrög-anyag, a fortyogó fölbomlás kihül, hiszen a
lila szemcse elolvadt, a Befogadó kívűl és belűl lila egyneműség lesz,
a kristály szétfoszlott, mint a pára, nem emlékszik önmagára, hiszen nem
emlékezhetik, mert önmaga nincsen, csak az a Befogadó Örök Anyag, az
a Magába-Olvasztó Tudat, de ő sem ugyanaz már, de már ő is a Más,
hiszen a Lila Kristályváltozás lila párafüsttel semmivé szétesve úgy él
abban az Örök Tudatban, hogy teljességét lilára befestve, a fölbomlással az
egész víztömböt egyenletesen betölti. Általam más lesz és én más általa.
Én benne mindenütt, s ő mindenütt velem. Mert föloldódtam benne:
megváltoztattam őt, s mert magába olvasztott: megszüntetett engem. És
én is ő lettem, mert föloldódtam benne. S ő már a foglyom, mert
fölbomlásom lényébe keverte. Igy van? Igy lesz? Nem tudom. Ez az alkony
ne legyen Alkonyom! Élek még s élni akarok! És ha majd meghalok?
Hiszen nekem is meg kell halni egyszer!, ne úgy várjatok Semmi-Fürtök,
vagy Angyalok, ahogy szegény apámat! Mert őt unszolhatta még ott is a Nem-Lét
Alázat, hogy semmi-kalapját emelje le semmi-kezével a Gőgös Semmi előtt!
Hogy semmi-kezével mélyen kalapot emelve, úgy köszönjön kicsit meggörnyedve
a Semminek, mint aki van. A boldogtalan. Pedig csak földbe tettük.
Eltemettük. Mert a halottakat el kell temetni szépen. Kalap nélkül feküdt
le a földbe! Ha meghalok? Én úgy megyek el innét, akár a Nemlét
fogad, akár az Öröklét, hogy a Halandóság nem rázza rám az öklét, mert
hittem értelmes sorsodban Világ. Halandó Anyag-Szomjúság. Halandó Élet-
Szomjúság! Hittem. Akár van Isten, akár nincs Isten! Ha Öröklét fogad, ha Nemlét!
Apám kalapot emelt a Semminek. A Semmire alázatosan kalapját emelte!
De minek? De kinek? Hiszen szívében büszke volt szegény. Mint egy többemeletes
árva társadalmi költemény, mint egy nyers társadalom-vers, dühös rostokból,
létkemény fonalakból szőve, de a vers-szív, s annak tiszta bőre gyöngéd
gömbölyű illat-torony, rugalmas, édes mosolyfelhő, közepén barna gyűszűvel,
darázspotroh-alakú barna gombbal, pontcsatorna-köldökű pihés barna rüggyel,
mint a kamaszlány mellecskéje. Dehát a Semmi előtt kalapot emelt, kicsit
meghajolva, mint úr előtt zsíros szürke posztókalapját a szolga, kicsit
meggörnyedve alázatosan, szótlanúl szorongva, s szőke arcán harmat-muszlin-
kendő, kék szemén harmatpára csókok, lázas fényfátyol-zsebkendők! Pedig
csak a földbe tettük, pedig kalap nélkül temettük! Kalapja ott maradt
a konyhafogason. A zöld mosdókasztli fölé csavarozott zöld léc vastag acéldrót-
rackaszarván, a tekert tehénszarv csúcsgombján, a piros fagolyón. És mi lett
volna, ha nem a Seholnincs-Sehova-Se ide-Se oda Második Létbe kerűl,
a földbe, betemetetten, a biai földbe, a biai temetőbe, hanem az Isten elé?
Az Isten elé, aki van, aki nincs, nem tudom, s azt se tudom, ő mit tudott
Túlvilágról, Istenről, Végtelenről, ami van, aki nincs, aki van, ami nincs,
hiszen azt se tudom, apám tudott-e valamit erről a Valamiről, arról
az emberalakú istenfényből összegyúrt Emberről, erről a sztaniolból,
álomsugárzásból, fekete fényből, túlvilágnyálból, isten-könnyből,
öröklét-spermiumból és földi tiszta sárból összegyúrt Egyszerű
Értelemről, erről a szelíd és haragos
Egyszerű Kegyelemről, aki járhatott itt a földön egyszer, az a gyöngéd, buja,
bánatos, gyáva, bujdokló, rettegő, settenkedő, bájoló, varázsló, szerelmes, faját
nem szaporító, gyógyító, vakot látással vidító, leprást rothadás-szennyétől
megtisztító, halottat is föltámasztó, ördögöt elámító, halat-kenyeret szaporító,
asszony balzsam-csókját hajában hódító, rühes lábakat mosó, illatos kenőccsel
bekent szőrzetű, vizet csöndesítő, vizen-járni tudó Vígasztalhatatlan Emberalak!
Apám elrohadt a föld alatt. Most már talán csak csont, vagy az se! A
Mama csontjai közé feküdt, a Csontváz-Mama ölébe, mint a halott
Jézus anyja ölébe, hogy ringassa őt a Mama, a Mama, a Mama, s ő kísérje
őt a Semmi Anyaghitébe az embertelen rothadás-úton. A Mama
csontjai közé feküdt, s Papa csontjai közé akar feküdni: anyám, Mama
a Papa csontvázára, a fehér porcelánkréta léc-vonal-gömb kúszaságra,
mint magára-hagyott fészekre a visszatért madár. Mint az alkony fészkébe
az este. Hogy neki mégegyszer mindent megadjon, csontjára rárohadjon, s
úgy olvadjanak össze ott a földben, az utolsó szerelemben, ahogy élő életükben
talán sose tették! Hogy legalább ott megadja rothadó testével azt a vígaszt,
azt a teljes feloldozást, azt a semmi-panaszt, azt a gyászt-nem-ismerő
tiszta édes oldást, azt a testébe-betört vértelen, jajgató legszebb gyönyört,
amit élő életében tán sose tudott! Azok a szerelem-sívár őszi éjszakák, azok
a sivatag-szerelem téli esték, azok a hörgés-vérviszony nyári hajnalok,
azok a nyitott szemgolyó-iszony tavaszi ködhideg dércsipkelobogás fehér
szerelemtüzek! Azok a szerelemsírások, szerelemszagok! Könny, verejték,
ondónyál, hüvelytűz, vér, átizzadt vászon, penészes kukoricalevél, birsalma,
befőttesüveg, rothadó, megfagyott hamu, hálóing, slicces hosszúgatya, vizelet,
bugyi, párolgó zoknik, hét tőrrel átszúrt szívű goblein-Szűz Mária, hímzett
szines Jézuskrisztus szaga! A Csönd akkorát ütött, mint a nagyharang.
Mint a nagyharang, ha tűzvészre elsőt kondítanak! S ugrik a nép már,
ugrik az utcanép ingben, gatyában, szalad vödörrel, ásóval, kapával, szalad
mezitláb, s „tűz van, tűz van, tűz van”, kiabálnak s a fehér ordítozás
fehér vászoncsíkjaival tekeri be a vérző feketeséget a közös rettegés! S vörösen
fénylik a keleti ég, mintha hitünket gyötrő irtózatos északi fény születne éppen, iszonyatos
űr-madár tojna világnagy piros tojást, egy házba villám csapott, valaki fölgyújtotta
mások szalmakazlát, szeretkezés után parázsló csikket dobott magafeledten a szalmalukba,
míg bugyiját, melltartóját vette föl a nő, de előbb zsebkendővel combjai
méz-sebhely közét kitörölte, mert véresen gyöngyözött az, mint késsel fölvágott
hal, a fehér selyemgyöngy hasi bőrszövet, a rózsafehér halhús, s a nyitott hal-has
belsejében a véres belső szervek, nyálkahártyák, tekervény-rügyek, véres hab-pacák,
s az asszony szőrzete a hasfalra fürtösen fölgöndörödő, a szív-alakú fekete
pamut-pajzs: spermaszálas, ondópálcikás és szaga mint a tojásfehérje szaga,
mint rothadó gyöngyvirág szaga a spermaillat, égő gyufát dugott a korhadó nádtető fekete sólyomszárny-
tollaiba, a nádkéve-tollcsokrok közé, s ég már a ház, lángol az ablakkeret,
ajtókeret, égnek a nádtető egyméteres zöld csigaszemei, a zöld kagylórózsa-
szemű zöld húscsésze-csipketorony kőrózsák, féltékenység, gyűlölet, bosszú,
kajlaság: ki tudja, ki tette, talán ez, talán az és félreverik mindkét templomban
a harangokat, s a kisgyerek meztelenűl sír az udvaron, az asszony földre-
kuporodva, összegörnyedve jajgat, mintha szülne, mint aki utolsó órában már,
s most érték el tolófájásai, fetreng görcsben a földön, férje katona a fronton,
az udvarra kieresztve a ló, kieresztve az udvarra a tehén, nyerít a ló, bőg a
tehén, s a könnyes lószemekben, könnyes tehénszemekben, a tojásdad
ősgolyókban a gyermekkori nyáréji atombombarobbanás gomolygó gombatörzsű,
tüzfüst-nyakú, tűzgyűrű-gallérú, lánggyűrű nyak-glóriájú, tűzgolyó-fejű
halálgomolygása! Pici tűzgomba tűzárnyak, hosszú bordás fényrács szempilla-
árnyak a nedvrügyes lószemekben, könnybimbós tehénszemekben. S a lópupillák,
tehénpupillák koromvödör tenyészetében erjedő tűzgolyók. S iszkol a kutya
a kerti sötétbe, iszkol vonítva a piros fényfehérbe, s a fészektelen fecskék
csivitelve, sírva cikáznak a pirosfekete fényben, a vörös feketeségben,
mert a fecskefészek is elégett az ereszgerenda belső tövében, a szürke sárcsipke-
kosár, s parázspillantásként üszkösen lehullt, mint fordított, tűznyelü cement-esernyő,
mint fekete a vörösben, vörös a feketében, mint Julien Sorel az asszonyi reményben,
mint Julien Sorel asszonytól asszonyig, a megaláztatásban, szegénység-gyűlöletében,
cikáznak, mint gyermekkéz kék ceruzavonalai összevissza a piros papíron.
Aztán Mathilde, a Hajnal, a Virradat lefüggönyözött hintó-kocsijában ül
egyedül, a véres, fekete ruharedő-dombon, térdén Julien Sorel levágott feje.
A nyakcsonkból vér szivárog, mint kutyatej kettétört szárából
a ragacsos növénytejföl, a virág szárcsövéből, s a szárcső keskeny-oldalfalú zöld perem-
gyűrűjéből, buggyan, bugyog enyvesen. Fekete selyemkesztyűs kezeivel markolja a
fekete hajfürtöket. Mint egy Mítikus Istenasszony a Lefejezett Alvilág fejét. A bánat-fürtöset.
Az árnybozont-szörnygyapjasat. A lezárt szemhéjak alatt mintha mozogna a szemdomborulat.
A guillotine, a nyaktiló! A szerelemből már csak ez maradt! A tűzzel
vérző éjszakából már csak ez maradt! Az emberbűn lenyakazott feje.
Az embergyűlölet guillotine-nal levágott feje. Mint szétfolyva megfagyott
tojássárgája a halott szemhéjkupak. És nincsenek szavak! Mert voltak
a szavak! Mert voltak a szavak: már nincsenek szavak! Viszi a
szerelmes hajnal az éjt, viszi a hűség a bűn fejét. Viszi a bűn a hűség levágott
fejét! És szerelemkönyörgés, óraketyegés. És szerelemsírás, óraketyegés. A
vekkeróra fekete ketyegése! Mint kabócák, tücskök, cikádák cirpelése! Ahogy sárgafekete
szárnyreszelőlécét az a kis ugróvillás állat a comb-belső mángorlódeszkájához
dörzsöli, a kitin lécreszelőket a kitin fogaskerékhát vízszintes fogéleihez,
ahogy fogaskerékrecés szárnyereit a fogaskeréktollas comberekhez dörzsöli
gyorsan, ütemesen, keményen, s szikrázó tűzszeletekre vagdossa a koraőszi
éjszakát, a későnyarat az állat az égi csillagszenvedésben, s fekete tűzforgácsokban
az éj a sötétkék izzáscirpelésben, a lázban-szeletelő cirpelés-nászban,
ahogy a kabóca hólyagos hártyatrombitáját fújja részeg önismeretben, míg
a hajnal nem pöccinti arany-gyámolítással harmatköd-zacskó szivét, míg
ki nem látszik a fekete nyálból a hajnal piros kisujja, ahogy egy
asszonycsikló a fekete szőrözönből, mint a piros pipacs rongypapír-
kelyhéből a fekete bibe, vadrózsa sziromcsillag-arcán,
vadrózsa-arc tűzpettyes aranyrózsagomb-szivén alvó orrszarvú bogár sötétkék
tüskével előre-görnyedő homlokpáncél-koponyaszarva, ahogy a cikáda
zöld gyémántfűrészelés gyötrelem-szabálya a tengerparti nyári éjszakát trillió
fekete hang-darabra vágja, ahogy a tücsök hangjával harapja, millió fekete
gyászfalatra az éji árva csöndet: az ébresztőóra gyors fekete ketyegése, mint
asszonykézben a konyhakés gyors, szabályos, pontos hagymaszeletelése,
s az eres hagymahús fehérzöld vékony növényszeletekre, apró zöld növénykockákra
aprítva, ahogy az asszony a petrezselymet nagy késsel apró zöld szalag-tésztává vágja gyorsan!
Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak:
óraketyegés-guillotine-nal lefejezve a milliárd pillanat-nyak, fekete óraketyegés-
nyaktilóval levágva a milliárd fekete időpercecske, kék időhólyag-fejecske,
millió Julien Sorel-fej hevert pezsegve a csöndsötétben, millió levágott Julien Sorel-
fej hemzsegett buborékpattogással a ketyegés sötét pillanat-szünetében, millió
füstbodros fekete csöndgolyó gurult le a ketyegés kés-élei alatt virrasztásom
véres fürészpor-kosarába, gyöngyözött millió elvágott-nyakú pillanat-buborék
a szülői szerelem-homályba, a gépi bárddal másodpercekként lefejezett idő fekete
másodperc-csöndhólyagai hulltak zuhogva éjszakámba, a csönd fekete nyaktiló-
áldozatai, a másodperc-Sorel-fejek, a másodperc-Julienek fekete foszforfüst
hólyag-gyöngyfejei hemzsegtek sisteregve, mint pengével, ollóval szeletekre vágott lárva,
szelvényes szeletekre vágott zöld hernyócska, gyűrűs szeletekre vagdosott giliszta,
a csettegő idő-olló pontos gyors csattogással fényes élei közűl okádta, hányta,
fosta, dobta a fénylő csöndszitára, a sárga holdszitarácsra a sötétben vérző
másodperc-fejeket! Ketyegő tömegkivégzés volt ez, ketyegő mészárlás, ketyegő
tömegirtás! Ketyegő időpontocska-nyeszetelés. Fekete pontidő-fejlefűrészelés!
A valaha boldog idő másodpercei, mint vérző fekete pontok hulltak virrasztó
nyitott szememre! A ketyegéssel szétvágott pillanat-pálcikák folytak a fekete
ketyegés gépi kései alól, mint a mák, ha barna papírzacskóból sárga tányérba
öntik. Mert a hold sárga hártyafémből aranytányért gyúrt a kis szobában.
S a gyűrt hártyafém-holdtányér nem is fény volt, de a csöndön lebegő medúzahólyag,
aranyrojt-fürtszoknyás világító hólyagmedúza. Szégyenem. Nemiségem. Lázam.
Véres időfejecskék, idővér-sáriszap, véres pontpillanat, fekete ponthalmaz
halálbódulat! Tömegmészárlás volt az óraketyegés! S a ketyegő géppel
másodpercenként lefejezett idő pillanatpontjai úgy hevertek a holdtál szoba-
mosolyában, a fekete időgömböcskék, a fekete hólyagcsöndecskék, a fekete
vaspontgolyók, a fekete ólompontok, a fekete álmatlanság időpillanat-
pontok, mint egy kiló mákszem a bolti réz-mérlegserpenyőben, mint egy kiló
kék mák sárga porcelántálban, mint tömegsírban egymáson a száradó
vérrel összeragadt levágott emberfejek! A befejezett másodperc-halál,
a ketyegés-késsel lefejezett idő minden belűl-üres fekete térgömbje, mint
görbe térvilágegyetem, mint fekete füstfényből, fehér fényfüstből fújt apró
üveghólyag! Zárt üveghólyag-térkoponya, amibe a gépi késketyegéssel
lefejezett idő, a láthatatlan, anyagtalan fekete pont-test van bezárva!
A kivégzett idő vérző hullafejeibe temetve ültem vacogva, mint a
halálraítélt. Mint siralomházban a halálraítélt! Ültem a sűrű, pontos
ketyegésben, mint sűrű, pontos szeletelésben, mint százmilliárd késben,
pontosan csapkodó kés-hemzsegésben, ültem a ketyegő kivégzésben,
ültem a ketyegő szenvedésben, ültem a gépi halál-jelzésben, mint büdös
siralomházban a halálraítélt. Ültem a Kés-Pillanatot várva, vártam a
halálra, amikor jönnek, zörögnek, intenek! Hallottam a cipők, bakancsok kopogását,
ahogy csikorogva kinyitják a zárkát, s a zárkaajtó kinyílik nyikorogva,
mint egy vashorogra akasztott vas-Biblia. Várt a Kivégzésre az Emberfia!
Várt a halálra az Emberfia! Várt a halandó, aki jól tudta: szavakban
hihető el csak, hogy ő is halhatatlan, hiszen ember ő is, ember, s így, halandó!
S izzadtam és sírtam a holdfénysötétben, mint halálraítélt a villanykörtefényben,
a légyszar-pettyes üvegbuborék elektromos fénytüzében, mert már előtte áll
a hóhér, a pap, az ügyész, az orvos, a hóhérsegéd, az ügyvéd, a bíró! S a rab
áll, mint egy hülye, s mint egy hülye nyálzik, s ondónyálas nadrágja eleje,
s combján a vizelet csorog, s ürülékszagú darócnadrágja, s áll hülyén,
s a körmeit rágja bambán, aztán összeesik! Aztán hónaljába karolnak,
s húzva elviszik. Bakancsa orra a betonlapot nyiszálva karcolja, mint a
bűn a papot, aki sápadtan imádkozik! Ültem a Ketyegő Rettegésben, ültem
a Rettegés-Ketyegésben. És senki nem jött! Csak a hold nyitott ajtót a zöld-
virágmintás hengerelt szobafalon. Úgy nyitott fényajtót, mint aki üres könyvet
lapoz. Vastag könyvvé kötött papírlapokat. Amilyenekbe verseimet írom.
Irjak fehér hitére, mondta. S én tudtam: a hold nem alattomos. Mert tudtam:
a hold sose csap be engem. Ültem izzadtan a büdös dunyha alatt, kisfiú-
ágyékom meztelen redős csigabigaszarva keményen fölgyűrödött sárga kamilla-
virágfej csigaszemével, mint apró lopótök, s szorongva lestem ki a dunyha alól:
fülemmel, szememmel, hisz tudtam, a holdsárga mit mutat nekem, s tudtam
azt is, azt is tudtam én: nem a holdfény fehér lapjaira írom majd megváltó Énekem!
Amire akkor még csak készülődtem! Hisz mással nem is törődtem. Pedig megcsináltam
mindent, amit kellett, csak nem akartam azt az engedelmet, fát vágtam, vizet húztam,
kapáltam, napszámba jártam a kőmüvesekhez, az ácshoz, az uradalomba, aratni
jártam, fát vágni télen az erdőbe, gazolni a vasútra, nyolcévesen, tízévesen, tizenkét-
évesen, tizennégyévesen, vittem tizenhárom-évesen a cementes-zsákot a kőmüves-
pallón, a cikkcakkos ferde, Z-alakú, meredek deszkahídon az ablaküreges
tégladoboz emeletére, s néztem: a téglasorok, piros tégladoboz-oldalak közül, a
fugákból úgy buggyan ki zsírosan, kövéren, fehéren a habarcs, mint csillogó hájrózsa, mint
ló szájából a hab, úgy buggyan ki sárgán, fagyott-fodrosan a malter, mint a kisfiú fekete
szeméből a könny, ami nem is könny, de zöld epe, sárga epeváladék, mint a kisfiú
szeméből a könny, akit a hülye legények, kőmüves-segédek röhögve seggbe-rúgtak,
s hátul kellett mennie mindíg, ha malterosládát cipelt, s a hülye Marci
elől a ládafoggantyút mindíg olyan magasra emelte, szinte a hóna alá a két
deszkarúd-tehénlábat, hogy a zsíros szürke habarcs bugyogva kövéren fekete kis
gatyája derékgumijára folyt, s a fekete hernyós, szelvényes fodorzsákocska,
a derekat átkötő vászonhurka-pántocska fölhólyagzása mögött a kisfiú-
hason, mert a súlytól meggörnyedt szegény, s azt hitte, hónaljánál szive kiszakad,
a kisfiú-hason a kisfiú szégyenkező pihekoszorús pöcsére folyt! S a lécbordás, pallólépcső
deszka-teraszain ha nyögve megállt, s a láda koporsóhátulját sírva letette: a
másik az le nem tette, csak röhögött, s folyt a malter, mint Szent Mihály-
lován vitt koporsó hátuljából nyáron a hullabüdösség, a hullalé,
nyáron, mikor az asztalra, vagy az állványra a fekete halál-fürészbakra
emelt koporsó, a hullával megtöltött aranyírásos hosszú fekete Charon-
ladikja koporsó alá vödörben, vagy lavórban, vagy vájdlingban jeget tesznek,
nagy szilánkos jégkristálykockákat, üvegfodros és buborékcsipkés jégszilánkokat,
kilós jégrögöket, amit a hentestől hoztak, vagy a községháza nádsüvegű
jégverméből, s a jégtartó edény mintha óriás szitakötőszemekkel lenne
megtöltve, mert már büdös a halott, bűzlik a hús, de másképp büdös,
mint mielőtt meghalt, mint amikor meghalt, s úgy néztek rá
a sárga malter habtojás buborékszemei, a mész-cement-víz-homok-
összekeveredés szürke habarcs-szemgolyók, mint a fölágaskodó koporsó
üveg-ablakából a nyitott-szemű halott! Mint Szabó Jani, akit hanyatt
hoztam le a lépcsőn a sötétbarna koporsó hátsó lábait fogva, hátúl, az ő
lábai alatt, s a lépcső oly meredek volt, hogy mikor lefele tapogattam hanyatt
lábaimmal a szögletes cementfokokat, a koporsó ferde ívben szinte fölállt,
fölágaskodott, mint egy fekete ló, kockás barna deszkacsikó, és Jani sárga arca
a koporsó-ablaküvegéhez szorúlt, s úgy nézett engem nyitott szemeivel, aki
hanyatt lent álltam alatta, s lábaimmal tapogattam, mint botjával a
vak a járdát ütögeti, mint szarvával a csigabiga a virágszárakat, fűszálakat,
mint sárga páncélszív orrfejével az ablaküveg fényét a fürkészdarázs, ahogy sárga
porcelán-ikerrózsa pajzsfejét az üveghez koppanva, csattogva odaveri, mert a
fényben az utat keresi, s az utat nem találja és sárga napraforgó tányér-kettős,
barna gumigégés fejével az üveget ütögeti, s ütögeti a fényt barna ikradorong
izelt csáp-pálcáival, mint mellső lábaival a légy a tányér fehér porcelán-peremét
tapogatja, fogdossa szinte, mint vak a fehér házfalat, a fekete légy, akinek
kidülledt szemei barna gesztenyék, akinek kiguvadt szemei, mint tűvel barna
pontgömbhalmazzá szurkált barna gesztenyék és fekete öltönye, mint a fekete
falusi papoké, akik úgy temetnek, csuhájuk fényes, zsíros, kopott, öreg, hosszú szürke
csíkokkal függőlegesen vonalazott, mint egy ezüst-szálakkal bevonalozott
fekete irkalap, a ráncos papi szoknya, és kezüket összedörzsölik, az ezüstcsíkos
fekete reverenda-szoknyás, barna gesztenyeszemű paplegyek, mint temetés előtt
a papok, s Szabó Jani úgy nézett engem a koporsóból, mint vonatablakból a messzire
utazó, amikor az ablak már fölhúzva, fütyűl a mozdony, sípol a fekete gép, a zöld
sáskapotroh-testű elektromos gépszerkezet, a villanymozdony, s a harmadosztályú
fekete vagon gurulni kezd a sinen a végtelen felé! Vittem meztelen háttal az 50
kilós cementes-zsákot, a 70 kilós búzás-zsákot a rozoga, a szuvas, lapos borda-
léces padláslépcsőn a padlásra, s gerinccsatornámon folyt a víz, a forró
verejtékcsurgás hátsó combvágatom között a végbélcsókpontig égett, égette a
fekete ánusz-lukat, mintha ecetet öntöttek volna oda, oltott mész levét, forró
zsírt, s tapogattam vak lábaimmal a lépcsőfokokat, a porzó és poros lépéspillanatokat,
a deszka merev nyelveit, mint légpárna-csúszólencsés gömbtalpú lábaival
a víz felülethártyáját a vizipók, mielőtt csúszni kezd a vizen, hat lábbal korcsolyázni,
ahogy én korcsolyáztam a biai tavon, tapogattam megvakult lábaimmal, a padlás-
lépcső fokait, a lapos, szuvas tollakat, mint a csönd szivárványos hártyáit
a lószunyog, a magas kerékkúpszerű, ízelt barna drótokból és hosszú pálcikákból
összeszerelt csüngő ernyőváz-szerkezet, a celofán-négylevelű-lóhere-hátú,
a négyszárnyú, két kisebb, két nagyobb merev hártyalúdtoll helikopterszárny-
lapátú állat-drótkosár-csengő, mint a lópók a levegő széleit csuklós dróthuzal
lábaival, az ízelten, csuklós szögletesen mozgó kitincérnaharang robot-állat,
magas csöndüveg-ablakú, lábléc-ablakkeretű drótkupola. Több ponthalmaz-
szemű állat-Bazilika-kupola! Mert mindent megcsináltam, amit kellett, hisz
minden kellett, kellett a pénz és kellett a munka, s ha nem mondták, hogy: „kis
Juhász”, boltba futottam, sóért, cukorért, mákért, élesztőért, és gyárba jártam,
pamutfonodába, három műszakban dolgoztam a gyárban, tizenhétévesen,
reggel egy féldeci kevertet ittam (barackpálinka+császárkörte), vagy egy nagy
krigli habos sört, s a sörhab úgy folyt le az üvegbordás-üvegvályús korsóoldalon,
mint a chartres-i katedrális üvegablakain befolyó napfény, s a szines ólomüveg-
Bibliák átvilágított lapjaitól pettyes lett a fekete Brachiosaurus-kőgyomor, az
őssárkány-bendő árnyékbelseje: piros pettyek, sárga pettyek, zöld pettyek, lila
pettyek, barna pettyek, narancspontok, tűzpontok, kék pontok, aranypontok, lila
pontok, ezüstpontok sűrű-laza rezgéshalmaza volt a fekete kőgyomorlevegő,
s Reiner Maria Rilke s Paul Claudel s Charles Péguy csúszkált ott térden,
mint három térden-vánszorgó Imádkozó Sáska, három térdrehullt Ájtatos Manó!
S a söröskorsó párás oldalán jobb mutatóujjam bőrlécpajzsának lenyomata, mint
fehér vályúvonalakból és sűrű dérlécekből épített évgyűrű-korona, kettéfűrészelt tölgyfa sárga
évgyűrű-arca, mint egy ismeretlen titkos létező lábnyoma, a hajnal piros talpnyoma a párán.
S a sörhab a fehér párafátylas kriglioldalon, a fehér harmatmuszlinos üveg-
borda hengeroldalon pezsegve és nyúlva lecsúszott, mint testünkről a dunyha,
a könnyű, nyulós habdunyha, mint testünkről a dunyha a szerelemben, mert
szerelmes voltam egy halványpirosra kifestett szájú zsidó munkáslányba, C.
Gabriellába, mert legszebb lányok a gyári lányok, reggel hétkor, éjjeli műszak
után, mikor könnyű blúzt vesznek, kis csecsükön fehér selyempillangó melltartó,
s csigatest-redős, csigabigaszarv-redős szájuk olcsó halványpiros rúzzsal
vékonyan bekenve. Oly vékonyan, hogy az ajkak sűrű redőibe már nem
juthat festék, hiszen spórolni kell nagyon. S a lágy, könnyű rúzs-
zománccal bekent ajkak függőleges fehér redővonalai, papírél-vékony
ránc-vályúi, mint fehér halcsontváz, mint halcsontváz szálkafüggönye, mert átlátszó
rózsaszín hal volt Gabriella szája, rúzspikkelyes-ajakbőrfoszlánypikkelyes, s a halhúson
átsütött a rózsahal üvegcsontváz-vonaltolla. És Marxot olvastunk és Engelsről
vitáztunk, és Mehringről, Bebelről, az anarchistákról, Bakunyinról,
Bucharinról. S az Új Társadalomról, amit most mi csinálunk. Amit már
mi csinálunk. Néha fölmentem Papához a második emeletre, ült egy kis üveg-
cellában, az „irodában”, cigarettázott és köhögött. Ült a barna széken,
szájában keskeny számlétrafogas-arcú hőmérő. Szájában lázmérő,
mint egy cigaretta. Néha azt mondta a lázmérő-üvegcigaretta lapos zárt csőtestét rossz, sárga
fogai közé harapva, rekedt suttogással, hogy az üvegoldalakon nyálbuborékok fényes
tornya tolódott kifelé az üveganyagra tapadva, mint a csigaszem, néha azt mondta:
„Ott fekszenek a vattakazalban meztelenűl, s az a nő markába fogja a férfi micsodáját!”
Szájában a lázmérő, mint egy cigaretta. Azt szopogatta. Lázát úgy mérte éjfélkor,
mint aki cigarettázik. Ült az iszonyatos gépi rázkódásban,
s az üvegcellában is ahol ültünk, mint egy kiszáradt szitakötő kupolásra
kiszáradt cellarózsa szemében, az üveghártya-rózsacella belsejében is, ahol
ültünk, egy faládán én, apám egy barna széken, gyapotpiheörvények, gyapotpehely-
lángtölcsérek kavarogtak lágyan, pillepontok hófüst-kavarodása volt
a gyárbelső üvegcellarózsa üvegszívbelseje. Cigarettáztam. Apám is szívta. Köhögött.
Hát csoda, hogy meghalt? Ki csodálja? Az életnek akkor az volt az ára! Én tudtam,
hogy meg fog halni nemsokára! Pedig mindent megcsináltam. Mentem a padlásra,
cementes-zsákkal gyermek-hátamon. Mintha egy őssárkány csontvázának bordáin
lépkednék nyögve lassan és hajladoztak a szuvas bordacsontok. Vonattal
jártam haza Biára, vagy ott aludtam Hantai Simonnál a Damjanich-utcában,
poloskákból összedagadt szalmazsák volt az ágyam. Háború után. Amibe nem
haltam bele. Hát a háborúba! Ez volt a hiba? Én irtóztam attól az emberárulástól,
nemzetárulástól, a masirozó terrort, a zöld terrort gyűlöltem én. A sorozótáborból haza-
szöktem, hitemet föl nem adtam! Megmaradtam! Mert azért azt tudta a szegény,
a szegények fia, tudtam én, hogy azt a világtéboly-világterrort nem szabad szolgálnia!
Mert nem lehet szolgálnia! Hogy inkább meghal, de föl nem adja hitét, a
szegényekét, a holnapét, az Új Társadalomét! Mert jobb a halál, mint a Társadalom-
Depresszió-Rabság! Mert több a halál, mint a Hamis Szabadság! Mert az Elnyomás
az nem lehet hite! Ezt tudtam akkor! Hogy dögletes az a Jelenkor, amelyben élnem
kelletett! Hiszen beleszülettem! Akkor? Jelenkor? Tudod-e Újkor, Történelmünk
Gyötrött Lángoló Új-kora: miről beszélek? És nem te tehetsz róla, hogy nem halt
meg az Ének ifjú szivemben, hogy Brontoszaurus-Tyrannoszaurusz Rex-époszaim
ki nem haltak, meg nem döglöttek az irtózatos Természet-ütemben, az iszonyatos
kék sugárözönben, a meztelen vak természeti fényben, vagy Bánatheggyé földagadt
kőpuhány-testünk nem halt ön-sötétjük szelid förtelem-testtömegébe hullva
beomolva, pislogó elme-szegényen, mint az ős-sárkányok minden fajtája,
faja, lénye, mint a szupernóva-kollapszus, mint az ős-sárkányok tömeg-
pusztulása évmilliókon át, ős-sárkányok sugár-rothadása, ingerszegénység-
rohadása, mert fejletlen volt idegrendszerük, agyuk akár egy nagyobb dió, s mire
az eleven üzenet agyukból templomtorony-nagy lábukig ért, ha vasúti
várócsarnok-nagy kígyóhólyag böhöm testük, eleven kőrücsök-bőrfelületük, megfagyott
palaiszap-bőrük homályhabjaitól, ha támasztó és egyensúlyozó rettentő
sárkánykengurufarkuk roppant hajóorrcsúcsvégeiből a reménytelen remény-ismeret
üzenet-lángja, kérés-árama, kérdés-elektromossága a gerinc-csontlánckúp
csigolya-agyáig ért, kókuszdiónyi sárkány-agyukig ért, már nem tudták
fönnmaradássá élni, megmaradássá tudni az oda-kérést, az ide-parancsot,
mert a ritka neuronszálak lassú neuronútján oly lassan vándorolt az ide-
oda-üzenet, a nász-szegény neuronhálózat oly lustán, oly szegényesen
vitte-hozta a létszükséglet-utasítást, hogy már nem tudtak
védekezni, se elbújni, se ütni, se tojni, se verekedni, se marcangolni, se legelni,
a tudatos természet új s új rajokban küldte rohamra rájuk okosabb,
gyorsabb, könnyebb, bonyolúltabb, gazdagabb-agyú lényeit, megölő fényeit, s
úgy haltak meg ártatlanúl és árván, ahogy kihal egyszer az emberiség. Ártatlanúl
és árván! Ártatlanúl és árván? Hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk és
mindnyájan bűnösök leszünk: ha ez a halál megtörténik egyszer, ha ez a
halál megtörténhetik! S az Emberiség közös bűne lesz, ha úgy történik, ahogy
nem szabadna! Ha ez a Megsokszorozott Tudás: a Pusztulás! Ha azt
hisszük, ez a tudatkemény-létpuha emberi lét úgy fejlődött és azért és
akképp, hogy az Emberiség-Halált, a Közös-Meghalást tudása anyag-
fegyvereivel, gyanakvása tudás-gépeivel, egymástól-rettegése gépi ideológia-
szerkezeteivel, egymás-irtózata hatalom-gépeivel kurva-könnyen és
elme-részegen hű emberszivünkre, léthűség-emberiséghitünkre rohassza!
Az Emberlétnek akkor mi a haszna? És mi haszna volt annak akkor, hogy
éltünk: Emberiség? A Természetnek, a Tudatnak, a Létfejlődésnek, a
Léttudatnak, a Halandóságtudatnak, a Halhatatlan Reménynek, a Történelemnek,
a Kultúrának, Civilizációnak? A Föltevésnek és a Ténynek? A Természeti
Szépnek és a Társadalmi Szépnek, a Történelmi Szépnek? A Hitnek, a
Jövőnek, a Nem-Halálra-Vágyó-Emberiségnek? Atompalást? Lézerernyő?
Nukleáris Esernyő? Lézerfegyverköpeny? Kozmikus Esernyő? Kozmikus
Védelmi Esernyő? Sugárfegyver-Űrállomásfürt-pajzs?
Képzelet-halálvonalak Gömbrács-Ketrecében az Őrületbe-iszonyuló Emberiség-
Földgolyó! Halálvonalak Szövedék-Gömbketrecében, pusztítás-ívek tudatos
Képzelet-Ketrecgömbjében: Földgolyó-létünk, ez a Mégis-Gyönyörű ez
a Mégis-Mindíg-Jó, ez a Boldogan-Nekünkvaló! Ez a Világ! És mit
mondtok: Létfilozófiák, Természetfilozófiák, Történelemfilozófiák és
Tudatfilozófiák, Erkölcsfilozófiák, Ontológiák, Logikák, Etikák, Teológiák, Teleológiák?
Egzisztencia-magánymániák? Mélytudat-Altudat Reményrimák? Rációk, Hitek,
Misztikák? Munka-filozófiák, Eszmélet-fizikák? Mit mondtok akkor, ha ez
megtörténik egyszer? Ma, vagy holnap, vagy holnapután? Mit mondtok a Pusztulás
után? Miféle vegyszer mossa le az Emberiség megmaradt Roncs-Szivéről, a
Megmaradt Emberiség kiégett vak szeméről, a Fönnmaradt Emberi Létszigetekről,
a Feledhetetlen Utolsó-Fényről, amit majd úgyis elfelejtünk, hisz meghalunk
mindannyian, úgy talán, hogy föl se ébredünk, miféle vegyszer, miféle anyag mossa
le arról a lényről, aki megmaradt, arról a létről, ami megmaradt: az irtózatot,
a bűntudatot? Hisz bűnösök vagyunk mindannyian! Mert bűnös az ember,
s az emberiség, ha magán győzni hagyja az Önpusztító Halál Közös Hatalmát!
És úgy vagyunk bűnösök, hogy nem is akartuk! Mert bűnös minden öngyilkos,
a gyáva!, ringyó, rohadt, kurva, kegyetlen, hiába baj, bánat, búcsúlevél, vagy
az se, csak a kötél meg a kés meg az este! Meg a dac: hogy nem úgy lett, ahogy én
akartam. Hát inkább belehaltam! Tréfáljak? Mózes Mítoszi Könyveiben Éva
ezért ette meg az almát? Ezért az Emberért? Az Emberiségért: ezért? Az emberiség
létfejlődése: az emberiség önpusztításának útja? Kezdtük: a Szenvedéssel. Bevégezzük:
a Megsemmisüléssel? És ami a két őspillanat között van, ami ott virágzott a két
őspillanat szívütése között: akkor miért volt? A szűzhártya s a vérfolt? Az
újszülött s az elme? A kívánság szerelme? A redős lepel s a márvány?
A páncél és a rózsa? Az emberszem szivárványhártyája, s a konok György, ő: Dózsa?
Az űrlencse, a nyomtatott könyv? Társadalmak, forradalmak? A fizika, a
makrofizika, mikrofizika, csillagfizika, kozmikus fizika, magfizika, részecske-
fizika, a vegytan? A makrobiológia, mikrobiológia? Ökológia, ökonomia? Biokémia?
S minden más, ami az ember által terem? Az emberértelem és emberszerelem!
Miért, miért, miért, miért, miért? Miért, miért, miért, miért, miért, miért, miért?
Azért az Eljövendő Semmiért? Tudod-e Jelenem, Emberiség-Jelenkorom:
miről beszélek? Akkor se mondd, ha nem akarod, hogy gyűlöletednek
nem kell már az ének! És akkor se mondd, ha mondani akarod: mert
meghallani én nem akarom és meghallani nem is tudom! Mert fülem
vak lesz Te gyűlölet-szavadra, mert meghalnék én, ha énekfojtó gyűlölet-
szavad meghallanám! Ha kopasz hangodra kinyitnám szivem: a Hamis
Igének piros inge lenne szivem: szivem rothasztaná az Ige Hazug Láza, s
szivemben az Ige Rothadása, mint halotti ingben a halotté. Mint halál-
ingben a hulla. Az embertest, a halott! Egyberohad a kettő, ami
volt: a hús s az ige. Az Embertest s a Hazug Ige. Igy lesz
a Kettő Együtt-Semmise! Az Ige hazug volt, az Ember áruló! Ez, ami kellene? Ez a jó?
Jelenkorom, aki énekhitemnek nemcsak láza, habzó öröme voltál, de hányszor:
rámpáncélozott gyötrelem, vasöltöny-megfélemlítés, amit úgy szögeztek eleven
embertest-húsomra, költő-húsomra nagy ács-szögekkel, ahogy a keresztfára
Krisztus kezeit, az örök fára Jézus lábait, ahogy az ács a padlásgerenda-vázra,
a háromszöglet-ürességdoboz főgerendáira a függőleges és hosszúkás keresztgerendák
csontváztestét nagy vasgomba-kalapú, ceruzahosszú vasszögekkel, ácsszekercével
ütve a szög-vasfejet, amíg a szöget a kalap-pénzig a fába veri, s a vas-csont
a két fát, a két növényhúst összeköti, tegnapelőtti, tegnapi, mai jelenem: mért
akartad gőgös vasadba fojtani énekem? Mért akartad, hogy magamra maradjak?
Mért akarod, hogy szavamba belehaljak? Árva Korom, Gyáva Korom, Gyöngéd
Korom, Halálraítélt Korom: mért akarsz megölni engem? Attól félsz: amit
kimondok? Téged se rágnak jobban a gondok, de gondjaid bennem virágzanak!
Attól félsz: ahogy kimondom? Dehiszen ez a dolgom! Dehiszen így: a dolgom. És
szavaim bármi tartalmat akarnak: tiszták, mint a harmat, tiszták, mint a
csecsemő nyála, vizelete, tiszták, s újszülött-embert védők, mint az anyatej,
mert abban a szent emlőanyagban a védő anyagok, immunanyagok, fekete
fertőzet, fekete gyász ellenségei abban a fehér zsíros bőség-csordulatban, emlő-
csodahabban, mert szavaim bármi jelentést akarnak, az összetettek vagy az egyszerűek:
létük tiszta, mint a tiszta kristály, mint az emberi sperma, vagy a virágpor.
Mert szavaim: a megtermékenyítés sperma-láza, virágpor-virágföltámadása,
gyümölcs-álma. Mint az ember, állat, madár, növény, virág termékenység-hatalma!
Mert szavaim, mint a tűz és a tűz tisztasága. Szavaim: az anyag vallomása.
Szavaim: a csillagok bizalma. Szavaim: a világlét irgalma! Emberiség? Énekem halálát mért
akarnád? Emberiség: Halál-énekem mért akarnád? Hisz úgyis megéled
majd egyszer a Daltalanságot! Hiszen a Költő-Emberének az Emberlét
boldog láz-függvénye csak! Ember nélkűl nincsenek emberszavak!
Emberiség nélkűl versek, époszok! Emberiség: csöndemet mért akarnád?
Emberiség: szeresd költőd piros és fekete és arany vígasz-hangját!
Ne a hang hamvát, a világsivatag-halálredőt. De a létgyönyör gyémánt-
hegységéből eredőt, a keményen, tisztán csobogó gyémánt-létakarat szebb
emberiség-szavakat. Énekgyűlölet, ha szivemre veszlek, mert síváran rettegve
elhiszlek: egymásra-rohadunk, egymásba-rohadunk, mint az ing és a
halott, mint a halott és az ing. Egy halálkása lesz közös létünk egymásba-
összerohadása: a föld fölött, vagy a föld alatt! Úgy haljak meg: amit kimondani
tudtam, mert kimondani akartam: szabadon kimondhassam! Szabadon,
szépen! Ahogy élni akartam s éltem! Ahogy élek: hitem hatalma szerint!
Szabadon, szépen, ahogy a törvény van a létben, ahogy a nap süt, ahogy a csillagok
keményen szikráznak a nyári égen és nézem őket, mert ember vagyok. Nézem
őket, mert tudom: meghalok. Ember vagyok, hát egyszer meghalok. Hiszen
az ember is halandó, mint minden más halandó, mint minden növény, állat, mint
minden puhán-hab tényező és tajtékpuha-fénykristálykemény születő s egyszer
eltűnő tünemény a puha természetben. Istenben-Nemistenben. A Van-ban,
ami nincsen, a Nincs-ben, ami van! Haláltudat és halandóságtudat: én nem
adom föl magam, önként nem a buta elmúlásnak, mint rettegő ártatlan,
aki bújdosik, de attól fél, hogy mégis elviszik, hisz megtudják egyszer: hol
rejtőzködik, s inkább maga megy halála elébe, gondolván, akkor vége, vagy azt hiszi, hogy jó
pontot szerez, hisz becsületes, s fölmentik nincs-is-bűne alól, le nem lövik,
föl nem akasztják, futni hagyják, élni hagyják, írni hagyják, gyereket csinálni,
hisz bűne nem akármi, csak származása, hite, sorsa, verse! Történelmem:
ezzel versz-e? Ezzel a steril gyűlölettel, ember-balgasággal? Vagy hagyod, hogy
betöltődjek a valódi embergyásszal, a lassú természetes elmúlással. S hagyod,
hogy szóljak: szabadon, szépen, a természetes egyszerű léttörvény szerint? Most
a kék, sárga, piros, lila zöld szikracsönd csillagokat nézem, és nem tudom,
a csillagok néznek-e engem? Nem tudom: a csillagok látnak-e engem!
És tudják-e a fénypont-szabadok, ezek a fénnyel-halhatatlanok, tudják-e,
hogy a Földgolyón egyszer meghal majd az Emberiség? Hogy ezen az ugyanaz-
anyag Hűség-Égitesten, a Földgolyón, kihal majd az ember, a természet tiszta
törvénye szerint? Hogy kihal az ember, s az emberiség, elmúlik, mint a színes
álom, s tudja-e, hogy a Földgolyó Emberiség-utáni jelenében miféle állati,
s növényi lét bimbózik, csírázik, virágzik, párzik, eszik, szül, rabol, hisz,
remeg, s hal meg majd az Embernélküliség torz, különös, gyönyörű, pontos,
szabályos Édenében. Amiről nem tud már az ember, hiszen kihalt, s vele
az emberiség, amit elképzel most, hiszen él, gondolkodik, tudományosan
kutat, az evolúció-tudós, vagy a szemérmetlen, boldog, tobzódó költő-
tudat, a paleontológus evolúciókutató: Dougal Dixon (After man.
A zoology of the future), vagy a jelenlét versbe-hömpölygő fekete költő, vagy
a dörmögő halmutáció-selyemcsók-állatorchidea-hitű Csányi Vilmos,
(teremtett buta hal, seggszemű japán selyemhal, uszonyhónalj-szemű halkétfejüség
selyembíbor orchideái, stb.) Csányi Vilmos, a biológus, aki Appendixében
(Az evolúció általános elmélete) azt írja: „Végső állapotban az Univerzum
anyagának teljes mennyisége replikatív információt hordoz, a lehető legkisebb
fizikai térfoglalatban foglal helyet, entrópiatartalma zérus, belső stabilitása
maximális, külső stabilitása zérus, léte időtlen önmegújulás. Vagyis bármely
pillanatban felrobbanhat. Az evolúció általános elmélete egy oszcilláló
Univerzumot jósol, azzal a megnyugtató konklúzióval, hogy minden
egyes kiterjedés és összehúzódás evolúciós története a többitől különböző.”
Ó, Világ! Univerzum! Emberi Lét! Ó, halál, halhatatlanság! Ezzel boldog
Élet! Apám vért köpött egy sárga gyapotcsomóba. Vére a gyári gyapoton:
száradó lila rózsa. Apám meghalt. És ezért is halt meg szegény. És nemcsak
ezért és nemcsak emiatt. De a Történelemért. Hogy mégis költő lehessen suhanc
költő-fiad. Költő-fiad: Apám, Történelem. Embertörténelem. Világtörténelem.
Magyar történelem. Harminchárom éve fekszik a biai földben, két méterre,
vagy lejjebb talán a felszín alatt és nem tudják ezt a kakasok a temetőben.
Akik ott kukorékolnak a temetőben. A biai temetőben. És ő már mintha
hosszú vékony krétaléceket, fehér hosszú krétarudakat törne össze fekete
kezével a föld a földben: összetört sárga krétadarabok, szivacsos-kemény
laza kúsza összevisszaság síkhalmaza. Vicsorgó fogsoros földagyú sárga
krétagolyó, krétapálcák fehér törmeléke, vak krétatörmelék töredék-béke!
És úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy gyáva és úgy halt meg, hogy nem tudta, miért,
és úgy halt meg szégyenkezve és hiába és szégyenkezve is hiába, hogy nem
tudta, hogy nem neki kell szégyenkeznie. Hogy neki nem kell szégyenkeznie!
De annak a Történelemnek és annak a Társadalomnak, amelynek félelmében
úgy élt, mint a vak. A társadalomlét s az emberi nemlét hazugság-vakolat,
hamisság-öntudat falait tapogatta, a fröccsöt ivó okos öntudatlan. És nem
tudta, hogy van Isten, vagy nincsen. S azt se tudta, hogy a Semmi hol van?
S azt se tudta, mikor élt és meddig. S azt se tudta, hogy nem élt hiába.
Nem tudta, hogy nem is volt ő gyáva. Hogy hol élt: a Mennyben, vagy Pokolban?
Hogy hová kerül: Mennybe, vagy Pokolba? Mert nem hitte, hogy Menny van és Pokol! Hogy
hová kerül? Valami másfajta örök halotti ágyba. Végtelen örök Halottas-ágyba? Vagy
beleolvad az emberbűnt-nem-ismerő, az emberbűnt-számon-sose-kérő zölden
derengve félő és sugárzó fényzöld örökélő Egyetemes Túlvilágba, mint árvába az árva,
ahogy a hipermangán-kristály pohár tiszta vízben felolvad. Pezsegve, forrva, magát
kis pezsgés-szökőkutakkal, sistergő pontbuborékcsápokkal szétolvasztva-omolva
a Túlvilág-anyagba átlényegűl, lila füstcsóva-lángokkal, lila festékgyapjúbojt-
pamatokkal és olvadt kristálytestanyag-bolyhokkal önmagát megsemmisítve
azzá bomlik: ami őt befogadta, s mikor már lila pont se az a lila szemcse,
az a mélylila kristályrögöcske, az az öröklét lila rovarszeméből lila kristályfacetta,
mert az a lila pont is lila bodorcsönddel széterjedt
a vízben, mint elmében az emlék, hiszen föloldotta lényét az a Nemlét, s a
Befogadott a Befogadóban egyenletesen szétoszolva, s a Befogadó a Befogadottal
festékselyemlilán egyetemesen megszorozva, és nem befonva, hiszen a szétszivárgó
festékfüstszálak is bolyhos megnyugvással keserű lila semmivé bomoltak: már
nem Ő van s az a Halhatatlan Másik, egyik a másikból ki se látszik, mert
Egyik a Másikban úgy virágzik, hogy a virágzás se látszik, mert a Másik az Egyik
s az Egyik a Más: ez a Túlvilág-Megvalósulás! Úgy, hogy Összeolvadás, a Két
Lényeg összeolvadása, hiszen én benne-föloldódásommal megváltoztattam őt,
s ő lényében széterjesztvén egyetemesen befogadva engem: úgy hagyott benne és vele
nem-lennem, hogy megváltoztatva egyenletesen magába-váltott engem, s ezzel más
lett ő is, valami lilás összetartozás derengő örök magánya! Ő az én lényemet föloldta,
én az ő lényegét mássá-mondtam, ő magát festékemmel általam kimondta, én
magam általa, mert benne szétfolyva megváltódtam. Ez a mi Kettő-Egy-Lényegünk!
Ez a mi Kettő-Ugyanazunk. A mi összekeveredésünk, összeolvadásunk: a mi közös
Túlvilágunk! Átolvadván egy Másik Lényegbe: úgy vagyunk végleg belekeveredve,
hogy nincs centrifuga, ami a Túlvilág végtelen üvegfalára kristályanyaggá újra kicsapjon
minket, lilán összekristályosítsa húsunkat, szívünket, nincs forralás, rázás, pörgetés,
hogy a Túlvilág-Üvegcső üvegbuborék-aljában leüllepedjünk kristályformában,
lila szemcserögökké visszamódosúlva újra! Mert az Átváltozásnak csak egy az útja.
És nincs a visszaváltozásnak semmi módja, útja. Mert a Túlvilág már Mozdulatlan
Lényeg! S a benne-föloldott Emberi Lények s az Emberi Lényeg úgy örök, hogy
mindörökké ott dereng olvadtan! Mert ő már Állapot az Állapotban. Megváltozott
Állapot a Megváltozhatatlan Állapotban! De ha apámat Isten fogadta volna?
Apám az Istennek hogyan köszönt volna? Csontváza elé ha egyszer Isten jönne,
apám az Istennek hogyan köszönne? Ha Nem-Tudom Kezével a földbe
lenyúlna, s apám koponyáján kaparna kisujja, vagy legalábbis kisujja körme,
Istennek az a Csont hogyan köszönne? Hiszen csontváza régen összetörve a sárga
biai földben, mint egy szálkás, vékony hosszú krétaléc-szobor, mint kréta-
létra összetörve darabokra! Mint egy A-alakú hosszú kréta-szobafestőlétra:
darabokra törve, fehér lécrudakra! Minden csontdarabocska szuvasan, szúrósan
fölállna a földben, összetörten, nem is olyan könnyen, a Földgolyót átvilágító
Sárga Ősfény előtt, mint szerelemben meztelenűl a nők, hiszen benne
vigyázzba állva ragyognának a törmelék-csontok,
az arckoponya, a fejkoponya varrat-szélű héjtöredékei, csonthéj-
kehely-részei, a külön-heverő alsó állkapocs, s a felső állkapocs fogai, a sárga,
rózsafagyökér-harangsörényű föld-csődör porcelánpatkói, zománcpatkói, a fehér
fogsor-patkók, az ezüst-szögesek, aranytömés-gyökértyúkszem-szögesek
lángolnának az Istenfénytől, mint földbe-ásott csillaghalmazok, galaxisok, galaxis-
halmazok, mint földbe-ásott tejútak, mint földbe-ásott csillagok, földbe-ásott
csillagkoszorú? Mint ásványok, gyémántok, kristályok az örök Földgolyósötétben,
láthatatlanúl befelé ragyognak, tömény, kemény testanyaguk belseje felé, az
ásványi tűz pontos kristályrács-szívközepe felé, ami nincs is, mert attól nincs,
hogy van, hogy az a szerkezet olyan, amilyen? Töményen, keményen lángolna föl az
isteni fényben minden csontja, mint a föld ásványai. És nincsen-kezével nincsen-
kalapot emelne apám, nincsből-hebegve, nincsből megszeppenve, és nem tudná
mondani: Uram! Hiszen sose hitte, hogy van az a Van, de azt se, hogy nincs az a Nincs,
az a Nincsen, egyszóval a Túlvilág, illetve az Isten. Csak nézne gyámoltalanúl az az
összetört Csont, mint az Emberi Gond, ha úgy megfürtösűl, mint nyáron a szőlő a
kertben, s sötétzöld tölcséralakú golyócsomagjai már az eljövendő bort kezdik
kivallani, mint az emberi gond, ha mellette skizofrén asszony él, úgy bolond, hogy
sokszor nem is látszik, s csak ő tudja, hogy mikor van jobban, s mitől, mikor és
miért, ha belobban, és szemét festékkel vastagon kihúzza, és a taxisnak ünnepélyesen
bemutatkozik és szögletesen, ünnepien kezet nyújt mindenkinek, és vásárol tékozolva
mindenféle kacatot összevissza, és lekurvázza a lányát, anyját, anyósát és száz
gyertyát gyújt a szobában és a kígyók a szobában tekerődznek és ököllel betöri
a konyhaablakot, kinyitja a gázcsapot, a fekete pulit lábaszára közé szorítja
és sziszeg a gáz, és keze csupa vér, csuklója, arca, emlője, pinaszőre, néz a véres időre
és a kis fekete csillagszemű szőrcsomag reszket vonítva és a meztelen asszony nagy
konyhakéssel hadonászik, cikázik, mint megőrült zöld zománclégy a levegőben kés-
keze és annyi az erő a pici nőben, mintha hentes lenne, és a szomszédok a
nyitott ajtóban fürtökben sápitoznak, mészbe-mártott meszelő-fejekként fehér
mészfosással petyegve, lotyogva kiabálnak, örülnek persze a költői bálnak, és
szájuk fehér pépet fos, mint a madarak segge! Hát nézz a szemembe: Őrület,
Elmebaj, Skizofrén Depresszió-Mánia, Ködös-Hisztériás Apró Asszony-Fenevad,
te Fiatal Mennyország, Érett Elme-Pokol, akit nem csillapított a Haloperidol,
se más tranquilláns, gyógyszer, Tizercin, Tofranil, Leponex, olajos injekciók, se inzulin-sokk,
csak a két-halántékú áramcsók: az elektrosokk. És szégyenkezel-e most? Szégyenled-e
magad, ott a farkasréti temetőben? Csak fekszel önmagadban: kő a kőben! Csak
fekszel ott kis Csontváz-Nem-is Pokol. Föloldoztalak! S ki az, akit te föloldozol?
Te Szorongás-Balta, Gyémántgyűlölet-hurok, Gőg-tűzketrec, Féltékenység-tintahal, Halál-akol!
Elmebeteg-Asszony-párduc, Csöpp puma-katatónia, aki körül a csillagok mint hiénák ugatnak!
Égő égitest-hiénák, foszforfény zöld sakálkutyák, emberszív-evő sakálok keringés-dühe!
Szégyenled-e, hogy ezt tetted velem? Hiszen a szégyen a pontos emberértelem, nem dohos vak-
ablak, tegnapi fény, amit az embertelen gyűlölők gyorsan befalaztak! És szégyened most már mire?
Minek a szégyen a halottnak? A föld nem kérdezi! A föld megissza a könnyet, a kést, a panaszt!
Ki kéri azt? Hiszen ki kér tőled vígaszt? Miféle vígasz lehet a kín: emberiség-társaim!
Ó, Apám, te Krétatörmelék Jézus-Krisztus! Sorsomnak csak adósa az a
Skizofrén Rózsa! Az a Gyémánt-Skizofrén-Gyémántrózsa, aki úgy hordta szelid
őrület-tekintetét, mint a légy, a méh, a darázs, két ikrás sárga csipkekoszorús
napraforgótányér nőtt arcára, homlokára, két sárga kristály-napraforgófej, mint
a legyek, méhek, darazsak összetett szeme! Iker-szem vánkos volt a Skizofrén-arc,
két barna parázs-rózsa, ásványfényű hideg zománc-koporsóláda, s abban a pupilla,
mint lila csecsemők halálarc-magánya, mint két szúrós bánat-luk, haldokló
emberiség, konok, puha, szigorú ásványdörej, az elmúlás kerek fekete árny-istene!
Ó, Apám, te Földalatti Jézus Krisztus! Te Földben-lakó Jézus Krisztus! Te
Szelíd Szőke Vidám Szomorú Megváltó! Hisz megváltottál engem a haláltól.
Hiszen te nekem a föltámadást hoztad. Ó, Apám! Apám! Apám! Apám!
A te halálod: az én föltámadásom! Hiszen kivánságod az én dacom szülte!
Kivánságod csak vad dacom szülte! Azt hitted, azzal mindent befejeztél, hogy
szerelmesen anyámra feküdtél? Hogy bepermetezted anyám élet-kútját szép
termékenyítő tevékeny magoddal? Hogy megcsinálj engem, s velem majd törődj holnapoddal?
Szelíd dühöd, szőke dacod, mosolygó részeg éneked makacs, szorongó, bánat-gyűrt
szivembe küldte Dögkeselyü-arcú Fénykristály-angyalait, s ott ültek a barna
gyűredék-selyempapír álom-ágon, mint keselyűk, kárókatonák, kormoránok,
fehérfejű királysasok, dögkeselyűk az óriás vasketreckupola belsejében a földbe-
betonozott lombtalan száraz fákon, megbilincselt láncos lábbal, vagy lánctalanúl,
mint az ölyvek, héják, sólymok, baglyok, királybaglyok, kányák, vércsék
az állatkert hatalmas vaskalicka-tojásában, aminek
az üresség fénylő rácsablaka, egyenes, sávban hajlott vasdorong-négyszögei,
téglalapjai: ablakkeretei. És iszonyatos szárnyukat szétlobbantva szétterítik
a barna homályon, a szétlegyezett szárnytollak legyező-esernyőivel, a büdös
palatető-félboltozatokkal az alkonyati fényt betakarva felvíjjognak, sírnak,
hörögnek, ugatva kiabálnak, sárga mirigyrózsakoszorú szemkeretű ősüveg
ragadozás-szemgolyójuk, mint a sátánhím pokolüveg töketojása, fehér
nyakuk, mint ősi fehér kőlapokból egymásra hajtogatott kúpos templomtoronytető
Mosztárban, a Neretva zöld izomköteg-rángatódzásában tükröződve,
sárga horgas csőrük, mint szaru-ácsszekerce! És víjjognak és rikácsolnak,
sírnak, percre sem hagyva abba a rab-dühöngést, rab-szégyenkezést!
Rabketrec-rácsüveg szivemben azok a Madarak! Édes apám, Apám, Apám, Apám:
azok a Madarak! Azok a Verseskönyv-arcúak, azok a Vesekő-arcúak, azok
a Sírkő-arcúak, azok a Filozófus-arcúak, azok a Spinoza-arcú, Platón-arcú
Madarak! Azok a Verseskönyv-arcú Madarak! Egyiknek Csü Jüan arca volt,
másiknak Po Csüi arca volt, harmadiknak Tu Fu arca volt! Azok a Könyv-arcú
Madarak! Az egyiknek Herakleitosz-arca volt, a másiknak Li Taj-po arca volt,
a harmadiknak Giordano Bruno-arca volt, a negyediknek Galileo Galilei arca
volt, az ötödiknek Tommaso Campanella arca volt! Azok a Könyv-arcú Madarak!
Shakespeare-arcú sólymok! Keselyű-arcú Apuleiusok! Verlaine-arcú kárókatonák,
Cyrano de Bergerac-arcú kormoránok! Chamisso-arcú fehérfejű királysasok,
Csehov-arcú ölyvek! Marcel Proust-arcú héják! Heinrich Heine-arcú dögkeselyűk!
Voltaire-arcú baglyok! Leibniz-arcú királybaglyok! Immanuel Kant-arcú hóbaglyok!
Azok a Vers-arcú Madarak! Azok a Filozófia-arcú Madarak! Azok az Aristophanes-arcúak!
Julianus Apostata-arcú kányák! Eusebios-arcú vércsék! Az Apokrif arcúak! Az Apokrif-
apokalipszis-arcúak! Az Apokrif evangélium-arcúak! A Tamás-akta arcúak! A János-akta
arcúak! A Poimandrész-arcúak! A Hénokh-arcúak! Az Ádám-apokalipszise-arcúak! Az
Ezdrás-apokalipszise-arcúak! A XII. pátriárka végrendelete-arcúak! A Ruben-Simeon-Lévi-
Juda-Imakár-Zabulon-Dán-Neftalim-Gád-Ászer-József-Benjámin-arcúak! A Nikodémos
evangélium II-arcúak, a Krisztus alvilágba való alászállása-arcúak! Az Igazság evangéliuma-
arcúak! A Jakab ősevangéliuma-arcúak! A Mária mennyekbe való átviteléről-arcúak!
Azok a Madarak! Madarak! Madarak! Az Apostoli Atyák-arcúak! Az Alexandriai
Kelemen Krisztus-himnuszai-arcúak! A Hyeronimus presbiter-arcúak! A Didakhé-
arcúak! Az Antiochiai Szent Ignác hét levele-arcúak! A Szent Polükarposz-arcúak!
A Hierapoliszi Papiasz-arcúak! A Quadratus-töredék-arcúak! A Hermasz-arcúak!
A Pásztor-arcúak! Azok a Madarak! Az Origenes-arcúak! Az Oriánus-arcúak!
A Thales-arcúak! Az Anaximandros-arcúak! Az Anaximenes-arcúak!
Az Empedokles-arcúak! Az Anaxagoras-arcúak! Azok a Filozófus-arcú Madarak!
A Lao-ce-arcúak! A Konfuciusz-arcúak! A Mo Ti-arcúak! A Jang Csu-arcúak!
A Meng-cï-arcúak! A Csuang-cï-arcúak! A Ku Szun Lung-arcúak! A
Sziün-cï-arcúak! A Han Fei-cï-arcúak! A Szun-cï-arcúak! A Lü-mester-
arcúak! A Li Szï-arcúak! A Kuan-cï-arcúak! A Liu An-arcúak! A Wang
Cs’ung-arcúak! Apám, apám, apám, édes Apám, azok a szívem piros rácsketrecébe
zárt víjjogó, síró, jajgató madarak! Azok a Krisztus-kereszt-arcúak! Azok az Ószövetség-
arcúak, azok az Újszövetség-arcúak! Az egyiknek Schopenhauer-arca volt! A
másiknak Friedrich Nietzsche-arca volt! A harmadiknak Kalevala-arca volt!
Az egyiknek Szent Ágoston-arca volt! A másiknak Altorientalische Texte-arca
volt! A harmadiknak Assisi Szent Ferenc-arca volt. Ó, Madarak, Madarak, Madarak:
Ariosto-arcúak, Dante-arcúak, Tasso-arcúak, Nibelung-arcúak, Novalis-arcúak,
Metastasio-arcúak, Gogoly-arcúak, Dosztojevszkij-arcúak, Edda-arcúak, Leo
Tolsztoj-arcúak, Lautrèamont-arcúak, Rimbaud-arcúak, Wilde-arcúak,
Baudelaire-arcúak, Huysmans-arcúak, Bergson-arcúak, Whitman-arcúak,
Milton-arcúak, Keats-arcúak, Shelley-arcúak, Rilke-arcúak, Stefan George-
arcúak, Aquinoi Szent Tamás-arcúak, Boethius-arcúak, Aischylos-arcúak,
Plotinos-arcúak, Zéno-arcúak, Xenophon-arcúak, Szent Bernát-arcúak, Sophokles-arcúak, Angelus
Silesius-arcúak, Szuzó-arcúak, Ruysbroeck-arcúak, Eckehard-mester-arcúak, Blake-arcúak,
Gongora-arcúak! S ti, ti, ti, Másképp-ugyanazok, Megfordítottak, Madár-árny
Gőgszavak: madár-arcú Goethék, madár-arcú Berzsenyi Dánielek, madár-arcú
Csokonai Vitéz Mihályok, madár-arcú Vörösmarty Mihályok! Madárfejű Arany
János, Petőfi Sándor, Vajda János, Reviczky Gyula, Ady Endre, Babits Mihály,
Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula! József Attila madárfejjel! Radnóti
Miklós madárfejjel! És föl nem soroltak ti mind! Madarak! Madarak! Madarak!
A Könny-arcúak, Sírkő-arcúak, Szoborfej-arcúak, Vesekő-arcúak, Regény-arcúak!
Ők arra vártak apám, apám, édes apám, hogy széttörve a kamasz-szív barna
szorongás gyűrtség-ketrecét, a te-nemzetted őskalickát: hogy vijjogva, hörögve,
rikoltva, rikácsolva, sírva, ugatva, kiabálva, kaffogva és nyerítve horgas sárga
csőrrel a szabad égre föllobbanva gyűrűsen, tornyosan keringjenek, milliárd
örvénylő madárszem szikrázó, villogó toronykupacaként őrült diadallal forogjanak,
s rádzuhanjanak ropogva, lobogva, üvöltő madárvízesésként zubogva és csobogva,
sűrű folyékony fekete lángként koponyádra, testedre folyva tollal, csőrrel, körömmel, karommal:
és harapjanak, tépjenek, rágjanak, üssenek, vágjanak, kalapáljanak, zabáljanak,
nyiszáljanak és riszáljanak, fűrészeljenek, szabdaljanak, vagdaljanak,
marjanak! Hogy leüssenek, megöljenek és fölfaljanak, hogy megegyenek és
fölzabáljanak, széttépjenek, darabokra szaggassanak, cafatokra csipkedjenek
s gyomrukat, bendőjüket veled dugig betöltsék! S ha már fogsoros görbe
csőrükön buggyan ki tested földarált pépje, s csőrük ovális orrlikain a véred,
mint a sűrű ribizlilekvár, s szemgödrük sarkából is véred, mint a könny, piros könny, s a
szemgolyó körűl is körben, mint piros pépkoszorú, piros mirigyváladékcsipkegyűrű, mert úgy
megteltek teveled apám, hogy nagyokat böfögnek, mint a gyermek, vagy az öregek,
mert kérődzeni nem tudnak, mint a fűevő állatok, a tehenek, s csak egy
gyomruk van és nem több-gyomrúak, mint a fűevők közűl némelyek, ha már
dögig teltek veled, apám, s elől-hátúl, a csőrszájon s a madár-segglikon
bugyog ki megemésztett és meg-nem emésztett húsod és véred üledéksara és nyálas
maradéka, s vörösen köpnek és véres, szőrös mészlotyékkal fosnak és durrognak dörögve, mint
a gátlástalan vénemberek és fosadékuk a földön, csillagon, mert fölfele is
lövell madárfenekükből lágy meszes ürülékük, mint a napcsillag protuberenciái,
s csőrükre, madárfogaikra, szempilla-madárpóklábaikra ragadt
hónaljszőröd és nemi szőrzeted néhány csigás, göndör füst-gyökérszála és sárga
segglikukon és sárga csőr-orrlikukon tódúl ki megemészthetetlen szőrzeted,
mint barna füstkéve, véres gyökérkorbács, ha már így megzabáltak és megettek
téged, nem számítva emberséged és emberiséged, szemérmes fényed, szegénységed
és gyehenna-nemiséged: széthullt kopasz és fénylő csontjaidat pikkelyes lila
robot-gépujjú lábukkal keresztben markolva, s két vascsipesz-robotkéz-madár-
harapófogó lábukkal átfogva hajzattalan koponyádat, mint egy sárga rex-golyót, elefántcsont-
golyót, hiszen szőke hajad is megették,
s egy-egy véres hajszálad véresen csőrükre száradt, szemükre száradt, mint egy
napon-aszalódott elszáradt sikló foszló tekervény-egyenesben a fénylő kövön,
megalvadt pocsolya üvegbőrén, a zöldszivárvány sár-íriszen, a mocsár-szemgolyó
zöld, vértakony-eres íriszén, az érrobbanás füstkorona-inhártya félgömbön,
fölszálljanak gyűrűsen, tornyosan keringve, míg a dögök, akár egy pici fekete lepke,
gyászlepke, özvegylepke, halállepke, koromlepke, onnan a magasból ejtsék le
pucér koponyádat és pucér csontjaidat sziklára, kőre, vagy szikladarabot, nagy
követ markoljanak tollgatyás, agyonfosott dögmadár-lábukkal, s az űr kék
tornyába szárnyasan fölpörögve: a követ, a szikladarabot ejtsék földön-heverő
árva csontjaidra, koponyádra, hogy a csontokat, koponyát fölrepesszék, föltörjék, összetörjék,
aztán széttört csontjaidra, föltört koponyádra büdösen lobogván zuhogva,
mint egy félig csukott fekete esernyő, mint vasgyári nagykalapács az izzó
vasra, a vörös vaskockára, a villanykalapács, gőzkalapács: csontvelődet is
kicsipegessék gyors csőrrel, mohó baltázással, s csőrükkel kikanalazzák,
nyelvükkel kilefetyeljék rózsaszín agyvelődet, mint fordított horgas
kanállal, hegyes nyelv-késsel. Ahogy a kutya a krumplifőzeléket hosszú,
szív-alakú nyelvével lefetyeli! A Madárkutyák! Kamasz-ifjúságom
Gyönyörű, Gyönyörű, Gyönyörű Dögmadarai! Szegény apám! Szegény apám!
Ó, Apám, te a Falusi Szegénység Legszebb Virága! Te Sose-Gyáva Gyáva! Te
Ifjúságom Proletár-Kertecske Hitének Szőke Krumplivirága, Sárga
Madárfiókacsőr-Csipabőr-Hajlatszegélyes Fölfújt Szőke Növényzacskó-Csillag:
Krumplivirág Zöldbársony Csészecsillagon, Zöld Bársonyszáron Szőke Csillagzacskó,
te Hajnalig Virrasztásom Szorongáskert-Hitelében Fölmagasló Zöld
Rúdon Csüngő Napraforgó, Óriás Növényi Rovarszem Meghajló Zöld
Kocsányon, Óriás Szőke Lepkeszem a Virrasztás-Álmon, Merengő Szőke
Magány, Napraforgótányér, Napraforgófej a holdszőke szorongás-
éjszakában, te Mindíg-Alattvaló és Sose Állam, te Mindíg-Engedelmeskedő-
Csak-nekem-Ellentmondó Szőke Szempillás Sárga Napraforgó, te Földalatti
Sramlizenekar Földalatti Szőke Harmonikása, te Részeg Szőke Szarvas,
te Szőke Harmonika, Gombos Tiroli Harmonika, Juhász-nagyapám Gombos
Harmonikája Tirolban, a K. U. K.-baka Bajszos Harmonikája, Te Bonyolúlt-
Egyszerű Hangszerkezet, fekete bőrfujtatód szelvényélei, mint a Biblia kötése, a szelvények
háromszögletű zacskó-csücskei cérna-gyűszűpontírásos lapos réztűzoltósapkákkal beszegve,
mint a tökös kisverebek szájszéle a sárga csőrollók tövében, kivarrva sárga mirigybőr-
bársonnyal, pitypangvirág-sárga puha selyem-háromszöggel, hogy réz-
gyűszű a tátott verébfióka-száj, a gomblap terasz-ajka
feketezöld gyöngyházlap, a gombok fekete vizilófogak a viziló alsóállkapocsban!,
te Meszes Szőke Téglaporos Kőporos Kőműveskalapács, te Habarcs-Zománcú-
Habarcs-Pestisfoltos Kőmüves-pfándli, Rövidnyelű Szőke Maltermerítőkanál,
te Szőke Kenőkanál, Fehér-arcú Kőfaragó-Fejsze, te Gyönyörű Emberi Függő-ón,
szíved az ólomgolyó, ólom-uborka, sorsod a szőke függőspárga, te Csodálatos
Vízmérő az Isten Kőműves-kezében, a Világépítő kőműves-segéd őskezében,
Vízmérce, lapos téglaalakú fatokban fémtojás-üreg, a fémtojás vízszintesen
fekszik, tojáshéjteteje levágva, a fémtojás ablaka számozott vonalrács-létrával
függvényezett, mint a lázmérő üvegtokjában a lázlétrás aluminiumcsík,
a lázmérő-arcú üveglap alatt víz a fémtojás tojástöltete, a vízben egyetlen
mozgó, mocorgó, jobbra-balra guruló levegőgolyó, szikrázó légbuborék, mint
a tojásfehérjében a tojássárgája, Apám, te Szőke Kézifűrész, Fehér Kőfűrész,
Kékszemű Albinó Kés, te Elsápadás, te Megszeppenés, te Berúgott
Hajnalcsillag, Részegen Röfögő Szőke Saskirály, te, te Szigorú Szorgalom,
Pontos Munka, aki a munkából sose késtél, akárhogy voltál is berúgva,
fölkeltél reggel ½ 5-kor, ha részegen lefeküdtél ¼ 5-kor, köhögtél,
megmosakodtál, a lavórba köptél, néha a vödörbe vizeltél, vagy a konyhaajtóba
állva kivizeltél a hajnali hózuhogásba, s nemiszerveden és alul-szőrödön
a hópihék, mint molylepkék, kristályejtőernyősök egy dzsungel-szigeten,
nadrágot húztál a hosszú gatyára, a kékcsíkos ingre nikkel-ingnyakgombbal,
nikkel-csuklógombbal, amely mint nikkelszív-tökű nikkelkalap-gomba,
fehér kaucsukgallért, fehér kézelőket kapcsoltál, porcelán-partedlit,
porcelán-kályhacsöveket, Mama vinnyogott, mint egy cérnalábú nagy barna
szúnyog, homlokán a két páfránytoll, mint óriás fehér levél, hajladozott
föl-le, előre-oldalt, mint a szúnyog két hatalmas pihefüsttoll-csápja, persze
képzeletemben, betetted a disznósajtot, a kenyeret az öreg aktatáskába, s
elmentél nagy kalapban, mint József Attila, fütyörészve! Azt már nem vetted
észre, hogy én úgy jöttem, mentem körülötted, mint egy szorongó feketefényű szobor,
komor kicsi emberalakú járógép, szobor ködből, szorongásból gyúrva, amit
csak a Belső Madarak húznak össze, hogy szét ne hulljon ködrongyokra,
szorongás-rögökre, mert lába ködselyemharisnya, keze könyékig-érő köd-
selyemkesztyű, törzse ködzsák, feje tompafényű fekete vattagolyó, s benne
úgy áramlik, mint hegyek között a folyó: görbén, nagy kanyarokkal, visszafelé
hurkosan a kimondhatatlan félelemgyűlölet, az elmondhatatlan iszonyat-
irgalom, az aranyláva nem-könyörület, az-akkor-semmi-szánalom, szegényem!
Azok a Belső Madarak! Azok a Belső Madarak! Azok a Madarak!
Madarak! Madarak! Madarak! Ott ült szivemben, a Szorongás-vastojás-
Ketrecben a Könyv-arcú, Sírkő-arcú, Verseskönyv-arcú, Filozófia-arcú
Madár-Társadalom! A Bennem-rab Ragadozó Boldog Jelen-Fény és
Jövő-Alkalom. Sárga csőrük orrlikain áthurkolt, s kis rézcsavarmenettel,
rézgyűrűcsavarnyakkal a drótszárhoz rögzített hosszú ér, a drótszál, mint hivatalos
akasztókötél, testemben hosszan mereven előre kinyúlt, összevissza kúsza
szövedék drótháló-szobra voltam belűl, rézdrótpillérek, rézdróthuzalok,
rézdrótrögzitőszálak pontos és határozott szövedékhálója volt lényem belűl,
mert minden sejtembe horgolva egy-egy fényes drótszál, mint egy karcsú televíziós-
torony rögzítő-sodronydrótjai, amik lent a földön betonkockákba ágyazott
vashurkokba kapcsolódnak óriás csigolyákkal, vascsigákkal, porceláncsigákkal,
mert létem minden sejtjét rézdrót-rögzítőszálakkal húzták magukhoz,
árva anyagukhoz a Benső Madarak, Képzelet-Ketrec szivem Látomás-
Madarai! A Dögkeselyű-arcú Fénykristály-Angyalok! Hogy szét ne essek
sejtjeimre, morzsalékaimra én, mint mumifikált test, ha pontosan
záró koporsófödelét leveszik, a múmiát levegőkard üti meg, s füstölve
kis pordombbá összeomlik, mint az etruszk katona, mint egy addig-
stabil porszobor! Hogy el ne porladjak én: csőrükből milliárd irányban
szétsugárzó dróthálószövevény-bozontot szőtt és rögzitett belém a Belső
Madarak Boldogtalan Dögevő Angyaltársadalma! Az enyém! Mintha üvegpalackot hálóval sző be belűlről a pók! Az
engem-védő fogoly madarak Gyönyörű Gyönyörű Hűség-Társadalma! Nem
tudta ezt az Isten, hogyha van, nem tudta ezt az Isten, hogy ha nincs. Anyám tudta
talán, vagy apám, ha tudta, vagy sejtette csak, de tudni nem akarta, ezért
volt néha kezében a balta? Vagy nem is ezért, csak a szégyenért? Mit tudott?
Mit tudhatott szegény? Én kiválni akartam! Nem maradni! Elmenni,
vissza se nézve, ahogy nem néz vissza halandókra a halott! Menni! Menni!
Vissza se nézni! Nem látni apát, anyát, kakast, ablakot. Nem úgy, mint
a halott! Nem úgy! Aki ki tudja mit lát? Vak rohadás csak? Vak
összefolyás? Vagy látja a halandóság minden földi titkát? Azt is, hogy
sírunk mellette állva, vagy nem sírunk, csak állunk szárazon, mint a
kiszáradt nyárfa, mikor lábait, vállait fogva koporsóba tesszük. És koppan
a deszkaláda, a merev test is koppan, s örülünk titokban, mert az a halál
már örömünk nekünk. Én nem tudtam betenni őt a koporsóba! Nem
tudtam megfogni fehérharisnyás lábait. Amik úgy meredtek a fehér flórharisnyában,
mint megfagyott szarvasfejek agancsbozonttal a fehér szitazsákban. S a Belső
Madarak szívemben, mint léghajó emeltek engem. S szállt föl szivem velem,
mint óriás piros vászonbuborék, s abban a Titkos Madarak. Önmagamból
önmagammal szálltam. És kék volt az ég, úgy kék, hogy szinte fehér, mint
Henri Michaux szeme, a kék golyó, amin nincs is luk. Kék, mint a tintával
leöntött só! Apám elment! És én nem mentem vele. Szálltam a Millió Belső Madárral!
Szálltam a Millió Belső Madárral! Vitt a magasba az Belső Madárléggömb!
Vitt robogva és lobogva az egyik csillagtársadalomból a másik csillagtársadalomba,
az Üres Űrből a Nem-üres Űrbe szálltam, a Szenvedés-Űrből a Megvalósulásba,
a Még-nagyobb Szenvedés Zord Űrtereibe húzott és hurcolt és cipelt engem az
Apa-evő Dögmadarakkal, Ragadozó Kristályangyalokkal, Leláncolt-lábu
Szabad Rabokkal, Vasláncfüggöny-röptű Megőrző Titkokkal ketrecesen zsúfolt
Szívgömb, rácsosan áttört Vágykalicka-szív, húztak a Belső Madarak, a Nem-
rab-Rab Szívmadarak, akik ott tenyésztek Rab-Nemrab Szivemben, akik csillogó
rézdrótfonalaikkal, összevissza merev fémszálvonalakkal belűlről beszőttek engem,
mint üres üvegpalackot belűlről a pók, mint üvegpalackot belűlről szárazon
szikrázó állatüvegszálfonalukkal a pókok, pontos összevissza selyemszálszövedék-
szövet-habszobrokat nyálazva és kötve az üveg belsejében, izgatott szövőszemölcsükből
köpve az azonnal megszilárduló selyemnyálat, a szövőszál-testváladék üvegcérna-
csöndszálait böfögve testükből, mint akik szülnek, millió köldökzsinór lógott
és feszült bennem, folyamatosan szülték a fonalat, mint szülőnő ha szül folyamatosan,
egyfolytában millió évig, mint asszony ha szül, s lógtak és feszültek testemben
belül a Belső Madarak szívbelei, a Belső Madarak szív-végbelei, mint
akinek végbele hosszan kilóg, Belső Titkos Pókmadaraim, Fénylő Fekete Zord
Angyalpókjaim szivének szövőszemölcseiből ömlött, folyt, zubogott, zuhogott
a megtartó nyál, az összetartó akarat-fonál, s minden fonalszál testem egy-egy
sejtjébe horgolva és hurkolva réz-nyakbilincses rézhurok-horoggal, húzott
a Jövő Még-Zordabb Rejtelem-nyüzsgésű Űrtereibe a Százezer Madár-Angyal,
mint akiben piros léggömb van, úgy repültem, forró levegővel töltött piros vászon-
golyó, piros selyem ballongolyó, mint akiben hosszanti bordás ezüsthártya-uborka
van, ősmadártojás-alakú zeppelin, héliumgázzal-töltött tojásdad aluminium-
hólyag, forrongó, forró Madaraim halálod fölé húztak engem, sorsod fölé
apám, hogy magamat sorsodnak meg sose adjam, hogy halálodat halálodra
hagyjam, hogy halálod már ott feküdt alattam, mintha repülőgépből nézném,
mint a kék gyermekkor-óceánban heverő emberalakú kicsi sárga kopár sziget!
Mint kicsi sárga emberalakú homoksziget, mint kicsi emberalakú sárga, ragyás
vulkánsziget, redős óceánkék istenpólyában sárga embercsecsemő,
feketehimlőben meghalt szénhólyaghalmaztestű emberiség-csecsemő! Miért is adtam
volna neked szivemet? Hogy magaddal vidd a föld alá? Hogy megrohasszad
ének-hitemet? Miért nem haltam meg veled? Hogy rádrohadjak gyermeki
dacommal, mint ahogy szülőjére rohad a gyermek, ha meg egyszerre halnak és
a gyermeket a koporsóban szülője mellé fektetik, apja mellkasára, vagy
anyja emlőjére, s összerohadnak eggyé, mint rossz álmok, az egyik halott álnok,
s a másik halott álnok, pedig egyik se álnok, a másik se álnok, csak halott,
dehát őket együtt temetik, egy koporsóban, egy földbe. Egymásra rakva eresztik a
földbe kettőjüket, hogy elrohadjanak. S lesznek egy-mondatú kettős
csontváz-szavak? Mért nem őriztelek? Úgy őriztelek, hogy nem őriztelek,
úgy őriztelek, hogy elhagytalak! Még a konyhából is ki akartam menni,
Gyulával ültünk a konyha-asztal mellett, két zöld hokedlin, Mama már
Katusnál aludt, elszívtunk száz Szimfóniát, egy százas doboz cigarettát,
raktuk az összetört száraz venyigét a négyszögletes-szájú fehér zománckályha
sercegő sárga parázstorkába, a kályhalap fekete vasgyűrű-korong halmazszemei,
mint a Szaturnusz gyűrűi egymásba épített piros fénykarikákkal beszéltek az
élő didergésnek, te meg ott feküdtél a nyitott-ablakú nagyszobában, két halotti
fekete fürészbakra, két fekete fa-X-re fektetett fekete deszkatávlaton,
feküdtél fehér lepedővel letakarva, fehér ágylepedővel, mint egy óriás sárga
rózsa, mint egy sárga krokodílus fehér zászlóval letakarva. Sisteregve gőzölögtek
a februári csillagok, mint a folyékony nitrogén, mint a meggyújtott kén sárga rücsök-
lapja, mint az izzó vörös kályhalapon a sistergő és pezsegve ugráló nyálköpés,
mint a füstölögve oszló és párologva semmivé-foszló köpésnyál, ahogy látható gőz-
farokkal láthatatlan semmivé zsugorodva semmivé olvadnak a kisebb-nagyobb
ugráló nyálgolyók, hártyásan vedlő, rothadozó nyálgolyócskák. Még be sem
mentem hozzád, talán féltem, de az is lehet, hogy úgy gyűlöltelek, csak az ajtóablak
függönyén néztem be hozzád, a függönyt Mama horgolta, fehér cérnakockák
rácsháló-zászlója négy spárgafeszítőszállal az üvegtéglalapok mögé feszítve, a
fehér keretfába vert kis kék szögek nyakára hurkolva a feszített spárga, mint
akasztott nyakán az akasztókötél, imádkozó, nagy lobogószárnyú angyalok lebegtek
a függönyrács-csöndfehérben, ágaskodva, mint csikóhalak a tenger naprácsos
aranyszita-szivében, fehér cérnasatírozás angyal-halcsikók, fehér cérnahuzalkocka-
sejtekből szőtt tengeri-csikó-angyalok, s én a cérnapepita szünetein át, a
cérnarácsok kis négyszögletes üresség-ablakain át néztelek, néztem a Papát,
feküdtél, mint egy Segal-szobor, gipszredős gipszöntvény-alak, fehér ágylepedővel
letakarva, hogy ne lássalak, hisz látni nem akartalak, elbújtál előlem, elbújtam
előled, elbújtunk egymás elől, nem kerestük egymást, te, te, te, „Te vagy a
hunyó, te vagy a hunyó,” mondtam, pedig nem is szóltam, féltél tőlem és
én féltem tőled, „Szemeid ne nyisd ki, ne nyisd ki szemeid”, mondtam,
itt lakik a halott a halottban, virágzik a bolond a bolondban, öregem,
megöllek egyszer, azt gondoltam egyszer, de már halott vagy, halott lábaid
a lepedő alatt, mint giccses porcelán-szarvasok ágaskodtak, lábujjaid a
fehér porcelán-agancsok, lábaid, mint fehérporcelán-agarak hosszú,
vékony egyenes fejjel feküdtek a lepedő alatt, mint az a porcelánagár,
az a fehér nyúlánk kutya, amit jutalmúl kaptam a dalárdától, mert
a kisfiú én voltam a „Sárgapitykés közlegényben”, te meg részegen a konyha
cementkockáihoz vágtad, a feketeliliomos szürke cement-számtanfüzethez,
aztán négykézláb mászva, s részegen röfögve, sírva az agárcserepeket kerested,
kotorva kaszáltad nagy szeplős vörhenyes kezeiddel a cementföldet, kezedben
a porcelántüskék, mint fehér rózsatüskék és gatyád sliccén a farkad kilógott,
mint imbolygó hosszú csigaszem. Feküdtél a halál-asztalon, néha fölhajtotta
halántékodról a fehér lepedővászon csücskét a februáréji csillagköhögés,
s akkor láttam bal orrlikad eres viaszkürt-felét, az orrlikszőr barna kévéit is,
a gyökérfüst-kötegcsomót, meg törékeny szempilládból valamit, a bal szem
kék csomója fölött, hiszen szemed félig nyitva maradt, a bal fül jáde-
csigaszárnya is kilátszott, áttetszett, mint fényben az ostya, mikor misén
a pap két kézzel fölmutatja, te szartál a papokra, öregem, meg akartalak
ölni egyszer, részeg állat, mert megütötted az anyámat! Reggel Hess-néni
jött, a koporsós, az öreg parasztasszony, fekete fejkendőben, fekete sváb
hosszú-ruhában, fekete pruszlikban, ráncos fekete hosszú szoknyában, gombos
fekete tutyi-cipőben. A fehér leplet testedről levette, egy székre tette,
fekete szoknyazsebéből a sárga collstokot kivette, az összelegyezett,
fémgombcsuklós falapokat széthajtogatva széthúzta, mint egy sárga
szögletes farugót, a collstokot kiegyenesítette, s megmért,
a kihajtogatott sárga fa-centimétert nem a halál-testen, de a levegőn lebegtetve, hisz a sárga
mércét tested mellett a levegőre fektette, megmért, hogy mi hosszra,
mi végre, mint az Itélet Fekete Előképe, megmért fejed búbjától a
fehér harisnyát unikornis-szarvként csuklyásan előre-fölbökő zöld
karvalykörmű horgas lábad-nagyujjáig! Aztán a collstokot összehajtogatta,
a szoknya zsebébe tette összehajtogatva. S letérdelt, mint egy fejkendős
fekete légy. Kezét összetette, mint a fekete légy mell-kezeit. Imádkozott,
mint egy fekete légy, mikor zabálás előtt összeteszi fekete habtenyerű fekete mellső
lábkezeit, gyászpálca lábait, mint a fekete légy, amikor fekete habtenyerű
lakk-kezeit összedörzsölve mosakszik. Fejkendője, két szemcsenapraforgós
üvegrács-szőrszita szeme, orráig lehúzva, orráig lenőve, arccsontjait,
állát is befödve, mint barna üvegkendő, mint barna szőrös gyűszűtest.
Aztán elment. Ő majd a sírásónak mondja, hogy mekkora legyen a téglalap-alakú
sárga föld-doboz üreg, a sír, amit majd ki kell ásnia, és azt is, hogy mennyiért!
Ez a halál-láncolat! Ez az elkaparás-láncparancsolat! Ez az Utolsó Itélet!
Amíg mi állunk, nem is titokban, befelé-lánggal, kívűl-megfagyottan, álnokúl,
mint aki örül, hogy megszabadúl, mert örül, hogy fölszabadúl, mert a halál
vígaszunk már, nem gyászunk. És a Halál létrájáról púposan, hanyatt, selymesen
lemászunk, mint létráján a csöpp levelibéka, az ötliteres uborkásüvegben, a
pislogó zöld selyemközöny, a sárgahasú selyem-könnycsepp, a négy csecsemőkezű pihegő zöld bársonydió,
a ragacsos zölddió-mirigygolyó és pislogunk a befőttesüveg-házban,
a Megtartó Halandóság-üvegben, mint megtisztító gyermekkori gyermeki
lázban, priznickötéssel hátunkon, mellkasunkon, amikor anyánk az
apa nagy fehér ingét megáztatta a lavórban, s a nedves ingtestet piros, lázas
hátunkra ragasztva terítette, s két vállunk fölött az ing karjait keresztben
átvetve ferde keresztformában átfonva gyermek-mellkasunkon a csípő
két oldalán a farcombokig hátrahajlította puhán. Hogy megmaradjunk!
S fordított gyermek-Krisztusok voltunk! Nem mi a kereszten, rajtunk a fehér kereszt!
Mint a kis falétrán, aminek vékony oszlopszáraihoz vékony rézdróthurokkal
bilincseltük a keresztfokokat, a drótszál hosszabb szárához visszahajlítva szorosan,
körszerűen a dróthurok másik ágát, s azt sűrű csigásan és gyűrűsen a kiálló réz-
szálra tekertük, hogy vastag sűrű szoros rézgyűrűsor-nyaka lett a drótnak, a fát a
fához keresztcsuzlisan pántoló rézhurokháló-fejnek, mint a megnyújtott nyakú
néger nők nyakán, húsz centiméteres réztoronyként, szikrázó szelvényes rézcsőként
az egymásra-rakott rézkarikák!, mint az uborkásüveg kis falétráján a lágy zölddel
és még lágyabb sárgával pihegő levelibéka, az eleven páramérő, eleven légnyomás-
mérő, az esőmutató, viharmutató, szárazságmutató, hűvösségmutató békatest-elme:
a Halál-Akarat, Bűntudat, Halálod-Hívásom, Halálodért-Szégyellem-magam
vak páralétráján, csengő fény-létráján mászott föl-le, le-föl irgalmatlan kék
higanyrúd-szivem, a lét-lázmérő kék higanyszál-levelibékája, aki fölszáll
mászva lassan a létrázott lázlap számlétra szivébe ágyazott vékony üvegcsőben:
a Bűnkívánás izzásfokát mutatva, az Öldöklésvágy piros robbanáspontját,
Született Megaláztatásom aranyeres seggelikába, hónaljába, nyelvtöve alá, a kék nyálmirigy-
fürt dunyhatestébe dugva, s ha lerázzák, zuhanva visszacsúszik a lázmérő üveg-
tehéncsöcsébe, s ott virraszt az üvegcsöcs-zsákban a kékfolyékony-higanylevelibéka!
Ó, Szivem! Repülő Szivem! Föllebegő Szivem! Mint tengervízben kifeszűlt
mintás medúzahólyag, mint gyönyör-ábrás hatalmas medúzahólyag gömbölyűen
lebegve úsztál az Elvágyódás Szikár és Buja Űrtereiben! Mert a Közös
Halálból ki te húztál Benti Madarakkal megzsúfolt szivem! Mint a
tenger szivárványos szappanbuborékai, a hólyagmedúzák, a csillagmedúzák,
amiket Neptun fúj mitosz-szalmaszáron: szivem úgy lebegett a halálon!
A Halál fölött! És a Halálban. Dehát én meghalni nem akartam. Szivemet
Madaraimnak adtam. Öljenek, zabáljanak téged, röpítsenek engem! Mint
fémrács-kockacsúzda-rúdban a lift, a fölszálló üvegdoboz, úgy vitt föl
dac-motorral hajtott szivem engem a magasba, a világmindenség tág
emeleteire, a világlét irgalmatlan tetősíkjára engem, mint a lift
gyors drótkötélen húzva az üvegdobozt, mint a lift, az üvegszálú üvegpók,
amely a magasba mászik önmaga folyékony üvegszálán! Úgy húzott zsúfolt
Madár-Szivem a Múlandó Magányból a Nem-Múlandó Magasba
engem! Hogy sorsomba meg ne vakuljak, hogy lássak! Hogy vak csigaként ne tapogassak
te-képzelted sorsomban én, hogy sorsom ne az legyen, amit te akartál, szegény,
szegény apám! Hogy lássanak ember-alakú költő-szemeim, hogy költőszivem
lásson, apám! Hogy meglássalak és lássalak Világ, hogy a Teljes Lét, a Nem-
Emberi és Emberi Lét minden emeletét és területét, szikrázó térüregét és árnyék-
szigetét lássam. Az anyag minden dicsőségét és szégyenét! Hogy az Alvilágba
lássak és a Túlvilágba! Minden homályba, minden csillag-ágyba! Minden Keletkezésbe,
minden Pusztulásba. Minden Lemondásba, Gyűlöletbe, Gyászba, Örömbe, Vérbe,
Elmúlásba a Létezés Sóvárgó Szintjein! Mert látni kell a létet, hogy szeressük!
Hogy meg ne vessük formáit a Létnek! Se az őspont-süvöltést, se a kozmikus
álmot, se a nyolclábú atkák, ugróvillások, fonalférgek, talajbaktériumok,
talajélőlények létirgalom-tényét, se a planktonok kristálycsöpp-ürülékét,
a planktonok ürülékcsöppjeit, se a létparányok vedlés-hamuját, se a létgigászok
őshulla-bizalmát, se a létsejtelem szigorú fényét, amit elhallgatnak a kihamvadó lángok!
Mert beletenyészni a földbe nem akartam! Mert a Megvilágosodás
Boldog Átka rajtam! Mert a Rettenet Halálcsók Társadalomüregéből
úgy másztam ki én, az Ének Vénusz-csillagra hajított kötelén, a Dal
Hajnalcsillagra dobott kötelén, ahogy a gyémántpontokkal és ásvány-
rügyekkel kirakott kettős púpcsomó, kettős, dupla rozsdarügy, a pók, a hajnal
piros szempilláira. Egy iszonyú mindenség-szempillaszőr barna ágára
kötve csillogó nyálhurokkal selyemspárga-önmagát, mint szemrügyes,
szem-sziklás barna hólyagszőrharangot! Legyőzve az éjszakát, az alkonyt,
legyőzve a szél üvegrianását, legyőzve a harmat szikrapont-győzelmét,
legyőzve a harmat vak páratürelmét! Legyőzve a Megbolondúlt Elmét!
És ettem mindent, amit lehetett. És ettem, amit nem lehetett. Amit
szabad volt és amit nem szabad. Emberhúst, emberszivet, emberelmét,
árnyékot, halált, aranyalmát, csillagot, őslényeket, ősnövényeket, törpéket,
gigászokat, állat-törpék, növény-gigászok, növény-törpék, állat-gigászok
millió buta társadalmát, világtereket, világszigeteket, csillagfürt-lánc-
függvényeket, létkeletkezést, földkeletkezést, békét, háborút, hétköznapot
és ünnepet, kapitalizmust, szocializmust, demokráciát, történelmet,
időt, ősidőt, őstársadalmat, őskort, középkort, újkort, legújabb kort,
anyagrétegeket, időrétegeket, eleveneket és kövületeket, ahogy a kis
gömböc mindent magába töm, ahogy a sáska zabál, ahogy a kis gömböc, embert,
népet, népeket, hadseregeket, állatcsordákat, halat, madarat, ágyút, katonát!
Ahogy a kis gömböc asszonyt, juhnyájat, tehéncsordát, kismalacokat, mesét, katonát!
Mindent megettem! Mindent fölfaltam! Mindent bezabáltam. S a lét foszladékait
ki se kakáltam, az emészthetetlen részeket, héjakat, vázakat, csontszerkezeteket,
kitinszerkezeteket, ahogy a gyerek a lenyelt gombot, aluminiumpénzt, színörvény-szivű
üveggolyót, szin-spirálköd-tüdejű üveggolyót, kaucsukbaba üvegszemét,
a csöpp pupillás kék diót, fogpaszta-tubus piros műanyagkupakját, a függőlegesen
fogaskerék-recés piros Rumcájsz-kalapot, s szülei szorongva lesik, amin fecsegve,
nyögve, kis piros legyecskeként dülledve ül: a bilit, néha két kézzel hónaljnál
fogva fölemelik, s belenéznek az üres edénybe, de nincs ok a reményre, csak a
seggecskén az ülés piros karikája, mint a gyermekkori téli konyhakályha piros
parázs-fénygyűrűje a vaskoronggyűrűk szünetében és gyors madárfióka-szívverés a
gyermek nyaki ütőerében és glicerinkúpot adnak neki és langyos mézes vizet.
A lét gyönyörű foszladékait nem köpte ki testem, mint a madár húsrózsára kivarrt
végbele a bogarak páncélfedőszárnyait, kitinszögesdrót-lábszárait, kitin-bambusznád
pálca-csápjait, borsónyi csigaházat, bekapott egérfogat, lenyelt kék kavicsot:
együtt a lágy, meszes, zöld véres ürülékkel, ami mint fehér mészláng lövell ki fostos
pehelyszív fenekükből! Mindent megettem, ami látszott! S azt is megettem, ami
nem látszott! Mindent megettem, amit láttam! Amit hallottam: azt is megettem!
És megittam mindenféle álmot! És megittam mindenféle létet! Életet, halált,
háborút, szerelmet, bűnt és büntetést, átkot és kegyelmet, szégyen-madárfészket,
elevenen az Isten Fiát, Szent Józsefet és a Szűz Anyát: Máriát, az Apostolokat,
a keresztre-feszített halott Emberfiát, mikor röhögve levették a keresztről, s ott
feküdt megnémult anyja ölében, a Megszaggatott-húsú Véres Emberéden, a
meztelen szőrös kicsi Zsidó-Szégyen, és a Mindenség csöndpont-őscsillagai tejrúd
péniszében, eres ködgolyó rozsdás herezacskójában, és Mítoszokat, Meséket ettem
én, Szegények Fia Nem-Szegény, és a filozófusok eleven agyát is megettem,
a forró agyvelőt, ahogy a majom-agyat Ázsiában, a majmot fakalodába ültetik,
fejét vaspántgyűrűbe préselik, az eleven állatot örömükkel így büntetik,
s mig sikít, s hörög könnyezve a sárga majom: koponyafödelét lefűrészelik,
s leemelve a koponyatetőt, a szőrgyapjas csontfödőt: föltépve hosszú festett, arany
madárcsőr-emberkisujjkörömmel a velőcsomag hártyaburkolatát, körülülve
a fakalodát, kis aranykanalakkal kanalazzák a koponyakehelyből a majomagyat.
S a lefűrészelt koponyatetejű majom ugat, halálugatása rózsaszínű fáklya,
s kalamolnak majomkezei, majomlábai, mint piros pántlikák a szélben,
jajgatva lobognak és kíntól-kidülledt majomszemei,
mint barna légyszemek, majompénisze hosszan kilóg, mint lila
cérnára kötött aranydiók a karácsonyfán, üveghártyából fújt pirosrücsök piros
diók, és majomszemei úgy kijönnek az eleven halálkíntól, mint az emberi
könnyek, kétoldalt csövesen kiállnak, mint a nyélszemű légy szétálló rúdszemei,
a nyélcsövek, a piros légykoponyából kétoldalt hosszan kiálló lila kristályrudak
végén a kék ikrahólyagok, a szines üvegszemcserózsák! Ez a majom már Ürülék-Ország!
És a filozófiák szivét is megettem. És fölzabáltam a költők belső szerveit, a
költőket gégétől nemzőszervig elevenen fölvágva hitemmel, mint gyors kicsi gépi
bonc-fűrésszel, véres, párolgó, vonagló testükbe mártva arcomat, gőzölgő,
angyalszagú és kurvaszagú belső tömegükbe csókolva ifjú számat, belülről
megettem őket, mint ezek a hangyák a halott feketerigót! S belőlük csak a
feszes költő-burkolat maradt, a száraz váz, mint belűlről kievett
páncélos bogarak kitinváz-testöltönye a kitinhártya facettás szem-gesztenye-
burokkal! És ott ültem a derengő szemhólyag-burkolat alatt, mint tündérvér-
ringyóvér-maszattal bekent-arcú költő-evő vad gyerek egy buborék-alakú
drótszita-házban, mint boldog emberevő az Utolsó Háború után tűztől-leszopott
üvegű sejtes templomkupolában. És arcom, mintha méhecske, darázs több-szelvényből, féldomború
páncélból, pálcalábból, sarlóból, kristálymargaréta-sírdombból összecsavarozott
feje, a rudakból, drótszerkezetből, szívsisaktokból egy fej-arc, arc-fej, ha
virágporba mártja, hogy a virágport zabálja, sárga liszt-arcú lovagsisak,
arcom illatos csillagfénnyel bemeszelve, mintha aranyfestéket kennek nagy
meszelő-ecsettel Krisztus-arcra, Kőkrisztus-testre, tavasszal a temetőben.
Az ottfüggő kő-alakra. A kőtöviskoronás-kőfejre, kődió-szöges
kőlábakra! Hazát, népet, történelmet ettem én, hazát, népeket, történelmeket!
Apám szivét és anyám szivét! Buddhát és Zarathustrát. És Mózes kőtábláját
is megettem. Holdistent, Napistent, Halistent, Vízistent, Tűzistent, Medveistent,
Madáristent, Krokodílusistent, Csillagistent, Esőistent és Kukoricaistent,
Zeuszt és valamennyi ringyóját, kurváját, szeretőjét, feleségét, fiát, lányát,
zabigyerekét, kölkét, és Síva kezeit megettem, csontig ettem a húst Síva kezeiről, ahogy
az imádkozó sáska egy bőrös bogarat eszik, iszonyatos alkar-gereblyéi közé szorítva
a vinnyogó szárnyas testet és megettem csámcsogva a Szenteket, Misztikusokat és a
Prófétákat mind megettem, elkapva őket zöldzománc mereven, üvegszívfejű zöld-
zománc kettős állatlétraként, mint az Ájtatos Manó, a zöldzománc Ragadozó
Collstok, és Platón ondózsákjából az ondót kilefetyeltem, mint a tejfölt a
tálból a kutya, és Plotinosz szivéből a mézet kiszoptam, ahogy gyermekkoromban
a lepke, pillangó, virágméh, mézevő-méh kitépett szárnya tövén a szárnyerek
pillértalálkozása tetőszerkezet-csúcsán bimbózó mézcsöppet, fénylő pici mézhólyagot,
csöpp mézgömböt, gombostűfejnyi mézbuborékot, mert levegőbe kanyarított
tenyeremmel elkaptam a repülő virágszirom-állatokat, szárnyas aranygyűszűcske-
állatokat, szárnyukat kitéptem, s a szárnyhónaljak tövében hólyagzó pici
mézbimbót, pici méz-emlőt, csöpp mézcsöcsöcskét mohó szájjal magamba szoptam,
s a lepketest tépésgödréből, a seb-hónaljgödörből is kiszopogattam a szivárgó
mézes nedvet, a lepketest halálnedvét, a haldoklás-hullamézet, s akkor
a réten, a kertben, az erdőn a fürjtojást, bibictojást, verébtojást, galambtojást
is kiszoptam, rozsdás szöggel lukat fúrva a tojáshéj mészkúptetején, és kezdő
bajszom sárga száradt tojáshabarcs-kalász, mint a holdfényes Krisztus-szempilla,
és a jázmin rózsaszín csillagtányéra közepéből, az apró porzópontkoszorúval
gyűrűzött növényszív lapos csillagának cukros enyvét is kinyaltam én, mint
boldog férfi boldog asszonyt, s a vadrózsa halvány sziromcsillagát, mint egy szelid mézes pinát,
növényvaginát, virágpinát s megettem a vadsóskát, s kinyaltam a nádlevél harmatban-
oldott fültő-cukrát, s a törpe mályva zöld hónaljában csüngő kis
növénycsomagot is megettem én, a derengő, lágy, gyűrt zöld fodorbársonytányér hónaljában,
az egyik levélbe fölfutó főér zöld pillére alatt a zöld derengésmagányban
lógott a kis terméscsomag, mint zöld papírba csomagolt gömbölyű-kerek alma-
szappan, lógott a papsajt, mint kis gyűrt, ráncos cipő, mint kis ementáli sajt,
zöld erek köteleivel csillagosan körben átkötött, zöld spárgahálóba kötözött
növénysajtocska, mint összehajtogatott zöld kenyérkendőben kis zöld kenyér,
mint kicsi zöld disznósajt, csöpp zöld gömböc, kis almagomb, mint zölden
összecsomagolt, eres, ráncos zöld hártyákkal összehajtogatott ejtőernyő apró növény-
katona hátán, a szőrpihés zöld gerincszáron. És megettem én a titánokat,
félisteneket, félembereket, gigászokat, a titánok, félistenek, félemberek ujja
bögyét és zöld krokodílus-körmeit, mítikus gerinchúsát, a sugárzó
ködpamut kettős testanyagot, a harmatos bicepszeket és lángoló combsonkákat,
a Griffmadarakat, a Griffmadarak kemény heréit, mesék óriásait,
a Szélfuvót, a Világléptűt, a Vasnyűvőt, a Világmindenséget-televizelőt,
az óriás Rabelais-t, a zabáló, habzsoló, pisáló Pantagruelt és Gargantuát,
meg Panurgát, Lukiános Ravaszdiát, az óriások óriás szemét, mint görögdinnyét
meglékelve az óriás-szemgolyókat, s kamasz-fejemet a meglékelt szemdinnyékbe
mártva a kocsonyás csarnokvizet kizabáltam, mint éhes cigány a fazékból a megpaprikázott
disznókocsonyát, arcát a kék fazékba mártva bajszosan zabálja a fénycsontokat,
lángszőröket, csillagok szikrázó üveg-disznó fülét, megettem szőröstűl-bőröstűl
az Egyszeműt, akinek szeme homlokán, mint a gyík homlokszeme, a pikkelyes bőrrel betakart,
a boszorkányokat és farkasokat, a Kerubok szárnyait kitépve a tépéshónalj-
gödör istenváladék mézét kinyalogattam és a Szeráfok huszonnégyezer szemét
hüvelykujjammal kinyomtam, s a Szeráfok üres véres szemgödréből
a közvetités-küldetés-könnyeket hörbölve kiittam, ahogy az eltikkadt
szomjazó a száradt sárforgács-sárvályú feketezöld kocsikeréknyomból
a lóhúgyos, poshadt, szúnyoglárvás, dögolajszivárványhártyabőrös büdös vizet
szürcsölve kiissza, és az ötlábú táltoslovak láng-szökőkút fejét megettem és
megittam a táltosló-kancák, a rozsdapettyes kanca-táltoslovak szájamba-fejt lángtejét, mert
a táltoskanca hasa alá térdepeltem, a hátsó combok közt virágzó piros kancacsöcsöt szájamba vettem,
mint egy táltos-homoszexuális és két kezemmel a kancacsöcs-asszonypéniszt, a piros
mirigyuborkát rángatva, húzva a tejmirigy-váladékot számba fejtem, mint meztelen
császári urak előtt térdeplő eunuchok, szájukban a császár latin rügye s nyelvükkel,
ajkuk gyűrűvonaglásával azt fejik és nyög a táltosló, könnyesek szempillái, s a
herélt Buddha meg izzad lágy szemérem-hernyóval, a Világhódító előtt pucéran térdepelve,
és a hétfejű sárkányok heréit, a tűzpikkelyes napcsillaggolyókat
megettem és falloszuk lila pikkelyszív gesztenyerügyeit megettem és a hétfejű
sárkányasszonyok tizenkétmillió piros csecsbimbóját, mint mítoszi epret,
és a tűztornyok pikkelyüregébe, vonagló pikkelykása eleven csövébe dugva
ifjú fejemet lángjukat megittam, s csak szempillám szőre göndör perzselés-
malacfarok, s lágy bajszom pillantás-kezdete, mint göndör szőrforgács,
felpörgött szarucérna-lepkecsáp, megperzselt bolyhos nádselyembóbitazászló! És
saját spermámat is megittam, kiszürcsölve tenyeremből, hiszen száraz üres ember-
koponyám nem volt, hogy ondómat abba folyassam, s abból igyak, mint a
jógik, koponya-kehelyből, hát csak onanizáltam s ittam spermámat tenyeremből,
hogy magamból semmit el ne veszítsek, hogy így is megmaradjak! Hiszen
meg kellett maradni, hiszen mást mit is tehettem? Fejen álltam órákon át az
udvaron és hanyatt néztek a tyúkok, malacok, kamillacsillagok sárga szemekkel,
hanyatt nézett a kékrongy tollacska nyuszifül, glicerinfa: a piros vasláng-növényterpedés, az orgona-
bokor, s az orgonabokor levelein nyüzsögve rágó büdös bajszos
zöld kristályrudak: a kőrisbogarak, meg a bodzabokor, a fehér rizskásalepényeken,
a fehér habmirigycsillag-bodzabokortányérokon, vagy lila golyófürt-
csokrokon, a bodzatermés lila asszonymellein ülő szürke háziverebek,
hanyatt nézett a kút, a kutya, a kakas, a Petőfi Sándor szeme:
bárányfelhős ég. Anyám frissen-húzott kútvízzel öntött le reggel, este, pedig nem
akarta, de azért rám öntötte a vödör vizet, mert én akartam, ott álltam meztelenűl az udvaron,
hó esett, eső esett, köd göngyölgött, köd nyerített, és nyitott ablaknál meztelenűl
feküdtem éjszaka a földön, hogy élve maradjak. Mert hó esett, eső esett, köd
csomagolta be a kakast, a gyümölcsfákat, fehér gézkötéssel, mint sebesült katonákat.
Megettem apámat és anyámat. Ahogy a kislány dinnyét eszik. Három éves. Ül meztelenűl
a földön, két kezében piros dinnyeszelet. És kapkodva harsogva harapja a zöldhéjú
piros növény-kenyérszeletet, s csurog a dinnyelé vályús-szívgödrű állán lefelé, csurog
nyakán, folyik a gégegödörbe, onnan mellére, mellkasára lotyog, mint az eső buborékosan
az ereszcsatorna pléh-sárkányszájából, a bádogcsipkeszakállas csővödörből, csurog
mellkasára, hasára, köldökére, a nagy bőrrózsára, csurog a pihétlen tátikára, a nyitott
puncikára, emlő-előárnyékára is, a kerek világosbarna mályvafoltra, aminek
szive pici fehér pont, pici fehér rügyecske-szándék. És piros a bőrre belülről
virágzó emlő-árnyék. És kis gégegödrében nyálas, csillogó, piros dinnyeléhab.
És boldog a gyermek s úgy eszik és boldog a gyermek és azt
mondja: „Még!” S már a dinnyehéjbelső fehér húsát harapja, s a fehérsárga
növényhúsban a fogsor-vájás vályú-szivecskéi, mint fafaragók vésőnyomai nehéz
fában. És boldog a gyermek, s azt mondja: „Még!” És teste csupa dinnyenyál,
csupa piros hab-buborék. És boldog a gyermek és azt mondja „Még!” Ettelek
apám és nem tudtad, hogy eszlek. Ettelek anyám és nem tudtad, hogy eszlek!
A téli holdsivár szereleméjszakák aranyszörny-hangjait megettem, mert zörgött a
dunyha, mintha egy fénylő celofán-hattyú repülne, s a holdfénylevegő mint árva
selyemkorbács, az ágy ketyegését megettem, s cirpelt a csönd, mint a tücsök, ciripelt,
mint a kabóca a holdfény, és aranytálban véres suttogás és ezüstkoporsóban vérző
köhögés és az idő csoszogott, mint egy papucsba bújt óra, csoszogott a holdfény a
gyöngyvirágillatú, tojásfehérje-illatú szobában, mint Bobóka, az öreg filozófus,
az elmegyógyintézetben, csoszogott a holdfény foszforpizsamában, mint Bobóka
a betonszobában, föl-le, föl-le járt, mint betonketrec-koponyában a gondolattalan
hülye gondolat, az emléktelen emlék, körötte kiégett elmék néztek
majomszemekkel, légyszemekkel, varangyszemekkel, madárszemekkel, darázs-szemekkel,
kajmán-szemekkel, bikaborjú-szemekkel, puli-szemekkel, gyík-szemekkel!
És már hajnali három óra volt. S én ébren ültem az izzadó varangydunyha hasa
alatt az ágyban, s a kis elemlámpa sárga fényköréből Madách Imre hosszú
ősgyíkfarok-bajusza a verejtékszagú semmibe kilógott! Apámat megette
a hold! A sárga ketyegés-tigris, a sárga cirpelés-párduc köhögve fölfalta
apámat. Szerelem volt az? Vagy a Bánat? Vagy valami Kegyelem-Indulat,
Erőszakos Gyász, Halálfélelem-Asszonyba-kapaszkodás, Erőltetett-Szerelem-
menet? A Halálomat-így-oldom-föl-benned, a Halálodat-így-kapom-
meg-én, a Halálfélelem-Nászköltemény? Bocsánatkérés? Önvígasz? Kamasz-
szivem halálriadója: holdfény-éji-óra! Kamasz-szivem szorongás-
harangja: szerelmetek hangja! Kamasz-szivem barna zuhogása: az az
arany holdketyegés-kása! Kamasz-szivem perc-parázskriptája: az idősercegés
gyöngyvirághullása! Kamasz-szivem holdfény-gyászlovai: a fényidőezüst tücsök-
csonthangjai! Kamasz-szivem atombomba-násza: a celofánszoba sivár
kék izzása! Kamasz-szivem Krisztus-föltámadása: a szikár holdéjszaka
dér-csodálkozása! Kamasz-szivem revolver-forgása: gyűrt barna éjszakám
csönddé-simulása. Gyűrt barna éjszakám, mint összegyűrt barna selyempapír!
És feszes lett minden és holddal-ugyanaz, ha szivemről a szorongást puha
rongyával letörölte a fekete horkolás! És a szivben a lét és a dologi lét
odabent, idekint selyemfényű feszes, határozott, önmagába zárva így szabad,
mint a még ki-nem-mondott gondolat, mint az éposz, mielőtt leírnám,
hiszen még ott virágzik az agyban összevissza-szanaszét, dolgaival, tárgyaival,
jelenéseivel, alakjaival, szerelmeivel, akarataival, mint Isten agyában az Egyetemes
Lét, mielőtt elkezdem megvalósítani részleteit és mindenét! Azután meg várja:
minden összefüggés találjon magára, minden dolog úgy legyen, hogy fontos, minden
forma önmagát keresse, minden módszer magát csontosítsa, minden részlet fényleni
hogy kezdjen, minden, ami lesz, most megjelenjen, neki azzal most már semmi dolga!
Azt a döntést most már nem ő hozza! Önmagáért felelős minden lét, önmagáért,
amit ő kigondolt! Szabadsága, bűne így lehet csak. Pontos megvalósulása, torzulása.
Igy felelős minden önmagáért. Igy hiszi a költő, s tán az Isten. Aki máshoz
nem fordúl magányért! Ha a holdláng az éjből kihull: a szorongás-gyűrt
izzás kisimúl, mint kamasztest éji magömlés után! Én fölfaltalak: apám!
És a falut, a várost, az országot megettem. Mást mit tehettem? Hogy élve maradjak.
Hogy éhen ne haljak! És megettem minden halottat. És megettem minden temetőt.
Állatot, növényt, férget, embert. Minden ehetőt és nem-ehetőt! Ettem a földet,
rágni kezdtem a Földgolyót. És megettem mindent: a felszín alatt. Minden halottat
és minden elindulót! Megettem a kozmosz-ősidőtlenséget és a kozmosz-ősidőt.
Az égitesteket, forgásokat, pörgéseket, összefüggéseket, vonzásokat, taszításokat.
Megittam a patakokat, folyókat, folyamokat, tavakat, tengerszemeket, tengereket,
óceánokat! Minden mítoszi lényt, mese-lényt, a teremtő képzelet minden
alakját! Shakespeare bíborbársony kesztyűjét, Goethe feketegyász világirodalom-
kalapját! Dante árnyékhűségét: a foszforkérdőjel Vergiliust is megettem, Dante
fordított világtengely Sátánkirályát is megettem, akinek lábszára szőrcsimbókjain
mászott hanyatt fölfelé a Paradicsomba! Homérosz fitymabőrét is megettem.
Ady Endre kréta-kajla halálangyalszív-arcát, Ady Endre fényvirágcsokros
részeg kalapját! Babits Mihály feketekristály halálkút szemét is megittam.
Milton szemeit is! Milton két szeme két époszba-temetett hidrogénbomba!
A Tündérkirálynő beleit is megettem, mint farkas a megölt szarvaskirálynő
föltépett hasából a beleket, a lágy, forró, gőzölgő hurkás fodros selyemcsöveket.
Hüvelyk Matyit lenyeltem, mint gyermekkoromban fogadásból a cserebogarat,
s éreztem, hogy rúdnyelű fekete lemezharmonika-csápja karcolja belűlről torkomat,
mint fekete lakkcsizma csillagos sarkantyúja, hisz a cserebogár fején
két forditott fekete lakkcsizma nőtt, a zizegés fölfújható feketelakk
harmonika-kalapú nagyujja. Babszem Jankót is lenyeltem, mint gyerek
a selyemcukrot. Babszem Jankó nem csuklott, nem sikoltott. És Jeremiás
próféta fekete isten-nyelvét is megettem, csapkod a Dinoszaurusz-Jeremiás
iszonyú tejút-őssárkányfarka, hörög az ősprófétasárkány, mert néma:
megveszetten! Dániel barlangjának oroszlánait fölfaltam nevetve. Dániel
űriszony pupillámra ült, mint fekete látomás-szigetre. És véremben
Zakariás őrült zakatolása. És vérré fölfalva kering szivemben, ereimben
a Jelenések Könyvének irgalmas ítélet-vallomása! És Szuzó Szűz-
Mária emlőit ettem, mint fekete fénydörgés a felhőket. Mert Szűz
Anya-Mária szájamba fejte emlője boldog tejét. Szűz-Anya Mária úgy
etetett engem, mint madárfiókát madáranya, a tokig-tátott piros virágkehely-szájba,
a gégéig-nyitott piros tulipán éhségzsákba tömte a csőrei közé csípett szöcskét, férget, tücsköt,
bogarat, legyet, gilisztát. Fölszállt a Túlvilágba Szűz-Anya Mária s sárga csőrében elhozta
madár-mosolyogva, amit onnan rabolt, a túlvilági légi bolyongók, földi mászók, féreg-
furakodók közűl egy-egy áttetsző angyalt, ugróvillás cirpelés-szikrát, halhatatlan döglegyet,
kihullott isten-szempillaszőrt, boldog vízcsöpp-békát, fénylő angyallárvát, zárt csőrében
kék harmatot, a túlvilágrózsák egyszerű könnycseppjeit, friss vizet
az Isten kék szeméből, friss vércsöppet a Fiú virágzó szívéből, izzó
selyemhernyó spermiumszálat Isten ágyékszőréből, a hanyattfekvő Isten
éji magömlése után. Madártorkában hozta a vért, a vizet Szűz Anya-Mária!
A Szűz Anya-emlők éhes költő-szájamba kifejt tejébe áztattam az elérhetetlen csillag-
temetőket, a keserű őssárkány-temetőket, az ember-vigaszt váró
ősállat-temetőket. Mint a gyerek ha piskóta-nyelvet
tejbe mártogat: a Világanya kifejt tejébe mártogattam milliárd
galaxis-arcodat világegyetem-világ! És megettem mindent, ami megpuhúlt,
ami kemény maradt, ami kő, ami fény, ami láng! A világlétszövedék-
szövetség csönddel-dübörgő szövevényösszességét kapkodva befaltam,
hogy ne győzzön a halál hatalma rajtam! Hogy az Elmúlás ne döntsön
le engem, mint történelemszél a kőbuta szobrot, aki nem lát, hisz
kőszemekkel őrzi butasága titkát! És megettem a Világlét-Időt. És a gyönyörű
Földtörténet-időt korszakonként, rétegenként megettem. Az őskezdet robbanás-
tüzét. Az őskezdet égitestszületés-vajúdás-görnyedetét. Az őskezdet vízdörgés-
tornyait. Az őskezdet lángtorony-álmait. Az őskezdet történelmét megettem.
Az őskezdet őslényeit: vizi lényeit, földi lényeit, légi lényeit. Költő vagyok. Mi mást tehettem?
Mert mindent megittam, mindent megettem. Költő vagyok: mi mást tehettem? Az Apostolokat,
Szenteket, Vértanúkat! A Vértanúkat, akiknek eleven húsát kagylóhéjakkal kaparták
a csontokig, csontvázakig, pogány büntetésűl, akiket megettek, mint a kannibálok, a
mellkast az emlők között köldökig fölvágva hosszú késsel, úgy vígadtak a szenvedéssel,
hogy a kötelekkel szétfeszített fölmetszett eleven test gőzölgő gödrébe dugva fejüket
az eleven szivet csámcsogva zabálták, a lüktető vérspriccelés szemgolyójukat ütötte
élő piros szökőkút-kalapáccsal, ők meg rágták a szivet, mint a dinnyebelet, a görögdinnye
piros húsát, vagy a férfiszivet marokkal kitépték a nyitott párolgó mellkasból és
egy részeg meztelen kurva szájába dugták, röhögve, mint vérző falloszt, a nyálkoszorús
halvagina szajha-szájba, akiket szorosan egymásra összehajtogatott erős, vad, nyers
faágakra kötöztek, külön-külön a karokat, lábakat vastag rozsdás kötéllel, mint
vértanú-batyút, hogy majd a szétnyíló ideges faágak a meztelen embertestet
robbanva szétszakítsák, ahogy egy öreg matróz tépett szét sült tyúkot Várnában,
szemem előtt, egy szállodai étteremben. Unokájával jött. Bejött, leült, hóna alatt valami
nagy valami újságpapírba csomagolva. Az asztalon porcelános damasztabrosz,
címeres régi evő-szervíz, a porcelántányér áttetszett, mint fölmutatott fehér ostya
a pap fehér kezében, poharak, ezüst evőeszközök. Az öreg ült a derengő szálloda-
fényben, pakompartja mint egy légy fejének barkója, mint egy darázs fejének. Dél
volt. Várnai harangok. Két pohár pliszkát rendelt. Egyet magának, egyet az unokának.
Az ötévesnek. Hajlongott a fehér frakk-kabátos pincér, piros csokornyakkendője
fehér pettyes, mint Vas Istvánnak. Gégéjén két fehér pettyes piros katicabogár
ült. Katicabogarak piros selyemből. A csomag az asztalon. A tányérok félretolva.
S eres kőerdő-kezével kibontotta a csomagot. Az újságpapír-szemfödőket
módosan, zörögve a tartalomról lefejtette, szinte tördelte, mint háziasszony
káposztafejről a rongyosabb, sorvadtabb külső káposztaleveleket. A fehér-eres zöld
burkolat-köpenyeket. S ott feküdt az ujságpapír-koporsóban a sülttyúk
hanyatt! És sárga volt, mint egy Isten-pillanat! Szemcsés, kráterpontozott, sárga
süledék-rügyes tyúkanyó-halott. Feje nem volt, csak nyaka volt, és
alsó lábszára se volt, porcelán-csiga alakú térdbütykei alatt két combja, mint sült hangvilla,
mint döglött szöcske felső combjai, segge sült sárga szív, mint mézeskalács-
szív a búcsúban, mint habsüteménylánc-rózsafüzér mellkas-szive, a
habpogácsa-golyóláncokat összefogó, a süteményszívből kilógó cérnára sütött liszthab-
kereszt fölött, a búcsúban. Néztem az öreget mosolyogva, ő meg unokáját nézte mosollyal
ropogva, mintha egy kristály mosolyogna, mintha gyémántrög vigyorogna, s fölkapta
a Mama-sütötte tyúkot, s gyorsan apró foszladékokra tépte kővihar-kezeivel,
mint mi egy sárga papírlapot. Tépte a húst kő-sárkányfogsor ujjaival, törte
a csontot, mint mi a sárga selyempapírt, barna venyigét. S ott volt a ravasz kakasapó,
vagy tyúk-anyó kupacos foszladék-halmazatban, zsíros, szálas, csonttöredékes,
szövetes kupacban az újságpapír-koporsó tudatban, mint egy költő jegyzetfüzete!
Mint írásos, rajzos jegyzetfüzeteim: rajz-alakok, vers-cafatok, verssor-szalagok,
leírás-halmazok, emlék-csontvázdarabok, lepréselt rózsák, füzetlapok közt
lepréselt árvácskafejek feketelila koponya-arca a papíron, a papírlapok között.
Keresztrefeszített zöld béka, széttárt kezeiben és egymásra hajtogatott lábaiban
hosszú, piros, korongkalapú szögek, és kloákája piros szív és szíve piros rajzhurok-kettős, és zöld
rombuszpupillájú zöld filctoll festék-karikák dülledt szemei és páfránycsáp kék rajzolat, meg az
éposz-szerkezet gyűrűs korongtornya, belűl-örvénylő gyűrű-kereke, a világmindenség szerkezet-
képlete, meg egy légy szeme lerajzolva, mintha nézném nagyító alatt. Imák,
fekete jajszavak, ágaskodó Tyrannosaurus rex-ek, csigaszem-nyakú elnyúlt
hólyagtojás sárkányállatok, a Brachiosaurusok ceruzarajza hosszú gyíkfarokszerű
ősidőfarokkal. Mint a csapkodó történelem-idő ősgyíkfarok Vladimir Majakovszkij
eposz-töredékében: Teli torokból! És napló-sorok: gyönyörrel, örömmel, átokkal, bánatokkal.
Jegyzetfüzeteim. Aztán az öreg marokkal a szőke húsfoszladék-kupacba nyúlt:
egy marok hús magának, egy az unokának, demokratikusan, szépen, pontosan.
Ivott egy korty vizet, korty pálinkát. S enni kezdte késsel, villával, a porcelán-
tányérra kupacolt tyúk-kotyvalékot. Nyakában, nyitott ingébe tűzve
a kockás hajtogatás-mintájú fehér szállodai szalvéta. Fehér papíron fehér
krétakockarácsok. De előbb kenyeret kért, s két adag uborkasalátát! Szépen
kiszolgálták, nem csodálták. Nem nevették. Ők a húst mind megették, meg
a kenyeret, meg az uborkát. Az öreg a pálinkát megitta. A gyerekét is. A dolog így tiszta!
Jött: cipőt venni az unokának? Vagy télikabátot? Nyár volt. Augusztus. 1952. Várna. Akkor
is őrá gondoltam, apámra! Hányszor hozott be engem Budapestre, az irodába, ahol irodaszolga
volt. Hajlongva mindenkinek bemutatott, a gépírókisasszonyoknak, a hivatalnoknak, az igazgatónak,
úszott fekete gyerekfényemben, mint egy sárga csónak és cukrot kaptam és barackot kopasz
fejemre. Mert hajam nullás hajnyírógéppel csattogva levágva, mert csattogott a
hajnyírógép, mint a szőlőben, a réten a szöcske, fejem fekete kugligolyó.
Leültünk aztán egy kiskocsmában a Nádor-utcában, apám fröccsöt rendelt,
nekem málnaszörpöt, piroskockás abrosz az asztalon. Tányérokat kért, öreg aktatáskájából
a cukros-zacskóba csomagolt disznósajtot kivette, a lisztes-zacskóba csomagolt
kenyeret kivette, zsebéből feketenyelű, rézpontozott, varánuszgyíktaréj-pengéjű
bicskáját kivette, a szemzőkést, kockákat vágott a disznósajtból, kenyérből, tányéromra
tette, s ettünk és ittunk, boldogok voltunk, kopasz szájamon málnaszörphab-koszorú,
az asztalkendőig ért az állam, oly kicsi voltam. És a bakancsot is megvettük a boltban!
A vértanúkat mind megettem! A vértanúkat, akiket úgy szeleteltek késsel a büntetők,
mint apám a disznósajtot, kenyeret. Előbb kiszúrták késsel a szemeket, ahogy anyám
a tyúk, a hal szemét, késheggyel a szemgödröt körbekanyarítva a szemgolyókat
pengecsúccsal kiemeli, mint lágy, karikás, folt-csövű, aranykarimás kék üvegtojást,
s a laposdad hártyacafatos véres kék szemtojás a konyhaasztalon, s a fejben
a vértölcsér szemgödör, aztán az orrhegyet, mint az elvágott-nyakú, leforrázott
fejű, megkopasztott arcú tyúk csőrét az asszonyok, aztán a füleket, mint
disznóöléskor a leforrázott, teknőben láncokkal meghengergetett, kaparó bádogpatákkal
rózsameztelenre kapart disznó füleit, mikor már a rénfán két hátsó lábbal
szétfeszítvén fölakasztva, s a levágott disznófej a rénfa egyik vastüske-szarvára
tűzve, mint rinocérosz sarlós orrszarvára a hold, s úgy vigyorog piros fejjel,
lehunyt szőke szempillákkal, függőleges vastag óriás orr-gombbal, a barna
hússzivacs-fakoronggal, mint az Elefántfejű Buddha az elmúlás gyönyörében,
aztán a lábujjakat, kézujjakat vágják le reszelve, nyiszálva, kapkodva gyorsan,
s dobják a körmös véres csontokat, mint menstruáló csillagokat az ott-őgyelgő kuvasz
kutyáknak, vinnyogó, vicsorgó, habselyem-cérnanyáltátogás húsevővirág-szájú, gyomorarc-
fejű veszett szukáknak, aztán bokától a lábfejet, térdtől a lábat, combtőtől a
combot, csuklótól a kézfejet, könyöktől a kezet, hónaljtól a felsőkart, s külön
a herezacskót, a péniszt, a vaginalebenyeket, a csiklót, az emlőket, az óriás barna
bársony-gubacs mályvaszínű tej-diót, az emlőt mind a kettőt, hogy a testből, a vértanú-
üresből, már csak a csonkolt törzs marad, meg a nyakon a vak fej, aztán azt is
levágják, hogy a vértanúból már csak annyi marad, mint konyhaasztalon a pontyból,
ami, csonka véres pikkelycsomag, zöldselyem törzstok, sárga hát-pikkelysátrú
arany-gyöngyházpénz húsos zöldselyem szálkazsák. Mert levágva kopoltyús feje,
zöld süntüskés harmonikahártyalegyező nyálkás hátuszonya, kettős-ágú farktoll-
uszonycsonkra, a zöld, hárfagerincű nyálkalegyező, s kétoldalt, a kopoltyú alatt
a csontos hónaljtőnél fehér hústölcsérrel kikanyarítva az előhasi melluszonyok,
a bőrlepedék fehér hártyasöprűk, a sárga uszonypáfrányok, nyálas zöld úszótollak.
Megettem a vértanúkat én! De előbb Júdást is megettem! Húsa büdös volt, mint a
haldögöké és húsa forradalmi! És megettem a föltámasztott Lázárt, húsa, mint a
gyöngyvirág és húsa, mint az ellenforradalom. Húsa, mint az urak akasztás-tébolya
és húsa, mint jácint-erdő, gyönyvirág-vadon! És megettem mind a négy Evangélistát.
És húsuk illata: Jézus. És húsuk ize: Jeruzsálem Jézus-járta földje és húsuk ize
Názáret Jézus-szaga és húsuk szaga Bethlehem szamarának, tehenének
jászol-tekintete, Jézuska-pisi, Jézuska-kaki csillagfény-istenbüdössége. És húsuk
Genezáret tavának Jézus-lépte-mosolya és húsuk, mint a Golgotha szeméttelep-
virága, az égő, lángoló, füstölgő, parázsló Gyehenna szeméttelep-könnykacatja.
És Szent Pétert is megettem, az árulás hűségét ettem én, mert nem akartam,
hogy ő is eláruljon engem. Megettelek: Szívecském-Gyönyörüségem és megettelek
Áldozat, és megettelek Magdalai Asszony, Mária Magdolna, Névtelen Bűnös Asszony
és tested húsa csillagmámorú asszonyi mennyország, petrezselyemlevél és kaporvirág
szövetsége szerelem-béke és ágyékod hüvelyméz-illata és ágyékod havi tisztulás-
illata megbolondított engem, mint a nők a kutyákat, mint a nők ha nyitottak,
mint az asszonyok a kutyákat, ha nyitottak, mert a menzeszben nyitottak a nők,
testük belseje véresen boldogan kinyitva, ahogy a Lét ablaka kinyitva a Végtelen szemében,
az üresség szemgolyójában, húsodtól megbolondultam, mint a kutyák, ha közelükben az
asszony, aki éppen menstruál, fodormenta, zsálya, levendula, kapor, petrezselyem, kámforvirág
illatuk van akkor az asszonyoknak és izgatottak, lázasak, mert a nők megnyílnak méhükben
a tisztuláskor, és Ménkű, a lemezes fehér puli a fehér vastag szőrrojt-szőrlemez kan-
szoknya bolondul odaugrik, kis fekete fényvaksi lázpont-szeme a kövér fehér lemezharang
zsíros összeragadt gyapjutollai alatt, odaugrik, gyorsan a szoknya alá dugja a fejét, mert
az asszony ételt ad éppen, maradék pörköltöt, fasírtot, krumplipaprikást, kakaós palacsintát,
marhacsontokat, disznócsontokat, csirkecsontokat, szagol, hosszú szívalakú nyelvével
nyalint, lefetyelve kanyarít nyelvével a szoknya felé, nedves fekete mirigydugó orrával
a combok közé bök pimaszul, forog izgatott hülyeként, míg ugrál géplábú apró csillag-
ketyegéssel a háziveréb, ide-oda ferde szögletes lépéscikkanással, mint ceruzavonal
sötétkék pontgolyó, a feketerigó. Mert csaholva szerettelek, mint kutyák a nőket,
amikor menstruálnak! És megettelek Krisztus Rabja és Hódítója Szent Pál Apostol
és megettelek Sz. Lydia, Bíborárus Asszony, Phoebe: Kenkreai Nő-diákonus, megettelek
Isten Gabonája, Ázsia Doktora, Római Szűz, Sz. Agátha: Sziciliai Lány, megettelek
Bythiniai Vendéglőslány, Árius Első Ellenfele, Árius Legyőzője, Sivatag Óriása: Remete
Szent Antal, megettelek Kappadox Csodája, Szír Költő-Egyházatya, Oszlopos Simeon,
és megettelek Vulgata Pápája, Engedelmes Lány, Rabszolgafelszabadító Asszony,
Milánó Óriása, Könnyek Anyja, Égi Véreb Üldözöttje, Isten Konzula, Aranyajkú,
megettelek Afrika Világossága, Te Deum Püspöke, minden szentet, vértanut megettem
én, mert éhes voltam és nagyon szegény, fölfaltam mindent, hogy meg ne haljak.
Mint koncentrációs tábor láger-rabjai, akik szégyenük nem merik kivallani,
már azt se, hogy szomjasak, éhesek, már azt se, hogy rettegnek az elgázosítástól, szép
szivük megvakúlt, mint szarvaspatanyomban, lópata fagyott sárkancsó-nyomában
az esővíz, fehér hályog nőtt a víz szemére, fehér jéghártya a víz-szemgolyóra, s az
élő közöny virága virágzik rajtuk, mint holttestből kiálló fehér zsírkukacok sperma-csíraága,
mint öreg krumplin sárga krumplicsíra, minden közönybe-hamvadó embersejtjükben
mégis az emberméltóság csíralángja, mint lecsavart petróleumlámpa-láng
százezerbillió csöpp tiszta léttudat-gyertya ég az Embertest Ponthalmaz-sejt-
szövedék sejtpontjai düh-üregében, s mert tudják: nem az élet szégyen, de az,
hogy kipusztításra így vannak bezárva, s tudják, nincsen semmi szégyen az Elpusztító
Elvi Gőggyűlöletében, mert tudják: nem az a szégyen, hogy ők embernek születtek,
rossznak, gyarlónak, egyszerűnek, lángelmének, jónak, gondolkodónak, ellenállónak,
más-vérűnek, kommunistának, vagy zsidónak, de az, hogy így van, így lehet, és minden
történelemben így lehetett!: a közöny irtózat vatta-köd pólyakötésein át mégis látják,
meglátnak valami apró fénycsírát, szikratörmeléket, zörgő halk fénytöredéket, pici
lázpontot, tűzpontot, fénypontot, s már tudják: nem „Holzwege” az emberi sors,
nem benőtt, befúlt, növényszövevénnyel beburjánzott meghalt erdei út, út, aminek
zöld fulladása van csak, növénykása zsákja, hisz nincs folytatása, de mindíg
a remény pöttynyi fényüzenetcsöndje az a fény! Hát enni kezdenek: füvet, földet,
fát, rovart, gilisztát, kérget, szalmát, trágyát, emberürüléket, madárürüléket, bogarat.
Ami köröttük a sorsból megmaradt. A Szegénység szögesdrót-dobozában így támolyogva,
az áram-kockában, az elektromosság-rácskarámban, a Megaláztatás vad
gépfegyvertornyai árnytébolyában guggolva és forogva zabálni kezdtem az emberi
és nem-emberi lét anyag-gyászait és történelem-idejét, mert tudtam,
egyszer úgy leszek szabad, ha megölni nem hagyom magamat! Mert magamat meg
azzal se adom, ha nem fogadom el annak, ami van, azt, ami van, ha mint
a tiszta üveg hagyom, hogy áttörjön létem külsején a Kemény Tiszta Fény. S úgy várom,
cselekvő megmaradással: felszabadulásom. Mert tudtam, hogy egyszer
fölszabadítanak. Hogy fölszabadítom magamat. Ez az én Nem-Pusztulásom!
Hát megettelek titeket: Istenek, Isten-szülők, Atyák, Apostolok, Vértanúk, Szentek!
Ott keringtek testem véredényeiben, s eszmélkedésem nem-zárt vérrendszerében,
ott keringtek halandó világok, ott keringtek halhatatlan álmok, ott keringtek, amíg
meg nem haltam, ott keringtek, mert én így akartam, ott keringtek véremmé vált
sorsok, ott keringtek véremmé oldódva. Az embernek az is a dolga, hogy
kiváljon! Hogy tudja: mért van a világon! Nemcsak azzal, hogy két lábra
áll, mint emberősünk egykoron, a Hominidae, az emberféle, vagy a Pongidae,
az emberszabású majom, de hogy tudja, mit kell tennie, hogy emberalakú lényből végűl is
ember legyen! Nemcsak innia és ennie, de tenni érte mit kell, hogy végűl emberből
ember legyen. Hisz embernek született, de azzal még nem emberi az a lény, aki
megszületett, hogy embernek született. Mert embernek lenni valami más titkos
gyönyörű fölgyorsulás belső kozmosz-virágzása segít! Magunkban kell megtermelni
az emberit. Az ember nem azzal ember, hogy emberteste, emberagya van, emberagya
1500 gr, s testsúly-agyvelősúly aránya 50:1, ez csak a biológiai 1x1, ez csak
a megvalósúlt testi állapot. Semmi más! Emberiből emberré azzal leszünk, ha
elfogadjuk ember-végzetünk, s tudatunk átvilágítja a megértett-megnemértett
Létet, s a pulzálva virágzó-összeomló, s módosúlt törvényeivel, szabályaival újravirágzó
Egyetemes Lét átvilágítja tudatunkat. Ha nem adjuk meg magunkat, semmi föladásnak,
elmúlásnak, rettenetnek, iszonyatnak, gyásznak, de jónak hisszük a jót, rossznak a
rosszat, s ha tudjuk is, hogy halálba vagyunk csomagolva, azt is tudjuk: az embernek
nem az a dolga, hogy a halál vak szolgája legyen. Mint a Káosz vak szolgája a
megvakitott Világegyetem, a Csönd szolgája a megvakitott Fény. A világ homogén
és izotróp? Kaotikus a kozmosz? Instabil? Inhomogén és anizotróp a világ? Mi volt
az Ősrobbanás után? Nagy szimmetriájú, kis entrópiájú? S a véges vagy végtelen fejlődés-
történetű világ aszimmetrikus, nagy entrópiájú állapot felé tart? Nem tudom. Csak azt
tudom, ember vagyok s ezért halandó. S mert ember vagyok: költőként cselekszem. Hirdetem
hited: Világ, akármilyenek léttörvényeid! S meghalni úgy akarok, hogy azt mondhassam:
„Tettem valamit érted: Emberiségem. Tettem valamit érted: ember, elmevígaszom,
legszebb bizalmam.” Ez az én emberhatalmam. Ez az én költő-bizalmam!
Ez az én költő-hatalmam! S úgy haljak meg, ha meghalok,
hogy tudatosan haljak meg, ne tudat-szegényen, ne elhülyülve, sötét agyfekélyben,
s halálomig tudjak még beszélni! S azt mondom akkor, amit most is mondok,
neked kezem-fogó Asszony, neked Feleségem: „Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó
volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Nagyon jó volt élni!”
Jó volt fölfalni téged Világ! Kozmosz, Történelem, Örök Asszonyiság, Ewig Weibliche,
jó volt fölfalni téged Anyag! Begyűrni, belegyömöszölni cihádba, embertudat:
a lét dolgait, akaratait, az erkölcsit, szellemit, anyagit, mint párnacihába fosztott
tollat az Asszony! Jó volt tudni: az ember mit kutasson, gyötrődni szépen: a költő
mit tegyen? Állok törvényeden, mint szikrázó tücsúcshegyen: Világ, s jó volt, hogy
volt ifjúság, új törvény, új történelem! Jó volt megenni a Tiszta-Tiszta Lángot, jó
volt habzsolni a Nem-Misztikus Világot, amit lát az ember, s amit nem lát, az Anyag-
Gyönyör Nem-Metafizikát, de azt is, a Boldog Misztikát! Mert megettelek Titokzatos
Küldött, Sz. Szeverin, Szent Bernát téged is megettelek, és téged is Tűz Testvére:
Assziszi Szent Ferenc, és téged is Mindentudó Doktor (Nagy Sz. Albert), „Doktor Angelicus”,
(Aquinói Sz. Tamás), Szeráfi Doktor (Sz. Bonaventura) és pirosan világító boldog
kristályfény-húsodat ettem Sziénai Szent Katalin, mint gyermek puha foszlós kalácsot,
és Boldog Szuzó Henrik: Mária-emlő Krisztus-folyamodásod ravasz, csalafinta
puha ábrándköteleiből fontam ima-rácsot, lágy selyemkötélrácsháló-világegyetemet
Boldogtalan Embersárkányszörny éposz-vánszorgóm köré a Gyermekdalokban,
az Emberiségre-visszavágyódás Páfrányút-Világhalál-Époszomban, és megettelek
Xavéri Szent Ferenc, te csoda-gyopárangyalember, és fölittam könnyeid, mint harmatot
a csigák: Misztika Doktora, Keresztes Szent János, és isten-nyál-habos száraz
óceán-szived kamasz szájamba vettem, s úgy rágicsáltam belső kristály-
várkastélyod csönd-tornyait, csönd-termeit, csönd-spirálisait, mint a kertben
a sündisznó-apa a csigabigát, óriás gesztenyetok háta alól kidugva kis, fekete
turcsi, trombitásan fölfelé görbülő orrú malac-rókafejét rágicsálja a mészhéj-
spirálkürtdob házat, abban a véredényekkel, izmokkal, nyállal, ondóiszammal
beragasztott redős állat redős kuglóftestét, aminek redőzsák lepényfejébe
úgy behúzódva négy csőhagyma szeme, mint a redős, ráncos barna herezacskóba kisfiú húsbimbó
pénisze, ettelek jóhumorú ravaszdi, mókás Avilai Nagy Szent Teréz,
Misztika Mesternője, te Boldogtalanság Boldog Temetője! Megettelek téged
is, hogy meg ne haljak! Mert élni akartam! Élni! Élni! Élni! Élni a halálig!
Tudni akartam törvényed: világ! Tudni törvényed: Együgyüség, Öröm, Szomorúság,
Munka, Költészet, Háború, Béke, Szerelem. Tudni törvényed: Történelem.
S meghalni majd úgy, hogy ne adassék félni! S azt mondhassam jónak, mert
az utolsónak: „Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon
jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni!”
Jó volt minden, ami volt: mert élet! Jó volt örülni a lángnak, a fénynek, a napnak! Az
alkonyatnak és a virradatnak! Az alkonyvérnek és a hajnalvérnek! Jó volt minden, ami
volt: mert élet! A gyermekkor, a kamaszkor, az ifjúkor, az első férfikor! Jó volt a
halotti kancsó és a túlvilágcsokor! Jó volt a szivárványpánt, az ívelt domború aranyszalag a legyek
merev ásványtüdő, ikrás kristálybabszem, sejtes gyémántvese szemén és jó volt a fehér hólobogás
angyalok karácsonyest-lépése világgá kitágúlt gyerekpupillám halálkorong
peremén és jó volt anyám batyuját vinni, anyám kosarát vinni, apám aktatáskáját
vinni és jó volt a fehér gyertyaszag, jó volt apám maradék borát kiinni a májfoltos,
csorba pirospettyes zománcbögréből, vagy amikor először töltött nekem külön
függőbordás-függővályús kis borospohárba, mint Jézus vizeletét, az Anya menzeszvérét
kis üvegkosárba! Jó volt nézni a szitakötőt, ahogy ül a fehér mirigycsók kákicsvirágon,
mint zöld üvegből köszörűlt, négy recés fényszirom-szárnyú merev hímvessző, két parázs-
gumó szeme a kék zománc-csészefoglalatban, mint nehéz herék. Jó volt napszámban
ebédkor leülni, elpihenni a szikracsöppürülékkel csöpögő akácbokor alatt, mert
hirtelen zengeni kezdett a nyári eső, mint millió folyékony higanyhárfa és ezüsthasú
nyelvekkel csókolta ezüst hártyapille-tűzözönként az eszelős villámcsikorgást a
zöldtüdejű nyárfa, a nyeles zöld őslényóriás-tüdő, s a korhadék, satnya fű között
a csiga elindult szerelemért menni, fehér foszfornyálszalaggal ragasztva össze-vissza
a rozsdacsönd fűkupacot, mint a hivatalsegéd sárga cellux-szalagokkal a barna
papírcsomagot, és jó volt nézni, ha Mama vasalt nyolc táltosló-orrlikú vashajó-
vasalóval, orrlikai piros parázskorongok és illata mint a Húsvétgyertya, húsában
az aranyozott Krisztus-szög dióval, jó volt faszénért szaladni a boltba, fekete kis gatyában,
mezitláb, s hozni a hónom alatt a lila csomagrudat, a fél méter hosszú, tizenöt
centiméter átmérőjű lila papírzsákot, mintha ajándékúl hoztam volna az egész
darabos, tördelt, rúdtörmelék, szitarög fekete világot. Jó volt a hamisgulyás és a
mákostészta, még a sárga krumplifőzelék is, a babérleveles, amit nagyon utáltam,
nem a fehér krumplifőzelék József Attila-szemét, de a sárga krumplifőzelék
sátánszar, csecsemőszar szagát. Jó volt hallani Picit, a kutyát, ahogy ugatott, mert tudta: apám
most szállt le a vonatról, tudta: józanúl, vagy részegen, vagy csak spiccesen, lágyan
becsípve, öreg barna aktatáskájában minyont hoz, tíz deka téliszalámit, bőrös
virslit, két zöld hegyespaprikát, meg folyóiratot talán, a Magyar Repülőt, a kutya
tudta: apám most hol van, hol lehet, hogy mégis hazajön, hisz mindíg hazajön,
hogy ultizik éppen, vagy biliárdozik, részegen kalimpál az esőben, ködben, havazásban,
vagy ott ül berúgva a sárban a földön az Isten előtt, s köhög csaholva, mint
tündérré változott kutya, mint ugató fehér kutyatündér. Pici nem félt, csak
a vihartól, mennydörgéstől, villámtól, halottól, tőle is félt, amikor meghalt, az én
apámtól, elszakította vastag kutyaláncát, s vinnyogva, szűkölve, nyüszítve futott
a vakvilágba, húzta a hosszú láncot maga után, mint csörömpölő, csörgő vak
csillagfüzért a megláncolt, bűnös, rab ördögangyal, akit Isten nyakörv-vasbilincses lánccal
odakötözött jobb lába aranyozott nagyujjához, s most elszakította a láncot kiszakállasodott
vén angyalördögként üvöltve, angyalnyöszörgéssel, ördögvinnyogással remegve,
vinnyogva, véres szemekkel, úgy szakította, hogy azt hitte, gégéje betörik a vasbilincs-
ráfeszüléstől, mert valami dögszagot érzett, sárga hullaszagot, Isten testéből emberalakú
fekete halálárnyékot közeledni és megdöglött valahol, meghalt, mint az elbitangolt elmebeteg
ember, lesoványodva iszonyú bánatában, s csontváza most már hol lehet? Mert a kutyák félnek az
égdörgéstől, villámtól, halottól, s a földrengést előre megérzik, mint az asszonyok,
hogy mikor fognak teherbe esni! Jó volt a nyári éjszakában, a fekete-fekete
világmindenség-csillagpetezsákban a szomszéd kurvát lesni, ott állt a szamártöke-
fekete orgonasövénykerítés előtt, szájában égő cigaretta, piros pont ment ide-oda a
levegőben, laza össze-vissza kúsza, szögletes cikkcakkokban a piros parázspont,
mintha piros légy repülne, néha a fekete tér puhább árnyékszigetlevelein megülve,
néha fölugorva a magasba, mint egy piros macska, néha a földre lehuppanva, szinte
pirosan koppanva, mint egy piros veréb, parázsveréb. Lágy ívben piros parázs-
horgonyt, piros horgot dobott heréimbe a cigarettázó feketeség, piros szigonyt
lőtt a parázspont fekete csönd ágyékomba, mint a szökőkút-páfránycsokrot
fújó óriás óceánszivarba, a bálnába a bálnavadász, mert a Tengeristen
Neptun óriás szivarjai a bálnák, az óceán szivarjai, barna dohánylevelekből
sodort óriás szivarok a tenger kék Neptun-szájában, az óceán zöld Tengeristen-
szájgyűrűjében. Ül Neptun-isten, ül az óceánban, förgeteg mítosz-segge
a Mariana-árok 11 000-méter függőleges víztömeg alatti életkoporsófenekén, a
sötét vízderengés-árok fenekén ül, mítosz-lábai kinyújtva a vízben, mítosz-
lábujjai alatt piros virágállatok virágzanak, nyélszemű kőrács-kődoboz-kőkocka-
halak fehér foszforfinggal világítanak, csőszemű kőpikkelyegombóc-halszelidek
sárga úszónyíl-pontsorral emberiséget hisznek, ragadozó-fogsoros sziklazsákszájú kék
kocsonyatoll szúnyoglárva-őshalak virrasztanak, sárga gázálarc-fejű üvegkard-
gondok zizegnek, mint ezüstnyárfalombok és világító nyálfoszlány-lángernyő-bóbiták,
áttört üvegrács-esernyő lángoló kocsonyasziták lebegnek merengve, mint az űr pislogó
fénypont-esernyői, az égitesthalmaz-kaporvirág. Ül Neptun-isten, ül az óceán dörejtelen
zöld puha üvegében, szakállas feje a vízből kilátszik, mint egy madárszemű zöld
mohaesernyő, mint egy varangyszemű barna viharfelhő, barna habgombolyag-gombóc
jövendő Jézus-szemekkel, szájában bálnaszivar, azt szívja, azt fújja és fehér
gőztoronybóbita-csótár, fehér lepkecsáp-gőztoronytüzijáték lövell föl függőleges
horkantó spricceléssel a szivartest barna dohánylevél-fejéből, ül Neptunus
és szakálla szőrében rózsaszín redőpillangók, mint édes kurvacsók, aranypettyes
lepkecsigák, szakállszőrein kristálykockaréparúd farokkal tekeredve piros, kék,
aranyszín, sárga, zöld, lila, bíbor, fekete csikóhalak, ott lebegnek az embercsecsemő-
csikóújszülött-borjúmagzat-szemű lófejű gyémántsündisznókérdőjelek, törpe
kristályszitakötő-szárnyfülekkel, tüskés gesztenyetok-pocakkal, Betlehemi csillag-pislogással,
s mint szines szappanbuborékcsomók fürtökben a medúzák az irtózatos tölgyfagyökér-
függöny szakáll rostjai között, mert a vizisten szakálla a fémmel-dübörgő, érccel-
dörgő zöld óceánvízben lebegve végzetesen szétterűl, mint óriási barna halotti szoknya,
mint eres kék szilvabőr, sárga húsbelseje kiszopva, mint félig-elrothadt fekete
szemfödő a füstölgő, buborékzó, foszfortajtékkal rózsázó halotton, mint halott
arcán a sárga rothadáshab, mint férfién, aki borotválkozni készül éppen, s arcát
borotvakrémmel bekeni, aztán vizes ecsettel a krémet arcán, arca tüskefüggöny bőrén
fehér habcsomótornyokká paskolja, ecseteli, keni, s az a felhőtornyos őszi égbolt,
ül Neptun és szivarozik, hóna alatt és 11 000 méteres törzse körül és egyiptomi
szfinx-pénisze körött cápák, ráják, tengeri tehenek, tengeri elefántok, narválok,
lammantinok, dugongok, szirének, pörölyfejű halak, emlőshalak, delfinek, tengeri
teknőcök, rozmárok, fókák, elefántfókák, ichthiosaurus-szerű ősszörny halteknőc-
legyezők, dülledt narancssárga gyöngyházgombesernyőgyűlölet-gyávaságpolipok, kardhalak,
fűrészhalak, naphalak, tányérhalak, koronghalak, koponyatetőszemű halak, vizisárkányok,
Drückerfischek forognak, keringenek, lebegnek, örvénylenek, úsznak bukdácsolva, lepkézve,
nyilazva könnyedén, mint könnyű szárnycsapással. Néz a Drückerfisch, ezüstszív fejében
gyöngykorong, a gyöngykorongban aranykarika, az aranykarikában kék szemhólyag. Az ezüst
törzslevél Drückerfisch fejkúpján háromszögletes bemetszés, mint fán, amit kivágnak,
mint fatörzsön fejszével kivágott háromszögletű seb. Ez a Drückerfisch szája.
Felső inyén pici hegyes fogak, mint a csecsemő fogcsírái, mint apró üvegtüskék. Alsó ajkának
közepén két hosszú metszőfog, mint a nyusztnak, mint a nyestnek, mint a nyércnek, mint a
menyétnek, mint a hódnak, mint a pézsmapocoknak, mint a vidrának, mint a
hörcsögnek, mint a patkánynak, mint az egérnek. Alsó ínyének két hosszú metszőfoga
mint a nyúlnak, mint a nyúl metszőfogai. Alsó inyének csak két foga van, két hosszú
vékony metszőfog, mint a csecsemő első két alsó foga! Ül Neptunus és bálnával
szivarozik, szakállában, az óceán-felszinhártyán szőrhullámosan szétlebegőn,
szakálla lebegő szőr-alsószoknyájában, mint egy asszony nemi szőrzete: Haarsternek,
Hajcsillagok, mint élő gyermekláncfűpelyhek, bozsognak, bizseregnek, zizegve pihéznek
barna, vörös, zöld kéregfákból, rücsökzöld növényszárakból kinőve, göndör pókcsillagok
émelyegnek, mint szőke parókák sárga habpuszerlikból kinőve, kék tengeri
legyezők lobognak, mint brüsszeli csipkéből merevített falevelek, rózsaszín pókháló-
állatok remegnek, piros kötélszőnyeg-hálóállatok, lila mészháló csipkelegyezőfák, piros
tengeri almák, zöldszárú barna gombból kicsóvázó csalánzóállatok, mint fehér kákicsok,
gomolyognak, mint a fehér füst, és piros korsók, piros tömlőállatok, piros habszivacs-
korsók, piros szivacsállatok szűrik a víz paránycsodáit, szerkezet-mikrokozmoszát,
mint a Mindenség Szupergalaxis-állatai, a merev fölfújt női selyemharisnyák,
a muszlin-ősszívtömlők, a gipszmerev géz-kesztyűk vízzel fölfújva, mint a
selyemszita bronzkori korsók az Isten fekete lélegzetét, az Isten fekete lényhemzsegés-
csöndjét. Angyalt, ördögöt, lelket, halált, űrkönnyet, csillagürüléket, látomás-
csontvázat, Apokalipszis-halálhéj-hamut szűrnek szivükbe, szűrnek szív-
gyomrukba a Szupergalaxishalmazok, Isten Zsákállatai, Tömlőállatai, Szivacsállatai,
Selyemszita-Korsóállatai Isten fekete Mindenség-Csönddörejéből. És Neptun
fagyökér szakállszőrein zöld algafüggönyök, mint zöld nyálhegedűk és
a csikóhalak, mint aranyhoroggal átszúrt barna gubacs, mint aranyhalak
ezüsthorgon, mint anyám horgolt ajtófüggönyének térdepelve imádkozó
szárnyas angyalai. A fehér cérnakockahálóban sűrű cérnasatírozás-kocka-szövedék
fehér angyalok. Krétakockákban, fehér krétakockarácsban ágaskodó fehér kréta-
kockalap-angyaltérdeplés-ágaskodások. Fehér krétaszárnnyal. Ül Neptun-isten
nyakig az óceánban, bálnaszivarát szívja, mint Santiago de Cubában az utcán
vasárnap délután az öreg munkás: fején rongyos szalmakalap, ült egy dupla-kérdőjel
tonett hintaszékben és magát ringatva szivarozott. Az utcán 40° meleg. Az utcán
nagy újságpapírtölcsérek, sört ittak abból. Ült az ősz-borostás öreg, rongyos szalmakalapban,
szájában vastag dohánylevélrúd, mint a szamár kieresztett vesszője, szamárcsődör
fekete töke bibéje, legalább harminc centiméter. Két kézzel fogta, úgy szivarozott. Lila bálna-
fújással pöfékelt a 40°-os melegben. Ült, mint Jani bácsi, a szobafestő, ült, mint
nagybátyám, anyám bátyja a gyepes udvaron, a kút mellett egy hokedlin, 1934-ben.
Két éve munkanélküli volt már. Ült az udvaron a hokedlin, ült a nyári télben.
Ő a füvet nézte. Én meg őt néztem, hiszen mit se tudtam, csak a munkáról.
De semmit a munkanélküliségről. Még azt se tudtam, hogy szegények vagyunk. Még
azt se tudtam, hogy szegény vagyok. Hat éves voltam. Ez se szégyen. Boldogan
lélegezve éltem a szegénységben, mint haláltól-halálraítélt az oxigénsátorban.
Mint élettől-halálraítélt az oxigénsátorban. A fuldokló azt bizonyára tudja,
hogy sokáig nincs már lélegzet-útja. De azért liheg kéken és kevélyen, mint
egy levelibéka celofán-edényben, aminek celofánhólyag a teteje. Ez az ő
életüvege! Ez az átlátszó hártyagömb, ez a szikrázó szögletsejtes celofángolyó.
Aminek piros gumiszájába piros gumicsövön át sziszegve fújja életönmagát
a rézmargaréta-forgócsapfülű fémpalack tölteléke. Az oxigén. De mit tudtam
én? Csak éltem egyszerűen a bonyolúlt szegénységben, mint véralkatrész a vérben,
lemezecske, vértestecske, mindenféle összetétel-alkotóanyag. Apám szamarat
akart nevelni, méheket tenyészteni, hogy majd eladja a szamarat, a mézet a bolond,
a szamarat a szalámigyárnak, a mézet a Téli Isten-Báránynak, a bolond.
Az a jó, amit az ember kimond! Nem a hallgatás a jó, de a beszéd. Én nem
tudtam a szegények szégyenét, éltem a szegénységet, ahogy a méhek termelik a
mézet, ültem egy virágzó napraforgó alatt, fölöttem zöld lapos csipketölcsérben, mint
óriás rovarszem a sárga koszorúszempillás napraforgó szőke facettatányér-szeme.
S a kék csipkekoszorú-árnyékfej kék tányérüteme barna gyermekarcomig ért.
A napraforgóárnyék imádkozott a szegényekért. A napraforgó himbálva imádkozott
a szegényekért. Zöld, szőrös pórustorony-egylábon állt mint a gólya, a flamingó,
az íbisz, a kanalasgém, a vizitöcs, a gébics. Igy éltem én is: derengve és merengve.
Mert valami mégis földerengett sokszor, gyermekagyamban, gyermekszív-tudatomban,
hogy másoknak, följebb, jobb lehet a sorsa, jobban telik cukorra, cipőre, borsra,
télikabátra, gyászra, utazásra. Könyvre, dáridóra és lakásra. Másról-gondoskodásra.
Hogy az jobb lehet, ami odafönt van, hogy az másfajta fény, másik világosság.
Hogy a föntiek maguk meg nem osztják, hisz szombat délután, ha a kastélyból
kilovagoltak nyers büszke gesztenyebarna hátaslovakon, nekik mennyország volt,
ami nekem a föl-nem-ismert pokol, s kis bőrkorbácsuk szőke rafiacsokor-
selyemcsengőjével kopaszra-nyírt gyerekfejemre pöccintettek gyönge ütés-
pontcsókkal, aztán a Főutca porban ugrattak nevetve a lóval, mintha lóganéjos,
tehénszaros, szalmaszálas, kalászos félméteres ólomporban ugrálna óriás
fekete lakktücsök. Kis fekete görbe keménykalapjuk volt, gömbölyű gyász,
fekete dudorodás, pörge posztóbuborék a fejükön. A felnőtteknek és a
gyerekeknek. A fiúknak, lányoknak, férfiaknak, asszonyoknak. Lovagló-
nadrágjuk belső combfele sárga szarvasbőrből, mint a tökös verebek:
a verébfiókák barnaszürke szájszöglete sárga mirigybőrrel kivarrva.
Tudtam: mi a szégyen és mi a megszégyenítés! A társadalmi vád, a társadalmi
fenyítés. Az úgy kimondott, hogy ki-se-mondott! Hogy nekik szebb a sírjuk,
szebb a koporsójuk! Koporsójuk bronzveretes láda. Sírjuk márvány-gőg!
Dehát: hiába. Hiszen épp azzal voltam társadalmi szegény, hogy ott éltem
a Történelem óceánfenekén, a Történelmi Lét Mariana-árka halál-
üledék élethumuszán, 11 000 méteres függőleges izzó víztömb-alatt, mint
azok a foszfordülledésű agyvelő-virághalak, mint az a piros tengeri szegfű,
piros tengeri rózsa, piros virágállat, amit Professzor Piccard látott a Mariana-
árok talajára zökkenve gépi-szitakötőszem búvárhajójával, s az első sárga
fénycsóva tölcsérkörben meglátta a piros állatvirágot, mint aranytölcsér nyakában
egy virágzó vércsöppöt, mint tested kútjában a bársonygyöngy piros vércsöppöt
csöndesen kifelé gurulni, mikor tested nyitott nyálkahártyakútjába néztem
Asszony, Gyönyörű Szőke Napfény, Feleségem, a nyálkahártyaúton az élő rubintgolyót
gurulni! Én, a tömegderengésben virágzó piros kín. Igy gondolta Darwin? Az őshomály
alján piros virág: én. Piros virágállat, piros bizsergés állatvirág a Társadalmi Létóceán zöld
ősiszap koporsófenekén, piros elmevirág, virágzó piros tudathab. Emberifjúság.
Tudtam: mi az enyém nem! Nekem nem kellett azt megmondani.
De nekem kellett azt kimondani! Akkor még ezt se tudtam! Hiszen a kék
Történelem szövedék-szerkezetében virágzott az a Nekem-nem-másoknak-
igen, az az Ellenem-törvény Beosztott Szótlan Szigorúság, az a Nem-fény-
fekete-rendszövevény, amiért szegény a szegény, gazdag a gazdag, pap volt a pap, úr volt
az úr, csendőr a csendőr, hivatalnok a hivatalnok, értelmiségi az értelmiségi, tisztviselő a tiszt-
viselő, tulajdonos a tulajdonos, erős a gyáros, nagybirtokos, s mint erekkel össszevissza átszőtt sok
egymásra-tapadt eleven feszes, gyűrt, bodros, csigás és egyenes hártyalemez: a
paraszt, a munkás, a szolga, a béres, a cseléd, az egyszerű alkalmazott. Amiért
az volt, ami volt. S ha sziven ütött néha az az Ásvány-Szigorúság, mert kemény
történelem-alatti ásványsziklák, ásványrügyek, ásványszilánkok országa volt, amiben
éltem, a szegénység félhomály-virága, ha megrúgott, mint a ló az Ásvány-
törvény, pedig csak megsimogattam, ujjheggyel érintettem testét, nem kételkedve a Jelenvalóban, abban,
hogy van valóban, mint Tamás, aki Krisztus szívsebébe dugta jobb keze
nagyujját, hogy megbizonyosodjon: valóban az, amit lát, tapintva a Krisztus-
testanyagot, mutatóujjal a forró szívsebben, ahogy a nőgyógyász a női hüvelyben
fehér gumikesztyűs mutatóujjával, hogy kitapintsa, terhes-e az asszony, bezárult-e már
a méh, a piros boldogság-kapu, mint Tamás a Krisztus húsanyagot belűlről,
hogy tudja: testében föltámadott a Föltámadott, és nemcsak Szelid Fénylátomás az, Ködmosoly.
Csak álltam sírva, nem zokogtam, álltam,
mint aki nem mer hazamenni, mert azt hiszik, rossz volt és azt
hiszi, nem kap enni, pedig nem ő volt rossz, de az Ütő Anyag, álltam s nem
is könnyeztem én, csak megütött szivem ürülékcsöppje csöppent ki szivemből,
mint a plankton ürülékkönnye, a kristálycsöpp. Ürülékcsöppem: a gyűlölet!
Könny-ürülékem a gyűlölet! Mint mezitlábas gyermek, aki kőbe ütötte lába nagyujját,
s nem a futásra haragszik, de a kőre, hisz ő csak boldogan futott, nem
a futásra haragszik, de az ütőre, hiszen őrá majd az anyja, mint gyermek,
aki kőbe ütötte lába nagyujját, s az a lábkörömig fölzúzódott, a nagyujj sárga
homloka, s nagyujja körme kék pénz, lila szarugomb, s fáj a zúzás-csók, a
kő kemény csókja, a kő véres csókja, s áll féllábon, mint a gólya, a lúd, a
gúnár, lábfeje térde alatt előre keresztben, lábszára vízszintesen keresztben, áll, mint
egy fekete sírkereszt kis gatyában, úgy álltam én a Történelem-Ásványországban,
egylábú gyermek-kereszt, mint zöld szöcske ha bal drótcsipke lábszárát
jobb térdcsigája alá a másik szögsörényes drótpálca lábszárra keresztben
teszi: sziszegve, sírva álltam az Ásványszigorú Elektromos-dróthálópókketrec
Történelem Halál-Alvilágban, s potyogtak gyűlölet-ürülék zöld sáskakönnyeim.
Mint Szergej Jeszenyin kutyájának könnyei: az aranycsillagok.
Ó, hogy tudtam gyűlölni én! Ó, hogy gyűlöltem én ezt a szikrázó, konok, vak
Ásványvilágot! Mert nem lát az ásvány! Az ásvány sose látott. Mert vak
az ásvány! Mert az ásvány vaknak született. Fénye van csak, de látása nincsen.
Még pontszeme sincs, látólemeze, fényérzékeny korongja, látóidegpontja, látássejtje sincs,
mint a legegyszerűbb férgeknek, lényeknek, mikrolétezőknek, rovaroknak. Azért ragyog, mert vak!
S ezt a vak önragyogást, vak anyagfényt gyűlöltem én! Ezt a vak anyag-öntudatot!
Ezt a vak kemény anyaglétezést. Ezt az erkölcstelen ásványi lángot! Ezt az
Ásványgyűlölet erkölcshiányt. És jó volt élni. Mégis nagyon jó volt élni!
A nyári ég néha, mint egy hidrogénbombarobbanás. Piros golyótűz-ősvirág!
Kecskegidát hordtam a nyakamban, mint mekegő kicsi felhőt. Nyakamba
ültettem, mint boldog gyapjúsálat, szalmarügy-homlokú, fekete csikóhalarcú
pamutsarlót. Négy feketekörmös puha barkacsók lába gyerekszivemre hajtva. Úgy fogtam össze
kezeimmel szivem fölött a forró pehelycsokor lábakat, mint egy csokor szőke
árvalányhajat! S néztem az ugráló, csipogó verebeket. „A mezei veréb tojója szisztematikusan
két hímmel udvaroltat magának és párzik velük. A szerelmi háromszögben az
egyik hím, az alfa mindíg nagyobb, erősebb volt, mint riválisa, a béta hím.
Ez a testi fölény azonban nem biztositotta számára a tojó feletti abszolút monopóliumot.
Amikor az alfa hím nem figyelt, a béta hím belopta magát, vagy elkergetés után
ügyesen visszasettenkedett és gyorsan párzott egyet. De az alfa hím válasza erre
a szerelmi tánc, a »csőrcsók«! Ennek a bonyolúlt és fergeteges táncnak
eredményeként a tojóból kiürűl az előző párzásból származó nedv. Igy
most már az alfával való párzás bebiztosítja, hogy az utódok apja az alfa
hím lesz.” Ó, tojóból csőrcsók-táncban kirázott madárspermium, madártánc-nedv!
Igy ráztam ki én, ilyen vad, nyers csőrcsók-táncban verébtojó-szivedből a halál-
folytatás-ondót Tékozló Történelem! Éltem szegényen a felnövekedésig! Néztem
a házi verebeket, ugráltak, röpdöstek, csiripeltek, ugráltak csipogva, ketyegve,
mint kis rézlábú aluminiumdob-vekkerórák. Rebbenve röpültek: jelenüket élni!
Éltem. Szenvedtem. Szerettem. Dolgoztam. Temettem. Nem tudtam a jövőt kimélni:
költő lettem. Vágyak megszülője. Költő! Nem a vágyak temetője. Éltem.
Hiszen jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni!
Igy is jó volt élni! Jó volt kinyitni apám piros pléh-dózniját, egyetlen cigarettát kivenni
abból, hosszú vékony fehér rudat, szőke-bélésű papírhüvely-rudacskát, a Mirjamot, s
elszívni a zsiráfnyakú mákgubók között ülve a kiskertben. A rozsdasárga növénycsont-
koponyák lapos kontykalapja fodros kemény növényhártya-csipkecsillag és zörgött
bennük a sok fekete grafitpont, a szürke grafitpont halmaz-zizegés, mint a csönd
belső kalászai, mert a mákgubófejet belűlről függőleges cellákra osztó, csillagküllős
belső uszonyokkal hat szívnegyedre osztó csontos hártyafalak, mint a szív pitvarfalai,
mint megcsontosodott dobhártyák zörögve visszazengték a pontütéseket, zörgött a
mákszem a mákgubóban, mint gyerek zsebében a kék, zöld, piros, sárga festett agyaggolyók, belső-tulipános,
üveggyomorban kinyílt lila margaréta-fejű üveggolyók, mint hülyék fejében az
üvegcsönd kemény pontjai, mint katatón koponyában az elszáradt, megaszalódott
gondolatok, mint fölfújt barna papírzacskóban a cserebogarak, amit alkonyatkor
szedtem össze, futva a faluvégi szántóföldeken, a tóparton, a réten, kölyökkézzel
rázva a sárgabarackfát az udvaron, zörgött a mákszem a növényi csonthéj-
koponyában, a száraz csillagkonty-hártyakalaposban, a koponyabelső csontos pitvar-falainak ütődve,
ha könnyű szél jött, könnyű, tiszta nyári szél, a levegő belső fölhólyagzása, mintha
szappanhólyagot fújna az ember, kezemre darázs szállt, ott fintorgott, mozgatva
aranyhold arclemezeit, aranybajusz rágószerveit, ott kaparászott kis fekete láb-döfködéssel,
mint mikor a felnőtt meztelen hátát vakarja a gyermek kemény körmöcskéivel,
mert megkéri az apja, hátamat Eszter, hátamat Anna, és azt mondják „Még,
még, még!” és hangosan nevetnek, hancúroznak az ágyban, vihorásznak, kaparásznak,
a fényből lepke lobbant, mint fényben gyufaláng, káposztalepke, citromlepke,
szalmalepke, s elfújta a forró fény, mint a gyufalángot és fény maradt utána és
semmi sötét, jó volt apám kabátzsebében kotorászni, csöpp dohánymorzsalékot,
rozsdás gyapjúgyíkocskát, mindenféle szőrt és szálat venni ki onnan, feszes cigaretta-
papírba ágyazni, ahogy fehérvászon batyukendőbe tettük a hegyes, száraz héjkoporsókban
zörgő száraz babot a kukoricaföldön, hogy hazavigyük, fehér pólyába a csecsemőt,
a babszárat, babhéjat a disznóknak, a fehér babot nekünk, hengeresen hosszan
fölhajtottam a cigarettapapír hártyalapját, a vízjeles fehér hártyatéglalapot,
a dohánymorzsalékot, szőrt, kék kócot, bíbor gyapjucsomót belefektettem, mint szines
halottat fehér koporsóba, s hosszában sodorva összegöngyöltem, összetekertem, mint
fehér törülközőt dagadt szőrös lábszáron, csináltam papírcsövet, vékony
papírhéjú csövecskét, kis dohánykóctöltetű füst-ágyút, vízjeles papír-ágyucsövet, s
a hosszú fehér tekercsoldal papírbőrét nyelvem hegyével vékony csíkot húzva benyálaztam
s a tekercsrúd fehéren kiálló papírléc-uszonyát a megnyálazott hengerfalra
nyomtam: ez volt a cigaretta, nagy slukkokban szívtam, köhögve, köpve a
lapuleveles pincetetőn, amely mint egy mesesárkány háta, s hátának óriás-
pikkelyei a vastag-vénás vízszintes varangyzöld lapulevél-ernyők. Jó volt
fát vágni halotti asztal-láb fűrészbakon, a kézifűrész fogai jobbra-balra hajtogatva,
mint a kajmánok foga, a fűrészkeret feszítőkötele sárga tökszár, s a feszítő-
kötél közepének kemény fatollát néha megcsavartam, s vele a kötelet, mert
meglazúlt a keret, s vele a penge, s áthajtva a középgerendácska fölött a barna
tollat, a gerendácska vonaltestére rugózva visszatettem és hullt a hó és hullt a hó,
és hullt a hó, és az is jó volt, az is nagyon jó volt, s az olvadt piros pecsétviasz-arcú,
égő piros gyertyafejű kakas járkált mellettem a hózúgásban, a fehér cukorliszt-zúgásban,
mint Krúdy Gyula a Fehér Alvilágban, mint Arany János a Margitszigeten, ment
föl-le, föl-le a behavazott kendermagos megőszült kakas a hórácsszitazuhogásban
és mikor kukorékolt: a hóhullásba, a zizegő krétapermet-rácsba tátva kukori
hetyke csőrszáját, fehér párapipák nőttek a havazásban, hosszúszárú fehér
tajtékpipák puha gőzből. Torkából fehér atombombarobbanás-felhők ágaskodtak
a hószita-szerkezet végtelen szitalemez-rácsdobozába, és jó volt hasábfát hasogatni
fejszével, vasékkel, pajszerrel, kőműves vasék-elefántszöggel és jó volt nézni,
ahogy hosszan hasad szét az oszlop-akácfa, a másfélméteres, még nedvedző
sárga húsában az izmok, inak szálkásan, rostszakadással csengtek, mint ácsszöggel
megütött cseppkő-szálka, hosszu narválhím-fog, sárga rinocérosz-orrtüske, orrszarvú-bogár orrkardja,
Tyrannosaurus rex őssárkány-foga, fehér kristályagyar az erdei barlangban, amit megtaláltam,
ahova nyögve, fejjel lefele bemásztam, s azt se tudtam, hogy fogok onnan kimászni,
óriás horpadt kőszikla tehénhas alatt álltam a gondbarna barlangban, kamasz
fejem fölött könnyező, nedvező, verejtékező cseppkő-tehéntőgyek lógtak, hosszú,
fodorgyűrűs, hengeres, hegyes tejszínű kristálycsecsek, csepkőcsöcsök a gyufalángban,
jó volt nézni a denevért is, ott lógott a kis fekete drótcsontvázesernyő-hártyacsomag
lába barna nyelével fölfelé, fejjel lefelé, mint kis sátán-magzat, fekete selyembe
csomagolt pöttöm Mefisztó, nagy rókafülű egérkutya-koporsócsomagocska irgalmas
higanypont-szemekkel, és jó volt aprítani a fát, kis baltával a tőkén,
nyakamon Babits Mihály ült, kis fekete kecskegida, fekete kecskegida a
nem-szigorú, fölbomló rácslaza hóesésben, a kendermagos hóköpenyű kakas
bekapott néha egy-egy hószilánkot, pontos hókristályt, mint bogarat, legyet,
ahogy a kutya a legyet fölugorva bekapja, Ménkű, a fehér puli hallgat, lapul, szimatol,
fejét a levegőben ide-oda dobja, mint nagy fehér rózsát, mint nagy fehér rongycsillagot,
mert zúg a két barna gesztenye-szemű fekete pont, zeng a légy és zúg a légy, cikázik
összevissza, jobbra, balra, a földre száll, a csontra száll, mellső lábaival ott mosakszik,
mossa mellső lábkezeivel, a habszivacskesztyű fekete dobbal függőleges fekete orrlemezét
és szívdomború szőrös pofalemezeit, fekete habszivacskesztyű kezeivel szemcse-pórusos
barna gesztenyegolyó-szemeit törölgeti, mint gyermek ha mosakszik, mint asszony ha
sír, fekete zsebkendővel, aztán fölszáll a többszínű golyófürt, aztán újra leszáll,
megint mossa, keféli szemét, mint asszony, ha mosogat, s edényt sikál zöld szivacs-
téglával, mint asszony, ha ablakot mos nedves puha ronggyal, s fölszáll megint a
zengő golyó, Ménkű fogával csattog a levegőben, nyálasan csillogva, mintha ollót
gyorsan kinyitnak, becsuknak, mintha ollóval széthajtogatott üvegpapírost vágunk gyors csattogással,
csattog szája a levegőben, a vastag, bolyhos krétalemezek füstszövedék-kosara,
állat-meszelőecset mellső lábával a levegőt kapálja, kalapálja, mintha zizegő
celofánkoporsóba verne üvegszöget, aztán egész lemezes-rojtos gyapjú-cseppkő-
krétaharanglobogás testét a levegőbe dobva, mint egy fehér ökölcsapást, egy
csattogással bekapja a legyet, s lenyeli. Aztán lefekszik a földre s lénye
úgy szétterűl szétfolyva önmagává lényegűl, mintha egy vödör ikrásodó,
nehezen-csurgó oltott meszet öntenénk a földre, úgy ömlenek szét csipkés
korongban fehér szőrlemezei, mint a sűrű mésztej lapos lemezágai a földön,
csillagosan körben, mint egy levetett fehér alsószoknya, muszlinrózsa-balettszoknya, a táncosnő-
lokálkurváé, mikor Toulouse Lautrec levetkőzteti. Toulouse Lautrec, a vaskos
törpe szivar Párizs 1890-szájában. Toulouse Lautrec, a csak térdtől-törpe,
onnan férfitörzs drótkeret-szemüveges tömzsi kurva-szivar. Ménkű a gömbölyű fehér
rojtkosár úgy néz, hogy nem is lát. Kövér vattarózsában fényvaksi barna szemei,
a hunyorgó barna könnyhólyagok. Mint vattarózsában lesüllyedt barna gyöngyök.
Ménkű a madarakat szereti. Ménkű a legyeket, darazsakat, méheket, bogarakat
nem szereti. Balzsam, a fekete puli, aki már két éve fekszik a kerti földben
a cseresznyefa alatt, Balzsam nem szerette a madarakat. De a dühöngő legyeket
se! Egyszer röptében elkapott egy galambot! Feketén fölugrott a levegőbe, fölugrott,
mint egy fekete bojtár, fölugrott, mint Sinka István a balladára, fölugrott
s a repülő galambot kettéharapta! Csattogva kettőbe harapta! S röpűlt
a galamb első fele csörögve tovább, a fej, a mellkas, a szárnyak, röpűlt vér-
kondenzcsíkot húzva a levegőben, vérrel lángolva a levegőben, mint egy lelőtt, kettébe-tört
repülőgép a háborúban, mikor hanyatt-fekve néztem az udvaron, s az üvegszitakötő-fej géporr, a szárnyak,
a motorok, a lángkévét köpő gépfél röpűlt tovább, s az égő testfélből kis sárga
pontok, sárga csomagocskák potyogtak ki, mint egy bogár ürüléke, s buborékszelvény
gömbhólyagrózsaként kivirágzottak a kis sárga csomagpontok a kék dörgő
levegőben, s sodorta őket a lövedékpamacsos nyári szél, mint gyermekláncfű
szőke esernyőpelyhet, magszív-csomagú piheesernyőt, röpűlt az elharapott
galambfél, az első, a levegőt befestve vérrel, mint véres
meszelővel, vérbemártott ecsettel, a galambmaradék meg a fekete puli-szájban:
a hátsó törzsfél, a farok, a lábak! Röpűlt a galamb első fele, mint báró
Münchhausen a gőzölgő, forró ágyúgolyón, mint Münchhausen báró az ágyúgolyón lovagolva, a fényes golyó-
lovon, fehér copf parókával homlokán, halántékain, fülein fehér hab-
tekercsek, hengeres, fehér parókacsigák, fehér harisnyában, aranycsatos fekete cipőben, császári csónak-
kalappal a fején, fehér copfbojtján piros máslicsokor, lebegő piros selyem-
nyuszifülek. Repűlt a vasgolyó-lovon, két lábszára a fényes golyóoldalakon,
repűlt, mint Münchhausen várkapuval félbevágott lova, aki ha gazdája megitatta: fél törzsével
sugárban vizelt, mint az asszonyok ha földüllesztett seggel állva vizelnek, s a báró a
fart s a hátsó lábakat visszaragasztotta, a törzs-seb köré babérágat tekert, s azóta
a ló derekán babérkoszorú, mint Dante fején, repűlt a báró a golyó-lovon, lábai
mint cserebogár nyeles fekete lemezharmonika csápjai! És a szürke betonon
lila galambvér-csöppek, párolgó tüdőszínű vérpöttyök, mint piros mészcsöppek
a földön meszelés után. Jó volt élni, aprófát hasogatni, a tőkére, a barna
rönkszívre állítani sárga lapfejjel a fadarabot, az akácfa hengercsillagot, s
pontos ütéssel pontos szeletekre metszeni, pontos részletekre hasítani kisbaltával,
állni a ködben, mint egy zsírral teli bödönben, mert a köd, mint a disznózsír
sűrű volt és nehéz, evickélni a ködben, mint egy befőttesüveg oltottmészbe
dugott élő békaszív, lüktetve pirosan a fehér terjedésben, megfagyott
fehér erjedésben, jó volt nézni, ahogy könnyezik a köd, potyognak szikrázó
nagy könnycseppjei a piros ecetfalevélre, a piros szederfalevélre, a kakas
piros mirigy-gyertya fejére, a tyúk sárgapettyes nyakatolléra, a lótetű
sötétbarna sarlóagancs-homlokára, a kisbalta fényvasára, a ganéjdomb-
csirkekoponyára, a mangalica szaros ellottyadt hasára, amely mint
óriás, lapos, sáros vénasszonyemlő, barna csecsgombsoros piros zakó, az ősz
rühes testéről levetve hevert a disznóól szarlatyakos, páros körömnyomos,
kövirózsa-körmökkel összegyúrt padlóján. Jó volt nézni a könnyező ködöt,
a falura gomolygó, házra-gomolygó, kiskertre-gomolygó, baromfiudvarra-gomolygó
lágy, foszlékony, omladékony, sűrű végtelen vatta-arcnak nem voltak szemei!
Mégis könnyezett! Belseje, ürege, foszlánya, géze, rostja, hálóhömpölyege, gyapja
szülte a könnyeket. Úgy könnyezett, ahogy egy bogár petézik, úgy könnyezett, ahogy a
légy petézik, habjából tojva gyorsan, ritmikusan a könnyeket, a kövér köd
cseppeket, a fényes vízcseppeket. A bokor-pókháló csöndszál-anyagvonalain
egymás mellett pontozott sorban ültek a könnyek, mintha a szálas póknyál üveggel
rügyezni kezdene, ültek a könnyek, mint fehér katicabogarak, mint a
vérpontszívű üvegpajzs tetvek szemöldökszőrömben, hónaljszőrömben,
ágyékszőrömben, bajuszomban, hajamban a háborúban, mint csíkos
ingem keskeny varratvonal-lemezein, gatyám korcában a gyöngydárdafej,
élő üveglevél ruhatetvek, hogy zizegő tetű-nyárfa voltam én, bozsgó
tetű-hársfa, eleven kicsi üvegjegenye-tetűtorony, mintha száz vízcsöpp-
csecsecskéje lenne a póknyál-huzalnak, mintha albínó szemgolyók lennének a
feszes pókcérnára fűzve, a ferde függőleges lapos többszögű rácsozat hatszög-
rácslap-hálóselyem galaxispókfüggvény vízcsöpp-csillagdaganatai ragyogtak, mint
az elfelejtett gondolat a mítoszok agyában, könnyekkel elrákosodott tüdő volt
a szamárkóróbokor-száradékszövevény, ragyogott a köd könnye izgatott némaságban,
mint halottak szivében a megmaradt emlék, mint halottak szivében a foszladék
fénygolyó, a meg-nem-született vágyakozás, ami a halottak szivével kezd már
rothadozni. Mint halottakon a fehér ing. Mint a halottak szempilláján a szenteltvíz
nehéz csöppje, a halálgyümölcs, a halálholdra, a hölderlini tóra hajolva a rózsa.
Mint óriás tengeri zsákállat, óriás tengeri szivacskorsó-állat: ült a köd a tájra
telepedve, s szűrte a létet táplálékul, mert a lét ott hullatta élő és halott
törmelékeit, tömegét a ködszivacsállat, köd-zsákállatkorsó, ködszitazsák-korsó
csöndvízzel telt üregében, kék gyomorszivére, lágyan lüktető szívgyomrára hullt puha
hamuhullással, könnyű pernye-eséssel a fa, a kiskert, a háztető, a tó, a sárga
kukoricaszárkúpos kukoricaföld, a hajlott szőke tarló, a nádas, a harangszó, a
hosszú vastag fényes vonatfütty, a madár, a varjú, a csóka, a veréb, a rigó, a sirály,
a lovaskocsi, a tehéncsorda, a kutyaugatás, a disznóröfögés, a harmadik szomszédban
a tehénbőgés, a lónyerítés, a kecskemekegés, báránybégetés, a halottaskocsi, ami a
temetőbe ment két öreg, csótáros fekete lóval, koszorúval és koporsóval, a halottas-
menet, a csöngettyűző ministráns térdig-érő fehér ingben, mint fehér ingbe öltözött
gyertya a fekete pappal, aki a haldoklónak az utolsó kenetet vitte, a bába,
aki a vajúdó anyához rohant, szemében könny, barna orvosi táskájában műszerek,
a doktor, aki a reflex-kalapácsot viszi gutaütött öreghez, a munkás, aki
nem szokott hozzá az ilyen kegyelemhez, nagymama, aki már második napja
imádkozik halott nővére mellett, széken ülve, mint fekete fejkendős pápaszemes
bagoly, az asszony, aki már megszült, ágylepedője vér és vizelet, mert a placentát
szüli, s arcán se fény, se hit, se gyász, se tűz, se láz, se mosoly, az újszülött,
akit most mosnak kis fateknőben, mossák lábainál fogva, mint a békát,
mossák véres gyüredék-arcát, teste magzatnyálát, orrlika-segglika magzatszurkát,
teste magzatmézét, magzatzsiradékát, s kis fütyülőjét megpöckölik hüvelykujj-
bögyből kipattanó mutatóujjal, s azt mondják: „Fiú!” A fiú meg
könnyezik, bömböl, ordít, pirosan lóg a levegőben, nyála folyik,
mintha már most nőne szakálla, szakad bömbölés-nyáluszálya. A nyálas
kisborjú fényszakáll. És a postás, aki azért
szomorú, mert nincs biciklije, a posta nem adott, s most gyalog caplat a sárban.
Jó volt tudni, hogy tavasz van, hogy tél van, hogy ősz van, hogy nyár van! Jó volt!
Nyár volt! Éjszaka akkora robbanás, mintha atombomba hullt volna le! Feketén,
vörösen hömpölyögve tornyosúlt, ágaskodott, örvénylett a vihar, mint egy világóriás rovar
arany lábaival, arany csápjaival. Kapálódzott a fölfordúlt gyapotbogár-rozsdaszőkeség.
A Mindenség-fürkészdarázs iszonyú cikkcakkos, aranyfűrészhorgos aranyszigony-
fullánkjait döfködte a Földgolyóba, a zsindelyes lepkeként, páncélos bogárként,
vinnyogó kutyaként lapuló falura, a folyóba, a tóba. S betörtek az ég ablakai.
S csörömpölve és csörögve hullni kezdtek az ég szilánkjai, a napraforgófej-nagy
szilánkos jéglapok, az égi táblaüveg-darabok, a hatalmas fehér hattyútojások.
Százezer őrült hattyú, százezer őrült fekete hattyú, százezer őrült angyal-lúd,
hattyú-tojó tojta milliárd jégtojását a bűnös földre őrűlten zokogva.
És hetvenéves szomszédasszonyunk meztelenűl kiállt a ház elé a vak jégesőbe.
Ősz haja háta közepéig lebontva. És jégütésben buborékos, hurkás, szottyadt
segge-combja. Állt az átokfehér jég-kardlapozásban, a jég-gumibot zuhogásban, mint
meztelen tüntető a nagy röhögő fekete rendőrlovak között, állt fehér
karddal pofozva, fehér bottal verve, mint üvöltő tüntető a feketeősz
tajtékvihar ágaskodó, dörrenő villámlovai között. Állt mint pincefalra kapaszkodó öreg varangy fehér
menyasszonyi fátyolban. És üvöltött a jégeső fehér sárkánypikkelyhasába kapaszkodva! Ott
üvöltött a jégesőben! Az Istent szidta, a sorsot káromolta és meztelenűl üvöltve
kimondta, hogy hány csecsemőt rejt a pince dombja, hogy kinek tett virágmérget
évekig levesébe, hogy hányszor és kivel csalta meg az urát, hogy megbaszná őt, az
isten-nyilát, a Sátán arany-faszára ülne most is, mint Apuleius aranyszamara
dorongjába merűlve Apuleius asszonya, mikor a szamárcsődör fekete
hasa alá feküdt, két lábával a szamárgerincet átkarolva,
átbilincselve a szamárhátat, s míg az egyetemes bunkós csődörbot kurva
asszonykútjába merűlt, és nyálas combjait ütötték az óriás fekete heretojások,
s a szamár fekete tökei verdesték az alatta függő asszony seggcombjait, mint
bársonyba csomagolt ólomgolyók, mint fekete bársonyzacskóba tömött ólomgolyók, fekete
bársonyerszényben ólomtojások, s úgy függött az asszony a szamárcsődör hasa alatt, mint
négykézláb-álló cerkófmajom, páviánkutya-apa hasa alatt a majomcsecsemő,
hosszu lila emberkezű gyermeklábaival, embercsecsemő lábkezeivel a páviánapa
derekába, majomnyakába, vörös nyakszőrébe kapaszkodva, vulvája szirmait verték a golyók,
az eleven harangütők, foszforecset-feje a szamár két mellső lába között
előredülledt, mint egy piros szitakötőfej, s úgy csókolódzott a csődörszamárral, hogy
fekete mirigygomba alsó ajkát harapta a szamárnak, s pisze orrára borúlt a felső szamárajak
szőrös bársonyszoknyája, mint vonaton állva, lopva megszült asszony
fekete szoknyája a véres, nyivákoló csecsemőre, s kezeivel a szamár fekete
növénypamut füleibe kapaszkodott, az állattal így kurválkodott.
Hogy kit ölt meg és kit akart megölni: a Varangy-asszony azt sírta a jégnek!
Ez volt bűnei feloldozása! Ez a Nyár Jég-Látomása. Sigmund Freudnál
ő azt jobban tudta: szorongásának csak ez a kiútja. A Megvallás Jégkútja!
A jégviharban embert ugyan ki lát? Meztelenűl rámokádta tudatos tudatalattiját.
Igy oldozta ki önmagát a szörnyű emberárulásból. S mikor a csönd a párás
jégrácsból csillagszikra-csókkal feketén kilépett: csak esőpára volt, vakfehér
növényrázkódás. A jéggolyóval agyonlőtt madarak tömeghullája fölött sírni kezdett
egy árva madár. Tojó, vagy hím? Nem tudom. Egy ló nyerített valahol az öreg
istállóban. Horkolt a nép, mint lövészárokban a katonák. A hajnalt ki éri meg?
Csönd volt. Csillagszél-rázta fák zokogása. S letépett a hajnal az éjből egy gerezdet.
Horkolt a nép, fújt és hortyogott, aludt a vihar után, horkolt, mint menyasszony a
nászéjszaka után, fújta az álomszél leszakított nászingét, horkolt az új asszony,
mint az öröklét, Hajnalcsillag aranyszögére akasztva esőpára-nászingét, horkolt
az öröklét, az éjszaka férfi-nemiség, az előhajnal női-nemiség, szétvetett kezekkel,
szétvetett lábakkal, egymásból harmattal kigubancolódva, födetlenűl hagyva a test szabad
szemérmét, horkolt a csecsemő és horkolt a gyermek, horkolt a felnőtt, horkolt a
kamasz, horkolt az új asszony, betört szűzhártyakapuja hajnalt szivárgott és véres a
férje, mint huszár, aki most jött meg a csatából, mint huszár csataszünetben, véres örömmel,
s fehérpettyes barna lova az esőpára réten szelíden legelészett, a huszár meg csizmáját
lehúzva szívta az álompipát, horkolt a paraszt, horkolt a kisgazda, a nagygazda,
a törpe-birtokos, a proliföldes, a napszámos, az urasági szolga, az urasági béres,
a cseléd, aki már ébredezett, úgy megszokta a megszokhatatlan hajnali ébredést,
s dörzsölni kezdte a véres álomba bedagadt, kőlap-rózsába ragasztott kicsi
orrszarvú-szemét, a kék viaszbogyót, a barna üvegdiót, horkolt a koporsós,
a kovács, az ács, a kőműves, a bognár, a lakatos, a villanyszerelő, a pap, a bába,
a doktor, a harangozó, a gyárimunkás, a kereskedő, a boltos, horkolt a férfi, horkolt a
nő, azok is, akik szeretkeztek és azok is, akik nem tudtak szeretkezni, vagy
nem akartak, vagy csak a férfi akart, az asszony nem akart, vagy csak az asszony
akart, a férfi nem akart, horkolt a varrónő, a mosónő, a kofa, a fuvaros, a kurva,
a kupec, a házaló, az asztalos, a szabó, a borbély, a hentes, a vasutas, a postás, az
ovónő, a tanító, horkolt a jegyző, a bíró, a csendőr, a kisbíró, a községházi szolga,
orra a bortól pirosra csiszolva, mint egy piros kavics, és horkolt a naplopó rab is
a községházi rab-szobában, horkolt a vitéz, a trafikos, a pék nem aludt, ébren
ő volt csak, állt a dagasztó-teknő előtt mezitláb, meztelen felsőtesttel, állt fehér,
lisztes gatyában, hátán a verejték gyöngyház-fedőszárnyai, mint egy két lábon álló
piros páncélos bogár piros páncél-fedőszárnyai, ragyogtak hátizmai, mint
a rángó vízkalászok, forró fonott jégkalácsok, állt, mint egy lisztes légy
a tejfölösbögre porcelánperemén állva, kemény öklét a buborékos, habos fehér
puha ragacsba mártva, bokszolva, döfve, ütve, pofozva a tésztamasszát,
mint kisfiú apja ágyában a pehelyfelhő dunyhát, nagy sárga kezeit a sárga
tésztából kihúzva, mint a légy, amikor szívóka-szájpéniszét a tejfölből kihúzza,
mellső lábkezeit a tejfölből kihúzza és csüng és szálazik fehér foszladék-
lepedőkkel a tésztahús piros kezéről, s ujjai között fehér tészta-úszóhártyák,
mint a kecskebékának és a nyúlós tésztalepedőrongyok, mint fehér nagy
denevérszárnyak és dülledt napraforgórózsa-szemgyümölcs szőrbozont légyfeje,
mint egy sűrű légyszarpontos, légyürülékpettyes lisztes villanykörte
világít, áll a tűzrácsban, a hőárnyék-rácsparázsban
a kemence előtt mezitláb, lisztes fehér rövid gatyában, mint egy gatyás galamb-
combu Faun a füstölgő mítoszkupac-növényparázs őszi hervadásban,
áll a nyitott kemenceajtó előtt a négyszögletes kődoboz-gödörben, mint
piros tulipáncsokor lóitató szürke cinkvödörben, piros kézfejével piros
homlokát törli, mint piros mellkezével piros fejszemét a légy, áll a piros
pék a piros lángba mártva, két kezében hosszú sütőlapátja, kezeiben
hosszú parázslapátja, a kéken sercegő aranyparazsat a kemence belső széleire
kotorja, gyorsan mozog a tűzbeszéd barna égés-kérgű fatolla, aztán veszi a
másik lapátot, s lisztbe-hengergetett gömbölyű tészta-agyat a lapát-fatollra
rádob, a lapátot gyorsan a piros hőség-szájba tolja, az izzó piros hőség-torokba,
s kirántja gyorsan gyors csusszanással, s így teszi, amíg a kemence megtelik.
Aztán egy székre ül, mezitláb, lisztes gatyában. Szódavizes üvegből szájába
szódavizet spriccel, s éposz-szíve behavazva liszttel, mint a Megváltás
Piros Tartománya, mint a szerelem virágpor-tűzágya, a szódásüveg
szürke ón-madárfeje, az óncső-orr madárcsőr, az ónkoponya, s hátul a
koponyán a rugósan hajló óngyíkfarok-nyomókar, a homorú-görbület
ívhegyű óntoll szürkén virágzik az égő villanykörte selyem-dühében, s
az üvegbelső egyenes, függőleges üvegcsőbele a fürtösen szikrázó, pontcérna-
vonalakkal fölszálló, sistergő, bizsergő buborékpontok vizfüggönyében, mint
a Mindenség szivének üvegcső-fényideje, s megnyomja újra az ólom-
madár fejbillentyűt a pék, szájába szódát spriccel, s keskeny sistergő sugárban
lő a vízbuborék-kéve a szomjas szájba, ez a Virrasztás Gyönyörű Életéjszakája,
a Megszületés Halál-Hajnala, aztán, talán egy óra múlva, a péklapáttal a fekete
hőzsák kemencébe nyúlva: kiránt egy rózsagyűrt, barnazománc forró kúphegyet,
kenyeret a kemencéből, vízbe-mártott hosszú nyeles szőrkefével a kenyeret
gyorsan megfésüli, megkeni, mint kezével a légy a szemét, s lesz gőzgolyó, páragolyó
a kenyér, a lét, de csak egy pillanatig, megkeni a kenyeret, mint kereszteléskor a
pap az újszülött szemhéját, ajkát, homlokát, apró vizes kancsóból csöppnyi
vizet önt a gyerek fejére és azt mondja: béke, és a gyerek ordít mint egy piros habgolyó,
nyálszűzhártyás szájjal ordít, mert mért csinálják ezt vele, neki Istenhez most
még mi köze? Hát nem alszik a pék, ő majd délben alszik horkolva az ágyban,
mezitláb, lisztes gatyában. De alszik, aki tegnap temetett, alszanak az özvegyek,
a gyászolók, a koporsóvivők, a lámpavivők, akik úgy viszik az égő gyertyaszívű,
soklapú, többszögű üveghólyagot, a halottaslámpát, szivük elé emelt kézzel,
mint egy belülről-kivilágított óriás lószúnyogot, a zászlóvivők, a keresztvivők,
a halottaskocsi kocsisa, alszik, aki az önszerelem gyászába esve, s aki tarka,
foltos tehénnel szeretkezett az este, a kérődző tehén fara mögé állva, kemény
gyönyörét a szaros tehén-vödörbe mártva, sámlin állva az istálló-sötétben,
s elfakadva ütemesen gyorsan a Sziénai Szent Katalin-szemű, kérődző árva
tehénben, s alszanak a ravatalokon a halottak, horkolva alszanak a halottak
a temetőben, a halállal-mérgezett, keserű, epe-izű földben, horkolnak
a bomlani-kezdők, a már-fölbomlottak, a új-erjedők, a megerjedettek,
a döglánggal-lelohadtak, horkolnak a csontvázak is, sárga krétabuborék-
koponyájuk földfüstöt lő, mint szénsavas vizet a szódásüveg, csöndpára-
kévét fröcsköl, szivárvány-csöndsugarat, csak a pék nem alszik, áll mezitláb, lisztes
fehér rövid gatyában a kemencetűz nyitott ajtajában, a lila kemencetűz
konok hőrács-dobozában, mint éjjel fölébredt gyermek mezitláb a
ketreces ágyban, a magas rácsdobozban és nem sír, mert nem pisilt be,
s nézi a szomszéd fényt nehéz szemével intve. Horkolva alszanak a sárga
földben, a temetőben a halottak és nem tudják, hogy nincsenek, csak voltak,
mert mit se tudnak már arról, ami két méterre fejük fölött van és azt
se ami volt, amit szerettek titokban, akit gyűlöltek titokban, mert a
halottak emlékezete föld és föld a halottak jövője már! Nem tudnak
semmit a fölébredésről, szerelemről, háborúról, gyilkosságról, öldöklésről,
az eljövendő emberrablásról, túsz-szedésről, munkáról, munkanélküliségről, lázról,
hadifogságról, kurválkodásról, frontról, bombázásról, megerőszakolásról,
politikáról, betegségről, nyugdíjról és egyszeri segélyről, árvízről, tűzvészről,
hófúvásról, tavaszról, őszről, rabsicolásról, börtönről, fegyházról, akasztásról,
az ökológiai gyászról, a biológiai egyensúly-fölbomlásról, arról, hogy megmérgeződik,
meghal a tudatos és öntudatlan természet, mert tudatos szennyével, emberiség-
szennyével megöli az ember, arról, hogy nem-gyáva, de védekezni nem mer,
mert nem tud az állati tenyésztődés, a növényi tenyészet, nem tud a vad
egyetemes elszennyeződésről, sem a civilizáció-ürülékről, sem a génről, sem a
génsebészről, sem az atombombáról, hidrogénbombáról, neutronbombáról,
a rakétákról, rakétafejekről, űrrakétákról, mesterséges holdakról, űrhajókról,
űrrepülőkről, lézerekről, lézerfegyverekről, atom-tengeralattjárókról és
atommeghajtású repülőkről, új földi fegyverekről, cirkáló rakétákról és az
együgyű emberiség-virrasztásról, hogy van-e tudatos lény, élőlény van-e más égi-
testen valahol a végtelen világegyetemben. És így volna ez rendben. A kék
öngyilkos nem tudja, hogy fölakasztotta magát, s a katona se, hogy lelőtte
más emberfiát. Hogy így éltünk ebben a világegyetemben. Mert így rendeltetett? Mert
másképp nem lehet? És mit tud a halott a megbolondulásról? Az erkölcsi frászról?
Arról, hogy azért élünk, mert meghalni muszáj! Arról, hogy azt mondják: „Zabálj!”
és fölötted géppisztollyal állnak, szétvetett csizmás lábbal, mint egy rozsdapettyes
zöldvarangyos szöcske, fegyverrel villogva, hangosan nyerítve, röhögve és azt
ordítják, hogy: „Zabálj!”, földet, emberszart, állatürüléket, eleven darazsat,
méhet, üvegszilánk-főzeléket, hüvelykujjal élve kinyomott emberszemet,
kivágott emberszemet, levágott emberfület, zacskóstól levágott emberpéniszt, idd a
lóhugyot, embertársad vérét, ami úgy spriccel páfránytornyosan lövellve a
megszúrt emberszívből, mint bálna fejéből a vízkéve-pamuttorony. Mert
mit tud a halott? Mit tud már a halott? Mit tud a halott arról, ami volt,
s ami lesz, egykor, nem is sokára? Hogy olcsóbb az ember ára, mint a legolcsóbb
kacat egy áruházban! Hogy olcsóbb az emberhús, mint a lóhús, a csikóhús! Hogy
pusztulásunk készűl, nemcsak végzetünk! Hogy talán egyszerre kivégeztetünk, mi,
Mai Emberiség! És mindegy, hogy megveszünk, vagy éhinségbe rogyva nem eszünk,
ha ott bolyongunk az Egyetemes Halálban, abban a Közös Pusztulásban, ami után
csak víz lesz, világóceán, vagy az se, törmelék létszigetek, sugárfertőzött vak
anyagszigetek, s mi ott kóborlunk az Egyetemes Gyászban, néhány megmaradt
világkoldus, s szivünkben fekete lámpa ég, sugárzó korombuborék, sugárzó
világhiány, örök Emberiség-Este, s a csillagok az Emberiség hamujába esve
fuldokolnak emberszégyenünkben. Mint kráter hamukútjába, kráter
tűzkása-kútjába a kalimpáló ejtőernyős, mert oda leesett,
sárga virágesernyő-csomagként, lábaival, kezeivel hiába kalimpált, a
hónalj-kantár hevederputtonyából fölágazó tartó ernyőköteleket kezével húzva, magát
a kötélkosár egyik pókszárán magasra fölhúzva. Az értünk-nem-felelős, miattunk-se-
közönyös csillagok, nem-kegyetlen, nem-gőgös, nem-szerelmes, nem-boldog,
nem-boldogtalan, nem-emberiségszívű, nem-magányos komoly égitestek.
S mi ott őgyelgünk, mint Szakállas Látomás a jégen a Meghalt Emberiségen,
mert gyerekünk megfulladt, feleségünk elégett, mert feleségünk ott tántorog makogva,
már nem is zokogva, csak vakogva, a Rothadó Emberiség-pépben, gyereke füst lett, férje
fénykoporsó, vagy gyerekünk mászkál ott sikítva, zokogva, a megőrűlt gyermek,
hisz anyja holttestét kezdi rágicsálni, apja széncsontváz testét ráncigálni, apja
hamukesztyű kezét cibálni, de kis rothadás-szél jön, zöld szélcsikó,
dögszagot prüszkölve, hullabűzt csilingelve, s elszáll a hamukesztyű-apakéz
mint százmillió bolyhos éjszakai pille, szétfújva a zöld csikószél-köhögéstől,
elszáll, mint százmillió hamupehely-lepke, s helyén a világüresség marad!
S ősz a gyermek, mint egy behavazott sír-kőangyal, szemgolyói is megőszültek,
mintha jéglemezekkel és jégpont-kristálytüzekkel kásásodni kezd a zöld
víz ezüstcsészében, őzpata-nyomban és a gyermek megőszült szeme körűl a
sárga viaszkorong, mint a darazsak szemének aranykarikája! A gyermek
mit tud a haraggal? Kitágult szemei, mint a szitakötőknek, méheknek,
lepkéknek, legyeknek, darazsaknak! Az őrületbe düllednek kövéren, mint
Friedrich Nietzsche szemgolyói túl jón és rosszon, az elmegyógyintézeti
ágyban, egyik szeme Apolló, másik szeme Dionizosz, egyik szeme Jézus, másik
szeme Bacchus, ül kényszerzubbonyban az ágyban, a fordítva föladott
fehér vászonkabátban, aminek hosszú kabátujjai mellkasán elől keresztben
szorítják kezeit a testhez, s a hosszú vászoncsövek, a kétméteres kabátujjak
a hátra hátrahajtva, s ott csomóra összekötve. Mint egy asszony kontykendője
pihés nyaka fölött hátúl, máslisra, nyúlfülesre! Igy van ez Friedrich
Nietzsche! Páfránykéve-bajszú! Igy van ez Emberiségem! Ne legyen, ne legyen, ne legyen ez
a Jövő költői bérem, ne legyen költészet-fizetségem ez a Jövő, kérlek
Mostani Emberiségem! Szivemet magadnak te kérted, okos szivemet
neked adtam, énekre-parancsod elfogadtam! Meghaljak érted?
Mert meghalnék inkább, ha tudnám, hogy halálommal megváltom halálod!
Ha tudnám: halálom veled megérteti, hogy nem úgy vagy szabad, ha a
Teljes Pusztulásnak eladod magad, vagy megadod magad a Gőgös Rombolás-
tudatnak, Rosszabbik Önmagadnak! Ha tudnám: halálommal megérted,
hogy ami ötmilliárd éve éltet, Földgolyó, az az erő: nem ilyen jövő
szorgalmára bíztat! De másra! Nem öngyilkos önpusztulásra! De örökös
Kitárulkozásra, folytonos Megmaradásra! Hogy minden lét azért remeg,
mert a mindenségből nemcsak azt érti meg, hogy élnie kell, mert megszületett,
de azt is, azért kell élnie, mert a Létezésmód Törvénye akarja, hogy
alkalmas legyen valami módosulás arra, hogy Világrendszer Erkölcse legyen!
Valami módosulás: az ember! S azért élek, mert elhiszem, hogy így lesz, akkor
is, ha nem így lesz! Költő vagyok: elhiszem, hogy így van. Akkor is, ha nem így van!
Költő vagyok: hinnem kell hogy így van. És mondhatom-e költőként: nem így van?
És jó volt ülni a konyhaküszöbön az epilepsziás habroham égvihar után, amely mint
a világmindenség isten-gyomorkorgása, mert hanyatt hörögve elzuhant az ég, hörgött
lilán, fénylábait rúgta, fénykezeit dobálta, szemgolyója kifordúlt, a szemhéjak
alá csúszott fehéren, a szemhéjak piros félkupakja alá és mögé a fekete pupilla,
a barna írisz, a barna repedéshálócsillag szivárványhártya, s csak a szemfehérje
világított puha fehérzománc őrülettel, mint tyúkseggből félig-kibújt tojás, hörgött,
habzott a hosszú-szakállú zsíros koldus, a tajtékzó szakállas kosz-zsák, forró, lila
habdaganatba, hörgésből fújt habtojásba fúlt száját szétfeszítette a kereskedő,
állkapcsait szétfeszítették, mint a ló habos száját, hogy megnézzék fogait, a
lófogakat, aranyvarrathálógömbbe csomagalt feje, mint az ananászdinnye, sárgadinnye,
mert sárga volt és lila, mint egy püspök csókja, sárga és lila a koldus szakáll-
téboly epilepszia-koponyája és szájába, fogsorai közé seprűnyelet, vagy kugli-
babát tettek a piacon, hogy el ne harapja nyelvét a nyomorúlt, hogy
ne fulladjon lilán önmagába, mint vödörbe-fojtott újszülött,
mikor anyja vödör hideg vízbe dugja, s a kis gégét
megnyomva hüvelykujjal a csöpp nyivákolót a víz alatt tartja, s az evickél,
mint kis piros bogár és még nem is bugyborékol, aztán ujságpapírba csavarja,
műanyagzacskóba csomagolja, s egy szemétdombon eldobja valahol, fogai
közé sárga seprűnyelet dugtak, talán egy kocsilőcs vaspántos szárát, vagy hegedűje barna
nyakát a cigány, a lakkos fekete fatekercs-fejű karcsú barna hegedűnyakat, a feketefejű
barna facsikó karcsú nyakát, ez volt a nyáréji vihar, ez volt, ilyen, a vak
nyári éj epilepszia-rohama, lila-görcs habfetrengés, sárga tajtékhánykódás,
szájában fehér jégbot, irtózatos felhőgyomorkorgás, iszonyú jégtrombitákat,
fényoldalú fekete esőkürtöket csapkodtak a földhöz a dühöngő, őrűlt istenek,
az örjöngő angyalok, vagy az epilepszia-agyú természeti erők, mint őrűlt asszony
üvegpoharat, üvegtálat, üvegkancsót a konyhakőhöz, áll meztelen, az elmebajtól
részegen, keze véres és arca véres és csapkodja a konyhakőhöz a törékeny tárgyakat,
az üvegdolgokat, mint üvegszárnyait egy megőrűlt angyal, és cserepekre törnek,
villogó szilánkpelyhekké az angyalszárny-üvegtollak, kibomlott haja föltornyosúl,
mint egy barna szökőkút, mint barna kéve cérnatoronyként föláll, tapossa az
égő üvegszilánk-kását, mint vízben-álló úszó lábaival a vizet, szeméremszőrében
lángoló üvegpihék, ez volt a vihar-éjszaka, ez volt a jég!, a jég, a jég, a jég
fehér őrület-verése, és talpa, lábujja vérző seb-szövedék és habzó meztelen testén
az üveg pengeél-nyomai, az üvegkorbács csapás-pillanatai, mintha az a kicsi
asszonytest megnyálazott piros tintaceruzával lenne hosszanti csíkosra, göndör
haragosra telehuzigálva, piros filctollal teleírva, az elmebaj kicsi vértanú-
asszonyteste. Mint meztelen apáca, aki korbáccsal veri magát, hátát, combjait,
ágyékát, emlőit, lábszárait, hasát, boldog fenekét, s lesz kék vérhurka-
asszonyszövedék, piros ütéscsík-zsák, bíbor csattanáscsokor, hogy legyőzze magában
a kan-ördögöt, a vágyat a hímvessző után, a fasz után, az eszméletlen szép bagzás után,
s korbácsolja ruhátlan testét reggel, délben, este, éjszaka, hajnalban, hajnal után,
s hosszú fehér vászoninge karcsú vagy kövér lábszáráig gyűrten lehullva, mint
izzadt vászonkoszorú, s áll ütései csattogás-fűzfalombja alatt, áll
lábszárakig lecsúszott fehér hosszú ingében,
mint Szűz az Igében, mint forró jégvödörben piros csaláncsokor, s vörösen
habzó, verejtékviaszláng teste már csupa piros, zöld, fekete, kék, lila toll,
vérző bőrcafat-toll, áll a Megfeszített embertesttelen, istentesttelen fekete
keresztjén, az öngyűlölet-istenszolgálat árnyék-keresztjén, a kék árnyék-
fakereszten, mint tölgyfa-árnyékban nyárhajnalon a buta juhnyáj, a kétezer
szemgolyójú sárga csapjusisak-buborékhabtorlódás, a bégető habhenger-
sziget, áll az önalázat gyűlölet-keresztjén, mint a hajnal zöld korallágán
a tukán, az óriáspapagáj, a tündérmadár, szivárványmadár, a Nagycsőrű
Szűz Asszonyvágy. Ez volt a vihar, a nyáréji vihar! Ez volt a nyáréji bűnkioldódás,
a Feloldozás Bűnkiáltozás Jégvihar-Ütésimája! Jó volt ülni a konyhaküszöbön,
s nézni, ahogy a hajnal piros szemhéja lassan kicsusszan a lázas fénypontcsóva
csillagkeserűség fekete takaróbőreiből, mint előbőr-korsóból a piros makk,
s lassan az ősszemhéj is visszacsúszik a fény mirigygyűszűjébe, mint tyúk
sárga szemhéja a szemgolyó mögé, a szem üregébe, mint a barna ég
mögé az alkony, mint zöld dinnye alá gyűrt sárga vászonzacskó, s szikrázni kezd pára-
puhán, kék ásványcsiszolatkeményen az égbolt, a hajnalutáni ég, az örökkék
buborék, a kék ős-szemgolyó, s fehér krétagolyó a pupillája, fehér sziromkorong,
nagy ezüstpénz: a hold. A Mindenség alumínium-tizfillérese. Szikrázik
a kék buborékgolyó az Őslétkoponyában, a fehér-hold-pupillás emberszem, s a
sárgabarackfa zöld hártyaszívkása lombjában brekegni kezd a levelibéka, a
kis zöld selyemcsomó, a kis sárgatokáju zöld mirigydiókutya ugatni kezd lágyan,
mint csecsemőkezű zöld gumiszivecske, csikó-szemű zöld gumiselyem-hattyúszemgolyó
zöldüveg pikkelyszobában, mintha kicsi zöld puttó, zöldpöcsű zöld kicsi angyal énekelne
levelibéka-hangon az Istenszívbe zárva, mint zöld keménypapírdobozban, kukorékol a kakas is, kék
cikcakk kiáltás-villámot szúrva föl a kék levegőbe, kék páraforgács-spirálcsövet fújva a fénytől-
megzabált vastag, nehéz esőköd ősállatdarabjai, Dinoszaurusz-csontvázai, megmaradt vattás
ős-sárkány törzsdarabjai, pikkelyfa-őslábai, pikkelytrombita ősgyíkfarkai,
krétatéboly mammut-ormányai, pikkelyesernyő ősmadárszárnyai közé, amik
ott hevertek a kert gyümölcsfái, bokrai között, mint gőzölgő óriás vatta-sziklák,
a strucctojás-jéggel-agyonvert, jégdorongokkal agyonütött halott Sziszifusz sziklakövei,
a lepke zsindely-filozófia szétnyitott könyvszárnyai, a kinyitott pehelymagánysziget
lepke-állatkönyvek szivárványosan párologtak, mint a piros palatetők, piros
cseréptetők, szinesen gőzölögtek, mint nyitvafelejtett, kék, piros, zöld jelzőszalagos
Ószövetségek, Újszövetségek, esőben-olvasott Bibliák, megázott filozófiák,
fehérfejű csigák cipelték csúszva sorsukat, mésztű-kupolahegyű mészhéjtekervény-
hátukat fodros, kenyérredős, nyálas lángosfejükből hosszan, gombvéggel kiálló
húscső-szemekkel, s nyáltalpú fodros lepénytestük ellipszis-alakban körben
áttetsző puha kék higanyszalaggal beszegve, lila földigiliszták csúsztak, mint
húscsőr-fejű, húscsőr-seggű lila gyűrűsor-pálcák, kis vékony receredős vályúszalagot
húzva maguk után a hajnali esősárban, s a gilisztanyálas hosszú sárvályú-
vonalegyenesek és hajlatgörbék koporsófenekén, a sárcsatorna ürességcsövében,
a gilisztanyomban, amely mint sárban biciklikerék gumirecefogas keréknyoma,
sárküllőbordás autókeréknyom a sárban, a gőzölgő gilisztanyomban hosszú
fekete földspárga, mint a giliszta hosszan-kilógó sár-végbele, mint vastag
fekete gumirúd, tömött hosszú gumicső: a giliszta ürüléke, és ketyegő, trachoma-szemű
hamudió ugrált az udvaron a sárban, verébketyegésével üresség-karmos üvegvályú-
csillagokat ütve a sárba, kacsa hápogott sárga butasággal, mint egy sárga
csecsemő-istenidióta, kankalincsőrű maradék hattyúhülye, a virrasztók elfújták
a halott mellett a gyertyát, a halott arcát egy percre kitakarták, megnézték,
megszagolták, hogy büdös-e?, aztán a virrasztók a halott arcát gyorsan betakarták, hogy
ne lássák a sárga dugó-vigyort, a virrasztók kinyújtott nyelvükön jobb mutatóujjuk sárga
bögyét végighúzták, az ujjhegyet benyálazták, s nyálas ujjhegyükkel sárga
szemhéjukat törülgették, nyállal dörzsölve mosták a piros szemhéjakat, a
virrasztáspiros dióhéjfeleket, mint szája nyálával sebeit a bogár, a légy, szája nyálát mellső
tenyértalpára kenve, a virrasztók sárga arcukat hideg vízzel mosták
a lavórból, két kézzel kanalazva arcukra a hideg vizet, s arcuk is sárga,
a gyertyacsönd is sárga, szemhéjuk is sárga és sárga a halott a szobában a
szobaasztalon, s tudták: nemsokára a koporsóteknőt is hozzák, meg a
koporsótetőt, a fekete dobozt, meg a fekete doboztetőt s rajta ezüsttel,
vagy arannyal az írás, az életkor, a szám, a név, s rajta a csipkés, vagy fodros
aranyfeszület, vagy ezüstfeszület, a papírmasé-domborulat korpusz, a kemény-
papír Jézus Krisztus, mint szelvényes aluminium-kuglófsütő, ha arcával
lefelé forditod, mint arannyal befestett gipsz halotti maszk a falon, s a virrasztók
szemhéja piros, mint Simon Marmion (ca. 1420–1489) Mater Dolorósájának
szemhéja, a Fájdalmas Anyának, The Virgin of Sorrows, Maria als
Schmerzensmutter, s barna tűzpötty-szemcsillagú, fehérmellényes könnyű
csivitelő ólomollók cikáztak kúszán, egyenesen, pontosan, lazán a gyűrt,
síma, négyszögletes fénykockákkal és négyzetes vonalakkal széthajtogatott
celofánpapír-levegőben, könnyedén vagdosva, szabdalva, szeletelve a fényes
celofánpapír-levegőt: a fecskék, s tudtam: anyám már ébren alszik, csak a
szeme behunyva, s töpreng, mint tudatos tetszhalott: mit főz ma vacsorára,
miből fizeti ki az adót, a villanyszámlát, hogy mit szült ő, mikor engemet
szült, embert, vagy bolondot, miből vesz nekünk télikabátot, jancsiszöges
bakancsot, aminek talpában száz fém-burgonyabogár van erősen beverve
s az mint az ezüst hold-arc, vulkán-kúpokkal szögragyás, sarkán fénylő
vaspatkó, talp-orrán kemény félhold-alakú spiccvas, tudtam, hogy apám
nemsokára fölkel, az ágy szélére ül kékcsíkos ingben, hosszú fehér gatyában,
köhög, ugat, köpköd, kis nikkel-pipakupakú fehér porceláncsészébe
köpi a véres sárga hurutot, rágyújt egy cigarettára, aztán félreteszi, aztán
szájába veszi a lázmérőt, mintha cigarettázna, szájában hosszú üvegcigaretta,
fekete léclétrás, fekete rács-csontvázas, fekete, piros számjeles üvegcigaretta,
s ül az ágy szélén, háta mögé gyűrve a dunyha, ül, mintha egy óriás
izzadságfoltos varangy oldalához dülve a varangyhas puha nedves
mirigydunyha hólyagfalába süppedve ülne, s meztelen sárga lábait lassan
összedörzsöli, mint a legyek. Részeg lesz este megint, vagy józanul jön haza este?
Anyám csukott szemhéja alól leste. A vekkeróra ketyegett serényen, mint az Elmúlás
az Ember Szégyenében. Az óraketyegés idő-pontsora, mint sáska-zizegés, szöcske-zizegés a szőlőben, a mezőn,
a hajnali nyárban, a vekkeróra ketyegés-tüdője hangvonalakat ütött a lázpiros
időre! Én meg ültem a konyhaküszöbön, ingben, gatyában, mezitláb, s apám
piros pléhdóznijából két csipet Hercegovina-dohányt kivettem, ahogy a madár,
a fészeképítő, csőrével a száraz fűszálat. A piros bádogdoboz, a lapos piros
bádogkoporsó födelén aranypénz-császárnyomatok. Három császárfejű aranypénz.
Volt egy fém-töltőkém, inkább az apámnak, kinyitható-összecsukható vékony
fémcső. Kinyitni úgy lehetett, mint egy fémcsap-csuklós végigajtó fémcsövet, s
kinyitva két félhenger-félvályú volt az a tok. A dohányt abba a kályhacső-
ajtajú hengertok-vályúba tettem. Aztán a félhenger tokajtót az alsó vályútestre
rácsettintettem. S csőszája elé egy hűznit, cigarettapapírhüvelyt, vízjeles fehér
jéghártyaszínű hártyapapírcsövet tettem, félig ráhúzva a cigarettahüvely fejét és testét
a fémcsőre, mint kondomot a férfi. Ahogy kúpjára teszi a begöngyölt
fehér gumihártyakorongot, a gumihártyahenger-karikást, s a lázrúdra
feszítve kigöngyöli a gumikoszorút hártyacsővé. S vékony farúd-dugattyúval, mint fél
sodrófával nyomni kezdtem a dohányt a fémcsőben, ahogy a hurkatölteléket
töltik hurkatöltővel a marhabélbe. A marhabél a hurkatöltő fémtölcsér
csőrcsövétől előbb hólyagrúddá fölfújódik levegővel, aztán sűrűsűl a bélrúd-
hólyagba a töltelék. A böllér kezétől, hasától nyomva! Igy telt meg dohánnyal
a vékony papírcső, a cigarettahüvely. S mikor a fémtok végéig nyomta a fehér
papírcsövet a töltőfa, a cigarettát a csővégről levettem, dohányszál korong-
arcát, a papírhéjkeretű fehér vonalglóriás barna rostarcot piros tenyerem
bőrléctengeréhez, vonal-x, vonalábra vályúkévéihez vertem, tenyeremen ütögettem.
Mint a munkás, a katona, ha ül az életszünetben, s a barna cigaretta-arcot tenyeréhez ütögeti.
Tenyerem, mint a redős Adria hajnala. Aztán kamaszbajuszos számba
vettem a cigarettát, s rágyújtottam lassú gyufával, nagy slukkot szívtam, s
néztem a parázsdarazsat, a sercegő cigarettaparazsat, ahogy a láng eszi a
szögletes pálcikát, a puha szőke fát, a gyufafej
fekete szénpontszeme, széncsöppkoponyája lassan elcsavarodik a fekete cérnává vékonyúlt
parázsnyakon, a fekete pernyecsigolyán, s lehull, mint guillotine-nal
levágott rab feje, lehull a feketeforgács szénhártya-nyakról, mint a
láng nyaktilójával levágott asszonygyilkos feje, aki fémhordóba forrasztotta
megölt szeretőit, asszonyait kazánban égette el! S a gyufaszál-nyakcsonk
hegyesen, pirosan parázslott még, ősz füstfülecskékkel, fehér füstforgáccsal,
mint bárddal lefejezett ember törzse elején a nyakcsonk, mert abból még vér lövell.
Aztán leköptem. Jó volt a cigaretta a konyhaküszöbön! És jó volt a gőzőlgő sűrű növényi
csönd és jó volt a hajnali rovaröröm és állat-öröm és madár-öröm! Jó
volt a fák üvegcsillár-esőcsöppfürtcsöngettyűzése, ha nagyobb testű madár
szállt a fára, galamb, csörgő gerle, vagy fekete ravatalbalta varjú, vagy gyorsan
meglökte a gyöngéd, köd-szívű kis nyugati szél a fákat, piros celofánkesztyű-
kezével kicsit megrázta a jégverte rongyhulladék lombot, ha kibomlott
egy piros fújásköteg a levegő felsőkarjából, mint egy kiboncolt izom,
s piros húsrost-ütéssel a diófára hullt. Gőzölgött a tó, mint a Túlvilág
pupillája! S a diófa, mint Zeusz levágott zöld óriás istenfeje! Jó
volt apám köhögése a szobában, mert az is jó volt, az volt a bizonyosság,
az volt a van, jó volt, hogy költőnek tudtam magam, mert verset írtam
nagy kockás, vonalas füzetekbe, már tizenkét-évesen, lángolva mindenféle
hatásban, ülve a költők szivében, mint hétfejű sárkányok tűzhólyag-gyomrában,
mellkasig besűllyedve álltam Tóth Árpád vérző bazsalikom-szivében
és virágzó rekettyebokor-szivében, és orrlikig süppedve az ős-zsák véredényben:
Charles Baudelaire szivében és köldökig leforogva József Attila világegész
skizofrén Nagyon-fáj szivében és a szőrcsillag-májpont mellbimbókig
lefolyva Verlaine homoszexuális gyűlölet-revolver-szívében és
Angelus Silesius irgalmas ködszivében ültem, mint ősvíz a piros korsóban,
a tömlőállatban, selyemnyálgéz-zsákállatban, korsóalakú szivacsállatban,
és ettem a szitaselyemtömlőbe örvénylő csillagparányokat, állathamut,
parány-állatokat, rákocska-életüvegcsillagokat, a csillószőrös pontcsók-lehullást,
az állati aranypénz-szóródást, ahogy ősibb időkben aranypénzt csorgattak
tenyérből hasas korsókba, bársonybélésű ládákba, kék selyemtarsolyokba,
és magamat Oscar Wilde buzeráns Salome-szivébe, Readingi Fegyház Balladája-szivébe
élve temettem, mint sírba a jógi, hosszú barna
szalmacső, nádcső, szőke üvegpálca állt csak ki a szívföldből, a sírföldből,
másik vége a számban, így lélegeztem, s Arthur Rimbaud pimasz, pisáló részeg
angyalkanocska szivét megettem, mint egy fiatal galambszivet, a nyers szívcsomót
egy harapással kettéharapva, mint gyerek a málnacukrot, s Alighieri Dante
ősállatszive alá feküdtem, mint nagytökű újszülött kis bikaborjú anyja
hasa alá, mert tehénanyja lefeküdt az istállóban, s nem is tudja, hogy
szaros lesz fehérszőrű, nagy-erű rózsatőgye, s nyaltam forró bikaborjú-
nyelvemmel Alighieri Dante tőgye-szőrét, hasát, s Dante kérődzött jámboran,
az Alvilágot, a Poklot, a Tisztítótüzet, a Mennyországot nagy nyálas gombócokban
lassan mozgó, örlő szájába fölböfögte, s óceán-szive aljára eresztett
Johann Wolfgang Goethe, mert leszálltam én az emberóceán-szivfenékre,
mint gázálarc-szemű szelvényes fémhólyag búvárgömbjével Piccard Professzor
a Mariana-árok ősrepedésbe, 11 000 méterre az óceánvíz eleven-halott
üveghúskötegei alatt, s nem tudtam, hol van a meleg felső víz, az epilimnion, és a
hűvösebb alsó víz, a hipolimnion, s hol van köztük az éles határ, az ugróréteg,
s nem tudtam, meddig van fotoszintézis, ezáltal oxigéntermelés, s láttam, hull lefelé,
sűllyed az emberóceán-szívben, a Goethe-szívben az elpusztúlt szervezetek
milliója, a gyöngéd és bánatos szervezet-tömeghalál hamuja hull, hull, hull,
sűllyed lefelé a vízben, alászáll a szerves törmelék a szívben, s várja őt a bakteriális
bomlás, és nem tudtam, hogy odalent oxigén van-e, oldott oxigén, csak azt láttam,
hogy tenyészik a gerinctelen élővilág, a féreg, a rák odalent, Goethe szivében, a Költő-Szív
Mariana-árkában odalent és nem tudtam akkor: ez most mit jelent, de
sejtettem már, hogy ez most mit jelent, hogy az a sziv Temető s Anyaméh,
Óceán-sír és Óceánasszony-méhburok, hogy abban egymásra hamuzva, hullva
élő, s halott, hogy élő s halott összekeveredve, egymást-táplálva, egymást-belehelve,
a Szent és a Kurva, a Szűz és a Bak, a Jóság és a Bűn, a Bűn és a
Bűnhődés, a Büntetés és a Győzelem, és a Halál és a Szerelem, s Petőfi Sándor
szivén nyargaltam én, mint piros csikón s az Itélet károgott fejem fölött, és
Arany János rettenthetetlen rettegő Paleológia-Szivén, az Ősz Földgolyó-őskor
Tartományon jártam én mezitláb, kamasz, darázs-örjöngő szív-tudós,
aki a paleogeográfia, paleobotanika, paleontológia,
paleoklimatológia, paleopatológia, paleobiológia, paleoantropológia gyönyörszemével
nézi az Arany János anyaglét-költő-ősidőt, s néztem kőbe-fúlt, mocsárba-fúlt,
kristályba-fúlt, jégbe-fúlt, borostyánba-fúlt őslényeit, ősembereit, őslény-
lenyomatait, ősállat-maradványait, ősnövény-pikkelyhalmazait, ősmadár-csontvázait,
ősbogarait, ősszúnyogait, ősszitakötőit, őshal-csontváz leveleit, ősbaktériumait,
ősvirágporát. Néztem a Folyamatos Megvalósulás-csodát, néztem a Folyamatos
Létezés-halált, néztem a Történő Időt, az Idővel Történő Anyagot, Teret, az
Ősz Arany János-szivet, s könnyeim a papírra csurogtak! Nagy pöttyel, mintha
lázvak, hőbuta nyáron lassan egy esőcsepp leesik, nagy vízpont, s szétdurran
cérnás vízcsillagként fröcsögve a földön, és Babits Mihály ifjú Juhász
Ferenc-arcú szivén úgy másztam én, mint gagyogó gyermek apja meztelen
mellkasán, s beszívtam az öntudatlan apaillatot, a testbőr komoly apa-szagát,
s testének jázmin és jácint és nárcisz és orgona és gyertyaszentelő és gyertyaillata, gyantaillata
átitatta kamasz-költő-szivemet, mint Krisztus testének feltámadás-illata
az Apostolok orrlikában a fénylő levegőt. És ott hemperegtem Ady Endre
világszikla-szive előtt, mint kiscsikó nevetve hanyatt nagy szikla alatt a
virágos mezőben, csikófejemet vígan hengergettem, csikólábaim levegőbe rúgtak,
csikóhátam virágot gyötört, s fekete ikertojású csikócsengőcském, fekete
csődörke-tulipánom a napgolyóba mártva! Mint folyékony arannyal
telt festővödörbe fekete ecset. Ugráltam a fényben, mint kis fekete
hárfa! Jó volt! Jó volt élni! Jó volt! Jó volt megenni őket, mint csikó a
mező füvét, szivüket legelni! Jó volt élni! Jó volt azzal lenni, ami akkor
és úgy lehettem, szegénynek születve, de nem sors-szegényen! Nem a
szegénység volt a jó, de az, hogy szegényként megszülettem, s tudtam, sorsom
nem halhat meg az eredetben! Mert a szegénység mindíg rossz! Az Alig-van,
a Kevés-van, a Más-nem-lehet, Ez-a-sorsod! Az volt a jó, hogy tudtam:
fölemelem szegénynek született arcom! S elindulok majd a Tiszta
Fényben! Hogy magamat a Bánatból Kiváltsam. Az a Világűr-Selyemharisnya
a fejem fölött, a fölfújt Tejút, ha hanyatt-fekve néztem kamillatejút
udvarunkon, csillagéletével sorsom magamra bízta! Azt mondta:
hagyjam nőni szárnyam! Azt mondta: a Jövő vagy, bízz hát magadban!
Bízz magadban! Ne az öntudatlan, de a tudatos akaratban! Mert az a győzelem,
nem a gyötrelem. Ha a szegénység önkéntelen derengő gyászába nyomott fejem daccal
fölemelem, mint amikor fürödtünk a tóban, s a nagyfiúk a tó vizébe nyomták röhögve
kölyökfejemet, s én úgy álltam a vízben farral fölfelé, fejjel lefelé, mint kacsa, vadkacsa,
réce, ha a vízbe fejjel lebukik, s úgy áll függőlegesen a vízben, a víztükörben
mellkasig rejtőzve, mint óriás fehér pamutdió, két sárga úszóhártya-háromszög talpa
a levegőben kalimpál, mint eres sárga falevél ha fújja a vízparti üveggyönge szél,
s hegyes tollszív-segge a piros kráterponttal fölszúrva egyenesen a kékbe, s néztem nyitott
szemmel a víz napszítta gyökereit, a hínárlomb taknyos merengésfürtjeit, a kistestű ezüst-
pikkelydiót, az uborkaszemű hosszú ezüstszilvát, a piros uszonytaréj-fésűhalat, az arany-
izomköteg víz ólomkék mocsáralján valami tekergő kemény barna fonalat, egyszerű pontcérna-
férget, a csuzlízva, hattyúzva úszó békát, mint üvegdiószemű, kék, aranydiószemű
eleven fakérget, a vízalatti finom ólomtalajon mászó vak csigát, akinek szemrügye,
mint két kicsi bimbózó higanyfallosz, a víz zöldhártya hüvösségvonalát, a vízbelső
sötét hideglemezét, tüdőm levegőbuborék-szőlőfürt halálünnepét, ahogy gyorsan
pezsegve száll fölfelé, s elpattan a vízfölszinen, mint a hólyagzó csönd, ami
már elköszönt, s néztem: a napfény a vizet arany tömbrudakban megterhesítette,
mint Isten a Szűz Máriát nézése sugarával, s megtelt a tóvíz Mária-méh
a létteremtés fiú-akaratával, fuldokoltam, levegőben evickélt a lábam, kapálództam
kis fekete klottgatyában, mint csíbor, vagy csíkbogár, ha a vízben fejre áll, s a
víz alól hallottam: a nagyfiúk röhögnek, a víz mondta fülembe: a nagyfiúk röhögnek,
míg valakit szájba-rúgtam, tökön-rúgtam, hasba-rúgtam, szemen-rúgtam,
s röhögő fogásukból kiszabadúltam, nem sírtam, csak messzire úsztam és
kisfiú-szivemben a gyűlölet barna porcelánkés-csokor keselyűkarma, fehér
dértorony-sasfeje kinőtt, kivirágzott a fordított szeretet tüzes ördög-segg-szemű ásvány-
párduc-kardcsokor, a ragadozó aranyhorgony-csőrű sötétkék gyilkolás, lila átok-
elefántok, vörös káromkodás-orrszarvúak tülköltek, zúdultak, dübörögtek, mint
pislogó emberszemű sziklák kis szivemben! Mert röhögve fojtogattak engem, a kicsit,
röhögve a termetre, korra nálam nagyobbak! És nem tudtam: kinek panaszkodjak,
hisz ki hallgatja meg a szegény kisfiút, anyja szídja inkább, apja pofont ad neki,
s azt mondják: „Mért kellett odamenned?,” „Mentél volna kapálni inkább, vágtad
volna a fát anyád helyett!” „Gyereknek ez a dolga! Ne kapaszkodj a csillagokba,
hajnalig olvasni meg minek?” Igen, így nyomta a Nem-Szánandó-Történelem virágzó
gyászvizébe fejem az a Röhögő Játékos Erőszak! S így kellett néznem, nyögve, fuldokolva,
hogy virágzik az ősi gyászanyag, a folyékony, naptűzzel átszőtt, emberszagú salak
fényárnyéktömegében, árnyékfénykötegében, az egymásra-csavarodó vízfok-kötegek,
hidegség-melegség, hűvösség-langyosság fénytömeg-árnyköteg vízlemezek, izomkötelek,
hártyarétegek aranykék, zöldezüst bánatában az az eleven tenyészet, ami
én is voltam, ami én voltam, s ami te voltál, a te részed ami volt testvérem,
apám, anyám! Hisz önmagunkból önmagunkat néztük, s tudtuk, amit nézünk:
az a részünk, s a vízalji tenyészet-részek minket néznek, hisz mi vagyunk
a Látó és a Látott, hisz mi vagyunk a Nézett és a Néző! S néztem a Szegénységben
a Szegénységet én, a tudatos fekete kislegény, ahogy a tárgyi s eleven dolgok
virágzanak abban az anyagban, s az imbolygó anyag puha kék ólomlemez fenekén:
az emberalakú csigák, pókok, rákok, szitakötőlárvák, szúnyoglárvák, kecske-
békák, különféle halak, az emberalakú törpe teknősök, vizi bogarak, vizi-
állatgombák, emberalakú kúszó piros kötelek, kék gyűrűfonalak, tekergő éhség-
láncok, denevérfülű szivattyúszatyrok, kék alganyál-lepedékbevonatú zöld-
növénycsigolyás szárak, zöld porceláncső-hálószárnyak, kék üvegcső bütyöklombok,
mászó parázspontok, izzó aranypikkely-házak, emberalakú tarajosgőte-üvegárnyak,
és emberszabású vágyaink, emberszabású álmaink! S a vízbedobott kövek,
üvegek, üvegcserepek, bádogdobozok, késtollak, porcelán-kancsófülek, aluminium-
kulccsal pléhtekerccsé fölgöngyölített fedőszárnyú szardiniásdobozok zöld vízpenész-
szőrzetű kék dolog-csöndjeit, zöld víznyál buborékálarc-szakállú, sötétzöld
moszathajfürtös dologhalottait, amiben pihés üvegpontok, küllős szőrüvegcsillagok,
legyezős pamutbajusz-iker farkú szelvényes hártyacső-ökölkérdőjelek, kocsonyapallos-
farkú villanykörte-manórügyek, égő, apró, tollseprű-lábú elemlámpa-körték laknak,
tenyészve, világítva, sugározva, evezve, kibontott zászlósan lobogva a homályzöld
ólomfényben, tűszál-soványan, vízgyöngy-kövéren, a csönd ág-foglalatába csavart piciny
világító üveghólyagkörték füzéresen, mint a kivilágított Lánchíd nagyobb ünnepeken,
állt a zöld üvegpalack a vízfenék ólomdeszkáján zöld moszathajzattal lobogva,
a palack a vízben, a víz a palackban, a fény aranydugójával ledugaszolva, fényparafa
dugók lebegtek az Egyenletes Édes Szörnyűségben, s a palackban üvegpókok forogtak
küllő-kerékagyuk, csöndtengelyük és önmaguk körűl, fölszállva, alászállva, lesűllyedve,
csavarmenetben, vagy egyenes vonalban föllebegve, mint egy galaxis csillagai. Néztem a
Virágzó Alvilágot, a homályos, szikrás, üvegsziklás Alvilág-Virágzást, ahogy lebeg
száll, lobog, forr, sűllyed, emelkedik, szálazik, forog a millió Emberi Lét, a millió
Emberi Dolog, Tárgyi Dolog, Emberszabásu Lét, és nem-ismeretlen szivükben a bánat,
és nem-szegény szivükben a dologi gyász, emberi szomorúság. És fejem e Virágzó Sötét
Sorstömeg gyásziszony folyékony tűzüvegéből kiemeltem. Ó, Sors! Ó, Sorsom Akarata Sors!
Mint aki krokodílus szájába dugja fejét, a barna fakéreg-fagyűrődés ikercsőr-
csónakot, a két porcelánfülként kiálló orrlikú, barna porceláncsészeként fölálló
orrlikú hosszú hegyes barna fakéreg-koporsófödőt, s a hosszú keskeny fehér pikkelypapíros
zacskótölcsér alsó állkapcsot szétfeszítve kezeivel, a kézcsuklókon vastüskés
szíj-öv, s a szétnyílt, tágan szétfeszítve szétlazúlt felső, s alsó cseppkőszakállas
fogsorú szájba dugja bozontos fejét, a forró hüllő porcelánbarlangba, a kékfehér
porcelán-cipőbe, s ott tartja hosszan, abban az óriásgyík porcelánbélés fehér
lehelet-koszban, s már nem figyel a krokodílus-szájra, a széthúzott csőrfejet
elengedi, két kezét a levegőben keresztként széttárva áll, mint aki fölrepülni
készül, pedig feje a dupla süvegalakú porcelán-fűrészben, s orra hegye a nagy
krokodílusnyelv középső mirigyfelhőjén, s a krokodílus barna fakéregkehelybe
ültetett parafadió-szeme a szemében keskenyre lecsukva, gyöngyházarannyal repedéshálósan
beszőtt barna parafalemezhártya köpenyt húz szeméből szemgolyójára, csak egy vékony
függőleges kék rombusz-alakú lék, amivel néz, a pupilla: mint aki krokodílus
szájába dugja a fejét, úgy tettem én is. Két kölyök-kezemmel szétfeszítettem a fölöttem
csüngő Tejút gyémánthüllő fejét, szétfeszítettem kezeimmel a sorsomra csüngő
Tejút krokodílus-száját, a gyönyöriszonyat űrbeli hüllő ős-száját feszítve szétnyitottam,
a lángoló ősi csillagkéreg csőrfejet, s bajszos kisfiú költőfejemet az űr-gyöngykása
Tejút krokodílszájába dugtam, az űr hosszúkás csőrszerű, gyémántkéspatkó-fogsorú
hüllőszájába, alattam, fölöttem nyálas, zománcos csillagfogak, s émelyegtem
a Tejút krokodíl-leheletében, mint igazi zenész a rossz zenében, a dög-
gőzű fekete űrzsákba dugtam fejem, a hosszúkás krokodílus-csillag-vödörbe,
a forró krokodílszáj-csillagharisnyába, a fekete lázüvegbe, a kitátott csillag-
őscipő ürességüvegbe, mint Óriásországban Gulliver, aki egy óriás aranycipőjébe
dugta fejét, elől az orrnál, mert a cipő talpa az orránál levált, mint
az én cipőm talpa annyiszor gyerekkoromban, s megnéztem, mi van az űrfekete, szótlan
hüllőtorokban, mert a Tejút szivéig akartam látni én, látni odabent, a
kitátott gyémántkocsonya-ősharisnyazsák törzsközepén a Tejút-őshüllő
ős-szivet, ahogy lüktet, dobog, csöndcsomag-fekete, tűzcsomag-őszfehér
létével énekel! A Mindenség szivébe néztem én! Fölágaskodtam a Tejútig,
hogy a Mindenség Szent Szivébe lássak! Mert tudnom kellett léte titkait!
Ezért vagyok ma itt! Ezért! A Tejút szétfeszített száján belestem a Mindenség
Csillagsötét Testébe én, és nem féltem, hogy a Tejút ifjú fejemet leharapja.
És a Szaturnuszgyűrű volt ifjúságom kalapja. Pedig kalapom sose volt. És a Tejút
volt ifjúságom fényes inge! Aranying ifjú szivemen. Gyémánting ifjú hitemen. Tűzinge
az Új Csodálkozásnak! És ittam a Tejútat, mint a mészárosok bögréből a friss,
forró marhavért, mert megmaradni akartam. A hentes a tehén elvágott barna
nyakeréhez tartja a zománcbögrét, s abba fröcsköl, abba bugyog a nyaki
ütőér bársonybánat vére, mintha száz piros varangy toccsanna a zománcbögrébe.
Azt issza. Az a tiszta élet: a vér! Nem a dér kristálycsókja! És nem is
a feketére alvadt Ismeretlen Öröklét, aminek vérlángos-kupacait az árva
halottak rágják, mint kutyadögöt a réten a hullaevő bogarak. Mint elhagyott
katonahullát, fekete emberhullát a roncsszivacs robbanás-mezőn a
dögevő emlősök, hullaevő legyek, húsevő méhek, hullahúst-evő darazsak,
férgek, rágcsálók, szitakötők, százlábú csigolyarúd-kitinpálcikák, angyalkönny-
szemű bogarak. A szárnyas állatgyémántrózsák. A fátyolszárnyas, hártyaszárnyas,
szőrös üvegliliomok, kristálydugók. Mint operáló orvos gumikesztyűje, sebész könnyű
gumikesztyűje: kiváncsi kezemen kesztyű a Tejút! Úgy nyúltam én a Mindenség
Szivéhez, megtudni, mit akar, megtudni, mit érez, megtudni, mért nem működik
olyan pontosan, ahogy elrendelve van. Az Ősszívhez nyúltam tűzkesztyűs kezemmel.
A Tejút-tűzszitakesztyűbe bújtatott hitemmel! Mert tudtam: csak így lehet! Mert
tudtam: a Mindenség fogja ifjú szivemet, mint vizsgáló orvos kiboncolt szivet,
azzal, hogy a Mindenség Szivét fogom. Mert tudtam: ez az én Tiszta Hajnalom!
Hogy egymást fogjuk, mint az ölelkező szerelmesek. A nélkülem-szegény Mindenség
meg én, a született szegény! Mi más lehetett volna az én jogom? Akkor azt
hittem, nem tudom, pedig tudtam: a Mindenséghez van jogom, s a Mindenségnek
hozzám van joga! Hiszen egymáshoz tartozunk! Együtt vagyunk a közös részletek.
Hiszen a Mindenség része vagyok én, s a Mindenség az én Halhatatlan Részem.
Igy vagyunk: Egészen. A tehén mikor hajnalban egyszarvú csákánnyal homlokon
ütik, s piros luk reped szőke homlokába, mert a csákányszarv a homlokcsontot
áttörve befúródott együgyű agyába, a tehén fölugrik, négy lábát maga alá rántva,
fölugrik, mint egy vérző tarka léggömb, mint a levelibéka, ha ujjheggyel farát megpiszkálod,
farka fölpördűl, mint a mézbajusz, szőke hajcopf, rafiacsokorcsengős szőke ostor,
fingani kezd, haláltusája ez, s visszazuhan döngve a földre,
mint egy májfoltos szőke rózsaszájú szikla, tőgycsöcseiből a tej megsűrűsödve,
mint a halikra, fehérgolyósan a földre kocsonyázik, kis faun-szarvú óriás
szőrtátika, bársonyoroszlánszáj-feje, mint egy szempillás fehér halotti szegfű-
koszorú eldőlve oldalt, hosszú lila nyelve szájából oldalt vastagon kilóg, a koszorúszalag,
mint levált-talpú fehér gyerekcipőből a piros gyerekharisnya piros zsákfeje,
vizelni kezd, forró aranysarlót lő ki dilettáns-költő légyszakáll-alsóajkú piros
vaginatulipánja, fürtös, hernyós vastag nyaklebernyege, mint egy elesett vérfoltos
zászló, hasa óriás véreres dérgombóc, kinyúlt merev lábai: elvesztett csaták!
Ez a tehén az ifjúság? Mert ő is az volt, az a tehén: az ifjúság! Hogy néztem,
gyémántos szitakötő kamasz-dermedésben egy nyári hajnalon azt a halált!
Az a tehén-halott: az Elmúlásba-nyitott szőke ablak! Hogy néztem, dülledt
légyszemű barna látás-didergésben minden halált és minden halottat! Hogy
néztem a halált! Hogy nézte a Halandóság a Halált! Hogy nézte a Halált az Ifjúság!
Hogy néztem minden halottat! A halottakat a koporsóban, a földön, a szoba-
asztalon, a koporsóüvegen át, az ágyban, a boncteremben, a kápolnában, a hullaházban,
a síneken, az akasztókötélen. Ahogy feküdtek zölden rothadozva az erdőben
a réten a katonák, ahogy az ablakom előtt himbálva lógott kötélen a fán az öreg
alkoholista, ahogy feküdtek: szétvagdosva zsíros piros szeletekre, mint a marhafelsál
a hentesüzlet pultján, az akasztófaszerű fémbordákhoz csavarozott
üveglap-féldobozokban, szétvagdosva vonatkerekektől
a temető alatti pincehullaház kőpadlóján, szőke zsákokkal, barna csomagoló-
papírokkal letakarva, egy asszonynak kiállt a papírból lábszártalan combja, mint
egy pulykacomb, bütykösen, kéken, a combbőr alatt körben ikrás sárga zsír,
mint büdös lépesméz-gyűrű, egy férfi bajszos feje a kőasztal bádogtepsijében,
mint a halál vicsorgó férfinemiszerve, s nagy zöld legyek röpültek, mint zöld rózsák,
cikcakkban, cikázva, körbe-forogva zölden dongva, mint zöld rózsák!
Hogy néztem a halottakat a háború-gödörben, mikor kiástuk őket, a katonákat.
Hogy nézte a Halált az Ifjúkori Kiváncsi Nem-Alázat, a Nem-Bánat Ifjú
Tárgyilagosság! Mert ők is voltak, ők az Ifjúság: a halottak! Néztem őket
mellettük leguggolva, letérdepelve, négykézláb állva, mint J. A., mint
L. Z. a fehér vonatkerék előtt, a mozdony előtt, néztem őket föléjük hajolva,
ahogy a Föld-árny hajol a Holdra, ahogy François Villon nézte szőke szélben
szőke kötélen himbálódzó akasztottait, ahogy az Isten néz, az Elképzelt Őstudat,
pontos, szigorú, tárgyilagos, nem-szánakozó, nem-gyűlölködő egyszerű szemével
az Emberiségre, mint tudós a fölboncolt állat teste gyönyörébe, mint kórboncnok
a fölboncolt ember testében a húgyhólyagra, vesékre, így az Isten, a Nem-ember-
okos, mielőtt összedöntené a világot! Nézte az Ifjúság a Halált, nézte a Halál
az Ifjúságot! És harmincezer halott volt mindíg a szememben! Mert emberszemem,
mint bogár harmincezer-facettás összetett szeme, minden szemcsekocsonyakürt
külön-külön látta a halottat, minden szemsejtben külön a halott, és együtt a harmincezer
tömött üvegliliomból összeépült kupolacsokor: költő rovarszemem látta a
halottat! Az Ifjúság az is volt: ők a Sárga Voltak! Az Isten nézhet így, hogy
megértse végre, amit látott. Megértse, mielőtt összedöntené Rejtelmét, a Világot!
Mielőtt a Semmihez csapná a Mindenséget, hogy összetörjön mint egy üvegdoboz,
rálökné a Lángot, a Világemésztés Emberbűn-Tüzet. Mert azt hiszi: nem tőle rossz
a Megvalósúlt-Valósuló Valóság! Azt hiszi, az a jóság, ha Létért Halállal fizet!
Mert az emberbűn az Isten büntetése! Az Elképzelt Istené. Mert az Isten bűne az emberi
tudat! A Kigondolt Istené. A költő úgy nézi a halottakat, mint geológus egy bonyolúlt
követ. Bűnös csak az ember lehet, nem az emberiség. Úgy nézi, olyan tárgyilagosan,
mint órás az óraszerkezetet, asszony hasánál fölvágott halat, orvos a ráksejteket az üveglapon,
az elektronmikroszkóp alatt, a piciny kenetet, s azon a virágzó ráksejteket, hüvelykenetet,
vérkenetet, májkenetet, köpetkenetet, a kis üvegszemű fekete műanyag-tölcsérkeret kukucskálóhoz
illesztve jobbszemét, a gerincvelőkenetet, agyvizet, mint vasesztergályos a nyers fémrudat,
ami az esztergagép rovarszájszerv-ollóival, satu-présrózsájával szorosan szorítva,
s forog a pörgő fémrózsacsipeszekbe befogott hengeres fémdarab, s a gép kése, mint a
nyúl metszőfoga, mint a hód metszőfoga a forgó vasrúd húsát háncsolva, forgácsolva,
kotorva méretre eszi, s a göndör fémforgácsok rugósan lecsigáznak a betonpadlóig,
szilánkosan, fényesen, keskenyen tekercselődnek, hullnak fémlánggal suhogva
lefelé, mint az augusztusi ég hullócsillagai, s spriccel a szappanoslé, a hűtővíz
a hengeres fényforgácsra, mintha tehén vizel, kisgyerek hány tejes vizet. Ez volt az Ifjúság?
Ez is volt! Ez a tárgyilagos vad kiváncsiság! Ez a tárgyilagos, mindent-akaró, mindent-megfigyelő
tiszta mámor! Hogy megtudjam, ami a világból megtudható! Hogy lássam, amit meglátni
lehet, s azt is, amit nem lehet, hogy azt is lássam, ami a felület mögött van, hisz
ott van a dologban, ott él a jelenségben, a határfelületek alatt csírázik, bimbózik,
szerveződik, virágzik a mélyben. Hogy lássak minden pontos részletet, s a részlet részét,
éleit, széleit, tömegpontjait, hajszálereit, hajszálérfolyadékait is lássam, s a folyadék
alkotó részeit, az elvirágzás kristálykéseit, a kimúlás ásványrepedéseit, a kezdet
pillanat-pontját, a halhatatlanság tudatfény-csontját, az öröklét fénytudat-csontvázát,
s a halandók csontvázait. A halandóság csontvázait. Azért néztem meg minden halottat!
Sorsom tudatát azért is kértem, hogy ott bolyongjak szépen az Egészben! Hogy az Egész
sorsa legyen részem, ne csak a részleté! Mert a Minden-Együtt, az Igy-Egész Sejtelem-
láza nézett velem a halálra, mert az Összes Összefüggés Együttes Nem-Magánya
nézett szememmel az emberi, s nem-emberi elmúlásra, mert Tudatos Maradandóság
Embertelen Magánya nézett belőlem az emberi, s nem-emberi világra, a Világlét Ősúj
Egyetemét úgy néztem én, mint kiváncsi gyermek párás, harmatos bogarat a piros rózsán
a kertben, zöld állatkristály zöld rózsabogarat, zöldzománc szentjánosbogarat piros
rózsán, mikor reggel játszanak a kertben, futkosnak mezítláb, hintáznak, homokoznak,
kék műanyagszitával homokot szitálnak, kis zöld fémlapáttal homokot ásnak, sárga,
piros mintázókkal, forma-alakokkal homokból, nedves sárga folyamlisztből
dolgokat csinálnak: homokgőzmozdonyt, homokhalat, homokrózsát, homokbékát, homokautót,
homokgőzhajót, homokrepülőt, homokcsillagot. Én meg fekete slaggal locsolom a rózsatöveket.
Néztem, hogy lássak. Hisz nem mindenki lát, aki néz! Az Egyetemes Egész
nézett belőlem a Rejtelmes-Pontos Részletekre. A halott feketerigóra és a köröttem,
látva fölöttem, virágzó világegyetemre. Ami ha robbanva egyszer összeroppan, s módosúlt
törvények módszerével majd újrakezdi: úgy módosúl, hogy mégis ugyanaz lesz az
Egészben, csak fejlődéstörténetében más a törvény-módosulás, Új Megvalósulás,
csak másképp történnek az Összetevők, másképp folyamodnak az anyagok, erők,
időterek, téridők az Együtt-Külön Részben, a Belső Részletekben. Mert új verset
talált ki a Töprengő Gondolat, a Világegyetem Új Történelem-Époszát az Elemi Agy.
Az a Végtelen Költő. És mindegy, hogy minek nevezzük. Ez volt az Ifjúság? Ez
már a Férfikor! Most már tudom: hol, miért, hogyan, miképp, merre, mikor? Csak
halott apám lábát nem tudtam megfogni akkor, hogy a koporsóba tegyem. Halott
apám halott lábait. A fekete koporsó a szobában a földön. Mellette apám hullája,
apám holtteste a földön. Fehér ingben, fekete ruhában, fehér harisnyában. Arca sárga
napraforgó. Kezei sárga, vedlett tüskebokrok. Kezei száraz szamártövisbokrok.
Kezei száraz Krisztustövisbokrok. Fehérharisnyás lábai: vicsorgó hosszú porcelán-agarak.
Fehérharisnyás lábai: megfagyott jégmadarak. Nagyujjai horgas hosszú zöld lábkörmei
átszúrták a fehér harisnyát, mint halott madarak csőre az őszi ködöt. Az őszi köd
sárga hervadással, piros növényi elmúlással kitömött fehér pamutharisnyáit. Redős,
sárga bőrrózsás, tyúkszemrügyes, tyúkszempontcsillagos lábai, mielőtt anyám a fehér
harisnyába öltöztette őket, lábai, mint a négyszarvú meztelen csigák, a sárga
redőlepény tőgyfej, csonttalan puha zsák, abból a fölmeredő higanybimbós csecsek,
a kisebbek, nagyobbak, első hosszúak, hátsó rövidebbek, mint négypöcsű kisfiú-ágyék a körrecés sajtfejű
redős csövek, mint levegőbe tornyosan fölbugyogott, önmaguk belsejéből hidroglóbuszként
tornyosan fölgyűrődő lázmérők, üvegcsövükben a szem kék tölteléke, a golyó-végű
szempálcika, mint lázmérőben a higanyszál. Mint kézben-tartott lopótökök csokra:
s a sárga tökszárakban, s a sárga tökhéjhólyagokban a vörös bor, ahogy a héjat átvilágítva
sötéten látszik, a csigák szemei, s a csigák húsrózsaszárú húsrózsa-szemtokja!
Halott apám lábát nem tudtam megfogni én, csak halott homlokát csókoltam meg
egyszer. Mint nyirkos fehér követ a gyík, ha gyöngyház-zöld puhasággal a fehér sziklára
mászik, s ott piheg, míg pislogva figyelnek emberszabású majomféle-
szemei, Pongidae-szemei, őskori emberszemei. Apám homloka
szenteltvízzel volt behintve. Kis törpe babérfa-ág, zöld puszpáng-ágacska a koporsó
mellett a vízzel-telt vizespohárban. A szemfödőt mindíg fölemeltem, ha búcsuzni
jöttek, a vizespohárba mártott babérágacskát, a sötétzöld ősmadárpikkelylomb-szárnyacskát
a vízből kiemelték, a halott halott homlokát behintették sárga vízcsöpp-gyásszal,
s az a homlok mintha gyöngyvirággal, fehér harangocskák fürt-tornyával lenne
behintve, egyik szempillaszőrén úgy csüngött egy szikrázó vízgolyó, mint őszibarackfa
ágán az őszibarack, mint a júliusi éj ezüst repedéságán a telehold, mint fölakasztott
cerkófmajom piros kötélen. Félig-nyitott szemében kék világűr-robbanás! Az ember
bűne az ember! A szemfödőt sárga fejére visszatettem. S alatta gyertyakeskeny orra,
mintha egy fagyott jégmadár volna. Összekulcsolt kezeiben a csönd, mint egy revolver.
Az ember bűne az ember. Ha az a Képzelt Isten összedönti egyszer a világot, össze az
ember dönti azt! Az ember és nem az emberiség! A Rosszra is-Tudatos Kisebb Mennyiség!
Akkor a Vég akár a Kezdet! Iszonyú hőtorlaszok, iszonyú űr-nagy lánghólyagok,
pokolvastag vérző földrepedések, a Tejútig-fölhasító iszonyú aranykések, iszonyú
virágporsárga áramütések, iszonyú kősuhogások, kőlepedékek, kőzuhogások, iszonyú
epezöld talajhánytorgások, iszonyú fénynyihogások, iszonyú szerveslét-fortyogások,
iszonyú kristálydőlések, ásványzokogások, iszonyú óceántorony zöldszöcske-ugrások,
iszonyú hőség-esők, iszonyú vízözön-okádások, iszonyú növényzet-elpárolgások,
iszonyú sugárzástajték-robajlások, iszonyú páragömb-pattanások, világnagy
gömbvillám-szétdurranások, iszonyú aranygolyó-szétgőzölgések, iszonyú fekete
dübörgés-szétesések, iszonyú Földgolyó-ejakulátum-kisülések, iszonyú fénycsattogások,
iszonyú szégyenkürt-orgazmusok, iszonyú tenger-fölforrások, iszonyú halálpusmogások,
iszonyú förtelem-átalakulások, iszonyú elzuhanások, iszonyú elmosódások, iszonyú
csillagüvöltés-rácsok bomló, kavargó-összesűrűsödő, szétlazuló, összetöpörödő, össze-
tömörülő, földagadó, kipukkanó, hörgő, rikácsoló, vinnyogó, nyüszítő, bömbölő, síró,
röhögő szövevénygolyója, iszonyat-világcsomója lesz akkor emberi végzetünk: a
Földgolyó! Mert fölforr a föld és megsül a folyó és fölforr a sziklahegyek havas
kőliliom-világfogsora, mint lábosban a tej, s kifut önmagából a világ, s buborékos
fehér hablepedővel forrva kilángol a világ a világból s a nem-néma űr fekete
döglete fénypontháló-szivére, a végtelen fénylő pontszövedék gömbkeserűségre
kifolyva csurog, és megsül az óceán, mint a mazsolás lepény, és feketén megfagy
a fény, s a víz tövéig megsülve rezeg az óceán, mint a gyorsan-dermedő-üveg,
s benne a sült hableány, töpörtyűsre égett mítosz-isten, az üvegtúsz, szakállas
Neptunusz, aki úgy ül a tövig-sült sötétzöld óceán-üvegben, mint sárga mézrögben,
borostyánkő-zárványban szakállas ősbogár bezárva, borostyánkőben a szines ősdarázs,
és Odüsszeusz a sült tengervízbe sülve halhatatlanúl örökké úgy énekel,
hogy nyitott szájában a sült víz, mint üvegrög világít, és teste szőrei és feje
szőrei leolvadottan lebegnek a kocsonyás zöld óceán-üvegben, mint gyönyörű
gondolatok a rettenetben, s ott párzanak az üveggel a tengeri viziállatok, mint
a kétnemű istennel a skizofrén gondolatok, de lehet, hogy a tenger iszonyú kéveoszlopban
forrva, fortyogva fölszökik a Mindenség-ősbajusz Tejútig, fehéren zokogva égve,
mint világnagy sárga búzakéve, s a világűr csillag szitazsákba, mint merítőhálóba
hullanak a bálnák, a fókák, a rozmárok, cápák, a ráják, a tengeri elefántok, a
tengeri tehenek, a dugongok, szirének, lammantinok, delfinek, repülő halak, őshalak,
s a Tejút csillagkampóira akadva fémesen száradoznak az atomtengeralattjárók,
a tengeri csillagok, gyöngyharang rózsapolipok, s a medúzahólyagok, mint eldobott,
fára-akadt, faágon-csüngő elhasznált kotonok és spermájuk taknyosan csöpög,
s földobja a százezer iszonyat-pukkanás, emberbűn-durranás a piros
forró földrészeket, országokat és szigeteket a hő-rózsa világlevegőre, ahogy az
elmebeteg forgószél a fáról letépett faleveleket a felhő-szörnytajtékra, piros
háztetőre, s ahogy a világrész-föld visszahull, nem-halhatatlanúl, mint az ásóval, kapával
sírba-hányt föld a sírgödörbe a kötéllel leeresztett koporsóra hull, rögösen, vas-söprű
csattanással, vaskefe-karcolással, morzsalékosan zúgva és zörögve, zuhogva és sárgán
röhögve, s az özvegy belekapaszkodna a rögökbe, de csak áll szédűlten, fehéren, mint
a halálraítélt, akinek összekötözték már kezét: úgy hull önmaga világtölcsér-sírgödrébe
a fényesen, pirosan fölszállt világ, darabjaira összetörve, önmagát önmaga hullamorzsalékaival
gyötörve, dögporrá összetörve, összetörve lemezekre, cserepekre, füstölgő szenes darabokra,
véres szeletekre és rongyos hasábokra, s lesz a Földgolyó az Ítélet Égő Cserépbokra,
összetört földrész-halmazkupac, a Minden-Halál füstölgő trágyadombja, s nem lesz
már az embernek se gondja, mert a Földgolyó-üstben, a Világűr-égitest-rézüstben
szappanná főtt az Emberiség, s a pöfögő, pukkanó, durranó, köpködő, spriccelő,
fortyogó, durranó, bugyborékzó sűrű szőke szappanlé őrjöngés-hártyafelszinén ötmilliárd
szappanlé-hólyagbuborék virágzik, durran, születik, fújódik, elpattan, durran, elpukkan,
mint fölrobbant villanykörte, durran kristályosan, ásványosan, mint ablaküvegen
hüvelykujjal megnyomott összetört légy, szinte csengve pukkan, mint égő villanykörtében
a sötétkék hatszögű félkosár spirálgyűrűrugókötél-wolframszál csengve durranva,
zengve pattanva, kis pukkanással elszakad, s két sötétkék spirálgyűrűkötélként
a körtebelső üveghólyagközepén lelóg, mint két lehajló zsiráfnyak, mint két EKG-
vezetékdrót, ötmilliárd emberemlék hólyagzik az emberiség-szappanlé füstölgő, fortyogó
sárga felszinén, s néha a belső pezsgés-szökőkút, a szappanlé-fortyogáscsóva
a sárga pöfögéshártya felszinére köp egy-egy emberfejet, költőszívet, emberlábfejet,
zeneszerzőkoponyát, festőkoponyát, s nézi könnyezve, csillagábránddal higanyosan az űr,
amit az emberiség-szappanlé magából fortyogva fölokád: Dante szivét, Vergilius
kezét, Goethe szemgolyóját, Homérosz veséit, Ariosto húgyhólyagját, Tasso heréit,
Rimbaud verkliszagát és sivatagszagát, Keats higanydzsungelét, Hölderlin szemében a padlás-szobát,
Csü Jüan homlokát, Bach fogsorát, Monteverdi mosolyát, Lasso haranghaját,
Haggáda homályát, Händel hüvelykujját, Beethoven fülét, Masaccio orrát,
Uccello alkonyát, Leonardo da Vinci szűz szigorát, Hyeronimus Bosch gyönyörű
bánatát, Brueghel gyermekhajnalát, Memling szivárvány-túlvilágszavát, Van Eyck
vérző-szívű aranykehely Jézusbárány-imádatát, Grünewald Matthias zöld vértüske-
csokor fagyökérgubanc Krisztus-szégyenét, Michelangelo márvány Pieta-imáját, Avilai
Nagy Szent Teréz szűzhártyáját, Arnold Schönberg márványhárfa-arcát, Hantai Simon
világkék Mama-kötényét, Jézust, Buddhát, Mózest, Szűz Máriát, Platón fitymabőrét,
Leibniz egyensúlyát, Spinoza pupilláját, Nietzsche bajuszát, a ködfüggönyt,
Heidegger alkonyát, Freud mélytudatát, Newton alma-szemgolyóját, Einstein
májfoltos mirigylebeny-majomajkát, Teller Ede hidrogénbomba-grimaszát,
József Attila herélt bikáját, Babits Mihály kiherélt gégéjét, Vörösmarty Mihály
világősz könnyeit, s ez az emberiség-szappan nyerít, mint ágaskodó konok
sárga csődörcsikó, és múltat mond felszini hólyaghemzsegése és sírni kezd, mint
a megégett gyermek, hisz ő már: az Egyetemes Béke! És megégett kezeit mutogatja zokogva,
mint csillószőrös piros papucsállatkákat, s a tűz fehér vízhólyagai,
s a forró víz fehér tűzhólyagai csuklóin, ujjhegyecskéin, a csigaszarvakon. S a világfölrobbanás
iszonyú köpése, irgalmatlan tűzköpése kicseréli, ami majd úgyis elrohad, fölfújja
a csillagokig az állatokat, a Holdgolyóra, a lila porgolyóra, az ezüst krátergolyóra
köpi az elefántot, a vizilovat, az orrszarvút, a zsiráfot, a tapírt, a bálnát, a rozmárt,
a pingvint, a fókát, az oroszlánt, a tigrist, a teknősbékát, a párducot, a gazellát, pumát,
a tigriscápát, a cibetmacskát, a medvét, a tevét, a Nofretete-ajkú szőke járólegyet,
a gorillát, csimpánzot, orangutángot, a majmokat, struccokat, kazuárokat, gázlómadarakat,
madarakat, mint gyermekláncfűpelyhet ahogy szétfúj a szél, megfújja a pihegömb-
hálófejet, s röpűl a millió fehér foszlányesernyő, sárga selyemcsillagesernyő, röpűl hanyatt lábbal
kalimpálva a sok állat, a varánuszgyík, a kolibri, a papagáj, a tukán, az őskígyó, a krokodílus,
a kajmán, röpűl a kaméleon, bőrpikkelykorsóba ültetett csőszeme forog, mint
egy fekete portölcsér forgószéltorok, röpűl a gyémánt-pillanat szalmacsőrúd-csőrü
kolibri, röpűl a gyémánt-másodperc szitakötő-ragadozásbunkó, röpűlnek kalimpálva
hanyatt az állatok, madarak, bogarak, halak, hogy a Holdra hulljanak, röpűlnek,
mint tűzvészben a pezsgősdugók, s leszállnak a Holdon, mint az űrhajósok!
Vagy visszahullnak a civilizáció-trágyadombra. Az Antarktiszra a zebra, a
dzsungelre a jegesmedve, az Egyenlítőre az elefántfóka, az Északi Sarokra
a sárga, vénemberszemű, apró selyemmajom. És szívéig reped a Földgolyó
azon az Alkonyon, vagy azon a Hajnalon, s az iszonyat ősrepedésen a Föld
Szivéig látnak a csillagok. A tárgyilagos csillagok. Nem az Isten és nem az Angyalok!
S látják: a világszéles repedésen kidugja fejét a Sátán! Ott ül a Földgolyó
tűzkocsonya-szivén, a magma-széken, mint földgolyótengely-nagy pávián!
Iszonyatos mirigyparadicsom-segge a folyékony parázson. Lila vesszője, mint végén
megcsomózott hosszú lila pamutszál a tűzkásába lóg, és a tűzbe mártva fekete
tökei. Mandrill a Sátán, nem is pávián. Óriás barna bundagolyó-feje elől
koszorúsan sárgára befestve. Mint virágporos darázs arca. Szénkéve szemöldöke alatt
izzó kutyaszeme. Piros orrnyerge elől páros piros, nedves porcelánkürtdugóvá dagad.
Orcái a piros orrcsík mellett jobbra-balra bordás lilaezüst, hosszanti csíkozott aluminium-
lemez-szívfelek. Bordás, hurkás ezüstpajzsok. Szája, mint asszonyszáj,
mint asszonyajak redős húsa vörös rúzzsal vastagon kihúzva. Piros
emberszája fölött szőke bajusza kétágu sarlós toll, szőke
kalászköteg. Ül a Pávián-Sátán, ül a Sátán-Mandrill, ül a földben, mint krokodílus-
magzat a krokodílus-tojásban. Feje a földrepedésből félig kiáll, a világrepedést betöltve.
S úgy feszíti szét embermajomkutya-sátánkezeivel a Földgolyót, mint cirkuszi papírtojást belűlről a törpe!
S mikor áttetsző gyöngyházcsillag levelibékakezeivel, piros csecsemőkezeivel szétfeszítette a halálfekete
papundeklitojás-keménypapírkoponya csúcsvarratát, s kidugja a belső csöndhabból, az
üres papírhólyagdaganatból szúnyoglárva-törpefejét, iker fekete fagylalt-tölcsér-fekete fagylalt-
gombóc szemű üveglopótök fejét, a páros üvegpihelegyezőcsokor gégefüluszonyú üvegöklöt:
néz és röhög és azt mondja: „Hopplá!” S azt mondja: „Ahá!” S azt mondja: „Nini!” Mert
a szétrepedt Földgolyó, mint szétrepedt asszonytest a szülésben, szinte köldöktől a végbélnyílás
üritőcsőpontjáig széthasadva az asszonyi test alul, vonagló, jajgató, spriccelő, sarlóalakú
repedés-lék, s alatta a zöld gumilepedőn, vagy a fehér vászonlepedőn a kifolyt magzatvíz, mint
a sárga zselé, a lemezes, szeletes, hatszögű kristályhasáb-alakú kocsonyás zselé, a sárga
magzatvíz, és vizelet és vér és langyos kapros tökfőzelékszerű ürülék, s úgy fekszik az
asszony, mintha egy óriás szöcske, óriás sáska feküdne hanyatt, vagy ülne hanyatt zöld szőlőlevélen,
villás nagy A-betű combjai, s lábszárai kétoldalt szétdőlve kétfelé, mint fürészbak
lábai, mályvapettyes és aranyszeplős vaskos, sonkás combjai s kitinfűrész-hegedűvonó
lábszárai, s a gyűrt zöld gumilepedőre tapadva talpai, a nagykörmű pirosra festett, ezüstre
festett horgas, tyúkszemes asszonylábujjak, mint ezüstpálcasöprű szöcsketalpak, sáskatalpak,
s a sáska két villás combága-lábszára között a vastagcsévés sáskapotroh, mint üszög-
daganat fogsorú zöld kukoricacső, mint zöld babhüvely, zöldborsóhüvely, mint zöldragyás,
zöldpattanásos zöld uborka, mint kövirózsa zöld hús-szirom rózsagolyó-kaktuszteste,
mint kaktuszfallosz, kaktusz zöld golyófeje szőke szőrfelhőburokban, s a potrohvég
szívalakú háta közepén szülőnyílása: szétrepedt Földgolyó az asszonytest alúl, s lobogva
és zokogva fodrozódó óriás nyílása a véres, húgyos, magzatmázas gyermekarccal egészen
betöltve, mintha a vérarcú Hold buggyanna ki az űr gyötrelmeit gyötörve az űr fekete
szégyentömegéből, s a sárga lepényhalakként, lila rájaszárnyakként, aranypettyes rózsaszín lepke-
csigákként, rózsaszeplős csigalepkeként fodrozódó, rángó, hullámzó, repülő hüvelylebenyek,
vaginacimpák, körben fodrosan rágyűrődve a kigyűrődő lilahold-gyermekfejre, mintha
egy óriáskígyó malacot, kecskegidát, kisbárányt nyel le, csak fordítva most, nem befele gyömöszölve,
de kifelé gyűrve egész testrúgással, s szuszog az asszony és sír és üvölt, s az orvos két
tenyérrel ránehezedve nyomja a pókpocakot a piros ribizligolyó-szemű emlők alatt, a
szivárványszőrszalag ívű ősbuborékot, mint egy szivárványszalag-abroncsú óriás légyszemet!
A Földgolyó szétrepedt, s az irgalmatlan véres ősrepedésben a Sátán Mandrill-feje,
mint egy vízfejű magzaté, mint egy iszonyatos világnagy égő villanykörte a repedéshüvelyt
teljesen kitöltve, kereken, hosszan, szélesen, lepényesen elnyúlva végig, repedés-széltől
repedés-szélig, rugalmasan, higanyosan, mégis ragyogva kéken, töményen, mint a
higany, sűrű folyékony kék higanyterjedés-tömörülésben, ruganyosan a fölálló, kidudorodó
repedést-betöltő szétterjedésben és kiterjedésben. Mert most szüli a Földgolyó a Belső Bűnt,
a Kisértő az Őstojásból most szabadul, most jön ki a Föld-Vaginából az égitest-belső
Rejtelem-Dühöngője, most születik a Második Büntetés! És halott, ami fölszáll és
halott, ami lehull. És halott, ami megsülve a kőhöz odaragadt és halott, ami a Tejút csillag-
gumizsák óvszerébe lövellve taknyosan ottmaradt, és halott minden élő, s élő minden halál!
A rinocérosz halottan járkál a Hold lila porában, mint orrtüskés, fölálló görbe sárga
orrsarlós gyűrt, redős ólomkönnycsepp piciny vörösbegy-szemekkel, s halottan jár az elefánt
is, az emberszempillás ólomskatulya, ólomlemezekből összegyűrt ólomfecskendőkatona,
dübörgő nyúlszájú ólomtrombita, ólomszárnytalan ólomcsattogás, ólomtömb tölcsérbánata,
a rinocérosz orrlikai ólom-féltojások, szemei ribizlibogyó madárvirradások ólomserlegkaktusz
köldökébe fújva, a zsiráf halottan gyalogol, úgy áll ki a földből, mint egy óriás szöcske mozaik-
májfoltos keze, nyaka az óriáskéz fölnyujtott barnamozaik nagyujja, csöpp pamut-szarvasgomba
feje rügyező sóhaj, kétrügyű kakaó-kancsó, gyönyörű törpegyík-zafírcsók-emberszemekkel,
az oroszlán sárga bogáncsfej-mamut folyékony sárga bársonynászba mártva, mancsa
nárcisz-halál, istenkekesztyű-arc, sárga ravatal, ordítása és ásítása, mint a barlang
denevér-oszlop gyásza, a hemzsegve fölörvénylő fekete nyikorgástorony, a bálna ezüst
kukoricacsőgigász az ezüstképlet holdalkonyon, a világűrbe szökő árnyék-kukoricaszáron
és halottan fúj, mint a szivarozó álom, virágkehelyfejű, páratölcsérszemű fújáspamatai
kürtösen, tölcséresen virágzanak a halálon, mint a futóbab zöld növényi halászháló
szárszövedékének lila, rózsaszín, fehér virágkürt-tölcsérsziromcsillagai, mint a futóka
csipkés hártyazacskó fehér kehelyfürtjei, lila szendergés-szárnyai, a viziló, mint egy
sült lila véreshurka fénypihés ezüsttálon: fodrosan halottan áll a sugárzó holdezüst
síráshomályon és dülledt csigaszemei piros atombombarobbanásgolyóként izzanak
és fülesen fölálló rombuszpupillájú orrlikaiban ezüst rozmaringágak holdanyagból
finoman kalapálva és mint zománc-gyermekláncfűpehelygömbbé, zománc virágcsokorrá
alvadt gyermekcsók áll a széternyőzött szárnyú hímpáva a Hold lila krátercsöndjébe,
a négykézláb álló Hold embersegglikába tűzve, mint Hyeronimus Bosch festett, térdeplő,
két könyékre előredűlt meztelen asszonyának gyönyörű segglikába a két zöldszárú, ötszirmú
kék virág a Gyönyörök Kertjében, kék nárcisz, nőszirom, vizililiom, nem tudom, kék virág, zöld
száron kék virág, zöld pikkelycsészében kék sziromöt, nem tudom, kéken virágzik az asszonysegglikból
a tudat, az elmeköd, nem tudom, s a fehérfejű királysas mint egy fehérzománc, fehérporcelán
halotti zászló lobogástalanúl, nyitottan áll a holdcsönd lila szívsebébe szúrva, mint a
Föltámadt Krisztus szivében Tamás Apostol mutatóujja, a Föltámadt Halottban, a Halott-Föltámadottban,
a föltámadt húsban, a nem-szellemi testanyagban, az előttük álló test anyagszünetébe
a kiváncsi mutatóujj, s a halak, mint az űr-Halálfa ezüst levelei az őrületes űr-őszben kristályosan,
deresen a Hold pattanásos sziklamosolyára hullva, az ezüst Mindenségágról ellazúlva, a Hold
kráter-gyűlöletkönnyeire pörögve és a pelikán, mint egy szárnyasoroszlán tátott ezüstbögre
lépked a lila vágyban halottan és a békák, szalamandrák, tarajos gőték, gekkók, gyíkok,
varánuszok, kajmánok, krokodílusok fölfújva, mint a szappanbuborék, fürtösen, golyósan
repűlnek a Holdon-túl, tovább, kékpettyes, zöldszeplős, barnafoltos üveghártyarudak, üveg-
tőgyek, üveggolyók, hártyaüveggömbök, aranyterasz-szemű, smaragd-oltár szemű fölfújt
barna fakéreg-golyók, fakéreg-bélcsövek, fűzfakéreg-állatpalackok, bodzafakéreg-gumicsöcsök,
száll a halott hüllővilág, száll a halott kétéltűvilág, mint a szappanbuborékfürt örvénylő,
forgó, pörgő gyermekszomoruság túl a Holdon és túl a halálon az űr ismeretlen gyászkötegei,
reménység-tűzizmai, virágzó szines testmirigyei, csobogó lassú kocsonyás mirigynedvei,
nyirokmirigyei és nyirokkeringés-kocsonyadzsungelei megmentő émelyében, mint nehéz
gyermeksírás a sötétben, mert fölriadt a gyermek, s álmából fölállt, hisz rosszat álmodott,
nem tudja mit álmodott, s áll zokogva, két kézzel a függőleges ágyrácsot markolva fogva,
két kézzel az anyagba kapaszkodva, mint a valóságba a szellem, a fizikai anyag tárgyaiba,
dolgaiba, formáiba, alakjaiba a gondolat, a látható világ
részleteibe a reménység, zokog, s nem tudja, mit álmodott, csak sír és nézi,
hogy nézi őt a Hold, ő meg a Holdat zokogva, tán azt álmodta, hogy egy béka bekapta, vagy hogy
a kutya megnyalta, meghalt az apja, vagy testvére elvette tőle a hajasbabát, s kiabál:
„Mama, Mama, Mama! Hol vagy Mama! Gyere ide Mama! Mama, Mama, Mama,”
mint apám haldokolva. Hisz a Mama után kiáltozunk míg élünk, s ha haldoklunk
majd, a Mama után. Mint apám, mikor haldokolt. És Mama a szájára fagyott.
Mama meg a tüdővér. Két fekete rózsa. A tüdővér buggyanás-csókja, s a Mama
szégyene! Röpűl a Hüllő-Éjszaka, röpűl a Kétéltű-Éjszaka, röpűlnek a földszavak,
vízszavak, mint Cyrano de Bergerac, aki kigondolta, hogy úgy repűl a Holdra, hogy hajnali
harmatot tölt üvegpalackokba, a palackokat bedugaszolja, a palackokat fürtösen testére
kötözi spárgával, mert harmatpalackok az ő szárnyai, karjaira, kezére, csuklójára, nyakára, hátára,
törzsére, combjaira, zacskós vesszőjére, lábszáraira, bokáira kötözi, s párává forr a
harmat a palackokban, a sok üvegedényben, a szárnyfürt-palackokban, s az a
páratűz-üvegszőlőfürt gőzkosár, az az üvegbezárt fortyogó párakosár, az a szárnyként
szétnyíló üveghólyagfüst-páraszárny lassan fölemeli, s húzza fölfelé testét, a Hold
felé, mint gázzal töltött léggömb a kötéltengelyeken csüngő vesszőkosár-dobozt,
könnyű vesszőkosarat! Röpűl a Halott Halál a Holdra, Csillagokra, Tejút-égitestekre,
s a szétrepedt Földgolyóból a Sátán boldogan kilesve, mint kígyó a föltört tojásból,
mint gyík a föltört tojásból, mint teknősbéka a föltört tojásból, mint keselyű a föltört
tojásból, a Sátán a föltört égitest-tojásmagányból kilesve énekelni kezd. „Eljött
az Éjszaka Hajnala már! Eljött a Bűnhődés Boldog Hajnala! Eljött a Boldog
Pusztulás Emberiség-éjszakája! Eljött a Vígasztalanság Gyönyörű Piros Fénye! Eljött
az Emberiség-Nemgyász Halálvirradata! Eljött az Első Csoda! Eljött a Sátán Imája!”
És kezét imára összehajtva sátán-imát motyog, mint a térdeplő álnok katolikusok.
Ott a templomban gyerekkoromban. Pedig tudtam, este anyjukat bottal ütötték!
És hiába rimánkodott az öregasszony, csak verték őket józanúl a bottal, ostornyéllel,
vagy kampósbottal, s nézte őket a szomszédság az ablakra dagadva, mint zengő
legyek a légypapírra ragadva. S fürtökben az ablaküvegen az ikrás légyszemek,
mint fekete zacskóból kiálló barna gesztenyék. Ez volt az Emberiség? Ez az anyját-
verő álnok térdeplő ima? Tán ezért kellett egyszer meghalnia. Nem Jézusnak,
az Emberfiának, meglehet Istenfiának, de az Emberi Világnak, az Önmagáért-rossznak.
Az Önmagával-Vele-gonosznak? Énekelt a Sátán, s éneke nem volt a Halálra
vígasz. Aztán kimászott a Földgolyóból, mint zöld almából a rózsaszín kukac, mint
fekete cseresznyéből a sárga kukac. És üvegcsákánycsokor-körmű fekete pamutkorong-
rózsa lábaival lépve és ugorva, szinte kuporogva, guggolva járt az elszenesedett
Emberiség-éneken, kezei a földig lelógtak, a földre támaszkodott lila tenyerével,
járt guggolva és ugorva a Sátán-Catarrhina, a Sátán-Platyrrhina, a Sátán-Cercopithecoidea,
a Sátán-Hominoidea, ugrálva, lila tenyértalppal támaszkodva járt a megrothadt vizeken,
járt a világrothadás civilizáció-köpeten, járt a betonlekvárrá olvadt városokon, járt
gyufaszálpernyenyakú-foszforszénkoponya falvakon, járt a megőrűlt növényzeten. Mert
megőrült minden, ami zöld, őrület-őszen tolongva és bolyongva virágtalanúl habzottak
a növények a Holdig, ősz, skizofrén, katatón, pathológiás, mániás növénydagadás fortyogott,
habzott a Keselyű Holdig, az őrűlten erjedő növényvilág, a megőrűlt növényi láng, mint
embertestet a rák szétszóródva és beszőve halálerjedéssel benőtte a boldogtalan
levegőbuborékot a szétrepedt Földgolyó körűl, s a levegő láthatatlan ágszövevényén
bolyhosan és füstösen erjedve, terjengve, tolúlva a Hold felé habzott, iszonyatos zöld
hablepedőkkel, zöld habszoknyákkal, zöld habhálókkal és habszárnyakkal gomolygott
a könnytelen csillagokig. Az embergyásztalan csillagok felé. Mért is gyászolná a csillag az
embert? Mért gyászolná az ember-halált? Mért gyászolná a Meghalt Emberiséget? Mért
gyászolná halálod: Emberiség? És zöld harsogó, fortyogó növényfüsttel lett homályos az
ég, és a zöldben megfulladt a fény, mert a növény, mint a zöldhályog az ember
szemén, a halálhályog az emberszemgolyón! Járt a Sátán a megsült folyón, a megfőtt köveken,
zöld növényfelhőkre ült, s piros mirigyparadicsom segge a növényzeten, mint zöld
paradicsombokor levelei közt, a zöld csipketűzben a feszes, piros paradicsom. És nézte
a macskanagy zöld-piros-kék-arany-ezüst-pepita-lila nyolcfejű legyeket tizenhat
szines gyémántgesztenye-szemükkel és nézte a csacsicsődörnagy kétfejű patkányokat
az Embernélküli Újkor Dögillatszárnyú Pegazusait, nézte az egymásra-hágó, egymásra-
csúszó, egymás hátára kapaszkodó kétméteres ólomrépa-bajszú csótányokat, ahogy
kopognak, zörögnek, mint fagyott lószemű fekete bádogkoporsók. S elszenesedett ember-
maradékot, szénné-rühesedett emberiség-cafatokat rágnak, szopnak, nyalnak a legyek,
patkányok, csótányok. Vigadnak az űrbe-dagadó zöld növényi gőzben, mint meztelen
homoszexuálisok a gőzfürdőben, a nedves gőz gomolyfelhőiben, csak egy-egy testrészt
látsz, testtagot, lábfejet, lábszárat, péniszt, herezacskót, fényes feneket, cuppogást és
kezeket. Mint a hermafrodita istenek a felhők fölötti felhőkben ahogy ácsorognak.
Igy lesz? Vége így lesz az Emberi Dolognak? Vége így: az Emberiség-Dolognak? Nem
tudtam Emberiség: hogy így vagy értelmed konok foglya! Hogy önmagad pusztítod önmagaddal.
Az Emberiséget emberagyaddal! Az emberiség-szenny sugárzik, mint az élő csillag! A
sugárzás-ketrec végtelen-szövetség hálórács-dobozában a zöld-szőrzetű Halott Földgolyó.
Mint fénykalickában tengeri sün a víz alatt. Mint vasketrecben zöld majom. Zöld gorilla.
És virágtalan a halál, mert világtalan, mert a virágok mind a Holdra repűltek! A Holdra
áttelepűlt a Virágok Hatalma! S ott halt meg minden virág! Meghalt a Hold halálába halva!
Virágok nélkül én mit is tehetnék. Kivirágoznak az eszmék? Győzelmesen, győztesen? Ha
így lesz: elhihetem? Mert akkor már minek a hit és minek a mámor? És minek a
vers és minek a szerelem? És minek a csók és minek a munka és minek az emberi teremtés?
Ha a Pusztulás úgy hagy magunkra, hogy gyásszal elhülyülve, gyásszal elbutulva ülünk
a Rothadó Emberiség-Sziven, mint elűzött képzelt angyal kopasz tűzön, vak elmerothadás-
szigeten, mint elűzött angyal férges csillagon. Minek a hit, ha nincs az a másik,
aki átölel a Tiszta Elmúlásig? Aki szerelmes szíved foga között tartva, mint kicsinyét
az állat, vigyáz, hogy ne üssön forró jegével a bánat, s míg érzed sziveden a forró
asszony-nyálat, tudod, hogy sorsod ő akarta, s így vigyáz rád: szája szerelmével!
Minek a csók, ha nincs aki fogadja, s visszaharapva lágyan visszaadja, minek a csók,
ha egyedűl maradtál? És minek az elme fényes szerelme, ha nem lesz kinek és miért?
Ha nem lesz minek és nem lesz kiért? Mert elhagyta az Élet a Világot, mint ébredéskor
emberagy az álmot! Mert elfelejtett minket a Jövő, vagy úgy eltörölt két ujjhegye között, mint
mi ujjaink között szúnyogot, muslicát, bolyhos molylepkét: könnyen, gyorsan, porhanyó pépesen,
nedvkönnyesen, mohaporgyémántszárazon. És ez alig haszon. Én nem tudtam megfogni
halott apám lábait, hogy betegyük őt a koporsóba. Hónaljánál anyám fogta, lábainál Katus-néni
fogta. Feleségem: tudod, miért volt? Rég volt. Rohantam fölfelé az utcán. Öcsém rohant
lefelé az utcán. Az ajtó nyitva volt. Az előszoba kék padlószőnyegén a halott. Fehér
ágylepedővel letakarva. Mint gipszredő-zászlóval szobor. Letérdepeltem, a lepedőt fölemeltem,
pedig nem akarták. Kontyos fehér porcelánbaba. Szent Erzsébet márványszarkofág-szoborfeje.
A gyűlölet szégyene. Lángolt a Megváltás Aranykardja. És nem gondoltam akkor arra,
hogy az a villanyfényes decemberi este, megváltásom tiszta fénykeresztje: Új Éneket szül
nekem! Szivemben se gyász, se árnyék, csak egyszerűség. Egyszerű csönd. Halál-ajándék!
De azt gondoltam, magamra maradva: ez az Új Csönd jövőm jutalma! Szivemben
egyszerűség! Mint egy szelet kenyér. Mint egy pohár víz. Mint egy meggyújtott gyertya. Mint kés az asztalon.
Fény a gyerek szemében. Mint piros alma a gyerek kezében. Mint becsukott könyv. Mint aki
nem tudja, mi a szégyen. Mit mondasz Asszonyom, Feleségem? Mit mondasz Szőke Emberi Hűség?
Mi van a szivemben? Mi van a szivedben? Mi van a szivemben? Mi van a szivünkben?
Ahogy a pingvin-anya szájába veszi kicsinye fejét, nagy sárga csőrei közé a csöpp
csőrös fekete pihegolyót, a gyermekszeműt, így védve a két hártyatalpon, sárga hártya-csillagon
totyogót, így melegitve: így vennélek számba titeket, téged, a Kisebb Emberiséget,
hogy megvédjelek minden haláltól. Mert az Élet él, nem a Halál: Szerelem-Hitünkben!
Ha szivem fogod: meg nem adom magam. Érintő asszonytested: emberhitem, költő-holnapom!
Mert Hozzádig nem volt, aki forró szájába vette volna fejemet, közönyfagytól
megszégyenűlt, dacos, vad, mámoros, hit-részeg költő-fejemet, mint pingvin-anya gyermeke
fejét, mint pingvinanya kitátott csőre nyálas és párás húsbarlangjába kicsinye fejét,
hogy melengesse, s óvja a kristálytű-kéveköteg széltől, az örvénylő, lobogó gyémánttű-
tejútkígyó széltől, hasa alá, combjai közé nem vett engem az Értem-gond-Szerelem,
a Miattam-asszony Asszony, mint pingvin-anya fekete bársonyköpeny-kabátos,
fehér pamutinges, sárga pehelybugyogós teste alá kicsinyét, a sárga úszótalpakon totyogó
fekete bársonykönnycsepp madár-gondolatot, a katicabogár-szemű tántorgó fekete-pihe
totyogástojást, ahogy a pingvinanya hosszan-meghajtott Kis Szent Teréz-fejével, sárga
gondosság-gondolat csőrével gyapot-kukoricacséve hasa alá gyömöszöli, gyömködi, tömi
gyerekét, a sárga pamuttölcsér-combok közé, hogy ne fázzon, ahogy anyánk az
új párnacihába gyömte, gyömöszölte, tömte a frissen fosztott tollpihék bolyhos gombócait,
fehér füstgolyó-csomóit, s kézfején tollpihék, hajában tollpihék, szempilláján fehér
tollpihék, mint vak pillék, szem-rózsa nélküli lepkék, olvadhatatlan hócsillagok,
s nedves ajkán is egy hópihe, mint megfagyott álomnyál, mint megfagyott
halálnyál halott katona szájszögletén, félig a bajuszra ragadva, a
fenyőfacérnabordás pehelycsillag, mert szájába nem vett
engem se Isten, se Titán, se Emberóriás, hogy melegítsen a Léthidegben akkor, se
Csőrös Isten, se Egyszemű Asszonytitán, se a Konok Jégvilág, Szigorú Kővilág fekete
Zenésze, valaki nyakával Túlvilágba-érő Nem-Iszonyat Óriás Emberalak, akinek
Sejtelem-Ősbogáncs óriásfeje már a Második Űrben virágzik, mint a kertben itt a rózsa,
és sárga naphólyag-szemű növényősbozont feje körűl galaxiskoronák égő könnycsepp-
koszorúja, halmazosan pörgő tűzcsepp-glóriája és istentelenűl pislog és embermódra
ásít, mert legszebben a kutya ásít, a fehér puli, a fehér krétalebenyrózsa fekete-
bélésű szájjal, s rózsaszínű nyelve hosszan kinyúlva keményen fölpöndörödik,
mint a vadtormalevél, mint a sáslevél, mint a nádlevél ősszel, mint az önmaga
szivébe betekercselődött fújóka, a hosszú piros papírcsőzsák, ami lobbanva keményen
előreszaladva önmagából kipöndörödik piros papirhurkabéllé, ha farsípjába
belefújnak, a puli ásítása sípol, mint a seggbefujós kiskakas, a kis feketepiros
pléhkakas a búcsúban, Bori Imre vett nekem ilyen seggbe-fujós kiskakast
a földvári búcsúban, a két szines domború pikkelydomborulat félkakas össze-
ragasztva, kis bádogcsapokkal, bádognyelvecskékkel összenútolva, a bádog-
nyelvecskék a másik kakasfél peremszéleire hajtogatva, s így az egész kakas belül
üres, mint egy kifújt tojás, s a pléhkakas sarlós bádogcsokor-farka, mint
csendőrkalap tollai, a kék zománccsokor, s e merev bádogvízesés kakascsokor
alatt a segglik helyén, a segglikba dugva, a pléhkakaséba piros műanyagsíp,
mint pléhnyelvü dugó, amivel a pléhkakas-palackot bedugaszolják, nem
vett szájába engem se Isten, se Titán, se Ember, hogy megvédjen engem az eszméletlenség-
hidegtől, mert nem akart megvédeni engem se Ember, se Titán, se Isten, nem
akart megvédeni a gyásztól, a haláltól, a hamar-elmúlástól, a csillagragyogástól,
csak hagyta, hogy csillagként ragyogjak, pokolként nagyobb pokolban égjek, közösen
gondolták, hogy majd kiherélnek, ahogy a csődöröket, bikákat, kosokat, kanokat
kiherélik, lekötözik és kiherélik a csikócsődöröket, bikaborjúkat, kamasz-kosokat,
kölyök-kanokat, lábaikat vastag kötéllel hurkosan csomózva összekötik, egymáshoz
kötik, mint patás, körmös barkaágakat, tömény-sípcsontú szőke és barna selyem-
rudakat, úgy döntik őket a földre, hogy ledőlnek rémült dülledt darázsszemekkel,
döngve, s a fekete zacskóból gyors herélőkéssel kimetszik a véres, sárga selyempuha
kőkocsonya-tojásokat, s habzik az állatok szája, s az is lekötve szoros kötél-
gyűrűvel, vonagló fejük szikrázó kötélhálókosárban. Gondolták: hadd égjen, amíg
a szeme fénylik, és nem védenek engem semmi ragyogástól, csillagsorsa úgyis
hamar elfehérlik, csillagútja gyufaként kilángol, csillagvére gyorsan elpereg,
s az emberiség csontvázára szárad, mint kertünkben az út kőmozaikszalagára, sárga
kőmozaiklépcsőire a verebek, rigók, seregélyek lila ürüléke, a bodza lila
vére, nagy lila plecsnikben, sötétkék fröccsenésfoltokban, egymásra-kásásodva,
elpotyogtatva ürülékük, mintha sötétlila, bíborvörös, világoskék pihehalom volna
száradva a kőre, mert a seregélyek, verebek, rigók csőrükkel csipegetve, gyors csőr-
kalapálással megették a feketecseresznyét, a meggyet, a ribizlit, a málnát, egy
mázsa gyümölcsöt ettek meg hajnalban, reggel, délelőtt, délután, s meszes potyadékuk
ezért, mint az emberi testalsó megrepedt aranyerének vére, a tüdőpiros válik
bíborpirosra, a bíborpiros sötétlilára, a sötétlila sötétkékre, a sötétkék feketére,
a növény vére most már a madár ürüléke, s most eszik a bodzafát, a bodzatermés lila
bogyófürtjeit, a lila bogyószemeket csipegetik ráülve a lila bogyófürt bodzatányér-esernyőre,
mint garabonciás a mesében-nem-mesében a lila felhőre, a rigók, seregélyek, verebek,
s folyik fenekükből a lila bodzalé, mint menzeszben az asszonyok vére a combtőre,
combfehérre, ezek a menstruáló madarak, ez a verebek, rigók, seregélyek havi
tisztulása, s tisztulás-vércsöppjük csöppen a kerti út sárga kövére, kis húsrózsacsücsöri gyerek-
csókseggük köpi a növényi vért a kerti út lépcsőkövére. Ó, nem akartak megvédeni
engem se széltől, vihartól, haragtól, se a bánattól, se a szavaktól, sem az ütéstől,
sem a fénytől a Halandók meg a Halhatatlanok, gondolták, úgyis meghalok, meghalok
hamar, hiszen minek éljen az ilyen esztelen, hisz az esztelenek élete halál! Mert mit
akar ez a vad fiú itten? Nem többet, mint az Isten, és nem is kevesebbet? Mint
az Isten, aki nincs, aki van. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem adom meg
magam! Ez a kora-gyász nem pusztít el engem! És úgy halok meg, mikor meghalok,
két kezedbe arcom Te fogod, mint érett boldog gyümölcsöt, amely már hullni
kész, s nehéz ágáról elereszti sorsa, hadd hulljon az Elmúlás Kötényébe,
sárgán beszélve, mint nagyanyám sötétkék vászonporcelán-kötényébe a körte
a lágyan megrázott körtefáról, vagy csak úgy magától, mint a körtefa súlyos sárga
könnye, mert boldog halált sírt az öreg körtefa, s nagyanyám, a kicsi fekete Mikulás-
anya állt alatta kék köténye két csücskét kezeivel föltartva, s a sárga
körte a kék vászonhólyagba hullt. Zúzódástalanúl. Mint Szűz Anya kék
világegyetem Mama-kötényébe a Megérett Világlét-Múlt, mint Szűz Anya
világkék Mama-kötényébe a Sárga Emlékgyümölcs, a Sárga Emberelmúlás
Hantai Simon depressziójában, a Gyönyörű Gyászban, a Világító Szőke Fiú-
Lázban, mint Szűz Anya levegőbe-emelt redős kék, négyzet-porcelánlap-
szövetség Világkötényébe a Sárga Mánia, Keresztről-levett Szűzen-szült
Szűzen-fogant Egyfia, Jézus, a sárga Jézus-test, a sárga Jézus-fej. S Mária
szűzhártyája a Mennyek Bezárt Kapuja. Fényes hártya-ablak, ami mögött
a testvégtelen mélyben hatalmas olajmécses ég. A Nembűnös-Bűnös
Emberiség! Ez a Virradat Ablakimája! Ez az Alkonyat-Gyászhártya szíve
mögött a Máglya! Ez a Belső Testmáglya-Ünnep! Ez a Diadalablak Emberiségálma.
Szeretlek. Mint a tüdő a friss levegőt, mint a szív a tiszta vért, mint a népek
a szabadságot, mint a fölszabadulást a hajdani szegény, mint a fény a világot,
mint a harmatot a fű, mint a halandóság az elmúlást, mint gyermek az esti
gyertyalángot, ha nagy szigetben kikapcsolták a villanyt és fél, mert sötét van,
mint kiscsikó a mezei virágot, mert ott hancúrozok én virágzó fénymező sziveden,
mint az ember a jó álmot, ember a szép álmot, mint a szegénység harminc
egymásra-tapadt eleven hártyarétegén, a szegénység egymásra-nőtt héjrétegei
halmazán világoszöld csíratestét átfúró elemi akarat az értelem-hős könyveket,
mint Húsvét a Krisztus-szívsebet, mint kalász a könnyű aranygótika-
aranyszálkatoronytáncot, mint hófúvást a szél, mint oldódást a bánat,
mint halál az elmúlást, mint élet a születést, mint újszülött a fölszabadító
sírást, mert kihullnak orrlikaiból a magzattakonydugók, kihull végbeléből a magzatszurok-
dugó, mint szülőanya ha megszült: a tisztába-tevést, mint kisfiú a kést, emberhúst
a kannibálok, mint emberelevenek a sót, mint tehenek a lila marhasótéglát
a jászolban, azt nyalják álmodozva a párolgó istálló-éjszakában, mint párducok,
pumák az emlős-szöcske gazellát, a Victor Vasarely-zebracsikót, mint a papok a
gyónást, bűnös a bűnt, mint a hajnal az esőmosta háztetőket, mint kutyák a tisztulásban a nőket,
mint látomást a szentek, megtisztulást a misztikusok, mint só a könnyet, könny a vágyat,
mint láz a lázmérőt, mint bolond a napsütést, ha ott ülhet őrizetlenűl a betonudvaron,
mint háború a békét, mint halott a gyertyaszagot, csillagszórót a Karácsony, mint beteg az ágyat,
mint egyensúlyt az idegrendszer, kötéltáncos a napernyőt, mint falubolondját lakodalom,
mint kamaszok a magömlést, mint holdfényes szénakazal a réten a meztelen szeretőket,
mint nászidő-énekét a feketerigó, mint halott a földet, föld a halottat,
mint kristály a csöndet, mint testünk a szerelmet, mint újszülött az anyaemlőt,
mint gyermek a mézeskenyeret, mint fehér sas az ég kék folyékony zománc-
tüzét, mint terhes asszony testében mocorgó kicsinyét, mint szitakötő a négyes
hártyasziromcsillag szárnyrezgést, mint kórboncnok a testnyitó kést, mint párzó
rovarok a napfényt, mint dzsungelek az esőt, mint embermunkát a föld, mint
jéghártya a vastagodást, mint nyárfa az ezüstlemezrózsa-csáplobogást, mint
halandóság az eleveneket, mint az állati jószág az ehető növényt, mint az
eszkimó nők szülés után a méhlepényt, mert azt is megeszik, hisz olyan éhesek
és forró vizeletüket megisszák, mint méhek a virágport, medvék a mesében
a mézet, mint a méhecske, a kis állatgyár a virágportápot, zengő apró gyártestében
az átalakuló belső nedvet, váladékot, nyákot, garatmirigyváladékot, gyomornedvet,
mert az is kell a közös fönnmaradáshoz, mint költő a szép, a jó papírost,
Mont Blanc-töltőtollat, igazi fekete tintát, mint agyam a Lét megsejtett
tiszta titkát, mint az elmúlás a halandóságot, mint pacsirta a zuhanást, mint
pacsirta az énekpont meredek fölzuhanást, mint öregemberek a forró levest, mint
csillag a sötétet, sötét a csillagokat, mint gyémánt a csiszolást, mint gyermekek a
könnyű könnyeket, mint Baruch de Spinóza a természetbe-istenájulást, mint vad
halhatatlanok a földi létet, mint Teilhard de Chardin az Anyagot, mint Paul Claudel
az Anyagot, mint e kettő a valóságot, a Láthatót, a Foghatót, a Mérhetőt, a Születőt,
mint Isten szereti halhatatlanságát, ha van, mint a Világmindenség önmagát, minden
rejtőző és kimutatkozó módját, erőjét, anyagát, mint a Mulandót az Örökéletű!
Mint költőt a betű, szavakat a költő. Mint a Megváltást az ember, a világlét-
tekintetű. Mint a Megváltó az embert, az embertekintetű. Szeretlek. Látod, ilyen
egyszerű. Állsz itt mögöttem, mikor verset írok, én meg hátranézek tollam fölemelve,
szájon csókolsz, friss kávét hozol, párolgó feketekávét forró pohárban, kiöntöd
a cigarettacsikkeket a szürkemárvány hamutálból, a hamutálat kimosod, visszahozod.
Én meg nézlek. Nézem ifjúságod, szerelmed ahogy testedből kilángol, befont
szőke hajad, vastag copfba-font szőke hajad derekad combvágat-kezdetéig
ér, mint nagy hosszú, vastag szőke fokhagymafüzér, s gyerekeink a nyitott ajtón beszaladnak
utánad. „Kész vagy Papa? Befejezted?” kérdik, s bár tudják, mégsem értik:
miféle gond, miféle öröm, miféle szorgalom, miféle bánat hajlít a papír fölé hónapok
óta görnyedni engem? S ha már aznapi tollamat letettem, s szobájukba megyek
nevetve: tudják, hogy jön a boldog este, a fürdés, pancsolás, dinnyeevés, meg a mozi,
meg más gyöngéd-szigorú embervidulás. Állapot-módosulás. S Te is tudod, hogy
csak te tudhatod elkapni a tudat-pillanatot, mint tenyérrel a pillangót, mikor
ott lobog zsindelyszűz-gyertyaláng-szív fehéren a hártyásan, viaszosan, kövéren omló
rózsa fölött a vérgyöngéd alkonyati szélben, te is tudod, hogy mennyire szeretlek.
Esőgolyók üvegfüggönyrácsa a fű. Alkonyodik. Szeretlek. Ilyen egyszerű ez a bonyolúlt
derű, ez az összetett öröm, mert összetettebb, mint egy bogár harmincezer szemcsefacettából
összetett szeme. Szeretlek. Ilyen egyszerű. A rózsák gyorsan rohadnak az idén.
Kibuggyannak a négyágú zöld páncélfedőszárny hüvelytok-kupolából, mint piros
láng a zöld lángból, mint nyitott sárga láng a szelvényesen zárt zöld templomtorony-
lángból, a növénybarokk zöld templomkupolából, amely szétnyílik, mint egy
űrhajó tükörfacettalemez-csápszárnyai négyfelé széthajolva kinyílnak, s a habosan,
fodrosan, körben föltoluló növényselyem-szirombugyogás habos szirom-salátagolyóvá
dagad, így születik meg a halálpillanat, mert a rózsák gyorsan rohadnak mostan,
szétlazúlva kásásan omlanak piros és sárga vászonhab-cafatosan, mint a
vakolat, a fehér mészhártya a falról, lemezesen, lazán, puhán, megszületnek
reggel, meghalnak délután. Rohadnak, foszlanak a kövér rózsafejek, mint
a szivárványos szappanhab-buboréktoronysüveg lányaim fején fürdetéskor, szinte pezsegve
esve, salátásan omladozva a földre, a feketére, vagy a rózsabokor-zöldre, a
rózsalevélre. Rothadnak a rózsák. A föld csupa fonnyadó, sorvadó rózsaszirom.
Mint a cserepekre tört téli fény, mint az összetört fehér cserépedény: szirmok,
szeletek, darabok halmaza, kupaca a fekete rózsaföldön, zöld rózsalombon.
Mint szakadt rongyos ing a zöld rózsaágra akadva, mint a hó foszlányszigetei
a tavaszi barna földeken, a rög-óriások barna mosolyában, az erdő nyírfái,
tölgyfái, bükkfái, fenyőfái közt a puha talajon, az aranybarna lázas avaron,
egy-egy barnalila árnyékrács-szigeten. Mint eldobált tojáshéjak száradó száraz
kupaca, kettőbe-tört tojáshéjak, sziromrugók, gyűrt fehér papírcsomók.
Verebek ugrálnak a szőlőlevelek közt. Verebek ugrálnak a rózsabokrok levelei
között, a rózsákra ugranak, pirosszürke pikkelypamut-horgonylábukkal
szétrúgják a rózsát, szétugrálják a rózsafejeket, ezek a szürke hamu-lócitromok,
zöldgyík-szemű szürke hamukönnycseppek, csiripelő sárpihe-csillagocskák,
csivitelő sárpehely-madárgumók. S kásásan hullnak a sziromcsomók, mint összetépett
kéziratpapirok, mint meghalt madár tollai a szélben. Halott sirály tollai a szélben.
Mint a halott feketerigó fehérebb nyaki pihetollai, fehérebb-pelyhű gégetollai!
Nézem a haldokló rózsákat. Nézem. És szürkekék szemeidet nézem Asszonyom,
Feleségem. Szeretlek. És tudhatod: nem akarom, hogy az a Földgolyó-tengely öreg
Bohóc, az az Őrület Sátánbohóc kibújjon a Földgolyórepedés-halálvirradaton,
mikor a Földgolyó szétreped, mint egy földhöz-vágott görögdinnye, s a széttört
zöldhéjú zöld gömb vérző húsa belűlről kilátszik, s az iszonyatos összetört,
szétrepedt Földgolyódinnyéből, a halálrepedés-dinnyerésen kidugja sötétkékre festett
iszonyat-villanykörte fejét a Páviánkutya-Mandrillsátán, a körtefejű világnagy
Törpe, mert feje lakkosan, zománcosan kékre befestve, mint háborúban a villanykörte,
hogy csak derengve világítson kéken, ne láthassák a sárga tiszta fényt az éjszakai repülőgépek.
Nem akarom, hogy a virágok úgy vonúljanak a Holdra, mint a kitelepítettek, mint akiket
koncentrációs táborokba küldtek, ne zsidó-világmenetek virágzó megszégyenítés-folyama
legyen az űr a Holdig, a már úgysem tiszta űr, ne kitelepítettek virágüldözöttei
szalagozzák be az űr csöndfeketéjét, nappali szőke asszonyi fényét, ne virág-
menekülők néma illatoszlop-tódulása küllőzze be az emberivé válható
embertelen űr mindenségmagányát, mint egy kocsikerék küllői, biciklikerék fénylő
küllőszálai a körfát, körvasat, ne legyen a Földtől Holdig húzódó lobogó, zengő
virágpillanat a virágok jövője, hiszen az Emberiségé, a holdfény aranyszalagára
ragadva, mint Föld-Hold függőhíd lengő légypapírra az odaragadt fekete, piros,
kék, pepita, sárga, aranyszinű, ezüst, zöld, lila, szivárványszinű legyek, ott evickélve
a holdfény-ragacsban, beleőrülve a mézes holdsugár-szalagpapír-ragacsba,
habgomb-talpuk, habszivacs-párna talptenyerük a megőszűlt fénybe ragadva, szivóka-
szakállas fejüket megissza a mérgezett méz, sejtes, összetett szemük már nem lát,
csak néz, mint a halottak, ahogy a halottak szeme néz, úgy látnak ők már, hiszen
halál-vakok. Ott a holdsugár-légypapírmézen a millió szívalakú kitinkehely,
s a drótszerkezet-áramszedő-harmonikaszakállú kelyheket félig vagy egészen betöltve,
benőve a kehelydomborulat-szívfelületek részét, vagy majdnem egészét, a homlokot,
a halántékokat, a koponyatetőt a tarkóig le kövéren, a pofalemezek vértvasingét
le egészen az állcsúcsig szinte: a légyszemek. Mint zöld pikkelycsészében, fényes
zöld hüvelyben világosbarna makk, dupla zöld porceláncsészében barna makkok,
a légyszemek, mint ezüstcsészében barna tüskeszemcsés barna golyók, barna gubacsok:
a légyszemek, mint piros üvegtányéron szőrös, tüskés zöld gesztenyehéj, gesztenyeburok:
a légyszemek, mint két lila bogáncsfej, zöld gyűrűből kiálló lila szőrkoponya:
a légyszemek, mint szamárkóró lila szőrcsillag-virágfeje sárga tüskepikkelytálban:
a légyszemek, mint zöld palackból kiálló világosbarna parafadugók, dagadásrügyek:
a légyszemek, mint ikrás lila margaréta-dugófejek: a dülledt légyszemek!
Mert a virág a Létet szereti, nem a Teljes Halált! S fél a Bűnös Emberiségtől
mind a virág! S félelmében a Földről elvándorol! Akik egylábon álltak, mint
a gémek, íbiszek, íriszek, flamingók, hattyúk, pelikánok, ludak, gólyák: elindulnak
a Gyönyörű Egylábúak! Kigyalogolnak a Földgolyó-Emberiségidőből a Gyönyörű
Egylábúak: zöld pikkelytoronyszár-lábakon, zöld csigolyatoronyszár-lábakon, zöld
pórusrúd-szőrtorony-lábakon elindulnak a Hold felé, menetelnek a csillagok
felé, hogy hamis halállal meg ne haljanak! Megy hatalmas illatszőnyeg-tódulásban,
sziromnyerítés-hallgatásgyásztudatban a Hold felé, a csillagok felé a Boldogtalan
Növényláng-Tűzözön, a Hold felé, a csillagok felé, milliárd kancsófejjel, milliárd
köcsögfejjel, milliárd párducpettyes csikófejjel, milliárd illat-tátogó oroszlánfejjel,
milliárd szirom-illatátok növénybőr-salátakoponyával, milliárd összetekert,
összezsúfolt, szirmosan szétspriccelő, szirombolyhosan szétlövellő dermedt
szökőkút-lánggal vonúlnak a virágok a Hold felé, a csillagok felé. Mert félnek
az örök haláltól. Mint kivándorlók, mennek a Virágok, zsúfolt öreg fényhajókon,
mint kivándorlók a régi hazából, amely csak éhséget adott, gyászt és pusztulást,
árokföldet enni a gyereknek, aki éhségében úgy ette a földet, szürcsölve, ahogy
a ló a vizet issza, ahogy a földigiliszta nyeli rágástalanúl, hiszen csak lila
gyűrűs húscső, abban üresség-csővel, a testen-végig-gyomorral, a végbélpontlukig
gyomorral, mint kivándorlók a hűtlen régi hazából: tódúl ki a Virág ebből a
világból, hiszen nem kapta meg, amit meg kellett volna kapnia, de kapott
pökhendiséget, rúgást, megaláztatást, egyéni és társadalmi elnyomást, remény
helyett reménytelenséget, föld helyett sírföldet, gödör-békességet! Hát
elmegy, s árnyékát se hagyja itt! Ez lesz a Világ? Ez az Illat-Gyász? Ez a habzó,
tajtékos Virág-Kivándorlás? Mert a virág árnyékát is elviszi! Nem adja el,
mint Chamisso teremtménye: Péter Schlemihl árnyát az ördögnek. A
virágok nem születtek dögnek. Aranyért nem adják a boldogabbat többnek!
Szeretlek. Asszonyom, Feleségem. Fogd a szivem. Az ember attól ember,
mert elhiszi: ő a Világegyetem Legfontosabb Dolga! Az ember azt hiszi: nem adott
kevesebbet a Létnek, mint a Lét őneki! Azért van. Ezért ember az ember!
Elviszi árnyékát a halott. Elviszi árnyékát minden halott. Nemcsak a virág. Elviszi
árnyékát minden testi dolog. Elviszi árnyékát minden ember, ha meghal. Hisz ez a testek
egyik módja, dolga. Fénylő árnyékát elviszi az öröm, barna árnyékát a szomorúság, kék
árnyékát a bánat, halál-árnyékát a közöny. Az árnyékot nem szabad eladni! Se
hitért, se bűnért, se aranyért, mert árnyéktalanúl homályos a lét, s árnyék nélkül a fény se
fény, csak kemény vágyakozás, szigorú fogyatkozás, pontatlan szerelem. A test meg az
árnyék közös akarat, együttes boldog kölcsönösség-tudat. Elviszi árnyékát minden
halandó. A halálnak nincsen árnyéka csak. Meg a fénynek. Meg az absztrakt szerkezetnek.
A gondolat-geometriának. A képzelet-struktúrának. A számtani függvénynek.
Meg a láthatatlan szövevény-tüzeknek. Ahogy megszerkesztve a világ, a szövetséghálórács-
mindenség-struktúraügyeknek, ahogy a pontosan-beprogramozott mindenség-szellemi-váz,
a százezermilliárd összefüggéshuzal, keresztbe-kasba szőtt mindenség-összefüggésvonal, a
szellemváz szigorú szerkezetösszege, a Mindenség váz-szerkezete, amire lenni, élni rárakódott
a sűrű vagy híg, vagy egyszerű-erkölcsű, rejtelmes, bonyolúlt anyagláz, a hitet
megvalósító anyag. A teremtéshitnek nincs árnyéka csak, nem a teremtésben megvalósuló
világnak. Nem a testes anyagnak. Árnyékot szül mind, aki lát, s vak árnyéka van
a vaknak is. Minden behéjazott, beburkolt, határfelületes dolognak, rostnak, reménynek,
szálnak, csomagnak, rácsnak, kötegnek, szövetnek, mint a sivatagi fának, pusztaföldből
kidagadó kőnek, sziklának, égitest-köveknek. A sejtelem árnyéka a remény. A remény árnyéka
a szerelem, az élet árnyéka a halál, a halál árnyéka az élet, a hang árnyéka a csönd, a csönd
árnyéka az ének. A költő árnyéka a büntetés, a bűn árnyéka a fénylő tiszta jóság,
a Nemlét árnyéka a Gyönyörű Szigorú Valóság, a Gyönyörű-Gyönyörű-Gyönyörű Anyag,
a százmilliárd Módozat árnyéka az Elsugárzó Bomlás, Olvadva Szétsugárzó Megsemmisülés.
Ha majd a Teljes Lét a Megsemmisülés Halálvizzel-telt Poharába ejtve lila kristályszemcseként
felolvad, s sercegve lila tűhegybuborékpontlánccal, pezsgéshólyagfüzérrel, lila bizsergéspont-
cérnákkal füstölve fölfelé, bolyhosan, bodrosan omolva lényét önmagából előbb likacsos
röggé bontja, aztán szivacshab-görönggyé, aztán lila pezsgésponttá olvad, aztán a pezsgéspont is
eltűnik, szétszivárog s helyén hiány-árok se marad, az a lila füsttel, lila kristályfüsttel
a kristályolvadás lila tüzével befestett vizű Halálpohár lesz egyetemes árnyéka a Teljes
Létnek, árnyéka minden tárgynak, dolognak, jelenségnek, részletnek, hajlamnak, közös
akaratnak, minden Egésznek, mert a Teljes Lét most már a Teljes Árnyék, halál-ajándék,
az elolvadt Teljes Lét maga az Árnyék, a test-önmagából füstölve szétbomlott egyetlen
Árnyék-önmaga. Az ürességben egyenletes lánggá szétzilált anyaga: az Árnyék Örökléte!
Nem ez a Költő reménye! De minden Valóság-Dolog, ami van hitben és akaratban, ami
van a virágzó anyagban, ami kezdődik és önmagába fog, vagy kezdődni fog, minden anyag
és alak, meg az emberi dolog, s az emberiben az erkölcsi egész. A költő reménye a
Bekövetkezés! A Megvalósulás, hogy így nem mondhatja más, az az egyszerű harmat-tiszta
hit, hogy tud, vagy tudni akar minden emberit, minden ember-előttit, s tudni akarja
azt is, ami az ember fölött van és lesz az ember után. A költő reménye nem az, hogy
eljön a Földgolyó-Nemlét világluk-feketeürege, ami eljön egyszer, ha fölrobban, vagy
összerobban a világegyetem, a költő reménye nem az, hogy eljön egyszer a Teljes Bioszféra-
halál meg a fényhalál s a Földgolyó, mint a száraz üres csigaház, mint a radiolária
tűszálkacsillagszivacs homoküvege, hisz percenként 4 millió tonnával fogy és csökken
a Nap tömege, hogy fölfalja bolygóit egyszer a Nap, mint Goya Sátán-isten-
szörnyetege az embereket, s a Nap aranyszőrbozont-dagadt szájából úgy lógnak
ki félig megrágottan a bolygók, mint az emberfaló Óriásszörny szájából a nők, a
férfiak, a Merkur, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Saturnus, az Uránus, a Neptunus,
a Plutó, s talán az eddig-nem-ismert tizedik, hisz még a Plutót is megeszi, pedig a Pluto
(Egyenlitői átmérő km: 6000?, Tömeg, holdakkal együtt [Föld=1]: 0,80, Közepes sűrűség
[víz=1]: 5,5?, Tengelyforgási idő:?, Közepes távolság a naptól, millió km: 5899,04,
Keringési ideje középnapban: 90469,1.) a bolygórendszerre tágúlt napgyomor
fagygolyója lehetne, hiszen hőmérséklete a fagypont alatti 100 fokot jóval meghaladja, hisz
a költő reménye nem a halál. Költő reménye nem lehet: Halál! Költő reménye csak
a Nem-Halál! Pedig tudja, hogy minden meghal egyszer, minden meghal, mert minden elvirágzik,
minden meghal, ami a halálból kivirágzik, mert a halálból virágzik ki minden, mert
a Halálból virágzik ki a Minden! Az Egész, meg benne a Rész, minden Tartály és
minden Tartalom, a Lehetőség Mindene és az Alkalom, minden Képzelet, minden
Jelenlét, minden Elfoszlás, Kimúlás, a Bioszféra és a Bioszféra-alatti és a
Bioszféra-fölötti, minden Egyetemes Ködgyász és Egyetemes Rideg Gyászfényöröm,
ami túl van és innen e bolygórendszer-gyűrűkörön, az elliptikus, elnyúlt gyűrűkarikák
óriás tömegpont-rohanása, a fény szines tömegtűzpont-tűztömegpontvirágzásgyásza,
meg az emberi múlt, meg az emberi jelen, meg talán az emberi jövő. Az emberé és az emberiségé!
Jaj, ne égjünk sugárzó fénnyé! Jaj, ne égjünk fertőző anyagsugárrá. Ne égjünk fodros,
forgácsos, fölkunkorodó, zizegve és ropogva összezsugorodó pernye-gyásszá, mint kezükben
az öngyújtóval meggyújtott papíros, rágalmazó levél, szidalmazó levél, újságból kivágott
betűkből fölragasztott halálfa-gyűlölet-ítélettábla, fekete betűrács lombos halálfa,
amit nekem küldtek, mikor Nagy László meghalt, ne égjünk szőke, befelé-elfogyó
aranyparázs-szivacslap szegélyű, piros sistergésű pernyecsutaklombhullássá, mint
gyufalánggal elégetett gonosz levél, hisz nem vagyunk gonoszak mi, csak világsorsra-
hagyottak, hisz nem vagyunk gonoszak mi, csak emberbűnre-hagyottak, s az ő szégyentelenségük
a mi szégyenünk! Mert, jaj, mi lesz velünk, ha a civilizációs Bűn meggyújtja egyszer
a Földgolyót, meggyújtja nukleáris tüzével, hidrogénbombarobbanás óriás föltoluló
fodorgalléros tűzgolyó szivarparazsával, mint mi gyufalánggal az összegyűrt gonosz papírost?
Ha a Föld helyén koromüszög-peremszélű lukat éget az ideiglenes űrön az Összmennyiség-
Atombombarobbanás, mint mi égő cigarettával kerek lukat, ürességkorongot a fehér
papírlapon, míg nézzük, hogy sűllyed át a léthártya-papíron a rányomott cigarettaparázs,
amíg a papír füstölve kilukad, s nézzük az égéslukat, a füstölgő gyászkarikát
a papírlap üregét körben beszegőt, ami mint egy vaskályha-tetőkarika, fekete peremgyűrű
s látjuk a fehérbe égetett émelylukon át az íróasztal barna szigorát, hisz írni kell,
nem sírni kell! Így látja majd a Mindenség a Mindenséget, a sötétkék indigólapon
égetett Földgolyó-helye égetéslukon, az Egyetemes űr egy indigószeletén atombomba-
csókparázzsal, hidrogénbomba-parázscsókkal fúrt, izzó gyémántrovarszem-dagadáslánggal
fújt ürességkorongon nézve át: csillag a csillagot, föntről lefelé, lentről fölfelé
pislogva szálkás fénypontokkal összevissza, arany-nyálát csordítva, mint hülye gyerek,
vízfejű gyerekidióta, aki már két méterre nőtt, pénisze is mint a szamárcsődöré,
de csak ül a ketreces ágyban, s nyála folyik. Minden csőből, tartályból, zacskóból,
üregből. S a fiú mosolya nyálzó üvegből. S a fiú vigyora folyékony üvegcérnaszakállas
lenyaló, lecsüngő lángoló vízüvegből, vizelő tűzüvegből, nedvedző kék kocsonyából!
Igy nézi majd a Lukat a Világ a Világból? Igy nézi majd az égett lukon
át önmagából önmagát a Világ? A rideg Világ a rideg Világot? Arany-
csöndcsicsergés a Csöndarany-pusztaságot? Igy nézi majd a bánatában elhülyűlt sárga
fénycsicsergés csillagegyetem az indigótömb sűrű űrkötegbe égett lukat: a Földgolyó
helyét? Nézve önmagából önmagába, hisz a Világegyetemnek nincsen egy-iránya, csak
kiterjedése van és szétterjedése, végtelen sugárgömb széterjedése, ha ugyan végtelen,
így nézi majd a Földgolyó helyén az ürességpontot és nem sír, mert bánata sincs már
és gyásza kiszikkadt, gyásza sincs. Végtelen gömbkiterjedés aranypontfürt,
aranypontsúlyzó, aranypontcsigaház, aranypont-kürtöskalács, aranypont-őskalász,
aranypont-lófejnyihogás, aranypont-zászlólobogás, aranypont-spirállepénycsobogás,
aranypont-gyémántszáradozás, aranypont-seprűsuhogás, aranypont-csikóhalágaskodás,
aranypont-csikóhalembercsecsemőpislogás, aranypont-nyikorgás-spirálkéve-diszkoszlebegés
szétlazuló-mámorú gyötrelemhitével kitöltve lazán. Mint fújásban egyre-táguló,
mint szalmacső végén a fújástól egyre-jobban szétdagadó, egyre-nagyobb szivárványgömbbé
szétámuló szappangolyóban nyüzsgő bolhafürtök, hemzsegő bolhakévék. Ez persze
képzeletben. Ez persze hasonlatúl! A költő tudja, hogy egyszer majd lehull a földre,
a halálba hull és belehull a földbe, ma, holnap, holnapután, vagy később azután, de
azt is tudja: az a legszebb dolga, hogy hitet adjon az értelemnek. Mert ránéz a Lét,
és ő ránéz a Létre, a Dolgokra néz s a Dolgok visszanéznek, megüti szemével,
megüti szivével a Létezésben magukra hagyott Dolgokat, Őgyelgőket, Létezőket,
a virágot, a tárgyat, az embert, a bánatot, az irgalmat, az ősfagyot, az óceánt, az állatot,
s a Dolgokból, Virágzásokból, Csöndekből, Folyamatokból boldog gyémántszikra
pattan, mert már nemcsak önmagukban vannak önmagukkal, de a költőtudatban
kiteljesülő szikrázatukkal, hisz igazán meg most születtek, a tétova homályból
hogy kiestek! Most született meg szivükben az erkölcsi lét, s széttörve a világegyetem
virágzó közöny-ketrecét, ott áll a költő szivén mint a Megszületés Tündérszigetén:
a párduc, a puma, a tigris, a liliom, a gyermek, a papagáj, az orchidea, a csillag,
a feketeség, a fény, a város, a tenger, úszva a bálna, szárazon a kő, ott áll az állatcsecsemő
és a megtörtént idő, minden lény, állapot, tárgy, élő és halott dolog, és az az idő, ami
még történni fog, a világegyetem minden térszigete, a világegyetem minden fényszigete,
a világűr végtelen időképlete, a végtelenné szétfolyó fekete hideg várakozásgolyó,
mert a történő anyag, a történő tér képzi az időt, az anyag-kiterjedés csinálja az
időt, ott áll a holnap, a tegnap, a tegnapelőtt, ott áll a ma, a tegnap fia, a
holnap unokája, ott áll az oroszlán, a viziló, az elefánt, az orrszarvú, a tehén és a páva
szólításra várva, kiszólításra várva, mint szorongó diák az iskolapadban állva, felelésre
várva, ott áll a zsiráf és a keselyű, a fenyőfa és a bagoly, a szikla és a néma nő,
a rózsa és a kígyó, a krokodilus és a nárcisz, ott áll aranycsikóhalakként ágaskodva
a csipketarajlás büszke láng, minden erdei, mezei virág, sivatagvirág, északföld-virág,
Délfok-virág, bércvirág, sziklavirág, ott áll az öregség, ott az ifjúság, minden megnevezett
és meg-nem-nevezett létező, porhanyó, nyálkás, szálkás, küllős, bordás, szelvényes, hártyás, uszonyos,
pamutos, púderes, ürülékcsöpp élő szerkezet-erő, a kiszólított és a kiszólíthatatlan, ott áll
lobogva a lila vizipaplan: a rája, a medúza, mint a pápaszemes maki aranyhólyag-
szeme, a cápa, mint a krokodílus gyöngyházrombusz-pupillája, a gleccser és a vulkán,
s a vulkán tűzkocsonyaköcsög torkában az ötlábú táltoscsikó, ott áll a Kamasz-Pegazus:
a Szárnyas csikó, Meseanyó és Meseapó, a Tündérkirály, a Hatlábú lány, a Mítosz-Manó,
a Legenda-Törpe, Bolond Istók, az embergiling-galang, fején a nagykalap a nagyharang,
ott áll a Farkas és a Bárány, Jézus és a Sátán, ott áll az emberi Történelem s ott áll
az ember-előtti Történelem, ott áll a Földgolyó-Történelem s a Világegyetem-Történelem,
Albert Einstein hegedűl, dülledt páfránytollas ezüstszúnyog feje a barna hegedű hangszekrény-csikóhal
hasára dül, mert az a hegedű, mint egy óriás csikóhal kifeszítve vízszintesen mereven, s
nyaktól a köldökig a csikóhaltestre feszített aranyhúrok vonalkötege, mint az égitestekből
meggörbitett fénysugarak, s Arthur Rubinstein mint pici piros légy áll rubintosan, életöregen
háza előtt Párizsban, a Squere l’ Avenue Foch csöpp reményszigetén, s nézzük feleségem
meg én, nagy piros szemei, mint egy pápaszemes makinak, s rubint szemgyűrűi pirosan világítanak,
az alsó és felsőszemhéj-belső kigyűrődő vérszivacskarikái, érpázsitkarikái, áll, mint
egy kis piros légy, s szemhéjbelsőinek kigyűrödött piros parázskarikái, mint Simon Marmion
Mater Dolorosájának alsó és felső szemhéjbelső félholdjai, mint két piros sarlóból
összehegesztett óriás rubintgyűrűk, szeme a piros pici légyfejben, mint akinek
üres szemgödrébe friss vér csöppen, két vércsöpp Artur Rubinstein szeme, két
tüdőszínű vércsöpp, két csöpp tüdő lüktet szemgödreiben, két kiboncolt békaszív,
két óriás pünkösdi rózsa piros homloka alatt, haja alatt, a lobogó ősz gyertyaláng alatt,
s ujjaival a levegőn zongorázik, az üvegzongorán, és Karl Vennberg, a svéd költő,
kis barna netzhálószatyorral ment a falusi boltba, borért ment éppen, mikor odaértem,
„Mindjárt jövök” mondta, s elment horgasan vékonyan görnyedve a boltba, elment
még visszanézve, s én úgy láttam, mintha apám nézne, mert Karl Vennberg éppen olyan, mint
Papa volt halála előtt, és nyitva volt a bolt és hozta a bort és a bort megittuk, vitatkoztunk
marxizmusról, kereszténységről, sokfajta emberi tényről s Hölderlin-gyüjteményét
mutatta, s kislánya nevetve fölmászott a könyvespolcra, mint a zöld növénygolyó-
pók, mint világoszöld viaszgolyó rostos zöld könnycsepp, azon kisebb fehér puha viaszgolyó, abból fehér,
törpe viasz-földmarkoló-harapószáj áll ki, a földmarkológép sáskaszája, mint egy szögletes csuklós fémrács-
vásárlókosár a boltban, ahová Karl Vennberg elment, s Ted Hughes-al Londonban egy kávéházban
ültem 1960-ban, ültünk, mint negatív cégnyomat pozitív betűi barna mosdó-
szappanban, azt mondtam neki: „Baj van”, azt mondta nekem: „Baj van”, „Most
sokkolták meg az asszonyt, éppen tegnap”, azt mondtam neki: „Az enyém is most
kapott tizenöt elektrosokkot,” „Te is 1928-ban születtél, én is 1928-ban”, „Szóval
baj van”, „halántékain az égéskorongok, az elektromos kisüléskorongok, mint kis
zöld gyík halántékain a gyöngyházlencsék, a lüktető füldobkorongok, a gyöngyházlap-
födők, a piros égés-érmek, a hártyásan vedlő piros ütéspénzek, pecsétviasz vörös
pecsétek, vörös pecsétviaszpacák, korongos testlapukon a halántékerek, mint olvadt pecsétviaszba,
gyertyalánggal olvasztott lecsöppent sűrű pecsétviaszba nyomott gyűrű ábra-állatai,
ábra-címerei, pozitív pecsétviasz-cérna oroszlánok, pecsétviaszléc-angyalok, mint
ujjhegy bőrlécei a fehér levélborítékokon, a fehér halántékokon”, azt mondta „Plath,
Sylvia Plath az asszony neve, költő ő is, verset ír, meg főz, meg gyereket nevel!”
Nem tudtam, hogy egy temetőbe lettem szerelmes, hogy egy temetőt szeretek én, hogy egy kis
koporsót szeretek én, s a koporsóban él még a halott, Halottak Napját szerettem én,
a temető égő gyertyacsorda-szárnyait szerettem én, a halottas földet, a halálos földet,
a halottakkal beágyazott földet és tyúkok tojtak a temetőben, kakasok kukorékoltak
a temetőben, tehenek bőgtek, lovak nyerítettek, malacok sivalkodtak a kicsi
temetőben, s Maria Wiener két hónapig olvasott hangosan Artur Lundkvistnak,
ágya mellett a kórházi szobában, Artur eszméletlenűl feküdt, most zuhatag
álmait írja Stockholmban villanyírógépen, s az írógép ordít, mint egy villanyorgona,
ez a legszebb asszonyi hűség, ez a legszebb asszonyi hit, olvasni hangosan, ha él,
ha halott a férfi, a költő, egyszer vendégségben cérnázó nyála béna szájszéléről
csillogva szálasan lecsöppent az asztalon a könyvre, folyt szálazva
hosszan csillogó nyála, mint a bikaborjú piros hümmögéséből hosszan leszálazó
nyála, folyt, fénylő pecsétszigetet szülve a gyűrűsen, csigásan nyálcérna-szigetté
ürülő fényszál üllepedés, ahogy egy mézszál függőlegese tekerődik gyűrűzve csigázva
az omlás szál-alján a mézcsöpp puha csillogástavába, s béna kezével sután söpörte
a nyitott könyv betűiről a nyálat, mint tanulatlan kiscica mancsával az üveggolyót,
mint tárgyat a kisgyerek, a járni-még-nem tudó, a csak-mászni-tudó kis kezével
sután sodorva, a levegő fölött súlyosan kanalazva, és nem megy, nem sikerül,
szeméből fáradt szigorú szomorú alázat, ez a legszebb asszonyi hűség, ez az olvasó pontos
Egyszerűség, mert a költőnek tudni kell, mi van, életben, halálban, tudni kell, mi van,
ez a piros és fehér krétarúd-darabokból összedrótozott langaléta Emberiség-létra
rámnézett nevetve, én meg ránéztem nevetve, s most ő is ott áll, mint minden Tudatos és
Öntudatlan Történelem, minden Erő, Anyag, Idő, Bizonyosság, Rikoltozó Éneklő Létcsomag
Veled-Nemárva Szivemen, Világteremtő Énekemen, a Megszületés Tündérszigetén!
Beleszerettem egy temetőbe. Szerettem egy temetőt. Egy temetőt szerettem én. Akkor még nem volt temető!
Később lett temető! Temetőt szerettem én. Ki áll a Megszületés Tündérszigetén? Veszekedett
a Temető, sikoltozott a Temető, zokogott a Temető, vagdalkozott a Temető, késsel futott
a Temető, beszűkűlt a Temető, konyhakéssel szúrt a Temető, konyhakéssel szúrkált a szivem
felé, elájult a Temető és részeg volt a Temető és öngyilkos lett a Temető, mert azt hitte,
úgy lesz jó, ha meghalni akar. És meghalt a Temető, mert azt hitte, árnyékával mindent betakar,
élőt és holtat, minden élőt és minden halottat, mint Föld-árnyék a Holdat. Hogy bíbor selyemkötél-
hullásával a Mindenséget betakarja, ahogy a sejtelem-Hold-árnyék selyemátoktűzzel zuhan
a könyvtárral bélelt szobafalra, meghalt a kristálydoboz-szemű kőtüskés kőhólyag-szörnyek
vicsorgó, ásító és vigyorgó fénydoboz-hemzsegésében lebegő fénytengeralattjáró, a mélységet-zabáló
Mániás Lebegés, meghalt a Csillagtemető Világanyácska Fénytető, meghalt a zömmögve, zúgva,
véresen káromkodva keringő Öntudatlan Konyhakés, meghalt a ködös-hisztériás kéklángú
Káromkodás, meghalt a Gyűlölködő Temető, az Egyenlőtlen Tudatkiesés, a sikoltozó
Tündérkoporsó, meghalt az Árva Nem-emberi Szó, meghalt a halálfénnyel világító, festett gipsz-
Szűz Mária-könnyel viráguralmat bódító, csontvázak száraz mosolyát megszólító, a hó
fehér rácszuhogástürelmét baltával megcsonkító, a hallgatás fekete párduchimén
meztelenűl nyargaló Ezüst Szemgolyó, meghalt a Tünődés fehér ragacs-csápjaiba két
marokkal kapaszkodó Emberi Hattyúasszony, s az ugróvillás-lábú kékpettyes-rózsapontozott
Szöcske-Cimbalom-Emlékezés a hajnali Holdra ugrott egy szökkenéssel, mint egy sziszegő
sárga hártyakard, s elvékonyodó gyűrűs kék higanyrúd-csápjaiba, kék higany-gyűrűrúd csápjaiba
kapaszkodott a lobogó Temető, mint kis sárga ökör szarván az odakötözött piros pántlika:
lobogott a repülés-szélben a selyempántlika-Temető, a Piros Temető, mikor az ezüstpettyes-
aranypontos sárga Szöcske-ökör a hajnali Holdra szállva cimbalomszivével énekelt és
odapattanva úgy állt a Holdon, a hajnali tüdőviola sarló-gondon, a hajnali violatüdő
madárszemhéjon, kétéltű-szemhéjon, hüllőszemhéjon, emberszemhéjon, a piros-márvány
zokogástudat szemhéján, a Holdon, mint egy Éneklő Ravatal-állvány, pettyes ugróvillás-
lábú fiatal ősöreg Ravatal. Meghalt az Önmagát-Gyászoló koncentrációstábor-mosolyú
Depresszió. Meghalt a Mindenszentek Temetője, meghalt a fénylő Mindszenti Temető, a
Kicsi Hattyúnő, a Kicsi Nő-Emberidő, meghalt a Lángoló Karácsonyi Hó, meghalt az
űr fekete Szarvasnőtekintete, meghalt a Szomorú Könyv, a Villogó Késpenge-Szent, a
pici Elektrosokkcellarács-drótszoborasszony, aki Bródy Sándor József Attila-bajszú szivében
ült, a kemény pamutcsóva-bajszú szív jobb-pitvarában, mint piros vizesés alatt meztelenűl,
égő gyertyával bal kezében, lebontott hajjal, mint az asszonybolondok, ott ült a bajszos
szív jobb kamrájában, mint egy zokogó piros vizesés-szobában, bal kezében égő hosszú
gyertya, jobb kezében nyitott töltőtoll és egyszerű konyhakés, fején égő cigarettákból
körben, csillagküllősen kirakott fehér koszorú, a parázskoponyák sercegő, zizegő rovarfeje
mind gyűrűsen, körben kifele nézett, mint koszorúba gyűrűsen font hüllők parázstök
szeme, mint kígyók, kobrák, viperák, kajmánok, krokodílusok hasított meglékelt
függőleges rombuszkés-pupillájú szeme és énekelt a piros szívesésben: „Mikor leán voltam!”
Meghalt a Temető! A Temetőt eltemettem! Mert temetőt temettem akkor én, megőszűlt,
behavazott kicsi temetőt, nem öngyilkos bolond kicsi nőt, temetőt: 1972 December 21-én!
Dehát honnan tudhattam volna én, hogy az a kicsi nő: boldog, éneklő, eleven Temető?
Honnan tudhattam volna én, hogy az a nő, akit gyermekként megszerettem, nem is halott,
de már temető? Akkor még nem volt bolond! Akkor még táltos-pupillámba hullva, mint
boldog, könnyű, bolyhos rózsakő a végtelenbe hajítva, mint gyönyörű robogó meteorit,
örökzuhanású tiszta meteoritkő az űr fekete üresség-közegében, a szűkűlő-
táguló látás-korong lencsefedőjét áttörve a Mindenség-szemgolyó sűrű csarnokvizébe
hullva lebegett, mint pici tündérasszonylepke, s leszállt a Nervus opticus idegpázsit-szigetére,
a látóbíbor, a vakfolt, a sárgafolt Hármas Ünnepére, mint apró részeg lepke a virágkehelyben
a három-szívágú, három szívfül-koponyájú bibére. És a Világmindenség bíbor
szemfenekén elszenderedett. Mint szárnyas pici tündérparázs piros fénypihe pamutlevelén.
Honnan tudhattam akkor, hogy bolond lesz? Hogy magának a Teremtésből elvesz és gyűlölete
úgy néz, mint a béke a tékozló gyanutlan emberiségre, hogy szilárd fényével amikor
betakar, mint temetőt a meleg hó, mint sírszobrokat, sírkereszteket a gyémántmosolyú
dér, a kövér fehér csipkecérnahorgolás-láz a temető küllőkehelycsontvázas száraz növény-
épületeit, a temető száraz rozsdás füvét. Honnan tudhattam volna, hogy mit ér: amit
élnem kellett a Kezdetért, hogy mit akar ez a Halálos Tudatosodás, s ha betakar, hát
úgy takar, mint könnyű hó a nehéz temetőt, mint a dér áttört horgoláscsipketeritője
a keményítővel keményített cérnarács-lepeltejút ha ráhull a temetőre. A fűre és a kőre.
Az élő fára és a halottra. A halott fára és a megkövűlt könnybimbóra. A bronz-Ádámlevélre és a
bemeszelt kőlobogóra. A bronz-Apollóra és a kiásott embercsontra. A márvány-
Jézusra és a sírból ásóval feldobott emberkoponyára, a varratos, felső-fogsoros barna
fakéreg-golyóra. Honnan tudhattam volna én, ha kopasz fényével betakar, mint nem-halott kivégzetteket
a friss temető, mint maguk-ásta tömegsírba futva futó mezteleneket, férfiakat,
nőket, gyermekeket a géppisztoly-szitokban, géppuska-átokban, golyószóró-köpködésben
rájuk-lapátolt föld, a széles zöld hókotróeke-szájszervekkel rájuk-gyalult föld.
Ami még mozog. Hiszen alatta, benne, benne, alatta vergődve mozognak, egymásba
harapva a nők, férfiak, gyermekek, egymást rúgva, egymás szemét kinyomva!
Honnan tudhattam volna, hogy általa velem mit akartok: Ismert Mindenség-
Erők, Ismert Társadalomerők és Ismeretlen Világélet-Dolgok, s hogy általam vele mit
akartok Társadalomerők, Természeti Dolgok, hogy mi lesz még, ha meghal az ember és meghalnak
az eszmék, s ami elrendeltetett: mért rendeltetett? És mért úgy, ahogy? És másképp miért nem?
Pedig hidd el Asszonyom: én már mindent tudtam, ami emberről emberileg megtudható! De
azt is tudtam, hogy csak az Ének, csak a Szó az a Csónak, amibe ülnöm kellett elsőként
utolsónak, Halottak Királyaként, hogy megmaradjon legalább bennem az Ország és az Eszme,
hogy halandóként sietve meg ne haljak, hogy legalább emberiséghű-világegyetemhű szivemben
elevenen gyászolva ott legyen az Emberiség és a Világegyetem, a nem-halál tekintetű,
a gyémántgyönyör-tekintetű Világlét és az Emberiség, s a tenger fémolajkék szigorszabályán
lebegve, ha a tengermély halandó szörny-nyüzsgésébe nézek, s a fönti ég brekegő aranyvarangy-
hemzsegését nézem, mert szörnyek alattam és égitest-kétéltűek fölöttem: emberi
jövőmtől ne féljek, ne ugorjak megőrülten a tenger forrongó üvegiszony-húsába,
mint a kráterbe Empedokles, a filozófus, mint az ősz vulkánkoponya központi
kutacsába, a vulkán megsemmisitő tűzkocsonya-agyába Empedokles, aki sikongva
ugrott és zokogva hullt, mint az a gyönyörű barna asszony, Márta,
őrület-röhögéssel a bátran is gyáva, aki a hatodik emelet virágvasrács-keritéséről ugrik
csukafejest a bérházudvar ecetfás betonkockalapjára, s a fekete beton-négyzeten fröccsen
agyvelője, vére, mert feje széttörik, mint kalapácsütéstől a dió, s ott fekszik a vak véres
embercsomag, mint Isten szivén az emberürülék! Mint véres fekete havon
a főbelőtt katonaló. Mint akasztás után földön az áruló!
Fejét félrecsavarta a hóhér a kötélen, mint a görögdinnyét, cukordinnyét, sárgadinnyét, hogy
korán érjen, megcsavarintják a dinnyét a növényszőrös zöld dinnyeszáron, mint akasztottak
fejét a hóhér a kötélen, s az kifeszítve áll, mint a halálszabály, Krisztusosan összehajtogatott
lábfejei fölött a lábfejcsuklókon kötélhurok, s a kötélhurok tekerős vascsigahengerre
feszűlve, mert a csigaszáron a kötelet tekerve feszítik, s a kötél, mint kerekeskút
tengelyhengerén a rátekeredett ősz kötél! Félrecsavart fejjel úgy fekszik az
öngyilkos ott, az önhalott! „Ne most! Ne még! Ne még! Elég!”
Kiáltoztam, vagy csak motyogtam, a Bibliát jegyzetelve, olvasva, makogtam, motyogtam: „Ne most,
Ne még! Ne még! Elég!”, mert tudtam: egyszer a partra kiszállok, az állatganéjos,
emberganéjos embertalajon megállok, s elindulok a Jövő felé! Kié az érdem? Nem
az emberé? Csak az emberé! Mert azt is tudtam: emberhalandónak nem azért születtem,
hogy más döntse el helyettem: mikor mit tegyek, s amit teszek, hogyan tegyem! Se ember,
se Isten nem dönthet helyettem és semmiféle magányos téboly vagy közös akarat, habdaganat,
fortyogó, pörgő indulat-torony, gyűlöletgomoly, elmebaj, erőszak, elmélet, szabály,
fegyver, kényszer: hogy tennem mit és miért kell és mikor kell hallgatnom, ha szólitanak,
s mikor kell szólnom, ha a csönd pecsétviaszát folyatják a számra, mint
megerőszakoláskor ondót kisfiú-szájra a barbár gyilkos homoszexuálisok, hogy az a számla,
amit ki kell fizetnem, csak az enyém, más nem fizeti ki, más nem fizetheti helyettem!
Mondjam tovább Szerelmem? Mondjam Asszonyom, Feleségem? Az emberhalált is
megettem! Az ember halálát is megettem! És táplálékot leltem minden szörnyűségen,
mint zöld legyek az emberürüléken, mint dögevő darazsak állathalotton, emberhalotton.
Pedig úgy voltam otthon, hogy nem lehettem otthon otthonomban, ami otthonom volt!
Dehát élni kellett, hogy megmaradjak! S nem az én szégyenem, hogy mást nem is tehettem!
Halál: nem tudtál lökni engem Pusztulásba! A tenger szemed-kék vizén járva és
állva, mint Jézus Genezáret taván, legyőztelek Halál, legyőzött a Halottak Királya!
Halál: nagy rögökben, cafatokban, darabokban tépem testedből húsod, és tested belső lágy
részeit, mint a ragadozó vad a megölt szelíd vad húsát, belső szerveit. Oroszlán-mancsommal leütöttelek,
puma-fogsorommal torkod átharaptam s fejem bedugva hasadnál föltépett tested
gőzölgő, forró üregébe: önmagadból kieszlek Halál. Veled táplálkozom, hogy élve maradjak!
Veled is táplálkoztam, hogy élve maradjak! Dehát boldogan habzsolva mindent megettem
én, a született szegény, mert éhes voltam minden Anyaglétre, éhes voltam minden
Szenvedésre, éhes voltam minden Elmúlásra, éhes voltam minden Hitre, Gyászra!
Nemcsak szám evett! Szemem is evett, agyam is evett, emlékezetem evett, hitem evett!
Az éhező mit tehet? Az élni-akaró? Minden Múlandó és minden Múlhatatlan
lényemmé vált az ihlet-akaratban és a Múlt-időt megittam s a Lét Történelmét
hörböltem mosolyogva. Mint apám a kemény sört, a fehérhab dagadt rózsaszivacsot,
szopva és harapva a keserű aranyéneket. Talpánál fogva mindíg a korsót, nem
üvegfülénél. Szeretlek! Szeretlek, jobban a reménynél. Szeretlek Szőke Váram: Feleségem.
A teraszon állok. Nézem az augusztusi éjszakát. Az éjszaka most mondja ki önmagát.
Te már alszol villanykörtefénynél, keménypuhán lüktet nyaki ütőered, mint egy gyermekét
kihordó anya kemény világhasa lüktet a nyaki ér kék csövében a vér. Rúgdos, mint a magzat.
Nyakadon a pihék, mint a mosolygó emberiség. A párnán nyitott könyv, fénylepkeablak.
Nézem az augusztusi éjszakát. A tömény ében gömbfeketében a szikrázva teljesülő sárga
szerkezet-csillagviszonylatok, geometria-csillagképlettudatok, mint vízbehullott
keresztespók: szögletesen összehajtogatott küllős rézdrótlánchintaviszonyok, csuklósan
behajtott küllőfelek, mint combra fölhajtott lábszárak, lábfejek, összehajtogatott drótpókháló
rácsháromszögek tűzpontokból, tűzvonalakból rombuszok, lécek, rudak, dróthálóféldiók,
mint vízbehult kaszáspók, ahogy csuklósan, szögletesen, csillagos küllő-térdeinél összehajtva
a vízbehullt szaggatottvonal-szabásminta, lábszárainál csuklósan körben behajtogatott
drótcsillag-körhinta: az aranyháló-térrács csillagképletek. Milliárd méhecskepotroh,
darázspotroh lövi aranyfullánkját a fekete Űrzenébe. Ez most az Éjszaka Éje!
Állok az éjben. Nézem Szerelmes Mindenségem. Az emberi fajt szeretni mi hatja?
Jövőd milyen lesz: Emberiségem? Ember: milyen? Nem válaszol a Szerkezet Ősfeketesége!
Jövőd miféle Lét, miféle Halál: Emberiség? Mint tüskés könny: az űr százezertrillió rovarpetéje.
Mint lüktető tűkristálycsomóvá aszalódott kutyakönnycsepp, majomkönnycsepp, gyermek-
könnycsepp az elburjánzó, önmagáért-árva fényfekete űr szárazon hemzsegő bogárpetéje,
légypetéje, szúnyogpetéje. Most szült a béna gyászos űr billiószor billió aranysündisznócskát,
most tojt az űr tyúkmindenség-feketesége sárga tojásokat, hosszúkás aranybuborék-lángokat,
a fekete világegyetem-ősgesztenyefa most szülte meg zöld tüskés gesztenyeburokgolyóit,
a zöldtüskés zöld bőrgolyókat, néha egy-egy zöld tüskegolyót elpotyogtat, farka alatt
rózsásan csöcsörítve, mint zöld ló, ha zöldsárga lócitromot potyogtat, szelekkel
böffenve keményen, füstölgő zöld növényganéjtojást, most csíkozódik át fény a fényen,
aranyvonalak kiszőrösödött pezsgésábrarendszere szül most arányvonalhálócsillag-
gömbszögletrácsot, most szüli a világ a világot, ez az Éjszaka Éje, ez az Éjek Éjszakája,
ez a Bimbózás Szabálytalan Arany-Aránya, ez a Szabály Tündércérna Asszonyruhája,
ez a Fekete Dobogás Horgolt Aranyfonál-hálóinge, a Fekete Ősnőstény-Világasszonyé,
ez a Feketeség Bimbózó Őstudata, arany-rügyekkel levelibékás Világfekete Világkörtefa,
mert a rügyek, mint emberi mutatóujjra ragadt levelibékák, mert a zöld körtefarügyek,
mint a sárgán pihegő, két gyermekkönnycseppes zöld levélszív-arcú levelibékák.
A nagy békaszemek: gyermekkönnycseppek zöld bőrgyűrődés-csészében, puha, pórusos
zöld porcelánhártya-gyermekkézben viaszhamvas-bőrű zöld almák, kisuvikszolt
könnyek a mesében. Ez is az én Éjem! A csillagok szívükbe fogadnak? Ahogy szivedbe
te fogadtál engem. Ahogy testedbe testemet fogadtad. Ahogy nyitott tested, szétnyitott boldog
asszonyiságod, mint szerelmes ablak, tested kinyitva, mint tavasszal az ablak, s nyitott
piros ablaktesteden át az Új Megvalósulás tavaszába láttam, tavasztestedbe nézve
a Tavaszt, a virágerő pirosan ragyogó türelmét, s néztem a virágzó boldog, eleven
tavaszi kelmét, a természet harmatos, párás, lobogó habokkal habzó bonyolúlt
selymét. Mert testedbe nézve, mint nyitott ablakon: azt láttam, aki megszületni
fog. Most már tudod: élni kellett, hogy megmaradjak! Élni kellett, hogy megmaradjak!
Élni! Élni! Élni! Élni! Élni! Én nem születtem rabnak! Ki születik rabnak? A rab
se születik rabnak! A gyermek se születik rabnak; a gyermek, aki rab anyából
börtönben született. Akit rab nő szült börtönben, a gyermek: ő se született rabnak!
A börtönben született gyermek se született rabnak! Éltem hát lehetségesen és lehetetlenűl.
Éltem, hogy megmaradjak. Mibe kerül a Lét? Az életnek mi az ára? Világ: hallgass
a költő szavára! Hisz sose hallgattál költőid szavára! Hallgattál-e a költők szavára
világ? Hallgattál-e valaha költőidre Lét? Pedig a költő a Világegyetem Szivét fogja
szájába, mint pingvinanya horgas sárga csőr-ollójába, pingvinszájába kicsinye
nagyobb fecskeutánzat-fejét, a fekete sziromcsuklyás bóbitaszűzet, a sárga hártya-
lapátokon totyogó fecskeős, vagy fecskemaradék fekete bohócsapkás pihecsöngettyű-
golyófejét. Pedig a költő szájában úgy viszi gyöngéden a Világot, az Emberi Sorsot
és az Emberiség-Álmot, mint fogai között az oroszlán, a tigris, a puma, a
kutya-anya újszülött kicsinyét, ráncos, gyűrt, puhaárva nyakbőrét harapva, csillogó
nyálas fogaival fölül az állatcsecsemő-nyakat gyönyörű gyöngéd gyönyörrel fogva,
mint világossárga, vagy sötétbarna szarvasbőrkesztyűt, s a nyálzó, könnyező apró
újszülött feje lelóg, a dupla barna gyöngygolyós óriás szőrkönnycsepp, s farka is
lelóg, mint pici csillag-tapogató, virágállat viaszkákics-csápja, s mancsos lábai,
mint a kesztyűujjak, fordított-szárú karmos szőrrózsák, s a roggyant, puha
kicsi állat mint pislogó pici gyűrt pamutrácskendő, pamutkötés-vállkendő, a
bojtos, a rojtos, mint pici pislogó spárgaszövedék-zsák lóg a puha, piros húscsipke-
fodorszegélyű kutyaszájban. Világ: költőid nem szeretted! Világ: költőid mért
nem szeretted? Világ: költőid mikor szeretted? Világ: költőid alíg szeretted! Meguntad
őket, gyűlölted őket és megvetetted? Szivüket lapozva tanakodtál és mindíg gyanakodtál,
hogy ezt mért mondja és most miért? Mit mond és miért: gyanakvó hittel azt kutattad,
hogy miért beszél erről meg amarról, mindenféle emberi és ember-nélküli dologról,
bajról, bűnről, gyászról, fölszabadúlásról, a szabadságról és az elmúlásról, halálról
és a szerelemről, az emberi nemről s a világegyetemről, Istenről és a Végpusztulásról,
mindenféle kúsza és szépigaz emberi tényről és emberelőtti természet-leleményről,
hogy milyen is az emberi fajta, mért lángol majd a Mindenség-pajta, ha egyszer
fölrobban, s szerkezettelenűl összeomolva ég, mint atomvilágháborúban a tehetetlen
emberiség, s mért világít most a Virágzó Világmindenség-Szerkezet Körfüggvénylomb
gömbszilárd tűzesésben, huzamos szétterpedésben és szétritkuló széterjedésben,
azt firtattad folyton, hogy az a hiba, ha a költő beleszól az Emberi Történet
dolgaiba, a Történelem viszonyaiba és iszonyaiba, s mert elmondtam, ha önmagad elárulva
önmagadtól lemaradtál és kimaradtál: szóval büntettél, bottal kezemre csaptál, mint nádpálcával
a tanító elemi iskolás koromban, megfürdettél a sűrű megaláztatás-koromban, s fekete
lettem, a boldog szóra csacska, mint ráncos kályhakönyökcsőbe dugott légydülledt-
szemű, réműlt, nyivákoló macska és embersorsomat gyötörted és töltőtollamat röhögve
összetörted és rámordítottál lila röhögésfejjel boldogan dühöngve, azt ordítottad:
másképp énekeljek! Vagy szólni se merjek, s míg sorsom teste elé raktad a fénylő
hallgatás-rácsot, mint börtönablakra a vasrácsot, mint elmegyógyintézet külső
ablakkeretébe épített vaskocka-vasnégyzet-rácsot, azt mondtad: énekeljek, mint
az óvodások: „Egyszer volt egy kemence, belebújt a kis Bence, kormos lett a ruhája,
jól elverte Mamája!” „Jól megverte Mamája!” S mindíg voltak innen is meg onnan,
föntről is meg lentről, odakintről is meg idebentről zsarnok szolgáid, emberségre-rossz
cselédeid, akik félve a gyémánttól meg a selyemtől, a szerelemtől és a türelemtől,
a késtől és a könnytől, a reménytől és a rettenettől, az igétől és a fénytől, a haláltól
és a föltámadástól, A Virágok hatalmától, A tékozló országtól, A tenyészet országától,
József Attila sírjától, A halottak királyától, a Gyermekdaloktól, Apámtól, Anyámtól:
csókjuk vipera-marás volt, csókjuk kobra-harapás, eszméletlen ítéletük embernyáltól, emberverejtéktől
fényes, embervizelettől gyászos szégyenkaloda, s az iszonyú vaspántos kövér fa-járom préselő
gyűrűrésein, átizzadt-peremű korong-ablakain úgy lógtak ki kezeim, lábaim,
mint fasatú vastag harapófog-pofái közé kövér facsavarral szorított kecskebéka
mell-lábai és far-lábai, hosszan, rühesen, zöldpettyesen és vérpettyesen, s úgy lógott
ki fejem a koronglukon, mint verejtékező, vizelő, vért és epét okádó fekete rózsa.
És nem gondoltam: ez a költő sorsa! Megszégyenítésem szigorú szégyene: mint nehéz
járomban ökrök, bivalyok, tehenek szelíd, szomorú, foltos, fehér, fekete feje. Úgy
állt ki fekete rózsanyál-csöndbesüllyedéssel, fekete bivalylégydülledéssel, mint
a függőlegesen ezüstcsíkozott, feketecsont ezüstszálkakehely, ezüstbordás fekete bolyhos
kemény papírpohár légyfejből a légy szeme, a tűvel összeszurkált barna gesztenye,
a szúráspontgömbhalmaz barna óriásgesztenyék! Mint a fehér zománcselyem-bélésű,
sárga hártyacsontbelsejű zöldtüskefélgömb zöld bőrcsészék félgömbhüvelyéből
a barna gesztenyék, a tüskés zöld kettétört gesztenyetokból a lakkozott barna
gesztenyék: a légyszemek! Szivemen könnytelenűl ülve virrasztott Dózsa, szivemen a Forradalmár
Szánalom, mint piros lovon és csontig lerágták kezeit, lábait, lábszárait és
combjait, csípője húsát és mellkasa húsát a Ricsajos Emberevők, az Emberhúsra
Kényszerített Áruló Éhezők, még heréit is leharapták és péniszét, és emberfoggal
föltépett hasából fortyogva kiették a húgyhólyagot, a beleket, az ürülék-
tekervényeket és eleven szívét eleven foggal harapták, a Forradalom-testbe
mártott véres arccal és véres fejjel, mint farkasok a szarvasok szivét,
húsát, belét, tüdejét kieszik. És nem tudom, hogy jó volt-e nekik? Jó volt-e ez a
Kényszerített Réműlt Zabálás? Hogy jó volt-e az Áruló Emberszájnak az Eleven
Halállal-párzás? Hogy jó volt-e nekik hitemet csámcsogva, böfögve zabálni?
Hidd el Világ: ez nem volt akármi! És nézett kidagadt szitakötőszemekkel,
kidagadt darázsszemekkel, ezekkel az Összetett Szivekkel, ezekkel az Összetett
Látás-Énekekkel a Megrágott, az Emberszájtól Megcsonkított, a Félig-fölfalt
Szigorú Szerelmes Szánalom, nézett a Legyőzött El-nem-pusztítható Forradalom,
nézte a mohó emberevőket, csak férfiakat, sose nőket és lerágott húsa helyén
a véres sárga csonton virágok szavaztak, és csontjain virágok sugaraztak, Jajrózsa,
Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb, és új hús nőtt mindíg a csontra, a lerágott,
hús helyére, és új szív nőtt a Szerelmes Szánalom mellkas-üregébe. Mert
Virágember volt ő, Virág-Világegyetem, illatos Virágtejútelső, a Virágzó Szánalom
Szeretetszövevénye, ez a Szitakötőszemű Gyémántbuzogány-Bánatkoporsó, a
Hitre-első-Hitre-nem-utolsó! Fölfalhatatlan volt, elpusztíthatatlan, megzabálhatatlan,
megrendíthetetlen! Akár az Elképzelt Isten! És látható és sose láthatatlan!
Mondd Világ: mi jó van abban, ha költőid száját folyékony forró piros viasszal
lepecsételed, mint föl-sose-bontható rejtelem-szívű levelet, ahogy kalapáccsal
a hordó likába a dugót verik: bedugaszolod a költő szivét, hogy ki ne csordíthassa
lényegeit, értelmeit és rejtelmeit? Okos nedveit. Mondd: mi jó van abban, ha úgy taposol a
teremtéstudatban, mint részeg cigány egy láda tyúktojáson, mezitláb, ha árnyékod
mögé bújsz, mint a Történelem Vérvígasz-Vágyviasz rovarrács-kukacszivacs
háta mögé a Gyilkos Agresszió, a Bűnös Sejtelem, ha odabújsz a kukacrács-
döghátra lapúlva, hogy a költő ne lásson? A költő nem bukott el a
csábításon. A költőt nem részegítette meg az
Elől-Szerelem Hátúl-temető, Elől-Rózsakert Hátúl-Sírkukac-szalonnaféreg Temető-
Történelem, mint szent remetét a Látomás Meztelen Buja Asszonya, aki ott
állt előtte az erdei zöld árnyék-napfény rácsfüggönyre szőve szinte, meztelenűl és
hívta szájcsücsörítve és hangosan nevetett. Emlői dagadt piros szerelemgolyók,
fanszőrzete, mint Jézus szakálla, illatos árvalányhajbokor, szeme mint a méhecske
szeme: kettévágott piros csipkebogyó, s a piros bőrkupa szőrös szőke magokkal töltve,
mint piros fazék búzaszemekkel, s amikor átölelte, mintha lobogó tüzet ölelne,
s hátul mintha jégkásába nyúlna, a háton, mintha viperákkal, kobrákkal teli zsákba
nyúlna, mert az asszonyhát fehér szalonnaféreg temetőhát-táblájába fúródtak ujjai,
mint élő lencsefőzelékbe, amely mint az óriás Pipabékanőstény, a Mirigyes Asszonyszivacs:
kutakkal, kutacsokkal, likacsokkal és költőzsák-üregekkel fényesen szitarácsos, s a nyüzsgő
eleven sárszivacs asszonyhát szitaszövetében nyüzsgő halálférgek. A költőszív az, ami!
A költőt nem tudta elcsábítani, meggyávítani se Vak Világfélelem, Győztes
Emberfélelem, se a Tűzből és Jégből összeragasztott Asszonytest-Történelem.
Se ölelés, se hajsza! Se asszonyölelés, se halálhajsza! Sárga tojásmag-golyók taposva szétfröccsentett
szeme, csipke-protuberancia lotyadék-bajsza, lotyadékszakálla, ragacskenete
a fekete lábakon, a gyászharang-ujjakon és sűrű üveges fehérjetakony a láb fekete
ujjrácsozatában, mint Minotaurosz orrlikában, a bikafejű emberisten
férfivesszőlocsogása, tojáshéjkupakok, tojáshéj-zománccafatok a fekete lábfejre,
a piros körmökre, a fekete lábszárra ragadva, s a tojáshéjbelső nedves homorú gömb-
szűzhártyája csillog, mint hóesésben a bottal-kopogó vakok, mint omló
rács-sivatag hórostazokogásgyászban fehér vaskampósbottal fehér falat koppintva
verdeső fehér vakok, a vak behavazottak, a vasbot-csápú tántorgó fehér bunda-
lepkék, akik vascsápjukat ütögetik falhoz, szárnyuk rebegő, rebbenő hórács-
lepény, szemük behavazott kék zománcgolyó. Behavazott barna zománc-
tojás. Fehér fészekben fehér zománccsillogás, fehér
zománctojás, fehér porcelándió. Ahogy a hellén részeg mítosz-istenek
taposnak röhögve égitesthalmazon, mint rengeteg puha aranygolyón, a sárga
héliumgolyókon, szines gázgolyókon, úgy a részeg cigány a láda tyúktojáson! De mondd:
mi értelme ennek a barbár könnyű győzelemnek, ennek a Történelem-mögé
bújásnak? Hogy ne lássalak, hogy ne lássak? Mondd meg Világ, miért gyűlölsz
te engem? Hogy emberként emberalakban magamat meg sose mutassam, mert
nem akarod hitem és virágom, mert gyűlölöd a dalt, ha kivirágzik? Összetett Tudatom
bonyolúlt Gyermekdalait. Hogy Gyermeképoszod meg ne mentsem? Hogy meg ne
mentselek, mert azt hiszed, dalommal magamat mentem, mert félek nagyon a Rossz
Haláltól, s mentőöv minden dalgyűrű: szivemen, hogy léted létében gyűrűsen
úszva lebegve fönnmaradjak, s talán a köröttem, alattam hemzsegő csillagcápák
kettéharapnak, leharapják fagyottan csüngő lábaimat, s ott úszik majd az
aranyhit-karikával meggyűrűzött szív, a meggyűrűzött époszi törzs,
mint fénygyűrű-glóriás hólyagmedúza, mint aranykoszorú-karikás óriás madárszemgolyó, mint levegőben
a meggyűrűzött-lábú madár, akinek kék pikkelycsillag lába fölé, a karcsú lila
pikkelytorlódás-pálcika lábszárra, a madár-boka fölé kis fehér aluminium-
szalag-gyűrűt szerelnek, a gyűrűlap függőleges karika-homlokába negatív
préselettel évszám, hó, nap, ország neve ütve, mint az ökör szőke farára,
bika göndör-csigás Apolló-homlokára, bivaly fekete asszonynyakára
a tüzes vaspecsét, az izzó vas-számok, beleégetve a szőrbe, a bőrbe a
körbetűk, számok. Égés-számok, égés-betűk! S a vékony fémvályúszámok és alumínium-
vályú-betűk villogó cérna-gödreiben, a vékony alumíniumléc-partú görbe, kerek
és egyenes csatornák üreggyomrában ködpára, harmatpára, felhőmosoly párapontjai.
Mint az emberújj rózsaszin bőrlécei közt, a léccsatornák vályúiban a letörölt könnycsepp.
S alattam és köröttem gyűrűsen forgó, meredten mosolygó, villanva gomolygó
üvegbaltaütések, üvegfejszenyerítések: a cápaszemek! S köröttem és alattam
a mérhetetlen folyékony üvegpaplan vicsorgó, éhes kukoricacsövei: a cápafogsorok!
Világ: én elhiszlek az érted-szerelemben! Amiért szeretsz, ha nem szeretsz te
engem! Mert érted szeretlek és csak általad vagyok, s akkor vagyok és attól
vagyok, ha körülvesz Léted, a Milliárd Dolog, Milliárd Állapot, Milliárd
Akarat, Milliárd Vágy, Vágyakozás, Milliárd Elfogyatkozás és Megfogyatkozás, Milliárd
Titkolódzás és Kimutatkozás, Milliárd Megvalósulás, Milliárd Izzó Szerelem!
Érted vagyok és tőled vagyok. Ha szeretsz, ha nem szeretsz! Érted vagy velem,
hiszen azért szeretlek, mert vagy valóban, mert általad vagyok emberként,
elmúlóban, a kimutatkozó dologi, természeti jóban, a Milliárd Belémtartozóban,
amiben virágzik az én Tartozásom, mert általad vagyok, s te általam vagy,
s bennem virágzik Minden Tartományod, elmúlásod az én elmúlásom, s elmúlásom
a te elmúlásod, és nem csodálkozol ezen az Összetartozáson, csak az elmevak csodálkozik,
s mondjuk egymást mint visszhangot és visszfényt az anyagterek, árnyütések,
anyag-távolságok s szivemből Létezésed boldogsága szívárog, mint alvó
asszonyom szájából a nyál, mint duzzadt férfi alvó vesszőnyílásából a fehér
méz, és szivedből világszerelem-mosolyom szívárog, mint lehalkított rádióból
éjjel a zene, Bach fuga-éjjele, Mozart hegedűversenye, Monteverdi fehér
Isten-ámulása, Chopin boldog világlét-ájulása, Stockhausen himnusz-ragyogásgyásza.
Szeretlek Virágzó Világegyetem, szeretlek Még-meg-nem-váltott Emberiség!
Szeretlek Anyag, szeretlek Szép Emberi Hűség. Szerelem-bonyolultság, szerelem-
egyszerűség. Szeretlek, ahogy férfi asszonyt szerethet, költő a virágiszony-időt,
férfi a nőt, napfényt a föld, növekedés a növekedőt, múló a múlhatatlant, halandó a halhatatlanságot,
ahogy az Anyag szereti a Világot, Világönmagát, mert Anyagát, halandóságot a halhatatlan
élet, a halhatatlan idő, halhatatlan anyag. Szeretlek mint vakvezető kutyáját a vak.
Nyakörved szíjgyeplőjét fogom Világegyetem. S te engem vezetve járod velem az
Önmagad-Hit roppant térségeit. Látó szemem te vagy Asszony, s a szivedből csírázó utak!
Mert téged szeretlek, mikor a világot, s a világot, mivel téged. Hiszen a kettő ugyanaz!
Szeretlek te Kettő-Ugyanaz: Asszony-Világ! Szeretlek te Ugyanaz-Kettő: Világ-Asszony!
Szeretlek Mérhetetlen Mennyiség, Létre-tülekvő Súlyos Könnyűség, Könnyű Súly,
mindenféle Megvalósulás-Anyagparázs, Szerencsés Türelem, Lebegő Rohanás,
Önmagad-szivébe-zuhanó Ősfénycsóva-Ájulás, szeretlek Mindíg-Újulás Ugyanaz-
Megvalósulás, Tökéletlen Tökély, Anyagakarat Szerelmi Kéj, Milliárd Érthető
és Nem-is-érthető Módosulás Anyagfegyelme, szeretlek Világegyetem-Elme
Gondolatszerkesztő Éposz-váz Gömbiránya, szeretlek Űr Virágzásbizalom-Aránya,
Szférák és Rétegek, Hártyák és Térfelületek, Terek Összetett Összességhiánya,
szeretlek Épülés, Építkezés Formapontos Anyagbeszéde, szeretlek Fény Szenvedélye,
Sötétség Tündérköteléke, Láthatatlan Váz Minden Világegyetem-csontja, szeretlek
Csonka Bóbitaláng, a Mindenségszövedék Különös csöndrács-szövetében
gyémántszáradék Gyopárvirág, a Mindenség Tűzavatás Függőkertje, ahogy égsz,
mint Halottak napján a temető az éj feszítőkötelén lebegve, fényponthálólepedők:
az ür függőágyai, az Elemi Sötétség két hiányszigetébe ültetett ősfa láthatatlan
ágaira kötözött fényrácslepedők, lazán kifüggesztve behorpadt tűzrácskendő-
világűrfüggőágyak, amiben az Idő ellehetetlenülő, gőgicsélő, nyafogó, nyivákoló
Tömbjei hevernek, mint szőlőben a két cseresznyefa, a kéklila bőrű fák ágboga
görcseire kötözött fehér batyukendőben az újszülött gyermek. A faágakra hólyagosan,
lazán kötve a fehérvászon batyukendő, abban a lazán-kifeszített fehér vászon-
hólyagban a gagyogó, gőgicsélő gyermek, abban a fehér kendőszárakkal
fölfüggesztett vászonlepedőkosárban, oly boldogan, mint az anyja hasában, s kis
arcán, kis kezén, piros bögyén, vagy piros vágás-lepényszigetén a cseresznyefalevelek
zöld árnyékpöttyei, meg a lombon átrácsozott fény pöttykockahálói súlytalanúl
rezegnek, szempilláján mint vércsöpp a nyár, a gyönge szőrre alvadt katicabogár,
s zöld légy ül jobb lába meztelen nagyujján, s néz az aranyzöld cseresznyefa-
lombemeletlétra fénypontrezgésüregeire, mint csöpp zöld kristálylevelibéka. Néha
a fény lengeti a függő vászonbölcsőt, néha a surrogó kék szitakötőszél, a zizegő
sárga szöcske-szellő, néha anyja löki meg a horpadtra-bágyadt fehér vászon-
függőágyat, s ring, leng lassan a fölfüggesztett vászonhólyag a tücsökfej-fekete
asszonylökésben, a kékpipa rózsapöfögés könnyű nyári szélben, mint behavazott
akasztott szűzlány a havas akasztókötélen, mert felkötve a liliom, a hóvirág,
a gyöngyvirág, s röhögnek az idegen katonák, s a fölakasztott fehér liliom alatt
szétterpesztett lábakkal áll a Gyilkos Buzgalom, s társaival lefényképezteti magát,
a függő hókoporsó-lányt, meg önmagát, ahogy áll alatta, jobb mutatóujját géppisztolya
ravaszán tartva. Ez is vagy Emberiség? Elég? Nem elég! Mert nem elég
kimondani: volt ami, de azt tegyük, hogy többé ne legyen! Ó, Mindenség izzó
csillagrács-függőágyai: tejútak, galaxisok, galaxishalmazok, galaxisszövetségek!
Űrben-függő hálórács-fénylepedő testetekben hever a gőgicsélő nő-idő, nőstény-idő,
a bömbölő meztelen férfi-idő, hím-idő! S ez a fekete űrfákra, végtelen fekete
angyalderekakra, angyalkezekre kötözött fényponthalmazrács-függőlepedő,
amiben az Anyaggal Történő Idő lusta, léha Viszonylatai hevernek, mint szőlőben
fákra-kötözött fehér batyukendőben a gyermek, mit tud az emberről, az emberi nemről,
az emberi szerelemről? Mert mit tud az újszülött, vagy csecsemőgyermek az emberről,
az emberi nemről, az emberi szerelemről? Mit tudtam én létről, hullásról, munkáról,
költészetről, halálról, napfényről, holdfényről, a csillagos égről, a nyári kék égen
az óriás krétapénzről, a Holdról, meg más természeti és emberi viszonyról, a jóról
és az iszonyról, mikor ott függtem a szőlő cseresznyefái között, a lilabőrű
ágakra kötözött batyukendő-vászonkosárban, s anyám kapált, délben megszoptatott.
Kivette kigombolt ingmellényű ruhájából kicsi mellét, s mintha szivemben
volna valami emlék, pedig az a pillanat még csak a nem lét volt a létben, a
függőbatyuból kivette nyálas, pöcsöcske meztelenségem, a cseresznyefa alatt
az ólomforgács földre ült, az emlőgombot mohó számba gyömte, tömte, az emlőgomb
szőrpihés piros körte, bal keze mutatóujjával s hüvelykujjával a pici
mellgolyó párnacsücsök húsát nyomkodta, gyötörte, jobb karjában meztelen
kicsi testem, jobb tenyerében szőke gyermekláncfűpehelygolyó fejem. Én meg
híztam a sovány tejen. Fogatlan számban a csecstest csipkebogyós párnacsúcsa,
köröttünk zöld legyek, fekete legyek, pepita legyek, piros legyek, kék legyek
zengő, zúgó, zümmögő zománckoszorúja, fajanszkoszorúja, üvegkoszorúja, vaskoszorúja,
borostyánkő-koszorúja. Rajtunk tűzpettyek, zöld árnypettyek rezgő tündérborúja,
szöcske hártyázott szőke selyemcsattogással, szöcske villant sárga hártyaóra
ketyegéssel, varjú rikácsolt, a nyár fekete halál-lobogója, rigó fütyűlt, mint
cukorsíp a búcsúban, a lapos kanalasgémcsőrű, koponyatető-orrlikú piros
cukorcső gégéjében piros cukorgolyó, vérpettyes szőke hártyacimbalmok szökkentek
hártyásan, szögletesen szállva, szöcskefejű ugróvillás állathegedűk, a pacsirta
fönt a kék szikragolyó mellbimbójaként, mint éneklő dió, kis rózsasíp vesszőmre
nagy zöld sáska ugrott, mint egy zománc-szív-tekintetű zománc nagy A-betű,
zöldzománc csévekardrugó-potrohú, zöld zománc-cérnaszál koponyabajszú,
zománcsziromsaláta-majomsegg-páviánseggszájú szívalakú zöld porcelándugó,
az volt a feje, s szájlábai koszorúsan, körben a szájszívcsücsök-zabálólemezek
zöld porcelánrózsájából kinőve, mint egy zöld koszorú zöld tulipánrózsái, mint
könyöktől körküllősen mozgékony zománcdrót pálcikakezek, és éppen nem
vétkezett, nem volt bűne semmi, nem akart rabolni, fosztogatni, enni, csak ült
és nézte zöld kristálypázsitszív-duplaság szemmel, zöld porcelánháromszög, zöld
zománc-áhitat mereven a neki látható barna déli harangszót. És én mit se
tudtam arról, mi van, csak jó volt, csak jól éreztem magam, mit se tudtam magamról, meg a
létről, mit se tudtam erről a szép egészről, mit se tudtam nyári árnyékban
ülve szoptató anyámról, se a pelenkáról, se a vizeletbugyogásról, hisz anyám
is leguggolt nyögve, s arany-karddal a földet habosra döfködte, mit se tudtam
a déli harangozásról, meg a lélekharangról, ami odacsöngött az elmúlásból,
mint messzi Túlvilág sötétzöld szemgolyójából kinőtt harangfürttornyocska
gyöngyvirág, a Túlvilág pupillaperemén, a világűrfeketén, a fekete korongszigeten,
a széleken, a sötétségszeleten kinőtt buddhista fehér növényporcelánharangocska-
torony, s a pupillatükörben hajlongott haláltükörképe fehérszárazon. S mikor
a lassú tehénbőgés este barna árnygőzével anyám szívében a beszélő csöndet
megkereste, s bekente szive bőrét barna viasszal, mint szilva bőrét, a sötétkék
mosolyt a természet fehérebb növényviasszal, hogy ujjbögyöd bőrlécörvénypajzs
lenyomata a viaszos sötétkék szilvabőrön, mint fehér papíron a bűnöző
indigópárnába nyomott ujjainak ujjlenyomata, a pajzsos lila recekoszorú, a
pozitív recegömbléckorongkoszorú, a nem-lesz-vita!, pedig nem vagy bűnöző és
nem vagy bandita, se túsz-szedő, se terrorista, a sötétkék szilvabőr mégis gyermek-
ujjlenyomattal lepecsételve, mint mikor kék bélyegre ütnek postabélyegzőt fehér
borítékon, s a bélyeget koszorúgyűrűsen átszövi a fekete pecsétnyom, mikor
anyámat a tücsökálom-gyászfröccsenés este cirpelve csöndbeszélő szivében
belepte, mint villanydrótot az őszi fecskék, mint mezőn gázoló napszámos meztelen
lábszárát a füvibolhák, növénybolhák, mikor a Nap piros tehénszeme, albinó ökörszeme belefulladt a
lila hegyhátba, eltűnt, mint piros meggy cianótikus gyermekszájban, mint
szívbeteg gyermek indigó-ajkai között a piros cseresznye, ahogy 1514 forradalom-
futása fulladt piros rettenetszemgolyókkal az ellenforradalom egyházi lápba,
Dózsa György izzó vastrón-vonítása, a szétzüllő seregek röfögő sárkortyolása,
sár-úszóhártyás csapkodása, fekete sárbéka-úszóhártya-kezű cuppogása,
mikor anyám homlokára ült a Hajnalcsillag, anyám fekete homlokára
a Hajnalcsillag, mint piros szitakötő és sírni kezdett, mint elveszett gyermek
a gyertyafény-lepedőben, a Halottak-napja-temetőben, mint egy piros angyal
fekete látomásmezőben, fehér fejkendője alatt: hátára vette a batyukendőt, a
fehér batyukendőben hátára kötött engem, hátán a gyermekszuszogó-gyermeknyafogó
fehér vászongolyó, nyaka vászonjáromban, vállain, hónaljaiban átvetett,
átfűzött vászonpántok, mint a járomfa, járomszögek, a vászonpántok elől,
két melle között csomósan máslisra kötve, lógtak a fehér vászondenevérek, a
fehér vászonlepkék, kapáját bal kézzel fogva bal vállára vette, jobb kezébe
a kék tejeskannát vette, bal könyökére vesszőkosarát vette, s elindúlt lassan
gyalogosan hazafelé. Lila árnylapok, lila árnybércek, lila árnyszigetek,
lila árnykötelek, lila árnyképletek között ballagott velem a térdig-por úton,
mint emberiségbatyuval a hátán a jövő évezred felé a Történelem, az
Egyszerű Asszonyidő-Történelem hátán csüngve, majomkölyök majomanyja hátán,
mentem én is, mert vele, még nem volt bennem semmi figyelem, sem értelem, ballagott
a vastag ólompor országútszőnyegen, hogy mire férje jön: otthon legyen. Mint kis
barna tehén, akinek fekete ősi csillagbuborék-szemén az est lila sziklaszakadék-
árnyai, mint vékony ifjú munkás-Szűz Anya. Még munka várt rá, s talán szerelem.
Asszony: mi lenne nélküled velem? Nélkületek mi lenne velünk: Asszonyok?
Hiszen fénylik és ragyog minden választott dolog, amit kezetek kezetekbe fog és
meghal minden, amit nem érint teremtő boldog ujjatok, amit nem simít okos
szép tenyeretek, világ elsői, ti, világanyák, világasszonyok! Hiszen gyönyör-csiszolat
testeteken át, mint nagyítólencse csiszolt üvegtekintetében látjuk fölnagyúlva a
Törpe Halált, ahogy a nagyítóüveg fénylencse-szemében mutatja minden rejtett
pórusát, rügyét, drótszálát, ágát, pikkelyét, szem-szemcséjét, szájdróttasakját,
kitinvonalát, szőrcsík-mellkastaréjvonalát, lepedékét, hártyalángját és rühfonalát
a lencseüveg lángjában megnagyúlt bogár, amely egy gombostűre tűzve, (a tű
a dugóba) meredten lebegve áll, széttárt csontrece-bordás szárnyaival, a barna
szőrös kitinkanáltollakkal, mint szétfeszítve fára szögezett karjaival a kereszten
Jézuskirály, ahogy csüng a keresztfán zöld viaszbéka-teste, szakállas varangy, fejében
a sötétzöld Nem-Reményben ragyogó barna hólyagdugók, pápaszemes maki-
szemek, óriás aranygyűrűs szappangolyók, mint pezsgősüvegbe félig bedugott
gomba-dugók, s kloákája csücsöri fehér rombuszerdő-mirigykéregrózsa! Ó, mi
lenne nélküled velem Szépen-Virágtűzözön Feleségem? Nélkületek mi lenne
Velünk: Asszonyok? Kezetekben, mint a boldog könyvlapok: fölnyitható szivünk!
Ó, mi volna Asszonyok nélkül a Lét, a Sein és Dasein, az Ittlét, a Lét, az Időlét,
Emberlét, Öröklét? Mi volna nélkületek, Asszonyok? Lenne az Örök Világegyetem-
Nőiség, a Világmindenség-Asszonyiság, ha a Teljes Teremtő Nőiség, Egyetemes
Termő Asszonyiság nélkül kéne lennie? Lenne a Világ? Lehetne-e? Hiszen a Terméketlenség Vak
Halálgyönyöre lenne csak, ha nem közös ügyünk, az az asszonynélküli Őstudat-
Férfisivatag, az az Önmagát-gyászolni-se-tudó Világvak-Bűntudat, az az
Elferdűlt Egyoldalúság, a Világ Végtelen Kő-köre, mint százezerbilliárd világlét-
köszörűkő, ami halottan forog, mint özönvízben a fölfújódott, döglött állatok, a tajtékos,
sárga szennyes hömpölyegben, vízzel fölfújt, kidagadt-érfonatú szőrbuborékok, emberszemű
betoncsókok, csecsemőszemű virágcsokrok, fodros véreshurkalángok, elefántok, orrszarvúak, vizi-
lovak, zsiráfok, s mindenféle földagadt Assziszi Szent-Ferenc-szemű állati salak,
hangyászsün, tapir, tatu, orangutáng, gorilla, zebra, a fölpuffadt természet-ámulat,
s a Semmit élezi, csiszolja, köszörüli, a Semmi Pengéit
élesíti, s kemény kék sziklacsokor-lángfröccsenet lövődik ki a Közös Gyászból:
a Halál és a Semmi köszörűkő-penge találkozásból. És nem termékenyít és
ki nem elégít ez a kő-fém csók, s a Kopárságnak nincs öröme ebben! Ahogy
Istennek se volna, ha volna, ha van. Asszonyom, ha szerelemben tebenned oldom
föl magam, mert gyönyörrel elfakadva benned, emberi létem borul veled
lángba, nemcsak testem gyönyör-rab homálya, s azt is tudom, mi a Világ-Képzelet!
Világegyetem-Asszonyiság, ha belédoltódik hitemből a láng, mint testemből
a lövellve kifakadó teremtés-szomjúság: boldog vagyok, mert boldoggá tettél
engem, megszültél, tápláltál, fölneveltél, hagytál lenni lennem, hagytad, hogy
költődként belédomoljak, s testedben-terjedve, tebenned-erjedve, létedbe-
ernyedve kimondjalak téged. Kimondjalak Téged Önmagadból! Megvalósítsam
Örök Anyagodból, ami szavam nélkül csak Hiány lenne abból a Szerelmes
Teremtés-akaratból. Keringene, fénylene, pörögne, dörögne, spin-je
lenne, önforgása, rácsa, gomolygó lehetőség-forgácsa a Fekete-Időnek,
az Űrnek, az űrben a gáznak, a tűznek, az atomoknak, elemi részecskéknek,
egyensúlynak, bomlásnak, a terjedő ritka térnek, minden tartálynak, tartamnak,
tartalomnak, edénynek, erénynek, csomagnak, erőnek, mezőnek, ereje, haszna nem is lenne másra.
Csak közösünk a Világ Megmaradása! Hisz az ilyen Önhalál-Időnek nincsen
megtermékenyíthető asszonyteste, petefészke, petevezetéke, méhe, mint a boldog-
asszonyiságú nőnek! A Mindenségnek te vagy szülőteste és örök csomagfoglalatja,
te Világok Megszülője, Anyja, Időtlen Tartálya: Végtelen Asszonyiság!
Ó, mi lenne nélküled veled: Világ? Ó, mi lenne velem nélküled: Asszony?
Mi lenne velünk nélkületek: Asszonyok? Szeretlek Világegyetem-Nőiség és
szeretlek Boldog Asszony-Szőkeség. Ahogy az Eredendő Bűnt Isten szerette
a Teremtés félig-megírt Époszában. Az ember által az emberiség azért van,
mert az ős-szerelmet testével elkövette, s azért van az ember által a Konok
Anyagösszesség-Világlét, mert szerelmével az ember megismerte. S elfeledte
steril szégyenét. Azzal oldotta föl Létté önmagát, hogy megcsókolta a Természet
sötétben szorongó anyagát, azzal győzött a gyönyör a kopár fényen, hogy átcsókolt
a Változó Tüneményen. S lett a Szikár Szerkezetnek megterhesűlt, virágzó Asszonyteste!
S lett élő minden, ami léthalott volt. Halandó minden, ami múlandó volt.
A Szerelem érettünk zuhog? Mi lenne nélküled velem? Nélkületek velünk: Asszonyok?
Hiszen minden, ami boldogságba fog, általatok van, tőletek van minden, ami dolog és
ti szültök meg minden láthatót az emberi és nem-emberi sorban, és lényetek minden
gyönyörű ténye ott fénylik minden létező állapotban, a jelenségben és a dologban és a
halottakban is ott ragyog, a haláltestben és a halálmosolyban belőletek, ami emberi
fény volt, a Mindenség bonyolúlt küldeménye, nem az égbolt, de annak minden angyaloktól
kiszidolozott rézedénye, minden égitest fénylő körülménye, mert
a halottakban sugárzó fénygolyó van, mint egy meg-nem-szilárdúlt égitest,
a holtak szivében párolgó kristálytojás, védhetetlen és véghetetlen gömblobogás,
mint madárfészekben frissen-tojt madártojás, mint észlelet a körülményben,
a ti testetek szülte örök fény, a hervadhatatlan tiszta béke, kinyíló, s bezárt,
s újra-kinyíló testetek halált-legyőző gömbsugarakban virágzó feledhetetlen folytatás,
s az sugárzik át húson, csontokon, a csontváz-halálhárfa sárga hajnalán,
a halottak testén, halálmosolyán, hiszen ti szültetek minket
a világra, s általatok vagyunk egyenként nem-árva, miután megszülettünk, mióta
megszülettünk, a belső fényből a külső fénybe estünk, mert testetek belső fényébe
zárva, a lebegésben fordítottan kuporogván állva, nem gondolhattunk még a halálra,
és nem is gondoltunk a halálra, hiszen hogy is gondolhattunk volna, hiszen a magzatnak
nem az a dolga, hiszen a magzatnak más még a dolga, a megtestesülés, a növekedés, az
anyatestben-beteljesülés, s gyűrötten, véresen a világra omolva lettünk a nekünk-új
fény halandói akkor, alkonyatkor, éjjel, nappal, vagy virradatkor, lettünk, hogy újra
titeket szeressünk: Asszonyok! Ó, Asszonyok, mi lenne mibelőlünk nélkületek? Nem
a Lét beteg, de a férfigondolat, ha önmagát az Elmúlásba zárja, s nem oldódik föl
testetek hasított vérző gyapotcsillagába szúrva meredt könnyező szivét, ha nem szóródik
szét űrbe-tárt leveles gyapjuszív ágyékajkú testetekben, mint csókjával, aranycsokrával
tiszta fény a késsel hasított, baltával vágott virágzó húslevelű sebben, mint a hajnal
piros hüvelyében az űr bárányfelhő-redős kék csigaszeme. Hiszen tőlünk-nemzetten
termékenyűl a Végtelen Nőiség, mikor Egyetlen Testében dagadni kezd a gyönyörű
Belső Buborék, a Világtartály Magzatburok, s abban a hártyahólyag-határfelületű
vízdaganatban nő, növekszik, összecsomagolva kuporog, lebeg a köldökhöz ragasztott
vastag vérkötélen lobogva és forogva, pelyhesen, szőrösen, szempillásan, rózsakéken
összecsomagolva az Eljövendő Emberiség! Hiszen ti szültetek mindent, ami
Világ, ti szültetek meg Asszonyok! Hiszen te szültél meg mindent, ami Világ:
Világmindenség-Asszonyiság. Belőletek vagyunk boldogak, vagy boldogtalanok:
Asszonyok, belőled zuhant ki jajgatva az Eredendő Szomjúság, gyötrődő tested
vonagló, szőrös, lebenyesen fodrozva táguló, tág véres hús-szakadék kapuján
forgott ki véres néma arccal, véresen összegyűrt arc-tudattal az Eredendő Láz,
a Halandóság Véres Arcú Gyönyörvirága. Az újszülöttarc mikor a tág, ürülő
hüvelynyílásban gyötrötten kibuggyan, s azt csukott-szemvigyorral betömve bezárja,
mint a Cyclocosmia-pók hátsó testzáró napsugaras, körben csillagosan bordás, kitinléces
és kitinvályús korongrózsája, aminek emberarca van, két tányérszeme, régi Hold-
ábrázolás szája, Hold-ábrázolás rézkarc-mosolya, mint egy Verne Gyula-regényben,
mint Agamemnon király véres gyűrt aranyhártyalemez halotti maszkja, ami úgy készülhetett,
hogy a nyálkahártyavékony aranylemezhártyát a halott-arcra tették, mintegy
ráterítették s aztán hüvelyk s mutatóujjal az arcra nyomkodták a hártyalemez
aranypuha-zsebkendőt, s az kidudorodott, ahol az orr, behorpadt, ahol a halott
mosoly, ráncos dióként kigömbölyödött, ahol a szemgolyó, redősen gyűrten besüppedt,
ahol a száj ajakívei szirmosodtak, ércléces lett, ahol a szakáll szőrlécei, még pórusai
is a homlokon, szemhéjon, mint a Hold kráterpontjai, elvakart bárányhímlő-sebhelyei!
S a puha gyűrt aranyhártya külső felületén, a halotti álarc aranyhártyabőrén,
a dermedő viaszpuha anyag lemezkúpján és lemezredőjén, a halántékhorpadáson,
s az aranyhártya-homlokon a hüvelyk és mutatóujj gyűrűs, félív-szálkabordás
bőrléc-lenyomatai is látszanak, mint agyagsárban a kocsikeréknyom, aranyrecelécek
és aranyvályúk gömbörvénycsoportja, mint félbevágott hagyma évgyűrű-arca, mint kettéfűrészelt
akácfa évgyűrűi, mint hamvas szilvát ha megfogunk, s a kék bőrön ujjhegyeink fehér
viaszpecsétje, az ujjlenyomat árnya, mint röntgenfelvétel fekete celulózlapján
a mellkas fehér csontszárnya, a csigolyák csipkerúdja, a tüdő bokorárnya, a szív homályszigetárnya.
Te vagy a Folyamatos Világ Összefoglalása: Világegyetem-Asszonyiság és te vagy, aki
majd lefogod szemem, egyszerűen és értelmesen Egyszerű Asszony-Tisztaság és te vagy
az Idő Tér-szívű Gömbtágulása: Világmindenség-Asszonytest Komoly Virágzása
és te vagy, aki megcsókolsz, ha betegen jajgatok, vagy hallgatok betegen, mert
te vagy hitemben az értelem, s értelmemben a hit te lettél, mert szeretsz, mert öt
éve megszerettél, s mikor előtted megálltam, lángolva kiabáltam, már az
első pillanatban: tudtad, hogy hihetsz szerelmes szavamban, pedig nem
is láttalak három napig, s mikor a telefont fölemeltem, s fölhívtalak,
járkáltam szivedben, mint virágos kertben, szombat volt, szombat, kora-este,
s a Romlás nem járt csillagszivárványlepedő kerted alatt, az Emberlábon-járó
Pokolharang, a Hártyaarcú Sárga Hang, a Kést-szorító Árnyék-Bitang,
a Settenkedő Fehér Fagykutya, a Hazugsággal-töltött Bohóckalap és Bohócruha,
a Rühes és Ótvaros Sátánkevély, és azt mondtam: szeress, azt mondtam: ne félj,
szombat volt, szigorú gyöngyházköd kora-este és volt már a Világ és nem a
Halott, a Halott a földbe visszamenekűlt, fekete-kontyos csontváza sustorogva, fortyogva,
forrva, földdel hömpölyögve befolyva sűllyedt vissza a földbe, tavaszidőben,
a Farkasréti temetőben, mintha sűllyed a kettétört hajó, s kiugrálnak
belőle az emberek: kiugráltak a halottból a Hétköznapok és
az Ünnepek, kiugráltak sikollyal bolyongva óceán-haragomba a Halottból
az Elrejtett Pillanatok, az Eldugott Idők, a Férfiak meg a Nők, a Titkok, Bűnök,
Gyűlöletek, Csodák, Csodálkozások, Szégyenek, mint az ostobaság, s szétszórtan szétlazúlva
süpped az őrjöngő, kékuszony-toronyhemzsegés, kék vízvitorla-hólyagzás-terpedés, kék viziszárny-
iszonyatverdesés tenger puha anyagközönyébe, mint ahogy álomba hull az ember és
azt hiszi, az a béke, a csöpp száraz asszonygyermek-csontváz a földhúsba mélyen beleégve,
a visszafogadó anyag gyöngyrobbanás halálsebébe, mint megkristályosodott ősi gyanta-
mézbe síró ős-szúnyog, a pici piheláng-bodorfelhő-üregszelvénycsővirág, s átlátszanak
a megkristályosodott ősmézhús rögirgalom-diadalán az emberszívre-falánk pici
szájszervek, a gödörnyelv kifújt hártyacső-elefántormánya, a szúnyogmellkas szőrös
kitinviasz-dolmánya, puha kocsonyaselyem-réklije, a szúnyogcomb-drótmuszklik,
és a selyempihe-ing, a kitinkéreg-pruszlik, az alsó-állba csövező vérszívó-dárda, s a
szemek, mint két fölnyitott korongüveg piros halikra, zöld gomba-
penésszel, ólomkék fonalgomba-agytekervényürülékkel benőve, s a virágzó bolyhos csápjegenyék,
mint lángpihe nádbojtok drótpálca-nádszáron, mint páfrányos pamutpihe-szökőkutak,
mint megkövesedett füst, mikor máglyán ember ég, mint bóbitásan föltoronyló hótölcsér,
forgószélben föltoronyló s kalászos füstkoszorúkban visszahulló zöld hó, piros hó,
mint ágaskodó megkristályosodott bálnafújás, mint halottaskocsit húzó gyászlovak fején
a fekete csótár, a fekete tollbóbita, a fekete lobogáscsokor. S sárga üvegszelvénycső
vízszintes teste, mint egy kiszőrösödött barna kard, s abból hosszan kilógva a lábak,
mint szögletesen hajlított rozsdás drótbokor, üvegszúnyogfa, pihebolyhos üvegkardocska
ritka drótsöprű gyökérzete. Igy él az Ünnep-Leső! Igy látom én a Halottat a földben,
a Farkasréten a temetőben! Mint ős-szúnyogot, az ősi zokogót a szikrázó ősi
borostyánkő-rögben. Az a Halott! Ilyen Este! Szombat volt, testmézes hatalmas
halpikkelyragyogás kora-este. Szombat este volt. És elment a Halott. Visszament
a Halott halottnak a földbe! Itt ült a szőnyegen nevetve. A cigarettázó Halott.
A cigarettázó Csontváz! Beszélt a cigarettázó Halott. Beszélt a cigarettázó Csontváz.
Azt mondta: „Legyőztelek!” Azt mondta: „Megvertelek!” Azt mondta: „Agyadba
fújom a halálfüstöt, szívedbe fújom a halálködöt, azért cigarettázom!” Azt mondta
sikoltva: „Mért nem takarsz be, fázom!” Azt mondta vicsorogva: „Élek és
cigarettázom!” Azt mondta viaszhangon fehéren motyogva: „Megátkoztalak!”
Azt mondta csont-ujjaival sárga szalmavirágkoszorús csont-homlokán dobolva: „Sárga csontjaimba
mártalak!” Azt mondta sötét hullavígaszt köpve: „Tedd le a tollat örökre!”
Azt mondta, a levegőt indigókék márványpálca-ujjaival pödörve, mint
hosszú férfibajszot, a levegőt csontkérdőjel sárga ujjaira tekerve, mint válláig-
érő ősz bajszát öreg Kossuth-baka: „Nem tudtad, kihez jöttél haza? Nem
tudtad, hogy cinóbergálickéken lógok a piros selyemkötélen!” Azt mondta
nevetve sárga viasz-szegényen: „Szar vagy az emberiségen. Hazúg, mert költő,
szegényem!” Azt mondta a kék levegőt, mint konyhakést markolva: „Aki
idejön hozzám, megölöm azt!” Azt mondta halál-szája tizenkét parázspontja,
mert szájában tizenkét égő cigaretta, hogy büdös volt, füstölgött tőlük a csontja,
s szája fehér cigarettaküllőkből tizenkét parázs-szemgolyójú füstölgő szempilla,
s fehér bodrokban ömlött ki a füst az összepréselt száj cigarettaküllőrésein,
mint a gomolygó, fodrozódó, gyűrűsen karikázó, csigásan lazulva föltekeredő
kín, mint a szent füstölő ezüstpáfrány füstje ülő aranyszobor-Buddha-asszony nyitott
aranyüreg-száján, páros arany-orrlikcsövein, a szemgolyók aranygömb-köldökén,
a pupillák pici korongrésein, azt mondta halálvulkánként füstölögve: „Átok reád, és minden élő dögre!”
Ült a szőnyegen, mint egy csuklósan, hegyesen összehajtogatott fehér alumíniumdrótszobor,
mint egy óriási alumíniumdrót-sáska, válláig fölhúzott térdeire könyökölve, mint
egy alumíniumdrótszobor-szöcske és merev dróthálószívzsák szöcskefejében
a rácsszöglet-üresség szitadombszemek cellahézagokkal fénylenek, mint az
üres üvegek, mint az ablaküvegnélküli dróthálós ablakkeretek. Aztán fehér
drótsziszegéssel, égő alumínium-levegőütéssel, égő alumíniumdrótszoborszöcske-
zizegéssel semmi-szárnyakkal pattanva fölugrott, mint fénybe a sáska,
s vissza se nézve, vissza se kiáltva az alkonyat petrezselyemzöld árnytüzébe
olvadt. Mint alumínium 1-Forintos, ha nehéz zöld lángban, sercegéssel
zörgő zöld parázson elolvad. Áterezve ezüst repedéscsók-gyűlöletével az alkonyesti sárga Holdat,
beszőve szálas alumínium-csurgással a madarak alkonyi hallgatását, a
virágok árnyékagy kék ásítását. Beszőve a zöld alkonyt alumíniumolvadék-
erekkel, olvadt alumínium-pelyhekkel, ezüst hártyabélyegekkel. S a
Zöld Alkony, meg az elolvadt halott egymást ezüsttel, petrezselyemalkonyzölddel
összeszőve lobogott a ziháló kőgégéjű város fölött a kéksárga, piroszöld, lila-arany
neontűz vegyi fényben, mint ezüst-fonállal hímzett szárnyú zöld óriáslepke. Ez volt
a Megváltás-Este! Utána csak a cigarettafüst maradt. S az est fölött a tiszta ég,
mint kék madár tolltölcsér nyaka, a kék zománcpihetollak pikkelytorony-fuvallata,
s a palásan egymásra-boruló kék tollpikkelygolyó madárfej aranycsipke-gyűrűs
merev piros üvegutánzat-szeme: a Hold! Mekkora a madarak szeme?
Nagyobb sokszor, mint a madár agya! Sokszor akkora, mint a madár agya!
Mekkora a madár szeme? Sokszor nagyobb, mint a madár agya! Szombat volt.
Szombat. Virrasztásom alkonya! Virrasztásom utolsó alkonya! Mekkora
a madarak szeme? Sokszor nagyobb, mint a madarak agya! Szombat este volt.
Szombat. Föltámadásom emberhajnala! Ugye tudod? Ugye tudod? Ugye tudod?
Ó, hát mit tudtál te akkor még rólam, mit tudhattál te rólam, amikor megláttalak?
Mit tudtál rólam, hisz mit tudhattál rólam, és mit tudhattam rólad én,
mikor ott álltam Szőkeséged Szelid Küszöbén és mosolyod kértem és fogni pontos
kezed? S arcod egyszercsak vetkőzni kezdett, mint most vetkőzöl a szerelemben,
s mikor a ruha, a kisnadrág, a melltartó, az ing a földre lehull, s ott állsz ruhátlanúl,
meztelen tested mosolyába csavarva. Mint a hajnal a fény harmatos kendőibe
csavarva! Vetkőzni kezdett az arcod. És sorra a földre lehulltak és összetörtek
csörömpölve, mint fehérporcelán hártyahólyag-petróleumlámpabúra, ha a földre
esik, s széttörik csilingelve fehérhártya-porcelándarabokra, sorra a földre hulltak
arcod szomorú ásványi fedőrétegei, a fehér hártyacsönd, a fehér hártyaszorongás,
a fehér hártyabizonytalanság, a fehér hártyakórház, s megtisztúlt arcod, mint a
Szép Sejtelem! És kék szemed, mint egy boldog fényüzem, munkálkodtak kék
szemedben a sugárpont-cikkanásnyüzsgés szerelmi fények, mint az Isten
kék szeméből megszülető emberi teremtmények, munkálkodott a pontos kék
fényszorgalom, mint egy boldog gyárban emberi, gépi buzgalom. Ez vagy te és ez
vagyok én. Aki valaha azért voltam szegény, mert társadalmilag szegénynek születtem,
s szivemben kisebb volt az emberi gyász, mint létemen a társadalmi tudatos
elnyomás! Mert nem a szegénység volt a Tiszta Rossz gyerek és ifjúkoromban,
az el-nem-viselhető gyűlöletes, de az, hogy azt mondták: ez a természetes,
a homály-alatti homályban élni, hogy így rendeltetett, hogy ne gondoljak másra,
költészetre, társadalmi elnyomásra, kivágyódásra, vagy panaszkodásra, de úgy
vegyem annak azt, ami van, hogy a homálytömeg alatt ellapúlva érezzem jól
magam, éljek, mint tengerfenék-mélyi hal társadalom-mélytudattal, mint
hal abban a testére-nehezedő 11 000 méteres mélységű vízalattban, a Társadalmi
Mélytudatban, mint egyméteres bimbócsápszemű ezüstláng kardpenge-hal, akinek
égő villanykörte-bimbószeme egyméteres csápon lebeg ki kődoboz-koponya homlokából,
mint a maki-szemű, két óriás szappanhólyag-szemű szúnyoglárva-hal,
akinek szemhólyagában, a dülledt őshártyagolyóban arany-levelibékák lebegnek,
mint sárga, piros, zöld kaucsuklabdák vízsugáron, mint apró vízszökőkút
hajlottan visszaomló pálmafalombtetején a pingponglabda a Vidám Parkban,
mint gyertyalángok, s ragadozó szája kobrafogsorú, kőszitazsákfeje iszonyú
tátott kőlángzacskó! S éljek úgy, a Tömbtenyészet alatti Mélytenyészet Víg Rabjaként,
gyermekeim leendő apjaként, hogy ott lenn bolyongva ragadozzak, ha tudok,
máson változtatni úgyse tudok, mert a Társadalmi Rendet megváltoztatni nem
lehet és nem szabad! Ezt parancsolja a Folytonos Történelmi Erőakarat, a
Fölöttem Tenyésző Magabiztos Vagyontörvény és Biztonság-Indulat, meg az a fajta
Történelmi Gőg, az Örökölt Jog Gőgje, hogy nem kell változtatni rajta, mert jobb,
ha így marad, s változtatni érte nem is szabad! Hisz többre nem képes a szegény,
csak amit tehet! Ezt mondja Istened, meg Uralkodó Réteged, ami a Szövődményes
Szövevény-Hatalom! Én tudtam, hogy nem így akarom! S azt is tudtam, hogy fölszabadítom
magam, ha nincs Társadalmi Megváltás, ha van! S te tudtad-e akkor, hogy már szeretlek,
amikor megláttalak? Úgy néztem rád, mint a vak, akinek hirtelen meggyógyúlt
szeme, s lát újra mindent, ami a Létből látható, s már nem csak a látottat
képzeli! S nemcsak képzeletével fogja, tapogatja a csillagot az égen, de látja
újra, ahogy most is nézem, 1983 augusztus 14-én, és sárga kristálytűkkel,
zöld tűkristályokkal szúrkálja szemem, agyam és minden véredényem az augusztusi
űr, s elképzelem, mi lehet ott túl-túl-túl a csillagidőn, ott az égitesteken, van-e élet,
vagy tudatos lény a világegyetemben, s ha van is, már sose láthatom! Mert meghalok.
Mit mondotok ti, csillagok? Mit őriztek ti, csillagok? Szent szivetekbe sose láthatok?
S elképzelem: mi lesz a Földgolyón majd az Emberiség után, az Ember után,
mert meghal az ember s kihal az emberiség? Miféle tény, miféle lény és milyen mennyiség?
És a Lét Minősége akkor milyen lesz? Mi marad majd az ember után? Miféle
absztrakt Létezés-zene? Ó, ha odalátnék! Más csillagokba! A Földgolyó-jövőbe!
Ha szemem lenne, mint agyam: olyan nagy! Mit látnék? Mit mutatna az űr-után?
Kihal az Emberi Fajta? Ki akarta? Mért akarta? Tudod-e? Mért ilyen nagy a madarak szeme?
Kipusztul az Emberiség? Módosul az Eddigi Törvény? Mert módosítja mindíg Törvényeit
a Természet! Vagy csak teljesűl a Kozmikus Léttörvény a Kiegyenlítődés Nem-szomorú
és Nem-szigorú Egyenlete szerint? Hidegedik a Nap? Teljesíti magát az Entrópia? Zordabb
gyászba hull a Napcsillag, s a Lehetőség e bolygón átalakúl? Öregszik a Kozmikus Lét,
ahogy öregszik az ember? S ebbe hal bele az Emberfia? A Kozmosz pusztítja el az embert,
vagy az Emberiség önmagát? Önmagát az Emberiség őrűlt grimaszpofával, mert nem
bírt magával, s gyűlöletét kapkodva addig hegyezte, mint késsel bolond a ceruzát,
hogy katatón mosolyában észre se vette: már ceruzát-fogó ujjait vagdossa késsel,
a bőrt, a húst vérkagylósra és bőrlevelesre, hogy már húsát öli a bolond hegyezéssel,
hisz nem is a késsel, önmagával hegyezi önmagát, ujját faragja, nem a ceruzát, nem
a ceruzafát a vékony fekete grafitpálca körött, s véres bőrforgácsok és lakkozott, lakk-héjú
sárga, zöld faforgácsok, szilárdabb száraz növényi lángok és vérszirom húscafatok
az asztalon, a földön, bolond ölében. Hülni kezd a Nap, kihül a Világegyetem, vagy
csak hülni kezd? Mint a kályha, ha nem tettünk új fát a parázsra, s nem lobog
föl újra sercegve, pattogva, spriccelve, ropogva, zölden, kéken, pirosan, fehéren,
sárgán, szirmozva, fodrosan fölcsobogva, parázsszökőkút pontkéve pálmafákkal
a kék parázshab pontpetárda tüzijáték-buzgalma! S ha már van annyi fegyver, hogy
elpusztítsa Emberiségét az ember, végülis megteszi-e? Mert van már annyi fémbőrrel
bevont világtűz-villanat, emberiséghalál-pillanat, annyi világhalál erjedés-szívű
Pete és Tojás, annyi fémhüvelyekbe, fémszivarokba, fémtojásokba gyömött és gyömöszölt,
gyömködött, tömött világpusztítás-hő, világpusztítás-láng, világhalál-sugárzás, világ-
összedöntés robbanáserő, hogy rejtelem nélkül elpusztúlhatunk! Elpusztúlhatunk és
kipusztúlhatunk! Az emberiség meg az ember, az állatvilág, a növény, halottra sülve
elbutul a víz és önmagába főve elrohad a fény! A hús elpárolog és minden növényi
dolog ellobban, mint elmeszesedett agyban minden régi, tiszta gondolat és megalvad
a kő, mint fehér papírra hullt vércsöpp, s a kő zsírja ragacsosan fehéren lapul
a Földgolyó felületkérgen, mint az emberujj viasza, zsírja elefántcsont-biliárdgolyón.
S a rothadt büdös fényben madár nem repül csilingelve, csörögve, mint
kék kaucsukcsörgő, ha rázza csecsemő, a kétszárnyú fehér műanyagperecben
kék kaucsukgömböcskék, a fehér tengelyekre forrasztott kaucsuk-hólyag-dobokban
műanyagborsószemek, s azok zörögnek a kék műanyag-gömbfal belső homorú
kérgén ütődve, pattogva, mint apró celofánzacskóban egy kéve bolha,
mint a Gyermek-Ördög kezében a gyűjtőzacskó, az átlátszó, nyakánál
megcsavart műanyagzacskóban az összegyűjtött emberszívek, a Bűnös-Szivek,
a Hazúg Szivek, az Okos Szivek, a Tiszta Szivek, a Hamis Szivek, az Egyszerű Szivek,
a Bonyolúlt Szivek, a Konok Szivek, a Förtelmes Szivek, a Szelíd Szivek,
a Kegyetlen Szivek, az Ártatlan Szivek, a Rabló Szivek, a Gyilkos Szivek, az
Olcsó Szivek, a Drága Szivek, a Vak Szivek, a Látó Szivek, a Buta Szivek,
a Gyűlölködő Szivek, a Megbocsájtó Szivek, az Édes Szivek, a Keserű Szivek,
a Tétova Szivek, a Rejtelmes Szivek, az Átlátszó Szivek, a Láthatatlan Szivek,
a Könnyű Szivek, a Nehéz Szivek, a Gyötrődő Szivek, a Boldogtalan Szivek,
a Boldog Szivek, a Látomásos Szivek, az Áldozati Szivek, madár
nem röpűl csörögve, csilingelve, sas, rigó, cinke, fülemüle, feketegyűrűs nyakú
karcsú szőke gerle, a ribizlibogyószemű csörgő bronzezüst-pillanat, zöld sáska
se száll zörögve, mint szárnyas imádkozósáska-fejű zöld locsolókanna, a
kannacsőrre tűzött locsolórózsa a kaviárrózsa-szemű Ájtatos Manó-fej,
nyúl se fut szöcskézve rozsdaszürke bársonytaccsogással, mint bolyhos, gyapotos
húsos nyuszifülcsokor, s a Nincsen-őz kidülledt világgolyó-szemében a
vinnyogó Van-Pokol förtelmes, egyszerű ásványkürtjei szólnak zöld
csöndvirággal, mert leszámolt az ember a világgal, s szégyenében elhagyta az
embert a világ, mert a Földgolyó lett a Kozmosz Szégyene! Mekkora
a madár szeme? Akkora sokszor, mint a madár agya! Vagy annál is nagyobb.
Élek, ittvagyok! Élek! Verset írva így vagyok: Hűsége az Emberiségnek! Verset írva
így vagyok: Hite a Kozmikus Egésznek! S ember attól is vagyok, hogy nem adtam
meg magam semmi könnyű halálnak, s éposz-költője nem az Elmúlásnak lettem,
de annak a Tiszta Egyetemes Láznak, mely Életet mond mindíg és Igent! Tudod-e
Feleségem, hogy ez mit jelent? Tudod-e: ettől a végtelen tiszta hittől igazítva
és szépen szorítva tudlak szeretni úgy, ahogy szeretlek? Hiszen nagyon szeretlek!
És ez kimondva így most olyan egyszerű, mint az öntudatlan újszülött öntudatlan
első mosolya, és olyan bonyolúlt, mint az öntudatlan újszülött öntudatlan
első mosolya! Mint a tudatos ihlet szorítja, préseli, feszíti, összekötözi,
szétlazítja, taszítja, vonzza, szívja, löki boldogítja és boldogtalanítja az
embert, amikor verset ír, vagy nem ír verset, csak fuldokol a belső szerkezet-
ámulásban, s a megtartó váz tűzvonalait, teremtéspilléreit, csomótlan köteleit,
szétívelő kévés gyémántkötegeit, lehetetlenség erőrács-szerkezeteit nézi belül,
ahogy a Világegyetem Kigondolt Szerkezetét nézhette agyában az Isten, a kigondolással
már megtörténtet, a Vázlat-Képzeletből megvalósúlt Vázat, s nem akarta, hogy
a Többinek segítsen, mert az Összefüggést gondolta ki csak, s a Részleteket önmagukra
hagyta, mint munkába küldött kisgyereket a kőműveseknél az apja, mint gyárba dolgozni
küldött kisfiút a gyárban magára az apja a csattogó óriás fémszerkezetek között,
és nem volt Isten-magyarázat!, s hagyta, hogy csinálja meg önmagát minden
Dolog, Részlet, Jelenség, Kötődés, Kapaszkodás, Termékeny Alázat, Alakzat, Forma,
Mód, Módszer, Apró és Hatalmas Megvalósulás, Kényszer és Viszony, Kapcsolat,
Láncolat, Világosság és Homály, Játék és Módozat, Felület, Virágzás, Belső Szabály,
hagyta, hogy történjen az Anyag: Módozataiban és Részleteiben, s vállalja minden
Belső Részlet és Titkos Módozat léte alakzatával, akaratával és módszerével
önmagát, mert az Egésznek úgy lesz erkölcse csak, ha a Részletek, az Összetevők
önmagukért felelősek, s ezzel erkölcsük van és lángjuk, mint az ősznek, s
a Nyüzsgő Részletekből tömbösűlt Egészet összefogja, egybefoglalva egybefogja az
Erkölcsi Rend Szigorú Szép Gömbszabálya, mint szikrázó dróthálógömb drótrács-
gömbiránya a sok belső Szigetet, Erőt, Állapotot, Örvénylést, Kimutatkozást, Fészket,
a Szilárd Erkölcsi Maradandóság és nem a Puha Anyag-Enyészet Összességgyásza,
mint gömbrácsdróthálógolyóval körűlvett égitestekkel nyüzsgő Mindenségkocsonya,
összedrótozott koponya, sűrű drótszövedékzsákba bújtatott koponya: a költő
tudatos ihletében is nem a Részlet kezdi az Egészet, de a Szerkezet-Egész hagyja, hogy
minden Belső Részlet teremtse meg önmagát, találja ki tevékeny anyagát, kapcsolatát,
és módozatát, virágozva önmagából úgy legyen, ahogy egy virág nő, ahogy a gyümölcs
terem, ahogy a kalász kihabzik a zöld szárból zöld tűsketűcsokorlángrészegen,
erkölcsileg is önmagáért felelősen, és tudva helyét az összefüggésben erősen, hisz
erkölcse akkor van csak, ha léte módjáért és anyagáért önmaga felelős, s így felelős
lesz minden részletért, s ezzel a Mindenért! S a költő tudja, hogy így lesz, így kell
legyen! Mekkora a madár szeme? Mint a madár agya: akkora? Vagy
néha nagyobb? Élek, töprengek, szeretek, ittvagyok! Élek, mert szeretlek! Élek!
mert szeretlek Asszony, Világ, Virágzó Világegyetem, El-nem-virágzó Világhitem!
Élek, mert szeretlek Kisebb Mennyiség: Emberiség, Nagyobb Mennyiség: Világegyetem-
Türelem! Szeretlek Világmindenség-Történelem és szeretlek Földgolyó-Történelem
és szeretlek Emberiség-Történelem és szeretlek Emberi Történelem, pedig
sokszor magamra hagytál, mint szegény gyereket télen konyhába bezárja az anyja,
ha gyárba megy vonattal, s este majd visszajön, vagy elmegy este s reggel majd visszajön,
ott hagytál engem a virágzó veszélyben, gyufa, kés, áram, gáz, olló, üveg, penge, kályha-
tűz, gyógyszer kiváncsiság szédületében, ott virágzott a sok halál-öröm, az öntudatlan
gyönyörű lehetőség, a láng és a kés, az áramütés, a gázrobbanás, meg mindenféle
más gyönyör, könnyű és nehéz halál! De te hagytad, hogy magamra maradjak és
sokszor nem volt becsukva az ablak, s kiesni, kimászni, kiugrani hívott! Ki
bizott Mama akkor bennem? Te, vagy az Angyal, aki ott állt mögöttem, a
kisfiú mögött áttetszően lebegve, mint az Isteni Lepke, ahogy te mondtad?
És ki az az Őslét? Világ: mennyi a halottad? Mióta vagy és mióta voltál?
Hány halott lehet a Földgolyóban, mióta emberileg is van? És hány állathalott
és madárcsontváz, mióta megképződött az állati lét? És hány ősállatcsontváz,
őshalcsontváz, ősmadárcsontváz a vízben, a földben, a kőben, a kristályban,
a Belső Erőben, a Golyókéregbe fúlva, az óceán rejtelmes gyomorürege üledék-
mocsarában, vízporhanyó sarában, s ha látja is az űrhajós vagy az űrrepülő a
kozmikus hajnalt, a megszülető vihar spirálját, az óceán plankton-felhőit,
az élő zöld lepényszigeteket, a vízalatti messzi szirteket, az óceánok alatti hegygerinceket:
azt űrhajós, se búvárhajóval óceánfenékre sűllyedő tudós, se földbebújó
emberi szellem nem láthatja soha, hány halott lehet a Földgolyóban, s
a kozmikus vízcsöpp, a Földgolyó, a világűrkönnycsepp zöld és barna
térszigetei közt a kozmikus könnycsepp-sötétben, a könnycsepp zöld
őskönnyzacskója tövében, az óceánfenék iszapláng homoktunyaságba
temetve. Ó, te pörgő és forgó Virágzó Gömbtemető, ó, Szilárd Könnycsepp,
kérgeiben megkövesűlt boldog tűzlekvár-csillaggolyó-szívű egykori gázgolyó, Föld,
könnygödreidben sós könnyek a kék tengerek, zöld óceánok, mióta növényi végzeted is van:
hány virághalott és növényhalott van kéreglélegzetedbe és kőlélegzetedbe temetve, te Áldott,
hány rovar, bogár, féreg, egysejtű, halott mikróba, halott baktérium? Hány Őskétéltű és
hány Őshüllő, hány Őssárkány és hány Ősemlős, karmos, körmös, pikkelyes, páncélos, patás
Halott? Hányfajta rák? És hányfajta virág? És hányfajta Magány és Szomorúság?
És hányfajta csiga, foraminiféra, radiolária? Őscsigahéj, ősradiolária-csipkeház,
mint az őstenger arany-szentségtartója, és ősforaminiféra-pontlukmészkürtrugója?
Hányfajta halott és hányfajta virágpor? Világ: kezdettől mennyi a halottad? És kik
a te halottaid, Föld, Föld, Föld, Gyönyörű Édes Édes Földgolyó! Mégőrizhető és Elpusztítható!
Mit mondanak a te halottaid? Halottaid mit üzennek: Föld? Hogy ez a jó, hogy
így a jó? Tudod ezt: halott feketerigó? Tudtad ezt: halott feketerigó? Mert kell
a Halál, hogy a Lét lehessen! Kell a halál, hiszen kell az élet! A halott feketerigót
eltemettem! A halott feketerigó merev szeme, mint aranycsipketálban a Világmindenség
Gömbszégyene! A feketepupillás, domború barna, fekete repedéslángkoszorúval virrasztó
pupillakorongszélek félgömbhatalma, mint félbevágott aprócska dió. Félbevágott
kis barna üveggolyó aranydrótkeretben. Egy hangya mászott homálygyász csiszolt
üvegfelületén, nézve oly picinyen, mintha az Isten, az Ismeretlen, fordított szemüveget
tartana kopár jegeces vulkánszigeten vánszorgó orrszarvú, vagy viziló fölé. S az
barna pontgömbtörpére lekicsinyitené. Néha megcsúszott a domború, merev
szemfelületen, s lábaival megrogyva térdreesett, mint szélcsiszolt, sűrű, barna
szikladomborulaton viziló, rinocérosz. S beleakasztva a szemtest barna üvegkérgébe
lábainak karma, s fölállt, mint imádkozás után a pap, s csúszkálva vígan
továbbszaladt, mint a biai tó jegén szaladtam én csúszkálva, korcsolyázva!
Fölöttem az ég ezüst árnya, alattam a jég fehér lángja, messze a nádasok barna
bóbitadoboz-homálya, jégen puhán futó rókák, jégreszállt sirályok fehér virága,
s a jégbefagyott nádtorsok, mint lukas rozsdás szögek, mint egy ősállat-ősemlős rothadó
fogai, korhadt, luk-szívű barna csont-bütykök, csontrügyek, csontcsövek, deres sirály-
ürülék lapult odafagyva fehéren, mint pihekristály-nyárfalevéltoll a jégen, s a
jégbefagyott harcsa, mint óriás zöld ondószál, fagyott aranyhorgonyos-aranyrózsa-
tengerészkabátgomb-szemekkel, s zöld hosszú petrezselyemgyökérüveg-spárga-bajusza
kétoldalt hosszan merőlegesen a jégbe fagyva, s a harcsa mint zöldzománc fejesvonalzó,
s a tátott harcsaszájból, a zöld üvegpohárból fagyott zöld levegőbuborékok lánca
nyúlt előre halál-lángfújással hosszan, mint zöld, s elnyúlva törpülő
agyaggolyó-rózsafüzér a fehér jégkoszban, s a harcsa fölött a lábpenge-korcsolyaél
összevissza vágásvonalai a jégen, s a jégforgácsok fehér habsövényei a pengevágta
vályúk szélin bodrosodva, mint sírgödör körűl a föld, mint borotvahab maradék
foszlánycsókjai, szigetfoszlányai arcomon borotválkozás után, s a korcsolyaél
kúsza spirális karca fölött a szikrázó kisbalta kezemben, hogy a harcsát a jégből
kivágjam, s ember se előttem, se utánam, csak a nyárfaóriások drótváz-zokogása.
A halott feketerigó halálfagy-pecsét szemében, fordított belső üvegében a hangya
barna árnya lebegve mászott, mint Jézus a tó vizén meztelen talpakkal és a tóban
fejtetőre állva járt Krisztus-tükörképe és Krisztus-árnya a tó kék felszinéből
ágazva le a tóvíz halas csöndüvegébe, pikkelyes lánghitébe a szakállas isten-emberalak.
S fölágaskodva fölmászott a szemhéj piros viaszdióhéj-peremén, mint barna csimpánz
a fára s eltünt a fej tövig-bolyhosodó, fejbőrig szétfújva szétbodrozódó rozsdás
vasforgács-színű pihetollai között. A sárga fejbőrt pórusosan kimutató pehelyörvénylés
dzsungeltüzében. És hosszúkás vaslombozat farktollai alatt a tojógyűrű, az
ürítőgyűrű sárgafehér pehelycsók-koszorúja, mint egy szőkeszakállas-szőkebajszos halott
gyerekszáj: fagyott, behúzott, ráncos seggcsücsöritéssel virágzott, kidülledt gyopárvirág!
A halott feketerigót eltemettem. A rózsák elrohadtak. A metszett zöld szárból
tömötten kilövellő, zöld vesszőből piros spermacsomóként lövellő új rózsák is
gyorsan elrohadnak. A cseresznyét, a meggyet, a málnát, a ribizlit a madarak
megették. A szőlő még zöld fürtviasz. Most a körtét eszik a méhek, madarak,
darazsak. Egy citromsárga szívfejű darázs nagy húsrögöt harap a körtéből,
mozgatja drótsöprű-metszőolló szájszerveit és rágószerveit, barna vasfésű kezével
szeme üvegkarikás szívhusán nyalint, ahogy a puli nyelvével kézfejemet, s a zöldbőrű
fehér húsröggel elrepűl. Kettős szívnapraforgótányér szemét fésüli sárga mell-lábkezeivel a sárga
karcsú darázs, mint feleségem lányaim szőke fejét, feleségem lányaim szőke haját,
barna kitinfésüvel, megmossa szemét, mint kék szivaccsal halott csecsemőarcot
az anyja, a sárga porcelán-bimbót. Aztán zúgva sárgán, sárgán elrepül. Mint
barna celofán-máslival átkötött vékony aranytojás, mint barna selyemszalaggal
csokorhátasan, selyemcsokor-szárnyasan átkötött aranyozott dió. Neki ez a jó! „Egy piciny űrhajó,
ami építőelemekből összeállított gyermekjátéknak tűnt,
11 évvel ezelőtt egy floridai állomásról fellőve megkezdte történelmi
hivatásának betöltését. Primitív elektronikus szemekkel és más műszerekkel felszerelve
a Pioneer-10 elrepűlt az óriás bolygó, a Jupiter mellett, és elküldte a Földre a távoli
világ első, meghökkentő közeli fényképeit. Most ez a minden várakozást felülmúló apró
kis robot (a tervezők 2–3 éves működésre számitottak) újabb nevezetes rekordot ért el.
Miután a hatalmas Jupiter vonzereje jót lökött rajta, ez lett az első olyan ember által
készitett tárgy, amely elhagyja a naprendszert és kilép a csillagok világába.” „felfogták
a rendkivül gyönge jeleket, amiket a Pioneer-10 küldött, miközben a legtávolabbi bolygó,
a Neptunusz pályáját keresztezte. (Normális körülmények között a legtávolabbi
bolygó a Plutó, de mivel ennek pályája erősen lapított ellipszis, a következő 17 év alatt
közelebb lesz a Naphoz, mint a Neptunusz.) Ekkor a Pioneer-10 pontosan 4524415502
kilométerre volt a Naptól és 49137 km/ó sebességgel száguldott.” „Az elmúlt
5 milliárd év alatt sok minden érkezett a naprendszerbe: üstökösök, aszteroidok,
mindenfajta kozmikus hulladék. Ez azonban az első alkalom, amikor valami
kijut belőle, ami kapcsolatban áll az élettel, az emberi értelemmel. Mivel feltételezhető
volt, hogy az űrben vándorló Pioneer egyszer még összetalálkozhat értelmes lényekkel: egy
aranyozott aluminium-táblát az űrhajó oldalára rögzítettek. A táblára egy meztelen
nő és férfi alakját vésték, a naprendszer sematikus szerkezetét és más tudományos
jelzéseket, amelyek segítségével megfejthető a Pioneer felbocsájtási helye a Világmindenségben.
Annak esélye, hogy a Pioneer valaha is értelmes lények kezébe kerül, végtelenül kicsi.
10000 földi évre van szükség ahhoz, hogy a csöppnyi szatelita megközelitsen egy másik égitestet,
és még ez se lesz egy közeli találkozás, hiszen a legkisebb távolság a Pioneer és a
Barnard csillag között 2,3 fényév, ami 37 trillió kilométer, és ez a csillag egy piciny
hideg, vörös égitest, amitől nem várható, hogy életet fönntartó bolygója legyen. De azért
az űrben a Pioneer a végtelen időkig megmaradhat, túlélheti magát a naprendszert
is, amelyből egy további 5 milliárd év létezés várható még. Ekkorra Napunk
vörös óriássá dagad, és be fogja kebelezni a belső bolygókat.” „ez a kis
atomreaktorral ellátott űrhajó egyre mélyebbre hatol az űrbe.” „jelenleg egy-egy továbbított
jelnek 4 óra és 20 perc időre van szüksége ahhoz, hogy a Földre érkezzen. (1983
Július.) És ez az idő egyre csak nő.” Ó, Idő! Ó, Szivem! Ó, Halál! Ó, Szerelem!
Ó, Világlét-kiváncsi Emberértelem! Ó, Világmagány-Világvígasz Gyönyörförtelem,
Förtelemgyönyör! Ó, Tüszőrepedés-Világpillanat! Ó, Tüszős Villámpamat-Emberjövő!
Szeretlek, s egyszer meghalok. Ez a törvény! Igy a Törvény! Ilyen a Törvény? Törődj velem!
Mit válaszolsz emberértelem? És mit válaszolsz te énnekem Messzi Csillag, Messzi Űridő?
Van-e válaszod? És lesz-e válaszod? Mert van-e válaszod Te Tőlem-Messzi Velem-
Ugyanaz? Én-anyagom Te, Te-anyagod Én: tudunk-e egymással beszélni? Vagy
félve félni kell tőled, s te tőlem tudsz-e félni és értem tudsz-e félni és komoly
beszédem eljuthat-e hozzád te Velem-Valóság, te Általam-Hihetőség és
Megérthetőség, te Miattam-Vagy Értelemadósság, te Csak-Velem-Lehetsz-Van,
vagy mint a moly, csak petézed önmagad a világcsönd nemlét-vastag gyapjuiba,
és festett barna juh-szőreibe, fehér rackafürtjeibe, s puha lárváid ott nyüzsögnek,
a rózsasárga gázkukacok és izzásanyagférgek, hogy fölfalják a némaság reményét,
hogy a csönd szőrfürtjeit az Isten bőréig megzabálják? Én, Tőled-Messzi Veled-
Ugyanaz, mert azonos a te anyagoddal, és Tőled-Messzi Mégsem-Ugyanaz, mert más
vagyok Tőled az én hitemmel: szótlan kérdelek, van-e válaszod? Kérdezlek Űr, kérdezlek
köröttem tenyésző nem-boldogtalan és nem-boldog Pontos Égitesthabzás-Világegyetem,
aki egy vagy velem és mégse vagy egy velem, hiszen az emberértelem a tudatos ember-
győzelem, s az én hitem több, mint a csillagok, több, mint az élő s halott égitestek,
kérdezlek árva s nem-árva terjedő-gyászú, terpedő-örömű Pontszikra-Lázgömbháló
Vígaszfény-Világegyetemesség: tudod-e, milyenek az emberi esték, s az emberi hajnalok
milyenek? Tudod-e, az emberi szívben mi van? Milyen istenrémítő független okos
létezésidő, milyen világszépítő emberburjánzás, milyen gyémántos buzgó gyötrelemtüzek,
milyen lételőtti hő van az én szivemben, nagyobb, mint a Teljes Tér hőfoka, nagyobb,
mint a kezdet első századmásodperce után a Világegyetem hőmérséklete (100 milliárd
[1011] celsius-fok) és emberszivemben milyen dologsűrűség fontos végtelen hitvallása
ég, sűrűbb, mint a kozmikus ősleves, amelynek sűrűsége 100 milliárd fokon a
víz sűrűségének 4 milliárdszorosa (4·109) volt. Tudod-e, hogy az én hitemben, az
én hitemben mert az én szivemben náladnál nagyobb Mennyiség tömege összefonódva
égve rezeg, amit én cipelek és úgy cipelek, hogy nem-végtelen végtelen türelem-
fényeidre mosolyogva, s zengő dolgaimban és fontos apályaimban nem segítenek
héroszok, titánok, arkangyalok, kerubok, szeráfok, apostolok, szentek, prédikátorok,
boldogok, ördögök, sátánok, istenek, fő-istenek és alistenek, mellék-istenek, próféták,
isten-rokonok, isten-unokák, isten-gyermekek, se mítosz-árnyak, mítosz-alakok,
szörnyek, tündérek, mítosz-állatok, isten-állatok, állat-istenek, se remeték, manók,
sárkányok, törpék, óriások, mese-állatok, mese-madarak, boszorkányok, sellők,
koboldok, dzsinnek, szellemek, köd-alakok, füst-rémek, halfarkú emlős nőszegények, ritka rostos
tüzek, őrjöngő boldog misztikusok, gyötrődő állati s asszonyi szűzek,
boldogtalan varázslók, úszóhártyás-lábú madáremberek, tudod-e, hitemnek mi a
dolga?, s hitemnek hinni egy asszony segít? Tudod-e, hogy szivemben az embersűrűség
nagyobb, mint a legnagyobb anyagsűrűség fekete pontgömbbé, vak gömbponttá önmagukba-
hullott halott csillagaidban, amelyek már örökké halottak, s vannak, mint akik
sose voltak, s önmagukba-zuhanva úgy összesültek, végleg-halottá sűrűsűltek,
hogy talán sose lesz föltámadásuk, szétrobbanásuk és kitágulásuk, tudod-e, hogy
köröttem a boldog emberi, állati, növényi dolgok, az anyag dolgai, a föld és a kövek,
a víz, a levegő, a tüzek úgy várják szép szavam, mint anyja mosolygó szavát a
gyermek, aki zokog, zokog, akit az anyja ver meg, elfenekeli, megszidja, seggecskéjét
okosan veri, aztán fölfénylik kis lénye emberhajnal-virágtüze, s anyja nyakát
karolva fickándozik az asszonyon csacsogva, szőkén, kék szemekkel, szőkén,
barna szemekkel, s könyvet kér, színes ceruzát, piros gyúrmát, nagyszemű vele-nagy
hajasbabát, vajaskenyeret, őszibarackot, kakaós-tejbegrízt, kakaót, új ruhát,
tudod-e Velem-egy Világegyetem, hogy te is várod megváltó szavam? Ahogy én kérdezlek
téged-megtudni, velem mi van, úgy várod kiváltó szavaimat, velem-megtudni
osztatlan-osztott önmagad. Hitemnek add föl szerelmes gyászodat! Szivemnek add
meg végtelen rácsrendszer láz-irgalmadat! Tudd meg belőlem önmagad!
S hadd tudjam belőled önmagamat! Rejtőzni előlem mi okod? Van-e válaszod?
Mondd: Lét: mi az? Kérdésem nem panasz! Kérésem nem panasz! Hiszen anyagod
ott lélegzik az én anyagomban, s hitem ott burjánzik, mint a boldog sejtelem
világtest-anyagodban, hiszen különbözve is egymások vagyunk, s tudunk-e
egymásról, majd ha meghalunk? Tudsz-e te rólam, s rólad tudok-e én, ha már
kihültünk gyűrött fehérpapír-fehéren és örökös egyensúly-derengésfeketén, ha már
kiegyenlítette kettőnk különbözet-összegét a Végső Varázs, a Reménypusztulás,
a Negatív-Diadalmú Egybemosódás, az Izzadt Kapálódzás-Kapkodás, a Sárgahörgés
Semmirúgdosás, ha már ketten-együtt Eggyé-Nemvagyunk? Tevékeny léted ott bolyong
tudat-mosolyomban, mint asszony testében a boldog sejtelem, mert tudja már,
hogy teherbe esett, mert tudja már, hogy méhe megfogant, hiszen tudta abban a halhatatlan
egyesülés-pillanatban, abban a rövid és mégis szakadatlan spermakilövellés-
pillanatban, abban a megadás-ejakulátumbódulatban, hogy terhes lesz a boldog
szerelemtől, s mosolyog, s lábai még széttárva a levegőbe fúrva,
s aranyhaja a párnán hínárosan szétfüstölve szétterűl,
feje jobb oldalra billenve a besüppedt párnán, s férje nyakát szorítja
könyökbelsői izzadt horgonyaival, mint sárga vaskos zománc-rágószervsarlópár
ollóival szúnyognyakat a fürkészdarázs, aki barna forgácshabot, barna selyempapír
habforgácsot izzad ki testéből, szájából, s a férfi még zihálva fekszik az asszonyi testen,
a szétollózott lucskos combok között, duzzadt érfonat testkiágazása meg a mézkút
forró asszonyi testben, mint szőrös tűzliliomban zöld kristályparázs szentjánosbogár,
s apad a férfi verejtékes vad csillagszuszogása, s az asszony mosolyog, szájszélén mosolyogva
csillan kicsordult tiszta nyála, a mandulamag-illatú, s orrlikaiban verejtékgyöngyvirágok,
s mosolyát testébe befelé kitárva várja, hogy ne jöjjön
meg a vérzés, a havivérzés árnyék-szégyene. S várja a cikluskezdetnapot, s percenként
kis nadrágja selyem-hüvelykantárbelsőjét nézi: rózsaszín-e, vagy csak testméz-zománcos.
Rejtőzni előlem mi okod Világ-Valóság, Oktalan Gyönyörű Okság, Világegyetem-
Szőlőfürt-Bizonyosság, előlem elrejtőzni mi okod? Világfürt-Izzáslényegeid,
mint szőlőskert szőlőfürtjei közelebb mennek a magányhoz, ha hitem elől elrejted
magad! Ha én hívlak, ki kell mondanod magad, s ha én szeretlek, nem ölhet a gyász! Hisz
rejtelmeid szégyentelen ködébe bújva, látom, hol van az Isten kisujja, s látom az ős-
kisujjköröm alatt a sűrű pontcsomagörvénylés lázfürtfelhői világítanak, mint a
villanyfényes ablak oszloprács-fénykockái New York szines felhőkarcolóin, mikor
ott álltam az űrbe fölfésülődő betontű-kötegben az Avenue Lexingtonon 1977-ben,
egy téli vasárnap este, s kiváncsi testemet s űr-mohó szememet összevissza-
átkötözték a szines neonfény-árnyak, ahogy a pók hálójában a legyet, darazsat
teste folyékony fonalával keresztűl-kasúl összevissza-kötözi, a szárnyas, zengő, lüktető
gyászcsomagot, mint spárgával a barna csomagolópapírba csomagolt mosott,
vasalt tiszta ruhát apám, mint spárgával apám a barna papírcsomagot, mielőtt
ferde félvállán a fővárosba vitte. Budapestre. Mint hosszú vékony tűkristályok
szikrázó, ágaskodó villámfürt-csokra retina-közepén, színes fénypókhálóban álltam
New York Lexington-ünnepén, álltam a piros retinahártyán, álltam a bíbor
érhártya lüktető szemfenék-szorgalmán, s szivemben semmi árnyék, semmi bánat,
szivemben csak öröm. Mint az üresség ősidejébe föltornyosodó fénypikkelyes őslény-
zománchab-oszlopok, mereven és büszkén fölágaskodó fölfújt levélfülű, izzó
porcelánszív-fejű betonkobra-csorda körülöttem és fölöttem az építmény-virágzás
éjszaka-lét és a mosoly nem volt sötét, és egy fekete harmonika-ernyőjű konflis
jött arra, könnyű, szelvényes nyitott, kihúzott bőrernyőjű rádli, mint egy guruló harmonikás
bőrfujtató a kovácsnál, a piros-küllős piros kocsikeréken gumiabroncs, gurult puhán
a szines fényháló Lexington-éjszakában, csattogott a fehér barnafoltos ló keményen,
patkós patái csattogtak az aszfaltra-olvadt szeméremöv-neonfényrácson,
mint nehéz kalapácsok rácsozott szines zománcon, a ló fehér homlokán,
barnafolt nyakán piros szekfűkoszorú, fülei úgy álltak ki a virágzó vérkoszorú-
gyűrűből, mint hegyes fehér kancsó, hegyes barna kancsó, bársonyzománcból
hegyesen. A kocsis fején szürke gömbölyű keménykalap, gyűrűsen körben
fölpödört-peremű szürke posztóserbli. És eszembe jutott akkor: 1948-ban
egyszer éjszaka Budapesten, kicsit könnyeden, kicsit részegen mentünk N. L.-al
egy öreg fiákeren az Emke-kávéháztól az Erzsébet-hídig. N. L. egyik lába gépben,
iszonyú járógépben, s úgy járt egy könnyű bottal kopogva, mint aki csikófejű
botját a föld szívébe nyomja, mint akinek egyik lába fehér gipszcsizmában
a herékig, úgy járt fehéren fehér képzelet-gipszcsizmával kopogva.
Mintha az egyik lába fartőig-érő, combnyakig-nyúló vastag ólomcsizma volna, kék
bársonycipős hosszú ólomtölcsér, szürke óngatyaszár, hosszú cinkcsizmacipő!
Mint középkori lovag harci vasöltönyének comb-kályhacsöve, vas-térdforgója, vas-lábszára,
vascipőlábfeje: a Földszívbe szúró vasláb, az ánuszrügyig-érő tölcséres vashenger, a
páncél-térdcsukló-könyökcső, a hernyós szelvényű vasharmonika-fújtató, a vaspántos, vascsillag-
csavaros, vaskantáros, vas-zablás domború csillagkagylófedő, s alúl a lábfejen a domború vaslángos,
a páncéltölgylevél-cipőfelsőrész, mint ókori márvány-férfiszobrok, meztelen hősök, és
atléták, Apollók ágyékán a péniszt-fedő csipkés márvány-tölgyfalevél, a töktakaró töklevél!
S hátul a pántcsavaros vasbokánál vascsuzlifa tengelyébe fűzött aranycsillag: sarkantyú!
Mint egy derelyeszaggató recés rézkorong-csillagkereke, vaskakasfejen rézkakastaréj! És a
könnyes öreg ló csattogva húzta könnytelen ifjú szivünket. Boldogok voltunk
és részegek is persze. És fölültünk a Hátramaradt Merszre, az Emke
Kávéház előtt Budapesten, 1948 őszén, énekelve hevesen és a laza fényfekete
levegőben bottal és kézzel hadonászva, nem egészen elázva, csak félig,
N. L. homloka fénylik, homlokredői mint egy redős rózsaszín márvány-
szoknya ránchullámzuhataga, ógörög Vénusz-szobor szélfújta, tengerszél-
fodrozta márvány-lepelszoknyája. Mint Michelangelo Piétájának, Szűzanya-lepelruhájának, sárga
márványredői, fehér márványszoknya-ráncfodrai. Amin Jézus fekszik, a sárga márvány-meztelen,
mint óriás sárga márványrózsa a Szűzanya redős márványszoknyaruhájú térdein
vízszintesen keresztben, homlokunk ifjúságán a Test feküdt, meg a Piros Csillag, a
Halott Test meg az Élő-Csillag! És hadonászva énekeltünk: „Réten, réten,
sej a biai réten, réten, réten, sej az iszkázi réten.” S az öreg kocsis a fekete
levegőbe köpött. S hegyes nyál-ebihal úszott a ritka fényben. Sercegő nyálüstökös.
New Yorkban ez jutott eszembe akkor. Taxinak intettem. S megállt a
sárga taxi a Lexington-szivárványhídon, a sistergő neonrács-fénykeveredésben.
S a taxis, az öreg, kövér lengyel zsidó, drótkeretes szemüvegben, így szólt: „Wohin?”
Vagy inkább: „Wohá?” Verset írtunk és pénzt kaptunk érte! Felültünk hát a büszke
ócska Miértre! A kocsis ostorát fölemelte, ránkézett nevetve, hátranézett s azt mondta
feketeselyem köcsögkalapját könnyedén megemelve, fekete vikszos bajszát csigaházasan
hegyesre pödörve, mint fekete drótrugó-üstökösfarkat, mint kocsis-Mefisztó hátranézve
két fröccsöktől hadonászó utasára, a már-nem-is-gyerekekre, a két házfalat állva,
szétvetett lábbal lespriccelő Költő-Szódásüvegre, akik a piros hurkapatkójú üléshátnak
dűltek énekelve, mert lepisálták a Tegnap Történelmét, levizelték a fehér gipszrács-ácsolat
Halálgyóntatószék Feudálinkvizíció Ablakfalat, s nem a föld alá akartak menni
könnyű konflison, mint Pistoli úr-Krúdy Gyula, nem a Csontváz-Erdő, Hulla-Dzsungel
földalatti fekete rothadásködébe, de az Új Történelem-Fénybe kocogtak a rongyos
zöld bőrdivány-ülésű konflison, mint régen az urak csézán, bricskán, rádlin, hintón, fiákeren, batáron, nevetve
a vén kocsis-Mefisztó azt mondta barnán dörmögve, a Kacorkirály-Ördögöreg, ezüst-gyaluval
az éjszaka hold-hazát gyalúlva, hová Faust úr, hová két Petőfi Sándor–Ady Endre?
„Gyia! Uraim, hová? Költő-urak, aztán hová!” S mentünk, gyiá, gyiá, gyiá,
a lámpafénysorban, mint a tejúton! Hitünk Tejútján kocogtunk dobogva. És
N. L. már a kegyelem-végtelenrács foglya! Szép volt! Szép, mint a kurvák karácsonya.
Tiszta! Tiszta, mint a kurvák karácsonykor! Szerettük a lassan-kocogó fényrácsot,
szerettük, mint a kurvák a karácsonyt! Tudod-e Végtelen-Köregyenes Zárt
vagy Nem-Zárt Gömbvégletem, tudod-e Mindíg-Örömöm-Sohase-Rettenetem,
tudod-e Égitest-lepényfürtökkel, Égitest-spirálhalmazfürtkötegekkel sose-nekem-
beszélő, mindíg-nekem-beszélő Közös Értelem, aki most úgy ülsz éjszakába kinyújtott
kezemen, mint bagoly a fenyőfarácson, mint bagoly a fenyőfa kettős zöld zománc-
sűrűfésűi kúpcsokrán, (ilyen tetűfésűvel gereblyéztük ki Hantai Simonnal a végpontgyomrú üvegpont
tetveket szemöldökszőrünkből, bajuszunkból, hónaljszőrünkből, hajunkból, ágyékszőrünkből
1944 decemberében, mikor állatgondozók voltunk az oroszoknál, s nézett minket
a juh, az ökör, a ló, a tehén, a disznó, a kis fekete bivalybika,)
a zöld zománcborda, zöld halcsontváz-zománcedény-szigeten,
tudod-e, hogy fehér füstöt szikrázó bagolyszemedbe nézek, hogy benézek az égő
bagoly-ablakon Titok-szíved titkát megkeresni, Titok-szíved titkát megtalálni,
kinyújtott éjszaka-kezemen ülő Mindenség-Titokmadár! Hallgatásod, villogó
mindenségmadár-hallgatásod, rejtelem-tudásod dacos és pontos szivembe ütve
áll, mint egy konyhakés! Mint gyermekkoromban otthon a színes Hímzett Szűzmária
szivében a hímzés-aranykések! A hét hímzés-aranytőr! Nézlek! Nézem bagoly-arcod. Nézem a néma
baglyot. S a bagolyarc-rejtelem visszanéz! A bagoly arca fehér tollpihe-szív.
Fehér tollszív! Mintha sztaniolpapír-szív lenne a hallgatag bagoly-arc, oldalt
az arcfeleknél hüvelykujjbütyökkel benyomkodva, ahogy a csokoládé-ezüstpapírt
nyomkodtuk álarccá gyerekkorunkban, és a hüvelykujjal benyomkodott, begyűrt
arcfelekből, a ráncos, recés, csomós bőrlécárnyék-gyűrűgerendás,
bőrlécvályú-körszigetes, bőrlécrajzolt-ezüstcsíkhalmaz-virágarcú
lapályszünetekből úgy áll ki a bagolyorr, mint
egy patkánycsontváz, övesállatcsontváz gerince. Az orr lapályhullámán jobbra
és balra besűllyedt ezüstpapírgyűrődés-tálak, azokban a bagolyszemek: aranypettyes
zöld szikraszőlőszemek. Mint füstölögve égő petróleumlámpák: az elvágott-
nyakú üveghólyagcsöcs lámpabúra üvegkéménycsövén örvénylik ki a kék füst,
s az üvegpocak belsején korompáfrányok, a korom jégvirágai a láng-ablakon.
A szemed: Mindenség: az én Hajnalom! Mint állat, ki kicsinyét megszagolja,
szivét így gyöngéden kimondva, mint kutya a gyermeket szagolja szimatolva, nyalva,
a fölugró cserebogárszemű eleven krétalemez-kunyhó, s a gyerek nagy laska fehér
kövér szőrlemezeit cibálja, ráncigálja, húzza, s fejét a puli krétalemez-harang
köpenyébe fúrja s úgy visong: szaglászom loboncos Fény-Ügyed, ásványszikrázat
Csöndüzenet Szűzhártyáid szimatolgatom Első és Végső Virágzás-Pillanatom,
mozgékony nedves fekete kutyaorrommal, a két nyálkutas fekete szívdugóval,
szagolgatlak szerelmesen, mint szerelmes asszonyt, mint szerelmes asszony
melle bőrét, háta bőrét, hasa bőrét, nyaka bőrét, hónalja szőrét, ágyéka szőrét,
mézcsillag vagináját és részeg leszek fényed örökké-illatától! És beszélek hozzád és megvallom
neked, hogy szivemben nem úgy élnek a földi dolgok, mint rácsok mögött, őrültek
házában a bolondok, mint bolondokházában a vad, vagy szelíd, vagy katatón
őrűltek, kilincstelen ajtók mögé bezárva, bezárva a heteroszexuális, vagy
homoszexuális fehér gyászvarázsba, de hitemben úgy égnek a földi boldog
dolgok, s a boldogtalan embertörténelmek, mint ahogy a nyári kertben szépen
szaladgál, vagy ül, vagy játszik a gyermek, mert otthon van a Lét az én szivemben.
Mert otthon van és nem kell félnie! Mert otthon van, hát nem kell félnie!
És ti sem féljetek tőlem élő égitestek, ti se féljetek tőlem csillagok. Éjbe
dugott csuklómon bizsergő égitest-parázs. Mint sercegő parázs-szivacs légy!
Szemei a pontos, szögecses, lemezes lovagsisak-rézkoponya homlokát a sárga
kitinkantár kitinzablájáig lelógva benövik, mint kövér, zöld, kemény
kőrózsa öreg sírkövet a biai temetőben, mint nehéz asszonyemlők, kövér vastag csöcsök,
a pléhszív-vödör légyarcot betakarják, az asszonyhas szőrgyűrűs köldökéig lógva,
szemei mint a platánfa világoszöld termése: szőrös zöld agyaggolyók, növényszőrgolyók,
szemei, mint tojásalakú likacsos fém-teafűtartók, mint fémszűrő-fémtojások,
likacsos alumíniumtojás-teaszűrők, amit vékony alumíniumláncon a teáskanna
forró vizébe lógatunk. Nézlek Csillag! Nézem lüktető parázs-életed! Nézem
sercegés-öntudatod hőt és fényt sugárzó parázstestét és elmondom neked egyszerű
emberi földi dolgaimat. Ahogy szerelmesének beszél a szerelmes a Létről, az Egyszerűről,
meg az Egészről! Tudod-e, hogy legjobban a vasrózsát szeretem, a vasrózsát,
a parasztrózsát, tudod-e Csillag, a vasrózsát a Föld virágai közül!
A vasrózsát, a vasrózsát, a vasrózsát, Szivem. Vasrózsa-ország a szivembe telepűl!
És tudod-e, hogy mit mondtam neked, embertelen kor költője: emberűl?!
Embertelen kor? Az is! Meg azzal emberi, hogy ezt elmondom neked: természeti valóság!
Mert te éltél már, amikor én még nem éltem, s élni fogsz utánam, ha magamba fagyva
elmegyek! És tudsz-e többet rólam, mint nő a férfiről, mint amit férfi tud a nőről?
Mert mit tud a férfiről a nő, a nőről a férfi? Mit tud egymásról a két összetevő?
Mit tud a Másikról az ember, a Két Összetartozó? Mit tud róla és mit tud belőle?
Amit megtudhatnak tőle? Amit elmond magáról? Mit tud az ott-benti látomásról, lángról,
erjedés-homályról, lényeg-dagályról és mennyiség-apályról, forrongó lehetőség-örömről?
Amit megtud a hallgatásból, a szóból, a könnyből, a szorgalomból és a szerelemből,
a bűn-árnyékból és az ihlet-türelemből, a buzgó fölragyogásból és a test-kiapadásból?
Az őrjöngésből és a gyászból? A hitből és a kéjből? A szó-gyötrelemből és a szerelmes
éjből, a vad-bonyolúlt és egyszerű tiszta szeretkezésből? Mit tud egymásról a férfi,
a nő? Az egymást-benövő Két Elemi Viszonylat mit tud egymásról? Ha egymásra hajolnak
ma reggel, vagy holnap, s egymás szemében az előidőt keresve az írisz cirmos szirmait
is látják, nemcsak a pupillák fekete korongtüzében eljövendő halál-arcukat. Mint
aki felhőtlen tiszta, síma tótükörbe néz és a kék higanytömény lázból zöld hulla-arc
néz rá vissza, sárga lisztporral, barna rizsporral, zöld krétaliszttel bekent hulló emberarc,
kék viasz-szivacs arc, rákokkal, vizicsigákkal, vizipókokkal, viziférgekkel, békákkal, kagylókkal,
piros pikkelyköpés halakkal, csíkbogarakkal és csíborokkal, pettyes tarajosgőtékkel
benőve a nyitott-szemű hervadt arc-szita, hínárral, békanyállal, békalencsével,
zöld vizipenésszel, kék víztakonnyal, piros nyákkal, lila növényenyvvel hajzatosan
lebegvén szétterűlve és cafrangfürtösen beszőve, s nem tudja, hogy önmagára ő néz
vissza már a fodortalan kékbőrű vízreményből, hogy ővele néz vissza a halál a tegnapi
részleges megüresedésből, hogy ő nézi a virágzó halált, nézi magát a két egymásratalált,
hogy míg a halandó vízre hajol: ő van ott a kékben, mint Watteau bohóca festett-
fehéren, fehér halotti bohócruhában, két piros ponttal arccsontjain. Mit tud egymásról
a két ember-elem, a Kétfajta Ugyanaz Történelem, a Két Nyitott Titok és Zárt Nyitottság?
Mit tud egymásról a Két Rejtelmes Emberország, a Két Nyitva-Zárt Embervilágegyetem?
Többet, mint csillagról a csillag? Többet, mint hőről a hő? A Férfinő-Nőférfi
Kettős Egyvalóság? Többet, mint fényről a fény? Gyermeki tényről a gyermeki tény?
Többet, mint emlősről az emlős, ásványról az ásvány, térről a tér, időről az idő?
És mit tud az egészről az újszülött? Mit tud a csecsemő? Ha férfi, ha nő? Az
újszülött, aki még a kezdetlét barna homályfátylaiba csomagolva, mintha csak egy
síró kicsi csillagcsomag volna, gázködökbe pakolt fénycsíra-golyó, feketeszempillás
rózsaszín dió, puhacsontvázas síró jövő-dió, szopik, sír, óbégat, jajgat, zengve
üvölt, bevizel, bekakál, s éppoly magatudatlan, mint eszméletét-vesztett haldokló
öreg, aki már azt sem érti meg, hogy meghalni fog, nem is sokára, hisz meghalnia
kell, csak hangosan csattog és robbanva zihál, mint egy kivilágított szövőgyár éjszaka,
mint egy zengő fénydoboz-fémcsettegéstücsökéjszaka pamutfonoda, s nyitott szájából
selymesen bugyogva szálazik csillogásömlenyben a nyál, mint a pók hasalji
szövőszemölcséből a pókfonál és arcbőrére kifeszűlt arckoponyája szögletes
nyikorgó kúszaságban sárga, mint az ananászdinnye égő lampionrózsaszelvényes bőre.
Szeme két nagy cianótikus gyermekököl. Szeme gömbölyű, fölfújt indigópapírzacskó.
Szeme két nagy hipermangánkristály-bagoly. Szeme két kék karácsonyfadísz-üveggömb.
S műfogsortalan nyitott szájából, nyelve lila pikkelyes-rücskös krokodilfarka
alól a nyál fénylő forró nyúlós cérnaszakállal a szőrös alsó-állkapcsot hínárosan
bepáfrányozva, folyékonyan szálazva nagy lüktető sárga gégegödrébe folyik. S ott
csillog a békatokaként lüktető csontos bőrvödörben, mint nyálcsók, nyálpénz, átlátszó
nyálpecsét. A bőrpórusok szitacsöndje alatta. S a műfogsorok a fehér kórházi
ágyszekrény laptetején, a cseresznyebefőttes-üveg mellett egy vízzel-telt vizespohárban.
S van ott még citromoslé-flakon csavaros fehér recedugó-kupakkal. Néma karóra.
S a szomszéd ágyon fütyül egy félbolond gyerek. S a másikon egy bányász haldoklik
éppen, őszirózsa fehér habcsillag-feje lila kezében, s arca, teste meztelen, nagy
pénisze lilán hever a lila combszőrzeten, mint lila sziklán lila gyík,
mint lila ravatalasztalon lila halott, mint egy hypermangán-hébér,
mintha a bányász főtt céklarépából lenne bicskával kifaragva.
Fölbuborékosodott lila arcában fehér szempillák.
Mint leforrázott, kopasztott lila tyúkon, a fejen, a bögyön otthagyott fehér tollpihék.
Mit tud a Világról a Világ? Mit tud az Emberiségről az Emberiség? Mit tud a Történelemről
a Történelem? Hogy emberi volt-e, vagy embertelen? Ó, létünk cementszivacs-tüdőropogása!
Ó, mész-szivacs civilizáció-létünk szilikózis-fulladása! Ó, létünk tüdeje, Egyik
Jelenidő, mint rozsdás drótszivacsfelhők, megmerevedett halottas lélegzetszárnyunk
deres halálgubanca! Ó, Szilikózistüdő Ziháló Jelenidő a Biológiai Idő Elmúlás-
testébe zárva! Sípolva lélegzünk, zihálva fulladunk, kapkodva nyikorgunk: Emberiség!
A Történelem-Idő üvegtestébe zárva, mint izzó drótláng, mint villanykörtében izzó
wolframszál, a csillagos fémpálcaküllőkre szögletes ívben kifeszített hajszálrugógyűrűgerinc.
A Világlétidő emberiség-időtestébe zárva, mint cementszivacs-parázsbokrokká dermedt,
cementesen-nyihogó galaxisfüstfüggönyök, mint nyekeregve-nyihogó dróthálószivacs-
lófejek, drótszivacshálórácsszobor-lélegzésropogások! Mit tudsz te rólam: Asszony és
mit tudok rólad én Boldog Asszonyom? Megtudtuk-e egymást oly pontosan, mint
törvény a törvényt, láng a lángot, odaadás az odaadást, szót a szó, betegség a
türelmet, türelem a betegséget, teremtést a teremtő, teremtőt a teremtés, jóság a
befogadást, befogadás a jóságot, mint harmatot a fény, harmat a fényt, hogy egymásba-
ivódva közösen válaszoljunk az Emberi Módra, s egymást higgyük majd ha meghalunk!
Mert meghalni se egyedűl! Mert meghalni se nélküled én! Meghalni se nélküled én!
Ó, te szegény, szegény boldogságra-mohó Emberiség! Ó, te szegény, szegény, szegény
félelmet-félő Világ! Ó, te szegény, szegény, szegény rettegés-hányingerű Kor! Az én
Korom, az én Korom is, titkos és félelmetes, gyönyörűséges és rettenetes, boldog és
iszonyatos, undorító és üdvözítő, lázas és epileptikus, lángelme-bő és Little W.-
syndromás (agysérülés következtében jelentkező infantilis diplégia spastica), te
Gasser-Karrer-syndromás (újszülötteken jelentkező súlyos szerzett haemolytikus anaemia),
te gangraenosus (üszkös) és virgo, parthenos (szűz), te parthenogenesises (szűznemzéses)
és parthenoplasticas (álszűzesség létrehozása), te férfi-rigid és rigor-mortis
(hullamerev), te adipositásos (elhízott, elhájasodott, kövér) és anaphrodisiás (nemi vágy hiánya),
te anencephalias (agyvelő hiánya) és prostatahypertrophiás (dülmirigytúltengés), te
feminin és fellatios (a hímvessző szájba helyezése), te ovum (tojás, pete) és ovipara
(tojással szaporodó állat), te scintillans (szikrázó, csillámló, ragyogó) és vagina-
bulbi (a szemgolyót burkoló vékony, kötőszövetes hártya), te vagina nervi optici
(a látóideg hüvelye) és alaris (szárnyszerű), te acroposthitises (fitymagyulladás) és
acardius (szív nélküli), te acatamathesias (a beszéd megértés képességének hiánya)
és acataphasias (beszédzavar), te szinvak és szin-nélküli, te utálatos és kedves,
te gyöngéd és gyilkos, te látó és vak, te hazug és szűzkurva, te frigid és kiherélt, te
baszásbő és ondószagú, te meztelen és bepáncélozott, te tengeri kősziklákon férfi és
női nemiszervet kérkedve mutogató meztelenűl álló, pucéran heverő, te buja fényplakát-
mozi előtt állva-baszó férfi-nő (slicced kigombolva, szoknyád hasig fölhúzva), te
sertésekkel-üzekedő, sertések, tyúkok ánuszát nyögve-betöltő, sziszegve-betömő,
te fényáradás-hűvösség, lézersugár-szívszúrású, te emberszervezésű gépagyak
világűrbe-köpője, te Holdra-lépő, Vénuszt fényképezőgéppel-megcsókoló, te hűség-
szilárd és bánatpuha, te Földgolyót-elektrosokkoló, emberagyat-átprogramozó,
te Földgolyót atombombával elektrosokkoló, te világűr-lézeresernyő-szempillájú,
te szaporodó és magzatölő, te balga és bitang, te nukleáris-vigyorú és termonukleáris-
mosolyú, te éhező és élve-elfonnyadó, te számítógép-szemgolyójú, számítógép-
imájú, te fajgőg és fajtahullás, te matematika-szigorszerelmű, te világűr-
fényelhajlás és Einstein-hegedűje, te Heisenberg-létszagú és Heidegger-bánatú,
te szentek spermája-mámor, te Lourdes-hitragálya, te tengermély-kutatásálma,
te Werner von Braun-rakétaillatú, te lágerek, koncentrációstáborok-szavú,
te embergyilkoló és embert-építő, te népek szarvashálója, te diktátorok és zsarnokok
szögesdrótpofája, te kábítószer-hatalmú, te antibébitabletta-lakodalmú, te fogamzásgátló-
bizodalmú, te spirál-reményű, pesszárium-szűzhártyakötényű, te koton-diadalmú,
te szivet-cserélő, szivet-kicserélő, te az emberi mellkast kiherélő, te donor-váró,
te agyat, szivet, májat, vesét mélyhütő-várakozású, te műszív-fogadalmú, te génbankos,
spermabankos-arcú, te lombikbébi-csírazenéjű, te halál-utáni ember-mélyhűtés-
halhatatlanságvágyú, te gazdag és szegény, te yeti-léptű ősbozontú fény, te époszok
újraszülője, te zseniális dőre, te buta barom, te én-akarom, te idea-léptű
kismalac, fénylő geometria idom-angyal, aki a hit után lobogva szaladsz, te albinó
gyász, fekete fehérség, te tudományból kikalapált aranyszűzesség, te génsebészet-Dante,
te asztrofizikus-gőg, te biológus-ritmusajándék, te embertudatú gépszándék,
te magfizika-éden, te filozófia-szégyen, te géptudat-emberalázat, te terror-
szívű XX. század, te katonatemetők, néptemetők, kivégzés-tömegsírok, akasztófa-
hurkok, emberégető-fajégető kemencék, gáz-halálistállóemberdobozok, keresztény
kivégzések, mohamedán megkövezések, sír-előtt térdeplőt tarkónlövéssel, embertömeg-
gyűrű szív-szigetén állva állót vízszintes pallos-ütéssel (a nyakon) kivégző, zsíros
villamos-székkel, betonbuborék-szobában a karszékben ülőt gázzal, spanyol vas-
nyakpánt-propellercsavarással, injekcióval, fejlenyiszálással kivégző XX. század, aki
a költők (mert látnokok?) szemét röhögve kivájtad, s akit a költők annyira szerettek,
hogy halandó szivükbe építették halálait, hullásait, rémületeit, hiteit, csodáit, s hiába
vájtad ki költőid szemét, hiába túrtad költőid szemét, ahogy mutatóujjával a tyúk
seggéből az asszony a tojást, ahogy kiskanállal vagy késsel a háziasszony a levágott,
megkopasztott meztelen tyúk szemét a kopasz tarajos, bőrpénzszakállas fej sárga viaszhártya-
félgömb szempillás szemhéja mögűl, a szemgödör mélyibe szúrva a késhegyet, döfve
a kiskanál hegyét, s egy reccsenő üvegfordítással kikanyarítva a kék tyúk-
szemgolyót a véres asztallapra, mintha a Szaturnuszt vájná ki az űr szemüregéből
gyémántkéssel az Isten, s az ott feküdne, a véres kivégzés-asztalon, mint egy kék
üvegkocsonya-kukoricaszem tyúk-szemgolyó fehér hártyacafatokban, mint egy
feltört tojás sárgája a tojásfehérjében piros porceláncsészében, mint asszony
késsel a késsel-lekapart ponty pikkely-gyöngyházostya kupacára kanyarítja a
halfejből a gyűrüs üvegpogácsa halszemet, s az ezüstzöld zománc-pisztolytáska halfejben két
véres, üres csontgödör, s némi véres nyálka, meg meztelen elszakadt izmok és erek.
Mert szeret téged a Költő, hulló XX. század! Mert szerelmes hitedbe a Költő, halálos,
liliomtéboly kürtcsillagfehér gyásztiszta gyilkos revolvergolyó XX. század! Mert
gyötrött elmetestét és győztes szívhitét győzedelmes szivedbe rágta a Költő, drága
XX. század, s szívhúsod ette, és szívtested zabálta, és szív-véred itta a Költő,
gyémántrüh-gyémántgazdag kevély és kegyelmes XX. század, te húsod táplálta, te
szívhúsod növesztette, te szív-véred etette és itatta a Költőt, örökhalandó
gyönyörűgyáva, bátorédes XX. század, ott élt benned boldog szimbiózisban,
veled, mint egyik állat testében a másik, mert sorsa az, hogy így tud megmaradni,
mert sorsa az, hogy így lesz halhatatlan halandó Költőd, te ollós ráktestű,
vérrel-bespriccelt héjpáncélú lila-pettyes XX. század, testedbe fúródva és szívódva
s ott lényével széttenyészve, erjedvén lényével testedet benőve virágzott animálisan
a Költő, öntudatlan pótanya-állat XX. század, mint puha tengervizi lény
puha hasa-aljába fúródva a gyökérszivacs-polip, a széttenyésző állat-szivacsgyökér,
s átfúrta széttenyésző boldog gyökereivel és beszőtte lénye széterjedő
húsfüst-képzeteivel szíved, májad, veséid, tüdőid, s bizonyos heréidet is,
a belső lágy és szilárdabb eleven részleteket belángolta táplálkozó gyökér-gyönyörével,
a húst, a húgyhólyagot, a gyomrot, a beleket, az idegpályák spirál-drótcsöveit,
belűlről a szemgolyókat is, meg az iszonyat-agyat, mint időt az örökös burjánzó pillanat,
így voltunk egyek két külön-ugyanaz, páncéltalan állatpuha XX. század és
testedben széterjedtem, életgyökérgalaxisszétrobbanásommal húsodban szétgyökereztem,
mint zöld palack zöld vizébe fújt füst, ahogy a vízben szétbolyongva és
lazán, csigásan, örvényesen szétlobogva puha szálcsóvákkal és könnyű bodor-
kévékkel lángol, s belső lágy szerveid is benőttem létem-biztosító gyanútlan
XX. század, erjedő gumó a szétterpedt gumóban, Jó a Rosszban, Rossz
a Jóban, emberlét-világmindenségem XX. század, én tebenned, te már
énbennem magányomba-szíva és védtelenül, ahogy a sötét a fényre települ,
s ahogy a fény átszövi a sötétet, mert te megölni akartál engem és én tebenned-tenyészve
fölzabáltalak Áldottanya-Szűzességörömrémületszövetség Irgalom-XX. század!
Te Irgalmatlan! Te Kurva! Te Vak! Te Gyilkos! Te Drága Föltámadást-hozó!
XX. század! Föltámadás-Élet, te Föltámadásom-Ünnep-Pillanata XX. század!
A Költő szeret, ha lázad! A Költő szeret, ha üt, a Költő szeret, ha sírva
szidalmaz Szerelmem, Édesem, Éltető Halálos Édes Mindenem: XX. század!
Nemcsak ha csókol, de akkor is szeret, ha két talpával rúgja a szived
XX. század! Mert mint anyja szívét belülről a magzat két lábbal fickándozva
ha rúgja, s az anyasziven ütnek talpai, kis rúgdosása az ami!, a magzatburok
vizében tapickolva és rugdosván lobogva csak azt mondja ki, hogy otthon
van a hasban és kortyolva issza a szőrös, magzathámos, sejttörmelékes, hamú-
pikkely-foszladékos magzatvizet s a boldogságért rúgással fizet, hisz valahogy
el kell mondani léte teljesűlt kuporogva hintázó szivütés-örömét.
Ó, XX. század! Rettentő Kor, Kor: Gyönyörű! Hányszor térdepelt a Költő
kivégző-sírgödröd szakadék-szélinél, mert vele ásattad meg a végső gödröt, a
sírt, hányszor térdepelt ott bekötetlen szemmel, a tarkólövés sátánfing-ördögköpés
szégyencsókját várva és derekára hátrakötve, derekán hátúl a csuklóknál összekötözve
kezei vastag kötéllel! Hány Ivan Goran Kovačič, hány Federico García Lorca,
hány Radnóti Miklós térdepelt, vagy állt a tömegsír jajgató szélinél, a gyökeres
sárga lőszfal előtt, s lehullva már a véres rongyrózsák a sírgödörben iszamosan
vonagolva és lehullva már a vonagló véres rongyrózsák a csillagganéjos földre, mert
a föld vér és csillagürülék! És iszonybánat dülledt kristályszemekkel nézett a Költő
szerelmesen a kivégző-győzelemre! Mert szeretett a Költő: Kivégző XX. század! Szeretett
Földgolyó-XX. század. Pedig azt is tudta: majd ezután is megölik a Költőt!
S a zongoristák, hegedűsök ujjait úgy metszik le aprólékosan késsel szeletelve,
ahogy szakács a fehérrépát, hagymát vágja karikára, az elvékonyodó fehér répa-
gyökeret, kétujjú négycsöcsű sárgarépát! S tudja azt is, hogy majd fejszével
vágják le csuklónál a gitáros kezét, s a levágott kéz elrepűl, mint egy vérző óriáslepke.
S a lövés után megkristályosodik a világegyetem. S szikrázva úgy világít a halál-
Költő fölött a légyszem-dülledt csillag éjszaka, mint egy döglégy zöld kristálynapraforgótányér-kristályrózsa-
kristálydália szeme. S térdepelve állva áll még egy picit. Aztán elzuhan, mint meglökött létra.
A Költő, ha él, otthon-van a Földön! Ha megölik: a Költő a Földre hazatalál!
Tömegsírba hull a Költő, ha megölöd XX. század! Tömegsírba, vagy maga-ásta
sírba, mert sírját is megásattad vele XX. század! Vagy tetves és iszonyat-gyáva
üldözöttek, pálinkát-pisáló, poklot-szaró hóhérok, vagy emberségben megkövesedett
kiskatonák ásta emberiséggel közös sírba zuhan a Költő, gyilkosságra-szemérmetlen
XX. század, Szerelmem Mindene, Szerelmem Édene, vaddisznó pofájú, közös
krisztusgyalázat történelem-gyomorfekély, katonaringyó-kevély nőnemű XX. század!
Vagy vérfrancos, emberdögös, lóhullás, halott növényparázs puszta földön
fekszik a Költő, a tarkón-lőtt Emberséghit halottan, s szeme kiáll a golyó-
ütéstől széttört koponyából, mint magtok-pikkelycsészéből a revolvergolyó-alakú
barna makk, s a tarkólukból úgy ömlik a vére, spriccelve, szortyogva alvad
a jégcsipke-páfrányvirág hajnali dérre, meg a hajszálakkal összekevert agyvelő nagy
rózsasárga csomója, mint egy halikrapénz virágfej, mint lila ólombársony-ürülékcsillag
a kőre, a hitre, a halálra, a hóra, hópenészes csigaházak szűzhártya-arcú gomb-
kürt gyermekláz-szégyenszigetén fekszik arcraborúlva halottan Salamon Ernő,
feje fölött a megfagyott halálhörgés, mint kifeszített jéghártya-esernyő, mint
kinyitott utolsó párafagy-ernyő, fekszik a havas földön a Költő, szétvetett
karokkal, lábakkal arcon, vagy hanyatt, a Földdel beszél, a Titokkal beszél, nagy
halott haját fújja a szél, fújja a téli szél, aranyfogait szájából már röhögő
kézzel kitörték, karikagyűrűjét lehúzták jobb-keze gyűrűsújjáról télfüsttel röhögve,
tetves rongyrózsa-csizma lábain varjú ül feketén büdösödve, mint károgó fekete
szaros ördöggatya, s a hóhérok forró szájukkal fagyos ujjukat fújják, mint piros,
varangyfoltos jégcsapokat a gyújtogatás-tűz, csajkából forró teát isznak, üvegből
pálinkát, s ujjukon a költő-karikagyűrű, s szemükben gyilkos boldog szorgalom,
fekszik a zsidó és a nem-zsidó, hanyatt a Költő a havon, az édes földet csókolva a
Költő, s a tó jegébe fagyott katonalovak, testük a jégben, csak nyaktól fölfelé
állnak ki a jégből, a megfagyott katonalovak, mint üvegtaknyos, pelyhes
csibefejek a csőrrel-föltört tojásból, mint albinó
krokodílcsecsemőfejek a krokodiltojásból, mint teknőcújszülöttek a teknőctojásból,
mint meghajtott, egymásra hajlott óriás jégkalászok,
mint fagyot-nyerítő kalászos búzaföld, nyihogó, halál-röhögő
óriás jégkalász-temető, mint ágaskodva egymásra-torlódott gyíkcsontvázak,
fölmeredő kígyócsontvázak, egymásra-hullva hajló halcsontvázak és madárcsontvázak,
békacsontvázak, rókaröhögő rókacsontvázak, agancsos szarvascsontvázak
a jégbefagyott katonalovak, szélben lobogó fehér nádbóbiták, a nád vastag, kövér
óriás pehelygyertyaláng csótárai, a fehér lobogó pihecsóvaboglyák, mint sűrűn
föltarajlott cérnalegyező-cérnakürt-szempillás dércsipkeszobor-lónyerítések,
kibolyhosodott-fogsorú törpe-jegenyék, fagyhártyagolyó-szemű halotti fésűk,
mint lobogva égő óriás fehér gyertyák a ravatalasztalon, a Halottak-napja szélben,
egymásra-dőlt meszelt sírkövek, egymásra-zuhant vicsorgó fehér léckerítések,
fehér porcelánrózsa röhögéscsokrok, kiszakállasodott, lóhajú márványkések
a tógyökérig fagyott jég fehér szivébe szúrva, s a hóhérok egymásnak szépen
gratulálnak, s azt mondják: „kártyázni kéne még egy kicsit, verni a blattot,”
mert honvágyuk van nagyon, s gyerekük fényképét egymásnak mutogatják, meg
az asszonyét, s azt gondolják mosdottan merengve: meg kellett volna enni a
Költő szivét, megfőzni, mint a tyúkszivet, disznószívet, marhaszívet levesnek,
hisz hol van az otthoni asszony?, és nyerset már nem szívesen esznek, s ülnek
ingben, hosszú gatyában egy megszállott, jól fütött idegen házban, töküket vakarják,
vagy tökük szőrét, álmosan dudorásznak, s azt gondolják: asszonyt kéne
szerezni, lehetőleg nem katonakurvát, de valaki itteni nekik szajha nem-
szajhát, és fellaciós este (hímvessző a szájba helyezve,) s tudják holnap majd
dülledt légyszemű éhségpehely-gyerekekre vadásznak mesterlövészpuskával, hosszú
revolverrel, s nem férfiánusz-este, de asszonyhüvely-este, s a hörgő meztelen
asszony, mint levágott disznó szétfeszítve s testébe ütve égő hóhérgyertyák,
mint hordó likába a csap, hordó likába hosszú fadugó! Költőd mért ölöd
meg Vihogó Embergyalázat XX. század? Ha lázad, vagy ha föl se lázad?
Mit teszel velünk Embert-kérlelő, Halált-érlelő, Robotaiddal-érvelő, Számitó-
gépeiddel-kérkedő, Tudományoddal-megnyerő, Civilizációt-dülledő
XX. század? A Költő a Hit, a Költő a Nem-Alázat, a Költő a Parázshab-
Létizzás, a Költő: Hitvallója az Emberiség Szerelemszivének, a Költő a
Közös Világegyetem Fénylő Okos Szemgolyója, a Költő: az Embersors Mindentudója,
s ha valami megmarad talán az Emberiség-Pusztulás után, a Földlét-kihalás
után: az az Ének! Az Ének, az Ének, az Ének, a Költő: Zűrös, Tiszta, Boldog,
Okos, Szomorú, Szép, Hasznos, Lelkes Szava, ami majd a Közös Pusztulást fény-
gomoly ősiséggel ragyogva belengve, vagy más égitestre mentve űrrakétával, vagy
űrrepülővel, habosan megül az embercsontvázakon, állatcsontvázakon, penészkék
civilizáció-csontvázakon, rothadó, hullaszagú kultúra-roncstelephalmazokon,
mint sugárzó felhőpamacs a kalászok csontváz-zuhanása, csontvázhömpölygése
tűnyálú redősziszegés-szigetén, a halcsontváz kalászok ágaskodás-csordáira akadva,
befonva a száraz csontokat, mint virágzó rózsatenyészet az összetört ősi
márványszobrokat, tökéletes, rózsaszín márványpöcsű, térdbütykön-álló rózsa-
márvány férfiakat, Vénusz-csecsű torzó sárga márványasszonyokat, sárga márványredők
örök gyűrt ragyogását és lobogását, a végzetes redőhajtogatást, a ráncos tógaingeket, s a
márványcsecsemők csuklónál letört márványkezeit a márvány asszonyi hátban,
amik úgy nőnek ki az asszony-márványhátból, mint Pipabéka háthordóiból a békacsecsemők,
befonja a rózsaszín asszonyi hát ötágú gyertyatartó pihétlen csecsemő-márványkezeit,
mint márványsírból kinőtt márványvirágokat, vagy mint a csillagok sárga virágpora
lisztesen, hamusan sárgán az idegen égitestek szempilláira porlik égve,
az idegen égitest minden létező-szivére, az idegen égitestek állataira, városaira!
A más-fényre, más-növényre, s nagy sárga lepényszigetekben úszik idegen bolygók
idegen tengerein, mint a tavirózsák, mint a tegnap-virágzása plankton-
szigetek a Költő Énekéből szerveződött fényes és sárga halandóság-
himnusz-könyvlapok! A Költők nem varázslók, nem kuruzslók, nem szentek,
nem istenek és nem papok! A Költők csak Költők. Hűség-Hitek, Hűség-
Szivek! Nem ördögök, csak emberek! Emberek, mind ti mindannyian, sok-
részletű, sok-szivű, sok-szerelmű, sok-hatalmú, sok-bűnű, sok-reményű
emberiségem, mint te, engem-kitaláló emberiségem, aki azért vagy, hogy én is lehessek,
bűnbe ne essek és én azért vagyok, hogy te bűnbe ne essél, s úgy lehessél lángcsíráiddal ember,
együtt és külön-külön, hogy összekeveredsz az én hitemmel és szerelmet folytatsz
az én szivemmel, hímhit-nőstényvágy közös türelmünk és közös szerelmünk
termékenyülésének te vagy a hatalma, halhatatlansága te vagy: Emberiség! A
Költő se más, mint embertest, csak az agyban, a szivben valami öröklét-módosulás
izgalom-szövevénye, a halandó tudatban valami istennel-társulás
bizalom-küldeménye, az emberasszony szülte emberalakban valami
világegyetem-titoksugárzás szerelemténye, a kimondás és a megnevezés tudatos
reménye, a halhatatlan összeragyogás csillagözön-születésirgalom-iszamfénye!
A Költőnek az a dolga, hogy győzelmesen és bátran kimondja: mi a
Világegyetem Gondja! A Költő azért van, hogy okos szavát okos szavaiba
fonva kimondja: mi az elítélt és halálra-nem-éhes, fölszabadúlni vágyó
emberiség gondja! A Költőnek az a gondja, hogy folyamatos énekével
folyamatosan kimondja, hogy a szilárdszép pávabeszéddel, puhaláng-
csillagbeszéddel igazolja embersorsodat ember, emberiségléted értelmét
emberiség! A Költő szándékával, tüzével, testével azért van, ha van
a föld fölött és nem a sírban, hogy elhitesse: értelmed a jóban tisztúl
emberivé ember, nem a Tisztitótűzben és nem is a Pokolban, s nem az
Alvilágban, a Halál-utáni Kopár Túlvilágban jársz emberként emberűl,
lila árnyék-emberalakként meggörnyedve, mint a Halál Egyik Átok-
Lelke, de ezen a Földön vagy szerelmes, s itt élsz elevenként és nem
halottként, s életed itt vágyik egész a halálig, itt teremt, itt temet, és
meghalnod is itt kell, ha már embernek születtél. Költő vagyok. Szeretsz?
S ha nem szeretsz, mért nem szerettél, Egyetlen Reményem, Történelmi és
Emberi Fölszabadítóm: XX. század? Mért nem voltál hozzám türelmes?
Mért vertél? Mért ütöttél? És miért, ahányszor gyűlölködve és röhögve
leköptél? És mért akartad baltával levágni tollat-fogó kezem? Ahogy
a dühös férfi baltával levágja a kakas tőkére-szorított fejét, s az fut
fejnélkűl az udvaron körbe-körbe, sárga drótcsizma-lábbal sárgapettyesen
szalad, szárnyai verdesnek, mint az emberszempilla-halálpillanat, tollgyűrűs
nyakcsonkjából fölfelé sugárban lövell a vér, mint a lenyakazott Keresztelő Szent János nyakából, mint egy űrrakéta tolólángja,
mint szülő asszony tolófájása rángva lökdös nyaka a fölkéselő vérrel,
körötte a földön gyűrűzve, hurkásan karikázva vérfröccsenet-rubint-parázskoszorú,
fut, mint egy parázzsal-töltött, hernyós könyökcső-nyakú sárga csikókályha, fut,
mint egy kétlábú égő petróleumlámpa, míg össze nem esik, s elzuhanva
ráng, mint egy legyőzött ország, s a véres tőkén a levágott kakasfej, mint
asszonyszemű, tollpihés piros mirigycsillag, mint Keresztelő Szent János feje
Salome aranykurva gőgtálcáján, az arany szerelemkorong-bánaton, lecsuklott
szemhéját a szemgolyó kinyomja, mint bohóc arcbőrét a szájbavett gumi-
labda, mint férfi nadrágját a gyökérerjedés, mint kabátzsebet a vastag ököl.
Költőidtől félsz Világ? A Meggyilkolt Költő neked minek? A Kivégzett
Költő hallgat, azt hiszed? Hiszen halálában is több erő, mint az Isteni Közös
Föltámadásban! Több létre-robbanás, több sorsra-zuhanás, több seb-
gyógyítás, több büszke emberirgalom. A megölt Költő nem gyásszal tündököl!
De valami mással! Azzal, hogy ő menti meg, ami belőled vele maradandó: Enyészet!
És ha nem is érted az egészet: hallgass a Költőre: Világ! Mert ő az a Szigorúság,
aminek a Léthez lennie kell! A Költő ezért énekel. Mindíg téged kérdez,
mindíg neked felel! Mindíg csak azt akarja, hogy sebeid csókkal betakarja!
Mert a világ vak még, mint az újszülött, s tizennégymilliárd-éves növekedése
sem volt elég, hogy látásával és agyával megértse, mi a különbség ember és
csillag között, hogy ami maradandó és így nem halandó, az vele emberi. A
Költő ezt hirdeti! A tizennégy-milliárd éve Növekedést, a Boldog Kiterjedést,
meg azt is, hogy az ember egyszerre van jelen abban, ami Idő, Anyag, Tér,
Történelem, Embermunka, Emberhalál és Emberszerelem! A Költő ezért az
Értelem Himnuszgyönyöre, az Értelmes Látomás Héroszi Hőse! De embertestét
nem tudja örökre megtartani ő se, ő is meghal, mint minden eleven.
Hát ne bántsd a Költőket, Világ! Szeresd a Költőt Virágzó Életszomjúság!
A Költő ha él: otthon van a Földön. Ha megölik a Költőt: a Földbe hazatalál!
Ó, Értelmes Halál! Ó, ne jöjj Értelmetlen Halál! Mert az Értelmes Halál
úgy gyönyörű, hogy az Élettel egy-örömű! De az Értelmetlen Halál: a Halál
halála is! Ebben hisz a Költő? Ezt tudja énekelve. Ne vágd ki: kell neki
a nyelve! Szivét ne tépd ki, mint a mártírokét, mint a barbár istenáldozat-
ünnepeken az emberáldozatok eleven szivét fölvágott mellkasukból, hogy az
áldozat-asztalkő naptüzes márványlapjára tegyék, mint véres újszülöttet,
s vonaglik még a cafrangosra szakadt hüvelyrózsazsák, a kiürűlt anyaméh!
Lehullott a Költő a gyökeres, hámló löszfal előtt, mikor lelőtték! Előbb
térdrerogyott, mint egy dülledt, barna gesztenyeszemű fekete légy, ha
mellkezeit összetéve imádkozik, aztán arcra-zuhant, mint puha rongyrózsa, összelottyadt, mint
tengerből kiemelt hólyagmedúza, hisz nincs víztölteléke, vízfeszülése, vérző spermapép-üvegtakonycsomóvá. S
a csillagok a földre potyogtak, mint bárányürülék, mert izgalmában
ürített az ég, a Kék Égi Bárány, a Bárány, a Jézusi Kék riadtan
szarta aranybogyóit, aranyganéj, bárányganéj a vérrózsa-pecsétű
költő-nyakon, s lett a Költő körűl a föld Jézusi bárányaranyganéj-
tejút! És a Halott és a Hold! A Halott és a Hold. A halott, akit a hold
sztaniolpapírba csomagolt! S a költő-sztaniolpapír-halálcsomagra, mint izzó
ezüstparázs-gyüredék csillagkupacra az Afrikai Sivatag-Féllábú Arthur
Rimbaud ült zokogva, s nyelvével nyalta bajszáról könnyeit és üresen
nézett, mint egy hipnotizált félbolond kisfiú 1958-ban az Elmegyógyintézetben,
s mást mondani nem tudott, csak: tra-ta-ta-ta, tratatata, tratatata és
körülülték a férfi-bolondok és elnyújtva hosszan lágyan énekeltek neki,
elnyújtva lágyan hosszan énekeltek neki a csoszogóban, a barna asztal
körűl a barna padon, barna tonettszékeken ülve, hisz egész nap csoszogtak
a fehér-vasrácsos betonistállóban, föl-le, föl-le, föl-le, csoszogtak szines
műanyag-papucsban és kékvirágos viaszkosvászonpapucsban a betonpadlón,
és csoszogásuk, mint a kígyósziszegés, szitkozódtak és csoszogtak bolondruhában
és pizsamában, föl-le, föl-le, föl-le, volt, akinek fehérvászon kényszerzubbonnyal
testoldalaira keresztben kötve kezei, mint fordított kétméteres-ujjú fehér ing
vászoncsöveiben karjuk és kezük, s a hosszú ingujjcsövek hátukon máslisan
csomósra összekötve, mint gyerekkori borogatás, föl-le, föl-le, föl-le, volt, aki
üvöltött, volt, aki káromkodott, s őgyelegtek piros légyszem-cikkanással a fehér-
köpenyes piros hentesmester-ápolók, s az orvosok némán közlekedtek fehér köpenyben,
de most este volt, vacsora után, pléhtányér és pléhkanál után, injekció és gyógyszerosztás
után, s körülülték a makogó kisfiút s tratatata, tratatata, tratatata, elnyújtva
lágyan, hosszan énekeltek neki és kopaszra nyírt fejét simogatták és lerágott-körmű
kis kezeit fogták, mint a Kisjézusét a Háromkirályok, Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
meg a többi Bolondkirály, s a vasrácsok között egy csillag égett, mint Krisztus kézsebe,
és nedvedzett és sírt a seb-csillag, mert tank és 1956, s ők elnyújtva hosszan, lágyan énekeltek, mint
az orosz szerzetesek, mint pravoszláv papok szakállas fekete kórusa lágyan, s fekete
süvegük a bolond-este volt, a szerzetes köcsögkalap, s kopaszra-nyírt fejük sárga
mákszemgubóbuborék-bőre mozgott a koponyacsontokon és szőrös arcuk és szőrös gégéjük
mozgott, mint egy megkopasztott hattyú, kopasz pelikán, „Bözsikém édes, Bözsikém
drága felejtsen el,” énekelték és a kisfiú nézett és véres halszemeiben hiba, ima,
tratatata, tratatata, tratatata, tratatata!: válaszolt 1956 gépfegyver halál-pillanata,
s a bolondok énekeltek, mint légypapírra ragadt fekete légycsomó. A bolond-álmon zengve.
Még Bobóka-bácsi is énekelt, aki mindíg a seggébe nyúlt és a szart kivette onnan
és hosszu ujjai közt golyóvá gyúrta és füleibe, orrlikaiba dugta, vagy gyorsan
megette a szargolyót, a barna ürülékgolyót, aztán ujjait lassan, hosszan lenyalta a bolond filozófus, Bobóka,
mintha lekváros lenne, még Bobóka is énekelt, s a sztaniolpapírból gyűrt rózsa költő-
gyüredéksziromcsókja holdfény-szivére ült a segesvári tömegsír-ragályból
kievickélt piros légyfej-szemű márványos Petőfi Sándor és pika-szívsebéből
sárga vizes vért folyatott a kivégzett költő péniszére, ahogy a kanca
folyat, ahogy a tehén folyat, ahogy a zsiráfnő, párduc-asszony, pumanő,
zebra-asszony folyat, hogy gyönyörű rózsaillatával fölizgassa azt, életre-
erjessze, s a Lelőtt Ének holdbánat teteme fölött a levegőben, a csiszolt
fényen André Chénier gőghűsége, Csü Jüan hivatalnok-öngyilkossága gomolyog,
nyöszörögve Giordano de Bruno, mint csiszolt márványlapon lüktető narancsszín polipok.
S a Költő meg se moccant. Feküdt összekuporodva, mint újszülött halott csecsemő!
Mint csiszolt piros márványlapon narancsszínű, citromsárga, rózsakék polipok:
gomolyognak a megölt költők, s a rángatódzó, vonagló, örvénylő hosszú
polipkarok, mint gyöngyházgombokkal sűrű és kásásan kivarrt hosszú gyíkfarok
az űr gyémántcsókjai közé lengenek, mint kiboncolt pörsenéses eleven idegek,
mint kiboncolt mészrügyes hosszú erek, az űr kristálypont pezsgéscsomói és
aranypont nyüzsgéscsóvái, piros szikrapont hemzsegés-bóbitái és tenyészet-bojtjai
közé tekeregve türemlenek, mint hosszan kilógó végbelek, az emberi testek
érbimbós, aranyér-rózsafürtcsomós ürülékcsövei, mint csiszolt sárga márvány-
lapon a polipok, gomolyognak a legyilkolt költők a csiszolt napfénykövön,
a csiszolt holdfényszárazon, a csiszolt-történelem-hajnalon és történelem-
alkonyon, a történelem-holdfény száraz márványszeletén, a történelmi tény
csiszolt vérnyálkás és testnyálkás márványlap-örömén, mint a csiszolt űr
fekete véralvadék-csöndszigetén a leöldökölt árva csillagok, a göndör Jézus-bárányok: gomolyognak
az énekóceán emberszemű lüktető nyitott gyöngyházfürt-esernyői, a költők,
a halál csiszolt fénylapjain gomolyognak halálverdesve, halálremegve! Vad-
lágyan gomolyognak az énekből halállal kiemelve! A száraz vérasztalon, mint
csiszolt piros márványlapon! Ó, Költők, lüktetve lebegő boldog virágzó
nyitott Gyöngyházfürt-esernyők! Ó, Költők, az Értelen-Óceán gomolyogva
örvénylő Fényálompolipjai! Ó, Költők, puha narancs-gyémánt Karküllőtekergés-
Csillagok, tojásdad hosszú lágy narancsszín testzacskótokban áramlik és
lázasan dobog a nedves büszke láng, a létöröm, a világöröm, mint eleven
szívben a vér, ó, Költők, gomolyogva-lebegő Ámulás-Ernyők, gyöngy-
füstként lobogva örvénylő Ámulat-Fürtragyogások, izzó, csillaglencsés
lágy üveggyökér-rojtharang karú Gyémántpúp-Látáscsomók, gomolyogva
pörgő narancsszínű Kristálypúp-Látomásszemgolyók, Költők, az Ének
világegyetemzaj-csöndjéből halállal kiemelve! Halállal kihalászva!
Ó, Költők! Költők! Költők, a Látomás bonyolúlt-egyszerű gomolygó
Csillagállatai, Ragyogásfürtkúpjai, Rojtos Üvegharang-Irgalmai, harangozó
fordított óriás Tűzliliomkelyhek, Halálszalagos Gyöngyházkalapok az
Ének Ősanyagában, Világító Üvegszűrőszivacskosarak, Körben Gyöngyház-
ormányos Selyemszitazsákharangok, az Elmúlásban gomolygó Polipok, Költők!
A polip a csönd buborékszökőkútcsóvás falára tapad. A Lét-Akvárium
mindenség-üvegfalára. Teste hosszú, rózsaszín tojászacskó, gyöngyberakással.
Szemei a narancsszínű tojáspúp-kúpon, mint pókpocakra nőtt két szilva.
A rózsaszín, gyöngyberakású szemtokban óriás barna diók. A piros szemtollú
fehér hártyaperemben fehérpupillás fekete szemek. Jobb szeme dülledt
tengelylukas, fehér luktengelyes fekete fagolyó. Jobb szeme alatt, mintha
a hónaljában lenne, a narancsbőrhártyával körülragasztott testzsákhasítékban,
abból csomósan kiállva, kürtős, kéményes narancsszínű tömlő. Lélegzőtömlő.
Akkora, mint egy marhaszív. Lüktet, mint egy marhaszív. Tehénszív! Bikaszív!
Lószív! S a narancsszínű marhaszív-poliptömlőből lobogó, puha, fehér
hártyaselyem tömlőkürtő áll ki, mint fehér zsákállat, fehér tömlőállatkorsó,
fehér hártyakályhacső, fehér kéménycilinder. És külön lüktet a tömlő. És
külön hólyagzik körben, puha tölcsérgombaként lobogva a kürtő! A polip
ki-be fújja a gyűrűsen lobogó puha hártya-petróleumlámpaüveget. Mert az
a kürtő, az a lélegző szívtő, mint üvegcsőkéményes üveghólyag, nyilt nyakú
hosszúkás üveghártyatojás-petróleumlámpaüveg a tömlőtestbe szúrva.
S a polip ki-be fújja a hártyakorsó fehér kürtőcsövet, mint gyerek a hólyagosra-
szívott rágógumit szájából hosszú hólyagcsöcsként hosszan kifújja, aztán
pukkanva szájüregébe visszaszívja a gumihártyacső-hólyagcsöcsöt! S
a polip karjai gyűrűsen föltekeredve, mint sok narancsszín csigaház!
Ó, Költők! Selyemkályhacső kürtővel lélegző Eszméletfürt-Csillagok! Költők,
Éposz-Óceánban lüktető Gyöngybálványimák, Gyöngyházgomolygás-Tudatgalaxisok,
Költők, Szelid Gyöngymosolyharang-Ragadozók, Költők, Halálfürt-Eszméletállatok,
Költők, az emberi gyászon gomolyogva lebegő Póknyálharang-Tudatcsillagok,
Költők, örömkék reményben lobogva forgó Rózsakoszorú Éhségkupacok,
Költők, a végtelen világsors szerelemedényben hömpölyögve forgó Szerelem-
Gyémántkoronák, Világító Puhaláng-Szívókorong-Tapadásvillámcsokrok, Szikrázó
Elektromosságfürt-Isteningek, Nyitott Fehér Ingek a kék Múlandóságban
függőlegesen lebegve, mint félbevágott puha kaucsuk-emberszobrok, kívűl-
belűl a Lét, abban forogtok, s az forog lebegő héjazatokban, mint vízben
piros vászonkorsó, levegőben széllel-fölfújt fehér papírzacskó, Költők, abban
gomolyogtok, s az gomolyog tibennetek, hit-páncélzatok vasgyertya-ingében.
Mért bántjátok a Költőt? Mért ölitek a Költőt? Mért alázzátok meg a Költőt?
Mért nem szeretitek a Költőt? Mért örültök, ha elhallgat a Költő, s némasága,
mint egy kődarab? Mért örültök, ha megőrűl a Költő s világketrecében néma
bolondként úgy gomolyog, mint akváriumban a polip, a levegőbuboréklisztfürtszökőkutas
üvegfalra tapadva, mint egy óriás piros kéz, óriás piros tenyér, s lágyan csápoznak
bolond ujjai! A Költő hite: vér! A Költő hite: a mindíg-élet! A Költő hite:
az újra-újulás! Nem a téboly, nem az elmezavar, nem az őrület, nem a
megbolondulás! A Költő hite: hogy mindíg az lehet, amivé lennie kellett,
mert mi lenne más, mint Ámulás, Hit, Öröm, Szabadság, Gyász, Remény, Szerelem,
Rámutatás, Emberbizalom, Bűnbüntetés, Árulás-Átok, Népében Tisztaság,
Tudatos Fölszabadulás, a Természeti Jóság Tudatlámpája, az Emberi Adósság
Kifizető Aranypénze, a Természet Egyetlen Irgalomlámpafénye, a Megvalósulás
Hatalma! Az a Szabadság a Költő hite, ami nélkül elhervadnak a
fölszabadulni vágyó természeti s emberi dolgok, ami nélkül, mint deres vaskorongok
forognak csak az árva csillagok, ami nélkül a természeti lények vakon
zokognak, az állatok, madarak, virágok, növények, s az anyag más állapotai
és alakzatai, szűk és nehéz homályukba zárva, mint kristályrögökbe
képzelt angyalok! A Költő akkor se zokog, ha sír, csak sír, mert sírnia
kell, s ha zokog, hát azért zokog, mert vele a világ is kő-iszonyatba bezárva,
ha nem szabad szólnia! Mert a néma Költő: mindenség-halál! Mert
a megölt Költő: a gyűlölve legyilkolt Emberiség! Mert a szótlan Költő:
a gomolygó Halál csiszolt piros márványlapon. Ott vonaglik, ráng, rúg,
rugdalódzik, kapálódzik, gomolyog a Történelemben Sok-Megölt, lilán
ott gomolyognak a csiszolt hullagyémánt holdlapon a rothadás-árnylombos,
büdösség-árnypettyes éj-tutajon a halálba-lőtt, halálba-fulladt, halálba-
lökve ugrott költők, mint medúzák, polipok, tengeri csillagok, tengeri
csikók, ráják, tengeri csigák, lepényhalak, szemfürt-szőlő kőtobozhalak,
vibráló szitakötőszárnyas hal-szemgolyók, kardhalak, fürészhalak, murénák,
zsákállatok, szivacsállatok, pehelycsillagállatok, rákok, languszták, eleven
pihekoszorú-sók, uszonyos csók-zománcszájak, berúzsozott szárnyas
női ajkak, teveszempillás vaginalángok, kúszó tehéntőgyek, hímvessző-
fürtvirágok, kék zománcköpés szemű pikkelykard-buzogányok, tátogó szőrszita-
dobok, emberarcú takonycsillagok, piros fülkagyló-halbolondok, kék
szemgolyófürtcsöngettyűs pikkelysüvegkalapok, arany Istenarc-szakállú
éneklő üvegkürtök, madrillseggű gyomrok, pávián mirigyrózsasír-
fenekű vízpapagájok, majomarcú sellők, oroszlán-fejű szirének, vizilófejű
tündérek, elefántfejű aranypénzek, orrszarvú-fejű hableányüvegcsecsemők,
ott gomolyognak a holdcsiszolat hullafény gyémántszűz éj-talajon, mint
láncokkal tengerfenékhez kötözött tutajon a víz nyálkaszörnyei, zölden
világító pikkelyfény sziklaláng-lényei, égő gyertyákkal díszitett
nyálkarácsonyfa forgás-lényei, uszonyos égő villanykörte-krokodíl-bokrai,
ezüstszilánk-kuplerájkönnyei, kővel-kitollasodott kurva-szivei!
Mért bántod a Költőt: Világ? Mért ölöd a Költőt: Világ? Mért bántasz engem? Mért
akarsz megölni engem? Hát mit vétettem én ellened: Világ?, és mi bűnöm van nekem,
és mi vétkem, mi bűnöm van nekem, és mit vétettem én neked, Világ, hogy annak
örülsz, ha végleg elhallgatok? Mint tömegsírba géppuskázott fogoly áldozatok, ártatlan
túszok, vonaglanak egymás vérző szívén a Költők, mint fegyverrel halomralőtt vadak
vadászaton: a bársonylényeg Költők, az őz-szemgolyó Költők, a szarvashimnusz
Költők, nektek vadkanok, rókák, farkasok, cibetmacskák, szárnyas hímek, bölények!
Mért nem hiszel a Költő hitének: Világ? A Költő mosolyogva szépen azt hiszi, hogy
énekelni fog neki a Lét, s megérintheti minden Létező, Dolog, Állapot, Lény,
Jelenség, Akarat, Mennyiség, Erő, Mód, Változás, Állandó, Törekvés halhatatlanúl
halandó szivét, s az érintéstől az ragyogni kezd, s az érintéstől ő ragyogni fog!
Hát üld körűl a Költőt dolgaiddal Világ, mint az érzékeny bolondok azt a
kisfiút abban a beton-depresszió házban, s énekeljenek kicsiny nehéz
szivének világvalósító összes dolgaid! „Bözsi ne sírjon, Bözsikém drága
feledjen el!” „Maga a legszebb emlék életembe, a szeme könnyeket csal a
szemembe!” „Bözsi ne sírjon, Bözsikém drága feledjen el!” Nagy nehéz szivét
a Költőnek simogasd világ-van énekeddel Dologi Lét és Emberi Lét, ülje
körűl a Tűz, a Fém, a Hő, a Kő, a Csillag, az Állat, a Növény, a Virág, a Madár,
a Bogár és minden más Szervezettség, Kötődés, Ihlet és Anyag, üld körűl a Költő
szivét, mint a Hegyi Beszéd ifjú Jézusát az a kisebb hívő emberiség, az a hal-
mosolyú, kenyér-tekintetű nép, üld körűl a Költő szivét halott és élő Emberiség
és hidd szavát és várd szavát és énekelj neki! A Költő kéri ezt? Igen! És a
Világ megteheti! Ne temesd szemétgödörbe a Költőt, sírjából kiráncigálva,
mint Latin-Amerika Éposz-Egyfiát, Pablo Nerudát, a páva-beszédűt, a
hoazint-beszédűt, a dzsungelzöld-beszédűt, a fényből gepárdot-jaguárt-
pumát, azt az orchidea-titok, krokodílusok fahasáb-beszédű, kolibrizománctűz-
könnycsepp-parázsigéjű forradalmár emberbánatot, mint Pablo Nerudát,
akit röhögve és szitkozódva kicibáltak a sírból a Pinochet-katonák, s egy
büzlő szemétdombba, rothadva-erjedő szemétdomb-sírba ástak szitkozódva és
röhögve a szilaj, snájdig katonák, rongyok, drótok, konzervdobozok, üveg-
cserepek, állatdögök, kutyahullák és macskahullák, tyúkcsontok, hal-
csontvázak, foszlott zsákdarabok, papírzsákok, csirkekoponyák közé, akit a Gyehennába
temettek, mert a Gyehenna: égő szeméttelep volt akkor Izraelben, amikor kereszten
halt meg Jézus, ahogy mondták, a Zsidók Királya! Emberfiaként Istenfia!
Ne dobd a Költőt elevenen egy vulkán kráterébe, a vérző vulkán tűz-szívlüktetésű
eleven kráterébe, az ősföld-szemtölcsér tűzlekvár-pupillájába, mint a fürge
gépi szitakötőről, a helikopterről az élő vulkán élő kráterébe a forradalmárokat
Nicaraguában Somoza katonái, s úgy hullt a szögletesre csiszolt üveg-
buborék-szitakötőszemből, a helikopterüveghólyagbörtönből a sikoltozó
gyerekférfi a kráter tűz-szemgolyójába, összekötözött kezekkel és kövéren
összekötözött lábakkal, mint vinnyogó, bukdácsolva pörgő fekete ember-
csomag, mint egy muslica a tehén szemébe, a pici gépszerkezet-állatpáfrány
pamutszivacsdrótcsillag, mint kohász a fortyogó vörös vaslekvárba, az óriás-
kokillába, hogy megfőtt rögtön, mint szappanfőzéskor az üstben a csont, meg a hús,
meg a bőr, meg a szőr, akit úgy temettünk gyermekkoromban, hogy vastag
vaskockát hoztak haza fekete koporsóban, az volt a kohász, a sötétkék
vaskocka a koporsóban, hat férfi vitte görnyedve, nyögve a fekete Szent Mihály-
lovát, a koporsót azon, és szólt a rezesbanda! Mért nem szeretted Pabló
Nerudát, Isaac Babelt, Federico García Lorcát, Radnóti Miklóst, József Attilát,
Robert Desnost, Ivan Goran Kovačičot, Oszip Mandelstamot, mért nem szeretted őket: Világ?
Mért nem szeretted őket: Félelem? Rájuk gondolok! Rájuk gondolok
és a csönd van velem. A Múlt-időt kérdezem. A Jelenidőt csókolgatom.
A Jövőt kérlelem. Szivemben gyász és semmi félelem. Félelem nincs az
én szivemben! Csak gyász és hit. Hit és gyász. Mert nem lehet reménytelen!
Mert tudom, nem reménytelen! Mert hinnem kell, hogy nem reménytelen!
A világmindenség kristályosodik szivemen. És szikrázik a nap a világmindenség-kristályhódolaton.
Mint csillagvizsgáló üveghólyagtornyán a nap, csiszolódnak hitemen a szavak.
S az üveghólyag-belsőben a fény, mint gyermekámulat Feltámadás ünnepén.
És tudom: szavaim Új Jézusok. Amit ma írtam. Amit holnap írni fogok!
Éltem. Énekeltem. Élek. Énekelek. Eddig 55 évet éltem. És nem tudom: élek-e
holnap? S ha meghalok és gyásszal eltemetnek: a halottak a földben romlottan
átszagolnak koporsómig és holttestemig, mint kiváncsi kutyák, mint kiváncsi
boldog kutyák gazdájuk lábfejét, térdét, ágyékát, hasát, mellkasát, kezét nedves
fekete orral szimatolják és nyálat-csöppentő hosszú piros nyelvlobogással szagolják
és nyalják, lehajló bajszos arcát nyalintják, s vasrózsaszirom-alakú rózsapiros
nyelvük szájukból gőzölögve, lobogva hosszan kilóg, a fénylő fogsorokat lazán
patkósan bekerítő fekete húsbársonycsipke ajkak tátott tátika-szalagragyogásából,
mint festett szentek, festett mártírok piros rothadásvödör szájából az írásos pántlika,
a megbocsájtással és istenfölhívással teleírt szalag, leomlott tekercsesen lobogva,
s a kutya szája, mint egy nyitott patkó-erszény: szagolgatnak és szimatolnak
és megnyalnak a régi és új halottak a földben, a földbelső fehér csontvázkutyái,
sárga rothadáskutyái, piros bomláskutyái, fekete forró hullaszökőkút likacsos
tömlőkutyái, kék lángkutyái és zöld habdaganat-kutyái szagolgatnak és
szimatolnak és nyalogatnak bolond viháncolással és boldog bolond bizalommal
a földben, nyalják rothadás-nyelvükkel és kukac-zászló nyelvükkel, fehér
szalonnabogárbóbitacsóva-nyelvükkel szépen-erjedő halott szivemet, sárga-
lila zománc-bohóc arcomat nyalják, földben-szikrázó sárga borostyánkő-
gyertyatartó kezeimet. Mert sárga halott borostyánkő-küllőág ujjaim, mint
a meggyújtott gyertyák, az ujjvégeken kék lánglevelek, smaragd-szívű
tearózsaszirom-lángok, mint földbe-nőtt hosszú körmök: ujjhegyeim égő
mirigyes, szőrös, recehálós, pórusos és érbordás, vágatvonalvályús csalánlevelei,
halálgyertyák égő ujjaim a földben, a csontvázkarácsonyfa égő gyertyácskái,
húsvéti oltárok lángcsipke-szarvasagancsai égő ujjaim a földben, lobogó
piros csillagokkal virágzó viasz-szarvasagancsok, égő fehér karácsonyfák,
zöld lánggal kihegyezett mohos törpe tölgyfák, a földmély lángzászlós kutyafogai!
És szájamból forró dagadt habrózsa nő, mint hegyi kiáltás és szemeimből fehér
tajtékliliomok dagadnak és sárga zománczuhanás homlokomon állnak,
mint napzománc hegyi sziklán fehér hegyi kecskék, mint tajték-zergék zuzmó-
csillagos zöld hegyi sziklán, s arcom zöld dombmagányán pezsgő, sercegő sárga
habcsomók, festett habgolyók, mint Skócia esős zöld domboldalain tolongó
göndör kövér juhok, festett parókaszőrcsillag birkák, feketefejű báránycsillagok,
a sűrű csigatekercs-gombócok tömött, tömör szőke csigabuzogány farokkal. A
fekete világmindenség égő csillagbokra halott kezem a nem-halandó földben.
És zárt halálajkaim lila zománcbárkájában feketetökű öreg kos-habok,
szarvuk tekert aranyforgácstorony, szemük pirospettyes gyilkos galóca, heréjük
fekete bársonyzacskóban két óriás vastojás. A halálhab Noé-bárkája halott
lila ajkam! És nincs aki segíteni tudna rajtam! Nincs aki segíteni tudna!
Se Isten, se ember! Se asszony, se szerelem, se hit, se mámor! Ha már ittam a
Nemlét Poharából! Ha már kortyoltam az Utolsó Szégyen Serlegéből! Ha már
hörböltem abból az Epeízű Bögréből! Ha már az Elmúlást lenyeltem, nehezebben,
mint kávéskanálból folyékony orvosságot a gyermek, mint gyógyszertablettát
a gyermek, aki csak ül az ágy sarkában száját makacsúl bezárva, fogaival
ajkait beharapva, felső fogsorával az alsóajkat, vagy alsó fogsorával a felső-
ajkát, s úgy fogja kezeivel szorítva az ágyrácsot, olyan keményen, hogy kis keze
viasszá fehérűl, főleg a bekulcsolt ujjhegyek, az ujjhegyek körmös fehér legyek piros
lángüstöcskékben, viaszlegyek piros körömszemekkel, a kézfej bütyköcskéi is fehéren
fénylenek, mint fehéren bebőrzött üvegrügyek, mint puha tejbőr, a tej sárga
bőre ezüst-kiskanálon, s csak lejjebb, a csukló felé a szorítás piros láng-
csipke-trombitája, a megfeszítés tűzliliomkürtcsipkeszája a csuklóbőrbe szőve!
Halálszirup! Ki gyógyul meg tőle? Zöld halál-arcom a forró hab-juhok könnyes
legelője! Piros gyertyaláng-koponyájú ujjhegyeim bevilágítják belűlről a földet,
mint dögpáramosoly holdak, mint a sárga hold a szeptemberi kertet, s a fekete
levegő a holdzuhanástól izzó árnyékráccsá lazúl, s a belűl-derengő földben
szimatolgatnak, szagolnak a halottak, mint a boldog kutyák. Csontvázkutyák.
Hullakutyák! S holttestem fölött az éji gyáva föld, mint folyékony sárga parázs!
Átvilágítja a földet halálom! Bevilágítja a Földgolyót halálom! S földerengenek
a Földgolyóban a halottak, mint az éjjeli szentjánosbogár, akinek szárnyas zöld
testében pici piros villanykörte ég, zöldparázs teremtéslámpácska, zöldzománc csöpp
petróleumlámpa, zöldparázs spirálfáklya, zöldvarázs hólyagelektromosság-szivecske
fehér izzószál-spirálrugófélkoszorúval a bicikliküllőfélcsokor csigás ághegykörmeire
feszítve, földerengenek a halottak, mint akik meghalni sose voltak, izzó zöld
parázsrücskökként és parázspontokként, izzó zöld parázs-csókokként, mint az
éjszakai hold-levizelte sárga mezőn a szentjánosbogarak, mert a Hold az
űr aranyponthálórács ablakában áll fehéren, halottan merengve, s mint gyerek
az ablakban állva kipisál a kertbe, a holdfényes jázminbokorra, holdütött
liliomra, hold-meszelés muskátlira, a holdezüstpapírból gyúrt tulipánra,
a Hold az éji űr csillagdeszka ablakkeretében áll, öreg sztaniolpapírbohóc-halott,
s a harmatasszony földre sárga kölcsönfényt vizel, áll, mint egy tehén: úgy
vizel, áll, mint egy kancaló: úgy vizel, ahogy asszony-viziló, a lilakristály ős-
vasaló, ahogy az orrszarvu-nő, a cement-ősvesekő a Lét veséjében, a vesetest
belső recés húgykürtjeiben, húgyredőkelyheiben, ahogy a zsiráfnőstény vizel, a
zsiráfnőstény, a teveajkú szeplős bársonyrongymutatóujj csókos kis kurva
éjjeli-menedékhely-szemekkel, szelíd-émelyű Toulouse de Lautrec-
szemekkel, fehérszempillás álomgolyó Sturm und Drang antiszemekkel
a barna szarvrügyes, barna mozaikpettyes selyemtűpárna-fejben, ahogy a
púp-nyakú szürkecsíkos barna gnú vizel, akinek szemgolyója egyetlen
óriás gömbpupilla, feketelila fénygolyó, lila indigópapírgolyó, mert a fekete
szemhéjfoglalat a peremszélek könnykeritéséig körben betöltve lilafekete pupillával,
egyetlen lila hólyag a pupilla a szemtest felületén, szemüreget betöltő fekete
buborék, a gnú-nőstény is úgy vizel, fekete töröklobogó farka hurkosan
fölágaskodva félrehajtva, keresztben ezűstcsíkos lábai térdben megroggyasztva
szinte leguggol, mint egy öregasszony, hátsó lábait, ezüstcsíkos-ezüstvonalas
hátsó lábait nagy Á-ban szétteszi, áll, mint egy öregember roggyant tinta-
irása sárga papíron, s a szétnyílt szőrös tűzliliom-vizeletkapuból sarlós
sugárban gőzölögve, a földön fröccsenet-krátereket söpörve zuhan a
folyékony holdfény. A kisgyerek a nyitott ablakban állva a kertbe kipisál,
mert kimenni fél az udvarra, a sötétbe! Még akkor is, ha megverik érte!
Ha már a föld halálomat kérte: bevilágítja halálom a földet! Bevilágítja
belűlről a földet, bevilágítja a Földgolyót halálom, s zölden izzani kezdenek
a halottak a Földgolyó gömbkérgében, a halottak, a halottak, a halottak:
átparázslik halálommal Új Emberiségem, a Halál-Természet fényt-izzadva
hallgat! Az Ámúlva-Erjedők, Árnyék-Kerepelők, a Csontváz-Lebegők,
a Csontváz-Szenvedők, a Hörögve-Álmodók, a Bajszos-Bajvívók, a
Fogsor-Tekintetűek, az Állkapocs-Könnyesek, a Kristály-Tévedők,
a Szálkahárfaláng-Lepedők, a Farkcsigolyalánc-Ünnepek, a Bűvölet-
Érdesek, a Gombakürt-Szuszogók, a Csontpajzsbuborék-Ülepűek,
a Krétaszárnycsattogás-Árnyszelek, a Kék Vízpálma-Dzsungelek, a
Piros Aranybajusz-Üstökös-szivek, a Bozonthurka-Agyargyanútlanok,
az Agancsos-Szamárcsikók, az Ólomvödör-Kenguruhüvelyek, az Éles-
Kristályszáműzetésszűzek, a Széngyalázat-Feketeingek, az Olajpáfrány-
Óceánok, a Gyémántgyanú-Szikrafüst-Tejcsóvák, a Vérbóbita-Emberiségkurvák,
az Állateunuchok, Embereunuchok, a Kiheréltek és Ki-nem-heréltek,
a Zizegő Halak és a Szúnyogszárnyú Férgek, a Halpikkely-Zománcmanók, a
Madártoll-Krokodílragadozók, a Tűzcsőrzacskójú Természetangyalok, a
Hermafrodita Csigacsalók, a Homoszexuális Emberbitók, a Lezboszi
Nyávogáscsomók, a Gyémántgyász-alvadt Szerelemnyálcsomók, a Szarcsikók,
a Csillagutánzó-Virágárulók, az Ágyékukkal-Tűzvészt-Gondolók, a Fehér-fekete-
Faggyukővillámok! A kristályban a számok, a kőben a kimondhatatlanok,
az ércekben a lapályok, a fémekben az álmok, a csontokban a hálózatrácsszövet-
csomók, az elolvadt agyakban a titokszárnyak, a földdé-főtt szivekben az éhes
elmúlás-alázat, a földkéreg-szappanná főtt szivekben a Szerelem, a Bűn,
a Vágy, a Düh, az Együgyüség, a Ravaszság, a Gyöngeség, a Kárhozat, az Útálat, a Bánat,
Gyűlölet, az Öröm, a Könyörgés az asszonyküszöbön, az akasztófa alatti üvöltés,
a máglyagőg, hamunyekergés, a viadalpáncélcsengés, háború-nadrágba-beszarás,
a félelem-bevizelés, a rózsazsírból kés, a megmaradásesengés, az orgyilkos
lövés, az állattal-üzekedés, a versverdesés, zenezörej, zenedörej, elhagyott szűz
zeneláng, az ez-volt-a-mi-hazánk, az álnok gyász, a sírfosztogatás, a
bűnelhallgatás, a szülésjaj, a szobrászkéz-idegbaj, a fellációs gyilkos, a nemi
erőszak, a tízéves kislányon nemi erőszak, a kisfiún fellációs erőszak,
száj-ánusz-erőszak, a hullamegizélés, az-ő-a-bűnbak, a köztemető elmecsillag, a hóhér és a bárány, az
erőszak és az áldozat, a remény és a fosztogató téboly, a playgirl és a playboy, a
rab és a katona, a tudós és a babona, a szent és a ringyó, a szűz és a kurva,
az ihlet és a hitfekély, hüvelygyönyör, csiklógyönyör, vesszőkéj, ánuszkéj, a ne-félj
és a meghurcoltatás, az embertüdőben ciángáz, a csecsemőkor, gyermekkor,
kamaszkor, felnőttkor, öregkor, agg-kor, a mit-csinálok-akkor?, a semmi
és az emberi lét, aki mondott igét, s aki nem mondott igét, minden állati,
növényi forma zölden izzani kezd, mintha újra volna, izzani kezd a gyönyörű
Gömbtemetőben! S a Földgolyó, mint egy pókhálóval belül rácsosan, sűrűn,
hálósan, hálózatosan, habosan, tajtékküllő-nyálcsillagbogáncsosan beszőtt
gömb-üvegpalack: szárazon ragyog az átvilágított üveghólyagedény-gyomorban,
a gömbüveg fénylő gyomorbelsejében az összevissza-kócos-habos-ferde-
zegzugos-egyenes szálkúszaság, száraz nyálvonal-rácsszitatűzösszevisszaság!
S benne, a szögletes, vonalas, rácsos, szitahálós póknyálőrülethabban a feketén,
sárgán, kitinesen és szőrösen, kristálytoboz-légyszemesen, vasrózsa-légyszemesen,
gálickőrög-légyszemekkel, kék gálickő-darázsszemekkel, gálicszikla-légyszemekkel
a kiszívott szúnyogok, legyek, darazsak, piros pehelygombócként foszló nagy
darázs-vadak, sárga-feketecsík, aranypánt-korompánt üres kitintojás potroh-
celofánhólyagok, páfránycsáptollak cérnás sárgarézből, mint hímpáva kitépett
farktolla, drótcérnacsiga-térdű szögesdrótpálca-lábmaradékok, kiszakadt
hártya-ablakfacettájú szárnytoll-teniszütők, likacsos sütőtök-ezüstpogácsa
potroh-alvadékok, szikrázó szájszervek, rozsdás rágószervek, mint láncos
kocsisaroglya, az üres rovarfejből kiállva, mint szekér hátulján a kagylószerű
vesszőkas, tengerparti homokban vesszőből font napvédő kosár! Ősgyík-
csontvázak, őshalcsontvázak, ősmadárcsontvázak, ősemlőscsontvázak, mammut-
csontvázak, elefántcsontvázak, vizilócsontvázak, rinocéroszcsontvázak, zsiráf-
csontvázak, ősmajomcsontvázak, tigriscsontvázak, embercsontvázak lebegnek a
halálommal-átvilágított Földgolyóban, a csönd zegzugos pókszálhabjára ragasztva,
a csönd összevissza-kúsza vonalnyálszitáira akadva, mint a gömbpalack
habos pókhálójában a megölt, kiszívott, porhanyó szárnyas pici állatok! És
régi és új halottak, lángolva és mumifikáltan, milliárd és milliárd izzáscsomag,
mint az űrsötét virágzó csillagai. Mint laza égitestfürtök izzó gömbhalmaza:
a Földgolyóban az emberhalottak! A töménylágy égitestgömbben virágzó
világegyetemgömbhalmazként ragyognak! A halálommal-átvilágított halottak!
Ez lesz a holnap? Így lesz a holnap? Élek. Énekelek. Ne kérjétek hát halál-
fényemet halottak! Ne mondjátok még: „Gyere utánam!” Ne vegyétek
ki szememből a fényt, ne lopjátok ki szivemből a hatalmat! Halottak:
néma zsebtolvajok! Halottak: süketnéma jogbitorlók! Halottak: zsarnok
időuralkodók, a Végtelen Téridő hóhérsegédei, dolgozó kezeimet ne
kötözzétek meg kemény kenderkötéllel ágyékomnál, vagy derekamnál össze! Ne
öljetek még, ne lőjetek még, ne lökjetek még a kivégző gödörbe, hóhéraim:
szegény halottak! Ne még! Ne még! Ne még! Agyvelőm ne akarjátok megenni: halál-
büszke férgek! Élek! Dolgozom! Szerelmes vagyok! Lányokat nemzettem! Itélek! Itt
ülök íróasztalomnál, 1983 szeptember 15-én. Itt ülök reggel óta. Most délután
5 óra van. E verssel is éltetem magam. Nemcsak a szerelemmel. Nemcsak a hússal,
borral és kenyérrel. Nemcsak az asszonyi mézes szenvedéllyel. Nemcsak a szűz
gyermek-mosoly-gyöngyházsimulással! Nemcsak az egyszerű tiszta elmúlással! Nemcsak
azok vannak, akik voltak, a Kezdet után 14 milliárd évvel a halottak, a Kezdet
után 14,4 milliárd évvel a halottak, a Kezdet után 14,8 milliárd év után a
halottak, a Kezdet után 14,85 milliárd év után a halottak, a Kezdet után
14,935 milliárd év után a halottak, a Kezdet után 14,94 és 14,95 milliárd
év után a halottak, a Kezdet után 15 milliárd évvel a halottak, a 4 millió
éves, a 3 millió éves, a 2 millió éves, az 1 millió éves, s az egy millió év utáni
halottak! Nemcsak ők, akiket azért kell szeretnem, mert ők emberiség-múltam
és halandóság-jövőm! Világegyetem nem vagy ismeretlen! Világlét: léted
szivemnek nem titok! Mert kevesebbet tudok Eszter és Anna szivéről, mint
arról a kozmikus tényről, amellyel kirakódik lassan a világegyetemgömb
ősfekete, mint gyémántsziklákkal, gyémántrögökkel, gyémántpontszilánkokkal
a pók arca, homloka, koponyateteje, mert ez a gyémántszigorkő a pók szeme.
Mert mit tud a gyermeki szívről az ember ha felnőtt? Látja a fényt és látja
a felhőt és látja a barnát és látja a kéket és meg is érti a gyermeki sírást,
a gyermeki beszédet, de tudja-e, hogy az a szív mit jelent? Hogy mit mond
az a szivecske? Ha 41° lázban énekel, vagy lázas könnygolyószemmel
ragyogva szárazon félrebeszél, vagy álmában fölsír, álmában nevetve
beszél? Mit tudok szivedről Eszter, Anna? Miféle jövő kristályhatalma
nő odabent, miféle gyémántliliom, s miféle bántalom, rettegéshamú
füstölög ott animálisan, üllepedett le havazásként héjtörmelékesen,
hámfoszladékosan, gyászpernyésen lassan lebegve az ismeretlen gödörbe, üregbe,
mint tengervízben hamusan hulló mikróállatvázmaradékok, mikrolény-
páncélfoszladékok, mikroláng-állathéjazatmorzsalékok a vízalatti talajra,
vagy a belső vízhatárra! A meleg és hideg választóvonalára, elválasztó-
hártyamagányára! Szivetekről mit tudok, Nemzetteim, ha csak nem
orvosilag, biológiailag? Amit a szívhallgató mond, elektrokardiográf mutat,
röntgensugár a cellulóze-őskártyára rajzol feketén? Csak ennyit tudhatok?
Ablakom üvegére rücskös, szitás aranytömböket tolt a fény. Nagy zöld
körték, lassan pirosló körtefalevelek csapódnak az üveghez. Eszter óvodában.
Feleségem a városba ment, Annát magával vitte. Cigarettázom. Fogalmazok.
Néha a szivemhez nyulok. Fáj. Szúr. Megdörzsölöm öklömmel mellkasomat
a szív felett. Csütörtök van. A Földgolyóba merülök. Cigarettázom. Mért
cigarettázott a koporsóban a halott? Füstölt, mintha ágyban feküdne. Egy fapoloska
zúg, mintha egy gyöngyházszegélyű pettyes fagomb repülne. A mosógép dolgozik
a fürdőszobában. Forog a fémszürődob morogva. Köpi a szürke gumiléces
szürke gumicső a barna folyadékot a zöld zománckádba. Mintha vért
vizelne. Miféle kosz ez? Verejték, izzadmány, por, ürülékfolt, vizeletfolt,
spermafolt, hüvelymézfolt, menzeszvérfolt, sárfolt, takonyfolt, vérfolt
könnyfolt, cipőpasztafolt, törlőrongyragacs, mosogatólészáradék, csokoládéfolt,
mézfolt, lekvárfolt, zsírfolt, olajfolt, borfolt, főzelékpolyva, pörköltzsírfolt
sűrű szutyokösszessége zuhog ki forrón a szürke csőből, a gumi-
vizelőből öreg vérbarnán, vén vérfeketén. Mint egy tüdőbeteg vérhányása, vérköpése, mint vesénrúgott,
gumibotokkal vesén-vert rab politikai vér-vizelése. Ez is az emberi béke. Ez
is az ember-van-jelen. Igen. Ez is a Történelem! Ez is: költemény!
Nemcsak az emberszív létámulása. Nemcsak az emberhalál törvényes
létárulása! Nemcsak a gyermekszem sorsra-tágulása! Nemcsak az Emberiség
föltámadása! Nemcsak az ősrobbanás 15 milliárd évvel ezelőtt! S az ősrobbanás
után 0, 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 1 másodperccel
az elemi részecskék kialakulása! Nemcsak az anyagszerelem, emberszerelem,
emberfolytatás, emberhalál, emberiséghalál, természet-kihalás, világ-kopárodás,
világegyetem-folytatás. De ez is a Világlét-Történelem, ahogy a mosógépdob
forgáshangja zakatol fülemen, csókolja dobhártyámat. Láttátok mosni az
anyámat? Lúgkővel, házi-szappannal mosott. Két keze: lukacsos vérfolt,
vörös szivacskesztyű! Szivében keresztfa alatt ült a bánat. Szivében nem volt tavasz!
Állt apám öreg, lukas cúgoscipőjében a nyárikonyhában, állt a fekete hatalmas
cúgoscipőben mezitláb, mint az én cipőmben reggel lányaim, állt a fekete, penészes
cúgoscipőkben, mint fekete bárkákban a hattyú, a gém, mint szurkos fekete, likacsos-
oldalú, sűrű lukrácsozat-oldalú halbüdösségtisztító-halúsztató bárkában sárga
talpakkal és sárga lábszárakkal a hattyú, ingblúza ujjai könyékig föltekerve barna
vékony karjain, mintha sárga rózsából nőttek volna ki alsókarjai, piros pünkösdirózsából,
fehér dáliából, haján napszítta kékkockás kontykendő, mellein, hasán piros-
pettyes kötény. Úgy mosott hajnalvérzéstől csillagájulásig, az asszonyi vértisztulástól
a fekete magömlésű gyászig. És körmei törtek és fogyott a magafőzte szappan,
s bütykös vékony ujjain, fehérsárga recesziget-halandóságtérkép tenyerein a lúgkő-
kiharapta bőr, a lúgkőfogsorral összeharapdált, a fehér lúgkő kutyafogsorával
szitásra harapott hús likacsai, likai, kis üregei, nagyobb gödrei szappanhabtojás-
csecsemőket szültek, mint ájúlt kis vaginák, piros üregasszonyok, vért folyattak,
mint menzeszben ő is, mint menzeszben az asszonyhüvelyek, vizes vért folyattak,
mint a fára-szögezett Krisztus kézsebei, lábsebei, szívsebe. Szivárványszappanhabos
volt kicsi mellén a blúz, meg a kötény pettyhalmaza, mint harmatos, megázott
katicabogár, s a félig kigombolt blúzing belsejéből rengve pelyhesen kiugrottak
néha a kicsi emlőtojások, párásan kitülekedtek a kicsi emlők, mint tojó
tyúk seggéből a félig kiálló tojás, ha tojik, Mama nem hordott melltartót,
különösen mosáskor, úgy mosott, pici emlő-fürtjei, a barna tányércsókú, barna-
bimbó-bimbócsücsöritésű pehelyszőrös asszonyi fürtök ugráltak gyermekszem-
ragyogással, mert feketén fénylettek kicsi emlői, mint a cementpadló szivárvány-
olajfoltos vízhártyáján négykézláb mászkáló, szőke fürtharangból gőgicsélő
meztelen kisfiú szemei, a feketék, néha nagyokat nyögött, néha vékony karjait
a nyárikonyha-mennyezetig fölnyújtva nyögve nyújtózkodott, néha a nyitott-
ajtajú fekete kövér üstkályha előtt a barna csomós venyigekupacra ült, mint
emberi lábszárcsontkupacra az Utolsó Itélet után az Angyal, könnyű kék
vászonszoknyája fölcsúszott térdig, néha combközépig, s a kisfiú látta az ősi
asszonytermészet köldökig-fölerjedő gyökérfüstbokrát, a combtövek közt bodrozódó
barna füstkéveszivet látta, a barna szőrlángbóbita közepén a fölhasított szivet,
piros vonalakat, vörös sebet, piros eperfalevelet, aminek kiizzott a szőrből piros
kocsánya, aztán fölállt, s újra mosott, páragyöngytejút-homlokát jobb kézfejével
megtörölte, a rézüstben rotyogva főtt a ruha, spricceltek, ugráltak a nagy forró
vízbuborékok, néha megkavarta az üstben a fortyogva-hömpölygő ruhákat,
óriás fakanállal, ahogy a szilvalekvárt szoktuk szilvafőzéskor, néha sírt
és sose énekelt, a sárga sikálókefe hersegve-sziszegve reszelt a koszos
ruhán a sárga mosóteknőoldalon, mint az ezerlábú boldog borzalom, ezer
gyökérlábú ászka-társadalom, sercegve mászott a síkos ruhaláng-talajon,
néha kivette anyám a hosszú vastag fadugót a mosóteknő koporsó-
aljából, s ömlött a szürkefekete habos mosóvíz a teknőlukon át a kék
zománcvödörbe, vastag szines habcsokrokat köpve, mint amikor a hordó
likából dagadva kiforr a must rózsasárga szennyes tajtékgalambja,
az átváltozás szennyrózsa-habja, a szennyes vizet az udvarra öntötte,
leült, fiát nedves ölébe vette, mintha a kisfiú bevizelne, s figyelte tünődve:
kemény ősgyíktojás, rózsaszín Brachiosurus-tojás hasában, hogy mocorog,
rúgdos, forog az a Másik, akinek gyöngéd talpacskája a feszes hasbőrt keményen
kinyomva annyira látszik, hogy a lábfejet kívűlről megfogni lehet, a belső
Üzenet pici lábát, s arra gondolt: ura hogy jön haza este?, részegen, józanon,
s akar-e valamit az ágyban, s mit tegyen, hogy az ne legyen, vagy csak eres
lábait áztatja a forróvizes lavórban, a konyhában zöld hokedlin ülve,
cigarettázik, köhög, vért köp, vagy lábát áztatva harmonikázik. Ül a hokedlin
a konyhában, térdéig fölgyűrve hosszú gatyája, a bokáig érő, ül kékcsíkos
ingben, térdig fölgyűrt hosszú gatyában, amely mint a félig önmagába
visszaszíva begyűrt, önmaga redős takonyhús-zsákjába visszafele bugyogva
begyömöszölt csigaszem-csigaszarv, rózsakék nyakába akasztva a kis gombos
tiroli harmonika fényes barna tartószíja, vörhenyszőke feje a fekete-
fujtatójú harmonika fölé hajlottan lehullva, mint nyári napraforgófej, mint őszi
fehér dália hatalmas növényhabcsillag feje, és a petróleumlámpafényben sárgán
dúdolva összenyomja-kihúzza, összepréseli, ferdén hajligatva széthúzza a fehér
gyöngyházgomb-sorozat-téglalap homlokú harmonikát, széthúzza-összenyomja,
mint egy fekete lampiont, ahogy a cserebogár fekete kitinlemez-harmonikacsokor
csápját szétfújja-összehúzza zúgva, tekereg ferdén, egyenesen, lemezszekrény-hurkaként
a levegőbe földomborúlva a harmonikatest-fújtató, két szeplős szőke hosszú
kezében úgy mozog, a levegőben, csavarosan úgy mászik, ahogy egy szemölcskaktuszos
hernyó mászik a faágon, fölpúpozódva, kisimúlva, rózsakinyílva szét-
húzódva, kályhakönyökcső görbülettel szelvényesen fordúlva, széthúzott
fekete spirálrugóként kinyúlva, mint széthúzott órarugó, szelvényeivel
összetömörülve benyomva, nyílik-becsukódik a harmonika rozsdaszeplős
két hosszú szőke kezében, úszik a levegőben, mint egy fekete sárkány, pumpálódva-lökődve, mint
a polip, beszívódva-kifújódva, mint egy fekete tintahal, ahogy összeszívódik
szelvényes fekete üvegcsomóvá, takonyüvegrózsává, aztán kilövődik, mint
elnyúlt fekete szív csáp-arc cafrangokkal, keselyű-szemekkel, s a vízben a
testéből kipréselt levegő buborékcsóvapezsgéssel lángol, mint beindított űrrakéta
farláng-kévéje, s a petróleumlámpafény, mint sárga mesemosolygás,
mint a mesék tündérmosolya a zord bánat-erdő fekete árnyék-
őrület hangtalan sziszegésben, páralágy csönddel rámeszelve ködösen csillog
a konyhafalon, konyhakredencen, rézmozsáron, rézkávédarálón, a zöld
kredenc tetején a vérszeplős fénydugó befőttesüvegeken, amiknek nyakfején
feszes sima celofánkalap celofáncsipkekarimával, kalapszalagja piros, kék,
zöld befőttesgumi, vékony sárga spárgagyűrű, gyöngysárga köddel lazán csillog
a falvédő piros cérna-emberén, kék cérnaasszonyán, s az istenszem-nézésű
zöld cérnaírás kacsos, cicfarkos, hurkos, lágy, kajla, cifra intelembetűin,
s a Házi Áldás ovális üveg alatti boldogságimáján rózsaszín rózsakoszorúban,
„Hol hit ott szeretet, hol szeretet ott áldás, hol áldás ott Isten, hol Isten, ott
szükség nincsen.”, tejköd sárgalázzal csillog a fésű-kefetartó kivarrt páros
vászonzacskón a falon, mint holdfény a tölténytartótokon, csillog a fogason
lógó kiskabátokon, nagykabátokon, a sarokba állított sáros, vagy vödörben lemosott
cipőkön, az asztal kék virágmintás viaszosvászon-terítőjén, a csipkefogsor
szegélyszélűre ollóval hegyezett kék viaszosvászon negyedvirágokon, félvirágokon,
mintha az egész konyha párás kénfüsttel, sárga festékkel lenne leöntve,
előhalál-mosollyal ragyog a petróleumlámpafény a konyhai tárgyakon, dolgokon,
a petróleumlámpa ott lóg a falon egy szögön, és enyhesárga gyásszal csillog
a konyha, mint a hájaspogácsa, töpörtyűspogácsa, aminek tetejét fehér
tollsöprűvel megkente az asszony, a tollsöprű fehér csótárlángját előbb
a vizespohárba csurgatott tojásfehérje lágy üvegjég ondótömegébe mártva,
sárga a konyha, mint egy selyemrózsa-muszlinrózsa fátyolszárnyú aranyhal,
sárga a konyha, mint a gyerekkéz, mert szoritásától összetört kezében a tyúktojás,
sárga a konyha, mint a hentes aranyfoga, mint az epeváladék a tálban, mint
az epeváladék, ami nyúlósan csöpögve folyik a piros gumicsőből, amit az epebeteg
száján át az epehólyagig ledugtak, s lóg a beteg ki a kórházi fehér vaságyból,
ahogy a kerités vasrácsán kicsüng a rózsa, sárga a konyha, mint a halott katonák
az őszi kukoricásban, a barna kukoricatollak zörgő lobogása között, mint háborúban
éhendöglött ló szeme, sárga a konyha, mint az asszonykéz, mint az asszony
keze, aki a padlót sárga festékkel beereszti, aztán combjáig fölgyűrt szoknyában
négykézláb mászkálva a padlón gyökérkefével sikálja, csúszkál négykézláb
a padlón, mint a tóvíz, patakvíz tetején a vizipók, mint halott szemén az arany-légy,
sárga a konyha, mint egy őszi kiáltás, mint a lépesméz-szívű őszi sejtelem,
sárga a konyha, mint az az olaj, amivel Mária-Magdolna Jézus haját kövéren bekente,
sárga a konyha, mint az a kenőcs, amivel az Asszony Krisztus halott testét bekente,
sárga a konyha, mint sárgaságban az emberszem, mint sárgaságban
az emberszem inhártyája, szivárványhártyája, véreres irisze, mint sárgaságban az emberarc,
emberfül, emberfülcimpa, arany halotti maszk kövér aranyvigyor-mosolya
a konyha, halotti aranyhártya-álarc aranyvígasz-örökmosolygása! Ez
is a Történelem! Ez is a Világtörténelem! Apám harmonika-létsiratása!
Apám harmonika-ifjúság-gyásza! Apám harmonika-fájdalomhallgatása!
Apám harmonika-koporsólátomása! Apám harmonika-csudálkozása!
Apám harmonika-bocsánatkívánsága! Apám harmonika-szerelemhívása!
Apám harmonika-elnyomáslázadása! Apám harmonika-társadalomláza!
Apám harmonika-tudatcsúfolása! Apám harmonika-istenleigázása!
Apám harmonika-rettegésrohanása! Apám harmonika-halálkifosztása!
Apám harmonika-pokolrúgása! Apám harmonika-mennyországfélelme!
Apám harmonika-alázatgyőzedelme! Apám harmonika-osztálygőg-büszkesége!
Apám harmonika-osztálytudatlanság-elve! Apám harmonika-osztálygyőzedelme!
Apám harmonika-származásfelejtése! Apám harmonika-szegénységgyőzése!
Apám harmonika-énvagyoklétgőgje! Apám harmonika-sorshűség-sorstemetője!
Apám harmonika-történelemjövője! Apám harmonika-világidőtemetője!
Ez is a Történelem! Ez a Világlét-Történelem! Anyám mosása! Ahogy Mama
mosott! Az is a Történelem! Mosta a vérfoltos holmikat, kabátokat, ingeket,
kötényeket, köpenyeket, és velük együtt a menzeszkendőket, koszos ingeket, szaros gatyákat,
véres bugyikat, ruhákat, harisnyákat, az ágyneműt, az ondófoltos lepedőt, az asztalterítőt, a függönyt, a
rongyot, a pelenkát, apám jövendő halottas zokniját, halotti ingét, halotti gatyáját,
mosta az angyalok szárnyát, Isten szempilláját, a sátán vizeletfoltos ingruhavásznát,
mosta Jézus halotti ágyékkendőjét, a szűz nemzőtest-takarót, a megölt, halott
Krisztus balzsamkenőccsel vastagon átitatott sírsziklakripta fehér halál-
takaró lepelruháját, mosta Mária véres havi rongyát, kiszáradt szemeit, amelyek mint halott
legyek, darazsak, szitakötők, méhek könytelen szemei, bánatból sárga tearózsák,
mosta a Jelent, mosta a Múltat, nekünk jövőt mosott, mosott hetente bérbe,
még akkor is, ha akkor borúlt vérbe, s kinyílt testéből úgy ömlött a vére, mint tyúk
átvágott nyakából, mint átvágott torkú fekete bárányból, szinte lemezesen,
rögökként feketekéken, hogy elömlött a tómenti vidéken, mint a havi vérzéssel
megtisztuló alkonyat. Kimondani ezt nem szabad? Miért nem? Miért ne? Az
alkony volt az ő testének vére, az alkony a mindenség ciklus-tisztulása! Még akkor
is mosott, a fehér mosásgőzben sárga petróleumlámpafénynél, s az a sárga
petróleumlámpa a ködfekete gőzben, mint héjatlan tyúktojás, ült rezegve
a mosásgőz-este fehér párahab-torlaszain a sárgája-fehérje, mint fehér
ködtányérban fölütött tojás, a széttört tojáshéj csillogó rózsasárga belső
homorú hártyaingű mészhártya félkupakjai, a pórusos világzártságfelek a láng
piros árnyékain lebegnek a falon, mint ősvilág-héjazatok, mert az a lámpafény,
a fény fehér sziromlevele, s a fény magja, mint a Világteremtés Első Pillanata
a Kalevalában, s az Eddában talán, mert kezdetben volt a Tojás, a Zárt
Összmindenség, aztán a tojást föltörte a Teremtés, s lett a sárgája: a Nap, lett
a fehérje: az Ég! Mert kezdetben nem volt az Éj, kezdetben nem volt a Kéj,
kezdetben az a Tojás volt, mint az esti mosókonyhagőzben a petróleumlámpa
fehér levélszirmú, sárga magzatszívű lángja, s Mama mosott, mosott, mosott, s a
nyitott mosókonyha-ajtón fehér gézkötésben kikalászosodó sűrű kévegőzben sárga
csillagaival a Mindenség derengett, mint holdfényben a jázminbokor, mint fehér
fátyolszemfedő alatt a halottak sárga szeme, mint a Világasszony százezertrillió arany-
mellbimbója! S gőzt okádott a kicsi nyárikonyha, mintha részeg volna, mint beteg
kisgyerek, ha a tejet sugárban kihányja, s a földön-fetrengő vastag gőzgomolyban
kacsa hápogott, kakas kukorékolt, kutya ugatott halott Szergej Jeszenyin-fehéren,
disznó röfögött, az alvilág szaros angyalünnepe kövéren, s rücskös csillagok úsztak,
lebegtek a kútvödör vizében, mint tüzeshasú békák, varangyosbékák, dülledt
Pegazus-aranymirigygumó szemekkel. Mint aranyszakállú kéregbibircsók-manók!
A Pontos Elnyomás szennyürülékét mosta anyám gyors, pontos, egyszerű, vérszivacskesztyű
kezekkel! S ha elaludtam hajnalban, azt mondta: „Kelj fel!”, s ha részegen
hortyogva aludt hajnali ½ 5-kor apám, azt mondta: „Kelj fel! Menni kell,
jön a vonat!” S apám fölkelt, köhögött, krákogott, köpött, gatyasliccébe hosszú
dolgát betette, s egyszer a speizba ment remegve, meghúzott a sötétben egy üveget,
petróleumot ivott az árva nyomorúlt véletlenűl, és sírni kezdett és hányni fehéren,
s a petróleum csillogott a véren, mint temetőbogáron a harmat, mint katicabogáron
a harmat, reszketve csillogott a köpésen és én homlokát fogtam két gyerekkezemmel,
nagy szőke homlokát a fölmosóvödör fölött, mint egy szőke lófejet. Mint
Pista bácsi öreg ezüstszőke, hamuezüst lovának fejét, fogtam kamaszkarommal
átölelve, mielőtt a lovat megölte. Megölte! Agyonverte! Vaspántos kocsilőccsel,
piroskék meggyfadurunggal! Ó, az a Ló-tekintet! Ó, azok a Könnyek! A
Néma Lószem Néma Könnyei! Ó, az a Lóvá-varázsolt Isten-Türelem!
Ó, az a Vérben-röhögő Ezüst Szenvedés! Ó, a Szőke Ló Könnyes, Öreg Szemei!
Ez is: Történelem! Ez is: Világtörténelem! Ez is Világlét-Történelem! Ezt csak mi
tudjuk, mi, akik úgy éltünk e hazának hitt országban itt, mint nagy kő alatt a
temetőben a sárga csíraképletek, fehér fűremények, átlátszó, vagy szintelen, fehér, fényre-
gyors, nyomástól ellapúlt-testű, fehér-laposságsorsú bogarak! Lent a halottak,
lent a halál, fölöttünk szürke, gombavirágzás sárga sziklakő. Lent is temető, fönt
is temető! Csak a kőtől-megőszűlt, nyomástól kopaszon nedves talaj lehetetlen
hártyacsöndje hitünk alatt, s a kőnyomás mohos elnyomáscsöndje fényvaksi
sorsunk fölött. Ha volt szemünk! Ha voltak szemeink. Ha nem születtünk már
vakon! Ha nem korcsosult el üvegrügyremény-szemünk, s homlokunk alatt csak
homályüveghártya, fekete vak lakkszemüveg, mint a vak dolgozó-hangyáknak!
Mint a szemnélküli munkás-termeszeknek. A tejüveggépeknek. A dolgozóknak.
Csak homlokuk van és arcuk. De létet-meglátni nem lehet szemük. Fejcsóknak,
csápcsóknak tudnak hinni csak. És boldogok, akik a Kő alatt is látnak!
És mi boldogok is voltunk! Örömlángúak! Boldogok! Szépek! Szomorúak!
Ez is Történelem! Ez a Történelem! Azért jöttem, hogy elmondjam ezt a világnak!
Ezért születtem! Élek! Énekelek. Itt vagyok. Élek. Énekelek. Másképp nem tehettem!
Szomorúak voltunk. Szépek. Boldogok. Anyám lila mosónő-keze, mint Annuska
szája, teste, mikor hipermangán-kristályt ivott. Egy pillanat, gyors gyermek-villanat,
Annuska a fürdőszobába beszaladt, s megtalálta a jól-eldugott kis lila kristályszemcse-
töltelékü üveget. Dugóját gyorsan kihúzta, s szájába döntötte a rengeteg szemcséző
száraz lila kristálymagot, ahogy egy kupica meggylikőrt iszik anyám fölébredés után,
szikrázó, sötét, lila, füstölgő kristályszemcsékkel volt tele tátott szájürege,
mint kukoricadarával a tyúk bögye, zúzája, a hártyabőrös lila tojáspogácsa,
ha kagylóperem-élinél késsel fölvágják, feszítve kifordítják, s látszik a szétnyitott
szájpadlásredő sárga, homorú kagylólevél-belső, a lila kagylótojás redőtányér-gyomra,
Anna nevetett, s szájából lila habnyáldaganat, lila nyálhabrózsa-füstpamat nőtt
ki gyorsan, sírva, sercegve, sisteregve, anyja sikoltozott sápadtan remegve, szőke
gyors mutatóujjával a kislány szájából a kristályhalált kikotorta, a megnyitott
zuhanyrózsa hideg vízpontspárgakévéjét kifeszített szájába nyomta, a gyermeki lila
szájbelsőt kimosta keménylövésű tiszta vízecsettel, aztán tejjel gyorsan megitatta, aztán
mutatóujját kis torkába nyomva meghányatta Annát, s lövellt a lila hányadék,
a lila tejút a lilára festett gyerekszájból, kihabzott, mint egy lila üstökös füstfarkú
lila hörgés-uszállyal, s már nem volt mit tenni a gyermeki szájjal, hát meztelenre
vetkőztettük gyorsan, ott állt szeppenten, sírástalanúl a fürdőkád széles farácsán
a sárga műanyaglavórban, s láttam: hasán, a feszes kislánypocakon, jobbra a
szép köldök alatt a bőrbe ágyazódva apró fekete széndarab, mint vízzel leöntött
faszénparázs, kis lilafekete szénüszök-dagadás, a hasbőr irharétegébe sült, megalvadt
lila kristályszemcse, a sült bőr rózsatestébe keverve, mint fekete légy, mint fekete
légy dülledt fekete szénrög-szemcserózsa szeme, mint tóba-fagyott farönk üszök-arca feketén,
mint kukoricacső fekete üszögdaganata, mint tibeti szerzetes feketére festett foga,
mint elszenesedett kukorica, mint havon egy kőszéndarab, mint tejfölön fekete
bab, mint rózsadinnyében fekete dinnyemag, mint hóban kecskebogyó, őzbogyó,
mint hóban nyúlszar, havas dombon bárányürülék. Mint hóban lila nyúl-
vizelet, hóban piros őzvizelet, hóban sárgakék szarvasvizelet hosszú keskeny
kútja, a lila, a piros, a sárgakék, a smaragdzöld vizeletluk a hóban: a gyermek-
bőrben a lila kristályégés kútja. Kihűlt száraz fekete parázshalom. Mert a
kristályban nincsen irgalom! Mert a kristályban nem volt irgalom! A szervetlen,
kristályosúlt, lángszáraz anyagban mért volna irgalom? Neki nem az a dolga! Az
az anyag, az a kristály nem tudja, mi volt, mi van, mi lenne, mi volna! Csak van, mert
megteremtetett, önmaga küldetésébe csomagolva. Csak van, mert van és másképp
nem lehet! Anna ingnyakán behullt, ahogy egy meteoritkő hull halálosan az űr kék gyermekingébe,
a kőégés-halálkéve, Annácska mellkasán legurúlt, s megakadt
a has negyedéig fölhúzott bugyigó piros virágszövésű pamutperemén, mint kicsordúlt
könny a felső ajak redőív-peremén, a piros ív-vonalon, s magát-oldva lassan
füstölögni kezdett a kislányhason, mint hóra dobott égő széndarab, mint
dérföldre dobott lila faszénparázs, a has feszes bőrén a hasoldalon, jobbra a
köldök alatt, s füstölve szépen és lilán magát gyorsan a bőrbe berágta,
mint egy kullancs, lila kristálykullancs, s kristályfarával úgy állt ki erjedő, elszenesedő
fekete szemcsésen a bőrből, mint a kullancs fekete dagadt potroha, mint síron
elszáradt fekete rózsa, mint gyereksíron elszenesedett lila szegfű, mint a gyík
láthatatlan homlokszeme, a harmadik szem, kidudorodva a gyíkhomlok zöld
pikkelycsönd bőre alatt, a láthatatlan szemrügy, a fekete üveggolyó a homlokbőr
sárga sziklagomba virágpenész-cafatja mögött. Mint halott madárszem ült a
gyermekhas-rózsabőrben a feketelile bőr-kristály-süledék, mint elszenesedett
cipó, mint hóban elhagyott, eldobott fekete magas-szárú cipő, mint meteoritkő
a földbe csapódva, meteoritszikla a Hold sárga bárányhimlő folt-arcába
csapódva, mint lótuszvirágos piros mocsárban fekete madártojás, mint halott
feketerigó a hóban, mint lócitrom a tó jegén, mint medvetalpnyom a deres
avarban, mint üszkös csigolyacsont a téli temetőben, mint behavazott
fekete koponya a téli temetőben, mint lókoponya a piros mezőn a zöld esőben,
mint láthatatlanúl halált-füstölgő, erjedve halált-sugárzó rádiumrögöcske
Madame Curie földbe-temetett szivén, mint fekete csipa egy fényes gyerekszem
kék csücskében, mint az elszenesedett Éden Isten büntető képzeletében, mint
a Sátán egyik szemfoga, Mefisztó fekete parázs-mosolya, Lucifer gyáva fekete
világhatalom-álma, Lucifer elszenesedett fekete dühöngés-könnyei! Körömmel
kaparni ezt a bőrbe-szenesedett kristályrög-halált nem szabad! Sem tűvel, csipesszel
piszkálni ezt a bőrbe-sült kristályszén-rögöt. Majd kiforrja magából a hús, a bőr,
ha a kislány belülről ki nem lukad, mint az öngyilkos cselédlány, aki lúgkövet
nyelt, lúgkövet ivott, s a forrva, füstölögve oldódó kristály a húson át lukakat fúrva
kifelé kereste halálforrongás-útját. Hát feküdt a has feszes falában, mint a mumifikálódott
teuton ősi ember a tőzegmocsárban. Ó, Anna, Annuska, Annácska, Ancsa, Anna!
Ó, Gyermek! Gyermekek! Szegénység-gyermekkorom! Az volt, ahogy volt, másképp most se gondolom!
Egyszerűek voltunk! Szomorúak! Szépek! Boldogok! Anyám lila mosónő-keze, a fehér
kristály-mosókőtől, a lúgtól, a lúgkőtől szivacs-likacsosra rágott keze, mint egy festett
Szent-Borbála-kéz fából, mint Szent Borbála pirosra festett, rovarszem-fényűre
lakkozott fa-keze a templomban, szelíd szúrágásos faszivacs-intés, régi fából szivacsosodott
szent kéz pirosra befestve, rovarszem-facetta fényűre lakkozva könnyű ecsettel,
az ujjakon, körmökön, kézháton, tenyéren, még a csuklón is apró barna pontok,
a szúrágás alagútcsöveinek kijáratpontjai, kijárat-kéménycsövei, járatspárgacső-
körablakai, s a pontlikakon, a pontlik-kézszivacson, a Szent Borbála fakézen
a lukak pontcsöveiből porlott, lisztezett, homokozott ki a szégyen, a szuvak rágószerv-
szájának sárga salakja, sárga faporhabja, sárga őrölt falisztje, a belső sárga
fapenész lisztes füstje csurgott ki lassan folyva, folyt ki lassan csorogva, mint hangyász-
ragadozóbogár homoktölcsérén a homok, ha belegördülve a hangya kimászni próbál,
kétségbeesetten kapaszkodik, kalamol mozgékony kicsi drót-áramszedő lábaival,
de csak lefele gördűl, bukfencezik, megpördűl, mint barna bohóc, barna
halálraitélt, akit a repülőgépből ejtőernyő nélkül kidobtak, s sikoltva pörög, forog,
bukfencezik a szikrahomokkristály levegőben, a szél sárga homokfalán lefele
csúszva, s lent a tölcsérnyak közepén a szemrügyig homokba ásott ragadozás várja,
a vérpettybőrű barna dupla sarló-ollós halál, ami majd a homokkútba lecibál,
ál-szarvasbogárhím szarvollóival, hogy belefúródik a homokba, a földbe derékig,
fejjel lefele a herékig, vagy talppal esve nyakig a földbe csattanva, füstölögve,
a homokszem pereg, a sárga homokláva zizegve zuhan, mint az augusztusi Tejút,
mint Augusztus hullócsillaga, fehér füstfarkat, sárga izzáscsík-pántlikát
húzva hullása után, sárga égéscsíkot húzva az űr-gyászéjszakán, mint
fekete táblára sárga krétával sárga vonalat, gyorsvillanat jelet a tanító, tanár,
s az a piros Szent Borbála-kéz, mint összevissza kajla és kúsza és egyenespuha
cérnarágás-alagutak, szúrágáscsövek érlombszövedék-szobra belűl, az a fakéz
belűl, mint száraz spongya-lomb, mint fölfújt száraz marhabelekből csomózott
és hurkolt ürességcsokor-levegőszobor, mint egy sárga-barna parafatüdő, mint
a csigarágta, kagylórágta, poliprágta, korallállatpáfrányesernyő-rágta likacsos tengeri
kő, mint géppisztolysorozattal átluggatott forradalmár a kivégzéskor, hiszen áll még,
mielőtt térdrezuhan, csak a füstölgő piros pontlukak bugyognak pirosan, a fehér
ing halálszitarácsa vérzik, mintha paradicsomot paszíroznak át fehér szőrszitán,
Szent Borbála fából faragott keze, a piros, amiről úgy pereg le kemény zománcszigetekben,
laza forgácsokban a festék, mint vörösre lakkozott női lábkörmökről,
kézkörmökről a vörös lemálló lakkfesték, mint pirosra meszelt házfalról a piros
mészkéreg, piros meszeléshártya, mint időrágta, esőrágta, fagyrágta, télrágta,
hórágta öreg házról a vakolat, mint repkénybe, vadszőlőbe öltözött vén házról
az őszi piros repkénylevél, őszi vörös vadszőlőlevél ahogy peregve, zörögve lehull,
Szent Borbála fából faragott keze, a piros, barna rágáspontok halmazával szitásan,
rácsosan likacsos, s folyik a kéz sárga porlisztje, rágáshomokfüst-fahabvére,
mint a test sebeiből a sárga váladék, a vizenyős váladékanyag, mint
bárányhimlős gyermektest, gyermekülep, gyermekarc, gyermekhomlok rózsagyűrű-
gyulladáskorong dagadt, sárga pontgömb-hólyagából a sárga enyves folyadék,
ha a gyermek körömmel elvakarja! Anyám Keze, Szent Borbála-kéz,
te voltál ilyen, lila mosónő-kezed volt ilyen, anyám, lúgkőtől-szivacsosra
rágott lila húscsillag, fehér kristályférgek rágta piros zománcszita-kesztyű,
könnyező, nedvedző, vérző eleven kéz-alakú piros szivacs-állat, likacsos
vörös szitabánat, lúgkőrágás-pontokból szőtt lila zsáksziromlevél,
vérző csillagokkal likacsos, mint az éjszakai tengeri szél, kristálymolyok
rágta vérző lukacsos szent szövet, forró aranytű-erezésű piros lángszirom,
nagy alvadt vérdarab, aminek sárga fénykukac-ágaskodás minden virága,
likacsosan megkövűlt lila lávahabdarab, barna lávaszivacs-rostrozsdalevél,
lila lávaszivacs-rög, salaktalan lila lávahab-kesztyű, likacsos lila
érpamut-kesztyű, kézalakú habos vas-salak, repedezett forró fényszitazuhanás,
hulló sárga csillagrács-bánatmosoly, piros kötélszőnyeg-kézvirrasztás, rózsaszín,
pontozott tengeri mészháló-legyezőállat, lila korallcsipkelevél tengeri legyező, mint
brüsszeli csipkéből lila falevél, csöndtestű piros szégyenkező horgoláscsipkekesztyű,
lila csillagokkal virágzó görcsös gyönyörű mindenség-bokor, kezed vérző csillagrácsa,
mint az erdei szél éjszaka-zuhogása, piros polippehelyállatokkal virágzó sárga
korallvázsziget, piros korallfa, piros korallvázcsőszövevény-pehelycsillagvirágzásfa
az űr fekete szivébe mártva, kristályférgektől-megrágott szálló piros hattyú,
söréttel-lelőtt, vadrózsabokron verdesve éneklő sárgarigó, vérpontszövedék
meleg tiszta hótakaró, vérző tiszta hó látomást-látó, pokolmagányt-virágzó
szivemen, fénytől likacsosra rágott hócsipkehorgolás-élű hótaréj halálgyűlöletvirágzás
ifjú-szemeimen! Két bütykös sárga, kövecses, tyúkszemüvegsziklás, ráncos, lét-aszalt,
zöld, dagadt érkesztyűbe bújtatott, töredezett-körmű és gyöngyházkoporsódeszka
vékonyra gyalúlt körmű öreg kezed, öreg két kezed, a csillagtöredezett, a meteorit-
töredezett, két öreg kezed, a vízmoly-rágta csecsemő pólya-igyekezet, két öreg kezed,
a sárga szivaccsá-dermedt szenvedésláva, a sárga rostronggyá fagyott tűzlárma,
két öreg kezed, a sárga szélrágta kőszivacs-sziklácska, a keresztfa két féreg-
rágta ága, két öreg kezed, az ősidőben merengő mészpálma, a mozgó zöld
kőkaktuszfa, a virágzó asszony-kaktuszfa, a kőrózsa csöndbe-ágaskodó sárga
toronyvirága, két öreg kezed, az összehajtogatott ónixpáfrány, a sárga kréta-
kaktusz, a zöld gyertyatartó kaktusz, a zöld kaktusz a sorsod-kősivatagban,
két öreg kezed, a virrasztás mészlomb-virradathangja, a sárga gyász
krétaszivaccsá megkövesedett hajnali kakaskukorékolása, az elmúlás maradandó
gyertyalángja, a virrasztás hajnali pálma-árnya, a megszáradt gyönyörű
gyógynövénygyűjtemény, két öreg kezed, a kinyitott szuvas Isten-könyve, a titkos-
rejtelmű forgácsos pergament, két öreg kezed, a betegápoló sárga sáska-szerkezet,
két öreg kezed, a hajdani szűz, a hajdani tűz, a hajdani jó, a hajdani hó, a hajdani
nőszirom, a hajdani hit-csomagoló, a hajdani fényben-ázott csillagtáncoló,
a koszos ruhát mosó, a moslékot-kavaró, a krumplit hámozó, a férjed
kivánságát-fogó, a hagymát-pucoló, az emlőt gyerekszájba tuszkoló, a kapáló,
a gyereksegget-kitörlő, a vércsöpp-magömlő, a tüzet-rakó, a bort-töltögető,
a tüdővért, a szájból kibuggyanó, hörögve, zihálva habosan kitóduló
tüdővért sárga porceláncsészeként tenyeredbe fogó, a férfi villámsujtotta,
mennykő-ütött sárga horpadáspáfrány hátát mosó, a fehér gyászzsebkendőt
szorongató, a zsákvarrodában zsákot varró, a malterosládát-cipelő, a
szőlőt-kötöző, a halott véres arcát, véres péniszét, véres heréit lemosó,
a padlót-súroló, a Berger-lányok nyaraló-kofferét cipelő, a kesztyűt-alíg-
viselő, a babkávét-daráló, a kristálycukort rézüstben-rézmozsárban réz-
pogácsagumó rézdoronggal porcukorrá-törő, a koporsóba-fejpárnát-rakó,
a havi tisztulás vérét barhetkendő ágyékköténnyel hurkoló, a csecsemőt-fürdető,
fiúfejet-nyíró, háziollóval gyerekkörmöket csattogva szabdaló, szerelmet-nem-
áruló, halotti koszorút fonó, úrnapi koszorút fonó, gombóctésztát-gyúró, leves-
tésztát-gyúró, kalácstésztát gyúró, szaros disznóbeleket kimosó, halottat-
lemosó, újszülöttet-simogató, libát-fosztó, kukoricát-fosztó, kukoricát-
morzsoló, venyigét-tördelő, hurkát-töltögető, főtt-vesét-főtt-májat
barna kockákra vagdosó, zsírszalonnát kockákra-aprító, kútvizet-húzó,
ágyterítőt-horgoló, függönyt-horgoló, asztalterítőt-horgoló, kukoricát-törő,
hordócsap tollát-megfordító, port-söprő, havat-söprő, sódert-lapátoló,
meszet-oltó, halott-kisfiút koporsóba-rakó, mindíg-gyászoló, sose-áruló,
babot-rostáló, dughagymát-dugó, petrezselymet-letépő, kertet-ásó, dugványozó,
krumplit-válogató, klozetfát-súroló, szőke disznótököt földhöz-csapó, tojózó,
haldoklók szaros seggét, húgyos, vizeletenyves nemiszervét lemosó, halottak ürülékmocskos
vérmocskos, húgymocskos ingét, gatyáját, lepedőjét, ágynemüjét kimosó, halott kalapját
elajándékozó, a másik szegénynek pohár bort adó, kolduló cigányoknak ételmaradékot
adó, varrógép kerekét forgató, zsidó rongyoskupeccel rongyért fehér tányért, pöttyös
bögrét cserélő, zsákban kismalacot hozó, könyvet-folyóiratot-képeslapot-újságot-
lapozó, levágott tyúkot fölboncoló, tintaceruzával levelet író, paradicsomot
paszírozó, citromot-csavaró, kalapáccsal diót törő, szőlőt kötöző, rózsát metsző,
babtésztát pirító, elmebeteget simogató, őrültet lefogó, részeget hánytató, részeget
lemosó, koporsófödőt falnak támasztó, gálickövet áztató, permetezőgépet-pumpáló,
nadrágszakadást-varró, zsírt-spóroló, zsíroskenyérről a zsírt késsel levakaró,
hogy csak a kenyérszivacs likacsaiban maradt a zsír, mint fénylő szeplők fehér állaton,
prószát-daraboló, erőszakos részeg katonát elhárító, nedves ruhát csavaró, fölsuroló,
nyálas tintaceruzával életregényt író, verset-író, halált-cserélő, sose-fosztogató,
halottra inget-gatyát húzó, az őrület sírjára virágot rakó, halhatatlanságba-ájuló,
szüretelő, meszelő, vályogsarat falra-kenő, sárga vályogsarat szobaföldre
kenő, rózsafüzért ritkán-fogó, papot-elhárító, megölt disznó szőrét téli
hajnalon késsel lekaparó, téglát-dobó, követ-hurcoló, teknőben beteg
kamaszt fürdető, gyógyszerfolyadékos kanalat adó, vizes borogatásinget adó,
bajszos kanok előtt sose hódoló, öreg kecske fekete, rozsdapettyes tőgyét fejő,
haldoklót-etető, haldoklót-símogató, halott szemét lefogó, a sírgödörbe-
sűllyedt koporsóra rögöt dobó, hagymateát-főző, tökhúslevest-főző, gőgös-
szánakozó, elmosogató, üstben szilvalekvárt-keverő, emlőből tejet-kifejő,
szülőasszony alsó testét lemosó, haldokló anyád szarukő kezét fogó, szemfödőt
fölemelő, halottat szenteltvízzel-meghintő, zoknit-stoppoló, cipőt-pucoló,
vasalót-lóbáló, száradt ruhát-vizzel bespriccelő, ruhát-ágyneműt-varró, mosott ruhát udvarkötélre,
padláskötélre-teregető, vízzel-meglocsolt száraz ruhát hajnalig vasaló, akasztókötelet-
levágó, gyermeksírt-ásó, menyasszonyi ruhát igazító, mirtuszkoszorú fehér koronáját-
igazgató, férjed szerelmes testét a hátán tenyérrel szorító, fehér nászlobogó, sárga
gyászlobogó szent szép könnyező öreg kezeid ott ülnek most ötvenöt évesen
ifjú szivemen, mint sörétes puskával meglőtt vérző nagy sárgarigók. Mint
szürkekék ólompont-tejúttal beszőtt sárgarigók virágzó vörös rózsafán.
Az árva sárga testköpenyben sörétrügyek, vérző emberügyek. Mégis élsz: Édesem!
Nézz méhed szülöttére, nézz rám Anyám, nézz a Megváltó Emberfiára,
nézz a Mindenség Költőfiára, akit uraddal tettettek a szerelemben,
aki a Mindenség Szivébe néz, a Szerelem Szivébe néz. Nem készül még a télre!
Már ősz van, ősz. Lassan a tél jön. Köszön, mint az égő gyertyát tartó behavazott cigány.
És énekel a hóesésben. S mint az újszülött szive világít égő gyertyája ropogó boldog fénye!
Nem készülök még a télre, Anyám! Nem állok félre még, mint aki már elmondta fontos
dolgait a szinpadon, s taps is volt, meg üdvözűlt hallgatás, meg halál-hallgatás! Nem!
Nem hallgatom a Hallgatást, a gyűlölet-hallgatást, nem nézem én a ragadozó-szemű,
hiéna-szemű, sakál-szemű, krokodílus-szemű, kobrakígyó-szemű Némaság-Koszorút,
pávapimasz-szemű, kajmán-könyörgés-szemű, fájdalom-fényzsíros vesekő-szemű
Csöndgyűrűt nehéz emberdiadalmú és Isten-egyszerű létem körűl, mint akit vonyítva,
csaholva, ugatva, sziszegve, rikoltva, vinnyogva, vigyorogva, zománcosan ropogva és
pamutosan dohogva az élők és a holtak, a halottak és az elevenek
fognak lüktető, türelmetlen kör-rácsba, fognak körűl lihegés-tőr kerítéssel,
s a levegőt szúrkáló, csöndet-döfködő sziszegés-kések, lélegzet párakardok ott
fénylenek Most-már-nem-egyedűl Szivem körűl, mint az éjszaka fekete testébe vert
hatalmas szikrázó kristályszögek, a Krisztusláb-éjszaka, a Jézuskéz-éjszaka lángoló
kristályszögei a Tejút-keresztfán és tolong körgyűlölettel körülöttem a Vakság zöld
keselyű-sziklatűz-szemekkel, pislogó varangyvizelet-szemgolyókkal, füstölgő majomürülék-
szemekkel, világító vérző szempillás mécsesekkel, s ez a Gyűrű és Koszorú, mint
sorsomra-éhes, szívemre-vad, nyálas fogsorú Szőr-lámpák, Kéreg-lámpák, Toll-lámpák,
Pikkely-lámpák remegő, falánk, mohó, dühöngő, örjöngő, öldöklésre-elszánt
gyilkolásra-gyönyörködő hullámzó, feszűlt, robbanni-kész fényre-vak körkerítése,
mint izzó gyűrűláncként sistergő gyűlölethiganygolyók bizsergő hatalmas karikája,
s higanygolyókarika épűl higanygolyókarikára kupolásan, ez a gyűlölet-szemek, őrület-
szemgolyók, árulás-golyótekintetek mocorgó, eszeveszett füstölgő higanytorony-kupolája
körülöttem és fölöttem, ami készűl már rámzuhanni, készűl már rámrohanni,
nem mer még rámrohanni, nem tud még rámzuhanni! Hogy fölfaljanak az
átokrugany higanylények, hogy belefulladjak a kék higanyszemgolyó-
lápba, mint darázs, muslica, légy a puha szilvalekvárba, s ott
virágozzak a sűrű, izgatott higanylángban, mint malacfül, disznófarok szőrősen
a kocsonyában. Vár a látva-vak Gyűrű és Koszorú!
Vár, hogy megöljön engem! Vár, hogy fölfaljon engem! Vár, hogy megzabálja sorsomat
és húsomat, hitemet nyálas fogai közt összetörje, megőrölje, mint a csontot, vár, hogy
csámcsogva és cuppogva, csípve, tépve és lobogva fölfalja énekem, mert énekem hű
hitem, s aztán véres szájaszélét nyalogatva, körömpamacs és csengőpamacs lábkezével
véres szemét lágyan pofozgatva, véres csőrét testtollain huzigálva, tisztogatva, mint
ahogy száraz rongyon a véres kést, az alvadtvérrel mohás vércsatornás pengét
fenve, huzigálva törülgetik, szívhegyes zománcfalevél kígyószáját törzspikkelyein
dörzsölgetve, ahogy kék porcelánkanalat kék porcelánrácskosáron imbolyogva kéken
huzigálnak és reszelnek, ahogy zöld porcelánvirágot zöld porcelánszőlőfürt-esernyőn
csengve dörzsölgetnek, böfögve lomhán, fénylő sorsommal tele vakon elheverjenek
az Iszonytatás ősidő-szirtjein, őshalál csönd-ágain üljenek, s ürüljenek és vizeljenek,
kiürítsék testükből ami Hitemből megmaradt az Embermadarak, Hüllőemberek,
Mosolygó Embervadak, Szárnyas Kígyók, Pegazus-Krokodílusok, Bárányarcú
Sátánfarkasok. S lottyadt, vagy csomós, vagy fakéreg-ürülékük: az én maradékom,
ott szárad sziklán, földön, csillagon, faágon, ott lángol füstölögve, mint az
Emberzabáló, Hullazabáló, Emberszívet-majszoló, Költőszívet-rágcsáló Vak
Angyalok, Vak Madárember-Istenharaghajnalok, Vak Sátánmadár-pokol-
alkonyok véres és keserű ködbetükkel teleírt újszülött ürüléke egy-egy piros
elhanyagolt csillagon, Isten fényvak, konok lábakisujja körmén, mint poros égő
villanykörtén a barna légypiszok, a légyszar fekete pettyei! Mint világegyetem-sorsától
elhagyott csillagon odacsapódott angyalhulla, száradó bőr-szőr-csont-szem-fülpacni-
szárnyköpet denevér-ördöghulla, mint deres tójégen véres sárga emberköpés! Nem!
Nem! Nem! Még nem adom meg magam, Anyám! Nem adom meg magam! Nem adom
oda szívem a télnek, a télnek, a csöndnek, a fehérnek, nem adom el szivem a
fehér zokogásnak, a fehér árulásnak! Szent Kezeiddel simogass meg Anyám, Szent
Kezeiddel biztass még énekelni! Simogass Anyám, simogasd nem-törékeny
homlokom, hisz simogatásod, mint a szent szemérem, hiszen te engem ritkán
simogattál, hiszen minálunk nem volt szokás az anyacsók, az anyasimogatás,
minálunk nem volt szokás az apa csókja, az apakéz-simogatás, hiszen
nem is emlékszem én arra, hogy kezedet rátetted volna fiadra, fiad arcára,
fiad fejére, hogy rajta-gyönyörködve megsimogasd. Hiszen minálunk nem
volt szokás a csók, a simogatás! Sem a lágy gyöngéd, hó-alkonyú szó, a
harmatpáfrány-simogató dícséret! Papa se csókolt meg soha, Papa tüdőbajos
volt, a szekrényben külön volt tányéra, evőeszköze, bögréje, borospohara! Meg
is sértődött mindíg ezért. Mert Mama neki külön mosogatott! Külön mosta
el, amit utána elmosni kellett. Az edényen, evőeszközön, poháron az
ujjbögy zsírját, a nyálat és a vért. A zsíros ujjlenyomat-arcot
az aluminium-villa virágmintás ezüstlátszat-nyeléről, a rózsaszín
nyálszáradékot a pohárszélről, mintha rúzsozott-szájú asszony ivott volna a kicsi
üvegvályúborda pohárból, a bőrlécek recerózsa-viaszárnyékát a kanálnyél aluminium-
zsíros tolláról, a lecsöppent tüdővér szégyentűzpecsétjét a fehérmázas cseréptányér
ételzsírszivárványos kalappereméről. Mint rúzsozott szájú asszony vörös redőhernyó
szájnyoma a megszáradt tüdővér a pohár peremén. Mégis összekeveredtünk. Összekeveredtünk a szegénységben.
Azt szerettük, ha poharából ihattunk, tányérjából ehettünk. És azt szerettem, ha hosszú,
hosszában behorpadt hátára ragadva, a testhorpadás hátpáfrány-vályúba tapadva,
mint varangyosbéka rücsöking hátára az újszülött varasbéka, mint öreg pók hátán
a pici gyémántszőrpontcsillag pókújszülött, mint pici Messiás a hajdanán kézi gyors
csontfűrésszel szétfűrészelt bordák lapálytoll-szárnyaira kötözve puha szuszogás-
kötelekkel, odaszögezve kemény gyémánttűvirrasztás-szögekkel, a hátgerinc és a
vállcsontok forró eleven keresztjére, ha arccal rátapadva horpadt félhátába horpadt
verejtéksavanyú, savanyúkáposztaszagú, átizzadt ingére, ha odaragadva a halál-
teknő hátra, a lélegzéssel-nem-mozgó óriás lila páfránytollvirágos horpadáskanál-
villalapátra alhattam vele a nedves, csomós, öreg, embergáz-szagú dunyha alatt!
Mint izzadó emberkeresztre önkéntesen feszűlt szorongó boldog gyermek-Messiás!
Mert úgy fűrészelték szét apám hátbordáit, a jobb hátfél vízszintes tollpajzsát,
ahogy száraz ágat kerti fűrésszel a kertben, ahogy az ács kézifűrésszel a nyers, nedves,
szőke kerítéslécet, egy kőre támasztva, térddel leszorítva, ahogy a hentes a marhacsontot,
kulcs-csontot, velőscsontot két térde közé szorítva kézi hentesfűrésszel, gyors
csontfűrésszel szétfűrészeli, s harsog, ropog az eleven csont, a még-nem-halott, fehéren.
Apám horpadt félhátába úgy tapadt a verejtékes ing, nyakcsigolyától a farkcsigolyáig,
hátgödrébe ragadva úgy tapadt, mint szél virágos hólyagába az átázott zászló, mint
kőangyalszobor kitárt kőtoll-istenlegyező horpadás-szárnyába megázott zászló esőben.
Pedig azt szerettem! Apámmal úgy aludni! És azt szerettem volna, ha sokszor megsímogatott
volna! És nekem beszélt volna a testi szerelemről! És nem akartam volna
egyszer pofonütni! Azt szerettem volna! De csak hallgatott zavartan, hosszan messze
nézett, fejét a fény felé félrecsavarva, mintha valamit látott volna arra, valami
Angyalt, Jelenést, Föltámadt Halottat, Foszforeszkáló Csontváz-Küldetést, vagy a
szobasarokból fölkelni a Holdat, a sárga teliholdat, pedig csak ősz volt, őszi
délután, akkor is szeptember, a háború után, ősz, fény-gyanta szelidséglázadás,
borostyánkő-nyárelgyávulás, zömök zörgő zománcharmonika legyek, vaksi
fehér kutyaugatás, félszemű angóranyúl piros szeme a délután, szeptemberben,
háború után, s a sárga téglaveranda mellett az öreg sárgabarackfa porhanyó
puha bársonyzománc-lobogás lombja között zöld levelibéka brekegett: puha
zöld bőrpúp, átlátszó embriókezecskékkel tapadva egy zöld levélszívcsillagra,
ült, mint egy zöld szemgolyó fekete fakéreg-szemgödörben, mint egy zöld sárgabarack,
mint zöld dió lógott az enyvkötés fény-nyálon, lógott a sárgabarna könny
gyantafénykocsányon, ült a zöld árnyékesernyő fényhálón, mint cseresznyefa
gyantabuggyanás kövér mézgolyó-emlője, riadtan rádermedve a lila-fekete
fakéreg-időre. Ült tenyeremben zölden pihegve gyorsan. Mert fölmásztam a
sárgabarackfára, sokáig kerestem, megkerestem és lehoztam. Mint egy zöld levélre
ragasztott zöld zománcbársony kucsmagomba, mint egy zöld pecsétviasz-olvadáscsöpp,
mint egy fényüvegnyakba dugott zöld üvegdugó, mint megrágott zöld dohánylevél-
köpés, mint egy forró spenótfőzelék-pogácsa, mint önmaga zöld elárulása ült
izzadva, nedvesen piros vonal-léc áhitatsziget-tenyeremen, izzadt izgalmában,
tenyerem piros bőrléceire ragadt riadtan, mintha zöld rügy nőtt volna ki piros
tenyeremből. És megcsókoltam puha zöld hátát, megcsókoltam a levelibékát,
hátha elvarázsolt királykisasszony. Hátha kibomlik önmagából, mint piros
szirom a fából, mint fehér sziromkéve a zöldselyemtúsz rügyből, a zöld
bársonytűz növényi rügyből a virág gyönyörű hablángja, s nem lesz már béka-árva,
tündérkirálylányszűz békatestbe zárva, zöld börtönbe, levelibéka-ketrecbe,
s ott áll előttem szűzen és fehéren, ott áll meztelenül a szeptemberi fényben, ott
áll ruhátlanúl a zöldfekete-fénygyantasárga ősz változó, zizegő, ugráló, olvadó,
lágyszigorú pettytömege, árny-fény pontszövedék, zöld-fehér-sárga-lila-fekete
rácshalmaz-diadalszigete közepén, meztelenűl, mint fényben a fény, ott áll,
mint kristályban a kristály, gyanútlan lángban a gyanútlan égés, ott áll és
rámnevet, mint az Úrnapi Boldog Körmenet, a Virágszőnyeges Láng-Üzenet,
a Fénykalász Istenszűzesség, a Virágszentelő Megváltó-Ünnepség, a Megváltott
Ünneplénye Szűzhártya-Dicsősége, az Emberi Béke Eleven Tündérkő-Gyémántvidéke,
a Szűz Asszonyi Szent Galamb Anti-Lélekharang és csilingelése, mint a tűz!
S levedlett levelibékateste, ledobott levelibékabőre ott hever a földön, mint
egy elszakadt bíborbélésű zöld köpeny, mint levetett, szakadozott zöld kordbársony-
öltöny, zöld ördögbársony-ruha. Ott fekszik kifordítottan, alul a zöld bőrbársonyszövet
pórusosan, izzadtan, cafatosan, s a bőrbelső piros nyálkahártyabélése nedvesen ragyog,
mint a tojáshéj belső szűzhártyája, vékony vérerekkel, kék cérnapáfrányokkal kajszosan,
bajszosan, kacsosan, hínárosan beszőve, s az idegpontok sárga üvegszemcséivel összevissza
lőve, és véresen szárad és nyálkásan párolog. A Látomás-Kristályszüzet burkoló piros-
bélésű zöld animális dolog, az emberről levedlett állati, a Megváltott Emberi száradó
Állati Kétéltű-bőre! Az ördögrothadás zöld tojáshéja. A tündérföltámadás
piros hagyaték-lobogója. A tündérről levedlett ördög zöldpuha páncélpokla.
Az Életről levedlett Halál bíborsárga takaró-szobra. A Halandóság levedlett zöld
csuhája. A Gyémántmaradandóság Húsmúlandóság-Gyásza! A Tündérről embercsókkal-
levarázsolt Zöld Békabőr! Megcsókoltalak izzadt, riadt, ragacsos zöld dobogáshalom.
A levelibékahát hideg zöld csókja most is szájamon. S hiába csókoltam a Zöld
Skizofrén Gyémántot én, hiába a Skizofrén Rózsát, a Megőrűlt Gyászt, az Őrült Zöld
Csillaghullást hiába csókoltam én. Csókomtól nem lett újra asszony. Nem lett
újra Asszony! Csak költemény! Csak vers, ami nem vár a csók-türelemre. Nem lett
csillagbeszédű az elme. Csak mint a fagyott mészből faragott rózsa porlott a Nem-Létbe
omolva! Csak mint Zöld Zománcmadár járt föl-le, föl-le az Iszonyat-Kalickában.
Csak, mint Zöld Porcelángyík ült a Gyűlölet-Keménypapírdobozban. Ült cigarettázva,
kontyos barna haja lebontva, fején hervadt virágkoszorú, kezében három égő gyertya,
s énekelt a Zománc-Ofélia, s azt üvöltötte a halálra várva: „Gyáva! Gyáva! Gyáva!”
Hiába csókoltam meg a zöld-levelibékát: nem jött a tündér-átváltozás! Hiába
csókoltam meg zöld-diópúp hideg, nedves, zöld gyöngy-rózsafüzér gerincű hátát: nem
jött a csoda, a csók-csoda, nem jött a véres asszonyvirág-kibomlás a szétrepedt
békatestből, nem jött az emberi visszavarázsolás! A pihegő, puha, nyirkos állatiból
nem bújt ki a sugárzó édes emberi, mert nem repedt szét a béka, a zöld levelibéka,
mint a zöld dióhéj, mint a zöld rügy, mint a zöld gesztenyeburok, mint az űrzöld
hajnalok, hogy a szétrepedt zöld bőrhüvelyből, a hűvösen párolgó pislogó kicsi zöld
testből kimásszon a Tündöklet Vissza-Asszonya, s énekeljen tűzgyöngycsilingeléssel!
A nyirkos, hideg, zöld, ragacsos rémületcsomót csókoltam meg én, és szájamon
a levelibékahát visszacsókja még ott büdöslik, mintha rózsát mászna meg
zöld kaktuszhurka hernyó, mintha zöld kicsi friss gyereksírt csókoltam volna
én, zöldkoszorús sírdombocskát, mintha mozgó, eleven, behorpadó, begyűrődő sárgapuha
tömegsírt csókoltam volna én, s odabent az egymáson kupacban vonagló haldoklók,
vérnyálszőnyegben vonagló halálra-lőttek, mintha nyirkos zöld mohapázsitos, zöld szikla-
gomba gyopárzománcos öreg temetőt csókoltam volna én, amiből nincs föltámadás!
Kicsi zöld sírt, amiből nem jön ki a halott, mint sírjából Krisztus, a föltámadott, szelíden,
sugárfényesen, hogy az Asszony meglátva őt tudjon neki szólni: Rabbóni! Rabbóni! Rabbóni!
Rabbóni! Rabbóni! Rabbóni! Hiába csókoltam az Elvarázsolt Tündért, hiába,
hiába csókoltam az Elvarázsolt Asszonyt, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába.
Maradt békateste, békaszeme, békalába. S a csók keserű állatbőrparfüme szájamon!
S a csók keserű zöld késpengéi szivemben, s Ludwig von Beethoven hegedűversenye!
S az Elátkozottság Pihegő Zöld Parázscsomója tenyeremen. S a megátkozottak bűne rajtam.
Mert megátkozott engem az az Asszony, s a csók íze: ecet, vér, hullabűz, viasz és epe!
Apám a sárgabarackfa zöld árnypetty-fényszitakötő őszi gyászbeszéde alatt
ült, mint zöld esernyő alatt a gangon, az ágyszélen. Ruháján fehér kőmüveskötény,
fején barna micisapka, vastag könyv a kezében. Thomas Mann: József és testvérei.
Mellette a széken bögre bor. Rózsaszínű bor fehér zománcbögrében. Nagy
kék szemében: könyörgés, könyörület, haláltudat, animális éhség, emberi szégyen.
Szemében valami kék Túlvilág-irány, megőszűlt nemi éhség, a fénypernye alvadás-szirmai.
Megváltó-csókot a fiú adni neki sem tudott. A Megváltó-Fiú. Pedig adott!
A járkálva-haldoklónak már adott. A haldoklónak már adott. Megcsókolta szőrös
sárga arcát, jobbról és balról megcsókolta nevetve! Megcsókolta könyörületesen.
Elárultalak Papa! Nem tudtam én se és nem tudtad te sem! Te is tudtad és én is tudtam!
Nem sírtál, én se sírtam. Mikor levelet írtam, s te visszaírtál, azt írtad: „Egy kis anyagiakat
küldj fiam!” S mint az ecetespaprika a csók, mint az ecetes kapor! Csókod szaga. Csók-Fiad!
Mégse tudta őt megváltani! Halottak voltak megváltó csókjai. Nem lett a
halottból föltámadott! Pedig adott! Csókot a fiú! Mégse volt más az a csók,
mint emberárulás! A Rohanó Hűtlenek csókja! Árulás. A Nem-Ottmaradás
Judás-csókja. És tudta: Judás-csók nélkűl nincs Istenhalál, Embermegváltás,
Emberiségmegváltás, Eredendő-bűn-megváltás, Föltámadás! De menni kellett
és nem maradni! És nem tudott a csókba belehalni! Ez volt a csók, a halálcsók,
az utolsó. Nem elvarázsolás, nem kivarázsolás! Csak árulás! A csók. Az utolsó.
Azután koporsó! S a koporsóban a Kihült Ámulat. Mosolygó Haláltudat.
Csodálkozva-vigyorgó Egyszerű Szégyen. Akkor is tudtam. Most már megértem!
Mi szegények voltunk. Büszkék, boldogok, örömlángúak, szépek, szomorúak!
Ettük ami volt. Ittuk a könnyű bort. Apám könyvére egy zöld óriás-sáska
ugrott akkor repűlve ott a gangon. S a könyvön, mint két zöld zománckardból
összeforrasztott, zománc-ásófejű zöld zománcfestő duplalétra-huszár bajszával
bajszolódott a levegőt zöld antennásan söpörve. Két szeme, mint két kristályból
csiszolt zöld villanykörte, két szárnya, mint két akácfalevél a nyúlánk nyurga
zöld rovar-Tyrannosaurus Rex csontvázszoborra forrasztva, a zöld királygyík-
őssárkány-rovarcsontváz-állványra hártyásan rálapozva. Mereven nézett, aztán
a zöldbe ugrott, a zöldbe ugrott a zöld, apám mosolya: fény a homokpusztán.
Ki kérdi tőlem: hogy rohadt el élve? S elrohadt a biai temetőben! Most
már 33 éve! Harminchárom éve van már a föld alatt. Nem is rohad már! Most
már tíz évvel én vagyok öregebb! Pedig úgy temettük, mint egy öreget. 45 évesen. És
én nézem csontjait a földben, 55 évesen! Az a sáska, mint egy szárazon lüktető
zöld zománcfürészbak-lábú, zöldháncsú, sárgabajszú egyenes zöld kukoricacső!
És jött a tél. És jött a Karácsony. S az ajtó előtt énekelt Sándor, a cigány. Mint
egy asszír király, mint babilon fejedelem. Szakálla szőrcsiga-szőlőfürt, ezüstös
csigafürt lámpafény. Jobb kezében égő gyertya, bal kezében kis karácsonyfa. Piros
üres szaloncukorpapírcsomagok zörögtek a fenyőág-csillagok közt, mint piros
papirszakállú ezüst koponyák. Hó zuhogott. Ette a havat a gyertyaláng. És Sándor
énekelt részegen, sárga szalmakalapban, mint a Fekete Szerelem. A hórács-hiányból
kinézett a megváltott természet, sárga fűmagokként zizegett a hajnali téli nap.
Zöld frakk volt Sándor télikabátja. Bokacsontig érő piros huszárnadrág füstös
combjain, lábaszárán. Inge nem volt. Nem volt cipője. Csak kékpettyes sárga csokornyakkendője.
Zuzmarás melleszőre dagadt viharfelhő. Énekelt. Állt a hóban lila lábakkal, mezitláb.
Mezitláb állt a hóban. Mezitláb állt a karácsonyi hóban. Mezitláb állt a havazásban.
Sárga szalmakalapban és mezitláb. A hó laza és buja, sűrű fehérsötét, zizegő kék
rácshalmaz-zuhataga szuszogó pernyeködében állt feketén. Állt feketén a fehérben.
Állt a fekete a fehérben. Fehéren a feketében. Mert a hóesés már szinte fekete!
Fekete rács a hóborulás! Állt a fehér cigány a feketerács hósziszegésben. Mint fekete
párduc fehér ketrecében. Mint fehér csillag az éjben. Mint piroshasú zöld sáska
állt a fehér gyászban, a megszületés-havazásban, a karácsonyi újszülött-lázban,
mint zöld ló fehér istállóházban, zöld frakkja hóba-érő selyem fecskeszárnyai,
mint a zöld sáskapotroh kukoricacséve-vég zöld sarló kardjai, a sarlós hegyes
nemzőtokok, piros hasa, mint piros tulipán a hóban, mint arany párducpettyes
tűzliliom, buja, balgatag nőszirom a jégen, a dérzuzmarás kemény fehéren és
lila lábai menyasszonyi fátyolba gomolyodott vastag vizililiomok, lila oroszlánmancs-
koporsólábak! Piros nadrágja elől gombolatlan, s a nyílásból félig kidagadtan
a fekete rudláng ezüst habban, s ahogy zuhogott a fehér lávaömlés rengeteg szűz
szilánk, a hóüzenet pelyhes üvegtörmelék karácsonyi égi láng, az űr fehértűz
pehely-magömlése, pihecsöngettyű-magömlészizegése: zörögtek a kis piros papírszakállú
szaloncukorezüstpapír-koponyák, a fekete cérnával a kis zöld fenyőfára kötöttek,
mint akasztott csontvázak koponyái a sűrű sötét szélben, mint megfagyott
fölakasztottak az akasztókötélen a háborúban, mint akiknek tovább-rothadozni
csak tavasszal szabad, zörögtek, mint akasztottak jéggolyó-szemén a hószemek,
mint a babrosta, kölesszita, zörögtek Karácsony fehér kezében, mint csecsemő
fehér kezében a csörgő, a gyűrt, kettős piros bajusz-oldalszakállas sztaniolpapír koponyákon
zörögtek a fehér zizegésszemek, mint homokcsurgatás az ezüst madártojáson,
mint homokórában a szárazon lefolyó szikár szép homok, ahogy egyik tojásdad
üveghólyagból a másik tojásdad üveghólyagba permetezve csurog a két függőleges
hólyag közti üvegtorok szűk nyelőcsövén. Csordapásztorok. Karácsony volt és nem volt remény.
Függőleges sárga hózokogás, mert a hó megőrűlt csipkezuhatag árnya mögött a Nap sárga
tojása szivárogtatta a sárga gyászt, mint kilukasztott tojásból a sárgája folyik,
s apró nádfödeles házunk, mint egy félig elrohadt zöld hal csontváza állt hason
a hóban, kétméteres jégtüskék halcsontváz szálkarácsa csurgott fagyottan szögletesen
körben a nádereszről a hóállat földig, a házatlan hócsiga, hó-kopaszcsiga
földig, s a nádtetőn, az alvadtszürke, rozsdatűzfekete nádkéve-koporsótetőn
zöld mohaszigetek, zöld mohalánglepedők, kifújt zöld csigabigaszemű zöld
kaktuszsalátacsillag kőrózsák, mint apró kaktuszok, zöld tüskeszőr-gumóliliomok,
zöld rózsakaktuszok barna hernyón. Apám Sándornak pohár vörösbort adott,
anyám Sándornak mákosbeiglit adott, Sándor a bort egyhajtásra megitta, a
mákosbeiglit vállán-csüngő katonai lótarisznyájába dugta, és sercegett az
átlátszó könnyet tojó hóba-dugott gyertya, s a hóra állítva a kicsi karácsonyfa,
szája füstölt a szakáll fémforgácsfelhői között, mint a mészoltógödör,
fehér mészlángfüst ömölt szájából kövéren, fehér ropogó, sercegő, lángoló mészoltásgőz
gomolygott szájából sötéten, szája füstölt, mint egy piros kráter, szája füstölt,
mint forró tehénvérrel-bikavérrel-lóvérrel teli vödör, szája füstölt, mint
frissen-ásott sírgödör, amiben rózsakéve-rózsatüzet raknak, szája füstölt, mint
tüzvészben a rózsa, mint elégetett rózsa, mint tűzbe-dobott varázsrózsa,
bájoló-rózsa, viharűző-rózsa nyitott-ajtajú konyhakályhában a parázson,
aztán Sándor a gyertyát, az égő viaszlámpát a kezébe vette, s az égő gyertya,
mint fekete tücsök kezében a rózsa, fekete kezében, a kis ezüstkoponyás hó-ősz
karácsonyfát fekete kezébe vette, mintha Minotaurusz, a Bikafejű Mítoszember
vinné kezében a csillagkarácsonyfa űrmindenséget, elment, nem is köszönt,
mezitláb a hóban, a hajnali hó-űrbe ugrott zizegve, szárnyazva, szállva,
mint óriás zöld feketepiros lepkesáska, puha pihe jégzene szívébe itta
a sötétfehéren zuhanó hó gézvászon-szitazuhatag lángpehely-rácsomlása!
Ó, Cigány-Karácsonyének! Ó, Fekete Ünnepfehér Megváltószületés-Lehelete!
Ó, Éneklő Fekete Csontváz, ott az Újszülött Istenrács-Tehénistállóban! Ó,
Szamárvirrasztás Szűzen-szűlt Éjszaka után te Énekhajnal-Halálvirrasztás!
Ó, te Éneklő Fekete Gyász Zöldselyembe Kötve! Ó, te Részeg Jézuskavidulás
Piros Huszárnadrágban! Ó, Könnyű Tiszta Karácsonyi Szív Fehér Áhitatsubában!
Ó, Ezüstszakállas Fekete Zokogás Fehérsárga Szalmakalapban! Ó, Mezitlábas Ének,
Lila Gyertyatartótalpak Fekete Lángsüvege! Szép büdös éneked, mint a háziszappan:
disznódögszagú, kakashullaszagú, marhacsontszagú, halálhájszagú, kamilla-
rothadékszagú, főtten-összeolvadt katonahulla-szagú, többnapos szemfödőszagú, éneked szaga, mint halotti
szobában fölravatalozott halotton a fehér ing, éneked szaga, mint hajnalban nehéz vastüske-
csákánnyal homlok-lukasztott tehenek hüvelyének szaga, mint frissen
kiherélt csikók üres herezacskójának, tányéron-heverő heretojásainak ondó, s
vérszaga, mint az akasztott ember kötelének szaga, mint a festett templomi
angyalok kitárt és szétlegyezve-széttárt falegyezőtollcsokor-szárnyainak
szaga, mikor az oltár mellett a templomkőre hullanak, a timsólila kőre,
mert valaki öngyilkos lett, s azért hulltak le az angyalszárnyak csörögve,
sárga szú-porfüsttel szitalikacsosan gőzölögve, éneked szaga, mint a sárga
cukorspárgagombolyag kenderfüst-árnya, mint zöld levelibéka fehér
befőttesüvegben, mint a levelibékalétra sárga rácstorony-szivárványa, mint
a levelibékakéz izzadt üvegkesztyű-tenyérfogása sárga hurkapálcalétrán, mint
zöld szilvafa alatt a lila szilvatejút rothadása, mint egy orángutáng
véres emberpillantása, éneked szaga, mint egy csimpánz szeme, éneked szaga mandrill-álom,
pávián-mosoly, mint új sírra tett piros fazékban gőzölgő kukoricakása,
mint ravatalon fekvő halott sárga arcára öntött pálinka, mint a sárga
emberhullaarc pálinkalocsolás-ragyogása, mint a napraforgók rothadása,
mint ember ha tűzben ég, égő húsának, égő hájának, égő szőrének üvöltés-szaga!
Ó, Szentkarácsony Hajnaléjszaka! Amikor rettegve részegen fölszabadultunk!
Apám részeg volt. Úgy hoztam a szomszéd kerten át a hátamon, mint hosszú
részeg feszületet, mint egy vihogó boldog krisztusi fakeresztet, mint egy berúgott
óriás rongybohócot, két karja nyakamnál vállaimon, kékcsíkos ingvásznú hónaljai
az izzadt gödrök vállcsontjaimon, két hosszú karja mellkasom előtt keresztben,
egymásra-hajtott csuklóinál fogtam, kezei, mint hosszú száraz, pirosszeplős
fehér, lukas selyemkesztyűk, mint egy varánuszgyíknak, kajmánnak, barna
fakéreg-krokodilusnak: hosszú görbe zöld körmei. Feküdt a hátamon részegen
röhögve, mint egy Másik Krisztus hason a Kereszten, önmagával hason a
keresztre kötve, hasalt a Megváltó Másik hátkeresztemen röhögcsélve, nyálat bugyborogva, nyögve,
fülemre nőttek a véres nyálbuborékok, a fürtös hártyagombák,
foltozott fekete-félcipős lapos hosszú vékony lábfejei vastag
fehér árkot kotortak a hóban, dupla fehér vályúvonalat, mintha fekete kutya
gázol a hóban, két fekete kos a hóban szalad, meglőtt varjú hóban vánszorog.
Fekete és piros vércsöppek a hóban. Mint hóban vörös állatvizeletlukak.
Mert lihegő, szuszogó, boldog, nyitott szájából lassan csöpögött a kövér-rózsairgalmú
tiszta vér. És vércsöppek kezein és vércsöppek kezemen. Boldog részeg, szőke
feje arccal jobb vállamra hajtva és izzadtan ragyogott Bethlehemi csillag-
arca, vigyorgó részeg feje vállamon, mintha gipsz-Apollófejet cipelnék, fehér
gipsz-Apollófejet, és hullt a hó, tántorgott részegen a hóhányinger-sziromszerelem,
mintha óriás fehér gipsz-Apollószobrot cipelnék hátamon, óriás
gipsz-Apollószobrot hátamon, fürtös, meztelen gipszkéreg-Apollót,
merev, lágy behavazott apámat, kongott benne a bánat, kongatott szivében a szelíd harag, mint
fehér harang, kongott testében a halál, kongott benne a
halál, mint a gipsz-szoborban a fekete üresség, a gipsz-embertokba zárt
fekete levegő, a gipsz-Apollótest-szoborba forrasztott fekete csönd! Mert
a fagy kopogtatta kiváncsi vizsgáló orvos-ujjaival, tüdőgyógyász-kezeivel
gipsz-Apollószobor-apámat, fehér gipsz-héjazat hátát, s kongott a
Fehér Csüngésből az emberi bánat, emberrothadás, belső emberhalál! Apám
élő fakeresztje, vittem görnyedve lihegve tizenhatévesen harminckilencéves
Gipsz-Apollószobor Jézuskrisztus-apámat, ahogy Krisztus keresztjét vitte
görnyedve, botladozva a Keresztúton. Jézus énekelt keresztfa-hátamon. A részeg
Jézus röhögcsélve, nyálazva énekelt. És véres lett a hó és véres lett a kert. Vércsöpögések
bimbózó tejútja lett a kerti hó cipő és bakancstúrta habcukor-porcukor hajnala.
Vittem a hörgő Tejútat hátamon, a részeg lobogó vérző csillaglepényt, a szikrázó
csillagmuszlin-szemfödőt, kétlábú koporsó: vittem az élő halottat hátamon, mert
én voltam a koporsó és a halottaskocsi és a halottasló, az élő saroglya, Szent Mihály
lova én voltam, vittem hátamon a hatalmas ólom-betűt, ólom X-et, ólom
Y-t, vittem a részeg Emberfiát, a vihogó Misztikus Mitológiát, a vigyorgó kan
Messiást, vittem a Vérző Sötétséget én, a hózuhatag hajnal sárgaszűz peremén
hurcolva őt, a Részeg Szenvedőt, a Csillagos Űrt vittem botladozva és lihegve,
mintha a Csillagos Űr: Részeg Világegyetem-Keresztem lenne, vittem a kerten át
részeg apámat, aki berúgott asszonyt-őrző félelmében és rettegő várakozás-örömében.
Otthon nem kopogtam. Levetkőztettem, ágyba dobtam, ott feküdt ingben,
hosszú gatyában, én meg a nyitott konyhakályha ajtaja előtt melengettem fekete-
harisnyás, vizes-fagyott lábam, s mikor az első bajszos öreg katona bejött, köszönt,
és szuronyával a nyitott szekrényt böködte, hiszen a kinyitott ruhásszekrényben
az ellenséget kereste: apám kivigyorgott az izzadtságfoltos dunyha alól, mint
tűzpettyes békahas alól a kis tüzes varasbéka, az öreg katona nagyot nevetett,
leült egy székre, csikófarok-nagy ősz bajszát megpödörte, lábait keresztbe tette,
csizmát csizmára, mint a mesében, térde közé tette egyenes hosszú szuronyos
puskáját, csillagos sapkáját porcelán ránc-sírkő homlokán föltolta, mint
a zsidó szövetes a kalapot, mintha kalapja volna, s egy szelet karácsonyi
kalácsot kezdett módosan eszegetni, ahogy Veres Péter ette a mákoskalácsot.
Anyám kezében reszketett a tányér. Én meg rágyújtottam apám dóznijából.
Az utcán, a tó jegén levetett katonaruhák, eldobott rohamsisakok, lila
lódögök, elhajított fegyverek, géppisztolyok, revolverek. Lássátok az Első Karácsonyt!
Mi szegények voltunk, szépek, örömlángúak, szomorúak, boldogok! Jani bácsi
dobos volt a sramlizenekarban. Ha részeg volt, mindíg fejen dobolt! Fejen állt
a nagydob cintányérján, s úgy dobolt nevetve, hiszen ő részeg úgy sose volt, hogy
részegen magát feledte. A nagydob: két sűrű keresztküllős nikkelkarika,
barna könnyű fémdongagyűrű a páros nikkelkarikák között. A nikkel-
keresztküllők csavarmenet-végein lóhere-alakú páros fémlevél-csavaranyák.
Ezek a szabályozócsavarok. S a nagydob fülhártyája kétoldalt sárga szamárbőr.
Kifeszítve. Mint ahogy száraz celofánpapír feszűl a befőttesüvegre. S a dob
mellett, oldalt lábfújtatórugó szerkezetű gépi dobütő: rugótól feszített merev
küllőnyél végén, mint gömbölyű fekete kicsi koponya, tömör fekete gumigolyó.
S a deszkapedál talpnyomásra működik. Ha a talp ránehezűl, összenyomódik
a rugó a csizmahúzószerű deszka alatt, ha a talp fölemelkedik: a levegőbe
hanyatt visszaszaladt gumigolyós ütőkar mereven a dobtest bőrkorongjára
előrecsap, mint bogár bunkós csápja, ha előrelendűl s a feszes levegő
dobhártyáját gyorsan megüti. Mert löki a rugó. S a nagydob tetején kicsi
vasgomba-nyakra csavarral szerelve a sárgaréz cintányér. Mint egy 40
centiméter átmérőjű, kerek töklevél! Túlvilágragyogású kiterített kerek
rézpalacsinta. Mint az űr dobhártyái fölé vízszintesen csavarozott
lapos Nap-korong. Mint a csöndön-úszó réz-tavirózsalevél. Mint kerek,
lágyan szirmosan körben fölhajlott pénzfejű virág. Mint megdermedt fagyott
lapos hajnali láng: rézből, Don Quijote fordított széles karimájú, lapos réz-lovagkalapja,
a harci büszke rézserpenyő a Csönd Áhitat-Bolond fején. Mint a
kiterített fény lapos térszigete a zeneszerkezet függőleges piros dobhártyái
fölött. Jani a nagydob mögött ült. Mellette X-lábú fém-collstok állványon
ferdén a kisdob. A nagydob oldalára szerelt kis vas-akasztófán háromszögletű
fém-zengőcske. Mint az istenszem üres kerete a templomban. Jani
kezeiben hosszú dobverők. Hosszú szőke facsápok. Hangjegy-alakú sárga fapálcák.
És Jani dobol és Jani nevet és Jani bozontos, kévés csődörszemöldökét, a kettőt,
a fejbúbkezdetig fölhúzza, mintha a homlokán lenne két lófarok betyárbajusza,
mintha két barna rozskéve ágaskodna izzadt homloktetején, mintha két piros
csikó ágaskodna nevetve homloka fényszigetén, két fekete bivaly heverne rózsakő-
sziklahomlokán, két fekete kos a hajnal alkonyán, márványtemplomtoronyban
két bronzharang lebegne, két rozsdaszínű rozmár, két vörös elefántfóka úszó
jégszigeten. És Jani dobol és dobol Jani bácsi, lábával pedáloz, nyomja a faprés-
fújtatót, robban a dobhang, pereg a kisdob hártyabőr-koponyáján, a zengő
sárgán a dobverők Vörösmarty Mihály Vén cigány-kivégzésütése, pereg a két
dobverő a kisdobon, mint 1849-ben Aradon, amikor a szabadságharcot
fölakasztották, amikor a forradalmat kivégezték, robban a dobhang és durran
a kisdob és Jani nagyokat üt a cintányérra, és lángol a cintányér cinezve
csengve, mintha villám csapna nagyfeszültségű vezetékoszlopba a búzaföldön,
a pipacsos szőke őrjöngés-csöndön, mintha ágasvillám csapna aranyszúrás
ágbokrokkal gyökerezve a televízió-adótoronyba, mintha villám csapna
a kén-arcú pokolba, Isten aranyökle a Sátán világűr-dobhártyáján zuhogna
s a vasakasztófán lengő fémháromszög-istenszemkeretet oly lágyan pöccintve
üti meg, ahogy egy kisgyerek orrára koppintanak lágyan, puha mutatóujjal,
s hosszú gólyaláb-fémállványon a fapedálos, rugós, huzalos ikercintányér, mintha
két sötétsárga réztányér lenne egymásra borítva, s rúgók és nyelek, csuklók, szelepek
emelik fujtató-pedálnyomásra lélegezni a tányérokat, mintha kagylóhéjak nyílnának
szét lélegezve, s szívódnának csörrenve, zörrenve össze megint, a lélegző rézkagylók,
a rézkagyló-állat, mintha egy karéjosan körbevágott búgócsiga pörögne lihegve, zörögve a boldog lábnyomástól
és Jani dobol és Jani nevet és Jani haja lucskosan lobog, mint ördög-
űzi-feleségét könnyű esőben, napfényes, szivárványos esőben búzaszentelői
körmeneti templomi zászló, nem mint halotti gyászlobogó a januári temetői
szélben, de mint búzaszentelés-zászló a Teremtődés Zöld Ünnepében,
és Jani dobol és Jani nevet és Jani átlényegülten izzik, mint Isten
legszebb Teremtés-Angyala a Nagy Világcsimborasszó Második Pillanatában,
a faütőket bal kezébe fogja csokorba, mint sárgakalászos búzaszálakat, úgy dobol, jobb kezével a boros-
poharat fogja, fölhajtja a bort, állán a bor fényesen, pirosan lecsurog, fehér ingére csöppen,
apám vére az, apám haldoklás-tüdővére, Jani nyakkendőjét gyorsan
lehúzza, ingét kigombolva nyakán kinyitja, dobol, dobol, dobol, dobol,
a fényes kis vas-söprűt húzza, huzigálja az állványon álló kisdob borfoltos bőrén,
mintha mázolna, pingálna, mintha szobafestő-ecsetet huzigálna csattogva a nedves falon,
és azt mondja: „Szokárászádesz!”, aztán a székre föláll, aztán a
cintányéron fejen áll, és zeng a lagzi és röhög a bál, Jani a cintányéron fejen
áll, a cintányéron, mint egy tükörtojáson, a levegőben kalimpálnak gyönyörűen
lábai, bal kezével a dobot fogja, jobb kezével a dobot veri hosszú,
fényes ütővel, Jani a cintányéron fejen áll, mint Piros Szív-Király az ultikártyán,
nadrágszára térdére visszacsúszik, feketezoknis, feketecipős lábai fekete hangjegyek,
lábait a levegőben jógi-ülésbe teszi, ül, mint a tűznél a Makk-király, a
Tök-Király, a Zöld-Király fordítottan a levegőben törökülésben az ultikártyán, Jani feje
piros, Jani feje kék, mint egy tintával töltött szappanbuborék, és nevet
és dobol a csintadratta-bumsztadratta-csim-bumm-csiribáré, ez az
éjszaka az Éjszakáé, ez az éjszaka a Halálé, ez a Holnapi Hullabál, ez az
Eljövendő Halálbál, ez az éjszaka a Föltámadás Szent Halotti Tánca, ez
az éjszaka az Elszakadás Násza, ez az Éjszaka a Halottak Holnapja Most,
nézzétek a Dobost, fejtetőn dobol, úszik a levegőben, mint Arany János
sejtelem-babona népe lepedőben, úszik a bál hanyatt a levegőben, úszik
a Vidám Halottak Tejútja fejtetőn a Megvalósúlt Isten-űrben, úszik
talppal-fölfelé megfordítottan, lila kontykendőkben, kis lapos fekete
sváb kalapban, táncol ezüstrékliben, aranymellényben, pünkösdirózsanyílás
szoknyahabban, kis fehér zsebkendő az asszony balkezében, hegyesen, csipkésen a levegőbe tartva,
a férfikarok az asszony-nyakakban, a borospohár, a boroskancsó fejjel lefele száll és nem
folyik ki belőlük a bor, áll fejtetőn, poros levegőben táncolva a bársonygombos,
sevrócipős, lakkcsizmacipős Boldog Holnapi Gyász, Toncsi ráhajol a lila
tangóharmonikára, mint ibolya egy széthúzott cserebogárcsápra és tekergeti, riasztja, húzza
a harmonikát, mint a halott lila asszonyt, az aranylila szerelemszobrot,
mintha egy szelvényes koporsót húzna, mintha a Halálnak húzná, rózsafeje
rácsüng a szétnyíló ezüstsziromsarokszegélyű szelvénysokaságra, Kummer
Jóska szaxofonja, mintha egy óriás ezüst pipa volna, mintha ezüstkék
tornádótölcsér, ezüstzöld tájfunpipa volna, a szaxofonbillentyűk fekete
gombfeje ugrál vibrálva, föl-le, föl-le lila ujjai alatt, lila fejjel fújja
óriás ezüstpipa hangszerét, a széken most már ő is fejtetőre állva, mint tóvíz
tükrében Jézus boldog árnya, lábait asszonyok fogják, mint dülledt-szemű légy
zeng, szemei lila golyóból kiálló lila parázsrózsák. És hallgat az Isten. Közbeszólni nem mer!
Közbeszólni nem mert most az Isten! Nem mert, hisz nem tudott. Ez a kék lajbik,
lila pruszlikok, fekete mellények, aranysárga réklik, csattos cipők, gombos cipők, fehér
harisnyák, piros harisnyák, sárga harisnyák, bíbor kontykendők, ezüst kontykendők, arany
zsebkendők, fehér zsebkendők, smaragd ruhák, alabástrom ruhák, dirndliruhák,
pirospöttyös ruhák, vérbársony ruhák, fekete ruhák, lapos fekete kalapok, magasszárú
fekete fűzős-cipők, selyemcipők, bársonycipők, sevrócipők sárga félcipők, fekete lakkcsizmák Vak Halál-valcer Éjszakája,
fehér hab-agyvelőjű söröskriglik és pezsgéshabkoponyájú fröccsös-poharak
Virágzó Hullaländler-Éjszakája ez, az Élő Csontvázak Kurjantós Hopszasszája,
ez a Csontváz-Valcer Éjszaka, a Boldog Pestis-Éjszaka, a Koleratánc-Éjszaka,
a Himlőjárvány-Szivárványéjszaka, a Tifusz-Kékkeringő, a Lunátikus Kristály Éjszakája,
ez az Éjszaka a Koporsó-Szteppedli, ez a Skarlát-Polka, ez a Farsang
Bűbáj-Pokla, ez a Gyöngyvirágszagú Csontcsicsergés-Imaförgeteg. Ugrál
a beteg és ugrál a féllábú is, mint a féllábú szőke szöcske, egylábon ugrálva
áll, egylábon áll, mint a lúd, meg a gém, s ugrálva forog, a padlórésporos levegőben
két föltolt ökle, mint két bunkós csigaszem, ugrál a lábnélküli is, mint részeg
barna farönk, ugrál, mint a kotkodácsolás, leborotvált feje a lámpafényben,
mint egy strucctojás, néha a fejére ütnek, néha a fejére ülnek, fejére ülnek
a bolond asszonyok, lábukat szétrakva, mintha leguggolva állva vizelnek, ülnek
fején, a forró strucctojáson, mint egy részeg széken, mint kotlóstyúk a tojáson, hosszú
skarlátbársony szoknyájuk a lábnélküli részeg óriás törpét körben a padlóig betakarja,
az asszony pirosharisnyás combjai között részegen üvöltő embertuskó-harangütő,
mintha pünkösdirózsa borúlna bíbor sziromdaganat habarccal sárga tyúktojásra,
fölgyűrt négycsöcs-szemű kerticsigára lila óriás dáliafej, fehér csigaházra fehér
őszirózsa, ez az asszonysegg koponyacsókja, mert az óriás strucctojás-fejen
hüvelymézszagú és mézes szőr szagú izzadt bugyigó, kétoldalt a pinaszagú szoknyasötétben az
asszonyi lábak, a boldog lábszárak, a térdek alatt fehér selyemszalaggal máslisan
átkötött piros strimpfli, és röhög a bál, s a szoknyapünkösdirózsa alól
a lábatlan óriástörpe úgy mászik ki, mint egy izzadt varangy, két kezét a
pallóföldre sárga tenyérrel támasztva fölhúzza magát, lendűl, ugrik, vastag
combtőcsonkjaira keresztben derekára bőrszíjjal kötözött barna bőrvödrei, bőrtarisznya-talpai csattognak
a padlón, ahogy röhögve ugrik, mint a béka, bőrharisnyás segg-golyóin ugrál,
himbálódzik, himbál, mint a villanykörte alakú lábatlan Jancsibaba, a piros
műanyag-babakörte festett kék fáraómúmiatok-szemekkel, szemei, mint az
ókeresztény halottak arcán a festett deszka-arctakarón, deszkakép-álarcon
a festett halott kék hosszúszilva-szemei, és táncol ott, mint az Emberiség Gondja:
a falu minden bolondja, a dadogva-ugató, szájharmonikázó elmespóroló
Békefi Ferkó, hosszú fekete sváb-nadrágban, fehér-ingben, fekete mellényben,
fekete kalapban és mezitláb Lintner Gyuri, a szolga, és két sárga borostyánkő-
csigabiga a lába, s lábujjai fölállnak, mint a négyszarvú csigabiga rücskös, redős,
levegőbe tolt tőgyszeme, a higanyhagyma-szemű négycsöcsök, ágaskodó kék
gyerekpöcsök, s talpa, mint a barna lapostégla asztalosenyv, mielőtt fazékban
fölolvasztják, két centiméter vastag repedezett borostyánkő-kéreg,
sárga lávahab-szivacs szarutalp vastagon a lábfejre nőve, mert neki még
sose volt cipője, csizmája, bakancsa, apja négyéves korában a hokedlihez
csapta fejjel, mint egy záptojást a földhöz, s azóta lángelme-hülye és nem
sír, csak űrbe-földugott fejjel, mint síró kutya, nyelvét forgatva vakog, nem
tud beszélni, csak elnyújtva hosszan a levegőbe-ugatva nézni, hogy lila
nyelve szájából fölkanyarodva habosan kiáll, mint epilepsziás rohamban, mint egy patkányfarok, mint
sárgarépa, mint függőleges hártyauszonyszárnyú piros hal, mint vörös hegedűnyak, mint
az aranyhörcsög farka, mint a pikkelygyűrűs tatufarok, s izzó habszőlőfürtökben
csöpög szájából a nyál, ott táncol Kovács Józsi, a csődörvesszőjű legény hímzett
ingben és gyászfeketén, ő meg az utcán vinnyogva szalad, ha ágyékon-üti, ha
herén-üti az „egy gondolat”, nadrágnyílásából, mint kocsirúd kiáll az eres
lila buzogánykirály, s a gyerekek visongva rohannak utána térdig-érő nehéz
ólomporban, a füst-terebély szürke porólomban mezitláb, a kislányok,
kisfiúk, futnak utána, míg tart az út, s kiabálnak: „Józsi, Józsi, Józsi,
mi látszik kilógni! Mi az, ami elől áll, az a szál, az a kard, az a csigabigaszarv?”,
s fut mint egy dühöngő, habos fekete orrszarvú, s hosszú sárga, fölgörbülő orrtüskéje: nadrágból
kiszarvazó merevsége, Bacchus-fasza és Madárfejű Lajcsika, akinek feje, mint az aranyfácán
feje, Madárfejű Lajcsika, mint egy sascsőrös teve, feje mint hosszú, horgas sárga
kolibricsőrű zsiráf-fej, Madárfejű Lajcsika, aki mint egy hosszú, görbe piros, hegyes
csövespaprika, arca szőke tevearc pávaférfi-csőrrel, mint egy előre-hegyes hosszú
sárgarépa angóranyúl-szemekkel, piros páragolyókkal, feje mint a
gólya piros csőre, hosszú piros gólyacsőrfejű Lajcsika, feje, mint
egy piros hal piros feje, előrenyúló lapos háromszögletkúp, piros kúpcsücsöri fatojás,
lapos, keskeny halfej, kék halszemekkel és picinyke körvánkos halajkakkal, alsó
céklavörös ínyén, ínye közepén két hosszú sárga metszőfog, mint a Drückerfischnek,
amik, mint a nyúl metszőfogai, ellapitott piros nyúlfeje, mint a fáraó-múmia
lila kutyafeje, mint egy céklarépa-csókafej, s két keze is hosszan
horgasan egy-ujjá forrt, két keze, mint piros egyszárnyú horog, mint hosszú,
horgas bajszos sárgarépa, kezei is, mint a sárgarigó csőre, mint a pulyka csőre,
mint a varjú csőre, mint a kolibri csőre: aranyhorogként nyúlnak előre, s a
horgas csövespaprika-kéz, sárgarépa-kéz gyökércsúcsa végén a tízcentiméter hosszú,
göndör, csigás rugótekercs-spirál cérnaköröm, mint a sárgarépa végén a hosszú
fehér gyökérfolytatás cérnás növénybajusz, és Mári az elől-púp, hátúl-púp féltörpe ősz
bolond, akit egy katona megerőszakolt az istállóban, szűzességét vette, bolond szűzességét,
s a katona azt hitte, bundás öreg pókot baszott meg, mert a meztelen bolond szűz óriás
mellpúpján és óriás hátpúpján a barnarücsök óriás-szemölcsök, lila hús-szedrek,
barnacsomó-parafadugók, mint a pók homlokszemei és arc-szemei, az izzó
gyémántbimbók, szőrkérges gyémántrügyek, Mári vihogva ugrál barna flórharisnyában,
magasszárú fekete fűzőscipőben, és ugrál a téboly a púpos cselédnőben, mint
a félősz nyárfalombok fürtezüst zeneszavában a szürke veréb a temetőben,
mint a behavazott téli cseresznyefa lila ágain, lila ágrácsozatában a veréb,
s Ilona, a süketnéma bolondgomba, mint az emberelme elhülyűlt mosolya, habos söröskorsóval
a kezében, mint egy néma zöld mirigyharang leng, mint varangygalamb
száll, lógva leng, himbálódzik a süketségen, mint akasztottak a kötélen a
februári hószivárvány szélben, s kinyomott félszemű, összetört piros kaúcsukarcú
kis szőke hajasbaba asszonyköténye zsebében, úgy áll ki a szőkehajú piros babafej
a kötényzsebből, mint almából félig egy piros kukac, mint szülőnő-hüvelyből
félig a véres gyermek, mint Ördög az Istenből, mint a Sátánfej mellkasig az
Istenseggből, mint Szűzmáriából a Kisjézus, s a rózsaszín kaucsukbaba-arc összetörve, mint
Baudelaire emléksírján a rozsdás drótszárú porcelánrózsa, a rózsaszín porcelánrózsa!
Közbeszólni nem mer most az Isten! Minek az Isten? Minek most az Isten?
Eddig se segített! Hát most se segítsen! Jani fejen áll a nagydobon, Jani
a cintányéron fejen áll, úgy dobol, s Kummer Jóska szaxofonja, mint a Tejút,
a Tejút Kummer Jóska szaxofonja, a deres téli csillaglepényspirál-fürtöt
fújja a szaxofonos lila szájjal, lila fejjel, deres égitesteket billentyűznek
lila szódagyáros-ujjai, Andresz Toncsi, a Debri, harmonikatestű fekete
asszonykoporsót huzigál kezeivel a levegőben kanyarogva, szőkehajú vörös feje
ráhull az üvegablakú koporsófödőre, mint temetőre csillag, halálra a rózsa,
s a kicsi párátlan üvegablakon át nézi könnyező piros urát a lilalángú
arany-szoborfej, az aranyrózsa Erzsébet-szoborfej, ahogy halott néz a halandóra,
elmúlt a múlandóra, néz, mint egy arany gyertyatartó, néz, mint a megfagyott sárga
szappanoslé, néz, mint borostyánkőpáva, néz, mint megszáradt enyvliliom,
néz, mint sárga parázsrigó, néz, mint aranyporral behintett hó, néz, mint
megikrásodott üveg méz, néz, mint mézben a viaszlép, néz, mint egy nyitott-
szemű halott sárgarigó, néz, mint alkonyban a befagyott tó, néz, mint arannyal-
befestett áldozati bárány, néz, mint aranyzománc teáskancsó, néz, mint sárga
templomkehely, néz, mint a jégbefagyott tollpehely, néz, mint Ferenczy Béni
üvegszeme, néz, mint egy penészes kenyér, néz, mint véres asszonykézen fehér halikra,
néz mint aranylégy vaspoháron, néz, mint sárgafoltos fürkészdarázs
fekete liliomon, néz, mint a sárga hold a sárga temetőre, néz, mint
szivárvány az alvadt dombtetőre, néz, mint sárga falevél piros sírkőre,
néz, mint aranyóra a fölszabdalt időre, néz, mint akváriumban az aranyhal,
néz mint fölkapcsolt villany fényében a tolvaj, néz, mint fehér orchidea
fekete bársonypárnán, néz, mint ledőlt templomállvány, néz, mint a láz a
gyermek nyitott szájában, néz, mint a sárga szorongás a bolondból, néz, mint kosárban
sárga kukoricacső, néz, mint a szánakozás a gondból, néz, mint az Elhagyott Idő!
Néz, mint fölboncolt libában a máj, néz, mint halottban a szabály, néz, mint
sárgarézkilincs, néz, mint aki azt lát, ami nincs, néz, mint szidolozott réztábla,
néz, mint bokor alatt egy tyúktojás, néz, mint a sárga zsidócsillag, néz, mint
az aranyzománc őszi ablak, néz, mint töretlen feszes szűzhártya, néz, mint kicsi
réztrombita, néz, mint csillag havi vérzése, néz, mint szőlőfürt a présre,
néz, mint az elmebetegek árnya, néz, mint kiszáradt habmirigyszív-szöcskeszem,
néz, mint madárcsőrkopogás az ablaküvegen, néz, mint eldobott menzeszvéres vattacsomó, néz, mint eldobott sárga vatta,
néz, mint a Hold szalmakalapja, néz, mint olajos sárga víz a síron: befőttesüvegben,
néz, mint halott-ujjról lehuzott karikagyűrű, néz, mint a pásztorok nyáj-
gomolygása, néz, mint a kikerics ájulása, néz, mint egy sárga jászol, néz,
mint fegyvergolyó rézhüvelye, néz, mint a bandzsa álom, néz, mint álomban
kifordult szem, néz, mint Szűzanya hímzett sárga templomi zászlón, néz, mint
lila kacsazsíros bögre, néz, mint aranyszobor aranyökle, néz, mint a sárgarigó
szárnyhónalja, néz, mint fölgyújtás előtt a szalma, néz, mint a görbe sasköröm.
Néz, mint a májgyulladás, epegyulladás, néz, mint a véletlen találkozás, néz, mint
csillagokra temető, mint óriáspapagáj, mint orvos tenyerén epekő, vesekő, mint
kazaltűzben a bent-égő szerető, a szálkás, csöves lángkupolában kombinéban a nő,
mert férje rágyújtotta a kazlat, s ott sikoltozik meztelenűl az égő skarlát betű,
a zöldsárga-kékarany szalmaparázs-templomban az égő asszony, olvadó arany hegedű!
Jani-bácsi fejen állt a nagydobon, fejtetőn állt a cintányéron Jani-bácsi! Úgy
dobolt. A bálterem-sarokban Hantai Simon ácsorog, szivére Gréco van feszítve,
piros szakállán selyem-mosolyok. Szivében Gréco villámzuhanás-Krisztusai, kék
villám cikk-cakk-asszonyai. Dobolt a szobafestő-mázoló, harmonikázott a
gyárimunkás, a szódagyáros szaxofonozott. Izzadt hónaljak, izzadt nyakak,
izzadt tenyerek, izzadt fejek, izzadt ingek, izzadt blúzok, izzadt gatyák, izzadt
bugyogók, dagadt lábak Hieronymus Bosch-Gyönyörkert éjszakája ez. Ez az
Éj! A kocsmaablakra tapasztotta szemét köleskása-sárgán a Hold-szemű Sátán.
Az Egyszemű Sátán! A Sátán-Egyszemű! A sárga Hold az ablakot betölti sárgán,
mint hatalmas ökörszem, hatalmas bivalyszem, hatalmas halott lószem, véres vizilószem.
Az óriás köleskása-korong pupillájában fehéren fordítva lebegett a piros kocsmáros,
mint fordított piros léggömbfürt lebegett a Sátánpupilla fekete körtükrében.
Fehér ingben, földig-érő fehér kötényben. Kezében hosszú rézcsap, mint fehér püspök,
fehér pápa piros kezében aranykereszt, arany pásztorbot. Ez a Gyönyörvád Éjszakája volt.
Az ablakban sárga Hold. A kocsma fölött feszes csillagrács-halálháló.
Tűzhártya-ködlepel. Eleven kristálytemető. Száraz Ősmagány-gyapjúkőközel.
Múlandósággal tökéletes. Az udvaron hó. És hó a fákon, tetőkön. Hátúl
barna lónyihogás, sárga tehénbőgés, fekete disznóröfögés, lila kakaskukorékolás.
Fönt a zene. Alatta a gyász. Az istállósarokban szerelemkönyörgés. Jászolba-
kapaszkodás. Nyögés. Szoknya a háton, férfi az asszonyháton. Állva négyszarvú gőzlihegés, térdig
lehúzott selyemnadrágocska. Négy dühös párakés szúrt az istállógőz szivében rezgő csillagokba.
És nézett a ló, nézett a tehén aranyat szuszogva. És lángolt az asszonytest páros hátsó
dombja, mint hókazal vadkan alatt. A hó alatt tavaszkönyörgés. A hó alatt csupa hosszú kés:
jégből, hártyás, buborékos jégvályúcsövekből. Mint apám egy-szobánk asztalán
halottan: a remény ravatalán meggyötört ifjúságom. Azt hittem: ez már
halálom. Éltem mint növénycsíra a kőben. Hisz tudtam, nem él, aki úgy él:
mindíg a jelenidőben. Az a halott, aki mindíg a jelenidőben. Élve feküdtem
és ébren a remény ravatalán. Halotti gyertyáim a csillagok voltak. Ó, fölöttem-függő
csillag-gyertyafürtök! Ó, kamillás udvar-ravatal! Ott feküdtem hajnalig
hanyatt a fűben, a mályvamohában, sokszor meztelenűl, nem is ruhában, s
testemen a harmat, mint égen a Tejút! Mint fölforrt tej, ha a lábosból
kifut, s a lábosoldalon tódul ki gőzölgő vastag, ágaskodó habja: az űr forró
csillaghabja testemre folyt és szemgolyómba folyt az űr gyémántmuszlinfátyla.
A vígasz-világmindenség volt virrasztásruhám, az űr kristálypor tejhablángját
nyitott szemem megitta. A világmindenséget ittam én, a világmindenségbe
takarództam. Halott apám a szétnyitott szobaasztalon volt kiterítve. Aztán
arról az asztalról ettünk, mint azelőtt is, az ünnepeken. Karácsonykor. Húsvétkor.
Ahogy a szegények szokták. Mást mit is tehettek. Ravatalasztalnál ettek, ha ehettek.
Ravatal-asztalnál ettünk még sokáig. Az ablak nyitva volt, bejött a
hó. Bejött pillézve, füstölve, kerengve a sárga villanylámpafényben, barna
szempillánkra olvadtak a pihekristály-szentségtartó égitestek. Befolyt a
nyitott ablakon a Tejút, mint magasról fátylasan öntött kristálycukor szemcsés
lángcsóvája. S ültünk a Tejútban, mint szekéren ősszel sűrű ködben,
mikor a kukoricát hoztuk haza, vagy az erdőből a gallyat, a fát. Béreltük
a szekeret, lovat, fuvarost. A bér napszámosmunka volt. Szőlőkapálás,
kukoricakapálás, krumplikapálás, krumpliszedés. Meg más egyszerű tevékeny szenvedés.
Ültünk a zsíros, könnyes, hömpölygő nehéz őszi ködben, a szekéren, s csak a
fekete ló könnyes fénygolyó fara látszott, a fekete lófarok kövér csóvatánca,
vagy ha farkát fölemelve, pirosan csücsörítve vastag gőzölgő növénygyúrma
ürüléktojásokat böfögött fingva, sivító sűrű széllel, ahogy a tyúk tojik, és vörös
végbélgyűrűrózsa-csücsörítése elvékonyodva kitágúlt, mint egy piros gumi-
kesztyüujj ha fölfújják, csak az öreg ló két fekete, érzsákos combja látszott,
barna selyemhártyabársony comb-belseje az üres feketecsomó herezacskó
két oldalán, csak az első-saroglya vas-légyszája látszott, azon foltozott
bakancsunk, csak a hámfa látszott, a kettős hegedűnyak, meg a kocsirúd
töve, ami mint tollvasba a tollszár, csak az istráng kettős sárga huroknyaka
látszott, meg a kocsilőcs vas-illatú árnya, a sárban-forgó kocsikerék körküllő
vasráf-csillámnyikorgása, a szőrből, a fémből, a fából, a kötélből kiszármazó.
Ültünk a sűrű nedves nehéz öreg ködben, a kövér felhőgöröngyökben gomolygó
párakása gőzvatta-szigorában. Mindíg kevesebben. Igy lehettünk többen.
A nyitott ablakon bejött a hó. Havas lett a halott. Mit tudsz te erről, feketerigó?
Mit tudtok feketerigók. Feketerigók és csillagok. Erről ti tudtatok? Te:
halott feketerigó mit tudtál énekemről? Énekemről, mert hitemről? Mit tudtatok:
feketerigók és csillagok? Nem készülök még a halálra. Pedig amit eddig éltem
elég a halálra! Amit éltem, elég két halálra! Amit éltem, elég öt halálra. Amit
éltem elég hét halálra! Nézlek mocorgó fénygyűjtemény. Nézem az űr pontláng csillagait.
Ez voltam. Ilyen vagyok. Szeretlek. Szőke Csodalángom, te légy halálom tanúja, te!
Igy éltünk. Szegényen, szépen, boldogan, szomorúan. Pista bácsi ősz lovát agyonütötte!
Ez voltam. Ilyen vagyok. Szeretlek. Meghalok. Te légy halálom tanúja, te, halálom
tanúja te légy. Te légy halálom tanúja, te: sorsom Emberi Üdvözlete! Te, te, te!
A Szenvedés Rubintéj-Igérete, a Kivágyódás Gyöngyház-Kötete, Halálundorom
Hajnali Fényvilláma, Magányom Zárkanyitó Angyal-láza, te Szőke Pávafa-
Merengés, Éjszakám Mögött Üdvözült Derengés, Fényikra-Asszonycsillag, Istenbe-
nyitott Ablak, Jézusárny Fehér Szorongója, Hitvallásom Újramondója, Szőke
Tűz-szárnyam a Pokolban, Álombeli Pálmafa-Holdam, Keserűségem
Boldog Szégyene, te légy halálom tanúja, te, amikor kell és el ne feledd! Tedd
élő szived halott szivemre majd! Meglátod: kihajt a halott piros húsból újra, mint
az álomból a gyerek kisujja, kihajt a Halálűr Emberhit Csillagkalásza, s megy
mint a hímpáva hímzett zománclegyező szerelem-esernyőjét kitárva szerelem-
hitedben, iszonyat-émelyedben emlékjelenem Mindenség-Magánya szikrázó
piros páva-lépteivel, megy a Mindenség a Szenvedéssel csillag-lábnyomú szép
páva-lépegetéssel. És beborítja élő nagy hitem szived. Csókolj meg, ne feledd.
Beborítja mint hajnali fény a tenger kő-mellbimbója síró, éneklő madárszigetet.
És kivirágzik a Mindenség újra szivemből. Mert nem hal meg a Mindenség
szivemben! Nem lesz halott a Mindenség halott szivemben. Mert a Mindenség
nem lehet halott. Én halok meg a Mindenségben, a Mindenség nem hal meg
halott szivemben. Ne feledd! A Mindenség nem lehet halott. Engem fölfalhatnak
a csillagok, mint futkosó kis állatot a kobrák, szökdellve futó csíkos
állatot a pettyes párducok, dzsungel-ágról folyóba hullt majomkölyköt a
krokodílusok, réműlt gyermeket. Akik sikoltoznak a páros kőfűrész-
fogsorú, taplógombás fahasáb krokodilszájban, kőszög-lécekkel
duplán átharapva. De a Mindenséget megölni nem lehet! Ne
feledd! S halott szivemből a Mindenség kivirágzik, mint a jázminbokor és
emberhangon beszélnek majd csillagai. Hiszen a Mindenség én is vagyok! És
emberhangomon szólítanak majd a csillagok. Én leszek minden csillag és
én leszek a fény és én leszek, aki szól és én, aki hozzád beszél! Ne feledd! És
szavam Jövő lesz és Üzenet csillag-beszédem. És én szólok, ha fújni fog a szél.
A zöld esőzuhogás az én szavam. És a növénynek, ha alkonyat-hangja van
és barna-fekete pettykotyogással, lila-árnyékú csöndszövedékráccsal piszmog
a kert és pusmog a párolgó növényi sötét: az az élő holdarany árnybeszéd is
én vagyok és ha kabóca sír, vagy szöcske fűrészel alkonyi harmathegedűn, tücsök
nyúzza gyémántnyál hegedűvonóval az üvegreszelék lila csöndet, ha béna
fekete bolyhokkal csönget az esti nyári merengés: én vagyok az a fekete-
bojtos, foszfor-pillantású, fénypöttyszövet könnyű árnyékzengés a kertben
odalent, s a rózsa tüzeshasú béka-árnya is én vagyok, s a fehér liliom
arany-párducpettyes fekete árnya, s én vagyok a sárga tulipán piros csönd-
magánya ráfestve a harmatos esti fűre, s én vagyok a zöld sáska holdfénybe
ugró árnyék-föltámadása, a krizantém harmatgyásza, a körtefavirág rózsaszín
selyemszökőkút csobogása, a szegfű kék sóhajtása én vagyok, és én vagyok a
fehér nárcisz, sárga nárcisz egylábú zöld hajnali gém-ácsorgása, gólya-ásítása
a kertben odalent, ne feledd, s ha éjjel a csillagok nyitott szemedbe csorognak,
mint Szűzanya könnye a Jövendő Halálra, mint a havi tisztulás forró vére
a Szenvedély Fehér Szigetére, a Szenvedés Gyapjas Ünnepére, mint Krisztus-seb
vére a Halandó Emberi Éjre, a Nappali Fekete Űrhalálra, az is én vagyok,
az az arany-gyertyacsurgás, a csillagok élő könnye is én vagyok, s aki ráteríti
a harmatot a kertre, mint gyöngymuszlin-kisbabatakarót és könnyet lehelve
a madarak alvó szemét fekete páramoha ujjal lefogja, a madárszemhéjakat
a madárszemekre nyomja puha áramujjhegy-csókkal, s aki beszél a húsban
a csonttal, az emberhúsban az embercsonttal, az állattestben az állatcsonttal,
aki a földben a szégyenlős csontvázakkal, földből-kiszopogatott egyedűlvaló
csontokkal beszél: én vagyok, s a hóhadarás téli szél, s a hitetlen hóparázs
decemberi tél, s a szűz dérhorgolás téli fagy én vagyok, te vagy, te vagy, én vagyok, ne
feledd, csókold meg halott szivemet, akkor föltámadok, csókold meg halott szivemet,
attól föltámadok, mert meg én sose halhatok, még akkor is, ha meghalok, ne feledd
és én vagyok a rózsametszés, kertvégi kutyatemető, Balzsam sírján a lila sziklakő,
amit odacipeltem, hogy lenyomja a földbe a kis fekete juhászt, az elrákosodott fekete
örömgyászt, akinek rózsaparadicsomként kidagadt pünkösdirózsafej végbelében úgy
nyüzsögtek a félcentiméteres cérnaférgek, a fehér halálkukacok, bent a mirigydaganat
rózsahúsban, s a mirigydaganat rózsavégbélarcon koszorúsan körben, mint az égitestek
a lila haldoklás rózsaűrben, mint a Földgolyóban majd föltámadáskor a halottak,
ahogy fehéren hemzsegve kimásznak a Földgolyóból a halottak, mint Balzsam rózsaseb
végbeléből a kukacok, s a kis fekete pulihalott rothadó fekete fakeresztje is én vagyok, amit én
ácsoltam, s a szilvafa kék rigóreménye is én vagyok, s a meggyfa, cseresznyefa,
sárgabarackfa kegyetlenboldog rigóreménye, s a lepkék, darazsak, méhek
verebek, galambok, gerlék, varjúk, cinkék, zöldikék, seregélyek, baglyok éjszakai
fényprizma-televénye is én vagyok, mikor szárnyukat, csápjukat, szemüket, fülkagylóikat
nehéz piros gyémántporral keni be az álom, ahogy puha piciny ecsettel lazán
és lágyan ecsetelik, kenegetik a fekete, kék, piros, arany, zöld selyemlakkot
a kisérleti bogarak szemére, csápjára, combfül-dobhártyáira, csáp-fülkagylóira,
apró énekes madarak orrlikára, és szemére, ahogy aranyporba mártogatott könnyű
ecsettel a halál üvegfejű szines gombostűire tűzött lepkéket, rovarokat,
kenegetik, hogy szikrázzanak a spiritusz-szagú üvegkoporsóban, mint
Lepke-Hófehérkék, Pillangó-Csipkerózsikák, Rovar-Elvarázsolt Királykisasszonyok,
ahogy a Lét kenegeti aranyba-mártott folyékony ecsettel a csillagok szemét örökkön-
örökké, amíg ember él a Földön, mert csak így lehet, ne feledd, mert csak az
ember tudja: mi a csillag, s talán az Isten, ha megszületett és tudni akarja, mert
arra kiváncsi, mi mozog tőle jobbra is meg balra, s egyáltalán szivében mi nyüzsög,
s én vagyok a tavaszgyöngéd föld-személye köd, ami ritkúltan tolongva,
vízszintesen elterpedvén lobogva önmagával lágyan folytatódik, s a virágok
fehér szempilláira rakódik, mint a halikra, mézikra sűrű csöndben, a
jácintok, gyöngyvirágok, harangvirágok, fürtös kristályláz növény-gyanútlanságok
zöld pikkely-szemhéjaira, zöld küllő-viaszgond pilléresernyőcsontvázaira,
s a tavaszi feketerigók Händel-szerelme, Haydn-katedrálisa, Bach-
világegyetemzúgása, Monteverdi-fényparáznasága, Lasso-szívtódulása,
Schütz-Istenragyogása, Buxtehude-föltámadáskiáltozása is én vagyok hajnali
háromkor, mert akkor kezdik a szerelemtéboly-hímricsajt, a csodaszép-
gyönyörű hímzenezajt, a Szerelemüzekedés-Világléthímünnepet, a Boldog
Jelentkezés Vigalomtrombita Fekete Himnuszlázát, a Piros Kürtök és
Bíbor Trombiták sárló torkából kinövő aranyliliomok hajnali ágaskodás-
táncát, mint sárló állatok, mint sárló asszonyok a madárhímek, fekete
rigóférfiak, a szerelemhimnuszt-vérző tüdejű fekete hím Rigó-Fuvolák,
aranyvér-éposz-szerelmet menstruáló torkú fekete hím Rigó-Mélyhegedűk,
égő piros szerelemnász-gyertyákat csírázó fekete hím Rigó-Orgonák hajnali
vérloccsanat zöld kerti fákon nyüzsgő, ágaskodó, pillogó, pislogó, röpködő
zengő, csemballózó, cimbalmozó, gyanakvó és ideges és egyszerű és bonyolúlt
mámor-sokasága is én vagyok, a Rigóhímek, Rigókanok, Rigócsődörök,
Rigóbakok, Rigóférfiak, a Szerelmes Biológiai Hím-Hangszerek világteremtéstűz-
őszenéje, és én vagyok a kő, amely ha rálépsz, melegen visszacsókol és én
vagyok a viasz is, amely lényed bőrlécrajzát őrzi, bánat-csontvázad
lenyomatát, mint őskori kőzetek páfrányok, falevelek kőhagyatékát, negatív
válaszát, létemben lényed, mint kőben a kő, mint kőben a növényi lét emlék-
utánja: eres kőpelyhek, kő-érpihék, keskeny kőléc-bordázat vázlat-esernyők,
kőpamat-hulláscsipkék, kőléclegyező-növényárnyak, kőpontokból rostos, rácsos,
szitás levélalakú növénytüdő, és én vagyok az Idő, amely megőrzi sorsodat, mint
ősjég a mammutot, aki ott alszik a tejszínű ősi vízhalál-rögben, a barna bozont tejútszempillás
ősi halálbánat, s előre fölkunkorodott sárga agyarain párapáva-jéglemezcsokrok
és fagyott halálsírása, mint örök égitesthullás, őrzöm sorsodat,
mint borostyánrög ősdarazsat, hogy elevenen látszanak a
belső aranyőrzés átlátszó közegében a barna ikraszemcsenapraforgótányérszív-
darázs-szemek, a szakállas sárga drótzománckehelykosár darázsajkakig lefolyva, lelógva, mint,
kettős borostyánszőlőfürt, mint a bodza ikrás lepényvirága, mint sárga takonyrózsa, mint,
kövér asszony nagy emlői az ágyékszőrig, s a zománcpor hártyahólyag test, s az eres
kristálylapokból hasított szikrázó tollszárnyak, mint angyalszárnyak Isten átlátszó
vizeletcsöppjébe fagyva. Mint az Istenvizeletcsöpp belső fátylas szárnyai. Az
istenhúgycső nyílásszájából kilógó vizeletcsöpp-égitestbe dermedt Kerub halottan
lángoló szárnyai. És én vagyok a gond, ami körüljár, s a fájdalom, ami sziveden
babrál, s én vagyok petefészked jégvillám kőszúrása, tavaszi tüdőd lángbaborulása,
és én vagyok gyönyörű emlőid körűl ami még lehet, az egyszerű asszonyi béke, méhed
utolsó emléke, lányaid növekedése, árnyékod temetkezése, az eső, ami síromat
veri, a hó, mely halálom betemeti, ne feledd, én vagyok egyetlen holnapod, nem
más, halál-csodálkozás, szédülésed sivatagszűz szárnya, szemgolyód álom-fehérje,
alvásban-forgó szemeid emberiség-látomása, mozduló ujjaid elhallgatása,
kenyered szűz virrasztása, pohár vized fénylapozása, orvosi szerszámot fogó
kezed pontos szigorúsága, az emlékezet sűrű szűrőrácsa, a szorgalom
bimbónyílása, forró hüvelyed mézmámor-tudása, asszonyi húgyhólyagod
aranyvíz-tojása, veséid kiválasztása, májad méregtelenítése, én vagyok
a jég gyümölcsverése, s a gyümölcs, amit zokogó fehér golyóütéssel megölt a
jég, vízeletedben a barna festék, az aszály, az áradás, a természeti ellenforradalom-
tűzgyász és a víz hömpölygő sötét hatalma, dögtaréjaimban, örvényüveg-szidalmamban
forog, pörög, fuldoklik, döglötten úszik, bégetve, hörögve, ugatva, bőgve,
nyerítve, mekegve, röfögve táncol és könyörög ősz rángás-fodraimban
az állatok riadalma, házuk omlása erőm, emberek táncolnak halottan és
élve dübörgő tajték-állapotaimban, a fekete vastojás-koponya meteorit
én vagyok, s a pávafarkú őslényeg-üstökös, aki az űr ondószála, Isten spermaszála,
én vagyok a virágzás halála és a virágzás hatalomálma, a kalászok zöld tüskekovásza,
az ehető föld vagyok én és a dübörgő rög a koporsón, az újszülött lila óbégatása,
az asszonytest reccsenő szülés-kinyílása is én vagyok, cipő a dagadt lábon, rejtelmes
köd a nagykabáton, selyem kisnadrágodon a piros folt is én vagyok, a lassan megjelenő
piros zuhogás láng-újuláserő, s én vagyok az evőeszközök esti holdragyogása, és én
vagyok a tej, amit forralsz a gyerekeknek, s én vagyok a láng ha a gyerekek nevetnek,
én vagyok a kenyérszeletelés, a kutyaudvar-söprögetés, amit neked hoz a posta,
én vagyok a verebek nász-taposta csillagörvény sárföldje, a zeller szaga, petrezselyem zöldje,
golyóstollad háromujjú szorításrácsa, ürülésed parázsparázna hervadáslánca,
a kés az asztalfiókban, meztelen testeden habzó szappan, mikor ágyékszőröd, ánuszod,
hónaljad, melleid beszappanozod: az is én vagyok, mert én szappanozom, a gyerekek
zokogó hajmosása, ahogy ágyékszerveim beszappanozod, a barna vesszőt, a ráncos
barna herezacskót a két tojásgumóval lassú okos kezekkel habtűzben gyúrod, mosod,
az is én vagyok és én vagyok apád aranyzománc-hörgésszobor ziháló-haldoklása,
a kislány segglikában a lázmérő, a sziszegő cérnacsillag-sugárhullás a két könyvtárszobában,
koporsód én vagyok, s eleven nemző boldog ágypaplanod, gyermeket szült tested alatt
a fehér lepedő, én vagyok a világegyetem-szemfedő, a Mindenség homlokán a krétaírás,
én vagyok a meteorhullás, a csillagok halála, a galaxisbálnafújás-szupernóva-
önájulás, az űr-gyalázat halálpont, a legsűrűbb halálcsomag, a neutroncsillag
én vagyok, a csillagzó világmindenség én vagyok, ne feledd, úgy csókold meg
halott szivemet, s a krumpli is én vagyok, amit hámozol, s a friss hús, amit
a hentestől hozol, meg a barna zacskóban a kristálycukor, a liszt, a sárga
vaj, a könyv, amit lapoztál tavaly, az étel, amit az asztalra teszel, én
vagyok az, ami te leszel, ne feledd, ha majd megcsókolod halott szivemet!
Nem akarok én meghalni még! Nem azért mondtam ezt neked! Nem azért!
Csakhogy tudd: most mit is gondolok. Hiszen jó dolog, ha tudja az a másik,
ami az emberből ki sohase látszik, ami ott virágzik sejtjeibe rejtve, nem
homloka mögé temetve, a koponyagömbben virágzó szép agyba. Az szeret,
aki magát odaadja, rejtelmeit kimondva, nem kihagyva a boldog látomásból!
Nem az, aki magát megadja. S önmagát keresi az elhantolás előtt, vagy az
elhantoláskor, valahol máshol. Ahol nincs, s tudja, nem is lehet. Ne feledd!
Én ha hazajövök: hozzád jövök haza. Nem egy temetőhöz. De tudom: boldog
asszonyi nőhöz, s mert nagyon szeretlek, elmondom neked: mi voltam én,
mi vagyok én. Ember, nem költemény. Ezt a világvalóság hosszú éneket is
neked írom már hónapok óta. Most éppen náthásan, betegen, köhögve.
Tüdőm tágúl-préselődik zörögve, mint egy összenyomott-széthúzott drótszivacs.
Elmúlt a tavasz. El a nyár is. Ősz van. A tüzifát megvettük. Jön a tél is.
Benéz az ablakon fehéren, mint egy fölborzolt tollú fehér sas, hatalmas szárnyaival
a fénylőt eltakarja. Villog égitest-szeme, süvölt fehér lábatolla, rézcsákány
csőre, rézrojtvillám karma. Dehát a rózsát meg kellett metszeni. A szőlőt
is meg kellett metszeni! Gyereket csinálni, temetni kellett. Viselni a kegyelmet.
És a verset is meg kell írni, különben benő a halál emberevő vak árnyaival!
El kellett mondanom mindezt neked! Hogy értsd a hitet! Hogy megértsd hitemet! Mert
csak így lehet! Csak ezt lehet! Hogy megértsd: miért? Miért az ember és miért a rózsa és
miért a csillag és miért a halott! Hogy miért a gyermek és miért a munka és miért az okos
tiszta szerelem! Az égitestben a lét-türelem, a földben a megváltás-erő, a homályos
állat-társadalom szelíd szivében a türelmes léthatalom, a növények nem-
egyszerű értelmes szerelme! S az emberszívben a dolog alatti birtokló vágyakozás,
az emberszívben a gyönyör fegyelme! Hogy megértsd: elmémben miféle munka folyik,
hogy az a hit, amit csorduló és lövellő szív-magmámból gondolkodó szerveimmel
szőttem, kicsorduló magamból magam-fosztva szőttem, magamat magamból,
a fényhálót a szívlövellte magból, hogy az a végtelen fénypárarács-muszlinterítő
hit hogyan terít be és borít be minden létezőt, hogyan csomagolja be irgalmas
fénylő párafátylába az időt, a végtelen gyűrt gyászgyöngyházredőt, minden
égitestet, csillagot, bolygót, csillagrendszerek végtelen halmaz-ámulását és izzásdüh-
társulások szétesernyőző ritkulását, hogy az a hit hogyan terít be minden
érdemit, s az érdemtelent is hogyan csomagolja be a fénylő szép párapehely-
selyempapírosba, hogy védelmező fénypihemódozatomba csomagolva és megőrző
párafénymosoly-szerelemselyempapír-hitemmel betakarva örökké megmaradjanak.
A forma, a dolog, a tény, a lény, az anyag, az alak: minden a mindenségremény
fényvak lázanyagába legyen csavarva és tekerve, elmúlhatatlan boldog hitembe,
hogy el ne romoljanak, hogy meg ne rohadjanak az emberszivek és az égitestek,
embervágyak, csillaglátomások, a tiszta világegyetem-sarjadások és egyszerű
istenárulások! Hogy el ne rohadjon az ember szerelme, s meg ne rohadjon
a világegyetem létszorgalma lassan. Semmi a mélyben és semmi a magasban! És
semmi idekint és semmi odabent! Ami valamit jelent és aminek egyszerű
jelentése sincs, hisz olyan jelentéstelen, mint az agysérültek szomorú türelme.
Hitem lázas fényhártya-szerelmébe tekerve a Dologi és Nem-Dologi Lét, mint
celofánpapírba gyümölcs. A Világmindenség-csillagbokor hitem áttetsző végtelen
hártyazsákjába húzva, mint celofánzsákba dugott rózsabokor, mint átlátszó
műanyagzsákba csomagolt Jézus-szobor a temetőben, a fényes hártyaanyag a hulló
szobortestre-szoborfejre gyűrve, horpasztva, a lábakra, kezekre tekerve csomósan,
csillagosan, hólyagosan, spárgával keresztűl-kasúl, széltében, hosszában
keresztben összekötözve, mintha sárga pókhálóval lenne összevissza beszőve,
hogy a tél meg ne harapja, fagy össze ne rágja, s ne hulljon rothadó szivacsos
szürke kőlemezekben és kagylós fehér kőcsigapikkelyekben Mosolygó Megváltó
Szomorúsága a rothatag sírföldre, az elmállt Krisztus, rothadva szétmállt
Jézus a temetőre, mint rothadó emberszívre az árva árulás, mint emberszív-temetőközönyre
a megbolondulás, hiszen dolga, jelentése más! A megvilágosodás! A kőben-is
átváltozás Szelid Tőre ő, a Sebfakasztó Kőpenge-Öröklét, az Elvágás-Kőmosoly-
Késszárnya, a Világegyetem Emberárnya ő, a Kő, az Istenmagánya Ember! Ő!
Elmúlt a tavasz. El a nyár is. Ősz van. Ősz! Ősz! Ősz! Majd jön a tél. Jön fehéren.
Jön, hogy fehér szemekkel piros szivünkbe nézzen. Piros szivünkbe nézzen fehér
szemgolyókkal. Hó-ujjaival emberarcunkat tapogatja a Zuhatag Fehérvak,
hókezeivel pirosra gyúrja orrunkat és pirosra gyúrja fülünket hatalmas hó-kezeivel!
A tél nem törődik az emberivel. Az emberivel az embernek kell törődni!
Majd bebújunk a Fehér Akasztásba, mint zizegő kalászokból épített lázrest
sűrű házba s egymásra fújunk forró páracsókot, egymásra fújunk, mint a csillagok.
Egymást magunkkal forrón beleheljük és átmelegszik embervígasz-testünk a
kegyetlenszép hópofozásban, s állunk a hókalász-katedrálislázban, mint
embermagány csillagállatok a Gömbház-Kalászrózsa-Űrtemplomtódulásban.
Tél jön. Hó. Sár. Hideg. Hamarsötét. Az ember öleli szerelmesét. Karjában
viszi könnyező, taknyos gyermekét. A gyermek orra, mint taknyos pici gyertya.
Piroslik a két orrlik lehelet-lángtolla. És hull a hó, hull, hull, hull, hull,
mint a szűzesség, és fehérek a gyászfekete esték és fehérek a lépláz hajnalok.
S a gyors olvadás, mint a fehérfolyás. December könnyű nemi-betegsége. És fagy jön újra.
Fagy. S elfagy az ember hóban-matató kisujja. A verebek fürdenek a hóban, mint
koszos gyerekek a tóban. Hó, hó, hó, hó, hó, újra hó. Hallgatnak a feketerigók. Hallgat
a feketerigó. Száll a tar fák fehér rácstüdejéből a havas fák derengő hórács-tüdejébe.
És minden olyan, mint a béke. Pedig a világon szerte háború van. A feketerigó röpdös
fagyboldogan és magot keres az aranymellényű lángcsókfejű cinke és a harkály kopogva
férget keres a fában, áll a fatörzsön merőlegesen, mint egy szines zománc-balta, a fa
kérgébe csapva aranyszűz-fejével és a varjú a hóban letérdel, mint öregasszony
ha leguggolva állva vizel a hóban, fekete tollbugyogóban, mint öregasszony
a Kálvárián az Isten előtt, fekete ruhája, fekete fejkendője az emberalázat fekete
liliomlángja, s csapkodó szárnyas szénrög a feketerigó, s megdöntött fejjel oldalt
a ködhályog égre néz, aztán a fejét a havazásban a másik oldalra döntve feketeréz
ködlencseszemével egy másik űrbe néz, mint egy bekormozott petróleumlámpa a
feketerigó, s a varjú-öregasszony is bekormozott fekete petróleumlámpa, füstkormos,
füstpáfrányos, füstcirmos fekete üveghólyag-fénykályha, ágaskodó fekete üvegcsikó
a rothadt rózsarög fekete tüskegerinc üvegmadárlábon, és hóport rúgdos az éhes
cinke, kis hóvánkos felhőcsomókat, a szakadt hódunyhaciha verejtékszagú
libatollait tapossa a rozsdapettyes fekete macska, ötszirmú pázsitszivacs-csillag
lépése árnyéka a hóban, mint rózsa árnyéka a tóban, mint üres csigaházak,
mészhártyakürttekercsek a kis folyóban, és ugat a fehér puli a fehér havazásban,
pirosan ugat a fehér puli, fölugrik a magasba, lendül, mint a tél őrjöngő
habharangja, mint egy kopasz lehántolt-kérgű fűzfavessző-szoknya fehér madárijesztő, lóg láncán
a hótéboly öreg levegőben, lóg a hórácslemezköteg fehér dohogáson, mint kövér
fehér bojt omló fehér függönyvásznon, ágaskodva, őrjöngve, két mellső lábával
a télgyapjú sziklába kapaszkodva, mint őrűlt hegymászó, őrűlt sziklamászó és
tüskés gőzkalászokat lő fekete parafadugószív orra, és fekete vesszőtokja,
mintha egyujjas fekete kesztyű volna, fekete fenőkő fekete bádogtokja a kaszáló
tél fehér hasára kötve és piros heregolyói, mint piros aranyalmák, piros fügék,
piros Jézusbárányszemek Van Eyck-ecsettel a fehér bárányfejbe festve, piros
sztaniolpapírba csomagolt karácsonyfadiók, nagy bundaszőrében lila foltok,
mintha tintával lenne leöntve, rigófos, seregélyfos lila festéklepénylángja
az, üvölt ágaskodva a hóragály dühfalon, mint kastélyzúdulásban a
forradalom, úgy ágaskodik: szinte áll a megsokszorozott hallásrácsozat hófalon,
lógva leng kutyaláncán, mint behavazott akasztott a hótályog sűrű szélben,
lógva láncán, mint a kín, a fehér borzalom, lóg a levegőn, mint egy ejtőernyős, lóg
a havazás-ejtőernyő feszespuha kötelein, lóg a kifeszűlt versvégi rím, a fehér
pamacsüvöltés, hosszú piros szívlapát-tormalevél alakú nyelve fehér rojtzuhanás
mellkasa közepéig lóg, a párolgó piros szivacspántlika, mint gőzölgő
piros bársonypántlika, ikonszentek szájából kilógó írásos lángszalag,
mint a falióra rézlángos-ketyegője hosszú sárgarézrúdon, mint a falióra sétálója,
mint a folyékony óra Salvador Dali képén, ahogy az asztalról lefolyik, a
folyékony zsebóra, mint a nehéz csönd-óraszerkezetű méz, csurogva lefolyva,
mint asztallapról a kelttészta, kenyértészta, mint fekete óraszámlapú, óramutatós
folyékony üveg, a lecsurgó zsebóra, a folyékony idő, az elmúlás időcsurgása,
az idő órafolyása, mint a nő testváladéka és Sátánt érez a hó
mögött párakalászos két fekete-spulni orrlika. Mert a hózuhogás mögött
az Ördög üzekszik, a hórohanás mögött a Sátán verekszik, a hósziszegés mögött
Mefisztó melegszik, a hóciteraváz mögött Lucifer vizel. Vizelve énekel.
Egyik szeme a hó fölött a nap. A hó mögött a nap: a piros rúzs-golyó.
Hó, hó, hó, hó, hó! Hóra virradó hó! Hóra haldokló hó! Hóra hamvadó hó!
Majd jön a tél. Az ember befűt, az asszony teát főz. A gyerekek birkóznak
a kék padlószőnyeges földön. Visonganak, bőgnek, sikítanak, nevetnek,
miközben mégiscsak nőnek, hogy megfeleljenek az Időnek, növekedjen testükben és szívükben hatalma
a nőnek, és sietnek, hogy a rend recsegve összedőljön,
s a dolgok szanaszét gyötörve zuhanjanak a földre és játékromokkal a kéket
beterítsék! Egymásnak ők: sietség és segítség ebben. Széttörik a létet boldog küzdelemben.
Mint birkózva viháncoló istengyermekek, egymáson sikítva fetrengő gyermekistenek
az isten-mértan káosz-pontos űrben, s lábukkal, kezükkel söpörve
összedöntik a Szabályozott Rend geometria-vonalait, fénylő idom-összegét,
szétrúgják a galaxisokat, az égitestek pályatörvény-kötegeit zihálva összetörik,
sűrű csillagokkal dobálódzanak, puha kék gázgolyókkal, mint feszes léggömbökkel,
s lassú holt tűzgolyók röpdösnek az Atya szeme előtt, de az Öregnek szempillája
se rezzen. Ácsorog cigarettázva gyermekbűvöletben. S nem tudja a réműlt emberiség:
mitől borúlt sötétség a Földre, mért repedezik a Földgolyó, mint öreg kéz szorításában
öreg dió. El kell mondanom mindent neked! Hogy értsd a hitet. Mert tudnod kell, ami van,
s azt is, ami még hátravan. Az se lesz boldogtalan! Neked tudnod kell megvalósulásom hitét!
Az emberiség elvehet magának! Hiszen érte élek. És nem öntudatlan. Sorsomat
neki is adtam, nemcsak neked. Szivemet odaadtam. Annak a gyönyörű gondnak:
a forradalomnak, annak a gyönyörű láznak: az emberi fölszabadulásnak, annak
a gyönyörű gyásznak: a múlt-pusztulásnak, annak a gyönyörű haszonnak: a
még-be-nem-teljesűlt forradalomnak, annak a gyönyörű igének: aminek rejtelmét
még nem értik a népek, aminek rejtelmét megértik a népek, ha érteni hagyják,
ha megérthetik, hogy mi a szabadság, mert nem lövik le őket, hogy ha ott van ez
a gyönyörű mámor embermosolyukban, abban, hogy szeretnek, vacsoráznak, dolgoznak,
napon ülnek, munkából hazasietve fáznak, szeretkeznek, vagy szótlanúl ölelnek,
ha verset olvasnak, vagy szomjasan hevernek földrészek száraz cserepein, mint
cseréplázas ajkon száraz nyálszirom és valami puha bogarat keresnek, hogy
potrohukból a nedvet kiszívják, kiszopogassák az állati mézet, a lenti természet
potrohkönnyét, vizeletsókristályát, ürüléksóját. Élek érted Rejtély és Szabadság, érted élek Szomjúság,
Tiszta Kéj, Gyötrelem-Mélység, Magány-Magasság: Emberiség! Élek érted Szégyen és Szemérem,
Éhségem, Diadalmam, Gyászom, Büszkeségem: Emberiségem. Hiszek benned, mint
apjában a gyermek, hisz ő a legokosabb, hisz ő a legerősebb, ő a legszebb! Nem
hiszem magamat hősnek. Emberként is csak költőnek. Költőként is csak embernek. Ha rámdöntve
a bánat, mint halandóra szikla, úgy akarom, magamat a bánat-szikla alól
kikaparom, ahogy egy bogár a kő alól magát, ahogy a kutya gyors lábaival füstölve
kotorva fröcsköli maga mögé, fröcsköli hasa alá a földet, s túródnak hátra ki
a föld-pávafarkak, és sírva liheg és vinnyogva szuszog, míg magát a rádőlt gomba-
mohás sírkő alól kiássa, a piros márványkő-halálszitok alól, aminek piros
kereszt-fején ázott üveg alatt a barna ember, tojásalakú aranykeretben. Festett
aranycsipke-nullában a fölhólyagzott, foncsorfoszló barna emberpapír-árnyék.
Nem könyörgök, mint állatkerti ketrecben az állat. Valami adományért!
Valami ajándék-perecért, ajándék-cukorért! Hisz nincs is nagyobb gyalázat, mint
az az állatkönyörgés, állatalázat, nincs nagyobb egyszerű emberi gyalázat, mint az
a biológiai bánat, mint az a biológiai önfeladás, mint az a biológia önárulás,
ahogy az állatkertben kéreget az állat, ahogy ketrecéből kinyúlva kéreget az állat, koldúl,
mint a koldus öregasszony, koldúl, mint a koldús öregember. Bután, önfeledten,
pimaszul könyörög. Két nyálkás uszonyszárny-talpára támaszkodva a szőke collstok-
bajszú gumiszivar fóka, a fekete fémszivartok, a repedezett vaksi cement-trombita elefánt
térden állva, mint áldozáskor a kisfiú: piros szívpipetta-szájú cementgyűrődés
kályhacsőormányát kidugja a rácson s az ajándékot kérőcsövét visszakanyarítva
óriás cement-vaginacsőr szájába dugja, a piros viziló piros papírtölcsér füleit
kidugja a vízből, aztán óriás füles taplógombába ágyazott kis disznószemeit,
aztán fölmerűl a vízből prüszkölve, fújva, pirosan szuszogva, mint Isten szemtaknyából
egy óriás piros bolha, s oroszlánszáj-virág fejét szétnyitva, mint egy hatalmas rózsaszín
erszényt, s tátog, mint szélben fölfújt piros ing, az orrszarvú a roppant, gyűrt, kopasz
cementkakas, hosszú sárga orrtüskéje alatt a bíborbéléses cementvödör-ajkakat
nyitogatja, mint gőzmozdony-kazánajtót a mozdonyvezető, a fehér teve, mint
Afrika elnyújtott földrész-szigete, mint Ázsia homokasszony-ülepe, mint Mongólia
királynyúl-felhőédene szempillásan vicsorít, s úgy nyitogatja lapos ajkait, mint
egy nyúlszájú bolyhos virág, ketrece fölött a vaskerítés lándzsarácsán áthajolva
merengve tátogat a zsiráf, barnamozaik jácintfüst-fején, gyönyvirágharang fején
kis bütykös rügyszarvai, mint csont-csigabigaszemek, hím-nőstényasszony tekintete
a szemérem alsószoknyája, és embervállmagasig hajlik, nyaka, szőrmozaik
koponyája, mint földig hajló barna tulipán, földighajló párducpettyes tűzliliom,
a pingvin, a frakkos gondolat fehér ingben totyogva eléd szalad és nézi az emberkezet,
mint középkorban a fából-faragott Megfeszített Jézus óriás, pirosra-festett
fa-hímvesszőjét az apáca, amit meglovagoltak, amibe vaginával ültek, hisz
Krisztussal így egyesültek, mert vele paráznaszépen összevegyültek, a pávián, a
csimpánz, az orángutáng, a gorilla, a medve: mancsát kinyújtva, nyelvét pirosan
kihegyezve kéreget! Ember, ez a te szégyened! Őrzés-szégyened? Megismerés-szégyened?
Sors! Sorsot ne ilyet! Ne könyörögjek érted és utánad, mint az állatkerti állat.
Csak a tigris megy csíkosan, a párduc megy pettyesen hörögve föl-le! Pedig benne sincs emberértelem!
A kengurú, mint kinyújtott csigabiga-fejű ólomzacskó, körte alakú salaksárkány, mint ketyegő
páros óramutató: kismutató-nagymutató, kéregető ólomszöcske, kolduló cinksáska, ugrálva
könyörög, s kiegyenesített rozsdás vaspatkó a mackó, s nyelve habos fagylalt-tölcsér, a rácsok
közűl ahogy pirosan kinyalint, a dámszarvas is odajön a karámrácshoz, mint egy barna
mohakripta, zöld moszatsírdomb, s mohás csontváz-fejtollai, feje mohás csontlombjai alatt
száját kinyitja kitátva, mint szakállas öregember bozontos szürke száját fogorvosi székben,
és nincs a szarvasban semmi szégyen, csak a szomorúság tenyészik szívében, testében a sárga
sejtelem, a harangozó barna ködrejtelem világhullása, virághamvadása, hogy valaha volt valami
más, köd, erdő, isten, küzdelem, szerelem, szabad társulás, harci tusa és szarvval szarvnak
csörtető csörömpölő holdláng-dulakodás, hímgyőzelem gőzkürt-fújás után a folyamatos nász,
a hosszú, diadalmas párosodás, türelmes gyönyörnyögés párzás lüktetése, amikor két mellső
patakörme a meggörnyedt gyönge asszonyi háton, mint két zöld kaktuszrózsa, két ezüst
szarukaktusz körömpatája a tűzlövellő hímtőrt befogadó mézkút asszonyon. Csak a tigris
jár föl-le, föl-le, a sárga-barnacsíkos büszke puha kvarcrózsa lámpa, a világító
sárga higanytűz-bizsergés, csak a párduc, a puma, a leopárd, a gepárd, a jaguár forog, vagy ásít, vagy alszik,
vagy vizel önmagával-tökéletesen, hörög, hörren menstruáló asszony-idegesen, mint a lefékezett
megbolondulás, mint az összehajtogatott türelem, mint a pettyes, vagy fekete ködnyúlánk
atombomba-varázs gyötrelem. Pedig nincs bennük emberértelem! Csak valami higanyfüst
ruganyos szégyen, hidrogénbomba-robbanás-rózsagolyók vörös terpedése és aranydagadása,
skarlát gyűrűrácsa a járkálva táncolók csillagpáraláz-aranyvödör-szemében,
puhán pacskoló táncrobogásuk, belső homályrácsuk fekete izzásketrece, a folyékony
időrács szivükben, mint Sátánszívben az embervágyakozás, mint Sátán szivében a mohó
emberszerelem. Ők a settenkedő és csíkos és pettyes és fekete és sárga spárgahorgolás-
szobrok, a puhán lépegető kenderkötéllámpacsokrok, szívükben fölakasztva, mint
nerchálóban tojás: a termonukleáris türelem. A készülődő nukleáris bombarobbanás!
Miért is volna bennük emberértelem? Hiszen megszégyenített állatok ők, settenkedő és
lapuló barnacsíkos és barnapettyes selyemnyújtózkodás nők és férfiak, galaxis-szempillájú
rab szép vadak, pamutrács-rózsarobbanás szőke hidrogénbombák, atombombák,
neutronbombák, ragadozásra-éhesek, halálra-mohó gyanakvás-álmúak, egyszerűek,
szépek, rejtelmesek, gyanútlanok. Robbanástűz pamutcsillagok. Szépek. Büszkék.
Vadállatok. Bennük a biológiai akarat órája jár. Ők a Biológiai Lángolat Vesztesei!
Szemükben az Isten gyújtotta gyufa lángja! Az égő gyufaszál-fénypálma. S szivükben
nincsen semmi gyűlölet. Se gyűlölet, se szeretet. Se emberértelem. Dehát miért is volna?
A macskaféléknek macskalét a dolga! Nem az öröm. Nem is a közöny. Csak a macskalét!
Elmondom ezt is, hogy tudd, miért üzekszik szivemben a tigris és a rózsa, miért párzik
a gyűlölet és a szeretet szivemben, s a fény és a fém násza halandó emberi szivemben
a csillag és az ember szeretkezése, a kés és az eleven hús ölelkezése boldog szivemben
mit jelent. Ők nincsenek odafent és mi nem vagyunk idelent, istenek, emberek! De
egymásba keverve, mint a gyűlölet s a béke, a halandó s halhatatlan összekeveredése
a Lét összege, Valóságálma, egymásnak fénye s árnya, s egymásnak árnya s fénye, a gyémánt
és a virágpor, a rács és a ráspoly, a töménység és a szünet, a hallgatás és az üzenet,
az odakint és az idebent, a mámor és a szűzesség, a hullamerevség és az elevenség,
a láng és a hó, a vízözön és az emberiség-hajó, a tűzözön és a világteremtmény-tutaj,
a pára és a talaj, az üstökös és a páva, az ember töprengése és az Isten álma, a
veszély és a kéreg, a csillagáldozat és a hullaféreg szigorú boldog egyesülése rejtelmünk
bonyolúlt egyszerűsége, az emberi nem hatalma, a tiéd is, meg az enyém is, ezért születtél
te, s ezért halok meg én is, mint minden tudatos halandó, akiben csak az a
maradandó, amit magából megteremt, verset vagy gyermeket, bár az is halandó, a Földgolyó
is, ez a csodaláng bolygó, meg a csillagos éj, a világmindenség virágrobbanás-széterjedése!
Ezért nem lehetek bátortalan! Az emberértelem valahol középen van az Isten
és a Semmi között. Egy milligrammtól tíz kilógrammig van agy az élővilágban! Az egy
milligramm súlyú agy és a tiz kilógramm súlyú agy két szélső pontja között, talán
pontosan a középen, az értelemképződés egyetlen lehetséges halandóságtudat-tengelyében
virágzik emberagyvelőnk, az agysúly-láncolat középső metszéspont-létezésgyönyörében,
mert fölismerni a halandóságot, mert tudni a halált csak itt lehet, a tudatos, pontos
súlyközépen, a nemgyász-gyász tudattengelyében, a halandó Isten és a halhatatlan
Semmi között. Hisz nincs gyásza a csillagnak, a kőnek, gyásza nincs a fénynek, a növénynek,
a szervetlen anyagnak, az ember-árnyéka, vagy emberközel állat, vagy a bonyolúltabb
embermesszi állat szivében is olyan gyors és olyan rövid a bánat, meg a gyász, a
belőle-szült halál gyászolása, mint a gyufaláng gyors kilobbanása, mint a hópehely
olvadása emberkönnyön, szénparázson. Nincs fajta-gyász, Földgolyópusztulás-bűntudat,
Világegyetem-összeomlásrettenet a Nem-Emberi Szervesanyag-Létben. És az emberiben is csak
alig! Pedig tudja az ember: egyszer sírba teszik! És nem hiszi mégsem, hogy belássa: nem ok
ez az emberárulásra! Emberpusztításra, világpusztításra, halandóság-gőgre, halandóság-gyászra!
Tudlak: halandóság! És nincs bennem semmi bánat. Nincs bennem félelem, s ha lesz is
egyszer, akkor, ha fojtogatni kezdenek az árnyak, ha benőnek lassan, mint az est a
kertet, s bennem az árnyék árnyéklombra terped lágy dadogással és kemény vonalakkal,
rühes rajzokkal, csipkeszuszogással, s torlódva nyüzsögnek halálverejtéktűz fehér
emberalakomba préselődve, mintha fekete asszonykéz fekete párnacihába fekete tollpihéket
gyömöszölne nyögve, ha lesz is, majd kibírom halálig, s figyelem, hogy az eszmélet
lemezekben lemállik haldokló agyamról, a tudat a homályról, ahogy a lomb hull
lassan csörögve a fáról, pörögve lágyan a megkristályosodott levél, ahogy a falról a
mészvakolat szivacsos, hártyás, csontos levelekben és lemezekben zörögve fehéren,
s egyre kevesebb lesz a fény, s egyre kevesebb az emberi szégyen, s elfogy bennem emberi,
s tárgyi környezetem, s elfogy lassan képzeletem, ahogy a kézen a szappanhab elolvad,
s elfogy bennem a világegyetem, s én üvegvak vagyok már, csak ők látják szememben
a Holdat, ha úgy halok meg, hogy a Fények körülállnak, s nem egyedűl valahogy, vagy
véletlenűl, amíg embervoltom halállá megalvad. Agyam bomló sejtcsomó-halommá,
elfolyó bomlás-szorgalommá, vak agyagcsomaggá, sárga csomag-árnyékiszappá. Elfogy
az emberség halálomban. Elfogy a Mindenség halálomban. Elfogy a Semmi és az Isten. És
kezdődik: a Nincsen! Mert meghalt a természet bennem és meghalt az Isten és meghalt
bennem az ember és az emberiség meghalt! És maguk közé vesznek a halottak. Maguk
közé a föltámadást-nem-váró halottak. Boldogan befogadnak. Halottnak a halottak.
Halottat a halottak. És fölbomlik a Minden fölbomló anyagomban. Aki fény voltam:
árnyék leszek, aki árnyék lettem: fény már nem leszek. Árnyam nem lehet fény már
soha többé! Igy válik a költő is csak döggé, változik a költő kukacos halottá! Addig
énekelek! Választ adok minden gyöngéd sorsnak, válaszolok a kérdező csóknak, válaszolok
minden győztes sorsnak, válaszolok a titok tüzének, válaszolok az anyag szivének,
válaszolok a csillagos égnek, válaszolok a kérdező rimának, a kőszűzességnek és a zöld
levél-nyájnak, a lepkéknek és az ős-szauruszoknak, a történelemnek és az ismeretlen
bolygóknak, Marx Györgynek válaszolok, Csányi Vilmosnak válaszolok, Hantai
Simonnak válaszolok, Illyés Gyula rothadás-magányának leszólok a földbe,
a Mítoszok fényfoszlányait és vérfoszladékait összesöpörve, mint lapátra őszi faleveleket,
mintha az Isten galaxishalmazokat és üstökösöket söpörne fekete világűr-lapátra,
Tündérek kihullott pávatollát, Szellemek kitört zápfogát, őssárkányok bordás
kőcsillag óriás-lábnyomát, Szeráfok szempillaszőrhulladékát. Kerubok túlvilági
menzeszvattáját, Sárkányok redves pikkelycsók-pillantását, Táltoslovak elhullott
aranypatkóját, Vasorrú Bábák varangyosbékává változott könnyét, Varázslók
széttépett könyvét, Próféták parázsló jajgatásrongyát, kék átokhulladékát,
istenhónalj-szagú, angyalcombtő-szagú, oroszlánánusz-szagú, griffmadár-
takony-szagú jövendölés-cafatját, ősmadarak gyíkfejének üstökös-bóbita kontyát,
Hófehérkék pinaszagú álmát, Csipkerózsikák sárkányfasz-szagú gondját, hidrogénbomba-
robbanások világűrnagy tűzliliom-árnyát, Kecskebakördögök pokoltudomány-
csontvázharangozás lángját, Faust tűzzel-átitatott ördög-gatyáját, Grimm boszorkánycicáját,
Andersen farkasbőr-dudáját, Swift Nyihaháját, Melville fehér bálnájának
holdős piros szemgolyóját, az Unikornis imáját, a Manók emberigáját, a Démonok
szigorú szárnyát, a Dzsinnek kakasköpését, a Koboldok koponyahangját, a
Törpék arany csizmácskáját, a Majomkirály ürülék-hegycsúcsát, a békává varázsolt
királykisasszonyok csöpp, gyémánttal kirakott aranykoronáját, Dózsa György nyers
sárga máját, a Forradalmak liliomvak vérét, a Mártír Költők lila zuhanását,
az Atomháborút-rettegő Emberiség szívinfarktusát és gyomorfekélyét (Alle-Herzschlag)
összeszedem, ami voltál és vagy Léttörténelem és Emberiségtörténelem, összeszedem,
mint Fénylő Guberáló a Lét Elhasznált Szemetét rongykesztyűs kezekkel kotorva
a Világlét-Történelemlét-Szellemlét-Emberlét Szemetét, Szemétkupacát, mint
guberáló, aki zsákba szedi a szemétben turkálva könyékig, amit még használni
lehet, rongyot, papírt, száraz kenyeret, üveget, csikket, drótot, szöget, csontot és
mindenféle mást, összeszedem a penészes, fénylő, drága hulladékot és maradékot,
szívem piros gyűjtőzacskójába teszem, hogy majd használjam azt, a Varázst, a Múltat,
az Ünnepet, a Történelmet, a Világegyetemet, a Föltámadást, mint pelikán torka hatalmas
sárga bőrzacskójába a halat, az irgalmas hosszú alsócsőrtől a madármellkasba ágazó
nyakvégig, a gégéig, a fehér pelikángégéig hólyagzó hatalmas sárga bőrzacskóba, amely
az alsó csőr csúcshegyéből nyúlik ágazva hátra a nyakig, az alsó csőrből lefolyva kinőve,
mint óriás sárga szelvényes léggömb, félig-fölfújt sárga luftballon, szottyadt és hervadt
csőr-herezacskó, abba teszem én a Létet, mint pelikán a halat, hogy később testévé
eméssze, hogy énekké emésszem bennem-sorsod Pikkelyes Hal-Világegyetem, Aranyhal-
Világegyetem, Haltestű Mindenség, és válaszolok minden kérdezőnek! A költő sorsa
a válaszadás! A költő sorsa a válasz-kötelesség! A költő sorsa: a válasz fényszava!
Mi más a dolgom, mint a válaszolás? Meg a kérdés, meg a felelet, meg minden más,
ami lehet és nem lehet! A hívás, a rákérdezés, a bizonyítás, a tanúskodás, meg
az, ami a mindíg-valami, amit kimondani alíg lehet! Az Összlét-Látomás és
a Közös Vígasztalás, amit elgondol az elme s a Mindenség Szerelme, s ami az
emberben emberi, ami az embert emberré teszi, meg más is, nemcsak az animális,
és nemcsak az ünnepi. Embergond, emberhit, emberszerelem. Hát így törődj velem
Szőke Szerelem! Énekelek! Válaszolok a sorsnak! Különben nyüzsögve fölfalnak
az emberevő halottak! Különben hemzsegve megzabálnak az emberevő halottak!
Hát így törődj velem Szőke Szerelem! Ne szeressenek a halottak! Nekem elég, ha
őket én szeretem! Ó, a halottak emberevő vágya! Ó, a halott-kannibálok! Ó, a halottak
árnyék-prése! Ó, a halottak emberevése! Ó, a halottak eleven emberhús-vágya.
Ó, az elmúlás quadrillió emberzabáló árnya! Ó, a kegyetlen, könnyű, vak, gyűlölködő,
irígy, dühöngő, őrjöngő, gyilkos, mohó, gyáva, csaló, pimasz, szemérmetlen, kapzsi,
szófukar, beszédmániás, szeretetdepressziós, kaján, kegyetlen, irgalmatlan, konok,
makacs, erőszakos, árulkodó, hazudozó, alattomos, aljas, gőgös, büszke halottak!
Ó, a mohó halottak! Ó, az emberhúsra éhesek! Ó, az eleven emberszívre éhesek! Ó, az
emberhitre éhesek! Ó, az embergyászra szomjasak! Ó, az eleven emberi szivet,
a boldog emberi gondot, a boldogtalan emberi gondolatot tépő, rágcsáló, marcangoló,
fosztogató, rabló, szakító, rágó, harapó, cibáló fényfekete éjjeli halottak, árnyékfényes
nappali halottak! Emlék-halottak! Álom-halottak! Töprengés-halottak!
Szégyen-halottak! Bűntudat-halottak! Boldogság-halottak! Feledést-gyűlölő
vad halottak! Átkozódók és szitkozódók, kiröhögők és kinevetők, gúnyolók,
sziszegők, részegek, rikácsolók, vinnyogók, sírók, üvöltők, nyafogók, vicsorgók,
nyüszítők, nyávogók, ugatók, nyerítők, bömbölők, sivalkodók, siránkozók,
dünnyögők, mormolók, káromkodók, szidalmazók, rágalmazók, vonítók,
nyihogók, brekegők, rikoltók, hápogók, gágogók, ásítozók, önfertőzők, unatkozók,
szenvedést-onanizálók, élők szivbillentyűjén maszturbálók, késsel szaladgálók,
baltát-hajigálók, akasztókötelet lóbálók, zokogással-bénító halottak! Mert
az álombeli élő beszívja a halottzokogást, mint a nyitott csapból sziszegve
ömlő konyhagázt és kékre-bénúl, hiszen eleven. És hiába nyitnak
ablakot, hiába nyomják kapkodó orvosok az oxigénpalack
fekete gumiszív-szájnyílású álarcos gégecsövét a szádra! Hiába! Kék vagy,
mint egy kék gázcsillag és csak a Fölébresztő Isten ment meg, ha akar!
Ó, Ragadozó Halottak! Ó, Ragadozó-Madár Halottak! Ó, Hüllőragadozó Halottak! Árny-Krokodílusok!
Árny-Keselyűk! Árny-Tigrisek! Árny-Viperák! Árny-Hiénák! Árny-Sakálok!
Árny-Farkasok! Árny-Angyalok nyüzsgő, zokogó tömegrajzása, Árny-
Szitakötők nehéz gyémánttömegzúgása tűnődő fejem körűl az őszi délutánon.
Szürke felhőfoszlányon lengő varjak fekete károgás-szárnya, mint az alkony
szempillája. A foszlányszürke alkonyi bíborkéken fekete szempillák fekete
verése. Messzebb a jegenyefa már zöldfeketében. Aranyloccsanat a körtefa.
A cinke aranybuborék-aranycsigolya a körtefán. Aranyrács-napraforgókönnycsepp
a körtén az őszi darázs. Üvegbe-nyomott domború gömbszita-dróthálószivacsszív
páros üveg-templomkőküllőrózsa-szeme. Minden kis rézdrótkeretű üvegszemcse-
rögben pici halotti gyertya ég. A darázs-szem lángoló avar. A darázs-szem égő
gyertya-oltár, nagypénteki Jézus-ravatal. És látszik a Hold is, mint fehér-
platina fogtömés, ezüst-pikkelyfa az alkony odvas fogában. Macska sétál
a szomszéd háztetőn a feketemoha piros cserépen. Alkonyodik. Hát ezt is megértem.
Szivemet ma a Halálhoz mértem. Szivemet a Mindenséghez mértem. Mit akartál
és mit akarsz még?, kérdem szivemtől. Fölkattintom a fényt! A 100 wattos villanyégő
sárga körfényt lő a verspapírra. Mai szivem: megírva! Hány halottba haraptál
ma öldöklő tiszta szivem? Én ettem a halottat! És ez nemcsak szerencse!
Én ettem a halottat. Nem a halott engem. A holtakat én ettem. Nem a holtak engem.
Mert nem lehet, hogy a halott fölfaljon engem. Nem zabálhatnak meg a halottak engem. Nem
rághatnak meg a halottak engem, mint patkányok a hullát. Még nem vagyok halott. Mint
alkonyi patkányok a katonahullát bombázás után a romok között. Szürke papírlapként széttépett
betontömbök, kormos fekete kővirágszárak, fényes kőoszloprózsák, piros téglakémény-csigacsőmerengések,
félig elolvadt betonvas-bajszok, gipszrózsás és kék malterhabliliomos görbe drótrács-szakállak,
elszenesedett gerendacsontok, piros fazekak, kilukadt barna nyúlszőrkalapok, csipkefátylas
vitrinüvegek, zöld kecskebékaként púposodó, lila pókokként kuporodó csúklónál-letört
gyerekkezek, virágzó klozetcsészék, piros lepkeként kövön ülő szemhéjak, hamuban tenyésző
műfogsorok mélytenger-képletei végtelen, büdös romrühesség szégyenüvöltés-csöndtekervény
szigetén feküdt a katona hanyatt, mint egy eltört piros ipszilon. Egyik lábán fekete
bakancs, másik lába térdből letépve, másik lába egy piros kéménycső kopasz kockaszáján,
mint fekete szélkakas, fekete vaskakas piros tollfarokkal. Bajszában kék legyek, mint
szárnyas apró gálicrögök, szögletes gálickő tollrügyek, barna szétszórt hajából a kutyatej
sárga epemirigygömbszárnya állt ki zöld esernyőszáron, mint egylábon álló sárga
lapos epepénz-madár, kalászos zöld fű ágaskodott jobb szemgödréből, mint egy gótikus
zöld törpe, mint zöld drótszárra húzott zöldpikkelyes hal függőlegesen, mint zöld drótra
kötözött zöld halcsontváz, nyitott kék balszemén barna mezei poloska ült, mint arany
rugóláncgyűrűcsővel körülszegett többszögletű parafadugószelet, alúl a zöldbarna
katonanadrágból kilógtak heréi, mint tűzben-perzselt cserebogarak, mint páros aranydiók
a karácsonyfaágról, nyelvén, a lila kobrafej-szétlegyezésen fehér pillangó feküdt,
mint vízjeles cigarettapapír-lapocska, szárazon nem-lobogva, mint férfiak nyelvén áldozáskor az ostya, lila vaskesztyű
száraz lovagkezében asszonyi melltartó, s lobog a két vászonbuborékos vászonkehely-
emlőernyő a dögszagmeleg langyos üveghomlokára feszítve, a büdös szél dögláng-homlokára,
mint motorbicikliszemüveg a motorbiciklis homlokára, vagy hajára, vagy orrnyerge
fölé két szemére, mint könnyű búvárszemüveg a békauszony-lábú, fekete gumiruhás,
fekete gumigömbcsuklyás könnyűbúvár gumihólyag fekete fejére, vagy meztelen hajára,
mint régi pilóta szemén a régi pilótaszemüveg, a pilóta kétfedelű kis repülőgépben
ült, mint egy csónakban, nyitottan, úgy repűlt a falu fölött, forgott, pörgött, orsózott, népet
riasztott gépi levélhullása, hanyatt-spirálja, előre-bukfence, gépdarázs-zörgő gyors
rázuhanása szerelmese szívére, mert úgy udvarolt, a falunép sikoltozott, a szerelmes
tisztviselőlányka ájúldozott, háború volt, mint most is Földgolyónk annyi szégyenén, a
katona lila péniszén zöld szöcske ült, mint csikófejű zöld vonópad, mint két háromszögletű zöld
zománcvonalzó zöld drótzománcszivacsszív-csikófejjel és két zöld zománctölcsérbe
ágyazott hosszú hajlékony zöld zománcbajusza a levegőt karimázva hajlongva föl-le
járt, mint a halál két üvegkezében, a csönd két hártyakezében két hosszú hajlékony
bajszos rugógégecső-vezénylőpálca. A katona szívét a patkányok ették, cincogó
füstkéve fejjel a véres mellkasgödörbe előre dülve, mint részeg hentes marhavérrel
teli cinkvödörbe, mert vért akar inni, forró gőzölgő marhavért, hogy kijózanodjon,
s bajszos piros arcát a vérvödörbe mártja, s néztem, a patkány hogy zabálja az
emberszívet, s patkány patkányon, mint sírkő sírkövön elhagyott, elhasznált falusi
temetőben, patkány patkányon, mint cseréptetőn egymásra lapozva a piros cserepek,
mint kővé-vált kecskekörmök milliója kővé-vált kecskekörmök millióján, a sárgán
megkövesedett őscsigákon, a kőkürtté alvadt őskori őscsigaházon, cincogott, nyávogott,
rotyogott, forrt, nyüszített, vinnyogott, sikított, mint a rozsdafekete bajszos, eleven
füst, mint a lángfekete avarfüst a civilizáció romhalál kalász-szőrös és virágkönnyes
dögszigetén a hömpölygő, buborékzó, tolongó, tülekvő bajszos lakodalom,
mint egy atomháború utáni emberhullaevő embertársadalom, szőkén, vörösen
pöfögött, buborékzott, páfrányos, pamacsos, pálmás, pávatollas enyvlábbal a levegőbe
fölugrálva, mint lázadó olvadt enyv, fröccsent az örvénylő, füstölgő patkány-halálhalom, mint szappanfőzéskor
az üstben a sűrű, nyúlós, enyves puha, síró, enyvbarna kotyvalékanyag! Arra
mentem éppen, ott ődöngtem fölszabadultan és szív-rohadtan, s néztem a csámcsogó
mohó hullaevést, bal kezemben Tóth Árpád verseskönyve kinyitva (Elégia
egy rekettyebokorhoz), bal kezemben rozsdás vaspálca, ráhúztam a füstpatkány-
lávatódulásra, kutyatej zöld szárát letörtem, s a zöld kemény növénygumicső
körpereméből, a zöldkarima, zöldkarika csősebből enyves sűrű fehér növényi
tejföl szivárgott és bugyogott lassan, mint tejföl zöld zománcbögreszélen, mint
sűrű ondócsepp, fehér előnyál a hímvessző kerek húgycső-szájából, mint fehér viaszcsepp
égő gyertyából, a viaszkönny-lángtálból, s lassan gyökerezve lefolyik a gyertya
oldalán, mint kidagadt lábszár-ér, csak éppen fehér, a levélszív-alakú láng
alól folyik, a gyertya puha könnycsészéjéből buggyanva áttetsző fehéren. A sűrű mézes
fehér tejet bal kézfejem fehér sömör-rózsáira kentem, bal kézfejem sárga sömörtyű-
hagymáira csöpögtettem a zöld kutyatejszár tejföl-vérét, a kézfej csöpp sárga szaru-
kaktuszaira, s szétnyíltak azok füstölögve, parázstalanúl égve, mint napon a hagymafej,
mint a kőrózsa szirmai, a kövér csipkeszív-tollak, mint a lemezekre és szeletekre
málló kő évmilliárdos hőben, évmilliárdos fagyban, évmilliárdos esőben. Igy gyógyítottam
magam. De végülis más gyógyította meg ifjúlátomás-költőkezemet, kis lápiszpálcával érintve,
sütögetve kézfejem halál-gyümölcseit, mint hosszú vékony ceruzabéllel, szürke ceruzabéllel,
s a ceruzabél-lápiszpálca-égetéstől a kézfej apró sömörkoponyái szétnyíltak, mint a rózsa,
füstölögve és perzselődve és parázsrózsaként sorvadva olvadtak el a grafitpálcaszerű
lápisz kénes csókjától. Az érintéstől lilasárga füstköpések göngyölögtek és forogtak
csigásan fölfelé a patika-levegőbe, a gyógyszerszagú csöndbe, a lápiszcsóktól lehervadt
kezem vadhajtása, kézfejem bimbói, kézfejem rügyei meghaltak a füstbajuszú csókban.
S azt mondtam: jól van! Néztem a halott katonát. Láttam a háborút! Éltem a háborút
én, a kölyök-katonaszökevény. Abban a korban, amikor az elmebaj mosolygott a
fehér márványszoborban, s a megbélyegzetteket géppisztolyos kamaszok terelték, amikor
a fagyos őszi szántóföld-porban négykézláb mászva és túrva és lihegve, félmeztelenűl
vacogva és éhség-vaksin dideregve a földben a maradékot keresték, a gumót, a gyökeret,
azt, ami véletlenül ottmaradt, szájjal túrva a sarat és orral és szótlan visongva, ahogy a konda, a
nők is szőrös arccal és a gyermekek bajusszal, a kislányok bajusszal, rágták, ami kiállt
a földből ehető és nem-ehető, ami a földben-rejtőzve élt, vagy a földön csirázott,
krumpligumó és hagymafej, cukorrépa, marharépa,
sárgarépa, meg narancsszínű növényi fogak, lehullott kukoricaszemek, vagy döglött
pacsirtatojás, fürjtojás, fácántojás, zöld paradicsomfürt bársonyárnyék ólomgyapjú
szárnyon, mint a bársonyláng zöld törpehónaljak zöld mirigyfürtjei, nyirokmirigycsomói,
négy szarvrózsával mászó eleven csigabiga, száraz penészköpet zöld varangyosbéka,
halott pacsirta, halott gombacsönd. Abban a korban, amikor úgy sült meg az ember
elektromos máglyán, mint piros tűzroston a dögdisznó szabad bűnözők megszerkesztett
vadon-röhejében, amikor nem volt szégyen a szégyen annak, akinek szégyenkeznie kellett
volna, amikor többet ért egy ing alatt ugráló fekete bolha, mint a megkülönböztetett
gyermeki szív, amikor meztelenre vetkőztetett nők, férfiak, gyermekek futkostak a
korbácsos fajbüszkék előtt az árammal-telt szögesdrótrácsketrecek kopasz téli térségein,
mint kisérleti patkányok a drótrács-dobozban, fehéregerek az üvegládában,
a rémület-üvegládában szaladtak, a megaláztatás árammal-beszegett drótrács-dobozában,
maguk is kopaszok, mert csattogó nullás hajnyírógéppel kopaszra nyírva, futottak
csupaszcsiga-meztelenre nyílva, s szép asszonymellük ugrált a fagyszökőkút
koncentrált levegőben, mint céllövöldében vízsugáron az üres tojás, a napcsillag-
töltelék nélküli tojáshéj, az üres hosszúkás mészhéjbuborék, és fekete gyapjufüst-
szívü ágyékuk be se takarták szomorú asszonykezükkel, s futott a meztelen
lángolás, szaladt a szemérempucér nagy péniszekkel, kis pöcsökkel, abban a
korban, amikor dicsőség lett az embergyilkolás, és kemencében égtek a nem-is-cédulás
agyongyötörtek, éhenhaltak, amikor a meztelen nők, férfiak, szűzek és gyermekek,
nagyanyák, nagyapák őrülve a gázautókban úgy fulladtak meg, „ahogy a szódavíz
pezseg”, nyüzsögve az autófadoboz-koporsóban, sírva, ahogy a szódavízben a
szódabuborék pezseg, a szódásüvegben a láncos, fürtös, páfrányos, kaporvirágos fehér
buborékhalál gyöngykéve-szökőkútként fölfelé száll, mert a fuldoklók az autóplafon
felé fürtösen tülekedve, kopasz koponyákkal fölfelé pezsegve, mint szódavízben
a buborék, s az összegubancolódott lábak és kezek és törzsek és nyakak és fejek
kockaalakú görcstömbje, mint fagyökérzet görcskúszadék-iszonyatlombja a
földkockában egymásba-gyötörve, és föld és gyökér, növény és talaj: egy-halál,
mint lila földigilisztákból összepréselt iszonyú halott lila kocka az autóban
az emberhalál, fej, szem, hát, törzs, segg, kar, pénisz, vagina, lapocka, emlő, kéz, koponya,
nyak, nyelv, has, gége, hajzat lila óriáskockává összenyomva a sziszegő gáz-préstől,
„mint a méhkas zümmögése”, mondja a mosolygó nyugdíjas gyilkos, „aztán meghalt
a zümmögés”, mondja a mosolygó nyugdíjas gyilkos, s úgy ültek a csönd-
csontvázzá aszalódott gyermekek a barakok priccsszélein, mint istállóban a
jászol peremén a fekete legyek, a csöpp fekete légykoponyákban az óriás barna
légyszemek, mint iszonyú fénytelen parafadugók, kidülledő fényes széntojások,
mint hatalmas fekete gömbkristály-lángok, mint barna-diók pici gyűrt ezüstpapírszívhez
ragasztva, mint fájdalommal-telt dagadt óriás epehólyagok a feketeszív szőrös
csöpp légykoponyából dülledten kidagadva, mint fényes zöld kemény paradicsomok
fekete szívalakú tűpárnán, mint szótlan fekete könnycseppen két óriás gömbszivárvány,
mint két óriás koromlepke koromrózsán, mint két dülledt, hólyagosan kiálló fényháló-tésztaszűrő,
fényszita-koromparázs-szűrőtojás álltak ki a szemek a fekete csontgyermek-légykoponyából. És
minden dülledt, koponyából légyszemként kiálló gyerekszem itt lángol szívemben, és ezt a fényszáraz dülledt
szomorúság-mindenség fürtöt szivemben nem oltja ki semmi! Az én szivem nem tud
aludni! Az én szivem nem tud feledni! Az én szivem nem tud a történelem-feledésben elpihenni, az én szivem nem
bolond! Az a bolond, aki alszik, hogyha nem lát, s azt hiszi, jól végezte dolgát,
ha lehunyja könnyeden szemét. És nem látja azt a világmindenséget-behemzsegő millió,
kicsi fekete esernyőfülű, patkóorrú, kutyaorrú, csigaszarv-orrú, gyermekszemű denevért
hanyatt lógni a halál-mennyezeten, a szenvedés istállógerendáin, a
kiszolgáltatottság istállómennyezetén fürtösen, kopaszon hanyatt
lógó millió hártyapillanat-füstöt, mint csukott fekete gyermekesernyők az éhség átlátszó
fogaskampóira akasztva, a millió apró fekete hártyacsillagot, a most-már-
Mennyország gyémántfordított istállóplafonján fürtösen csüngve, azok a szemek a bánat
fekete szőlőfürtjei, azok a szemek a kiszolgáltatottság gyászgalaxisai, azok a szemek
halál-bodzafürtök, haldokló feketerigók püffedt barna csöndhólyag-szemgolyói!
Éltem, dacosan, szegényen, azt mondhatom: bátran. És nem volt bennem alázat!
Se történelmi, se társadalmi, se emberi. Abban a korban, amikor föllázadt, aki
föllázadni mert, amikor föllázadt, aki föllázadni tudott, és volt, aki föl se lázadt,
mert számára nem volt magyarázat, annyira hitt abban, ami emberi volt eddig és ami még
emberi az emberekben és az emberi létben, hogy inkább elpusztult bele. Mert volt,
aki annyira kifáradt az elmerészeg gőggyűlölködés-lehetetlenben, hogy csak ült önmagába-
dermedetten, mint ősbogár a kövületben, mint ősgyantában őslepke merengve, ős-
könnycseppben szinesen lebegve, ott lebegett a sárga ősgyanta-rémületben, szivére
sárga csillagot varrt a parázna téboly és nem akarta tudni, hogy majd megölik, pedig
tudta mégis, hogy majd megölik, szivén a sárga csillag, mint fürkész-
darázs barna kitin-mellényén a sárga folt, mint
feketebíbor, szederszárnyú tűzörvénycsók lepke fekete emlőingén a sárga folt, nem
védekezett, csak dülledt rémülten a férfi és az asszony és hagyta, hogy a sorfal előtt meztelenűl fusson
és meztelen emlőit, meztelen ágyékát szégyenkező kezével be se takarta. És ha betakarta?
Csak röhögte a szajha! És fényes csizmahegyével a jeges földet kaparta animális
egyszerűséggel a Mozart-áhitatú homoszexuális, rúgdalta a fagyhártya földet,
ahogy a ló patájával a földet kaparja, mert rohanna már, de még nem lehet.
És akinek szivében ott volt még az emberi hűség: az a szivében keresztre feszűlt!
Önmaga Krisztusa önmaga keresztjén! Mennyi fölfeszített hűség: zsidó és keresztény.
És más-Istenhez fohászkodó embervállalás, Istent-nem-hívő emberi szépség!
Ti voltatok nekem a Létértelme-Embergyönyörűség! Ti voltatok ifjú szivemnek
Hű Hazája! Ti, Nem-Gyáva Egyszerű Hűség Szigetárva Embervégtelenei! Ti!
Költők, Földművesek, Lángelmék, Gyárimunkások, Tudósok, Napszámosok, Cselédek,
Munkások, Misztikusok, Iparosok, Regényírók, Éposz-írók, Festők, Szobrászok, Boltosok, Filozófusok,
Kereskedők, Vályogvetők és Koldusok, svábok, magyarok, zsidók, cigányok, tótok,
angolok, franciák, németek, oroszok, hollandok, lengyelek, szerbek, csehek, dánok,
norvégok, ázsiaiak, afrikaiak, amerikaiak, délamerikaiak és mind a föl-nem-
sorolható többiek, akik úgy álltatok körülöttem, ókoriak, középkoriak, újkoriak,
XX. századiak, akik biztatás-gyűrűben úgy álltatok körülöttem mosolyogva,
mint újszülött körűl kis emberi község, ahogy a Föltámadottra Mária-Magdolna
nézett a húsvéti sírkertben, ahogy fénylő szárnyas végtelen gyűrűben Alighieri
Dantére az angyalok néztek, mert tudták, ő mondta el az Egészet, emberként
mindent ő mondott el, ami volt, ami van, harmat-áttetszően és dologian,
hisz ő a kiválasztott, ő járt az isteniben, emberiben, emberalattiban
és kimondta fénylő győzelemmel emberként isten-módra, ami volt, ami lesz, ami van, egyszerűen és titokzatosan,
ami az emberben emberi vagyon, ami az emberalatti útálat-társadalom,
s ami fölötte már az emberiségnek, ahol már a mindenség csókfüzérei, gyémántgőz-
függvényei, a teremtés tervrajza kiterítve fekszik! Ti, akik között emberré
felnőttem, ti, akikben emberré fejlődtem, testeteknek már csontváza sincs, vagy
csak csontváza van. Akik nem mondtátok: ne adjam föl magam, akik mégis
azt mondtátok: ne adjam meg magam! Tőletek tanultam lenni én, hogy tinektek
megmaradjak, s ne elvarázsoltan rohadjak a Semmi gödrében, mint emberszívbe
betemetett szégyen, ami megkristályosúl, de el nem rohad! A szégyen szégyen marad!
Hasznom legyen az emberhit lakása! Üsd meg szivem Serkentő Idő, hiteddel verd meg
hű szivem. Küldd áramodat! Hasznos az, mint a növénymagok elektrosokkolása!
Élek, mert élnem kell. Szájoncsókol az asszony. Piros mindenségarcával rámnéz az ősz.
És néz az őszi csillag. És néz a szerelem. És virághatalmak csillag-vándorlása szőke ámulása!
Éltem földeden Bűn és Borzalom. Emberfaló Fajgőg, Emberbutaság Sokadalom! Éltem
hazátlan egy hazában, ha ugyan hazának mondható egy szigorú, szomorú földdarab az
édenvesztes Földgolyón, amely nem azt igéri, hogy szabad leszel, de szorgalma az, hogy rab maradj,
amely úgy foszt ki, hogy mosolyogva rakja szivedre, ami szivedet kimarja, mint
anyád kezét a lúgkő, a maró kristályreménytelenség-rögöt, a bánat-lúgkövet, s az
roncsol és mar és éget, hisz úgy szeret, ha öl, s szivedbe-oldódva szived megeszi!
Éltem benned Gyászhatalom, elnyomó ragályszövedék-társadalom, s azt hitted,
nem tündököl föl forró szerelmes csillagom, össztársadalmi gyűlölet-magányban
növekedtem, s a csillagokat perzselte meg emberhűség-lázam, s lezuhantak a csillagok
zuhogva, mint Isten letaszított angyalai a pokolba Milton szerint, mikor kamasz-szivemet
a feketealázat-gyémántmakacs űrre szuszogva aranylapokat kalapáltam aranyrögökből,
aranyrögökből kalapáltam aranylapokat, hitrögökből hártyás, párolgó, sors-sejtelmű,
virágpor-értelmű, virágforradalom-győzedelmű fiatal szavakat, s ifjú szavaimra
boldog égitest gyönyörtüzét kentem, jobb kezem két ujjával a Napcsillagba nyúlva, mint
mézesüvegbe gyermek, a szálkázó vastag méz-szakállt mutatóujjával az üvegből kiemeli,
az aranycérna nehéz sárga emlőcsurgást a nyelvén boldogan elkeni, így kentem én
az ujjaim hegyére akadt naptűz őrjöngő fénygyanta anyagát ifjú szavaimra s bedörzsöltem
fiatal szavaimat csillaghalmazok zöld illatával, ahogy ujjaim hegyét, két kezem
fejét gyermekkoromban citromcsalánnal, a citromcsalán nem-tűz levelével,
ujjaim közt morzsolva, kézfejemen dörzsölve a zöld pórusos, bársonypihesziget, csipkeláng
eres levélrongyot, gyerekkoromban az erdőben, s diadalmas költők kobrakristály
szeretetporát és mítosz-szakállú lázláva époszírók látomás-hatalomporát fújtam
ifjú szavaimra, mint ahogy szikrázó lisztes aranyport fúj az üvegfúvó a hártya-
hólyagosan fújt, gyorsan-szilárduló, forróság-tüdejű nyúlánk üvegalakra,
gömbölyű üveglángolásra, és a szegényebb világemberiség homlok-fölé dülledt,
vagy homlok alá besüppedt szomorúság-szőrös éhségtekintetébe áztattam fiatal
szavaimat, mint formalinba a hullát, hogy megmaradjanak, mint
Kass János átlátszó szoborhit-műanyagfejében az üvegtégla-alakú megtartó
doboz a 12 centiméteres majom-magzatot, vagy ember-magzatot, ami ott lóg a csöpp
nyakcsigolyára hurkolt rézdrót-akasztókötélen, a kis rézdrót-kérdőjelen, az elvetélés
akasztókampóján, a magzatelhajtás henteskampóján, kis koponyája, mint föltört-
tetejű áttetsző üres madártojás, foszlik róla a vékony üveghús, pihésen mintha hullna a hó,
puha üvegkristály-hócsillagszirmokban, mint égő cigarettáról a hamu hull laza pelyhekben,
kis vállcsontjai, apró medencecsontjai, mint piros drótlepkék, piros drótperecek, egész
csontváza piros drótemberke, másodpercvékony piros drótsöprű kezecskéi és lábacskái
piros pontok és piros pálcák ketyegés-drótsöprűgereblyéje, a csontizületek ragasztója
zöld takonyenyv-pontocska, üres koponya-szemgödrében
sárga formalincsöpp-tojások, szemgolyók helyett könnyek, agya helyén sárga formalin-tojás,
s az átlátszó üvegpontrügy-péniszű függő kis testecske, mint New Orleans gazdag villáinak üveg-
ajtaján a fityegve lógó fehér műanyag babona-csontváz, mint egy piros csillaghalmaz, a Vénusz csiklójára akasztott
piros drótvázcsikó kutyafej-alakú trepanált koponyával, páviánkoponya-alakú meglékelt rózsaszín
csöndtojással, megáztattam fiatal szavaimat, mint fehér keményítő
anyagba a vásznat, hogy megszilárduljanak, mint embervérbe a mesterséges szívbillentyűt,
a kis gézszitaszövet-puttonyt, műanyagszitarács-kosarat, fehér gézkéveláng-lepkeszárny
kosárfödőt, hogy szitarács-sejtjei, szitaszövet-szemcseablakai, gézháló-rácsszünetei
átitatódjanak vérrel, eltömődjenek a piros kocsonyás nyereménnyel,
hogy a sejtszitarácsvödröcske likacsaiban megkristályosodjon a vér, hogy puha-
szilárd kristályos anyag legyen az a műanyag szitadob-szerkezet, s az
eleven emberszívben használható legyen az odavarrva beépített idegen anyag,
és ifjú szavaimat a megsebzett szenvedők gennyes sebeibe nyomtam, mint sárga
penicillinport a háborúban az orvos az elgennyedt katonasebekbe, hogy föligyák,
a halálos sebváladékot, hogy sárga porcsomó-csókjukkal gyógyítsanak, eleven
rothadást szárítsanak, seb-csókoló ifjú szavaim gyógyúlttá szárítsák a jajgatók
nedvező, gennyező sebeit, és ne fertőzés-halálgörcs legyen, de bársony élet, ha
csonkán, ha metszetten, mint a gyümölcsfa, mert levágva a katona karja,
két lába, ha félbevágottan az eleven embergyümölcs, mint piros gyümölcs,
ha heréin csúszkál, pislogó eleven farönk a földön, mint piros kukoricacsutka,
mert örül neki mégis az asszony, mint gyerek a piros husvéti tojásnak és szájával
teszi azt a vigaszt, hogy tudja a férfi: asszony szereti őt, nem keres más szeretőt,
ha épnek megmaradva, csak éppen bicegve, vagy támolyogva vak vakon, fehér vasbottal
a járdát, a szegény falat ütve, az ismert vak bútoroknak ütődve, vakon ülve
a fürdőkádban, feleség mellett az ágyban, vakon ülve és vakon tapogatva emlőlátó
és ágyéklátó kezekkel, és ujjakkal vagy karok nélkül ülve biciklikerekes tolószéken, mint
piros húsvéti nyúl húsvéti drótkosárban sárga faforgácsfészken, s ha vizelni
kell, az asszony vizelteti, péniszét nadrágjából kiveszi, mint pólyából a csecsemőt,
és másképp teszi, mint amit tett azelőtt, s ez mégis élet, élet, élet, élet, s ha így él,
hát így él, de él, mert emberré lett, s ifjú szavaimra a világmindenség lázmagány
vacogásfényporát szórtam, a világmindenség lázadó porcsönd sejtelemszigorát,
mint harangszót a nyárhajnal vértódulásra a gyerek-harangozó, mint
kéréstűz harmathangját a kék harang, a hajnali ég falevélre, fűre, virágra,
csigabigára, lepkére, bogárra, zöld lombra, három-szív-fejű fekete bibére,
rozsdapettyes-zöldpettyes madártojásra, földből kibújó giliszta-gyűrűrácsra,
vak, szelvényes élő lila gégecső-csodálkozásra, fehér puli fekete szempilláira.
Ó, Gyönyörtűzzel-bekent szavaim! Égitest-gyönyörtűzzel bekent ifjú szavaim! Ó, Örjöngő Fénygyantával
bekent szavaim! Ó, Ifjú Szavak! Ó, Csillaghalmazok zöld illatával bedörzsölt szavaim! Ó, Fiatal
Szavak! Ó, Kobrakristály-szeretetporral befújt szavaim! Ó, Ifjú Szavak! Ó, Látomás-
hatalomporral befújt szavaim! Ó, Fiatal Szavak! Ó, Világemberiség Éhségtekintetébe áztatott
szavaim! Ó, Ifjú Szavak! Ó, Sebcsók-szavak, Seb-csókoló szavaim! Ó, Fiatal Szavak!
Ó, Világmindenség lázmagány vacogásfényporával beszórt szavaim! Ó, Ifjú
Szavak! Ó, Világmindenség lázadó porcsönd sejtelemszigorával beszórt szavaim! Ó, Fiatal Szavak! Szavaim: Ifjak!
Szavaim: Fiatalok! Akkoriak! Mostaniak! Ó, szavak, szavak, szavak, szavak,
amiket hurkosan és gyűrűsen derekamra kötöttem, két vállamon, s hónaljaimon sárgán
áthurkolva kétszer, mint nehéz hámot, mint ejtőernyő kötélcsillag függőkosarát, mint
barlangkutató a kötelet, a hosszú kender-köldökzsinórt, mert leereszkedtem a bánat
barna barlangjába, leereszkedtem kötélszavaimon a szomorúság cseppkőbarlang-
gyomorrendszerébe, mint nyirkos és dohos, és denevérsóhajú, vízcseppkősuttogású,
cseppkőtű-gyomorkrokodílfogsoros barlangbélrendszerbe a barlangkutató, leereszkedtem
a bánat barna barlangjába mint embergyilkos barlangba a barlangkutató és az
emberszomorúság kősziklakútjába ereszkedtem szavaimon, mint izzó selyemkötélen
a plafonról a sötét szobamélybe a pók, s forogtam a bánat barna barlangcsöndjében,
ahogy a pók hanyatt lógva forog, a pókhas pontcsöcséből, a pók-Buddhapocak köldökéből,
a pókpotroh Krisztus-szívsebéből függőlegesen kifolyó tejszálon, a selyemnyál
szőke köldökzsinóron, a derengő vérvizenyő-szálon, mint embermagzat lebeg
a magzatburok vizében, a forró vizeletsárga hártyagömbedényben a köldökzsinóron,
mint pók a karimátlan küllőcsillag szőrkerékagy, leereszkedtem a bánat
barna barlangjába! Mint barlangba a barlangkutató. Ó, szavak, szavak, szavak,
szavak, amiket mint gyémánt-Szeráfszárnyakat ifjú hátamra kötöttem a megmaradás
piros kötelével, amiket mint kristály-Kerubszárnyakat fiatal vállaimra kötöztem a
fölsuhanni-vágyás parázsló motorköteleivel, ó, szavak, szavak, szavak, szavak,
ifjú hitem arkangyalszárny-szavai! Mert fölrepültem én a világegyetem minden
fénypuha fényszigetére, szines gázködére és virágzó örömünnepére, a tűzvirág
halmazterebély-őszenére és a fény hangjaiba mártottam mohó költőcsikó
fülem, s az öröm szagos ünnepnyálába mártottam vad költőcsikó-szemem és a
zene zöld moszatlángjába, kék mohagyász-tartamába mártottam borzongó
költőcsikó-szivemet. Világborzongó arkangyalcsikó voltam én. Létmohó Szeráfcsikó,
Mindenségvad Csikókerub. S barlangmászó kötelem piros képzeletcsillaghoz
kötöttem én odafönt. S tollas világhalmaz-szárnyaim ifjú lapockáimra varrva
piros kötéllel. Egy kristályspermatoll-üstökös volt a tű a Képzelet kezében, piros mindenség-
gázködfonal a cérna, s úgy varrta lapockacsontjaimra a világláng szárnytöveket
a Képzelet könnyedén, puhán, ahogy a szabó szövet-kabátujjat a kabátváll
barna szövetére, átszúrva a csontot, a húst könnyedén, puhán, mint szabó tűje
a szövetet! Átszúrva kristályspermatollüstökös-tűvel, aminek jégkeretű szájába
piros gázköd-cérnát húzott ifjúságom. És lemásztam én a gyötrelem frissen-
ásott kútjába, mint ásóval, csákánnyal az új kútba a kútásó, húsz méterre függőlegesen
a föld kérgébe lefelé, lemásztam szétterpesztett kezekkel, szétterpesztett lábakkal,
mint aranypor-ember, lassú ember X-ként, talpaim, tenyereim a kútfal
sárga függőlegesére tapasztva, mint izzadó sárgaföld-porfüstös ember-X,
másztam lefelé a sárga földcsőben, másztam a sárgaföldszagú földsötét
ürességcsövében, mint a kútásó, s mikor már ott áll a cső-sír alján és fölnéz,
mert sehol vízgyökér és a fekete hengercsönd sárga oldalát csákányozza dühödten,
s fölnéz, s fönt csak pici kék koronglukat lát, vagy azt se, messzi
kék pupillát, mint sárga szalmaszáron ha nézte az eget Bolond Istók,
a földcső kék pupilláját látja, mint csőlátó asszony szikrázó kék pontnak az eget,
vagy azt se, mert nyikorog lefele a csigás kötelű földszállító-
vödör, a fönti akasztófa fordított harangja, és agyagot
küld föl, könnyes rögöket, behullott varangyosbékát, tüzeshasú békát,
amely mint tüszős mandulagyulladás, a varangyosbékák a földtorok tüszős mandulái,
a tüzesbékák a föld gyulladt mandulái, lehullott-behullott faleveleket, nem vizet.
De én könnyeket találtam ott, könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket,
millió könnycsatornát és millió könnymirigyet, könnycsatornákat és könnymirigyeket, és
könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket, könnyeket!
Álltam az emberi könnyben térdig, derékig, álltam a folyékony gyötrelemtűzben
szívcsúcsig, hónaljig, a könnyeket taposva, s folytak a könnyek a könny-erekből
zuhogva, zúgva és csobogva és néztem a kútba-hullt csillagokra és árva tüzüket
meginni akartam. És zuhogtak a könnyek! És nem lettem a könnyekhez se hűtlen!
Én a szavakban hittem, nem a betükben! És nem lettem a könnyekhez se hűtlen!
Zuhogtak, zúgtak, csobogtak a könnyek, zúgtak, zuhogtak, csobogtak, nem szivárogtak,
de csobogtak, zuhogtak, zúgtak, szikrázva, csörömpölve, csörögve, csilingelve szinte, mint
a folyékony só lángja, mint csivitelő, pityegő, ketyegő gyöngyláva, csobogva folytak
a könnyek, mint az óraketyegés, ketyegtek a könnyek, mint az eleven óra gyors
másodpercmutatója, s én álltam a könny-kútban a könnyeket taposva, ahogy
az úszó ha pihen s a vízben állva a vizet tapossa gyors talpaival, mintha biciklizne,
mintha biciklizne a vízben s a víz kék pedálszárnyait taposná lábaival gyorsan,
s úgy áll a vízben, mintha biciklin ülne, folyékony kerékpáron, s talpai a kék
vízpedálon, s talpai a pedált tekerik, s a páros függőleges körforgással a vízből
félig kiemelkedik, a könnyeket tapostam én, a könnyeket, a könnyeket, a könnyeket,
a könnyeket, a könnyeket, a könnyeket! Könnyek biciklistája voltam én. Beszélő
könnyek kútfoglya, én! Leszálltam a Könnyek Kútjába! A Könnyek Kútjába
szálltam le én! Forró Könnykútba! A könnyeket tapostam. S fehér habcsóvák,
kék pezsgésizomlángok lövődtek föl taposó talpaim alól sziszegve, sisteregve,
mintha a könny sziszegne, folyékony kobrák, folyékony viperák, folyékony csörgőkígyók
milliárdja, sziszegő könny-kobrák, sziszegő könny-viperák, könny-csörgőkígyók forró
Tejútvödrében álltam, a könnycsörgést, a könnysziszegést jajtalanúl taposva és
zuhogtak, ömöltek, zúgtak, csobogtak a könnyek, a könnyek, a könnyek, a könnyek.
A könnyek! A könnyek! A könnyek! A könnyek! A könnyek! A könnyek! A könnyek!
Az emberi könnyek! Könny-kútba másztam le én, folyékony Só-kútba, a forró
folyékony só kútjába másztam le én, mint 20 méteres cső-alakú kútgödörbe a
kútásó! Könnyek kútásója én! Szétterpesztett lábakkal és szétterpesztett kezekkel
másztam lefelé a magam-ásta kútba, mint meztelencsiga ember-X, s érezték
csőfalnak támaszkodó tenyereim és talpaim, hogy piros hajlatuk és piros domborulatuk
alatt nedvesen szilárdpuha, lázasan puhaszikár körben a kútfal-anyag, mintha
hosszú higanycsőben másznék lefelé, talpammal, tenyeremmel a puha szilárdságba
süppedve lassan és visszanyomódik a talp, a tenyér, a kéz, a láb rugalmasan
a szikárpuha sejtelmes köranyagról. Mintha golyóalakú higanycsöppek,
rugalmas és fénylő, tompalángú higanygolyók rakódtak volna csővé gyűrűsen
körben, folyékony gömblángszikár higanygolyógyűrű süppedt lefelé sűllyedve csúszva
szilárdcsönd láng-gömblánc higanygolyógyűrűre, egymásra nedves szilárd puhasággal
így rakódva a kút talpától a kút kék pupillájáig, mert emberi szemek voltak
azok a higanygolyók, nedves puhaszilárd emberszemgolyók, emberszemek voltak
azok a higanygolyók, emberszemek a kút kék szájától gyűrűsen körben lefelé egész
a kút fekete talpáig, emberi szemek, emberszemekkel volt kibélelve a kútfal
belseje, mintha a föld sötét csőbelét nagy fekete, kék, zöld, szürke, piros,
sárga, aranyszínű kavicsokkal rakta ki volna valaki, könnyező eleven
kavicsokkal, síró szemhéjtalan kavicsokkal, mintha a zokogáskút belső
fala a kék csőpupillától a fekete Fundus oculi-ig, a kút-alja szemfenékig,
a fekete látóbíborig, a fekete retinabíborig, a fekete Rhodopsinig, az érhártyáig,
az ideghártyáig, a szivárványhártyáig puha, élő, lüktető, dobogó varangyokkal,
izzadó varangyosbékákkal lenne körben, gyűrűsen és hullófüggönyösen
lihegve kitapasztva! Mint festett szemekkel, mint szines dombormű-szemgolyókkal, szines puha
zománchólyagokkal, könnyező szines lakkbuborékokkal függőleges hosszú kripta,
halotti hegedű kőbelseje, a kőzene kőhegedűversenye kibélelve csönd-fölhólyagzással,
bekenve könnyező sárral, ahogy anyám kente meztelen lila kezével a polyvás
sárgaföld-sarat a szobafalra. Ó, szemek, szemek, szemek: lüktető varangy-csöndek,
szikár kavics-némaságok, varangyüzenet pillantáslángok, kavicsdaganat könnytüzek!
Ó, szemek, szemek, szemek, szemek, szemek, szemek, szemek, síró gömblángok!
Síró könnyrügyek, csókbimbók fekete könnyből! S ahogy másztam csak könnyes rugalmas szilárdpuhaság,
rugalmas könnyes puhaszilárd patakzás és mozdulatlan függőleges csobogás
érintette támaszkodó testrészeimet, ahogy a gyerekek egymás szemét
nyomkodják ujjal, kemény kis mutatóujjal benyomják a rugalmas szemgolyót
izgatottan nevetve, a másik meg hagyja, vagy sírni kezd,
zokogni, a cső ruganyüregében másztam lefelé, mintha hámozott
főtt-tojások csöves, függőleges körfüggönyén másznék lefelé,
íriszekbe, szivárványhártyákba, inhártyákba és pupillákba süppedtek nyomódva
támaszkodó, horgasan kapaszkodó lábujjaim és kézujjaim, szemlencséket
és corneákat tudtam hüvelykujjaim és kisujjaim alatt, s forró piros ujjbögyeim
mint a vizipók korongtalpai: fekete holdárnyakat lőttek az üvegtest kocsonyaderengésébe és könnyben áztak
forró ujjaim. S a szemek csarnokvizének nyomáslihegése, mint a varangyok
puha fehérzöld tokája. Úgy kapaszkodtam a szemgolyókba én, ahogy a kis zöld
levelibéka mászik kapaszkodva kék létrakötelén, ahogy a zöld levelibéka mászik
hanyatt lefelé az üvegben kifeszített szőke spárgalétrán, piros cérnalétrán. Apró lábkezei
mint a hablencse-korongtalpú vizipók, a púpos kitinküllőcsillag, a szivacsos
talptányérú drótkosárkupac, s az ujjvégek puhaláng kristálylencséi, az ujjvégi
ostyák, az üvegostyák, s bennük, galaxiskorong-lepényszivükben a piros hajszálérlepkék,
piros cérnaangyalok, az ujjlángosok a létraanyaghoz ragadnak, mintha gyerek
csirizes kézzel nyúl spárgához, papíroshoz. Mentem lefelé a körben függőlegesen
a kút látóbíboráig szilárdan lecsurgó könnyes emberszemeken. Mert a szemek
körben súlyosan csüngve lecsurogva, mint sebzett fenyőfából az eleven sárga gyanta,
mint cseresznyefasebből kibuggyanva vastag csöppekben és nyúlós szilárd csöcsökben
a barna mézga. Csúsztam a kútban lefelé! Csúsztam a szemeken, a könnyes
szemeken, ahogy a szilárd tajtékpénz-talpú vizipók, ahogy a megszilárdúlt
szivacsos lávahab-hamutartó talpú vizipók csúszkál a vizen, korcsolyázik
a víz tetején. Mint egy légpárnás hajó, mint egy légpárna-drótharang-köraútó
a föld felszíne fölött. Ahogy a vizipók lencsepénzes lábaival a vízhártya kék
higanylepény felszínén. Ahogy Jézus járt a vizen, meztelen talpakkal a tó tetején,
Jézus, a Megváltó-Vizipók, Jézus, a vizen-korcsolyázó emberisten, Jézus, az
Isten fia! A vizipók talpai bizsergő hőkéve-ellenállást lőnek és nyomnak
korong-alakban maguk alá, hőkéve korongsugárzást a víz felszínére, korongos hő-
lefelenyomással szigetelő fölfelenyomást, korongalakú idegáramváladékpárnát
nyomnak és fújnak, préselnek és fúnak a vízhártya felszíne és a talplencse
közé, mint űrrakéta fúvókái a körlángot. Igy száll a víz tetején a vizipók
és Jézus, a Gyönyörű Emberisten-Űrrakéta, a légpárnás Isten-repülő, a
légpárnás drótcsillagharang-rovar. Úgy csúsztam én az emberszemeken, ahogy
Jézus járt a vizen, Genezáret taván. És megfordítva is járt ő a vizen, hiszen
szőke szakállas tükörkép-feje a víz kék gyomrában, s a vízhártya kék bélés-
belsején égnekálló megfordított talpai! S a vizipók is lencsepénz-körhinta
árnyékával úgy csúszkál önmaga alatt a víz alatt megfordítva hanyatt, mint
egy vízszintesen forgó óriáskerék árnyékforgás a lombokon, Vidám Parkon,
Wurstlin, háztetőkön, ágaskodó-pettyes ringlispil-lovon és ágaskodó, lobogó-szárnyú arany-
kürtöt fújó ringlispil-angyalon. Mint kocsikerék árnyéka, biciklikerék
árnyéka, kinyitott esernyőváz árnyéka a földön. A vizipóké és Jézusé! Mint
drótmatrac-oszlopcső sejtjei, cellái, csöndszigetei, dróthuzal-csipkerugórácsai
között szárával, a folyékonyszilárd zöld spárgával, lila kürtfejével a
futóka, mint drótrács-csőoszlop csipkeháló áttört falán a futórózsa ahogy
ki-bebújik a drótszivacs likán, csontvázhorgolatán és gyűrűsen körben
befelé csüng, mint a drótszivacs oszlopgyűrű piros növényi vizesés-szakálla:
a kút belsejében a szemek. A kút belső vázatestén a szemek. A szemek, a
szemek, a szemek, a szemek, a szemek, a szemek, a szemek, a szemek!
Az emberszemek! A könnyező emberszemek! A síró emberszemek! A
könnyező emberszemek! A síró emberszemek! Az Emberszemek Zokogó Kútjába
másztam le én! Az Emberszem-Kútba! Ó, Halandóság-Kutam! Ó, Könnyek
Kútja: Emberiség! Ó, Könnyek Kurva Kútja: Gyász! Ő, Könnyek Kútmagánya:
Halál! Ó, Könnyek Árva Kútja: Emberiség! Siráskút! Zokogáskút! Ó, Megváltó
Kutam! Jézusnál-erősebb Kút, Megváltó Kút, Kút-Megváltó, Kút-Jézus,
Kút-Krisztus! Könnyező szivedbe leszálltam én, vak könnyeid fürösztöttek
engem! Vad könnyeidben tapostam én, hogy halandónak mégis fönnmaradjak!
Halandónak és énekadónak. Vizedben jártam és nem vizeden, mint
Jézus, az istenfia ember-vizipók! Leszálltam mélyedbe Zokogás, mélyedbe
leszálltam Sírás! Hogy megtisztuljak hűségem hitében, hogy páncélosra
mossad ifjú szivemet! Páncélom a tisztaság legyen, az védjen engem a haláltól,
a hamar haláltól, hirtelen haláltól, a fölösleges és vak föltámadástól, a közöny-
homálytól, trombitás elbutulástól, mint övesállatot egymást simulva záró kőgyűrűi,
mint tatu puha, megsérthető testét a szoros kőlemez-ráfok, mozaikos kőlemezkarikák!
Mert élni akartam és nem könnyen meghalni én, pedig nem tudtam még, amire csak
később tanított a Halott, még a föld fölött és nem a föld alatt: nem a halott győz!
Az győz, aki életben marad! Nem a halál győz! Az győz, aki könnyen nem fogadja
el hatalmadat Hatalmas Halál. Akárhogy áll a bál! Akármekkora csinnadratta!
Eleven emberhullabál! Eleven világpusztítás-csinnadratta! A győztes mindig az,
aki életben marad! Igy van: Halott? Igy van: Halál? Igy van! És jól van! Igy igaz!
Ha nincs vígasz, legalább ez legyen vígasz. Mert ez vígasz. Igy igaz! Igy van. Jól van!
A sírás joga az élő emberszemeké! A halottak sírása: az anyag hazugsága.
A halottak sírása anyagelfolyás, anyaglazulás, halálszervezet-föllazulás. Forma.
Meglazúlt könnycsatorna! Akkor meglazúl minden halott csatorna, a könnycsatorna,
az orrcsatorna, a végbélcsatorna, a húgycsatorna. Meglazúl, mert föllazúl és
folyatni kezd, szivárogni kezd. A halott testcsatorna-sírása: a fölbomló forma
hazug könnye! Mert sírni kezd a szem, a végbél, a pénisz, a hüvely, az orr, még
a fül is könnyet ereszt, mintha sírna a fül. Síró fülek! Halottak fülei! Síró
végbelek! Halottak végbelei. Síró nemiszervek! Halottak nemiszervei! Síró orrlikak!
Halottak orrlikai! Síró szájak! Halottak hullaszájai. Ensor-vigyorok sírása!
Ensor-álarcok hullakönnyei! Hazugok, ringyók, kurvák, ribancok, szajhák:
halott-könnyek. A halottak dülledt szeme, mint a legyeké: óncsészékben nagy gálicrögök,
ólomkancsóban óriás gálickődarabok, cintányéron smaragd-darabok, cink-kancsóban
borostyánkőgyertyák, rézgyertyatartóban piros posztószív-tűpárnák, sündisznósan
teletűzdelve üvegfejű gombostűkkel, ravatalon üres koporsók, bádogkádban
formalinban úszó lila halottak, elrákosodott kiboncolt embergyomrok, elrákosodott
kiboncolt embertüdők véres márványtálon, donor-vesék fehér viasz-
hütőszekrényben, áttételre váró embermájak sárga viasz-szoborban,
piros nyúlszemek szőrös márványtálban, kosok kimetszett véres heréi,
kiherélt bikák véres tökei sárgaréz pásztortenyérben, ólomország-
tehénpásztorkézben, véres disznóherék a kanász kezében,
a rozsdás vasliliomban, alvadó vércsöppek ólomrózsán, fagyott könnycseppek
cinktulipánon, deres takonycsöppek cin-margarétán, vakra-zománcosodott
tehénnyálcsöppek cink-pünkösdirózsán, meztelen lila halott újszülöttek,
halott meztelen csecsemők gyűrt véres lepedővásznon, a halottak szeme
halálos gyermekagyvelőgyulladás, gömbkéreghéjában is büdös záptojás a
halottak szeme. A halottak szeme kiboncolt gyermekszív a kórboncnok
gumikesztyűs kezében, vak ugatás a halottak szeme, homályüveg nyerítés, kocsonyás
gömbüveg-kukorékolás a halottak szeme. Trágár ima. Takonycsönd-káromkodás.
Rothadó himnusz. A halottak szeme. Mint halott szülőasszonyok véres hüvelye.
A halottak szeme. Levágott emberfejek napsugár-réztálcán, deres tehénlepény:
a halottak szeme. Mint a legyek dülledt szeme. A légy szeme, mint kék
ólomkristályvázában sárga krizantém lila őszirózsa. Lila őszirózsa, fehér őszirózsa,
sárga őszirózsa. A legyek szeme! Leszálltam én az Emberszem-Kútba, leszálltam
a Cső-alakú Hosszú Zokogásba, leszálltam a Hengeres Kútgödör Embersírásba.
Mint kútba a kútásó. Mint kútásó a kút fenekére. A kút-retinára!
És ahogy szálltam csúszva lefelé: könnyes tenyeremet, könnyes talpaimat nem
gyötörte semmi szempillaszőr! Nem fésülte szempilla, csókjával nem
varangyozta szemhéj, nem csókolta varangyháttal könnyes bőröm emberi
szemhéj! Ó, varangycsók-szemhéjak! Ó, szemhéjcsók-varangyok! Mert
a kút-szemeknek se szemhéja, se szempillája! Csak dülledtek azok,
mint szemhéjtalan emberi arcból a szemek, mert a szemhéjakat
levágták, „műtéti úton eltávolitották.” Mert levágva a szemek előbőrei,
levágva a szemek fitymabőrei, körülmetélve a szemek, mint a semita férfiak hímvesszője. Ezek a
szemek, mint a körülmetélt Jézus. Mint Jézus körülmetélt szűzessége.
És szárazok voltak és könnytelenek, mint a sivatagi kő!
És sírtak mégis! És dülledten zokogtak. Az Emberi Sírásba csúsztam
le én. Az emberdicsőség zokogásba! Mert aki úgy sír, mint az élő
emberiség: sírásával a világegyetem szennyét kimossa! Kimossa az
eredendő bűnt a lét szivéből! Mint anyám a piros, kék festéket,
szines tenyértörlés-lángot az urak szennyeséből, a piros
üstökösárnyék festékcsókot. Ebbe a Sírásba szálltam le én. Mint kútba
a kútásó! Ott lettem gazdag én, a született szegény. A világ eredendő bűne:
hogy van. E bűn alól nem oldom föl magam. Magamnak magamat
magányosan. De Énekem: Eredendő Könnyitató Gyönyörvattafelhő. Az
egész világ megvalósulás-zokogása belefér a tág Énekújulásba. Eredendő
Énekembe! Megiszom Múlandó Valóság Eredendő Könnyeidet. Azt kérditek:
minek? Mert az ember nem azért él a Földön, hogy gyűlölködjön, öljön, öldököljön,
de azért a hitért, meg az énekért. Hogy szeressen. S ezt mondja meg mindenkinek!
Mert az ember nem azért él a Földön, hogy fölöslegesen tündököljön! Csak ha tündöklésének
emberszépség haszna van, nem volt élete haszontalan. Az ember nem
azért él a Földön, hogy magának másból hasznot gyötörjön, mert minek is él, ha
csak ezt teszi? Az ember nem azért él a Földön, hogy a másiknak vissza ne köszönjön,
hisz nincsen abban semmi isteni, ha a gőg gyertyája meggyújtva ég szívünkben, mint
leforrasztott koporsóra tett égő gyertyaszál, aminek árnya, mint zöld lomblevél árnya
a sárga esőtócsán, a halott sárga arcán lobog, átütve könnyű zöld árnykalapáccsal
a koporsóablak párátlan üvegét, hiszen a halott már nem liheg fehéren, nem zihál sötéten,
áttörve töréstelenül az üveget könnyű lobogás-zuhanással, ahogy a Mennybe
jutott lény átmegy a tömény dolgokon, a szilárd anyagon, mint a sugárzás, Szuzó
szerint, áthatol, mint üvegen a fény, a halott arcába hatol, mint Szűzanya szűz testébe,
szűz méhébe az Isten spermátlan nemzés-sugara, nemző ős-sugárzása, s a
sárga halott sárga aranyláva mosolyába mártva magát, libegő, táncoló árnyanyagát,
mint könnyű fekete ecsetet sárga olajfestékbe, olvadt aranyba, olvadt aranyba
mártott aranyat csurgó ecsettel, fekete árnysöprűvel, aranyba mártott fekete tollsöprűvel
a belső büdös csöndbe alvadt aranyviaszrózsát kenegeti. Mint újságpapír-csákós
szobafestő-mázoló mester sárga festékbe mártott finom ecsettel, a fekete
szőrtollal a mennyezet gipszrózsáját, gipszangyal vízszintes lobogását, gipszputtók
egymás kezét fogó szárnyas szőlőfürt-koszorúját, kétlábú létrán állva, füzőtlen
rossz fekete félcipőben, rongyos nadrágban, könyékig fölgyűrt ujjú fehér ingben,
sárgapettyes kezekkel, sárgapettyes arccal, mint a virágporos darázs. Az ember nem azért él a Földön, hogy
szava csak azért ömöljön, ahogy a kutya ugat: darázs-szagra, légyzümmögésre, méhecske-
aranyzizegésre és aranyhártyasziszegésre, emberszagra, emberárnyra, őrjöngve tajtékot
fújva a macskára, másik kutyára, aki az utcáról lihegve, csaholva visszapofázik,
kívűl-belűl őrjöngve, habosan ágaskodva, a vaskerítésre fölmászva, mint bundás
fehér pók, a zöldre-festett vashorgolásra, a merev vascsipkehorgolás-függönyre,
de ha a belső kimehet, vagy a külső bejöhet, már nem harap füstálom levegőt
a vak harag, de egymás seggelikát szagolgatják, egymás seggelikát nyalogatják,
egymás péniszét, vagy hüvelyét szagolják, nyalják, s hagyják hátsó jobb lábukat kicsit
fölemelve, a farkat fölemelve a pénisz-csókot, a segglik-szerelmet, isszák a
türelmet, egymás vizeletére vizelnek a kőre egymás után, hisz szép a kutyaélet!
Az ember nem azért él ezen a Földön, hogy megszülessen, aztán egy életre ledögöljön,
s hagyja, hogy helyette más keressen életre pénzt, sötétre csillagot, vagy éppen beledögöljön
a rohanásba, a gyászba, ő meg kurvára leissza magát, hiszen így költő a költő, jó
piásan, rossz részegen, s ha székre ül, a részegségtől befosva, öklendezve vigyorog,
s várja, hogy az asszony lemossa, zokog, mert jól esik neki, vagy nem is tudja,
bőg és taknyát-könnyét törli lila öklével, s lila öklén a sirás-alkalom, a
takony fényesre szárad, mint az enyv, mint a lakk, s neki Petőfi, Dante, Goethe:
az Emberiség Gőgje, gyűlöli is, meg rágalmazza is, meg szidalmazza is a lángelme-
munkálkodókat, meg lezsidózza a zsidót és a nem-zsidókat s elüvölti magát:
„Éljen a haza!” Az ember nem azért él a Földön, hogy a közönyből ki sose nőjön,
kuporogjon a közöny fluszpapírjába csomagolva, mint a világ ember-alatti
legtöbb dolga, a vékony selyempapírba csavarva, mint klozetban megszült magzat,
akit hüvelyen át hosszú kötőtűvel összeszurkált az anyja, s a koraszülött csupa
piros pont, mint törpe akupunktura-szobor, teste minden részén a szúráshely
pontlukakkal, lila viasz-szobrocska piros ponthalmazhálóba csomagolva,
mint piros spárgahálószatyorban döglött lila halacska, fénylenek halál-pikkelyei,
így ölte meg az anyja, hosszú kötőtűvel átdöfve a magzatburkot, mert azt akarta,
hogy elvetéljen, s mikor már a placentát is megszülte, a neki-szörnyű méhlepényt,
halott kicsinyét selyempapírba csomagolja, s a városszéli szemétdombra dobja,
vagy egy idegen ház előtt a kukába. Becsomagolt csillaghalmazban halott csillagot.
Az ember azért él a Földön, hogy szivéből az emberség kinőjön, nem úgy, mint sírból
a virág, de mint Derengés-Ősanyagból robbanva a világ, virágozza a Mindenséget,
s a Mindenség virágozzon hű emberszivében, és ne higgye, hogy nem tehet arról,
ha a Rossznak több jut a Hatalomból, mint a Jónak, ha rosszabb a jónak és a rossznak
jó dolga van, s az Emberiség-Őscsónak: a most még szét nem folyó Földgolyó, e
Gyönyörü Bolygó nélkűle szabadabb, nélküle könnyebb, mert az emberszív súlya kell a
Kék Csónaknak, s az emberszív-súlynak a Kék Csónak hazája. Mert Földgolyó-haza
ez a Föld, Gyönyörű Gömbvirágzás Égitest-Haza, a Világlét Boldog Kék Könnycseppje
ez az Emberiséghaza-Égitest, s a dolgos szív dolgos súlya kell neki, mint az
embernek az egyensúlyozó-szerv, az emberfülbe épített szent biológiai találmány
kell, mint a gravitáció a szívnek, minden emberi lénynek és minden nem-ember
lénynek, a Gyönyörű Szívás, a Gyönyörű Kozmikus Ragasztó, a Nemlátható
Gyönyörű Kozmikus Bilincs, a Gravitáció-csók kell az itt létezőknek, különben
elszállna, mint a füst a lét a földről, törpülve, lobogva könnyen, mint
figyelmetlen gyermekkézből kiszabadúlt léggömb, mint cérnakötés-
bilincsétől megszabadúlt léggömbcsokor, szines gumihólyag-
szőlőfürt, kiszállnának a sírból a halottak szanaszét röpűlve,
ki az űr felé gömbgörbe sugárzuhanásban, az űr szines életpettyei,
lángoló halmazcsókjai, foszlány-érrendszerű gázköd-lényei, aranyszeplő-
tekervény-kürtjei, sugárzás-csöndpontjai, nehéz sötét derengés-kötegei, fekete
láztakony-küllőköz-szigetálmai felé, s eltaknyolódna az elme, mint a medúza, ha vizből kiemelik. Az
ember azért él a Földön, hogy az emberivel is törődjön, ne csak a természetivel és
istenivel! Az ember azért él a Földön, mert azzal ember, ha azt teszi, ami úgy
emberi, hogy lemállik szivéről minden rossz dicsőség, s pontos szerkezetével a felelősség
úgy jár szivében, mint a pontos óra. Csöpp atommáglya-szívű mindenség-pontos óra!
Tudtátok ezt ti két halott! Tudtátok ezt két halottak! Te aki nyolc hónapja
rohadsz már a Farkasréti Temetőben. S te, aki harminchárom éve régen elrohadtál
a biai temetőben. Ti két halottak. Mindketten már a földben. A temetőben a
földben! A földben a temetőben! Férficsókod melaena-szagát még most is érzem.
Melaena-csókod savanyú páraillatát. Mert akiben emésztett vér van, annak
csókpárája ilyen, ilyen gyöngéden szúrós savanyúság-illatú, mint a penészes savanyúkáposzta,
mint az erjedt ecetes uborka. Gyöngéd szúrós savanyú pára volt csókjaid férfi-illatában.
Álltál, mint a verejtékes-ingű Értelem, Emberiség-Kötelesség, új nadrágban, új
cipőben, s mutattad „milyen jó anyag”, s mondtad, milyen olcsó volt, és nézett mosolyogva
feleséged, kicsit elmerevült kezekkel babrált kis kontyában a hajtűvel, és fehér
selyemszalaggal volt átkötve kis kontya, a barna hagymafonat, álltál a szoba közepén,
ahogy állnak a nyárban fehéren az esték, ahogy állnak a télben fehéren az esték,
ahogy állnak fehéren a foszforpettyhalmaz-lángéjszakák a tavaszi feketében, mint
fekete nadrágba öltözött Tejút, mint aki mindent tud és semmit se tud, álltál
tétován fehéren feketén, mint fekete ruhába öltözött Északi Fény, mert közben a
zakót is fölvetted és a villanykörte pislogott fölötted, feketét pislogott, mint a
Vén cigány és zizegő aranyütéssel tikkelt, mint Déry Tibor, meg Füst Milán, és
karcsú öreg bokádon fekete zokni volt, „szép mi, mondtad, szép mi, Látomás-Úr,
magának mért nem vesz ilyet valaki, persze meghalt a feleséged, az enyém is, az első,
úgyanúgy, ugyanaz, azóta vagyok depressziós, búskomorság, lelkiismeretfurdalás,
csalás, csalás az egész, minden csalás, mindenki csaló, de húz a ló, az öreg, nem
igaz, búskomorság, mélakór, mélabú, melankólia, kedélybetegség, bánatütés,
bánatárnyék, modernűl: depresszió!”, álltál kicsit meghajolva, mint egy
krétává dermedt, márvánnyá merevűlt páfrányos vízsugár, mint a koponyagömb-
kopasz végtelen lángszeplőkéve Világűr, fekete ruhába öltözött fehér Világűr
és egy új kalap is volt az íróasztalon, fekete bársonykalap, a Fényes Világűr
Dologsokaság fekete kalapja, a könyvek, kéziratok, szines befőttesüveg-gumikarikák,
törpe ceruzák, folyóiratok tetején, mint egy fekete rabbi ült az Istenben a kalap,
mint Istenben egy fekete rabbi a verseken a fekete kalap, és megcsókoltál
és megcsókoltalak, Svédországba mentetek, azután Franciaországba,
mentem volna én is, mentem is, nem néztem hátra, megcsókoltál és megcsókoltalak,
csókod melaena-szagát még most is érzem, a savanyú páraillatot, tüdőrák,
gondoltam, meghalsz, gondoltam, csókod mint a citromcsalán csókja, zöld citromillatú,
mert emésztett vér volt gyomrodban, beleidben, meghalsz, gondoltam, nagyon szerettelek,
gyorsan fölvettem fekete bársonykalapod, a fekete rabbit fülemig lehúztam,
hadd nevessünk, nagyon szerettelek, nagyon szerettelek, nagyon szerettelek, a
küszöbön ott állt egy másik asszony, ott állt, mint mosolygó kicsi görbe bánat, két
öreg kezét hasára tette köténye alatt, a varrógépelést abbahagyta, a kis tengelyes
vas-szőnyeg pedálozást, a varrógépkerék fényküllő-árnyforgása megállt, állt
a varrógéptű a levegőbe szúrva, mintha rongy lenne a levegő, sárga fényrongy,
a varrógép nyeles fémgyalú-pofája fénylett a sárga villanykörtefényben, a kopasz fény-
gyümölcs, az izzószál-korlát szívű üveghólyag-fénycsönd sárga anyagába mártva az
asszony, mint sárga festékesvödör sárga festékanyagába öreg hajasbaba, szűz hajasbaba,
tenyereit villanykörte-hasára tette a virágos kötény alá dugva, mint Simon Pista
anyja Bazsiban, 1951-ben, ettük a konyhában a káposztalevest, le nem ült
volna mellénk a barna konyhai padra, csak állt köténye alá dugott kezekkel, kint esett
a hó, az öreg a sparherd mellett ült a sámlin és pipázott, bajsza, mint a szőke ló ősz
farka az inggallérig lógott tejútkéve kalászosan, majdnem a földig, tehén bőgött, ló
nyerített, kakas kukorékolt a gazdag hóesésben, a petróleumlámpa sárga gömbderengése
kilógott a hóesésre, mint egy puha, merengő, gyönyörű óriás rózsaszínű asszonyemlő,
a háziasszony a lámpa forró üvegpocakját levette, állítva az asztalra tette, úgy állt ott,
mint banális füstös hosszú csőtornyú gömbölyű üvegkatedrális, s ollóval a vastag
kanócnyelv parázs-koszorúszalagrojtját levágta, mint temetés után koszorúkról a
rojtos szalagot a feleség, a kanócrúdhártya petróleumlángja égett tovább, s az olló egyik
vaságán a levágott parázscsík sercegve, pontszikra-szökőkutat spriccelve feketére roskadt,
mint lila lávaszivacs-lécecske feküdt az olló hegyes fémnyelve kormos tetején,
mint lila lávakőhab-parázsvonal a koromfüstpáfrányos ollóvason. Aztán a
lámpaüveget a fordított rézkosár lámpacilinderre visszatette, a réz-lámpacsavar
dárdadöfésű kis fölpúposodó rézhártya-seggecskére, s a seggecske-
vágatból, a rézseggecske középhasítékból kiállt a lánglevelű
kanóc, mint kitüremkedett hosszú aranyeres végbél, s a láng virágzott és
a hóesés gyorsan mozogva, mint varrógép tűje, átvarrta az udvarra-lógó
petróleumlámpafény sárga szövetét. Százmillió fehér varrógéptű mozgott föl-le,
föl-le gyorsan a sárga lámpafény-anyagban, a tél, a Fehér Varrónő varrta
százmillió varrógéptűvel a karácsony-előtti téli decembert. Százmillió
varrógép zakatolt, százmillió kristály-varrógéptű döfködte gyors függőleges, merev
gépi zuhanással a sárga fényemlőjű fekete csöndet. Sziszegett a tél fehér
varrógéptű-halmaza, dolgozott, mint egy szorgos haza, s puhát varrt a puhára,
fehér puhát a fehér puhára, s egy fekete légy az asztalon nagy dülledt gömbikragombóc
barna szemeit mosta fekete kezeivel. Ahogy mosakszik a meztelen pap, ahogy
heréit, szemérmét mossa, ahogy mosakszik a cigány, fekete kezével barna
haját mossa. És te Másik, csókod tüdővér-szagát még most is érzem nem vénülő
orrlikaimban. Melaena-csókod vérhányás-szagát, a savanyú tüdőrothadás-
illatot, a savanykás tüdőverejtékszagot. A csók szurokszéklet-szagát. Mert
sárga fogzománcod és csigabigaszarvhoz hasonló sűrű ajakredőzeted is véres volt
néha, véres volt sokszor, és kiserkedt vörhenyes szakállszőrzeted is vérrel lepecsételve,
mint halott-jelentő régi levél piros pecsétviasszal, nagyon szerettelek, egyszer
majdnem megütöttelek, nagyon szerettelek, nagyon szerettelek, nagyon szerettelek,
fogaid mindíg rózsaszínűek voltak, mintha rúzsoztad volna a szájad, mint Szergej
Jeszenyin, az öngyilkos nyírfacsikó, fogaid mindíg pirosak, mint a vastagon rúzsozott
szájú asszonyoké, nagyon szerettelek, egyszer majdnem megütöttelek, nagyon szerettelek,
téli csillagéjszaka volt, kimentem az udvarra, csókod savanyú verejtékszaga a
számon, köröttem galaxisaival a Világmindenség, mint egy kavernás, rothadó
embertüdő, mint az embertüdő két szívlevél-alakú piros hólyagfürtszárnya, a
kavernás rothadó világmindenség, Isten rothadó tüdeje lobogott sípolva köröttem,
ember nem éri meg a Világmindenség infarktusát (Herzschlag des Welt-Alls),
halandó nem érheti meg a Mindenség szívinfarktusát (Des Alls Herzschlag),
nem a halandó és nem a halhatatlan, gondoltam akkor, amikor hirtelen minden
megáll, minden a Mindenben, a Mindenben minden, Isten, félisten, titán,
hérosz, angyal nem láthatja a Szívösszeomlást, Szív-végső Kollapszust,
az Elmeszesedett Világmindenség Infarktusát, a mészrögöt se a befelé-mészkérgű,
elvékonyodott belső járatcsövű ércsatornában, ember nem láthatja, amikor a Mindenség
megáll, a Mindenség-Szívhalál embernélküli, hiszen az a lét régen embertelen.
A halandó ember azért halandó, hogy ezt meg ne lássa! Meghaltál. Nagyon szerettelek.
Nem haltam meg veled! Tudtam: fekete rács a csönd, be kell azt nőni fénnyel! Tudtam!
fekete doboz a csönd, be kell azt tölteni fénnyel. Benőni, mint vasrácsot a rózsa.
Betölteni, mint asszonyt szerelmese teste. Ez a dolgom. Ez a költő dolga. December
volt, fehér lépteivel ballagott felénk a Zsidókirály-Megszületés-Este. A Születés-Este.
Akik gyávák voltatok szeretni engem, mért nyafogtok, mért csipogtok, mint gyermek alagútban?
Mint gyermek a sötétben, ha kezét apja elereszti, ha kezét anyja nem fogja!
Mért voltatok gyávák szeretni engem és mért hagytatok el, mért haltatok meg értem?
Azt hiszitek, nem tudtam, azt hiszitek, nem értem? Nem bűnöm ez, nem érdemem!
Miért? Mi okból, mi gyászból, miféle titokból, miféle lázból és mivégett?
Örökre megőrzöm az Eljövendő Veszteséget. Mint kristály a virágot, bűnt az ember Jézus-csókja.
Ha te csókolsz engem: szívem nem lesz halott, szivemben nem hal meg az emberértelem.
Ki tudja ezt? Ki hiszi ezt? Csak te! Csak te! Csak te! Csak te! Csak te! Csak te!
Elmondom neked, mert nagyon szeretlek, elmondom, hiszen nagyon szeretlek és nem
is értheti más, csak te, elmondom, hiszen nagyon szeretlek, eszembe jutott az este, igen
épp tegnap este, úgy 10 óra után, szeretkezés után, mikor meztelenűl feküdtünk az ágyon,
s pihés lábaid talppal támaszkodtak az ágylepedőn, s azon mandulaillatú
mézfoltok, lábaid fölhúzva kettős nagy A-alakban, mint a rózsapettyes,
kékszeplős szőke szöcskének, mint a csigolya-térdbütykű zöld sáskának, fölhúzva
villásan a tompor és az emlők fölé, mint a szöcskének, sáskának, akinek a
zöld és szőke potrohszárnyakig, a pulzáló puha gumiüveg gégenyakig ér a
villásan fölhúzott fűrészbak-alakú lábszár-kettőse s a térd csigolya-csigája, mint
templomtorony gombja, s fölhúzott lábaid között, a combtőben a sziromcsomó-parázskút,
testünknek verejtékszine volt és ágyékunknak gyönyörű vad pézsmaillata és bazsalikom-
illata és vadkapor-szaga és hüvelyednek krizantém-illata volt és mézbe-mártott hüvelyed,
mint a lila őszirózsa, ha a gyerek mézzel leönti és heréimen, eres nemzőszervemen
és szeméremszőreimben és szeméremszőreidben eleven fehér pici pálcikák, mint bokron
kis sárga hernyók és tojásfehérje-lángillatú fehér folyékony viaszolvadék csorgott
ki a nyitott rózsasziromcsőr piros madártorkából és te nyakamat átkaroltad bal
kezeddel és én jobb kezemmel jobb hónod alatt átbújva nagy emlődet fogtam a
a szív jobb oldalán s bal kezem mutatóujja a hüvelyláng nyitott sziromlobogásába
ért, a mézes sziromkút szívébe, mint Tamás apostol mutatóujja, a hitetlen, a
vak, a látomástalan, a kételkedő, a gyanakvó, a szent a föltámadott Jézus
mellkas-sebébe, hogy érintse az élő Jézus-szivet, így kapjon hitet a kételkedő, a
virágzó seben át a Tamás-mutatóujj Jézus szivébe lát, elmondom neked, mert
nagyon szeretlek, és nem tudja már megérteni más, csak te, eszembe jutott épp tegnap
este, külföldről jöttem, vonaton, ültem, jegyzeteltem a vonaton, nézett határőr,
vámos, kalauz, nézett a sárga kukoricaszár, nézett a sárga kukoricatábla, nézett
a sárga szárkévekúp, fölötte a kék puha zománcözönben lobogva egy fekete
varjú aludt, úgy szállt lassan feketén dadogva, mintha aludna, két fekete
ciroklevél összekötözve, a kék zománccsobogás károgó fekete szempillája, a
kék ősgyertya fekete lángja, lobogó fekete láng-szilánk, és bádoghordókból,
pléhlemezekből, zománcbödönökből, papírdobozokból, rongyvitorlákból, lécrácsokból,
összeikrásodott városszéli füstölgő faluk, egészen olyanok, mint többezercellás
szines zománclapokból összerakódott légyszem, szőrös, kigazosodott szenvedés-látó
ikrakupacok szines pléhből, rozsdás sparherdekből, kormos vaslemezekből, piros
zománclevelekből, zsákból, rongyból, deszkából, kötélből, drótból, huzalból, keménypapírból,
és gyerekek néztek a gyorsvonat felé, derékig meztelen asszonyok kőre-állított
lavorban mosakodtak és egy nagy fehér ló álldogált merengve az egyik bádog-
utcában, nagy fehér sörényhaja a földig ért, mint fehér püspöki palást, arannyal
hímzett püspöki palást-ing, amin aranyhímzés-Jézus aranykeresztre feszítve és
aranyírás-aranyrajz-háromszög Szentháromság, Jézus az ing mellrészén, a Háromszög-
Szentháromság a palásting hátrészén, és a földig lógott a koszrozsdás fűbe a
ló óriás fehér feje, elmondom neked, hiszen csak te értheted, te értheted, mert
nagyon szeretsz, te értheted, mert nagyon szeretlek, már akkor eszembe jutott, ott
a gyorsvonaton, aztán este 10-kor, szeretkezés után, gyereklefektetés után,
akkor hogy is volt, amikor bánat ütötte a bánatot, gyász a gyászt, hangos zokogás
a néma zokogást, hiány a hiányt, szégyent a szégyen, úgy, mint a mesében és
nem is úgy, mint a mesében, elmondom, ahogy tudom, hisz nem értheti más, csak te,
elmondom életemből, ami elmondható és azt is, ami el sose mondható, hisz csak te
érted ezt Asszony, csak te, csak te, csak te, csak te: láttam, mikor Pista bácsi a lovát
agyonverte. Ahogy Pista bácsi a lovát agyonütötte! 4 holdja volt, és lova nem
volt, 4 holdja volt és nem volt lova. Akkor jött haza hadifogságból, Oroszországból,
1946-ban, megjött, mint gyász a lázból, megjött, mint láz a gyászból, rongyba-
csomagolt, spárgával átkötött lábakkal, oly nehezen lépve, mintha mindkét lába
nagy ólomgolyóba lenne ágyazván forrva, két óriás ólomgolyóba, mintha kakas
lábán vastag sárgolyók, két sárgolyó-lábbal lépked lassan a sárban a kakas,
és katonazubbonya gallérján nem volt fehér celluloze-csillag krumplivirág, nem
volt se rang, se jelzés, semmiféle hatalmi láng, fehér krumplivirág, az úri Magyarország
úrjelző csillaga, kezei lilára fagyottak, céklarépából kifaragott többlángú lila
tollak, több-ágú lila gyertyák voltak Pista bácsi fagyott kezei, lila ganézó-villák,
kék kaktuszok, zöld kigyűrt moha-csigabigaszarvak, lila kiálló csiga-fejtőgyek,
közkatona volt, gyalogos, tüzér, nem is tudom, kiszakállasodott a hosszú haza-úton,
mint a pópa, fekete athoszi szentatya, aki sose vághatja le szakállát, haját,
haját azért copfba csavarja, megcsomózza, úgy gyűri a hosszú fekete köcsög-
süveg alá, a fekete tányérfödelű kályhacső-kalap alá, jött, mint egy fekete pópa,
nagy ólomgolyókkal gyalogolva, jött a gyászból, egy másik világból, tetves volt
testén az ing, a gatya, tetves volt szőrzete is, jött sírva, szőrlobonc fekete szégyenbe
omolva, mintha az egészről ő tehetett volna, mintha ő volna oka az
egésznek, de hát mit tehettek erről a szegények, és mit tehetett erről ő, a baka,
aki szőrösen úgy jött haza, mint akinek szégyellni valója van, boldogtalan,
mint aki börtönben ült öt évet, a bűn miatt, bűne végett, de nem volt bűnös
és ezt ő is tudta, és bűnös sose volt apja, nagyapja, ő tudta a legjobban ezt! És mikor
magát már jól kisírta és kisírta magát az asszony is, meg a gyerekek, meg a család,
s a tetves ruhát elégették, s elégették a tetves alsóneműt, fejét nullásgéppel kopaszra
nyírták, szakállát, a tetves szőrzászlót, a göndör tetű-átkot csettegő ollóval lenyírta
az asszony, s mikor már asszonyát is reggelig gyötörte az ágyban, de az nem gyötrésnek
tudta azt, de gyönyörű hiánynak, mint amikor berúgott locsolkodó kisfiúk szagosan
hánynak, mert császárkörtét itattak vele a lányok, rá meggylikőrt, diópálinkát a
felnőtt családok, s leültették mint nagylegényt, és süteményt ehetett, dióskalácsot,
mákoskalácsot, főtt sonkát, főtt tojást, hagymás krumplisalátát, aztán hazamegy
s reggelig hány röhögcsélve, gyermekrészegen, s kis hite ott függ a konyhaszegen,
mint fehér ing, s anyja a lavór fölött szeszláng-láz arcát, a piros csücsörgést,
hideg vizzel, érdes gyökérkefe kezekkel sikálja gyorsan, sárga csók-kezekkel lágyan
mosogatja, mintha újszülöttet csókolgatna az a kéz, híg hideggel simogatva,
aztán a fiút lefekteti, levetkőzteti, lefekteti az ágyba, mikor Pista bácsi fölkelt
a szerelemből, fölkelt a halálból, fölkelt a vérjaj látomásból: vett magának
egy fehér lovat! A ló öreg volt és büdös, mint aki már élve rohad. Csontos
volt és sovány és fehér, testén körben és gömbhálózatosan és a nyakán, lábszárán,
combjain páfrányosan és repkényszárgyűrűsen, folyamatosan, bogosan, csomósan,
füstgyökér páfrány toronycsőszirmosan dagadt ki az ér, mint egy hatalmas fehér
krétacsontváz, krétalécekből ácsolt vízszintes gótikus katedrális, krétabordás,
krétapálca lábakon álló kirohadt-dongájú krétabárka, krétadorong-
ősgyíkcsontváz, földőskori dinoszaurusz-csontház, mint be-nem-cserepezett,
náddal be-nem-födött háztető gerenda-lécváz az a fakó, egyszerű, nagyfejű
öreg szürke ló, sörénye: megperzselődött búzakéve, farka vak szalmacsutak,
palásan, rózsásan szétfele-málló négy patája, mint négy fölfordított kréta-pálma,
mint szétnyílt kőrózsák patái, négy szétrohadt kőzsák, töredezett őskori
csigaházak, széthasadozott szaru-lepénycsillagok, elrákosodott sírkő-szivek,
rákos daganat-csillagok, sárga palarózsa-vakok, szétrózsálló rózsatuskó-
hitek, szétnyílt sárga palalegyezők, vicsorgó-fogsorú gennyes koponyák,
földből-kiásott katonakoponyák, a szemgödrök, orrszakadékok szilánküregéből,
repedt csontlemez-üstjéből lassan buggyanva kifolyik a rothadó
sárgarózsaszín agyvelő, mint amikor én a temetőben a katona-tömegsírt
másokkal kiástam, s meztelen téli kezemmel a koponyákat a zengő fekete
özvegyeknek, hozzátartozó-gyászlegyeknek fütyülve földobáltam a csöndesen
vattázó napfényderengés-hóesésben, s kopasz ujjaimon rózsaszínsárga
emberagyvelő pépes ragacsa, ikrás enyve, taknyos ürülékszaga, könnyes hullaszaga,
ondó-halálszaga, a fehér ló patája az elmúlás málló kőcsillaga, a halál
rothadó kőszívütése, segge a farka alatt fekete csücsörgő csók, fekete aszott
paradicsomok koszorúdülledése, mint egy szőrös légyszem és mégse, szinte
kiállt a csontból, mint nagy fekete pamutgomb, vérkelyhű fekete pamutcsengő,
mint egy pirossal bélelt nyitott fekete esernyő, mint emberszívből a fekete gond,
mint egy kinyomott fekete szemgolyó, mint szőrös fekete tölcsérgomba, a
tölcsérkürtben vörös hagymalevelek, kiállt, mint félig-kinyílt fekete kagyló a
vízmélymocsárból és láthattál valamit a kagylóbelső eres eleven-nyelvű kéregbelső-
porcelán-pirosából, szemöldökcsontja úgy állt ki a szőke fejből, mint kiugró
tölcséres sziklalevél a fehér sziklából, mint két óriás fehér tengeri csigaház,
mint két kőkürt, két száraz kőtrombita, s abban a szemgolyók vérhálóba
gyömöszölt kukoricacső-üszögdaganatok, fekete koromzacskók hatalmas
fehér szempillákkal, mindenség-istene gyászcsók-pupillákkal. Pista bácsi
lova! Szájából sárga habfürtök folytak, leszakállasodva a földig, taknyos
fekete liliomaiból, szőrös orrlikaiból is folyt a habos nyál, a tüdőrothadás-
szagú szálazva csillogó orrlik-ürülék! Pista bácsi lova! Az egész falu
röhögött! Röhögött és röhögött és röhögött és röhögött és röhögött és röhögött.
Röhögött a kommunista, röhögött a szociáldemokrata, röhögött a kisgazdapárti,
(parasztpárt nem volt), röhögött a katolikus, röhögött a református, röhögött a
sváb, röhögött a magyar! Mert nem húzott a ló, a ló, a fehér. Nem tudott húzni! És
a szegény kisparaszt azt gondolta: nem akar! Pedig boldogtalan volt és elszánt és
komoly és megértő és szelíd és emberiség-áhitatú ez a fehér ló-Don Quijote és csipásan
elszántabb ez a „fehér sas” ellen-Vrangel, mint a cári ellenforradalom, fehér
gyilkolás, a fehér márványbuta Vrangel, de mit tudott erről Pista bácsi, mit
Cervantesről és mit a fehérekről, mit Vrangelről, a polgárháborúról, a vörösekről,
s a ló szemében dülledt csipák, rücskös aranyrögök. A ló szeme folyt, mintha gyertya
égne, a ló szeme csipázott, mintha szemgolyójában fekete gyertya égne, piros lánggal,
szemcsücske, mint szétnyilt asszonyvagina, csipája könnye, mint a fehérfolyás.
A határtól hazáig nyolc óráig húzta az üres szekeret, a rácsos koporsót, a zöld
csalamádéval bekazlazott kocsit. Lépett néhányat, lépett sírva fehéren, lépett, aztán
megállt. Nagyokat durrogott farkát fölemelve, mintha a Földgolyót belülről
betöltő Sátán fingana, mert a kéregszélig betölti gömbölyűen a Földgolyót a Sátán,
ott kuporog, mint méhburokban a magzati gyermek, ott kuporog a méhburkot feszítve
pirosan, s durrantása a vulkánkráterek űrbe-föllövellő vérlatyak-füstpálmája,
véres szellentése vérgyűrű-iszonytespedés atombombarobbanás-felhőgomba,
a Földgolyó-gömbkéregig belülről kidagadt Gömb-Sátán növényszagú fing-orgonája
Pista bácsi lovának hangos segg-csókja, cuppanó fekete Bach-fugája!
És sírt a ló, mint szegény Jeszenyin, mielőtt fölakasztotta magát és mielőtt
ereit fölvágta, és sírt a ló, mint szegény Majakovszkij, a Jeszenyint sírva-átkozó,
mielőtt fejbelőtte magát, fehér selyemkesztyűs óriáskezével zokogó szemeit
törülte. A zokogó Költő-Kutat. A síró Forradalom-Pálmafafuturistát!
Könnyei végigfolytak hosszú eres lóarcán, mint sírkövön esőlé. Mint penészes,
mohás fehér sírkövön a hólé. Sírt a ló és sírt Pista bácsi! Sírtak: ők ketten!
A ló patája: rothadó vese. A ló patája: rothadó tüdő. A ló patái: elrákosodott
májak. Májzsugorban szétdagadt májak: a fehér ló sárga kőpálma-patái!
Nem tudott menni. Nem tudott járni. Nem tudott állni. Összerogyni akart
minden pillanatban, mint az Istentől-elhagyott világegyetem, mint paralitikus
gyermek, akit járni tanítanak, elveszik mankóját, elveszik biciklikerekes
járószékét, elveszik nikkel-járóasztalkáját, ami mint kis gumikerekeken
guruló gyermeki magas biliszék, klozetülőke-asztalkájú támaszkodó-rése
a rágörnyedő bizonyosság kelyhe, önmagába-zuhanni akart, mint
a járószerkezettől, gépi kerekes létratámasztéktól megfosztott gyermekbénulásos
gyermek, mint a kifosztott árva emberiség! És Pista bácsi azt mondta:
elég! Elég! Elég! Elég! Elég! A fehér lovat az udvar közepére állította,
a kocsilőcsöt két kezébe fogta, kis lapos sváb kalapja fejében, mint az
átizzadt fekete szégyen, fehér ingujjait a bicepszig fölgyűrte rózsás karikába,
megfeszűlt görbe lába és ütött, ütött, ütött a kocsilőccsel, ütött a kocsilőcs
vashurok alsó felével, ütött sírva, ütött kegyetlen bolond szégyenével,
ütött az árúlkodó emberiséggel, ütött a káromkodással, ütött a vérrel,
ütötte a síró, nyihogó lovat, ütötte a meggörbült fehér liliomot, ütötte,
mint Sátán lila faszával a fölszentelt fehér templomot, ütötte, mint bozontos
ősember a fehér mammutot, az áldozati őssárkány-csontvázat, ütötte
a törékeny krétapálmafát, a fehér krétaláng-szomorufűzlombot, a
kék levegőben lebegő megkövűlt medúzahólyag-rojtcsillagot, a hosszúnyakú
fehér lóhattyú-görnyedést, a púposan kiálló gerincű könnyes nyakú kőflamingó-
merengést, a fehér cseppkőpáfrányszakállzuhatagot, a megkövűlt lóalakú
tajtékhabot, a síró fehér rózsafürtöt, a zokogó fehér kévekúpfüstöt,
a ló hátát, a ló fejét, a ló arcát, a ló szemét, a ló feje véres volt,
mint tömegmészárlás-emberarc, mint egy óriás férfi-fallosz menstruáló
asszonyból kihúzva, mint fehér koporsó, amibe késsel agyonszúrtat dobtak,
mint fehér lepedő, amibe fejszével agyonvertet tekertek, a ló jobb
szeme kifolyt, mintha kiherélték volna, és habos vérpatakot lövellt
az orra, orrlikaiból véres habszőlőfürtök erjedtek dagadtan a véres
sárba és mint véres fehér zászló ellenforradalomban: fehér vonaglása.
Aztán összerogyott, mint cérnára függesztett fehér pamutrózsalánc, ha ollóval
elvágják a cérnahurok-kampókat, s jobbra-dőlve döngve zuhant a földre,
eres nagy fehér buborékhasa beloppadt, mintha kiherélik a fényt, kasztrálják
a reményt, s kinyúltak csomós krétarúd lábai, a kőliliomrügyes kréta-ágak,
nyelve hosszan kilógott, mint a pávián hagymavégű lila pénisze. És véres fejében
véres szempillái, mint vérrel bekent sírkövön fehér galambok, fehér sirályok.
Lehunyt szeméből véres könny szivárgott. Széttört homlokából kivirágzott agya,
mint piros kagylóbelsőből a sárga kagylótest. Csillag jött, hiszen ütésben este lett!
Pista bácsi a lóra hullt zokogva. A ló fejét csókolta, a ló arcát csókolva nyalta.
Arca: piros álarc, lóvérrel bekenve, lókönnyel, lótakonnyal sáros az emberbalta.
Szegény siratta a szegényt. Jajgatott, mint embervérben királygyilkosság után Macbeth.
„Ennyi vér”, motyogta, „ennyi vér!” Öldöklés után, a kisparaszt-Macbeth. A Rémkirály. Az elveszett haza.
„Ennyi vér”, motyogta, „ennyi vér”, „mennyi vér”, nyögte a rémlátástól örűlten röhögve,
„mennyi vér, mennyi vér, mennyi vér, a háborúban sem láttam ennyi vért” hörögte nyögve sírva,
röhögve, „ennyi vért nem láttam én a fronton, nem láttam én a háborúban ennyi vért,
ennyi vér, ennyi vér, mennyi vér, mennyi vér” ordította a ló-arc vérében fejjel hemperegve,
„és ennyiér és ennyiért!”, mert most már az elevenen rothadó ló árát sajnálta szegény, a
pénzt, a neki-nem-is-keveset, „mennyi vér van egy lóban, mennyi vér, egy lóban” üvöltötte,
mint embergyilkolás után Macbeth, a kiömlött embervérlátástól iszonyodva, az asszony-
bujtogatta gőgkirály, a vérzéstekintetű rémfejedelem, Macbeth, az emberszörnyeteg-
szörnygőglátomás, akinek ősz szemeiből vér csobogott, őrületfehér szemgolyóiból, mint
havi tisztuláskor asszonyhüvelyből, mintha menstruálnának szemgolyói, fehérőrület
szemgolyóiból vér folyt, mint havi ciklusban az asszonyokból, Pista bácsi fölállt,
véres ingét tépte magáról lóvéres kezekkel, „nincs az emberben annyi vér, mint a lóban”
üvöltötte és térdreesett, mint zöld halálcérnával, zöld fonalgombával átszőtt őszi légy,
akinek pórus-gyűszű testét zöld elmúláscérnával varrta össze-vissza a gyermek-ősz, mintha
kislány varrni tanúl, s összevissza tűzi a rongyot a cérnás tűszúrással, s az olyan, mint
összekötözött kicsi csomag, mint pókhálóval beszőtt falevél, és sikít, mert megszúrta a
tűvel bal hüvelykujját, s a pici szúráspontból vér buggyan, pici csillogó ribizlibogyó,
de anyja szájába veszi a hüvelykujjacskát, lenyalja, leszopja, kiszívja, mint gyerek
a sáskapotroh sűrű zöld mézét, édes szaftját, két rózsás ujjal nyomva össze a zöld
sáska kukoricacső-potrohát, úgy préselve ki a mézet, s a sáska dülledt szívalakú
üvegszeder szeme mégjobban kidülled, Pista bácsi térdre-esett, mint fáradt őszi darázs,
akinek hangja már nem tavaszi barna dörmögés, csak kék macskadorombolás, csak dorombolás,
mint az öreg macskáké, térdre-esett, mint az öreg darázs piros őszi falevélen, ott térdepelt
a vérben, négykézláb mászva ott tapickolt a piros árulásban, mint mászó kisbaba a sárban,
a vérben, a vérben, a vérben, mert mintha piros moha szőtte volna be az udvart, piros
puha moha, szétfolyt a lóvér az udvaron, szétfolyt, mint egy kivégzett társadalom
vére, csupa vérhalom, csupa véralom, csupa vérgyűrődés-skarlátbársonylepedő, csupa
bíbor kúp, rücsök, láng, toll, pala, redő, vörös rács, piros korlát vízszintesen, csupa
pirosbársony pokolfény ömlészuhataga volt az udvar, a föld, mintha egy nagy hordó vörös,
szinte tintahal-folyadék kék otelló bort öntöttek volna ki hordóból az udvaron,
s a bamba és szelíd és lépkedve buta tyúkok, kacsák, libák csipegették csőrükkel
az alvadó vért, lila lemezeket, kék puha rögöket, bíbor pikkelyeket csíptek ki
az alvadó bíbor mohaszőnyegből, s mintha az eső fölfröccsenne és megfagyna a száz
és ezer fröccsenés-vízág, puha szilárd korallágacskák piros csipkeszőnyeg kefeláng-
meredése lett az udvar, lapos vörös korallzátonysziget, s pirosan füstölgött a csípéslukak
puha pontgödre, s a döglött fehér ló, mint egy földűlt óriás tejfölösbögre, amiből
a tejföl vastagon szétereződve és zsírosan elhólyagosodva laposan kifolyt, kifolyt
a piros terítőre, s kakaslábak, tyúklábak, kacsatalpak, libatalpak homorú szőrös
tölgyfalevél-lenyomatai, küllős csillagmínusz nyomásvályú-ágcsillagai az alvadó
kék vérláva lóhamujában. És sírt az asszony, sírtak a gyerekek, s az utca a zöld
palánk-kapura föltolongva röhögött. Pista bácsi ököllel ütötte az égi égen kivérző
milliárd csillag-lódögöt. Lóhullák milliárdja vérzett az űrben, vonagló agyonvert
lovak vére volt a csillagfény-magömlés, a csillagok vérző lószemek, vérző ló-orrlikak.
Elmondom neked, hisz ez is alkalom, volt itt más is, ezen az udvaron, nem forradalom,
csak lakodalom! Elmondom neked, hogy tudd, miért is hitte a szegényt a szegény,
s ha látta a vért is, a vért sose szerette, még ha meg is ette, mint az ősemberek,
s az iszonyú szegény árva emberbalta görbe lábakkal állt egy csillagon. Keményített
inge úgy fehér, hogy szinte kék, porcelánosra, ropogósra vasaltan, fényes fekete
ruhája, mint a népmesék, mint a népmese üveghegye szikrázott a rozmaringág
lapos fekete kalapja széles szalaggyűrűjébe tűzve. Cipője máslisan szépen bekötve,
mint a Biblia, feketén befűzve, kezében teli borospohár. Óriás keze, mint kalásszal
polyvával összegyúrt sárgaföldsár-hurkákból összenyomott repedéses, nagykörmű
csillag. Keze, mint a Tyrannosaurus Rex őssárkánygyík-emberkeze: nagykarmú
kővilla, kőpikkelyekkel kesztyűsen beborítva. Kezében vörösboros pohár! Az a
nem-forradalom lakodalom! Zöldlombú tölgyfaágakból sátrat csináltunk az
udvaron, a sárga borostyánkő-csönd fölé lapos zöld tölgyfalombtetőt, s egész
nap rágtuk, reggel és délben és délután, amiről lefőtt a hús: a disznócsontokat,
marhacsontokat, a disznógerinc, marhagerinc, sertéscsigolya, tehéncsigolya kanállal,
késsel kivájható, körmös ujjal kikaparható húsfoszladékát, füstölgő meleg zsír-
maradékát, a mócsingokat, cupákokat, főtt porcelános inszalag-lángokat, a fehér
kocsonya-dugókat, a sárga velőhurkákat, a rezgő inbajuszokat, kocsonyapálcikákat!
Forró aranyrögrácsozat, parázsszita-rács lombozat alatt ettük a csontokat, a hús-szálkákat,
zöld lombszita-tölgylevél árnymódozat alatt guggolva, ülve, állva, térdepelve.
Ettük, mint Szibéria száműzöttjei a jéglencsébe fagyott ősmammutot! Mint a száműzött
rabok a tömegsír-ásáskor megtalált megfagyott bozontos ősmammutot a XX. században, Szibériában.
Kézzel, szájjal, foggal, körömmel, tépve, harapva, rágva, cibálva, csípve, csipkedve, csipegetve
nyelvvel kotorva, foggal reszelve, körömmel kivájva, ujjal a csigolyák velőcsatornájába
fúrva, nyelvhegyezéssel a velő gerinckútjába fúrva és szúrva. Zabáltunk, mint
az éhes madarak! Nagy kék zománctálakban, fehér veidlingokban, sárga fateknőkben
púposra fölhalmozva a párolgó, füstölgő állati csont, mint kinyitott tömegsírban
az emberi csont, az embercsontváz! Csontok, csigolyák, koponyák! Füstölgő sárga
csigolyacsonthernyók, párolgó zsíros bordatoll-csontszárnyak, sárga pikkelycsizmás kék
tyúklábszárak, sárgára főtt csillagtaréjú, mirigyherezacskó-szakállú, csukott-szemhéjú
kakasfejek, szemhéjuk, mint sárga viaszdió, izzadó disznóhátgerinc-százlábúak,
a kétlukú orrdugó parafapázsit-gombjáig leforrt szilánkos malacpofák, piros
szempillás főtt kék malac-szemekkel: egymásra-halmozva púpozottan, mint kivégzettek
csontjai, csontváz-törmelékei fölnyitott tömegsírokban, a tálakban, teknőkben,
lavórokban. S mi zabáltunk, mint az éhes madarak! Fiúk, legények, férfiak, régi
rokonok és új rokonok. Zabáltunk lankadatlan, a háború után, az éhezés után,
1946-ban! Mint a madarak. Ahogy Ménkü zöld kutyaólja mellett, a zöld
kutyaól mellett, amit Rudi csinált, az asztalos-sógor, ahogy a kutyaól mellett
a szomszédtól odatett, lekopasztott disznókaraj csigolyaközeit, bordafésűit, a bordafésűk
domború páfrányszüneteit csőrükkel csípik, vágják, baltázzák, csipkedik, csipegetik,
idegesen, gyorsan, türelmetlen-türelmesen, a levegőre laposan fektetett ferde fejjel
kapkodva nézve jobbra-balra, ketyegve cakkosan, ugrálva oldalt, előre, hátra,
mint madárszemű kitollasodott zsebórák, az őszi levegő üvegzsebeiből hosszú
csöndláncon kilengve kilógva, ezek a barna zománcköpés-szemű ketyegő ősi
zsebórák, nikkelórák, ezüstórák, az ég kék mellényzsebére fűzött hosszú óraláncán
függve, a csöndlánc-ezüsthorgoláspántlikán, ahogy a madarak, galambok, seregélyek,
verebek, rigók a csigolyalánc csontbütykei és csontrügyei közűl a maradék húst tépik,
fosztogatják: úgy mi a csontokat a lakodalom előtt! A madarak a csigolyacsontok és
bordacsontok között a rózsaszín húsmaradékot szőrösre csipkedik, csőrükkel szálkásra
csipegetik, s rózsaszín kefe, rózsaszín szőrkefe taréjlik a húsmaradékból, s a hús-szőr,
hús-szálka, hús-csipke taréjlás, mint a csiga szája, mint a csigabiga nyelve: apró
bőrlécszálkák, kis bőrkeményedés-rudacskák drótkeféje, lóvakarója, apró bőrléc-
bimbócskák, péniszesen fölágaskodó bőrcsapocskák ráspolya, pontszőnyeg-reszelője.
A csiga szája. A csigabiga nyelve. És a madaraktól szőrösre csipkedett hús folyékony
merev szálkakötege, mint tűpárnába tűzött piros üvegfejű gombostűk kötegkeféje.
Zabáltunk, mint a mohó madarak. A madaraknál vadabban. Háború után volt.
1946-ban. Kezünk zsíros volt, mint a bölléreké. Mint a bölléré, aki a rénfán
lógó fölvágott disznó hasüregéből a forró gyomrot, forró beleket, forró húgyhólyagot,
forró szivet, forró tüdőket, forró veséket, forró májat gyors kezekkel gyorsan
kitépi, míg alatta a nagy tálat guggolva az asszonyok fogják, s a böllér könyékig
a disznó forró testbelsejében, s könyékig zsíros a böllér, mintha puha viasszal
lenne keze, meztelen alkarja bekenve. S az asszonyok-fogta tálba csurog és
ömlik lávásan a belső szervek fodros és hájas és véres és párolgó buggyatag
és szilárd és puha tekervénycsomagja, s gyémánt félkrajcárt keres a kakas és
kéken kukorékol a hajnali havazásban, s a szederfa öreg krokodíluskérgébe vert
szögön lóg az égő petróleumlámpa, sárga puha fénye a disznó zsíros testüregét
beönti arannyal, ahogy Pompeji lávahamujába sült kuporgó emberüreget
megtöltik folyékony fehér gipsszel, s így lesz, megdermedve a gipsz, így lesz az
embervolt ember-alakú halálüreg: kuporgó gipsz emberszobor. Sárga, megdermedt
menekülés. Kezünk zsíros volt, mint a boncmester keze, aki a proszektúrán
a márvány-asztalon, vagy bádogasztalon fekvő, hanyatt-hanyatló halott fölvágott
meztelen testébe nyúl, hogy az emberszerveket kézzel kilesve a halál igazi okát
keresse. És fölfénylenek emberzsíros emberujjai! A lezuhanó madarak! Mint
végső kollapszusban csillaghalmazok. Mint önmagukba ájulva zuhanó
világűr habtorony szupernóva csillagfölfúvódások, világűrhólyaggá tágult
csillagok ahogy önmagukba zuhannak vissza hanyatt, hogy elmúljanak. A
lezuhanó madarak! Tollas halálzuhanás halmaz-infarktusok. Halmazat-
szívbénulások. A lezuhanó madarak! Így zuhantunk a tálakra, teknőkre mi:
fiúk, legények, férfiak! Mint a húsra-mohó szelíd madarak. Vad, részeg, szőrös
arc-zuhatagban. Háború után, 1946-ban. És ittuk a vörösbort és tölgyfaágat
húztunk vízszintesen tölgyfaágra, zöld levélhomályt zöld levélhomályra.
És böfögtünk és lerészegedtünk. Aztán a templomba mentünk. Azt hittük: gyomrunk
egy vödör kenőszappan. Elnehezedtünk, hánytunk, nem nevettünk. Háború után volt.
1946-ban! Hisz a háborút csak éheztük. Én oly éhes voltam sokszor, mint a puszta állat,
hósivatagban, aki körmével havat kapál, patájával a fagyott földet ássa, fűgyökeret
keres, növényi rozsdát és nem is tudja: háta mögött áll már fekete árny-késével vak
meghalása! Háta fölé magaslik a szárnyas, pikkelyes ősi árnyalak, árnykése szikrázik
a száraz holdesésben. Én olyan éhes voltam sokszor, hogy csak támolyogtam, mint a
részeg, faltól falig tántorogtam a fehér szenvedésben, harmatot nyeltem, mint
a csiga és mint a vak madár levegőt haraptam. Én oly éhes voltam sokszor, hogy
félig elájultan a derengő gyöngyházütés csöndet lapoztam, mint a könyvet és
a könyv lapjaira nem volt írva semmi! Oly éhes voltam sokszor, hogy már nem
is akartam enni, csak ülni akartam, mint napon az öregek, ahogy anyám szokott
ülni a napon, kis sámlin, vagy széken, ha ráér egy picit, csőlátó szemében kövérednek
a mész-erek, s már csak egy pici szikrapontot lát, ha néz, pici korongalakú fény-
rögöt, a tárgyak felét, negyedét a kis cső-fénygyűrű szívében, a dolgok törmelékét
sugározni a fényben, izzó pöttycsomót, neki ez a világ, kezeivel tapogat, mint szarvuk
hajlékony, higanyszáltöltetű bimbó-ágával a csigák, s néz előre, mint a márvány,
néz, mint feketekontyos sírkő, aminek zöld kőrózsa-kupac a kontya, néz, mint
az emberiség büszke gondja, néz, mint az őszi éjszakában asszonyi márvány sírkő-
szobor, néz, mint a vallatás, mint a vak darázs, akinek fekete, piros, kék,
zöld, sárga lakkal bekenték szemét, vékony finom, hegyes szőrecsettel a kisérletező
biológus, minden szem-facettát külön-külön, a hatalmas, domború szempár
minden szőrrel-keretezett többszögű látókehelycelláját más-más színűre és
külön-külön, hogy az iker darázs-szem, mint harmonikásan fölfújt kettős szines
lampion, befestett kettős szőlőfürt, pointilista-módra színekkel bepettyezett
kettős villanykörte, néz, mint a vaksi áhítat, mint aki angyal-lovakat
itat csillagábránd aranyvödörből és nem lát ki a körből, néz, mint hűtlenségre
a hűség, bonyolúltságra az egyszerűség, vak dologra az alig-látó dolog, néz,
mint aki tudja: látni már sohase fog, néz, mint akinek a nézés a dolga,
néz, mintha ott-volna, s ott-se-volna, néz, mint aki nem fél a gonosztól,
néz az asszony-Szent János Apostol, néz az Eltévedt Apokalipszis,
a Szent Jövendölés, a Jóslás-Vígasz, aki sohasincs itt, de ott van, itt is,
aki sohase hitt és mégis hitt is, néz, mint az Isten-anyja Vak, aki nem
érti, hogy szülhetett Istent, akinek látása már csak a mondott szavak, a hallott
szavak, nem az olvasottak, hisz olvasni alig lát, mégis tudja a mibenlét
titkát, tudja mégis a Mindenség titkát, és öreg szívében már eltemetkezett.
De öreg szíve még nem temető. Bár szívében annyi a halott, mint istenős-
világegyetem-tömegsírban, szívében több a halott, mint minden temetőben és
minden csatamezőn és minden tömegsírban a Föld emberiség-történelmében.
Drága, vacak, kotyogó, elfeketülő és elbóduló szíve, mint izzó vasrácsra tett
tiszta kő: izzik büszkén, kevélyen, okosan, keményen, mint az ősemlékezet.
Szívében mindent elrendezett. Férjét is, apámat, akit lehúgyozott a bánat,
mint sírkövet a kutya, apámat, aki rángatva húzta a gombos harmonikát, rángatva
cibálta, mintha a levegőt húzná rángatva, gyorsan, s ettől a harmonika röffent,
röfögött, mint a kismalac, meg az anyakoca. Én oly éhes voltam sokszor, hogy
azt hittem, kilukad a hátam, és a fagyott ólomeső-kérgen az utcán kiskabátban
korcsolyáztam, s mert itt vagyok: az éhség nem evett meg, s dülledve néztem, ahogy
mások esznek, szinte a zsíros tányér szélére ülve, mint a légy dülledt szemekkel,
a dülledt ikraszívekkel, a dülledt gyöngyponthalmaz veseszemekkel és szégyelltem
volna, hogyha megkínálnak! Ó, zöld, aranyberakásos tölgyfalomb-árnyak
lakodalmas szívemen! Ó, aranyrezgés-zöldrezgés fölszabadúlt bánat tiszta
fölszabadúlt lakodalom-szívemen! A plébános mellett ültem a zöld
növénysátor alatt. Ő evett. Én nem ettem. Émelyegtem. A petróleumlámpák
a sátorrudakon ragyogtak, mint az elpazarolt haszon, büdös aranyat
okádtak az Első Lakomára! Az Első Vacsorára! Petróleumbüdös arannyal leöntve a tyúkleves,
a főtthús, a sülthús, a torta, a kalács, a bor, s húzta a fényben se ronda
feketefrakkos cigánybanda, fényből árnyba, aranyból sárba csúsztak a sárga
hegedűvonók, mint sötéten áthúzott cukorspárga, cetbe bedugott, cethalból
kihúzott aranyszigonyok, s az arcok, a kezek, minden megfelezett a fényben,
a sötétben, fele-arany, fele-korom arcok, kezek, szikrája, lángja, zománca
sötétje, mint agyvérzéses agyában az emlékezet, a háborgás és a béke, a háború és a béke, az
addig-volt fele-fénye, fele-sötétje. Keringő, valcer, csárdás, foxtrott,
ländler, hoppszassza, lovacska, gólya-gólya-gilice, tangó, polka. Szívemet az Új Jelen Birtokolta.
Az Új Jelen, az Új Jövő. Az a háború utáni Történelmi Jelenidő! Nyár volt,
1946 nyara. Csillag az égen, mint a szeplős-arcú, szeplős-emlőjű Szűz Mária.
És lett a szabadságnak új piros zománca. Nem volt az időnek gyűrődése, ránca!
Kis katonaszökevény: élve maradtam. Ültem ott, mint látomás egy hosszú költeményben!
Ültem: tegnapi kifosztott. Szívemben a rettegés elégett. Agyamban a bánat eloszlott.
Elmémben gyémánt-gyönyörré sűrűsült a történelmi szégyen. Volt mit tudnia!
Elmémben kristály-tűz a társadalmi szorongás. Feszes szívemen elszakadt a szegénység aranybilincs-lánca.
Boldog voltam. Fölszabadúltam. A Múltat émelyegtem. De ittam néhány vörös kortyot!
A pap azt mondta: „Adok neked egy Paul Claudel-kötetet!” Én azt mondtam: „Köszönöm!”
S tudtam: Claudelhez több közöm van, mint a paphoz. Aztán hányni mentem a kék
árnyék-fölcsinálta szalmakazal mosolyhold-iszonyába, s láttam, egy asszony rézsárga lába
áll ki a kék kazalárnyék holdviszonyból, a holdarany picsáig meztelenűl, mint megerőszakolt,
s szíven lőtt asszony meztelen lábszára, combja, alvadtvér-ragacs szőrbogáncs vénuszdombja,
mintha egy asszonylábforma sárga virág lenne az ezüstgyász kazalagyba szúrva, a bugyi
ott feküdt a habos holdokádékban, az asszony-többi a kazalkemencébe tolva nagy lökdösés-
aranykéssel, s az arany-ollószár Holdba-szúrt lábak között részeg fekete árnyék nyögött,
félig az árnylilába forrva, félig a fényben domborodva, lángolt a holdhalálfényben
egy meztelen férfisegg, mint fölfordított kuglófsütő bádog-eper pozitívja, s a lengő
herék csattogva ütődtek a fényben az asszonyfenék aranykancsógörbületéhez, mint
az Elmúlás Szívéhez a világszél rázta emberiség, a holdgőz trágyadombnál egy férfi vizelt,
a lila holdárnyék piszkebokorban egy kamaszlány pisált, zúgva, mint a kagyló, a sárga
húgysugár árnyéktócsába szúrt, mint fekete tintába arany tollhegy. Mutatóujjam a
torkomba nyomtam, úgy okádtam, pedig már otthon voltam a világban, behívtak
katonának, megszöktem, visszaszöktem, hát élve maradtam, két hónapig bújkáltam,
élve maradtam, pedig hányszor akartak lelőni engem, azt a történelmet el nem
fogadtam, élve maradtam, azt mondtam: „Nem, nem, nem, nem adom tizenhatéves
kamaszforradalom-szívem a bitangságnak, nem leszek az Úri Történelem
gyávája se, hőse, a halálserpenyőre lökött szegény,” és nem lett ő se, Hantai Simon,
a lángliliom-arcú festő, nem a költő és nem a festő, a József Attila-bajuszos kölyök!
Élve maradtam. Piros csillag alattam. Mint piros bölcső újszülött alatt. Részegen így vigadtam,
1946-ban, a háború után. Aki addig élni nem szerettem, most már élni szerettem. Pedig
addig oly éhes voltam sokszor, hogy azt hittem, kilukad a hátam, és a fagyott, puha üvegként
ércsillagosan repedező ólomeső-kérgen, az üvegbőrű fagyos rücskös sáron csukló fölé törpűlt
ujju kiskabátban korcsolyáztam az utcán az ólom-érrendszer kopasz akácfák alatt,
szikráztak az üvegbőrű gubancos ólomfák, a Német-utcai akácok (most Vörösmarty
utca), az üvegkéregfák, mint csokorba-kötött pecsétfásan kifújt csigabigaszemek,
a kúsza, egyenes üvegcsövek látástöltete belső higanyszál, mint a lázmérőben, mint
a csiga kifújt szemtokjában, fehér redőlepényhomlokábál kifújt gumós szemcsöcsében
a higanyrúd és a higanyhagyma, a kékszárú kék belső folyékony vasvirág, ólomvirág,
üveglobonc csigabigaszem-erdő ólomüveg repedésrácsán korcsolyáztam, a fehér
üveghártya télropogáson, s az ólomesőkéreg-üveggyík-ágaskodás sejtöltönyöket
merengtem, a téli akácfákat, amikről tavasszal a pampuskát, az akácvirágot
legelve leettem, mint fára-mászó, ágaskodó kecske, a vastag fehér vaginacsokor
habcsillagfürtöket, hiszen én akkor mindent megettem, akácvirágot, kecskebékát,
(combot), mályvahónalj-pogácsát, kitépett lepkeszárny tövének mézcsöppbuborékát,
a tépésluk könnyét, a lepkeszárny hónaljgödrében mézponttá szívárgó állati
édes testnedvet, nyaltam a halál hónaljgödréből a mézet, mint szerelmes férfi
asszonyát a szerelemdomb alatt, a boldog pinát, mindenféle bogyót, magot, kökényt, somot, zöld
lemezcsipke lapos kontykalapú csipkebogyót, hecsedlit, a piros vadrózsa-szívet,
rózsaszín jázminvirág sziromcsók mézköldökét, mint szerelmes a hüvelysziromcsillag
ágaskodó kemény mézes szívét, a zöld kalászból, a zöld tűláz növényi lángból
becsukott tenyérrel kihúzva kimorzsolt tejes búzamagot, a kis fehér vagina-alakú
diópogácsákat, madártojást, hitet, történelmet, ősidőt, őslényt, kozmoszt, temetőt,
múltidőt, jelenidőt, verset, eposzt, bibliát, filozófiát, mítoszt, misztikát, proletár-
politikát, sose feledve, ami bánt, sose feledve, ami fáj, hogy megmaradjak!
Múlt-időben mondom, mint aki most születtem! Múltidőben és nem jelenidőben!
Múlt-időben és nem jövőidőben. Mint aki most született. Mert neki még minden
jövő múlt. És nem tudja még, mi az, ami elmúlt. És nem tudja még, mi az, ami
jön. Jön Történelem-lábbal, lobog Idő-szárnnyal. Hogy megfojtsa őt, vagy kialakítsa.
Hogy nyávogó kicsi sorsát a Múlandóságba taszítsa. Mert az élet csak az, ami
úgy múlandó, hogy a múlandóságban gyarapszik a halandó, múlandósággal
táplálkozik. Halandósággal nő, s fogyatkozik. Az elmúlással emberré teljesűl!
Még elmondom neked, mielőtt bevarrnám ezt a világegyetemvégtelen valóság-éneket,
hogy tudd: sorsom testében mit hordoztam én. Sorsom testében mi volt a fény és mi
volt a fájdalom. És mi volt a fájdalom-szülő belső alkalom, szervi hatalom és történelmi
tulajdonom és nem-tulajdonom, hogy tudd sorsom testét az űrbe-fakasztó és sírba-
rohasztó Halandóság égő hüvelyében, hogy tudj meg mindent, mielőtt meghalok! Mielőtt
bevarrnám ezt a világvégtelen valóságéneket, mint sebész az elaltatott meztelen
emberen a vízszintes, hosszú műtéti sebet, pontos gyors tűvel, sárga műanyagfonállal,
s hasán, hátán, vagy mellkasán a pontos sebvarrás zippzárja, villámzárja, s
a szelvénylemez-kelyhű tükörharang alatt a nehézvászon műtéti ágyon, a keskeny
műtőasztalon fekvő beteg, az odaszíjazott, vászonhevederrel, sárga pántköteggel
lekötözött öntudatlan szenvedés arcán fekete gázálarc-szerű gumimaszk, szájában
vastag hernyós fekete gégecső, a feje mögötti lélegeztető-szerkezet fekete gépi fujtatója,
zölden vibráló, zöld ponteloszlással zöld hullámcsipkésen pulzáló műszerdoboz
ernyőarcok, amin zöld pontpáravonalként elfoszlik a szívütés zöld pillanatgőz-
csipkehullámcsíkja, mint elemi részecskék becsapódás-fröccsenéspáralángja
a gyorsító ólomlemezén, mint elemi részecske robbanás-szétsugárzás foszló pontláncvonala
buborékkamrában, a szétsugárzó ősanyag páracsók-páfrányvirágzásnyoma, s
a beteg egyik kifeszített könyökhajlatába a piros gumicső-folytatású infuzióstű
döfve a kemény ér kék cső-közönyébe, s a beteg mellett, vérnyomásmérő higanylétra-
tábla, piros szelvényes gumicitrom-pumpa, és a szív-elektrosokk készülék,
hogyha meghalsz hirtelen, szívedet áramcsókkal üssék dobogó életté újra
a klinikai halálból! Még elmondom neked, mert nagyon szeretlek s azt
akarom, hogy tudd az életet, ne csak másét, a haldoklóét, a halottét, az elmúlásét,
ne csak a múltét, a betegét, a gyógyulóét, a halálra-ítéltét, a nehezen-megmaradóét,
hogyan is éltem abban a korban, amikor Oszip Mandelstam, a költő, a ködbe-
fölszivódott gótikus száműzött, szemhéjig-sűllyedve kuporogva ült a szemétdombban,
mert fázott és éhezett, s rágcsálva ette a büdös szemetet, abból amit lehetett, mert
az legalább nem mérgezett, sötét hajában fehér tollpelyhek, szürke tollak, mint
gyermekkoromban a tollas zsidónak, aki öreg lovasszekérrel jött: csontért, rongyért,
tollért tányért, bögrét cserélni, ócska tollért ócska fehérzománcos cseréptányért,
mi mindíg abból ettünk, ha sírtunk, ha nevettünk, mint gyerekkoromban
otthon tollfosztáskor az asszonyok kontyos feje, meg az enyém, ami már nem is
fürtös fekete kisfiú-fej szőrös golyócsengője volt, de gyermekláncfűpihegolyó,
fehér pehelygombóc, sárga pihecsillag-gömbkoszorú! S Oszip Mandelstam módosan,
lassan rágcsálta a fagyott csontot, órákig rágta, mint József Attila a húst,
csócsálta szájában órákon át, nem tudta lenyelni, mert nyelés-fóbiája volt,
fulladás-fóbiája volt, de hogyan is lehetne lenyelni a megaláztatást, megszégyenítést, kifosztást,
följelentést, száműzetést, de hogyan is lehetne lenyelni a világot, hogyan is lehetne
a halált lenyelni, mert amit megeszünk, mind halál, s nem termelődik annyi
nyál a szánkban, nem buzogtatnak annyi nyálat a nyálmirigyek, hogy
szájunk nyálában fölolvadjon a világ, plombás, betömött fogai, a csontba-
ágyazott arany-pikkelyfák nem oly erősek, hogy megrágni tudják a halandóságot,
s Oszip Mandelstam kezei, mint lukas fekete pamutkesztyűk: koszból!
Ült a szemét-sírban, ült a szemét-koporsóban, ült a szemét-kútban,
ült a szemét-vulkánban, rongyba-bugyolált zsák-kőtörőkalapács lábain
piros fonalférgek tekeregtek, mint kozmikus ködök vörös érrendszer-örökrobbanása,
kiskabátja zsebében ceruzacsonk, üres csigaház, dülledt zöld légy-szemgolyóiban
szikrázó zöld elmebaj. Az őrület, meg a gyász, meg a rothadás, meg a megadás.
Ült a Kosz-Kráterben szemhéjig lehúzódva, mint fekete mocsárvízbe a
béka, akinek aranysarlós szeme áll ki csak a fekete mocsárvízből, meg
zöld kéreg-dió, zöld diókéreg-burkolat szemhéja, ült a párolgó koszban,
a neki-nem-mérgezettben, a neki-nem-gonoszban és fagyott csontot
őrölve lassan nyálával és szuvas fogai között: verset motyogott, Puskint,
Goethét, Hölderlint, Rimbaud-t, Blokot, Fet-et, Rilkét, Keats-et, Hlebnyikovot.
Dülledve ült, mint zöld légy a szeméten egy büdös csonton és zöld zománcfényben csillogott
a gond az őrült elmegondon és nem tudta: ő álmodta Samuel Beckettet, vagy Samuel
Beckett álmodta őt? Megőszűlt szívéből kristálypálma nőtt föl a Tejútig, s az óriás
derengő kristálypálmalevelek a Tejút szines mindenség-tüzében fürdenek, s a halhatatlan szép
merengés-gondolat bordás ásványpálmalevelein szines csillagok mászkálnak, mint
szines bogarak, szines madarak ugrálnak sziszegve, fütyülve, rezegve és zizegve,
mint szines dzsungelmadarak, szines csillagok, mint szines darazsak, szines lepkék
ülnek, mint szines csillagok. S Oszip Mandelstamot megette a szemét, mint
a skorpió-anya, a pók-apa sok szelvényvillás, gyémántos szőrpont kicsinyét, ha éhes, mert
kannibál eszi a kannibál-újszülöttet. És ez a Pálmafa beragyogja a világegyetem-
csönd-nem-csöndet és a költő volt valahol és nincs már sehol, és úgy hiányzik,
ahogy te hiányzol sírod-nélküli Petőfi Sándor, aki vagy valahol és nem vagy
sehol, aki voltál és sírod nem láthatom soha, pedig látni szeretném, pedig
csókolni szeretném sírod földjét, mint asszonyom szívét gyönyörű melle alatt!
Hol vagytok költők, társaim, szülő-előtteim, puszta-árnyúak, tajga-bánatúak,
hol vagytok: páfrány és csillag és világtűz-létlobogás és kőbe-zárt eres, bordázatos
zöld őslevél-lobogás, és kristálykard és gyolcsvászonkoporsó és hójegenye
és szabadság szemgolyója és a Mindenség egyik szeme és ásványmértan-magányosság
és kivérzett-szívű világszabadság és gyanakvás-elégia és bíbortánc-világforradalom
és lánc-lánc-eszterlánc gyermekzsibongás-jövőalkalom és fehér sólyom léptű
büszke okosság, Arany János-bajszú Magyarország, Móricz Zsigmond-bajszú Magyarország
hívd te is őket, hiszen én hívom őket, mint szeretők a szeretőket, mint növény
a napot, láng a fegyelmet, ma a holnapot, hit a türelmet, mint megváltást
az Isten, Istent a megváltó, hisz egymás nélkül ők nem lehetnek, hisz egymás nélkül mi nem lehetünk,
hiszen nagyon szeretünk, hisz nagyon szeretlek, hisz egymásunk hiánya egymásba
nőve, mint fa a kőbe, kő a fába, hisz egymásunk egymása kettős megváltásra
vár, te az enyémre, én a tiédre, a megváltóra az Isten, Istenre a megváltó,
ők a ketten egyek, bár kettőnek születtek, hisz halottak napja van most, halottak napja
van már, halottak napja eljött, s a halottak nem beszélnek, mert némák a
halottak, vagy gitároznak a földben, vagy hegedűlnek a földben, vagy ásítoznak
a földben, vagy dadognak a földben, vagy átkozódnak fösvényen, sírnak a
fösvény halottak?, halottak napja van most, halottak mindennapja,
a temetőben gyertyák, gyertyák, mécsesek égnek, sírföldre, sírszoborra,
sírkőre, sírfűre, sírsárra olvadnak a gyertyák, mécsesek fémkosárban, mécsesek
kis redős, hullámos, körlegyező kuglófsütő fémtálban, s milliárd égő sebláng, milliárd fehér sebhely minden temető
mostan, minden temetőt hazahoztam szívemben, minden égő temetőt,
milliárd folyékony fehér csigabiga mászik a temetőkben mostan, milliárd
csigabigaszarv ágaskodik föl a temető-levegőbe, viasz-csigabigák milliárd
kifújt-csöcsű fejtőgye, lánglevél-pirossal a csecsbimbó-szemhagymán,
mint milliárd fehér apostol, akinek feje fölött a Szentlélek sárga lángja:
a milliárd temető-gyertya, a milliárd égő gyertya. Most van halottak napja.
Szeressük a halottat. A halottak nem szeretnek. Most van halottak napja.
A holtakat szeressük. A holtak nem szeretnek. Kimegyünk a temetőbe.
Viszünk gyertyát, virágot. Viszünk gyufát, meg lángot. A gyerekek toporognak.
A gyerekek csikósodnak. A sírokon sikítva mászkálnak. Krisztus letört fejére
állnak. Szűzanya keblén, mint szöcske ugrálnak fölröpdösve. Tépik
a sírvirágot. Elfújják a gyertyalángot. S a fehér gyertyaolvadék-asszony, a könnyet-szülő
fehér asszony parázsló köldökzsinórja, a kanóc-szál rostos sárga parázsrúddal
izzik és sercegve pernyeszivaccsá roskad, szürkekék rostszivacspehellyé, a csöndbe
feketeszürke füstcsíkoszlást, füstpáfrányrózsafoszlást gyűrűsen, csigásan köpve.
Mert a holtak nem szeretnek, a holtakat ne vesd meg! Szeresd a halottat!
Az leszel te is holnap! Halott, halott, halott, halott, halott, halott, halott!
Bennük is szeresd a holnapot. Velük is szeresd a holnapot. A halottak nem
szeretnek. Nem néznek, kinevetnek. Hasrafordulva röhögnek a földben.
Amiért nem öltél. Amiért nem öltem! Abban a korban, amikor éltem, amikor
élek. Amikor az volt az érdem, ha élve maradtál! Élve, ha nem is könnyen!
Amikor a föld felszinén virágzott a Pokol, a jajgató, vinnyogó Öldöklés-Rózsabokor.
Abban a korban, amikor az emberhit a hitvesztés világős tömegsírjába lökve.
Amikor nem bújt el a menekülő, s élni akart mind: a halálra-készülő!
Amikor nevetve ölték meg az élőt. S a holtak a pusztulásra új hitet varázsoltak.
Amikor gyermek-hemzsegés zokogott világrészeken. S földrészek úsztak vérben, szarban, könnyben!
Szeresd az élőt! Szeresd a halottat! Mért szeretnek az élők? Mért nem szeretnek
a halottak? Mért gyűlölnek az élők? Gyűlölködnek a halottak? Mért rettegnek az élők?
Mért árulók az élők? Mért jajgatnak az élők? És mért gyávák az élők?
És mért hősök az élők? Mért iszonyodnak az élők? Mért örülnek az élők? Mért
őrülnek meg az élők? Mért zokognak az élők és mitől sírnak az élők? Mért
vacognak az élők? És mért zuhannak az élők? Mért gyilkolnak az élők?
Mért szenvednek az élők? Mért álmodoznak az élők? Mért kaszabolnak az
élők? Mért virrasztanak az élők? És mért kegyetlenek az élők? És ki szent,
aki élő? És ki boldog, aki élő? Az élő mind azt akarja! Akárha egymást marja!
Akárha egymást szúrja! Akárha öli egymást! Akárha másokat öl meg! Akárha
késsel futkos, akárha csókkal rúgdos, akárha öleléssel öl, nem fegyverlövéssel,
nem baltaütéssel, nem ökölcsapással, de hűség-ráadással, de szigorúság-
gyásszal, de a megbocsájtással! Mért csókol, aki boldog? A hazúg miért csókol? Az
árulás mért csókol? És mért csókol a hűség? Azért csak, mert hűség? És mért csókol a
gyilkos? Aki akasztásra készül. Aki akaszt, a hóhér? A pap mért csókolja ágyékon
Krisztus testét? Áruló a testvért? Testvér az árulót is? Az emberek mért ölelnek?
A szeretők mért szeretnek? Mért birkóznak az ágyban? Szoros szorítkozásban? Izzadt
lázgomolygásban? Egymásra tekeredve, egymásba gomolyodva, mint polipok a nászban,
gyöngyház-csavarodásban, gyöngykéve-csápolásban, ritmikus ájulásban? És
mért, ha elpihennek, nász után lazán hevernek, verejtékmáglyán égve, piros csöndön
lebegve úsznak az álomszigetre. Vagy összegomolyodva alusznak egymást fogva,
az elpetyhüdt kőlángot, a mézajkú virágot. Miért amitől félnek? Amiről nem
beszélnek? És mi az, ami akkor kilátszik a gyapotból? Az éjgyapot csillagának
mondható-e a bánat? És mit hallgat el a másik? Ami ki sose látszik szerelmes
szívéből? Mint éjszaka az éjből? Mint csillagból a csillag. Amit mutat az ablak.
Ami a másikból kilátszik. Vagy ami ki se látszik. A dolog a dologból. A viszony
a viszonyból, az iszony az iszonyból. Amit nem mond a másik. Amit nem mond
az egyik. Amit elrejt szívében, gőgjében, szégyenében. Amibe takaródzik, amiből kicsavarva,
mint takaróból hulla, mint véres lepedőből: élő az ősidőből. Ami volt és ami elmúlt,
ami elfoszlott, elhullt, ami kristályröggé alvadt, s nem oldja angyalharmat, ami
bűn volt, ami vétek, amit kár volt megtenni, amit bűn volt megtenni, amit nem
lehet megenni, megemészteni, mert ég, mint eltetvesedett esték, mert rothaszt és
varázsol, s nem látsz ki a parázsból, mert a gyűlölet-parázs rohasztja szenvedélyed
és mi haszna ennek a másik-gyásznak, visszafelé-folytatásnak, hiszen mi haszna
ennek a múltfelé-kegyelemnek?, ennek a vissza-őrjöngésnek, nyálcsók-szenvedésnek?
Ami el van temetve, de nincsen elrohadva, mint hűségbe hamis eszme, hamis
eszmébe hamis hűség, könnybe a keserűség, keserűségbe balga volt-rajtam-hatalma.
És nem mondja az egyik és nem mondja a másik, mert egyik se mondja, pedig
van szívének gondja, azt hiszi, csak az ő gondja, ami a másiknak fájhat, de
nem hiszi, hogy fájhat, azt hiszi, nem fájhat, pedig igazán fájhat, ami hitet is fölzabálhat,
mint fűcsomót az állat, hited kérgéig rághat, mint füvet kérődző állat, mint
juhok a legelőket, tehenek a dombot, tehenek fű-völgyet, nyálasan földig harapva.
Ha az asszonyfar fehéren dereng a csillagfényben. S az asszonyemlők telten alusznak
fényszünetben. Mint madarak a kertben. Mint ősidő a kőben. Rózsák a temetőben.
S a férfiágyék gyíkja, mint egy bozontos kis fa csillagőszbe lapúltan hever a
kezdő holdban. És mondd, mi a boldogság? A gazdagság, az okosság? A szegénység,
együgyüség? A gyötrelem, a hűség? Az árulás, a jóság? Az egész világadósság? Vagy
csak az egyszerűség? Vagy a szép bonyolúltság? A bűntudat, tehetség? A zseniális esték?
A zseniális nappal? A vérbimbójú hajnal? Az, ami sohasem lesz? Az, ami mégiscsak
volt? Az, ami egy az egyhez? Az, ami kinő az iszonyból? Mint virág trágyadombból.
Mint liliom a sírból. Fekete sírból fehér liliom? Hogy végigmegyünk az úton.
És nem ülünk le sírva. Nem hullunk korán sírba. Nem ugrunk a halálba.
Már félúton megállva. Az életet végigéljük. Ha ki nem végeznek minket.
Az életet reméljük. Nem adjuk szíveinket? Jöhet ördög vagy angyal, akármilyen
paranccsal: az angyalt félretoljuk, az ördögöt elnapoljuk, a parancsot
összetépjük. Ki fohászkodik miértünk? Akikért virrasztottunk? Akiket
virrasztottunk? Akinek emlőjét szoptuk? Aki pelenkázott minket?
Nézte növekvő szemünket? Növekvő fogunkat nézte, előbb ujjheggyel
nézte, a csöpp csonttű-hegyet az ínyben, mint Kisjézust piros ingben, ahogy szúr
a kis csontpont, mint rajzszög fémszúrása, még befodrozva az ínyben, még az íny
hüvelypatkójába ásva. S a pici reszelőcske, a fehér tűfelhőcske végigkarcol
az ujjon, de kell szájába nyúljon a kicsinek az anyja, hogy reményét így is
hallja, a fehér karcolással, a nyálas tűszúrással! Ki fohászkodik értünk?
Aki ágyban fetrengett értünk? Meztelenűl az ágyban, vagy fölhúzott ingruhában,
vállig fölhúzott ingben, s míg a döféseket fogadta, megadta magát ingyen, s férje
köhögését vállára szorította, két karral a nyakára férje lángpecsét vérét és
ő is vérzett akkor, szűzhártya-szakadásban, hajnal-tűzhártya-repedésben,
s mint véres tok a késen, véres kés a tokban, ők az egyesülésben, és mint rózsaszín
szöcske két ugróvillás lába: az asszony lábtámaszkodása és verejtékteknőben
a kilövellés-tűzben, a megfoganás-tűzliliomidőben! Ki fohászkodik értünk?
Akit növéssel elértünk? Testi növekedéssel. Ránk sose nézett késsel. Akit
fölkapunk gyorsan, mint gyermeket az anyja, csak éppen megfordítva, a mamát
kapjuk föl gyorsan, levegőbe emeljük, ülve ölünkbe ültetjük, csókolgatjuk
és rázzuk, mint gyermeket az anyja, most éppen megfordítva, s az asszony a
levegőben, az asszony a fiúölben, s nevet és kalimpál, rúgdos, s azt mondja:
„Ne bolondozz! Fiam már ne bolondozz. Dobálod az anyádat, mint futó
szél az árnyat, mint forgószél a holdat, istenörvény a halottat, mint fekete
mosoly a tollat, pacsirtát az éneklés, mint asszonyt az érintés, ördögöt a jóság, mint
szegényt az adósság, részeg a mindenséget, gyerek a békességet, mint idő a bizalmat,
romlás a hatalmat, kétség a forradalmat, forradalom a múltat, holnapot a tegnap, mint
erőszak forradalmat, mint a bíbort az áldás, mankóját a koldús, megőszűlt
égitestet labdázó isten-gyermek, mint az elmúlást az élet.” Aki a semmibe réved. Aki
a semmit nézi, aki a mindent nézi, és a létből csipetet lát, szeme maga a
korlát. Szeme maga a vakság, mészháló-gömbpáfrányosság, mészgolyó-tudatosság.
Szeme mészágakból font szakadék fölötti korlát, gömbkosár mészcsövekből!
De belűl e mészgolyóban óriás kék folyó van, s a folyó partján állnak a
nem-szigorú árnyak, árnyékkal kiabálnak, árnyéklánggal nyüzsögnek és
egymásnak integetnek a másik oldalra lassan, árnykezük csupa lengés, árny-arcuk
vak derengés, árnytáncuk sóhaj-zászló, százezer árny-igásló mereng ott fejét
lehajtva, mint százezer virágbalta, azok az árnyak: az elmúlt jövendő álma,
százezer árnyék-pálma árnytollát vízbe hajtva, mintha kőpáva volna és
kőlegyező-kőtolla a ki-nem-mondás ajka. Mért nem szeretnek a halottak?
És mért szeret mind, aki élő? Mért akar mind szeretni? Magát a másikra
vetni? Hörgésben, virulásban, verejtékvidulásban, meztelen lázcicomában? Erjedt fölindulásban.
Gerjedt mámortolulásban. Hogy egymásba-érve, rúgják a Halandóság kisujját,
hogy egymásba ragadva lökjék a lüktető öröklét nemzőkelyhét, nemzőgyümölcsét.
Mért gyűlölnek a halottak? Mért röhögnek a halottak? Mért várják a halottak,
hogy őket elsirassuk? Mért várják a halottak, hogy őket ne feledjük? Mért hiszik
a halottak, hogy ők örökké élnek? Mért eszik a halottak hitét az emberségnek?
Mért szitkozódnak a földben? Rothadás-öklük, csont-öklük mért rázzák
a földben, mint foszló krizantémcsomagot, kő-pókot csuklóhoz forrva?
Százmilliárd kőpók leng ott a semmi-cérnán, százmilliárd kőpók lengéssel
átkozódva, százmilliárd kőpók csöndhálót köt a földben, ott ül a csöndhálóban
százmilliárd kőpók, százmilliárd reménység, veszteség százmilliárd ott, ott a
rothadásföldben, ott a hálóéj-csöndben, ott ül átoknyál-hálókosárban, trillió
szembimbóval, trillió szemgyémánt-rothadásröggel, szemkristály-rügyközönnyel,
kukac, szalonnabogár, féreg, döglött kis hártyakéreg-diók a kőpókok szemcsöcsei,
a föld csontkéz-kőpókok hemzsegéscsöndjével van teli, mint csillaggal a
mindenség, százmilliárd rothadáskrizantém rongypala büdösségcsomagja
az elrothadt szívekre ragadva, az elrothadt ingekre ragadva, az elrothadt emlőkre
ragadva, a kopasz sárga bordakosár piros gyökéringére ragadva. Csupa szürkés-zöld
váladék-köpés, csupa kőpók csontvázú barna enyvrózsa, csupa sárgalila
kenőszappanból puhán gyűrt ecset! Százmilliárd rojtos, szines medúzahólyag
lebeg a földben, lüktetve, lobogva, mintha a halálföld a tenger sós vize volna!
Csupa mohóság, csupa fenyegetés, csupa gyűlölködés, csupa kés-átkozódás, kés-gyűlölet!
Miért gyűlölködnek a halottak? És miért nem szeretnek? Mért szitkozódnak
a halottak? És mért nem szeretnek? Mért fenyegetnek a halottak? És mért nem
szeretnek? Mért átkozódnak a halottak? És mért nem szeretnek? A vak, a vad,
a gőgös, a mohó, a földhőben sárgán izzadó, kéken lángoló, zölden zuhogó,
lilán fortyogó, fehéren penészedő, fehéren száradó csontvázak és halottak? Miért?
Miért? Miért? A bosszúért? Az életért? Mert amiből csak egy van, s azt ha elveszik
a szegénytől durva szavakkal és durva mohóság-kezekkel, mint lány szűzességét
a parkban sétáló lánytól az utonálló nemi erőszakot elkövető, aki a lányt
késsel fenyegeti, kését a lány nyakeréhez böki, s a lányt leteperve szoknyáját
köldökig fölgyűri, bugyiját letépi, lábait szétfeszíti és lihegve megerőszakolja,
hisz ott várt már, s nadrágjából hernyója hosszan meredten kifolyva,
aztán véres ágyékhervadással, véres herékkel elszalad, s a lány úgy fekszik ott a
zöld bokor alatt a zöld fűben, mintha ott se volna, sikoltozva fehéren,
és alsóteste szűzhártya-szívszakadás szétlegyeződő meggyalázott vérben,
mert ha azt az egyet erőszakkal elveszik: sebzett szívében a szégyen fölnő,
a kimondhatatlan gyűlöletig! Szívében akasztófa nő gyűlölet-kötéllel, gyűlölet-
hurokkal! S ez a tényszörnyűség szívébe tokozódva mindörökké a halál élete
már! Mint Hófehérke üvegkoporsóban: a Szűzhártyahalál a vastag szívsóban!
Mint sóbányába élve eltemetett ártatlan elítélt! Fehér szikrakockák és fehér szikra-
tömbök, szikra-rudak, szikra-pálmafák, szikracédrusok, szikra-őssárkánycsontvázak
csöndszívén a Vérző Rózsa! Én nem erőszakoltam a holtakat a földbe! Én
nem erőszakoltam halottá Szívreményt! Mért gyűlölködnek hát a halottak?
Mért nem szeretnek? És mért csaholnak? Mért csaholnak a földben a halottak?
Mintha százmilliárd élő kutya lenne a földbe elásva, s ott csaholna, nyüszítene,
üvöltene, zokogna, vakogna és makogna: hallom a föld alól a halottak sötét
csaholását, őszi ugatását! Halottak napja van most! Halottak napja újra!
S ugat belűlről a Földgolyó, ugat az Égitest, csahol a Szent Bolygó, a föld kérge
alatt az iszonyatos, szégyentelen, árva halálkutyahad csahol, vonít, sír, vínnyog, ugat,
a Kék Gömbragyogás kéreg-térszigetei alatt csaholnak a halottak, mint a kutyák,
mint élve eltemetett kutyák csaholnak a Földgolyóban a halottak a Föld
kérge alatt, a Föld kérgébe ásva elevenen, mint a földbe-ásott eleven kutyák!
Ó, Földgolyó-Ugatás! Ó, Földgolyó-Csaholás! Ó, Földgolyó-Kutyavonítás!
Ó, Földgolyó-Kutyanyöszörgés! Ó, Földgolyó-Kutyavinnyogás! Ó, Földgolyó-
Kutyanyafogás! Ó, Földgolyó-Kutyasírás! Ó, Földgolyó-Kutyahörgés! Szegény,
szegény, szegény Kéreg-alatti Eleven Kutyagömb Földgolyó! Szegény, szegény,
szegény Halottak! Halottak! Csaholó Halottaim! Halottak! Ugató Halottaim! És
nemcsak a szívemig, de az űrben fénnyel-penészedő égitestekig, az űrben fénnyel-
menstruáló csillagokig zeng örvényesen, sugarasan, bodrosan, gyűrűsen, körben
a halálpanasz, a halottak kegyetlen jajgatása, a halottak kőszén-nyerítés
csillogó, zsíros varjúkárogása, a halottak kupacos dáliarothadás-gyűlöletajándéka!
Ott álltunk tegnap a halotti kertben. Átöleltél engem. Nem hallottad a halottakat?
Jobb, ha a halottak átkait csak az hallja, akinek van a halálon hatalma! Jobb,
ha csak az hallja a halottak sírását, akinek gyászát a halottak megették! Jobb,
ha csak az hallja a holtak vonítását, aki föl tudja falni az eleven halottat!
Jobb, ha csak az hallja a csaholó halottat, aki homlokán hordozza a Napot, a
Holdat, s eres halántékain a Mindenség szűz csillaghálója ráragadva lángol,
mint a világűr gázköd-felhőire, porfelhőire az érrendszerhasonló csillagképletek,
mert csak az lát ki a halálból, aki a halálnak oly egyszerű őse, mint
a megszerkesztődő világegyetemek a sugárzó, derengő, sötét Ősanyag, aki
tudja, hogy robbanás-szavak irányaiból, módjaiból és pilléreiből, csomós
és izzó kötegeiből, szétsugárzó kezdeti értelmeiből és öntudatlan értelem-
felhőiből szövődik, csomósodik és ragad szétterjedvén az Anyag: Világgá,
Életté, s abban úgy Halállá, hogy az a Megmaradás Kezdete csak! Nem hallottad
a halottakat? Pedig kicsaholtak a földből, mint az ólba-zárt kutyák,
és vakogva vádolták erős szívemet! Mint állatkórházban az ólba-zárt kutyák,
állatmenhelyen a drótrácsketrecbe, vasrácskalickába, deszkaólba zárt
kutyák: csaholt a föld alól a földalatti Szomjúság, Gyűlölet, Szerelem,
Édenvesztés, Csontvázéberség, Gőgös Szomorúság! Nem hallottad a halottakat?
Jobb, ha az élő eszi meg a holtat, mintha halott az élőt! Mintha halott az élőt
csámcsogva zabálja. A Halálnak nem az Élet a párja. A Halál a Halálnak párja
csak! Halotté a Halál! Halálé a halott. Mint mélytengeri virágállat, akinek sárga
krizantémfej-csápkoszorúkocsánya csőtörzs-gyomrába gyömöszöli a kis halat,
a piros pikkelyláng-szívet, a fátylas szembimbó-szűzet, a zománcpala-levéllüktetéstüzet,
rágyűri gyomortörzsét a halra, a piros koponyavaginaszáj-zsákmámoréhséget, s
aztán körpocakosan kidagad, mint egy óriásgomba, aminek fehér őszirózsát
tűztek fodros lemezküllőkerék pázsitkalapjába, s a hurkosan rőzsekörben
behajlított csápok széttenyészve lassan a vízbe vízszintes körlobogással visszahajlanak:
virágállat-gyomorszivemben minden halál és minden halott, az emésztő szív-vödörben.
Megemésztem halottaimat! Fölemésztelek Halál! Szájszívemen kiürűl a halál-salak.
Az őszirózsa a halottaké! Az égő gyertya a halottaké. Megcsókolom földedet Halottas Ország!
A Halál halálom hiába várja még. Még nem megyek. Az Élet a Halálért, Szerelmem, veled fizet!
Veled fizet? Asszony!: ne hallgass a Halálra! Asszony ne hallgass az Asszony-Halálra!
Az Asszony-Halál mind a gyűlölet! Az a Halál-Asszony is a Gyűlölet! Ne hallgass
a Halálasszonyra: Asszony! Fogd a kezemet! Csókold szívemet! Csókold hitemet! Csókold
csókomat! Csókomat csókold Asszony! Vérbíborliliom csókomat csókold Asszonyom!
A Halál az Életnek nem az ára. Az Élet a Halálnak nem az ára! Ne hallgass az
irigy, gyűlölködő, csaholó Halálra: Asszony! Ne hallgasd a holtak árva ugatását!
Ne hallgasd a holtak kutya-csaholását! Ne hallgasd a holtak vak, fekete
kutyazenéjét! Jobb, ha a halottak veszett őrjöngését csak az hallja, akinek
felnőtt szíve már páncélos a jajra, akinek szívében kürtösen megtekert tiszta
piros láz van, mint ősi zúgás óriás tengeri csigaházban, s rózsaszín páncélok,
piros héjazatok tekervény-mámorkútja hatalmas szívreménye, s a győzelem kemény
tudatlángja szívütése minden pillanatmagánya és nincs szívében semmi félelem!
Mert nincs szívében halálfélelem és nincs szívében semmi halálfélelem és nincs
szívében semmi halál, csak a természeti! Csak ami van, mert így igaz! Csak ami van!
Én a halálnak oda nem adom magam és nem adom el magam a gőgös
halálnak, s ha egyszer meghalok, vagy valahol holtan találnak, mert szivem gyorsan
leütött engem, fehér baltával, mész-fejszével egy-lánggal leütött, mint fekete
árnyból kilépő piros utonálló gyilkos, piros haramia, aki nem versben bújdosó,
de hazugság árny-erdőben, kék árny-rengetegben bújdosó rabló, bitang, betyár,
mint piros bitang a költőt, aki sárga istenkekesztyűvel, hólyagosan fölfújt
sárga sziromcsillagcimpafürttel, szőke szőrbolyhos sárga virágfüsttel kezében ült
a Merengés-széli Napszivacs-reményen és a Mindenség Szívével kivánt beszélni,
de a szívbalta-ütéstől arcra-hullt fehéren, s a dagadva-lüktető napszivacs-
párnán fekszik, mint arany vánkoson fehér gyertya, elfújt fehér gyertya, lángtalanúl,
s görcsös kezeivel aranyhártyát markol, mint összegyűrt aranylepedőt, összegyűrt
aranyhártyát, összegyűrt aranylemezhártyát, összegyűrt aranyfóliát, összegyűrt aranypapírost,
s nyitott szájába zúgva behull az első zöld döglégy, mint egy zöld üvegrózsa,
mint zöld üvegpalack, amit szakadékba dobtak, s az izgatott csiklóként meredten
pirosan fölálló nyelvcsap lila csiklóhegyére ül, s ott zölden tetvészkedik,
zöld páncélsöprűcske mellkas-kezével, zöld zománckefetoll ingmellény-kezével,
zöld fölfújt pikkelykásalabda szemei gyűrűkút pereméről az atkákat,
apró férgeket, baktériumokat, vírusállat-kristályokat zöld körömkesztyűvel vakarja,
ahogy háborúban gyerek tetves fejét vakarja, ahogy háborúban katona tetvészkedik,
szemöldökszőrét sűrűfésűvel vakarja, zöld szeme körűl a légy az élősködőket,
a betegség-átvivőket, a fertőzés-állatka-koporsókat zöld kesztyűkörömmel,
ha majd meghalok, vagy valahol holtan találnak: az nem a megadás, az nem
a föladás, az nem szerelme a hulló halálnak, az csak az, amivel születtem,
az csak a halál, a természeti! Ó, Földgolyó-ólba zárt kutyák! Ó, Földgolyó-
ketrec csaholó kutyái: halottak! Ó, Földgolyó-kéregkalicka ugató halottai:
boldogtalan elásott kutyák! Mért ugattok? Mit ugattok? Mért csaholtok?
Mit csaholtok? Mit mond veletek a Szomjúság? És mit a Szomorúság? És mért
vagytok szomjasak: csontvázak, halottak? És mért vagytok ti szomorúak? Miért?
Mit tudtok ti arról, ami van? És mit tudtok önmagatokról? És mit tudtok
ti rólam, csontvázak, halottak? Mit tudtok ti már a győzelemről? És mit a gyötrelemről?
És mit a szerelemről? És mit a gyönyörűségről és gyönyörről? És az emberi örömről?
És mit az emberbánatról, halottak? És mit arról, ha mészpárává sápadt gyermekem
fölül az ágyban és félrebeszél, hangosan összevissza csacsog, mint lobbanó ködpamacs
kis sárga őszi szél és hányni kezd és arcomat lehányja és szája elé tartott
tenyerembe folyik csomós, rögős, savanyú, büdös hányadéka, csillogva szálazó nyála,
s az őszi ablakon beokádó lázszivacs-szalag tejútat is lehányja, s bocsánatot
kér, hogy lehányt, a hároméves, és szája és gyomra savanyúsága mint a
fölszögezett Krisztusnak lándzsahegy szivacsán nyujtott epe és ecet, mégis édes
nekem, mint a testi szerelem, mert neki már az megkönnyebbülés, s jobban
fáj az nekem, mintha eleven torkomból eleven ollóval vágnák ki gennytüszős
manduláimat, amelyek mint a rothadt krumpli, s az izzó piros eleven, krumplikutakból,
parázs-lukakból sárga barkák nőnek ki, sárga pehelybékák, mint a Pipabéka
hátából kicsinyei, hogy ül és sír a kislány, mint a háborús kiszolgáltatottság és
kiabál: „Vizet, vizet!”, és kiabál: „Lehánytam az ágyat, lehánytam pizsamámat!”,
s míg anyja vizes törülközővel arcát, kezeit törölgeti, levetkőzteti meztelenre,
átöltözteti, néz, mint kisbárány a feledésre, mint csillagcsönd az arany szenvedésre,
mint ős-szúnyog a megkövűlt mézben, óriás ikra-szemekkel lebegve a sárga
öntemetkezésben, és villanyfénybe nyújtott vékony meztelen karjai: páfránybóbita-csápjai!
Mit tudtok a világról, ti, halottak? A Létről mit tudsz Halál? Mit tudtok
holtak, halottak, halottaim, mit tudtok az egészről? A büszkeségről és a megvetésről?
Mit tudtok az egészről? Hogy ősz van újra! Ősz van! Ősz van! Ősz van! Ősz! Ősz! Ősz!
Hisz mit tudsz a gyermekkori, újkori szenvedésről mire felnősz, gyermek, hiszen
ahogy növekszünk, úgy felejtünk! A növekedésben ott a felejtés! A növekedésben
nemcsak az emlékezet! Az ember azzal is él, hogy elfelejt. Attól is él az ember,
hogy elfelejt. És attól ember az ember, hogy nem felejti megtörtént dolgait, s a
megtörtént világot, agyában nem gyújt avartüzet, s nem önti le isten-vizenyővel
az avarlángot, ahogy a részeg az égő szemétre vizel. Ahogy növekszünk, úgy felejtünk,
emlékezetünkből régi gyászt, elmúlt testi szenvedést, habos lélekszárazat kiejtünk,
mintha csillagoktól kapnánk elektrosokkot, űrbe-dugott fejünk két eres halántékára, feszes
homlokoldalára csatolva egy-egy nagytestű virágállat-csillag, s ha az elektródától
elektródáig fölül fémkantárívvel átpántolt koponya, mintha fülhallgatós
rádiót hallgatnánk, ha a koponya már kétlevelű csillagprésbe fogva, s a
villanykészülék ütőgombját lenyomja az orvos-ujj: agyunkon átlő a kozmikus
áram, az agysejt-bevéreztető roncsolás-sugár, az áramütés-felejtésradír,
mintha csillagoktól kapnánk elektrosokkot, s agyunk kiradírozva, mint a ceruzával
telefirkált papír, s fölugranánk egy rángással az Istenig, ha közben le nem
fognának erőszakkal, s kimosódik az emlékezet, mint koszos rongy mosógépben,
mosóporos tálban, lila a fej, mint őszi kikerics, habos a száj, mint Byron
szabadságharcos lovának gyönge liliomszája, s mikor az agycsók-áramtűz
utáni álom-katatóniából fölébred a beteg, fölűl, körűlnéz, ül az elmeágyban, oldal-
homlokain piros, eres, csillagcsók korongsziget égés-sebhelyek, fölül, mosolyog,
s azt se tudja, mit tett azelőtt, s azt se tudja, mit tettek vele azelőtt!
Mert a késre, szenvedésre, présre, gyötrésre, öldöklésre, rettegésre nem emlékezik.
És nem emlékszik az eszme-tévedésre és arra se: meztelenűl mit üvöltött.
Mi is így felejtünk: fölnövekedők! Hogy aztán visszajöjjön minden: s ott keringjen
ereinkben és hiteinkben. Mert az ember attól ember, hogy akármi elemi áramcsók:
sosem felejti: mit tett azelőtt és mit tettek vele! Ez lenne az ember szégyene.
És nem azért ember az ember, hogy szégyenben éljen, mint Brueghel vakjai!
S a kínjában bevizelő keresztre feszített Isten ős-szűz pénisze alá hiába
tartja egymáshoz kagylósan szorított markait, hogy a szent vizeletcsurgást
fölfogva, e forró véres folyadékkal múltját locsolja, vagy lándzsával fölszúrt
szíve alá hiába áll, hogy a vérvizenyőt, sárgarózsaszín vizenyővért a halhatatlan
seb alá tátott szájjal fölfogja s úgy kortyolja, a loppadt bőrdunyhás
kőtollak merev vízszintes rácsát érintve a kinyújtott alsó ajak eres lila,
duzzadt lebenyszirmával, ahogy a sírkő találkozik a rózsával, rózsaszirom
sírkőnyirokkal, úgy az égő szomjas ajak az izzadó horpadt Krisztus-mellkassal,
az a szívnedv, az a halál-szívvizelet nem oltja felejtésre-éhes, múlttal-
böfögő gyomrunk, eredendő bűntudatunk és eredendő haláltudatunk száraz
szomját! Csak bomlásbüdös és vérvizenyő-arcunk! Csak rothadásláz
és vizeletlángpáfrány! Nincs megváltás: vértől, vizelettől! Nem jön megváltás
a halottból! Megváltani az embert csak önmaga tudja. Ha elhiszi! Ha elkezdi
újra! Ha az élőt temeti, hasztalan temet! Ha a halottat temeti, nem
az élőt! Ha a Nemlét Krisztusüregéből kibújva a Teljes Mindenséggel
kezd újra beszélni! Ha nem fél a beszédtől! Ha újra tudja, hite a sorsban
nagyobb, mint a Megismerhetetlen Isten megismerhető zöldkörmű kisujja!
Ősz van! Ősz! Újra ősz! Nézlek őszi estiség. Alkonyi csillag. Alkonyi kék! Nézlek
őszi kék. Nézlek őszi ég. Ősz van. Verebek, galambok, rigók ugrálnak a fákon,
madárszöcskék, madártücskök, rigók, galambok, verebek. Hullnak, hullnak
a falevelek. A piros, a sárga, a kék, a vörös, a lila falevelek. Mint kopaszodó
emberiség-sorsról az elhasznált emberszívek. Egyszerűen, mint a csillagok. Ősz van.
A madarak lerúgdossák a fáról a leveleket. A piros, a sárga, a kék, a zöld,
a vörös, a lila leveleket. Röptükkel rúgják, zuhanással rúgják. Csörög a levél,
zörög a levél. Nincs semmi szél. Az ólomgubanc kékszürke gömbtüdő-rácsozat
cikkelyei, szelvényei, üregei, közeg-kötegei közt a pontcsöndszemű lüktető
madárpillanat. Itt-ott, itt is, ott is egy-egy árnyzuhanás indigókék csontvázütése,
itt is, ott is egy-egy szárnyomlás fényszikár madárzendülése. Kis kék pikkelyüveg
vékony csillagcsizma lábak lecsattannak és rúgkapálnak, lerúgják a fáról
a leveleket. Lerúgják a fákról a leveleket. Ősz van. Ősz. Alkonyi csillag.
Alkonyi kék. Világalkonyi emberiség! Ősz! Ősz! Ősz! Mi lesz? Mondd asszonyom,
mi lesz? Az emberiség alkonya ez? Az emberiség alkonya ez az ősz? Majd a
tél? Hull a fáról a levél! Nemcsak önmagától! Nemcsak önsúlyától! Nemcsak
attól, hogy hajdani boldog sejtjeiben és sejtközeiben a víz, az összekötő közeg,
a kocsonyás anyag megkristályosodik, s a belűl megkristályosodott levél elnehezűl,
kocsánya törik, s így lehull. Nem hasztalanúl. De madarak rúgják le
a fákról a megvénűlt leveleket, ahogy az üvegpálca lábú kék őszi szél
rúgdos az utcán zörgő papírost, eldobott műanyag-tejeszacskót, csörömpölő,
gyűrt cigarettadobozt, eldobott üres gyufásdobozt, földredobott postai
értesítőt, villanyszámla-jelzőpapírost. Feketén pislog már ott túl a nyár mögött
az őszi alkonyat! Mint fehér szemüvege mögött a vak a vonaton. Mellette ültem,
oldalról néztem a vonaton. Belgrádtól Budapest felé, az országhatár előtt
félúton. A függőleges fehér szemüveg, a meszelt korongüveg, mintha egy kisérleti
bogár befestett szeme volna. A fehér üvegostyalap mögött szemgolyótlan szemgödrére
ráestek homorúan a szempillás szemhéjak, begyűrődve alúl és fölűl, középen a
két egymásba-torlódó könnyes szőrkaréj, csipás sarlós szőrkefe, mint vaginavágatba
begyűrődő vaginaszőr. Mint kifordított, szélben-kifordúlt fekete esernyő, mint
egy üres herezacskó összelottyadt a pillás szemhéjbőr. Ha szétnyílnak a sarló-
szőrseprűs szemhéjak: rózsaszín kagylóbelső látszik, mint szétnyílt kagyló
vérnyelvű porcelán-rózsabelseje, mint ujakkal széthúzott vagina. Barna
szőrovális-keretű, piros belsejű kagylóüresség. Ült a vak férfi, kiherélt szemekkel,
mint akinek szemgolyóit kiherélték. Homloka alatt a szemgödörre horpadt,
begyűrt szemhéja, mint kiherélt kos herezacskója. Homloka alatt behorpadt,
begyűrt, üres herezacskók a szemhéjak, mint kiherélt szamárcsődör üres herezacskója.
Mint ágyékgödörben a hüvelylebenyek a szemhéjak, a szőrös ágyékgödörben.
Szemhéja kiherélt bikák, kiherélt lovak, kiherélt kosok betöppedt üres herezacskója.
Néztem a vakot. Nem is vakot. A szem-nélkülit. Belgrádból Budapest
felé, az országhatár előtt, félúton. Vastag meggyfabot a térdei között, két keze
térdein! És kinéztem a vonatablakon. Mint most itt az ablakon. Ősz volt.
Ősz van. Alkonyi csillag. Alkonyi kék. A kertben ül már a vak alkonyat.
A kerti ősz viszi, a vonat. Üres herezacskójú szemgödréből könny csurog: csillag.
Csillagok csorognak. Az ősz vaskerekei zakatolnak. Kattognak a vonatkerekek.
Az őszi kertben ül a vak férfi-alkonyat. A szemgolyó-nélküli fekete Áhitat.
Fehér szemüvege a Hold. Üres szemgödörbélése: a város fölött a vörös, eres,
homorú neonfényvakolat. A piros neonfényüst. És megy a vonat. És itt az ősz.
Vedd szívem szívedre asszony! Szívem most szívedbe ásom. Ne gyönyörködjön
az elmúláson! Sok még a dolgom. Most még nem megyek! Virrasztok
a természet-változáson. Mint holt apja fölött a kisgyerek. Aki már akkor se
voltam, mikor apám kiterítve holtan. Merengek a hajnali harkálykopogáson.
Már csillagok ülnek a világ-elmúláson, mint halottak arcán, szemgolyóján a legyek.
Itt vagyok. Élek. Aki akar: lásson. Nekem a világegyetem: szabadság, nem börtön.
Nekem a valóság: sose-elmúlásom. Ne hívjatok holtak! Én még nem megyek!
A világegyetem vagyok. Az együtt, a rész, egész. Amíg én élek: ti is, meg nem haltok
csillagok, csak külön-külön, s élek, amig ti csillagok, egymásból-egymásba összegezve!
Amíg élek, s élsz te velem, szép Asszonyhalandóság és Boldog Szerelem, Szőke Szomjúság,
nem győz le Előd-átok, Múlandóságtudat, Idő-vonaton ülő, könnyező, csipás, mézes,
piros kagylóbelső-zománcbélésű, szemgolyótlan Történelem, Jövendő-gyász, Elmerettegés,
Önző Önismerethiány, Gyalázat-Küzdelem, férfi-nő egy kettősség hermafrodita és mégse-
hermafrodita Téboly-Idő, Rémület-láz, Hit-pusztulás! Az én egyetlenem a Valóság!
Az én mindenem a Valóság! A világegyetem vagyok. S a világegyetem kozmosz-szivemben.
S én jövővé-ritkúlva a világegyetemben. Egyetemesség, nyiltság, láthatóság, titokzatosság!
És nem a halál! És nem a halandóság hatalma! De a megmaradás és átalakulás sugárzó,
forradalmi anyag-nyugalma. És ősz van már. Ősz. Újra ősz. A földön már a kertben
az őszi lomb. Sárga, piros, vörös, kék, barna és lila növénytollazat eres és vastag és puha
fodros pikkelyrétegei, cakkos palarétegei, madár gázol a fűre-sajdúlt lombban,
mint a Föld kérge alatt a madárlábú angyal az egymásra könyvlapokként rétegeződő
emberi csontban, mint felnőtt szigorban pirosmellényű barna bohóc mezitláb, kék-kalapos,
aranyingű, pirospettyes asszonybohóc csillagos üvegpikkelycsizmában, mint szőke gyermek,
meztelen lábakkal szőke kislány az emberszívre lomhán terített leveles, laska,
réteges, száraz, csörgő, ropogó, nehéz, felnőtt emberi gondban, két talppal ugrálva
könnyedén, két pálcarugó kék pikkelyrudacskával pattogva könnyen, és ketyegve
kéken ütve, mint a másodperc-óramutató, fölugrik, kopogva visszahull, fölpattan,
zörögve visszahull, mint egy képzeletcsőrű hold s árnycsíkos kis zebracsikó, szárnyas
Pegazus-zebracsikó, mint guruló, pattogó, feszes és puha kék spirálrúdként kiugró és harmonikázva
összenyomódó órarugó-lábú nagy dió, macska sodródik pamacsolva puhán, mintha megőszűlt
cicfarkot fújna az aranytüdejű szél, mintha vastag, ikrás mogyoróbarkát, nyírfa
fürtös és szemcsebojtos sárga virágbarkáját fújná az alkonyi könnyű barnaszájú
szél, nyávogó kövér tollpelyhet, miákoló kiskandur szikraszerelmet, mintha
halotti lobogó fekete pamutbojtcsengőjét fújná a temetői szél, s az oldalt feketén
lobogva a piros tüdőrepedés-levegőben bukdácsolna, hernyósan lengene és
forogva, a vörössé hamvadt laska szőlőlevelek a barnagörcs-bütykös sárga
mohacsikóorr-tyúkszemű barnakék venyigék barna velúr cipőfelsőrész-bőréről
levedlenek, nagy csipkés lángokban potyognak a földre, mint őssárkányok képzelt
könnyei, a kerti kő molyrágta őszi fényét bevérzi a tüdőbeteg őszi jelenlét s a kő
mint avas vaksi penészes fényszivacs dereng az őszi haláltársulásban, s mintha
vén gólya gázolna toccsanva nagyokat lépve lassan a tószéli vízrongyos, törékeny
üveghártya-levéltollas, zöldarany penészlepényes sárban: a szétnyitott aranykörző-
lábú utolsó sugárvillalény, a hosszú piros sárgarépaorrú fénytollszövevénymadár, az
itt maradt sugárkettősség, kettős arany-szobafestőlétra lábú merengő lassú módozat
jár a kopaszodó kerti fák között, a deportált óncsontváz-gótika fák alatt, a
piros levéldunyha fodros redőciháját föl se tépve, mintha lemezesen, gombakalaposan
megfeketült kukac-szőrös, sárga féregpálcikatüskés alvadt véren lépne, amit az
őszi görnyedés okádott és füstös kis ólomlángot köp a lehullott levelek laza és feszes
barnaüveg homályréseiből a föld, s a földi rothadás, és a ribizlibokrok csomózott
sárgarézpálca ágai, mint csokros tűzkorona, amin a koraeste véres vattarongyai,
mintha asszony dobta volna a csomószigetes sárgarézcsokorra, havi tisztuláskor,
a véres vattacsomókat kiszedve combjai nyitott közéből, s szivárog valami hullaszag
a fényből, valami varangyosbéka-illat a kertre-csíkózódó animális sötétből,
valami sárga lárvaszag, galambtoll szaga büdösség, epekehely-illat, csontvázhűvösség,
csontbüdösség, epeváladékszag, sárga epehólyag keserű sárga váladékszaga.
És hol van már a tavaszi rózsametszés? Hol a szőlőmetszés? A rózsák régen
elrohadtak, a szőlőt megették a madarak. Hol van már a tavaszi rigózengés?
Hol a rigók szerelme, rigók újulása, rigók fekete násza, hol vannak a szerelmes madarak?
Elrohadtak régen a rózsák, a szőlőt a madarak megették és a télre készűlnek a
feketerigók! Hol vannak az orgonák és hol a nárciszok és hol vannak a büszke
tulipánok, hol az eres csipkenászköldök növényi lángok, hol van a gyöngyvirág,
a liliom, a tátika, a gyermekláncfű, a bodzavirág, hol a pünkösdirózsa és a
jácint, a jázmin, a tornyos kék harangvirág? Hol vagytok virágaim? Mámorom: madarak?
És te: vasrózsa? És ti: vasrózsák? Hol vagytok vasrózsák, parasztrózsák? Vasrózsák,
akiket a legjobban szerettem! Vasrózsa, parasztrózsa, vasrózsa, parasztrózsa, vasrózsa!
Elmondtam neked, hogy jobban tudd kit szeretsz, hogy jobban tudd mért szeretsz:
legjobban a vasrózsát szerettem. Múltidőben mondom, mintha már nem élnék,
múltidőben mondom, mintha csak lettem volna, mintha a múltidő aranying-
hártyamellkasából szólnék ki súgva, mint aranyrácsozat mögűl a gyóntató pap, aki
barna, fölállított koporsó-alakú fadobozban ül a hideg, gótikus hüvösség-pálmafákkal
belűlről kitámasztott csönd-istengyomorban, az istenanya-ágyék szagú,
átlátszó merengéstölgyfákkal benőtt fölszentelt kődobozban, az angyalhónalj-szagú, aranyzebra-
istállóban, a piros, sárga, kék, lila, zöld, fehér, fekete, arany, ezüst, rózsaszín zsúfolt levegőpettyekkel
rezgő irgalom-ólban, a templomban, csak fordítva most, előtted én térdepelek,
s te ülsz meztelenűl az ágy szélén, arcom térdeidre hajtom, s köldöködig göndören
föllángoló háromszöglet-sziget vastag, kemény barna ágyékszőröd fehér nemiség-illatában
fürdik férfimosolyom, mint arkangyalkövet az illatos égitestkása-szikralázban,
nagy emlőid barna árnyfürtkettőse bodros fekete tarkómon, mint barna szőlőfürt-
árnyszivek, puhaselyem barna platánfalevelek csipkés csöndhullása, s átkarolom
meztelen lábszáraidat, meztelen férfi-Szűz Mária megváltó fia egyenes lábszárait,
most a megforditottat, a fiú-Asszonyét, a keresztre-szögezett keresztre-nem-
szögezettet, szerelemillatú, gazdag, szerelemvágyó, szerelemizzáscsönd látó öledbe
súgom, mert nagyon szeretlek, és így vagyunk most ketten a sárga villanykörtefényben,
meztelenűl ülve, s térdepelve a százezermilliárd-wattos kettős szenvedélyben,
mint az evilági túlvilág-fényfekélyben ülő Meztelen Asszony s térdeinél térdeplő Megváltó Kisfia,
elmondom neked öledbe súgva, vakító-láng, túlvilágfény vulkán-öledbe,
hogy nélküled már eltemettek volna! Nagy csinnadrattával, sok beszéddel? Törpe
fénnyel, kis-manócska gyásszal? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy eltemettek volna!
Hisz az embernek az is a dolga, hogy tudja: megölni kik akarják! Miféle ütéssel,
miféle késsel, rágalommal, hallgatással, szenvedtetéssel, megkülönböztetéssel!
Miféle hitszegők, miféle körülményesek, miféle ravaszdiak, miféle együgyű balgák?
Az embernek ez is a dolga! Hogy tudja ezt és végülis kimondja! Nemcsak azt:
mit ettem? Mit tettem, kit szerettem? Kit szerettem és kit temettem és a Mindenség
Szivéből Kibúrjánzó énekeimmel mit is akartam? És mit akartam a Kétnemű
Mindenség Szivéig búrjánzó énekeimmel? Elmondom neked, hisz kinek mondanám?
Hisz kinek mondanám? Kinek mondanám, ha nem neked? Hiszen téged szeretlek!
Ősz van! Ősz! Ősz! Aranybénulás. Ősz van! Ősz! Ősz! ólomlázadás! Ősz van!
Ősz! Ősz! Kék árnyritkulás, zöld árnylazulás, fekete árny-csoszogás, lila
árny-pálcásodás! Fekete árnygereblyék húznak az űrön pamacsos, lassú, barna
árnycsíkokat! Ősz van! Ősz! Ősz! Dühöngő gyémántsorvadás! Ősz van! Ősz! Ősz!
Keserű, nem-szabad világvolt parázsrothadás. Ősz van! Ősz! Ősz! Ködkesely-vijjogás!
Ősz van! Ősz! Ősz! Zuhogó növényláng-paralizis! Ősz van! Ősz! Ősz! Űr-gyermekbénulás!
Oly nagyok a paralitikus csillagok, mint az egész koponyát betöltő agydaganat!
Hülyén motyog és nyálzik az elferdűlt Mindenség és reménytelenűl izzanak az agydaganat-virágok! Most
minden csillag négyéves gyermekteste űrbeli vashenger-vastüdőben, most minden
csillag kék űr-vastüdőből kiálló sárga őszirózsa férfifeje, mint a szakállas
Krisztus-okosság, s a világűr-vasvázából kiálló férfifejek alatt a vastüdő-
hengerben négyéves gyermekecske-szivek, apró levelibéka-gyermekkezek és üveg-
tarajosgőte gyermeklábak és aprócska gyermekpéniszek és gyermekherezacskók
bepelenkázva, s ősférfifejek, fehér óriás krizantémdaganatok állnak ki a lélegző
vashüvelyekből. Most minden csillag paralitikus szerelmes fiatal, ülnek kacsosan,
púposan, görbén, test-kajlán a kettős biciklikerekű tolószék-szerkezetben,
gurulnak jobbra-balra, körbe, előre, hátra a gumikerekű fémtonett-
székasztallal, erős kezükkel a gumikerék recés abroncsát fogva lökik, hajtva, pörgetve,
karikázva, s a biciklikerék küllőforgás-villogása a csillagmozgás mozdulatlan
parázna mindenségbevonalozása, pörgő arany késél-körvillogás a küllős
szikrapálca csillagforgás. És csókolódznak a biciklikerekes géprabok, a nyomorékok, törpék, púposok,
egymás nemiszervét fogják, lány a fiúét, fiú a lányét, emlőt, dorongot, eres fát,
s boldogan nyálzanak a paralitikus őszi csillagok! Ősz van! Ősz! Ősz! Ősz! Ősz!
Csókolódznak az őszi csillagok, mint kerekes tolószékben ülő szerelmes paralitikusok.
És tudod-e, mi van a csillagokban? És tudod-e, mért e szörnyeteg hasonlatok?
Petunia, százszorszép, muskátli, dália, puskapor, pünkösdirózsa, krizantém, őszirózsa!
Vasrózsa! Nagyanyádnál is ez volt a kertben? Nagyanyádnál is ők voltak a kiskertben?
A vasrózsa: vasvirág! Kemény, mint a szines kréta. Kemény, mint a zománcba
öntött szines láng. Vasrózsa! Vasvirág! Vasrózsa: gyertya szines körcsésze zománc-lángon.
Pudvás vastag zöld szára hosszanti lécezéssel, a szártesten körben függőleges
kiálló szárlécekkel, függőleges bordagerendákkal, függőleges bordavályúkkal fut lefelé
a földig, s fut a zöld tömör csipkekorong pórusos pártacsészéig fölfelé. A zöld cső
belül üreges. A zöld szárcső belül üres. S a zöld porceláncsipke-gyertyatartószáj pártatálból
küllősen körben kicsit fölfele görbülő fémszerű növényzománc sziromkanalak. Mint
hosszában hasított hasú szines zománccal befuttatott ólomkanalak: a szirmok.
S az ólomporcelán sárga, vagy piros, vagy vörös sziromkanalak ólomküllő-kerekéből,
aminek nincs kerékfája, kerékvasa, a küllős vaskos kanálszerű sziromgyűrű közepéből
óriás rozsdavörös szivacsdugó áll ki, mint egy ló fallosza, vagy egy csődörszamáré! S a
rozsdavörös óriás szivacsdugó, a bibe enyhén domború koponya-teteje, mint rozsdás
mohapázsit koponyafedő mohaszivacs, pázsitszivacs csontkorong, lazán domború
rozsdadugólap! S ahol a dugószivacs rozsdavörös bibetest befejeződik, a szigorúan, pontosan
metszett bibevég éles peremén körben egymásba-ágazó apró sűrű sárga csillagok. A
porzók. Mint sárga koszorú, sárga kikericskoszorú kopaszra-borotvált koponyán.
Apró zöld száron apró sárga pálmafák karikás kördzsungele a porzócsillagok sárga
kásakeritése a piros bibetető szivacspázsitparafaperemén. Mint az óriás lila
szivacsdugó sárga csipkekoronája, mint a hatalmas szivacsdugó csipkés aranyglóriája!
S az egész virágösszesség, mint egy fallikus bíborcsók, mint piros vascsók
parafavulkán sárga csillagkoszorú láza. Ó, virágkoszorús tömény virágfallosz,
sárgakoszorús lila férfimakk, körülmetélt, visszagyűrt szirombőrű virágdugó!
Vasrózsa! Vasvirág! Hányszor néztelek, én, az ifjúság! Te szemérmetlen, tiszta,
ősi szép vasvirág-nehéz könnyűség! Hányszor néztelek, s kemény zöld szárad
eltörve kézzel: asztalomon pohár vízbe állítottalak, hogy merengve nézzem
hatalmas, egyszerű, boldog nemiséged! S a kútásó is nézett, öregebb barátom,
akinek két lábfejét a cementgyűrű levágta, s úgy járt azután, két összevarrt-
bőrű, vízszintes piros varrathéj-zippzáras, piros forradás-fésűs lábcsontján, mintha egy piros
spárgával összevarrt lila rongycsomagba lenne két lábszárcsonkja csomagolva, sárga kőpalarózsa
sarkain, s csonklábán járt, mintha patája volna, mint a Faunnak, Pánnak két bottal és denaturált
szeszt ivott. Spirituszt kétdecis pohárból. Mit tudtok a kútásó sziszegő
szeszláng-mosolyáról? Leszállt a kútba csigás kötélen, mint csillogó száraz
póknyálán a pók, s mikor a földcsőből fölfelé visszanézett, kis kék szikrapont
mutatta neki az egészből, ami pici kék szikrakorong-alakú részlet, mint
egy üvegfejű gombostű kék üvegkoponyája. Mintha egy kigyűrt, levegőbe
föltolt csigaszarv belső tőgyomrából nézne fölfelé a kék
látóhigannyal töltött húskéményben, lent vastagabb, fönt vékonyabb a ruganyos
látásfolyadék, a kék higanyanyag, a kék agy-gyomor szemben állva, a kék folyadékban,
mint derengő vízoszlopban, s belűlről egész fönt a kék rúdon űlő kék hagymacsomó
szikragörbület-szikralevelei, egymásra-héjazó levelei, a kék gömb, az odafönt,
úgy állt a kút földcső-csigaszemében, s a szemanyag volt a kék levegő! Egy cementgyűrű már a kútmélyben
a vízben, azon állt, szétterpesztett lába a lenti cementgyűrűperemen,
ikszesen, s mikor a másik gyűrűt a föntiek kötéllel eresztették a sárga
földcső levegő-hurkáját préselve a csőbelső sárga földoldalához: a vastag
szőke eresztőkötél elszakadt! Fütyűlve zuhant a sárga csőben a szürkéskék
cementgyűrű, mint egy sípoló gyűrűs cementbomba, s úgy levágta a kútásó
lábfejeit, mint a sicc! Ahogy az asszony nagy késsel a megölt tyúk kopasz
kék pikkelykesztyű lábát levágja, a sárga pázsitos hernyópárna ujjtalpúakat bokánál, ahogy
a hentes nehéz baltabárddal a disznó-körmöt levágja, nagy véres suhintással!
Úsztak a kezdődő kútvizben a cementbárddal levágott lábfejek, mint vérző sokfejű
varangyok, mint atomfertőzött vízben a többfejü békák, a parázshasúak, vérző kékek,
s a varangyszemek, békaszemek a lila körmök, kék lábkörmök, zöld lábujjkörmök.
S a kútból embervinnyogás, mint a pokolból! S a kútból gejzírpáfrányként
a Napcsillagig kilövellő véres átok! Véres átkot ejakuált a kút, mintha
hímvessző csöve spermát lövell! Véres hörgést! Véres sírást! Véres átkot!
Hol vannak már a régi barátok? A hűséges barátok? A hűtlen barátok? A biai
földben, a biai temetőben! A Kerepesi temetőben a földben! A Farkasréti temetőben
a földben! A hű barátok, a hűtlen barátok! Akikhez hű voltam, s akik hűtlenek
lettek hozzám. Akikhez hűtlen lettem, s akik hűnek maradtak hozzám!
Halottak napja volt. A gyerekekkel kimentünk a temetőkbe. A gyerekek futkostak,
sikoltoztak, ráhasaltak avarra, fűre, sírra, sírkőre, sírszoborra. Sírföldes kezüket
nyalták, sírvizet ittak, levelet gyűjtöttek és nyihogva továbbszaladtak! Kezedet fogtam,
a földbe néztem. S nem láttam mást, csak csontokat! Csontokat, csontokat, csontokat.
Sárga csontokat, sárga koponyákat! Hol vagytok barátaim? A temetőket szivemben hazahoztam.
Hol vagytok? Akikkel éltem abban a korban, mikor a bethlehemi csillag fetrengett a porban,
mikor éhező gyerekek úgy ültek a világszigetek peremén, mint tányér szélén a legyek,
mint darazsak a rothadáson, s azok a gyermekszívből kidülledő légyfej-gyermekszemek
már nem is emberszemek, de mint fölfújt szappanhólyagok: éhségből kidudorodott szégyenek!
Kihólyagzó falánk izzáscsomók, dülledő éhes szikradudorok. Millió vasrózsa-áldozat!
Fekete-köldökü lánggolyók, égő buborékfürt-hólyagszéncsomók. Fénydiók: Léttől-hűtlenek!
De nem ők lettek hűtlenek a léthez! A lét lett hozzájuk hűtlen! Érted ezt értelem?
Megértheted ezt értelem? A Lét? A társadalom, az emberiség! A fajgőg, a fajgyűlölet! A
zsarnokság, az elnyomás! Az összevissza gazdasági szerkezet! Meg a viszonyulás állam és állam
között, földrész és földrész között, meg a fajirtás, terror, háború! A természeti elosztás és
a termelési elosztás, meg minden gyűlöletes és szomorú virrasztás, gazdagság, gyűlölet,
befelé-önzés és kifelé-önzés és közöny, földrészek egyensúlytalan természeti gyásza
és természeti varázsa, rendszerek parázna önzés-látomása, államformák fegyveres
csalása, demokráciák vizenyős önámítása, diktatúrák matematikai fölfúvódása és
mértani hervadás, meg a hódítások, meg a hódítók, meg a nemiségbe-ájulás természetes
túlszaporodás, meg az élelemkevés fölszabaditó elszigetelődés, rosszúl kiszámított,
törpe forradalmak aranyba-ájulása, nyomorba-ájulása, kevély koncepciók halálvirágzása,
esőhiány és földhiány, sivatagsárga és kőpusztaság-bárka, mérgeskígyók virágfája,
keselyűk csillaghulló döglánca, meg hogy azt, ami van, nem tudjuk értelmesen és okosan
feloldani és megoldani, odaadni ami több, hogy azok használhassák és ehessék,
akiknél az élet nem kötelesség, akiknél a virradat szűzesség, a csontvázzá-fonnyadás
nem fizikai, vagy gazdasági restség, de a megszégyenítés, elhurcolás, kipusztítás-düh,
sivatagrémület hiány rágja, és rágatja őket kiszáradt léthiánnyá, s ülnek gubbasztva a
Lét peremén. Mint száraz kövön hemzsegő legyek. Ezért volnánk mi emberek? Ezért?
Ezért a dülledt légyarcú száraz, hártyás, páncélosra-aszott, kitinkérgesre-hervadt
rettenetért? Ezért? Hisz mindez nem azért emberi, mert van, de attól embertelen,
mert emberileg is létrehozható, s azért embertelen, mert ember is teheti, hogy így legyen!
Nemcsak a természet. De a társadalmi szerkezet-állapot, meg a világelosztás lehetetlensége,
a háború s a béke, osztályháború és fajháború, mindenféle kiváltságok rühes riadalma,
ami nem az emberség diadalma, mert kevés az emberség az emberiségben, s mindez
csak azóta lehet, amióta van az emberiség. Azóta van, amióta az emberiség. És mi lesz
még? És mi lehet még? Miféle borzalomlángok és miféle higanyszálakból font
eszmék ruganyketrecébe zár minket a jelen és jövő? Költő felelj, ha van rá
felelet még, s szavad, mint rozsdás sír-vaskeritést a zizegő fehér hosszú kalászok:
nője be az Emberiség-Rácsot, a Földgolyót és hitet mondjon fehér kalászaid
fehér tűkristály-zizegése! Hogy mégse! Hogy mégse azt, hogy mégse így! Hogy nem így
ember az ember, hogy nem így emberiség az emberiség! Mert abban a korban éltem én,
mikor ősz, hártyás denevércsomaggá száradt gyermekek ültek cserepes, szétrepedt
lemeztarajosra repedezett, füstölgő földrészeken, cserepes, szétrepedt, száraz, forró
földrészek peremén, hemzsegve csöndben, mint legyek a száraz köveken, mint
darazsak kiszáradt, fehér csontvázakon, száraz koponyákon fekete szitakötők,
kopasz fejük kis szőrös fekete madárszívvé alvadt össze, s a kis száraz hártyacsontváz-
szárnyú madárszivekből szemük hólyagosan, dúdorosan kinőtt, mint a legyeknek,
bogaraknak, lepkéknek, méheknek, darazsaknak, gyászbimbó özvegy-szitakötőknek.
Mikor csöpp száraz háromszög éhséghártyavitorla gyermekek ültek a lágerek
havas kövein, gettók kerítéstövén, óriás fekete szemhólyagokkal kidagadva a
drótrácsok sejtszögletközein, a kerítéslécek hószagú résein, mintha ezer csigabiga
dugná ki a cellaszöglet-szüneteken, a deres függőleges levegővályukon hosszan
imbolyogva előrenyúló szembimbóit, mintha óriás szappanbuborékokat fújnának
át a drótrácskerítés csöndrombuszain, s azok a feketén szivárványló kövér
szappanhólyagok a drótkeretekre ráragadva, a drótkeretek rácspinájából
nyúlt, csöcsös hólyagbuborékkal kidagadva, mint az éhség és bánat fekete
habfürtjei, mint izzó fekete szőlőfürtök szőlőskertek drótrács-tartószitalapjain,
s az óriás fekete fekete habhártyagolyókban, szeplőtelen szűz hatalmas fekete
buborékcsomókban szétterpesztett lábú géppisztolyos katona állt, ott állt gőgösen,
domborúan, mint egy fürtös gömbtükörben, megnyúlva, mint lángoló tükörgolyóban,
akasztott ember lógott a fán, domború nyúlánk vékony férfi mezitláb, feje félrebillent,
mint egy eltört krizantém, gigája fölött a behavazott kötél, mint a fehér
sátán piros angyalnyakra tekert farka, azokban az óriás fekete hártyahabdugókban
tank csikorgott, hernyótalpával csúszva megpördűlt, mint a páncélos barna
szarvasbogárhím, vagy hőscincérkirály, és zászlók lengtek csattogva, ropogva!
Mint az iszonyat zászlós bogárcsápjai. És kopasz fekete kicsi csonthattyú hártyagyerekek
ültek koncentrációs táborok barakkjaiban, a tetves és nyálas és húgyos és szaros és véres
priccsek peremén, csomókban feketén, csöndcsomókban átokfeketén, mint fekete legyek
az istállóban a jászol fényes peremén, egész testükben kiszőrösödve, mint a legyek,
s éhségtől-zanzásított kis fekete bőrcsomó fejükből dupla fekete szappanhólyagként
kidagadó szemük is szőrös volt, mint a legyeknek, és árva óriás bikabuborék
nézésük, mint a bikaherék, mint a szamárherék, mint a kosherék, árva
nézésük: fekete üresség és az iszonyat-gömbablakokban, a kis fekete koporsókká
aszalódott koponyákból hatalmas gömbölyűséggel kifújódó, feketén előre kidagadó
óriásbuborékokban pelyhes sűrű nehéz kristályszilánk-zizegés, mintha a
létbüdösségbe hártyatemplomkupolaként előredagadó, üveg-asszonyemlőkként
duzzadtan előrefolyó szemgolyókban hullna a hó! Mintha hullna a hó, hullna
a hó, hullna zizegve, szirmozva, lángolva, csöndesen a hó a homlokcsontok
alól kifújt óriás törékeny szappanbuborék-szemekben. Ültek az életravatal
priccseken, mint fekete legyek esőrágta, lakkroncs temetői fakereszteken, kis koszos
meztelen lábuk vékonyan lelógva, mint a véginél megcsomózott fekete cérna,
de szőrös volt a cérna is, és szőrös a cérnavég fekete cérnacsomó-cérnakonty-
cérnakoponya. Még a talpuk is szőrös volt, mint a fekete legyeknek, csöpp tenyerük
is szőrös, mint a fekete legyek fekete habkesztyű tenyere! Ó, te Nincsen-Remény
Nincsen-Irgalom! Üresség-nézés, üresség-látás, üresség-ücsörgés Emberborzalom!
Szánalom, mely kést kér, nem kenyeret! Szégyenedben nem halsz meg emberemlékezet?
Emlékezet, ami csak az emberé! Mert ha féregnek, állatnak, madárnak, növénynek
emlékezete van, az csak a múlt pici sárga hártyatörmelékcsomagja az emberalatti
lények és létezők testébe, agyába, neuronszálaiba zárva, nem olyan, mint a
gőgös emberé! A Semmi Negatív fekete hiánydobozába zárva százezer Pápaszemes
maki (Tarsius tarsius) ül, kis lencsés levelibékakezekkel az Elmúlás zöld-ágaiba
kapaszkodva, hatalmas hólyagszemük aranygyűrű-keretes fekete fénygolyó, óriás pupillájuk
aranyszívpettyes fekete só-korong, százezer rombuszfejű, sovány, kockacollstok
Szálkásszőrű pókmajom (Atales spec.) ül törökülésben a behavazott
fekete haláldzsungelhajnalon, százezer zsidóarcú, zsidóorrú, fehér szakállkeretbe
foglalt háromszög-csúcshalom Abessziniai zászlósfarkú majom (Colobus abyssinicus)
ül a zöld priccsfészek száraz emberszaron, százezer riadt sárga koponyaarcú
csúzligumi-fonathalom Tarka karcsumajom (Pygathrix nemaeus)
ül kuporogva az emberfosfészek-borzalom koporsódeszkáján, aranypötty-köldökű
dagadt vízhólyag-szemekkel, százezer Koronás majom, vagy talapion (Miopithecus
talapion) hemzseg szótlanul, csontvázfejekkel, fölfújt vízrügyszemekkel a büdös
szálkás elfoszlás-falon, százezer semita-arcú, hajlított óriás lila háromszög-húslevél
orrú Avemba (Cercopithecus nictitans) gubbaszt az éhség-világalkonyon,
nagy rózsaszín fülük, mint csigás rózsaszín porcelántányér, százezer Bóbitás
gibbon (Nomascus concolor) lóg a kéklombú gázfonál semmi-fán, mint
barna szőrgolyóba ragasztott aranyhéber-álarcú pók a neki-is halál nyál-szitán,
százezer Sziamang (Symphalangus syndactylus) mereng szakállasan, ősz
szőrfélhold-pofával, álla alatt óriás piros torokzsákkal, amely mint az emlőbimbókig
lógó fölfújt piros mirigyes szappanbuborék, kék óriás hólyagtarisznya,
vörös alsóajakpocak, hangerősítő próféta-bőrduda, tekintetében Istentől-
elhagyott Mózes szomorúsága, Mózesé, ki a kőtáblát Isten heréihez vágta, tokahólyagja,
mint Mózes-Isten óriás piros mirigybuborék-herezsákja, százezer csámpás, széles orrú,
szélesszáju Bonobo (Bonobo Paniscus) ül a léthalál-szigeten, mint levágott
gyerekhajjal szálkásan, csipkésen és zászlósan loboncosan telenyomkodott vörös
puha kisgyerek-gyúrta agyagszobor, az orrlikas orrnyereg-orrpatkó széles, mint
a majomarc, kiáll az arcból, mint púpos meztelen asszony óriás rózsaszín
mellkaspúpja és hátpúpja, amely elől a gégegödörtől a köldökig ér, hátúl
a nyakcsigolyabütyöktől a tomporvágat kezdet-izzadássötétjéig ér,
s ahogy a meztelen púpos asszony bal oldalára, a szivére fekszik, s úgy szeretkezik,
mereng a vastagon ellapitott orrú, Afrika-arcú Bonobo, mint a szeretkezésben
a lihegő meztelen púpos asszony, szikráznak burjánzó testszőrei, nagy lapos
szája, mint a ribizlilekvárral megtöltött, tekercses vastag palacsinta, nagy
vágott sárga hurkahenger, sarlóalakú papirusztekercs májfoltos, mirigyszeplős
rózsaszínű húsból, szemei zöldkristály szentjánosbogarak, akiknek kristálykupak
zöld szárnya alatt a zöld bogárszívben arany petróleumlámpa ég, aranyporral
befújt villanykörte, lángszívű, izzó spirálrugó-kosárkorlát-hitű hólyaghold-üvegbuborék!
Úgy látom őket, mintha magam is köztük lettem volna, s elvékonyodott hártyaláng
szívüket külön-külön megcsókolva a bűnösök helyett szégyenkezem! Mert a bűnösben
nem volt semmi szégyen, semmi irgalom, hisz hogyan is lehetett volna, csak zavaros
életkotyvalék, mint megpenészedett sárga krumplifőzelék, együgyü hülye beszartság
és halálunalom, mikor már fogolyként a nagyfejű csonthegedű, üvegkoponya-szemű
meztelen häftling véres seggelikát törölte vizes ronggyal, a villanykörte-fejű, üvegcérna-lábú
szúnyoglárva meztelen häftling szaros seggét törölte ronggyal, a vérhas véres szarát a häftling
véres seggiből, aki csak állt meztelenűl a vályú mellett, állt a fölszabadulás-talajon,
mint óriásfaszú fehér gyerekrajz-krétaember a kormos, bombaláng-lenyalta omló házfalon,
mint gyerekrajz-ember a füstös vakolaton, néha hátranézett, mint egy kopasz ló,
s két combforgóra szottyadt combsonka-hártyabőre hátsó vaginavágásában a
szartörlő rongy csúszkált véresen. Jaj, Világ! Hány haláltábor, hány halálmenet ma is!
Mennyi kivégzőosztag és mennyi rab! Mennyi! Mennyi! Mennyi! Mennyi! Mennyi! Mennyi!
Úgy dobálják a szekerekre, teherautókra, tömegsírokba a kivégzetteket, mint
kővel-megtöltött zsákokat, lábuknál húzva, hónuk alatt fogva, kezüket-
lábukat két kézzel fogva lóbálva, mint a vadászaton lelőtt állatokat! Jaj,
Világ! S a meztelen fogoly csak néz, mint Franz Kafka a fényképen feketén! Jaj,
Világ! Gyilkosaid helyett szégyenkezem én! És nem tudom feledni gyilkosaid!
Jaj, Világ! Bűnöseid helyett köpenyként magamra terítem embervagyok-szégyenem,
a belűl vastüskékkel bélelt köpenyt, hogy a szégyen-köpenyt, mint szárnyasoltár
szárnyait szivemre csukva megalázott szivembe fúródjanak fém-sündisznószőrös
köpenybélésed szögei, tőrei, tövisei! Mert szégyenem, mint a középkori festett
ölelő faszobor-Szűzanya: Istent-befogadó, Istent-szülő jelkép-testére mászok,
átölelem, mint asszonyt szeretkezéskor, s lassan nyikorogva rámcsukódnak,
s átölelve engem hátamba furódnak, szívemig szúrnak ujjhegytől hónaljig hosszú,
éles hegyes vastövisekkel, krokodílusfogakkal, narválorrtüskékkel belűlről kifelé
belső-oldalukon szőrös Szűzanya-karjai és Szűzanya-kezei! Úgy ölel, hogy öl! A
szent, buja, szentségtelen, istenanya-érosz szeretkezésben! Ahogy az imádkozó sáska,
az Ájtatos Manó, a zöld léc, rúd, hasáb, kéreg, háromszög, dudor, szálka, pálca,
karó hasáb-vonal-hártya-fogsor-háromszögösszesség, a zölden, nyúlánkan, lófejes
vonópadosan háromszöglet-duplasággal föltámaszkodó, merev, csámcsogó zabálás-szobor,
ahogy a zöld Ájtatos Manó hanyatt, szárnyai felé a levegőbe visszahajtott óriás
fogókarjaival, a zöld kitintűfésű-tollcsapokkal, a zöld pálcaszögtaréjos
kristályhasábokkal, a hosszú hegyes szögfésű fogsoros zöld parázsrudakkal elfogja
a dongót, darazsat, bogarat, emlőscsecsemőt is néha, s zöld szögsörény-karfésűit
összehajtva összecsapja, mint iszonyú eleven hosszuszőrű drótkeféket, és sír a
rab és zöngicsél, vonaglik, de a hosszú karszögek merev taréjos fésűvonala már
duplán testébe harapva s nem ereszti: úgy engem a Szégyen-Szűzanya szögekkel
kivert festett imádkozó-sáska fogókarjai! Mert a Szent Anya ujjhegyei, ujjai,
tenyerei, csuklói belűlről hegyes tűkkel szőrösek, szögsörényesek a kézbelső falai,
s az alsókar belseje, s a felsőkar belső fele egész a hónaljakig hosszú hegyes
szögekkel sörtésen ágazik, mintha Ájtatos Manó óriás zöld fogókarja volna!
Ó, Szégyen-Szűz Máriám, szögekkel-fogazott rémnyikorgó karjaiddal
te ölelsz át engem, haláltüskefésű szent fogókarjaiddal te vájsz hátamba
és szívembe, szent hegyes ujj-fogsoraiddal, tenyérfogsoraiddal és karfogsoraiddal,
átharapod buja és boldogtalan szégyen-szerelmem meztelen hátamba csapódó
éles vaskefe-karjaiddal! Ó, Buja Szűzesség! Ó, Hitet-ölelő Szent Késtaréj-karok!
„Mint akit krokodilus harapott át!” Ölelő karoddal átharapott testem vére lövell
és csorog! S kiömlő vérem lemossa-e bűneid Világ? Réműlt nyitott szemembe
az ablakon át az őszi köd csorog, s szemgolyómban a köd, mint gömbüvegzsákban
begyömködött vatta. Nehéz szívemben is köd gomolyog. Könnyes nehéz köd. Zokogó köd.
Síró fehér gyász! Én nem hagylak magadra Világ. Azért énekelek, hogy ne maradj magadra!
A ködöt kitörlöm szememből és szivemből! A köd nem tenyészi be magát énekembe!
Amit szenvedtél világ, elég, amit láttam! Hiszek mégis a szép fönnmaradásban.
A költőnek az a dolga, hogy a Léttel törődjön. Hiszen van kivel és van mivel!
A ködben Sátán nyerít? Szemetesautó zörög? Forgó fényvillanója sárga fény-nyálat köpköd.
Vigyázz Emberiség, vigyázz! Vigyázz! Holnap részed lehet a Legnagyobb Emberárulásban!
A legnagyobb emberárulásban! Igen! Amikor mindegy lesz már az igen és a nem! Amikor
mindegy lesz már a nem és az igen! Amikor az űr nem-fogalmi embercsinálta hatalmi
fémszivargyűlöletragyogás karcsú halálvarrótű-angyalai gömbkörben sziszegve és ropogva
rárobbannak a titkos, gyönyörű kozmosz-kocsányon lógó Földgolyóra, s szétrágják
azt, mint zöld száron lógó érett sárga körtét a mohó barna darazsak, dühödt kék
legyek, sárga szelvényes zománckúp méhek. És ki hiszi akkor majd az emberiséget? Ki
mondja akkor és miféle költő, kicsoda költő, Halál-Homérosz, Halál-Vergilius, Halál-Dante,
hogy az a tizennégymilliárd év a jövőnek megérte, az a tizennégymilliárd év, ami volt
az emberig! Hogy ember lehessen végre az anyag, egyszercsak ember, s léte által a hiszékeny
együgyű emberiség! Ki mondja kinek? Hő a hőnek? Halál a halálnak? Sugárzás
a sugárzásnak? Rothadás a rothadásnak? Iszonyat-vegetáció az Új Ősidőnek? Férfi a
nőnek? Nő a férfinek? De kinek? És minek? Mikor a Végső Füsttel beburjánzott
mocskos Földgolyó, mint egyetlen hatalmas sugárzás-csomó, s elrákosodik a kúszán
megdagadt megmeredt földanyag, mint emberszív hite, mint embermáj, embervese,
embergyomor, embertüdő, embervelő, embergége, emberszemgolyó, embergyomor, embervégbél,
emberhere, emberajak, s vörösen parázslanak az irtózat sugáradagcsók szerelmei!
Ó, Már-nemcsak-elképzelhető, Nem-metafizikai Kárhozat! Szerelmet-mutató Gyűlölet!
Nem akarom, hogy vérző ősszemgolyó-lángpamaccsal csókold meg emberhívő boldog
költőszivemet! Nem kérem termonukleáris halálszerelem-csókodat izzó skarlát-ingbe
öltözött gomolygásfekete Világpusztítás-Asszony! Sugárfertőzés-csókodtól ments meg
engem Nukleáris Szűzasszony-Ringyó! És ments meg minket parázna önmagadtól,
szabadíts meg Világnagy Tűzmirigy-Önmagadgonosztól! Vérnyálas csókod: emberiség-
rothadás! Sugárközöny csókod: hit-kipusztulás! Világtűrózsa csókod: lét-elpárolgás! Tűzmirigyátok
csókod: közös hervadás! Jaj, mennyi bűn, mennyi gyász-lehetőség, mennyi irtózat-keveredés, mennyi,
mennyi, mennyi kábúlt és garázda árulás, rothadás-csók, világtűz-spermacsók, dögcsók.
Mint kukacos kutyadögök lihegéstelen, sárga, zsírfüsttel-mosolygó kurvaszerelme!
Mint füstből gyúrt, kőhengerrel kiegyenesített, fehér hullakukac-tüskés, lapos
vicsorgáspapíros-kutyakivágás, gyűrt lila indigópapíros-kutyaalakzat: hallgat
a csillagos látomás-éj! A Kozmosz fehér és indigókék hullaféregszövedék-dögkutyateste
a csilingelő, szikrázó, szirénázó, sikító, nyikorgó narancsszivárvány-hátú város
fölött fekszik, ablakom alatt. És az ellapított kutyadögből százezermilliárd
kutyatej nő, pilléres, csillagküllő, körben fölfele-vázasodó semmi-szárszerkezeteken
százezermilliárd sárga mirigyernyő és domború sárga ikra-pénz-derengésük alatt
végtelen narancsszelet izzásvonulat, s ebben a sűrű narancshús fényködizzásanyagban
néha piros pont pulzál, vörös pont villan, újra villan, újra pulzál, s úgy húzódik
tovább, mint pirospontozott hangvonal, mintha pillanatonként tojna piros
petét egy láthatatlan hangbogár, mintha piros tojást tojna futva másodpercenként
az űr-baromfiudvar láthatatlan tyúkja: éjszakai repülőgép. Most vedli le
a világ rémület-kabócabőrét! S a levedlett kabócaing-kitinéjszaka sugárzó
pórusai a csillagok! Most vedli le az űr irgalom-gyíkkakasbőrét, s a lüktetve
levedlett négy hártyacső-ágú szaruselyem-gyíkkakas-kezeslábas-éjszaka fekete
rostháló-szitadrótszobor belső tartályaiból fénypontok, lázvonalak, derengés-szirmok,
tűzcikkely-lihegéslevelek csíráznak ki, mint krumpliból a halványsárga csíraág,
mint krumpliból a csigolyás viaszág, mint krumpliból a halványzöld hosszúszárú
növénygyertyaláng: a csillagok. Most vedli le a gyászt az éjszaka! Most vedlik feketén
a fekete! Szines sugárzás-szövedékhalmaza, mint Dante elrothadt költőköpenye,
Dante elrohadt aranypalástja! A sugárzó világűr most Alighieri Dante éposz-sárga
világmindenség-koponyája. Az irgalmas fényszivacs világmindenség most Johann Cristoph
Friedrich Schiller vigyorgó sárga csonthabgolyó koponyája Johann Wolfgang Goethe
gyászselyemkesztyűs világemberiség hűség-kezében. Költő-koponya Isten felé mutatva!
Költő-koponya költő kezében. Most gomolyog az éj az éjben, mint tűzszikrás
rőzsefüst tűzszikrás rőzsefüstben. Sárgán, pirosan, zölden, lilán, kéken, fehéren pattognak
sercegve a szikrák, szétfröccsenő kévekötelékben, szétbolyongó arany-pávafarok tűzesésben
és füst a füstbe fúrva hömpölygő hódolatát: imbolyog, eresen széterjed, csomósan tántorog,
mintha a szétfoszlásnak megadná magát, tódul önmagából önmagába, éjszaka az éjszakába,
szikrakéve-sorvadáshörgése, mint halhatatlan, aki mégiscsak halandó. Most dült
föl az űrben a tejeskancsó, fölrúgta a világfüggvény-bajszú fekete macska, a doromboló
nyúlánk és falánk pettyezett üresség, s folyik a kozmosztej szálkázva, fürtösen csöpögve,
folyik elnyúlva, mint híg és könnyen lobogó lázas gézszalag, folyik habosan füstölögve
a forró tej, arcomra fröcskölve, arcomra fröcsögve, csecsszopó-mosolyra csöpögve,
mint anyám emlőjéből két ujjal kifejt teje, hogy szebb legyek, csurog bajszos arcomra,
csurog éji arcomra galaxisunk! Most nyalja sárga korpával behintett csillag-
újszülötteit az éjszakai éj, a tehénanya őszi éjszaka, ahogy szülés után a tehén sárga
korpával beszórt hüvelyvéres és magzatmázas, magzatmézes, magzatzsíros borját, fényesre
lenyalja, hosszan és csavarosan kanyaríntva piros mirigyszívacszászló nyelvével
a korpás és nyálas borjútesten, a véres barnafoltos szőke kisborjúszőrön. Most
szórja be fénylő juh-ürülékkel, lángoló kecskebogyóval az üresség boldog fekete mezőit bégetve és
mekegve a birka-sötétség, kecske-homály, s a csillagok, mint bekormozott havon
a birkaganéj, mint kormos hóoldalon a kecskeürülékgolyók. Most hazudnak
a fekete hallgatagok! Most hisznek a fények! Most vizel Zeusz odafönt, isten-
kezében istencsődörcsöve, markába fogja, úgy vizel, habos sárga vizelete füstölögve
elzuhog az űrfeketében, folyik és habzik és csurog: a Tejút! Most fut a Mindenségben
aki fut, és most zuhan el, aki elzuhan. Most boldog, aki boldog a fekete őskovászban,
és most boldog, aki boldogtalan. Most szopják a duzzadt rózsaszín csillagokat
a visongó, tülekvő, lökdösődő fekete remények, a civilizáció sáros és disznószaros
óldeszkáján elheverő göndör fekete űr vastag, eres lukszívű piros csecsbimbóit, mint
sáros és szaros disznóólban elheverő fekete anyakoca rengeteg csecseit a visító,
gyöngéden röffenő, habos-szájú, egymást-löködő, egymásra két mellső lábbal tolongva
és zajongva mászó fekete kismalacok, orruk függőleges parázskorongjában két
habos fekete luk, szőke szempillájuk, mint François Villoné az akasztófán.
S anyjuk nagy lottyadt hasa, mint tálból habosan kifolyt vastag kenyértészta,
amibe piros rózsabimbók dupla szívláncát tűzte a gyerek, s anyjuk feketén
röfög, mint a világűrben döngve oldalt elterülő fekete, sáros és szaros
meztelen ősistenasszony, a százezerbillió emlőcsöcsű, akinek a gégegödörtől
egész az enyves húgyecset-szőrzászlós vaginacimpacsőrig emlők borítják tízszer
dupla sorban mellkasi és hasi előrészét, négykézláb álló teste előbelsejét,
hisz négykézláb állva is üzekszik, mint az anyadisznó, s közben feketén
röfög. Most lövell véres vizet, vastag vérvizenyőt Krisztus szívsebe a fölfeszítő
fekete űrben, mintha sugárban vizelne, ahogy a kancaló vizel, ahogy a tehén
vizel, ahogy hátára dobott szoknyával, térdig-lehúzott bugyival, dérsárga
holdmagányra emelt piros farral állva a részeg asszony vizel, áll szétvetett
lábakkal, kicsit előrehajolva, mintha egy nyitott sír fölé hajolna, ahova a
koporsót éppen leeresztik, s hátrafelé páfrányos gőzölgő arany pálmafát növeszt,
füstölgő aranyikra habfátyol-pávafarkat piros kagylóbelsejű vágat-nyílása.
Most lövi Krisztus szívsebe a Tejútat az űrfeketefénybe. Most mászik
a remény a reményre. A reménytelenség a reménytelenségre most mászik.
Most izzad egymást lábbal és karral ölelve az emberteremtő kettős gyönyörűség! Most árúlja
el a hűséget a hűség! Most alszik egymásba omolva a szerelem és kényszerűség!
Most ásítoznak a csillaghalottak és most ásítoznak az emberhalottak! A bűn most növekszik! És
most lesz az egyik a másik. És most lesz a másik az egyik! Most olvadnak
robbanva forrva össze az erők, hatalmak, mértanok, vonzások, taszítások,
mámorok, függvények, bizalmak, bizalmatlanságok, izzások, csókok,
hüvelyek, hüvelytöltelékek, gömbtisztaságok, vonalhimnuszok, terek,
a közönyösök most se lesznek közönytelenek, az ősidő vére most zuhog!
Szívem most játszik a kéjjel. Szívem most üzekszik a szenvedéllyel. Szívem most
üt nagyobbat, mint a nagyharang. Hallom, ahogy a fényszáraz-fényárva kozmosz-
sötétet üti hatalmas bronzharangnyelv-világlódulása, hogy szinte vele lódulok
az űr végtelen szivébe lengve! Az este harangozik a szivemmel. Szivemmel
az éjszaka harangoz. Most ütődik az űr a hanghoz. És most üti a hang az örök ébrenlét fekete kozmosz
kék lánghabörvény, piros sugárpontszivacstüdő állapotaihoz szivét. Most zuhan vissza
virrasztó szivembe a harangárnyék sűrű fény. Most a Mindenség Harangja vagyok én, a Mindenség
Harangja most szivem. A Sejtelem lóg himbálva szivem harangkötelén, a
Selyemsejtelem szívem ősharangkötelén. Mint gyermek, aki harangozik. Mint
gyermek, aki a nagyharangot húzza. S a vastag harangkötél a gyermeket fölhúzza
a lukas harangtorony-mennyezetig, s az föl-le, föl le száll a kötéllel,
amibe kapaszkodik, mint szőke nyálselyem kötelén fut fölfele a pók, mint szőke
selyemnyál kötelén a pók lefelé ereszkedik. Most szivem a Mindenség Boldog
Harangja! Szivem harangkötelét a Titok rángatja, kis izzadt piros tenyerekkel,
mint gyermekkoromban én a harangkötelet, a nagyharang szőke kötelét. Most
szívem ünnepet mond, mint a húsvétvasárnapi nagyharang. Az űrbe lódúl
most szívem, s a mellkasomba visszahull. Úgy fáj, hogy szinte meghalok!
Úgy fáj e harangozás! Úgy fáj, hogy szinte meghalok! Ütő szivemmel most
az ősi-ősi űr megmaradásfekete csillagkása-őskoszorú szétritkulás kötegeibe
lódulok, s ráragadnak a Teremtés Tűzköpete őstérfeketébe lengve
zuhanó boldog nagyharang-szivemre a fényragacs-héjú, sugárzásragacs
szines hőenyvgolyó égitestek, mint éjszakába zuhanó autó üveglap szélvédőjére
az éjszakai vonuló bogarak, elkenődnek ott, elpukkannak, mészlánggá
durrannak, mint a madárfos, az autó-ablaküvegen, foszforos világoszöld testtakony,
zöld lekvárpaca szívharangom üvegoldala, mint mázolás után a zöld festék zöld
pacái, pöttyei a padlón, mintha zöld bagót rágó cigány köpött volna zöld bagónyálat
az üvegre, szivemre csillagenyv eres vérszálait, zöld foszláspálcikáit a haranghívó
űréjszaka-este, harang-szivemhez csapódó csillagrovarvonulás temetője lett
szivem! A csillagok hosszú csápja, fej-bajsza szívemre ragadva, mint megüvegesedett
villámrepedés, s az égistestek szárnya barna selyempapír-legyezőtoll, négylevelű hosszú
barna selyempapír-lóhere, s a szárnyak függőlegesen egyenesen lécezettek, hosszában
vízszintesen bordázottak, s a hosszú sűrű keskeny bordalécek szüneteiben barna
vékony hártyavályúk, s a szárnybordalécek barna rácsozatában a szárnyhártya barna
selyempapírja, mint úszóhártyák békaujjak között! Szemük elkent barna
szamóca, külön-külön kis elkent barna enyvgolyók az összetett szem kitört facettapontjai, vagy
mintha kis drótszitában nyálas enyvgolyók halmaza lenne, csomós golyókupacként
nedvezve: a kitinszitakeretes szemek, s összetört kis drótkosárcsengők: szájszerveik! Csillagok temetője
lett világűrbe ütő boldog szivem. A boldogság így csinál halált! A szivem így még sose
fájt! Ó, tömeggyilkos boldog szívem! A boldogság a halál megszülője? A boldogság
a halál temetője? Boldog gyilkos szivem az űrbe lódul, és mellkasomba zengve
visszahull! És ahol jártam: ott tearózsák. Kövér babarózsafák, mint állva szendergő
nehéz muraközi lovak. Fölvirágzott sörényű nehéz söröslovak. Rózsával
befont sörényű, tüdőszín rózsakoszorúval megkoronázott fejű kövér
söröslovak. Ifjúságom lovai! Rézveretes lószerszámmal: a fény hideg címereivel! És
térdeplő lovak. S a térdeplő ló vizet iszik a sárból. Sarat szürcsöl habos, puha, fekete szájjal.
És kitömött madarak az ablakokban. Fekete gémek, fehér sirályok, ágaskodó szétterített
szárnnyal, hosszúnyakú krétagolyóként előreálló fejjel, fehér tollkoszorúba ültetett barna
üvegszemekkel. Most van az éjszaka csillagcsődör-nyála. Most van az emlékezés
éjszakája. Még nem volt ehhez hasonló. Rózsát és mazsolát ettem aranyvödörből,
mint a táltosló, s rá pávatejet ittam, ikrás sűrű mézet Isten arany-szemgödréből.
Mert kivette egyik szemét az Isten, hogy italomnak aranyvödre legyen. Galambbá
varázsoltál egyszer Átok: fejembe üvegfejű gombostűt szúrtál, azt vakartam mindig
kis kék galambkörmeimmel. S ki vette észre azt a tűt fejemben? A fejembe tövig szúrt
gombostűt? Fekete bozontom tövén a csöpp rubingolyót? Te? Igen, te! Igen, te!
Akkor is éjszaka volt. Melléd leszálltam. Piros galamblábaimmal fejemet
vakartam. Te húztad ki azt az átok-tűt fejemből. Azt a bénaság-tűt énekemből.
S galambból emberré vedlettem végre. Emlékszel arra az éjre? Ahol már te voltál!
Kezedben szikrázott a tű a téli éjszakában. Kis vércsöpp buggyant a tűszúrás-koponyasebből.
És elhitted akkor életemet. És elhitted akkor énekemet. Egymással lettünk tavasszá.
Tavasszá a téli éj szakában. Hallgasd szivem kozmikus harangütését! Füled az űrre tedd!
A Mindenség mosolya vagy! Szivem haranghívása! Te: háromszor Hármas-Oltár!
Ó, ártatlan tömeggyilkos boldog szivem! Ó, csillagütés boldog harangozásom! Ó, csillagzúzás boldog
szivharang-lódulásom! Ó, a Kozmosz vérpettyes fekete szivébe zúduló szívdobbanásom!
Ó, szívzuhanás-harangozás! Ó, boldog szívütés-harangpillanat! Óriás piros haranglódulás!
A boldog szív így öl, ilyen harangütéssel? A boldogság így pusztít csillagboldogokat?
A boldogság így halál? Az öl, aki boldogan szabad? A boldog mindíg mások gyilkosa?
Harangütés-szivem összetöri a boldogtalan csillagokat? Az boldog, aki öl? Aki
öl öntudatlanút? Ahogy a rohanó autóüveg összetöri a vérlázas éjalkonyi, a barnán
nászboldog zöldarany alkonyéji nászvonuló szárnyas rovarokat? Mért öl, aki boldog?
Mért öl, aki boldogan rohan? Mért öl a boldog szívzúdulás, piros űrbe-harangozás?
Az öl, aki boldog? Mért kell szivemnek öldökölni? Űrbe-lóduló fájdalmas boldog
szivem, mért gyilkoltad meg a csillagokat? Éji harangütés-szivemhez csapódó égitestek,
harangozásommal titeket agyonütlek. Mért törtök össze szivemen fényhalál rovarok,
nagybajszú, rovarcsáptollú rovar-égitestek? Széttört bőrötök, szivem ütésoldalán
véres mészlángfoszláspacává, zöld foszláspamutfoszforlángszivacstollá zúzott
törékeny és hiszékeny kicsi állatgépszerkezet-üvegnyáltestek, barna golyócsokor-szivacsrózsa
foszladék-szemetek, kettős barna pihegejzir-páfránytornyú páncélos szívcsomó fejetek,
hártyás recegerendalegyező szárnyatok, hat barna vékony drótszál csuklós gólyalábatok
véres és halott habarcsmaradékát késsel kaparom le öntudatlan gyilkos boldog
ütőszivem piros harangoldaláról, a fényporcelánt, a sugárzáscementet, a láz-
zománcot, a kőragacs hártyaszivárványt, a halállá összetört virághullás életösszességet.
Ne legyen boldog szivem a boldogtalan mindenséghalottak boldog temetője! Ne
legyen kozmikus szivütésem az égitestgyilkosság boldog gyilkolás-földje! Ne legyek
halál-emlékű halál-emlékezetes! Mosd tisztára öntudatlan gyilkos szivem ütő-hatalmát:
Asszony! Szivem csak ütött, ölni nem akart! Szivem csak fájva vert, nem akart öldökölni!
Szivem csak fáj! Úgy üt, hogy fáj! És mit tehet arról fájva ütő szivem, hogy halálra zúzza,
aki hozzácsapódik? Sikáld haláltalanná mindenség-harangozó fájdalmas boldog szivemet,
haláltalanná sikáld gyors, pontos kezeiddel Asszony, tisztítsd meg szivemet a haláltól,
boldog gyilkos szivem hatalmas harangbőrét, szikrázó páncélos hártyaoldalát! Csókkal,
szivaccsal, sárga gyökérkefével, tested párás tiszta bőrével, emlőid forró dörzsölés-
ünnepével, szőke hajaddal sikáld le szivem! És töröld le forró fehér vászonlepedővel,
töröld le megtisztító csóknyálaiddal mosott szivemet, töröld le haláltól-tiszta
haláltalan ártatlan szivemet, töröld le mosolyoddal, ahogy a megfürdetett gyermeket
nevetve minden este, ne úgy ahogy a lemosott halottat még a halálágyon, még,
a ravatal előtt a halál-ágyon, ahogy a halottak törzsét, arcát, kezét, nemiszervét,
lábát ecetbe mártott, ecetes vízbe mártogatott törülközővel lassan, ne úgy, mint
a keresztről-levett Jézus megtöretett testét olajkenőcsös ronggyal, mézillatú szivaccsal,
töröld le haláltól megtisztított boldog szivemet, ne úgy, mint a halott Isten-Jézus
testét, arcát, szűz nemiszervét a szerelmes asszony, a véres tagot és véres tagokat,
a véres viaszmosolyt, az ejakulátum-mézes heréket, a vérhálógolyó-szemhéjakat,
töröld le tiszta szivem szőke hajaddal, töröld le őszöm a tavasszal, virágcsönd
tavaszoddal töröld le őszöm harangmosolyát, s öltöztess engem a hitedbe.
Hitedbe, mint arany-ingbe. Hitedbe, mint aranyruhába. Ahogy az izzás a csillagokat!
Ó, rég meghalt, aki hártyás nagyhajú csontvázkupaccá akart sorssal szidalmazni engem,
mint Fényátokskizofréntündérkirálynő, a Halottak Skizoid Rózsaasszony Fejedelme
a Világmegváltó Táltoslovat, s ott hevertem, mint vízbehullott kaszáspók, mint
vízbehullott kaszáspók hevertem a Hallgatás Mágnesvas Szívszigetéhez ragadva,
mint mágnespatkóra szívott összevissza-kúsza fényvonalösszesség gombostűkazal,
mint kaszáspók a vízben: többágú háromszögletes drótcsillagkévékké, merev, vékony
drótpókhálóvá, forgó drótvázkörhintává, küllős drótszál-lánchintává csuklósan
háromszögletűre összehajtogatott collstokok dróthalmaz-csillagcsontvázaként
lebeg és forog, mint kinyitott selyemvászonbőrtelen esernyőváz, úgy feküdtem én
ráragadva a Némaság Szívalakú Mágnesvasára, mint gombostűk kazaltornya
golyófejjel, tűheggyel, laposan, ferdén fölágaskodva, függőlegesen és vízszintesen, oldalt
és hanyatt egymást-mágnesezetten egymáshoz szálkásan kupackazlasan ragadva
szabómester mágnesvasán, mint gombostűk kazla patkóalakú vastag mágnesen!
Úgy feküdtem szárazon, gyöngén nagyhajú hártyás csontkupaccá omolva, mint
az elátkozott táltosló! De az a kisfiú, az a feketeszemű fekete kisfiú, az a szitakötőszemű
gyászkönnyű kisfiú, akinek mindig repülés volt az álma, az a kisfiú visszajött mosolyogva
a múlt-időből, kupakosra összecsukott két piros tenyerében rózsaszirmot hozott és erős
mazsolát hozott, s néma szőrös táltos-ajkam elé tette a rózsasziromkazlat, a zsíros
barna mazsolakupacot, s én nagy szemekkel sírtam, mint a szúnyog, a rózsaszirmot
megettem, a mazsolát megettem, s az a fekete kisfiú megkérte az Istent: egyik szemét
vegye ki szemüregéből, ahogy az üvegszemű ember esténként megteszi, kiveszi átmelegedett
szemgolyó-protézisét, megkérte az Istent, akit alig ismert: vegye ki egyik szemét, hogy
az üres szemgödör, az istenszem eres véraranyvödör szőrös táltos-szomjam
ős-itatóvödre legyen, s a mindenség pávaházából odaterelte a nőcsillagpávákat,
pávacsillagkancanőket, pávateheneket, csillagpávaszamárkancákat, bivalypávákat,
csillagpávatevekancákat, odaterelte Isten véres arany-szemgödréhez, odaterelte mind
a fényt, a lángot, az izzást, parázslást, odaterelte a pávanyájat, pávacsordát, pávaménest,
mint amikor a juhász hazatereli a nyájat, kanász a csordát, kisgyerek a tóról kis szőke
raffiazászlós fűzfaostorral a gágogó buta libákat, s megfejte a fehér fényt, megfejte
a kék lángot, megfejte a vörös izzást, megfejte a lilasárga parázslást, ahogy a kecskéket,
teheneket, juhokat, bivalyokat, tevéket, kancákat, szamárasszonyokat fejik, kis piros
markába fogva az eres tőgycsöcsöket, a fény, az izzás, a láng, a parázslás eres rózsaszín
tőgycsöcseit, a tőgycsövek bimbóit nyomva, néha ököllel a csillagok fénymohos,
érfutású szőke tőgyébe döfve föl gyors ököllel, fejve húzva a csöcsöket, mint
nyúlánk gumirózsákat, rózsapiros csigaszarvakat, a tőgycsigaház bimbós szemeit,
és surrogva, spriccelve, zubogva, zenélve, fehér habbuborékokat szülve szálazott
a csillagtej az Isten aranyér-vödör, mirigybarlang szemgödrébe, s én néztem,
ahogy zengve szálazik a tej, mint folyékony kemény fehér pamutfonál, s bánattá
aszalt fekete fejemet a tejjel-habzó arany-szemgödör vödörkútjába mártva,
nem is szájammal, egész fejemmel ittam a megváltó boldog mindenségtejet!
A Halál-Mágneserőt legyőztem! Eleresztett a Halál-Ragasztás! Magamat eloldottam
a Halálos Szívás-ragacstól! A Mágneserőenyv Halálszív-Vonzását visszalöktem,
a Mágnescsók Táltosrohasztó Bilincsvasát taszítva visszaziláltam a halálba,
az Erőragacs-Szívásvaskorongot erős lábaimmal visszatoltam a halhatatlanságba!
S röpűltem, csillagtejen táplált Új Erős! A Mindenséget beröpködtem én! A
Mindenség összes ismert és ismeretlen térségeit, s láttam, nekem minden csillag
oly ismerős, még a tizennégymilliárd évidő-mögött 2 milliárd évvel keletkezett
is, még az ősrobbanás után 4,1 milliárd évvel keletkezett is, még az ősrobbanás
után 10,3 milliárd évvel összezsugorodó, összeomolva összezsugorodó csillagok közti
gázfelhőben megszülető ős-Nap is, mert minden ismerős, ami dereng lazán, puhán,
fehéren, vagy fénylik keményen, vagy lángol kövéren, vagy izzik fénysötéten, tudtam,
az őscsillagokkal vagyok egyidős, a legősibb ős-őscsillag is egyidős velem, az őselem, az
elemi részecskék kialakulása, az ősvilágegyetem sugárzása, a gázok sűrűsödése az
ősgázsűrűsödés szétfolyása, az ősgázritkulás újjongása, a fény születése, fény magánya,
a világegyetem átvilágosodása, mikor átlátszóvá lesz a világegyetem, a kvazárok
látomása, a II. populáció, a I. populáció boldog lázadása és minden más kozmikus
elem, kozmikus veszteség és kozmikus türelem ismerős nekem, mert egyidős velem,
mert velük vagyok egyidős, velük ujjong bennem a szerelem, mert a Kozmosz az
más, mint a szerelem ágyéktódulása, szívkopogása, agyvirágzása, mert a Kozmosz
maga a Virágzó Boldog Megtestesülő Végtelen Titkos Szerelem Okos Teljessége!
Egy velem, s én egy vagyok vele. S ha meghalok: meghal velem, s ha ő meghal: én
meghalok vele! Ez az egy-azonosság kettősünk egy-mindene! Ó, Kozmosz-Költemény!
Te írtál engem ősfüzetedbe s téged én írtalak halandó szív-füzetembe! S úgy
vagyunk, hogy én-vagyok-te-vagy, s te-vagy-én-vagyok! Ó, legboldogabb Egyszerre-
Állapot! Röpülök most is, szivemben Ős-Titok. Köröttem megfejt csillag-asszonyok.
Az az Átoktündérasszony rég halott! Az a ráncos-arcú, ráncos-tekintetű, ráncos-szívű,
ránctalan-testű kicsi Tündérátokzokogás régen elrohadt már. Sárga őrületkönnye
belerohadt a sárga földbe, elrohadtak a Skizofrén Rózsagyémánt sárga szirmai.
Kis barna kontya óriás penészpók a földben. Barna penészpók sárga csonthólyagon.
Barna szeme körűl a ráncok páfránylevele, páfránycsók sárga csipkekoszorúja sárga
sárrá olvadt, s földbe olvadt halhatatlan csöpp átok-keze! Rózsagyémántrothadása
vérző seb egy földalatti Krisztuscsillagon. Gyémántrohadás rózsalángja Krisztus halott
szivének sebváladéka, Jézus halott vesszőnyálazása, Mária könnyhullása csontvázmosolya.
Azt a piros üvegfejű gombostűt ő szúrta agyamba. Azt a gombostűt ő szúrta koponyámba.
Ő varázsolt halálgalambbá engem. Mert az voltam, amíg a gombostű ott volt a fejemben.
Agyam közepéig szúrva! S az a gombostű, mint az elmúlás tengelye, tűkristály-varázserő.
Átváltoztató tű-hatalom. Gombostű-ellenforradalom! A halál ellenforradalma
költőszivem ellen! És én, az átváltozott, csak kapargattam kis piros pikkelyes ágacskacsokor
galamblábammal, kis sárga istenkekesztyű-galambkörmeimmel koponyám fürtös fekete
búbtetején a csöpp piros üvegkoponyát. Mert tövig szúrta fejembe a gombostűt a
Csöpp Ráncos Varázsló, s én csak kapartam, én csak vakartam fürtös fekete fejemet,
mert az a tű agyamban nagyon viszketett és nagyon viszketett a szúrás fejemben!
És nem váltott meg engem sors, asszony, csillag, szesz, mámor, kurválkodás, depresszió,
gond, halhatatlan és halandó, és Jézus nem nézett rám könnyes keserű szemével.
Szelíd keselyűgalamb voltam én és babráltam a késsel, sakkoztam a csillagokkal,
ők a fehérek voltak, én a fekete, s Pegazus-huszárom a Mindenség-sakktábláról
az Isten leütötte. És álltam a télben, fehér a feketében. S nem hagyták eltemetnem,
akit eltemetni nekem kellett volna! Csak néztem a nyitott koporsóra: megfagyott
mézből faragott nagycsőrű karvalyszobor feküdt ott világoskék bársonyruhában. Pikkelyes
aranyfácán hanyatt, kék zománcdolmányban. Átderengő sárga viaszüveg-páva,
hosszú kakascsőre: sárgarépahorgony. Viszketett agyamban a tű, viszketett a tű
fejemben. Mint háborúban a tetű. A széles haláldoboz párnáján aranytoboz.
Arany-sziromlevélcsokorág aranylevélpikkelypusztaság, borostyánkő-csőrű ősz rigó.
Megőszűlt halott feketerigó. Ő is az volt. Sárga csöndkristály címermadár, kis kék,
egymásra hajlott karomkezekkel, hullahalottan, hanyatt. Őt elvitték. Halála itt maradt.
Mit törődött ő az ittlevéssel? Mit törődtek velem, akik úgy hagytak itt engem, hogy már
nem tudtak szeretni! Vagy már nem is akartak. Elmentek halottnak. Magyarnak,
nem-magyarnak! S én úgy játszottam a szenvedéssel, ahogy gyerek játszik a késsel,
mert nem tudja, hogy megvághatja magát, szívét szúrhatja meg vele, szemét szúrhatja
ki vele, hogy szeme kifolyik, mint föltört tojásból a tojásfehérje, s ártatlan kis
szívéből, gyermektüdejéből úgy lő ki a vére, mint a golyóval meglőtt szelíd vadakból.
Őzekből, szarvasokból, nyulakból, vadmadarakból, rikácsolókból, éneklőkből.
S akkor te kijöttél az Időből! Oly egyszerűen, ahogy egy ajtót kinyitnak, benyitottál
a sötét nehéz fénybe, szivembe szúrtad kék szemed, mint injekcióstűt vastag,
kemény, belsőkönyök fölötti véredénybe, és fehérbundás narancsszínű hosszú
bőrkabátod szinte lángolt, kabátod levetted, s szomorú szemeddel azt mondtad:
ne mondjam, pedig akkor még nem veled voltam gondban, de a szarvashálóként
rámhulló halállal. Abban hömpölyögtem dörögve, hiszen még nem legyőzve!
A galambhálóként rámhulló halállal viaskodtam, s tudtam, mi lenne, ha a háló győzne!
Fehér kötése minden szála, rácsa, rácsozata rámragadt, mint gyöngykötélcsillagával
pikkelyes, vagy símabőrü áldozatára a ragadozó rózsanarancs polip, lüktetve vonaglott
rajtam a halálpolip kötélrácshalmaz fehér fonadékzuhataga. Csillagszáraz
tengermélyi éj volt. A láthatatlan rácshalmaz-kötéldobozban sorsom szorongott.
Nem láthattad, hisz belűl volt a rácsháló is, meg a halál is, s barna mosolyom,
mint szemgolyóban az írisz. S képzelet-kezed fejemre tetted, mint V. P. szokta
régen, s ujjaid megtudták hajszálaim között a csöpp rubintgolyót. A gombostűfejet.
Márciustéli száraz csillagéjszaka volt. Galamb, mondtam, emberhangon, fáj az!
Gombostű a galamb fejében! S a gombostűt gyorsan kihúztad agyamból.
S költő lett újra az embergalambból. Nézted a piros koponyacsont-pontlukat
tollas fekete hajszálaim között. Pici vércsillag buggyant a száraz koponyapontlékből.
Te emberalakot láttál. Nem szóltam. Pedig galambból emberré visszavarázsolódtam.
És sírcsontszáraz csillagok zuhogtak ki az űrtérkopár, fagypor-szagú március-éjből.
Megváltottál! Megváltottalak. És ezt a megváltó keresztény Isten se tehette volna jobban!
A márciusi fagy a száraz földet ette. A csillagok mint jáspiskutyák ugattak a dögveremben.
Megváltottalak! Megváltottál! És ezt a megváltó keresztény Isten se tehette volna szebben!
Poros volt a fagyrágta föld, mintha ólomport, cementlisztet hörgött volna rá a márciusi
éj, mintha száraz fekete csöndet okádott volna rá minden szikrázó ásványkutya
a fagyfekete űrből, mintha a nagylángú sárga néma csillagsebek vasporszürke
halál-lisztet folyattak volna a koporsószagú éji földre zokogva, s folyt az űr
pislogva-dadogó sebcsillagaiból a lisztes halálürülék, ahogy több helyen kipukkadt,
összevissza-kilukadt barna cementes-zsákokból a cementpor folyik és ott
álltunk még-nem-tudottan-tudottan, már-tudottan-nem-tudottan
a márciusközépi fagy-éj csillagőrölet-gyászlángporában, télikabátban, szerelmesen.
Cipőnkön csillagpor, vaspor, ólompor, halálpor, mint a holdjáró űrhajósok cipőjén.
És csillagüzenet-szemünkben egymást-tükrözve álltunk, mint szkafandersisak széles
üvegarcában az űrhajósok, ahogy álltak a Holdon, vagy léptek lebegve szögletesen.
A Holdcsönd Égitestjén álltunk, lila halálporban, kis kaszáspók űrgépszerkezettel
leszállt szerelmesek, s a lencsetalpú póklábas megégett könnyű szerkezetgép
hosszú magas kaszáspók-árnya kúszán keresztben berácsozta szelvényes, hernyós,
oxigén-hátpalack tüdejű haláltól-védőruhánk emberalakú léghajó-szívütését.
És én már kimondtam. S te visszaszóltál hetykén, könnyedén, nem-győzedelmesen.
Mert nem tudták a fagyban-béna házak, s nem tudták az éji fagyban ázó sárga,
piros, kék, zöld, lila neonvonalak, nem tudta a szines higanygőzvirágzás-fényplakát-
emberalak, sem a derengés-lisztport könnyező pontlánctódulat kettős lámpafények
nem tudták visszaszületett gyönyörű vad hatalmamat, hitemet még nem tudtad te sem!
Nem tudtad, hogy embert fogsz szeretni. Nem tudtad, hogy embered vagyok már, nem
tudtad, hogy aki elvarázsolt, annak szivemben van a sírhelye, nem tudtad, hogy akit
eltemettem a földben is émelyeg helyettem, ott dacol a földmélyben rekedten, két vékony
összeragadt rúzshullámocska-szája kegyetlen-kopáran összezárva, mintha lépviasz-
sárga szentírás-mézagyagtábla puha lemezalján tokjából kicsavart kutyapénisz-
rúzsrudacskával gyerek húzna kettős összeragadt lila hullámvonalat, s a hullalila
hullámvonalak recések, mert húsukban a gyerek-ujjlenyomat, a göndör és gyűrűs és
vékony bőrlécek pajzs-csókja, negatív pókhálókosara, örvényes lécrózsa-könnye.
Nem tudtad, hogy a halottnak nincs föltámadása! Akit én temettem: örökre földbe
tettem, akit eltemettem, azt én eltemettem, annak a halottnak nincs föltámadása, annak
a halottnak végső föld a földje, annak a halottnak sorsom bezárt ajtó, annak
a halottnak: létem csak koporsó, kristálykoporsó, abban fekszik, s gyöngéd súlyát
lemérte a nemlét, s kinyújtott selyemharisnyás lábai, összekulcsolt gyűrűtlen kezei
a sugárzó kis kristályládában, mint penészes kis tündérvirágok, mint fénymohás
átokgyopártollak, s szétvagdosott teste fekete ruhában, mint véres gyerekrajz, piros
zsírkrétával sárga keménypapírra kaszabolva, vastag, forradatlan, lilakék
vágásvonalakkal hasítva, s teste mintha piros madarak piros tollcsokra lobogna
fagyottan, s ez a halál-gyermekrajz fekete tintával összemaszatolva, feketére kenve,
mintha egy leforrázott, kopasz, késsel-fölvagdosott galambot befestettek volna fekete
tustintába mártott fekete ecsettel, kis tört nyakán piros tintaceruzavonalkör és
penészes pici ágyékszőr-pókja alatt a fagyott halálvizelet, mint szétnyílt, legyezős
tükör, mint tükörlegyező szétnyitva, ezüstlegyező tükörcsáp-cserebogárnyitottan,
s kis tört nyakán a piros tintaceruzavonalkör, mint galambok kék lábán a piros
fémgyűrű, mint kék madarak nyakán a piros tollpihe-nyakörv, vörös tollgyűrű.
Barna gyopárkönny szigetcsók ágyékszőrén nagy, tetőtlen réz-kávésdoboz, a Csöpp
Varázslótündérátokszivárványgyűlöletasszony varródoboza az, benne ezüstgyűszű,
kis fényes pontlukacs-kalap, mindenféle szines cérna, barna fagomba-stoppolófa,
gombok, tűk, pamutszálak, kisebb és nagyobb ollók, és összevissza-kúszán tízezer
üvegfejű gombostű! Az elvarázslás-tűk! Az átok-gombostűk! Az átváltoztató
gombostű-ítéletek! A tűtéboly-szúráspillanatok! A gombostű-varázslatfémek!
Fémszárú üvegvirágok! Halott hatalma eltemetett halál-eszközei. Hatalomtalanok.
Hatalomtalanok, mert halhatatlanok! Halhatatlanok, mert nincsen már hatalmuk!
Nincs már varázshatalmuk! Nincs már élethatalmuk! Nincs már halálhatalmuk.
Ott száradnak a kristálydobozban egy rézdobozban, ott szárad a vak varázstűkazal,
ott szárad, mint könnytelen tűkristálykazal, mint koporsóra dobott virágok a földben,
mint-koporsóra dobott virágok a sírban, mint sírdombra dobott virágszálak kazla,
ott szárad és már mirevaló? A kéz, ami velük szúrna, régen elrohadt! A kéz
ami döfne velük: már nem is pillanat. A kéz, ami átkot szúrna: csontkapor zöld
kukackesztyűben, csont-krisztustövis fehér szalonnabogár-kesztyűben, csont-kóróvirág
sárga hullatajték-kesztyűben, a kéz, ami varázs-szúrásra szépült, foszladtan és
apadtan fekszik, mint kertben a halott feketerigó. Halálpelyheit fújja a földalatti
lobogástalan szél. Mintha a világegyetem összedűlt szines csillagkazla volna: a kis
halott száradó fénykopár ágyékszőr-füstcsillagán az a gombostűkazal a rézdobozban.
Akit eltemettem: tudja, jobb, ha ott van. Akit eltemettem: el van az temetve! Akit
eltemettem: gyűlöletét vedli, mint a gyík a bőrét. S vak gyűlölet-bőre, halállal-levedlett,
a Halál fekete kisujjára akasztva, mint levetett ruha egy falbavert szögre. Lóg a
pikkelyanyag-hártyaingruha a Halál fekete kisujján lengve, mint ablakon át lelőtt
cigány kisujján, a fekete horgon a sárga hegedűvonó. Vérzik a fekete csönd szívsebe,
vére szétfolyik a kocsmaszobában, vére álló testén hínárosan lefolyva, vére mint
a hajnal az éjfeketéből, kifolyik pirosan fekete testéből, s lila vértőrök a
fekete olajospadlón, mint lehullott őszi ecetfalevelek. Ősmadár piros őstollai!
S csillagzó új bőrbe öltözik a halott, akit én temettem: a világmindenség nő annak
testére, mint új gyíkbőr. Gyémánthártya kézkesztyűs-lábkesztyűs, fejzsák-álarcos
öröklét-kezeslábas. Mert akit elhagytam, annak meg kell halni! Mert aki elhagyott
sorsa a halál lesz! Mert akit elhagytam, azt a halál várja. Mert aki elhagyott:
meghal mindörökre! Aki elhagy engem, az a világegyetembe öltözik halottan! Aki
pedig azt meg merte tenni, hogy nem akart szeretni: halott lesz, halott, csillagtalan.
Meghal, aki gyáva volt szeretni engem. Aki szeretni gyáva volt: halott lesz!
S akit én elhagytam, mert mást nem tehettem, hiszen nem akartam, hiszen azt
akartam, akit én elhagytam: meghal és halott lesz! Aki nem akart hű lenni a
szivemhez, aki nem akart hű lenni a hitemhez, aki gyönge gőgjét csókolta
cseréppel, az már a halállal se tud veszekedni, az már a halállal se tud üzekedni!
Annak keze: Halottak napja! Annak szeme: Halottak napja! Annak szíve: Halottak
napja! Ágyéka annak: Halottak napja! A világmindenségegész égő gyertyamilliárd-
sírásos Halottak napja ő! Fölgyújtott temető! Fölgyújtott Kozmosz-temető!
Kristálykoporsó lebeg a fekete örökidőben, mint egy üveghattyú, mint üveg-csikóhal,
mint üveg-csikókályha, s elvirágzott már a halál a kicsi nőben, szalmagomollyal.
S az üvegcsikóhal-üveghattyú-üvegcsikókályha nő-halálidőben a mindenség tűzvész-árnya,
mintha az a véres árnyék: szíve lenne! S csókvágya már sárga kukacrózsa, csókharapás-
vére sárliliom-ajándék, csóknyál-lüktetése, mint az önakasztott sárga vizelete,
kis pecsét-tócsája alatta a földön, cipőtlen, selyemharisnyás combjain, lábszárán
lábfején lefolyva, bugyiján átfolyva, mintha az a légben lengő kis akasztott égő gyertya
volna, s gyűrűs kis kezei parfümös zsebkendőt hullatva lobognak, csipkés gyertyalángok.
És a Nincs van ott a kristálykoporsóban, mint a szikrázó száraz levegő üvegből
fújt hártyacsöndcsikóban, a Nem-emlékezet, mint átlátszó műanyag óratokban
szétszedett, s visszadobált szerkezet, csavar, rugó, fogaskerék, háromág-küllős lendkerék,
csap, tengely, csöpp fűrészkorong, mindenféle hajdan egymást-bzztató, egymást-folytató dolog,
összedolgozó most külön-külön darab, a Volt-akarat: Most-már-nem akarat
fémárvaság-alkatrészei. Ó, te összevagdosott Tündér, fölvagdosott Varázsló-Asszony, ó, te szétnyiszált,
szétfűrészelt, kibelezett, lefűrészelt-koponyatetőjű Szigorszégyen-Gyűlöletszerelmes,
akinek nagyhajú koponyabuborékját visszatették a fejre, s a piros filctollgyűrű
vágásvonalat elfödték ragasztóval rátapasztott hajakkal, s hosszában fölvágott
tested szétfeszített büdös üregébe visszadobálták a kitépett gyomrot, szivet, beleket,
veséket, a lemezesen szétvagdosott tüdőket, a kicibált májat, a gumikesztyűs
ujjak közt megfejt húgyhólyagot, ahogy a piaci árus a mérlegről a rózsakrumplit
a faládába piros kezekkel visszadobálja télen, akinek üveglemezvékonyságúra fölszeletelt
agyát, a sárga lemezrózsaikrakocsonyát visszatömték az érhártyás, idegpáfrányos
koponyaüregbe, ahogy a böllér tömi disznóöléskor a disznósajt sóval és paprikával
összegyúrt főtt piros anyagát, a szeletekre, csíkokra, kockákra összevagdosott húst,
porcogót, füleket, bőröket a disznógyomorba, disznóhúgyhólyagba piros paprikazsíros
kezekkel, véres és zsíros fehér henteskötényben, s szétvagdosott tested
össze se varrták vastag sárga műanyagfonállal, csak úgy maradt az, mint rongyosládában
a sárga, piros rongyok, mint piros krétával összevonalazott meztelen kirakati bábú,
mint fölboncolt csirke nylontasakban az üvegszekrény-hűtődobozban,
sárga mirigyszív segge fölött, széttárt combjai között a belső szervek visszatömve
a hártyás és zimankós, zuzmarás testüregbe, a sárgapíros halálkehelybe gyors
kézzel kitépett s megtisztitott belső szervei, ó, te szétnyiszált Átokangyal! Mit
akarsz te? Csókot, kegyelmet, bűnt, rimánkodást? És most már hiába kérdezed: mért adtad meg magad,
miért nem adtad meg magad? Hiába! Hiába! Hiába! Aki így adja el magát:
az az árva! Az a gyáva! Nem az, aki kibírja s megmarad. Elhiszed? Nem ünneplem a
legyőzötteket! Azt nem lehet! Nem csókolom annak a könnyét, aki hagyta,
hogy legyőzzék! Pedig győzni ő akart. S azt hitte, amit tesz: elég az istenihez, elég a
üdvözüléshez, megmaradáshoz! Nem az a bátor, aki megátkoz, s nem az a gyáva,
aki nem-átkoz! Az a bátor, aki szeretni tud, aki szeretni hisz, aki szeretni mer!
Csókjával, gyönyörével. Nem könnyeivel! A könnyek: a halottak győzelme csak!
De ne higgy a halottnak! Ne higgyetek a halottnak. A halottak könnye: halál!
A halottak könnye csak hullából kiszivárgó sós folyadék, a meglazúlt könnyzacskó,
a föllazúlt könnycsatorna üríti ki a könnyponton folyékony hamis tüzét! A
halottak könnye nem a lét, de valami más, csak zavaros nedvkifolyás, szemvizelés.
A halottak könnye: csalásnak is kevés! A halottak könnye fölrepedt szemcsücsök,
szemhéjcsőrbelső büdös vizelet, piros sarlókaréjok húsból kinőtt szagos vízvirága. Szemvizelet.
A gyűlölet utolsó folyékony csíra-ága. Ne csókold a halottak könnyét! Hiába!
Ó, Te, Március Arany-ága, Szőke Szelíd Sorsarany-Virágzás, Lobogó Aranypálma-
Zászló, Hitem Új Ifjúsága, Szomjúságom Szőke Világszárnya, Csillagmosoly
Aranypalástból, Barkaszentelés Tavaszkezdet-lángból, Új Énekem Arany-
csigolyaága, Arany-Igen a Csillaggyász-Éjszakában, Megfeszített Ifjú
Virágzás, az Elhagyás Bűnös Keresztjére Szögezett Szőke Bűntudatláng, Szőke
Kristályizzás-szégyen a Fönnmaradás Tétova Bűvöletében, Sercegő Parázsmárvány
Jövőkapu-Szivárvány, aki jöttél akkor szőkén lobogva, mintha más dolgod nem is volna,
s üvöltő világcsöndem ajtaját kinyitottad, tudtad ezt, vagy nem is tudtad, hisz honnan
is tudhattad volna?, tudtad, hogy mert világdübörgés nehéz fényembe beléptél: hazaértél?
Hogy megállva ott a komor fénydörejben, mint egy atomdübörgés-virágoskertben, mint
csillaghalmazcsomók és galaxisködpördületek irgalmatlan őskönyörületében, ahogy ott
álltál a lángjajongás néma fekete fényben: tudtad azt, amit majd tudni fogsz?
Hogy az irtózatos fénydübörgésbe mártódva hirtelen azzá visszaváltozódtál, aki
kislánykorodban voltál: Hármasoltár! Aki kamaszlánykorodban voltál: Hármasoltár.
Hogy nehéz fényem bűneid lemosta, s tiszta lett tested, mint a töretlen ostya!
És szíved bűneid kiürítette, ahogy az ember ürít mérgezett vizet, szúrós salakot!
Megfürödtél a fénynehéz aranydörgésben, mint pogány a tisztitóvízben és
keresztény lesz, sötét tüzembe megfürdetted lényed, mint sorsvilág-fényedényben,
s hasonlítani kezdtél a fényhez, nem mint bűnöshöz a bűnös, de mint
csecsemő-keresztény a csecsemő-keresztényhez, aki tegnap még pogány volt, mert pogánynak
született a hit szerint, s kipárologták magányos asszony-rostjaid a kínt és árva
sejtjeid türelmes homályaiból kioldódott a megkristályosodott, pudvás, fénykopott
szorongás, és töprengésed véredényeiből a remény húgyhólyagába szivárgott és
csorgott és mosódott a megifjúlt veséken átszűrve minden mérgező anyag, hogy
onnan majd forró aranyszínű vízzel zúgva kiürüljön, zuhogva kiömöljön
sugárban a szőrös virágkancsó-cimpa hüvelyen. És fénytürelmetlenség lettél,
te addig szégyentürelem és hiábavalóság-türelem. Fényruhába öltözötten bejöttél
döbörgő atomreaktor-állapotomba, s ott álltál a csillaghőben mosolyogva, mint
amikor én fehér védőruhában, fehér pamutkesztyűben, fehér védősisakban,
átlátszó nyloncsizmában bemásztam a zsilipen át, mint az űrhajósok mikor
zsilipelnek, a kétszer betonajtókon, a fél-méter vastag beton-zsilipajtókon
át bemásztam az atomreaktor gyönyörű hatalmas sárga szívfalához,
fehér zubbonyruhám belső zsebében kis fekete sugárzás-számláló doboz és
forró volt minden, mint a csillagokban, forró a beton, forró a cső, forró a fémtalaj,
forró a fémrúd, forró a hatalmas sárga reaktor-szív dörgő bőrközele,
forró a levegő, s ez a forróság, már mint a csillagoké, ez a forróság, mint
a szupernóváké, ez már szupernóva-hő, nem ember-csinálta meleg, nem
embercsinálta tűz, szén-meleg, fa-meleg, gáz-meleg, széntűz, fa-tűz,
gáz-tűz, csillagtűz ez már, csillagmeleg, szupernóva-hő, mert csak a
csillagok tudnak így tüzet csinálni, mert csak a csillagokban van ilyen
teremtés-csinálta tűz, mert csak a csillagokban ilyen isten-csinálta hő!
És dörgött, dübörgött, zengett, zakatolt, rengett, robajlott rángott a gyönyörű
óriás acélszív, az atommáglya szögecses sárga szívfala, mint a forró
csillagöröm, egy csillagban álltam és mosolyogva áztam a szupernóva-hőben,
ahogy az embermagzat lebegve áll a magzatburok sárga vizében a terhes nőben,
s a szögecsek, mint vas-emberöklök, akkorák és szupernóva-forró csövek,
csavarok, csőrendszerek, szivattyúk, csapok, jelzőrendszerek és most tudtam
meg végleg, hogy ember vagyok és most tudtam meg végre, hogy miért vagyok
ember és ott tudtam meg egyszerűen és véglegesen, hogy a világegyetemben mért
ember az ember, hogy az univerzum mi is az emberben, s mit ér a kozmoszban
az ember, hogyha ember! Ott tudtam meg, hogy ember mért vagyok! Ott tudtam
meg, hogy mitől vagyok ember! És ünnepelte szívem a világegyetem hatalmát! És
a Világmindenség hatalma szívemben! Világ, ott tudtam meg halhatatlan állapotodat!
Ó, Neutrínó-Őstudat! Ó, legkisebb tömeg, tömegpiciny-neutronőscsomag! Megszülető
tömegcsomag-őserő, az Abszolút 0-pont után született sötét tömegvirágzás. Te!
Ott tudtam meg: miért az ember hite? Ott tudtam meg: mit ér az ember hite!
Hogy attól emberi, hogy hinni meri a Folyamatos Világmindenséget. Nem azt, ami
kiégett. De azt, ami anyagörökké van szellemével is a létezés-anyagban.
Halandóként ott lettem ember, abban a szupernóva-hőben. Az atomreaktor
szívközeiben. A múltidő-jövőidőben. És rád gondoltam, boldog voltam akkor.
És te mit tudtál meg akkor, mikor ott álltál sugárzó atomreaktor-állapotomban,
fényruhába öltözötten, atommáglya-szivem dübörgésközelét forró csönddel hallani?
Halandóból emberré változtattalak? Boldoggá tett szivem? A hő, a rengés, a dübörgés?
Hiszen te nem-zsilipelve jöttél be szivembe! Kinyitottad az ajtót, ahogy kinyitnak egy ajtót,
s beléptél szőkén, könnyedén, ahogy beomlik a hajnalból a fény az éjszakára-csukott, hajnalra-
nyitott ajtón, nem ikrás méztömbökben, szikrázó borostyánrögökben, palástos mézga-kötegekben,
mint kőbányarobbanás után a szőke mészkő, sziklakő, bányarobbanás után a fekete járat-
vakbelekben a leomló fekete ősidő, ami fény lesz, ha meggyújtják, fény, hő, láng, tűz, meleg,
de ahogy egy fehér muszlinfátyolfüggöny párásan föllobogva, fehér páraszita-csavarodással
zuhogva és csobogva belebeg a szobába az ablakon, ha kinyitják az ablakot és fújja a piros-
arcú, mustárfüstkacskaringó-bajszú tiszta tiszta szél! Úgy lobogtál be forró, zuhogó, nehéz,
szupernóva-hőhatalmú atomreaktor szívközelembe! És nem féltél, mikor ott álltál a férfi-
szív, halálsugárzó atomreaktor-szivem forró, sugárzó, többmillió uránpatron-töltetű, köteges
uránrúd-tűzihletű, kritikus állapoton túli atomreaktor-szivem mindenséghő-közelében,
az elemi gerjedés és gyönyörű elemi bomlás halhatatlan hő-idejében, a forró szívfal
hatalmas bőrközelében? A hasadás mindenség-hőidőben? Nem féltél a hamar-haláltól,
az irdatlan fényes parázsvirágzás-parázsolvadás robbanástól, vagy rákkal-rothadás
rágalmazás késő haláltól? Nem féltél, hogy sercegve robbanva összeolvad egyetlen hatalmas
likacsos, szitás, rácsos parázsüveg-rózsagolyóvá, sugárzó és tüzes üvegparázs-óriás dióvá
ez a szögecses fémszívbe zárt szupernóva-csók, hogy megrágja bűnből-kihalászott, bűnt
guggolva asszonyként ürülő szived, mert bűnt úgy ürített szíved, ahogy az asszony guggolva merengve
ürít, bűnt-kiürített szived a néma nem-anyag-anyag, a láthatatlan
sugárzás-adag, hogy a halálsejtelmű sugárcsomag belecsókol ágyékodba,
méhedbe, emlődbe, tüdődbe, veséidbe, májadba, agyvelődbe és véredbe, amikor én
csókollak, ahogy én kivántalak? Nem féltél atomreaktor-szívközelemben, a sugárzó
szív szupernóva-mindenséghő közelében, amikor ott álltál atommáglya-szivem
mellett meztelenűl és hátad átkarolva szájon-csókoltalak és nyakam átkarolva
forró nyálad nyálamba kented és keverted, ahogy az éjszakai villanykörte-fényben
álltunk, csókolva és ölelve, mielőtt gyermeket csináltunk, féllábbal állva, sokszor
mint a gémek, a hattyúk, az íbiszek, a flamingók, a gólyák, másik lábbal a
másik lábat átfonva, térddel a nedves és mézes combok cimpás szőrei közé furakodva,
térddel a heréket sodorva, tenyérrel a merev lángot fogva, az érgyök-értokba
foglalt, kék érháló-kesztyűújjba húzott lila tőrt markolva, amikor álltunk,
mielőtt gyereket csináltunk? Nem féltél atomreaktor-munka szívemtől, atommáglyahő-
őslélegzetemtől, hiszen már tudtad: ott fogsz állni rengő szívfalam mellett meztelenűl!
Nem féltél, hogy fölrobbansz, elégsz, izzó páralánggá olvadsz, sugárhalálsemmivé velem?
Hogy fekélyes rothadást csókol ágyékodba és szívedbe ez az őscsillaghő-emberszerelem?
Nem virágot, nem éneket, csak jajt és pusztulást, üszökmagányt, rothadó kúsza lángot?
Nem féltél? Én tudom, aki a mindenséget szereti, az nem félhet a mindenség
szigorú szelíd tüzétől! Az nem félhet az embertestbe zárt gyönyörű kozmikus hőtől!
Az nem félhet emberiség-szivembe zárt sugárzó ősidőmtől! Annak nem gyász a hatalmas
világéltető és világazonosság tiszta hő! Az a lángtalan tűzvirágzás szívközelében,
mint mikor az emberőst teljességével megcsókolta az éden, és kicsókolta az
emberiséget az anyagbizalomból, a szerves láz-hatalomból a szerelmes mindenség!
Mert kicsókolta az embert szilárdabb önmagából, a férfit és az asszonyt a szűzesség!
Az embernélküli, emberelőtti természet-szűzesség emberré lényegűlt! Hit a természet-magányból.
Te szőke sugárzás Asszony-alak! Halandóból emberré változtattalak! Fehér
kristályanyag-szomorúságod lassan átmelegedett, mint fehér kristálytömb
rács-alatti hőtől, és húsod és hited már lángolt, mint amikor hővel-izzított
fehér kristályköteg ontani kezdi húsa lényegét, húsa kristályzene melegét.
Ó, Szerelem! Asszony! Szőke Kristályhús-Zeneasszonyiságom! Kristályvígaszhőlángom!
Tudod-e, milyen világmindenség-emberiséglázban gyönyörlött hű ember-szivem,
világhű, emberhű, emberiséghű, hozzádhű férfiszivem, mikor az atomreaktor
mellől a kettős ősvastag betonajtajú zsiliprendszeren át az atomerőmű fémes
és mégis szigorúbban lágyabb folyosó-terébe kimásztam, s becsukták a szupernóva-
hődübörgés mögött az ajtót, amely szögecses volt, mint egy páncélos ősbogár
pofalemezei, pofaálarca, pofaszelvény-kitinpáncélkaréjai, amikor a piros
páncélajtó mögé zárták a világegyetem-csillagmáglyadübörgést, s fehér zubbonyom
szív-fölötti belső zsebéből a kis fekete sugárzásmérő-dobozt kivettem, megnyomva
a doboztető fémrudacska-gombját, s a dobozablak keskeny üvegtéglacsíkja mögött
pirosan fölizzottak a digitális számok, mint Budapest-éjszaka sötét
üveghomlokán a piros neoncső-reklámok. 0,001 volt a pirosizzás digitális
számsor. A testembe ivódott láthatatlan sugárzáspor. Az ősnyár. Ha ugyan pornak
mondható, ami sugár. Aztán még védőruhába öltözötten, mint amikor az ember mellkasa
előtt a röntgen, az átvilágító röntgenkészülék, beálltam egy röntgen-gépszerű, embermagasságú
sugárzásmérő-készülékbe, éppen úgy, mint egy röntgengépbe tüdőszűrésen, vagy rákszűrésen,
az ember, a férfi, a nő, a kamasz, a gyerek, két könyököm a gépből kétoldalt
kiálló két nikkelcsáp-fémhenger könyöktartóba tettem, mintha egy cserebogár oldalt-kiálló
nyeles lemezharmonika-csápjaira könyökölnék, vagy rákönyökölnék egy
pettyes katicabogár fölfújt lemezrózsa-lampion fekete csápjaira, szivem a fémlábakon álló
gépmellkas feszes fémbőréhez közelítettem, két tenyerem a fémnyakon álló hosszú
téglalap-alakú, sugárzásmérő fej sugárzásérzékelő műanyag-füleihez szorítottam,
a fémbe-ágyazott tenyéralakú üvegfülekhez, az érzékelő lapos műanyag-füllemezekhez,
ahogy villám-medúza űrdörgéskor az ember két tenyerével gyermeke füleit
betapasztja, hogy a bolyhos fénybarna ősdörgést ne hallja, kis szive meg ne szakadjon
rettenetében, szemem előtt a sugárzásmérő dobozfej üveglap-arca, s a nikkel-
dobozkoponyában függőlegesen fejtetőtől a belső-állig számlap, mint a lázmérő
ovális hengercső üvegtokjában, s vízszintesen háromszor üveghólyagpontsorok.
Három vízszintes izzókörtelánc egymás alatt. Ők mondják, benned mennyi a
sugáradag. Piros és sárga és zöld villanykörtelánc-vonalak. Ha zöld, akkor
halálcsókot nem kaptál. És zöld volt a sugárzásmérő izzópontsor-naptár.
Aztán ugyanígy mégegyszer. Aztán ugyanezt meztelenűl! Aztán steríl szobák
dobozláncán át steríl-könnyeden tipegve, átlebegve vetkőztem végűl meztelenre,
s újabb sterílfolyamat könnyűsége öltöztetett zokniba, alsóruhába, ruhába,
végül cipőbe! Boldog voltam! Boldog! Rád gondoltam ott és a mindenség-időre!
A mindenség volt akkor is boldog veled, hőarany lázammal újra elképzeltelek, mint
amikor még nem ismertelek, s azt gondoltam, ott vagy valahol bebábozódva az ásvány-időbe,
s megkereslek hűség-szimatommal te mindenség-zárványokba zárt asszony-fényanyag.
Asszonyalakú fénygyümölcs, és széttöröm az idő-ásványt, fényfürt-szőkeség, ha megtaláltalak!
És boldog vagy te velem? Boldog vagy velem, mert értem s általam, s ha rádnézek,
ahogy a világsors néz a világidőre, nemcsak úgy, mint férfi a nőre, szerető a szeretőre,
hiszel-e végtelen atomhő-hitemben? Hiszel-e szupernóva-életemben? És
hiszed-e, hogy így igaz a lét, ha hiteddel iszod reményem sugárzás-örömét,
s forró szívküldésem ősmunka-hődörejét hörböli minden testi részed,
és tudsz mindent külön és tudod az egészet, együtt, hisz minden egyszerre tudnivaló.
Az éjjel leesett a hó. Megjött az első hó az éjjel. Befújta a csillagtalan
alvadék-bagó, szétnyomott, üszkös, lemezes, barna szétnyomott szivarcsutak-éj,
a kék hamupecsét-szívű szétnyomott dohánylevél-rózsa szivarcsutak-éj
befújta könnyű ragacsos lisztporral a földet, a fákat, a háztetőket, a pikkelyes
és csonteres virágszárak szőreit, mintha sóporban jártak volna a virágszárak,
mint sóbányászok lábszárai a virágszárak, s a száradt virágok rozsdás és üszkös
drótvázkoronája befújva könnyű sűrű liszttel, mint fehér cérnán fordítva
függő órakerekek a küllős száradék virághalálfejek, a szivarozó Isten
szétrózsálló elnyomott szivarcsutakja volt az éj, dohánylevél-lemezrózsa-arcú
büdös fekély, rothadó üszkös seb az űrben, a semmi barna rothadás-sebe
az éj, büdös szivarcsutak a város fölött, a szivarozó Isten szivarcsutakja.
Megikrásodott fehér szivarfüst a tájra ragadva, fehér szivarhamú vékony permete a földön.
És most minden hóporos. És most minden fehér. A dombvidéki városi tájnak
liszt-ájulása van. December elseje van. Fehér a hó. A hóban feketerigó.
Ugrálva csúszkál a hóporhártya-gézen, mintha korcsolyázna, csúszkálva
ugrál a fagyott földre terített könnyű porliszt-gézen, mintha korcsolyázna.
Két parázna veréb gyorsan üzekszik. Mint két szemétragacs papírcsíkokba
hengergetett barna gubacs. Verébkoitusz, verébnász, verébrebbenés. A feketerigó
hármaságú csipkelábnyoma elfoszló fekete vályúvonalakkal kattogva ismétlődik
a hóban, a fekete háromágú csipkevályúk párafoszlányfarka, mint szélrágta
barka: puha szőrökkel foszladozik a hóban. Mint elemi részecske-becsapódás
füstpáfrány párapávatoll pontvonal-buborékcsóvanyoma a ketyegő rigókorcsolya
ugráló csillagos ütésnyoma a gézritka, gézvékony hóban. A puli, a fehér
gyapjúharang összegöndörödve a kutyaólban. Mint kis fehér kazal púposodik
a kutyaólban. Mint behavazott friss sír. Alszik a boldog kutya-kupac. Vastag
sárga szőrlemezei alá dugja fejét, hasáig, nedves fekete orrdugója fekete
pöcséig virágzik. Szőr-örvény, csigaház-kutyagalaxis. A zöld kutyaólon szikrázik
a hó. Mint a fehér ólom. És ugrálva csúszkál a porpapírlap-hóban a feketerigó. Fehéren a fekete.
Fekete a fehérben. És hol van az ének most a rigóban? Cserregve csúszkál a
havon, mint amikor én korcsolyáztam a tó jegén gyerekkoromban és messzi
párák, vastag nyár-homályok és vörös szeplők elhintve a fényben, s barna
szempillákkal a nádas-ösvény és kék szemhéjakkal a délutáni dombok, és nyúlánk
róka szaladt vörösen csúszkálva a jégen, én meg a lendület korcsolyaütemében lengve
suhantam utána, sercegett a jég, a fagybőrös levegőbuborék, meg a nádcsöves
fagyporos szűzhártya és sirályok lengtek sírva lobogva könnyen a fehérvak
sóhajözönben, mintha valaki nikkelollóval ujságpapírszeleteket vágna csattogva
odafönt a nap-előtti gyöngyarany-homályban, ujságlapokból nagy ollóval
rikoltozó szögletes, egyenes, háromszögletű, hegyes, tört-karéjú papírcsíkokat.
Két egymást szikrázva metsző ezüst télsugár ollózta az űrben a síró papírost, átlósan
egymásra-csattogó két ezüstfénypenge szeletelte sirályokká az alkonymész-papírlapot,
Kutya ugatott és kakas kukorékolt. Rég volt. Korcsolyám éle habzó vékony
vonalakat vágott a jégbe, cifra-tölcsérű pördület-csigákat, a fehér jégírás
hímpávafaroktoll-pehelycsókjait, bőrlécek ujjlenyomatpajzsát, mint olvadt
viaszon, párás üvegpoháron az ujjbögyök, jégporpihe bajuszkacskaringók jégseb-kacsait.
Acéllal írtam gyermekhitem a jégre, fehéret írtam a fehérre, mint fehér krétával
fehér papírosra. Nőtt korcsolyám éle alatt a jég vízszintes piheporpáfránytolla.
Estére a tavat teleírtam. Mint óriás fehér orrszarvú döcögött a köd a tólapályon
és óriás négyszarvú csigák csúsztak le a dohányarany dombok horpadt palaredőin,
s a négyes templomtorony fejű ködcsigák fodros lepedő-levéltalpai redőtajtékcsillámvonaglások,
s lila harangszó ütött a szivemre, mert a fehérben lilán harangoztak. Csillag
is jött a sült-tojássárgája nap mögött, s a dombok hitére zöld savó üllepedett,
mint a hanyattfekvő meztelen halottak bőre alá, hátába, ülepébe, combjába, tarkójába,
lábszárába, bokájába a halottak alászálló, hullavizenyővel oldott vére.
S az ezüst völgyek varangyfoltos zöld penészvarangyünnepére lila hullasavó szivárgott,
ahogy a hanyattfekvő halottak hátbőre, nyakbőre, ülepbőre, combbőre büdös márvány-hidegére
a hullavér, lilazöld foltokban a test aljára a meglazúlt erekből a vérsavó-szivárvány. S a
jegenyefák, nyárfák deres, zuzmarás, csipkezuhatagőslepkecsápja körben, mintha
ezer levágott csápos lepkefej, tollas mohaszikla, fagyfüstbóbitás vattakazal heverne
szelvényes óriás véres tükörvödörben, s varjú zörgött károgva fölöttem, mint temetői
ködben fekete koszorúszalag. Vonat fütyűlt messze, keményen, s a gyászos barna
varjúhang mögött a villanymozdony kéksárga áramsercegés szökőkútzenéje!
S én korcsolyáztam a lila ködharangban. Este volt már. Vassal a jégen futottam.
Nem akartam még hazamenni. Hátha papa részeg. Papa harminckétéves
volt akkor. Én kilenc-éves voltam. Papa 1905-ben született. Én: 1928-ban.
Másnap vasárnap volt. És mi úgy voltunk szegények, hogy hozzánk háziborbély
jött minden vasárnap reggel. Szegények borbélya: Takschner Fránci! Szegények
fodrásza: Takschner Fránci! Kis bőrgombos barna micisapka volt vörösszeplős fején, mint
barna dohánylevelekből szelvényesen, lemezesen összehajtogatott kerek csomag.
Mint a papsajt, a mályva levélhónalj-gyümölcse. Mint szelvényesen fölfelé
összehajtogatott szülőasszony-látogató kendő, fönt a csücsköknél máslisan összecsomózva,
amiben húslevest visznek a szülőanyának, tyúklevest fehér porcelántálban, kék
tányérban rétest, fánkot, almáspitét, dióskalácsot. A sapka kicsi volt. Úgy ült
a borbély fején, mint egy összehúzott lapos dohányzacskó. Mint egy barna papírzacskó,
amit a gyerek fején fölfújva szétpukkantanak, szétdurrantanak, s az ott ül,
mint fejtetőhöz csapott tojás odafagyva, széttörve héjgörbület-lemezekre! Táncosan
táncolva, csipkés lábütésekkel járt a borbély, mintha rezesbandára keringőzne.
Fodrásztáskája, fekete borbélytáskája szőrös, vörhenyszeplős nagy szőke kezében
lengett himbálva, mint a rabsic kezében az orvúl lelőtt őz éjfélkor, mikor az ablakon
bekopogott, s súgva azt kérdezte: „Kell-e őzhús Boris?” Hátsó bokánál fogta az őzet.
Mi úgy voltunk szegények a szegénységben, hogy borbély járt hozzánk minden vasárnap.
Minket öcsémmel csikófrizurásra nyírt. És táncolva körülötte, borotválta az apámat.
A konyhában ültünk egy hokedlin. Ez volt a jólét-ünnep! Ez volt a gazdagság-előleg!
A kékvirágos zománckályhán főtt már a húsleves. Mi dülledtünk konyhapárafényben.
Anyám nevetett. Pirosan nevetett. Apám harákolt. A konyhaablak könnyezett páravakon.
Vastag könnycsíkok folytak vízcsöpp-üstökösfejjel. Az is boldogság volt. Most már tudom!
Az volt a boldogság! Az a vasárnap! Mikor a háziborbély borotválta apámat. Vörösszeplős,
szőkeszőrű piros nagy keze nyitott borotvakéssel táncolva lengett a fehér levesgőzcsigás
levegőben a konyhában, anyám pirosan nevetett, ott állt a konyhaajtó kétszer gőztábla ablaka
előtt kék virágmintás barhetruhában, mellén, hasán sárga kötény, s vállain a sárga köténypántok,
s hátán keresztben, hosszanti álló X-ben a sárga vászonpántok, s derekán hátúl a sárga
kötényszalagok lepkésre kötve. Pirosan nevetett anyám, szíve könnyű volt és könnyű karcsú
lépte, barna kemény drótfüst-haja csigás fonott kontyba csavarva, barna csont-
félhurok hajtűkkel teletűzve, mintha lila májfoltos nyakáig nőtt volna le óriás
barna csigaház, egyre-törpülő, egymásra csavarva épülő fonott fekete hajkoszorúkból fekete csigaház volt anyám
fején, kis folyamtérkép halántékain pödrött pici cickfarok-fürtök hajból, mint
apró finom pajeszek, s ostya-ihlet fülein is hajszálpihelángok. Állt a konyhaajtó
kétszer páratábla ablakai előtt, nézte, ahogy az ablaküveg vékony porszitás páralemezén,
fehéren homályos párapor-füstszövetén kinő egy vízrügy, aztán egy másik, nézte,
ahogy könnyezik az ajtóablak, nézte, ahogy sír a páraláng-üveg, s csúszik
lefelé az ajtó-ablaküvegen a nagyhasú vízcsöpp, sötét ragyogásvályút húzva
csúszása után a gőzlisztporikrás párapapíros gyöngynedvszövetén, ragyogó sötét
csiganyomot, gőzszakállas, páraeres fénylő üvegszalagot húzott maga után a szikrázó
vízcsöppcsigabiga a páraföld ablaküvegen, áttetsző fénycsíkfoszlányárnyat a
vizkoponyájú konyhai üstökös, nedves csillogás-uszályt, zöld hosszú, recés, dongás,
ragyogás-árkot, mint amikor földigiliszta mászik a friss puha sárban eső után a
nyári udvaron, s keresztdongás recegyűrű-órarugónyoma a fölázott híg kocsonyás
talajon. Recés kúszás-árok, folyékony, szalagos, hosszú vízszintes állat-biciklikeréknyom.
Az volt a boldogság! Most is tudom! Anyám jobb mutatóujja szánkózott, korcsolyázott
a fehérikra-lisztpor ablakpárán, a húslevesgőz páraszövetével bepontozott téli konyha-
ablakon, nevét írta az ablakpárába, fénycsík-szívet rajzolt, átlőve sötétzöld
ragyogásnyíllal, kacskaringó-bajszú nedvességcsík emberfejet rajzolt az üvegre
tapadt gézszerű fehér páralap sűrű ikracsillámszövetére, zöld ragyogásvonal szájjal,
fekete nedvességpont-szemekkel, s ragyogott a párapapíron a sötét nedvesség-
rajzolat, mint városi ködben a neonreklám-emberrajzolat, s a feketekék
gödörfolyások, s a zöldragyogás vonalhúzásárkok fényszalagait beszőrözte
lassan a hajszáleresen páfrányozó víz, a könnyező ablak szőrszálai folytak, finom
csillogó, cérnás, lassú vízerek, cérnás vékony vízerek pókhálója nőtte be a gőzpárás
ablaküveget, s a fehérszemcsés, gyöngylisztlapba írt szavakat, szíveket, nyílvesszőket,
bajszos emberarcokat. Mert a levesgőz a konyhaajtó ablaküvegén, mint bolyhos
fehér itatóspapír! Mintha bolyhos puha vastag itatóspapírtáblák lennének az üveg
helyett az ablakkeretben! S anyám sötét páraírása a bolyhos páratáblákon, mint
itatóspapíron fölitatott tintaírás. Fehér füzetből fekete betűk, fehér papírról
fekete írásszövet, fekete tinta-árnyék, fekete tinta-nedvedzés a bolyhos fehérsárga,
a piros szirombolyhos sárgafehér vattapapírba ivódva. Fölszívódva a papírvattaképbe!
Állt anyám pára-rajzolva, pirosan nevetve, állt hosszúszárú fekete fűzőscipőben, barna
flórharisnyában, amelynek hosszanti csíkozása, mint az ujjak kiálló rózsaszín bőrlécei.
Az volt a boldogság! Ahogy apám ült a kis kockás zöldrefestett konyhaszéken a
tükör előtt, az alacsony zöldrefestett mosdókredenc előtt, aminek teteje, mint
egy WC-ülőke, abban fehér lavór, a zöld deszkakarimára simuló peremmel, s a
fehér zománclavórban tiszta víz! Alúl a mosdószekrény ajtaján fehér margaréta-
szirmú porcelángomb, mint egy porcelán-cérnaspulni szirmos porcelánnal kigöndörítve,
vascsavarral srófolva az ajtódeszkába, s a deszkaajtó zöld, betétes lakk-lapja
mögött vödörben-lemosott száradó cúgoscipők, gyerekbakancsok, cipőpasztás
dobozok, cipőkenőcsös rongyok, súrolókefék, sikálókefék, sárga gyökérhernyók,
fekete suvikszkefe, Flóra-szappan, bili, petróleumosüveg, fölmosórongy.
Meg egy fekete kalucsni. Apámé. Hátúl a bokáig érő, fekete lakkfényű, fehér
pamutirhabélésű gumipapucs. Apámé. Az volt a boldogság! Ült apám a tükör
előtt a hokedlin, ült fehér kékkockás ingben, nadrágtartós fekete nadrágban,
mezitláb. Nagy horgas hosszú lába volt apámnak. Nagy horgas hosszú sárga lába. Nagy, horgas
hosszú, bütykös, tyúkszemes sárga lábujjai egymásra keresztben hajtva itt-ott, mintha sárga
barkaágak egymást-keresztezve egymásra keresztben ragadnak, mint egymásra tekeredett
sárga tülökszarvak, mint bütykös sárga csontok egymáson keresztben, mint egymásra mászott
nagy kaktuszrózsalánc-háttaréju sárga óriáshernyók, mint egymásra fagyott kígyócsontvázak,
mint egymásra ragadt gyíkcsontvázak. Rongyos zöld vastag kapakörmű lába-
nagyujjaira rátenyészve görbültek a hosszú sárga második-lábujjak, mint dór
sárga márványoszlopokra rádült sárga dór márványoszlopok, amikből sárga márványvirágok
nőnek, mint taplógombás egymásra-dűlt sárga fatörzsek, mint csomós nádszálak
vihartól egymásra-törve, mint görbe bütykös papagájcsőrök, keresztben átnőve a lábnagyujjak rongyos üvegpénz
körmén és sarlósan lehajolva egészen a sárga talpkezdetig, az első viaszárva talpgombáig, mint a
kara-papagáj hajlított görbe sáslevél-csőre, amely sárga szarufélkör-hurokkal a fejből
kiágazva a madár szines bögyéig ér, a szivárvány-torok alá, szinte a
hasáig. Hosszú, nyúlánk, ágaskodó, görbe lábujjain a körmök, mint
pici zöld teknőcök. Mint pici zöld teknősbékák, zöld szarupikkelypúp-hátkagylóval.
A sárga bunkós lábujjbögyök alá, egész az első lábujjperc sárga vágásvonaláig, fehér
gyűrődés-vályújáig forgácstekercsesen legörbülő körmök, mint a görbe papagájcsőrök.
Két jáspiskutya apám hosszú lába! Két borostyán-agár apám hosszú sárga lába!
Az volt a boldogság! Ült hosszú görnyedt háttal és fiatalon, ült krákogva, köhögve,
vödörbe köpve a mosdótükör előtt vasárnap, kismise idején vasárnap és ketyegett
a féllábú vekkeróra, oldalra dőlve, egyik réz-kisasszonylába kitörve, széles
pörge nikkelcilindere alatt a fémszárú ólompogácsa csengőütő, mintha
a béke inga-álma volna, nagy foszforeszkáló zöld irótoll alakú zöld időmutatói
kettyenve biccentek egyet odébb, ha jött a mérés-pillanat, éjjel ezek a foszfor-
irótoll zöld mutatósvonalak, s a zöldfoszforeszkálás római számozás óralap, mint
a sátán bandzsa homlokszeme, mint az Egyszemű zöld szemgolyója, óriás
zöld-számjeles pupilla-ketyegéskorong, ez volt az óra és nem volt bolond!
Ez volt az óra, a szorongás-idő, a rettegés-mutató, a másvilág zöldfoszfor óra-köldöke!
Az volt a boldogság. Ült apám a szögeletes kisszéken a konyhatükör előtt vasárnap,
reggel 7-kor, vagy ½ 8-kor talán, kék szemében nem voltak bánat-árnyak,
se skarlát részeg-tüzek, se rettegés-balták, se bánat-revolverek, se szeszpengéjű
kések, se tüdőbaj-fejszék, se alázat-villámok, se gőg-kutyalapulások,
se nyitott-koporsók, se zöldpala krokodílusfejek, se galambszívverések, se
kőfaragó fejszék, se epelövellések, se káromkodás-alkony, se bűntudat-
vakpisztoly, se higanyhorgony-lángok, se kalapemelések, se inkább-kalapot-
emelek, se döghúsból-szivárványok, se lélekharangok, se koporsóvivések, se
koporsó-leszögelések, se vérhányás lavórba, se fosás kakasszóra, se rózsák
lágyfekélyből, se vaskötelek kéjből, és akasztókötél se, és nem padlásgerenda,
és semmiféle ácsszög, élő varangy embernyelvhez varrva, szemgödrökben szemek
helyett síró varangyosbékák, se akasztófalétrák, se hátból-kinőtt sarlók,
se nyúlfutású tarlók, se őz-árnyékú kukoricás, se bikatöke-harangozás,
se akit meg kell verni, szöges kerítésléccel, kitépett kerítésléccel, futva
így verekedni, se sírgödrök alvadt vérből, se tankok oltott mészből, se pávák
páncélingben, se bokszolók a ringben, se néger nők köldökszőre, se kakasok
páncélpillantás-tőre, se kiásott halottak, se frontok, letaroltak, se ember-
rothadás-mezők, se epét okádó temetők, se lovak keménykalappal,
se papok szentkenőcs-akarattal, se réztubák angyalseggen, angyalsegglikon
aranytrombiták, se kurvák pinaszőre, se Szűz Mária mályvás emlőbőre,
se pókok gyémántgatyában, se holnapom-talán-van, se amit-mások-
akarnak, ahogy guggolva részegen szarnak, lefényképezve röhögve, és térdükig
nadrágjuk, letolva a gatyájuk és seggük a holdfényben: foszforeszkáló azértsem,
kajla kalapjuk fáradt, akár Simon Pistának, ha berúgott és jött-ment,
se nem-látod-az-Istent?, se borravaló-fröccsök, se söröskrigli-csütörtök,
se sörhab Jézus-szájon, se aradi-tizenhárom, se igazgató-úr-kérem, se
káposztalepke kihányt tüdővéren, se embervért-evő méhecskék, se heje-huja esték,
se politika csókja, se csendőrjárás-óra, s a nagykapun benéznek, se azért-elfelejtsék,
se gyerekmegfojtás, se ágyuzó bolondház, se csontfűrész emberhátban, ifjúság tél-kabátban,
se lapockától csípőcsontig szétfűrészelt emberhát, amikor szívedbe látnak, meglátják
szived titkát, a tüdőszálakat elvágják, mint kifeszített pókháló
feszítőszálait pillanat-ütéssel, s összerogy a pókháló, szőke
ragacs-csomóvá, akár selyemköpés, a tüdő csomósra összeugrik, s lesz mint piros
pép-pogácsa, hólyagkása-rózsa, s ülsz már összevarrva, vastag sárga marhain-fonállal, hátadban harminc
dréncső, dréncső-taréj a hátad, varánuszgyík lettél, félholdas csonttüske-taréjjal, csontlevél
halhátuszonyod, a kék uszonyszögtollak közt a piros hátgerinc kifeszűlve, nagy fésű
lett a hátad, a fésűfogak közé fűzött szalagos barna selyem-hártyapapírral, amin zenél az Isten,
mint gyerek a fésűvel, ha a barna fésűfogakra barna selyemhártyapapírt tesz, s azt fújja
forró szájjal, ajkain húzigálva a barna selyempapír-bőrű varánusztaréjfésűt,
s a barna selyempapír rezeg és beszívódik a barna fésűborda csontszögei közé,
s bugyogva kifújódik, mintha hólyagot vetne esőtócsán esővíz, és tüdőpárás, nyálnedves
lesz a szájfújástól, citerázik, harmonikázik, fújja a kisfiú a kis fésűhangszert, a halcsontváz-hangszert,
a halhátuszony-hangszert, hátadban orgonasípok, gennyedző orgonasípok, orgonasíp-
fogsor, piros sebváladékot, sárga véres folyadékot csöpögtető hangszer lettél, tudtad?,
mint egy orgona a templomban, ülsz mereven az ágyban, a kórházi ágyban, hátadban
orgonasípok, zengenek ha lélegzel, sípolnak vizenyős vért, sípolnak véres gennyet,
ó, te orgona-ember, ó, te ember-orgona, te, templomi ember-hangszer, Bach ősi
orgonája, Buxtehude orgonasíphárfa-angyalszárnya, nincs most a szemedben se
ördög, se Isten, se szégyen, se alázat, se átok, se gyalázat, se kurvaisten-bassza,
se őrűlt csinadratta, se félelem, se másnap, se aki meghalt volna, se aki fölakassza
gyerekét, feleségét, se halálrettegés ifjan, hogy mért kell vért okádni, az ágyban ülve
vért hányni, a lavórba vért hányni, az asszony tartja sírva, a két gyerek is sírna,
sikítana, ha tudná, de nem tudja, csak sejti, a férfi arca véres, a férfi inge véres,
véres mellkasa szőre és véres a gatyája, véres nemi szőre, véresek heréi, gatyasliccből
kilógó hímvesszője véres, makkja lila bőre, gyűrűsen fölgyűrt előbőre, fodorkoszorú
fitymabőre, és vérspriccelés minden, vérpöttyök falon, dunyhán, vérpöttyök a nagy
párnán, a lepedőn vérpöttyök, és másznak a vérpöttyök, mintha vérrel meszelnének,
mintha futkosna, mászna millió katicabogár, repülő vércsöppek izzanak a
fényben, mint katicabogár-rajzás, vércsöpp-tejút sugárban, s az asszony keze
véres, s a lavór tele vérrel, habos szép embervérrel, világos tüdővérrel, s az
asszony arca véres, könyékig fölgyűrt ingén, vászonrózsából kiálló karján millió
vérpecsétek, mintha millió katicabogár ülne könyékig az alkarján, mintha vérrel telt vödörbe
dugta volna alkarját, mint disznóöléskor, mintha nagy hangyabolyba dugta volna
alkarját, és azon könyékig hemzsegő vöröshangyák, katicabogártölcsérben, vöröshangyatölcsérben
kék-páfrányos karja egészen könyékig, könyékig érő piros bársonykesztyűbe húzva
zöld érpehely-tollas barna asszonykarja, habos bálna a férfi, piros cet vérfújással,
habgolyvás vérgalamb, de most nincs a szemében se az ördög, se az Isten, se halálharang-dallam!
Most ünnep van, vasárnap van. Ül apám a konyhában. Ül mezitláb, kisszéken,
összedörzsöli két lábát, mint legyek, ha imádkoznak, mint legyek, ha mosakosznak,
két lencsés mellső lábuk összedörzsölik vígan, két mell-lábuk, kitining-lábuk.
Apám nyakában kendő, nagy fehér kendő a mellén, egész a térdéig lóg le,
mint egy miseasztal-kendő, mint keresztelő-kendő, nem mint halott-terítő
kendő, fehér ravatal-vászon, de mint lakodalmi kendő, lakodalmasasztal
fehér terítője, amin fehér vászoncsík-kockák, összehajtogatás-kockák,
keményítő-élek, fényes vasalás-kockák, mint Hantai Simon képe, a fehéren
fehérre, fehér rácsok fehéren, fehér vásznon fehér rácsok, testamentum, testamentum,
ó, fehér búcsúzások, Hantai Simon-rácsok, fehér rácsok fehéren, fehér a fehéren,
ó, fehér elmúlások, Hantai Simon-rácsok, ó, fehér kimúlások: Hantai Simon
rácsok!, testamentum, testamentum, ó, fehér Univerzum, ó, fehér-fehér Kozmosz, ó, fehér-fehér
Mindenség, ó, fehér a fehéren, ó, fehér a fehérben, ó, fehér semmi-nászok, fehéren fehér
rácsok, fehér rácsok fehéren, fehér börtönrács fehéren, fehér börtön fehére, ó fehér
a fehérre, ó, fehér nem-valóság, Hantai Simon-jóság, fehér rácsketrec fehérre, rácsozva
fehér a fehérre, ó hát van-e valóság, és ha van: mi a valóság, a fehér oltárkendő, a fehér
asztalkendő, a fehér szülőlepedő, a fehér ravatalkendő, a fehér szemfödő-kendő,
ó, fehér fehér fehére, fehér rács fehér térre, mintha örök hó hullna fehér lét-ravatalra,
ó fehér ős-semmi, fehér isten-első, apám mellén a kendő, a fehér vászonkendő, hátút a tarkóján fülesre
összekötve, mint két fehér szamárfül, fehér csacsifül ottan, szamarakat tenyésztek
és méheket tenyésztek, és eladom a szamárhúst és eladom a mézet és dohányt
termesztek, mi majd jól élünk abból, kell a szalámigyárnak, kell az emberiségnek,
ó, ábrándos komoly te, ó, ábrándos bolond te, ó, ábrándozó felhő, mire az ember felnő
csak így tud ábrándozni?, mire felnő az ember, gyönyörben, gyötrelemben, amire
emberré nő: lesz ábrándfehér felhő? Az ember azért érik, mert a halálnak elkérik?
Apám ült a széken, sugárzó ünnepségben, nyaktól térdig fehérben, mint hártyamárvány
redőlepelben, férfi Szűzanya-szobor, körülötte a borbély, mintha keringőzne,
táncolva járt körötte, gyors tánclépéssel jobbra, gyors tánclépéssel balra, gyors tánclépéssel
hátra, és csipkésen előre, bal kezében kis szappanostól, jobb kezében borotvaecset, íme
a vasárnap, fényből szabadság-szárnyak, ugrált a szöcske-borbély nyitott borotvakéssel,
a fenőszíj nikkel-karikáját a kilincsre akasztotta, a réz ajtókilincsre, úgy fente a borotvát, paskolva
a kihúzott barna bőrön a vályús pengét, mint aki tudja, nincs még az a szőr legyőzve!
Ugrált a borbély jobbra, ugrált a borbély balra, ugrált előre-hátra, mintha egy sáska volna,
mintha egy pirospöttyös óriás szöcske volna, úgy ugrált előre, hátra, oldalt és jobbra, balra, toppantva
kettős lábbal, csipkésen toppantva, gyorsan, dupla lábbal előre és dupla lábbal hátra, cikkanva
hegyes cikcakkban, négyzetes bódulatban, háromszögletű, átlós, küllős ketyegéssel, fényvonalakat
húzva összevissza a fényben, a vasárnap reggelben levegőküllősen, ahogy a gyerek rajzol ceruzával
papírra, kajla-összevissza vonalakat húzva, grafittű-kaszabolással szánkózva a papíron,
ugrált a borbély gyorsan összevissza-cikcakkban, ahogy a rigó ugrik hegyesen összevissza,
ahogy rigó ugrik a fagyporos földön, fagyott ólomporban a kutyaól mellett, a kutyatál
körűl, gyors ferde pillantással, barna üveggolyó-késkaszabolással a szalonnabőr körűl, a sárga
pontszemölcsös, szalonnapontsömörtyűs szalonnabőrt csipkedve, ahogy a veréb ugrik csipogva
előre, hátra, mint a kengurú, ugrott toppantva kettős lábbal, keringőt, lágy valcert járt
apám körűl a borbély, a vasárnapi borbély, a vörös Takschner Fránci, apám ült, mint
az ünnep, ült, mint az ünnep mezitláb, mezitlábas ünnep, mosolytalan csönddel,
a borbélyon fehér kötény volt, bal kezében kis barna fatál volt, az a szappanostál,
jobb kezében borotva-ecset, az ecsetet bemártotta a lavór meleg vizébe, aztán kavarni
kezdte a kis tálban a szappant, szétnyomta, szétkeverte a szappanon az ecsetszőrt,
kavargatta körben, lejtősen és körben, lágy csattogással gyorsan, gyors csattogással
lassan a habos pihekupaccá málló barna ecsetszőrt, kövér habgolyót vert föl
a szappan tetejéről, ahogy a tojásfehérjét verik föl habverővel fehér porcelántálban,
kicsike rézüstben, fehér rózsafelhővé, habdaganat-erdővé, habgolyó-koponyává,
s odatáncolt apámhoz, mintha csak bálban volna, s arca fölé hajolva egy nagyot kanyarított
a szappanhabos ecsettel apám borostás arcán, jobb fülétől bal füléig az állgödrön
keresztűl, az alsó állkapocs-vályút habkásával betöltve, egy olyat kanyarított, mint
a festő a vásznon, amikor arcképet fest, portré-emberarcot, és gyors ecsetkanyarral serlegtest-vonalat húz,
fehér U-betűt a sárga lakkragyogás-vásznon, fültől-fülig fehérhab sercegő félholdat, és nézte kezdet-művét,
mint Istent az öröklét, mint öröklétet Isten, aki ugrál a Nincsben, s pofozta, szappanozta,
csíkozta, habcsomózta, fodrozta, kente húzta, pödörve feltornyozta, örvényesen
csomózta, lazán pacsmagolta, keményen pöccintette, lágyan kevergette apám szőrös
szép arcán a vastag szappanhabot, pofozta, huzigálta, mintha csak operálna,
karéjozta az arcot, mint sebész szenvedéllyel ahogy nagy kanyarsarlót vág az arcon szikével,
mert széppé kell azt tenni, a ráncokat megenni csippentő, öltögető kezével, apám
szőrös szép arcán húzta és kaszálta az ecsetet csattogva, nagy habpöttyöt sodort rá, fehér habkúpot
csippentett, miközben szellentett keményet, mint a kecske, pattogót, mint egy kislány, de
ezt észre sem vette, csak csapkodta a pemzlit apám fehér arcához, ahogy egy atombombát
dobnak egy kis országhoz, s füstgomba-erjedésben az ország-arc a fényben, és fönt az
alsó szemhéjtól le a szőrös gégéig, az ádámcsutkáig, s fültől fülig körben apám
arcára festett fehér hab-álarcot, habcsigaházak abban a sűrű habálarcban és
habrügyek, hab-bimbók, óriás habgombák, fehér pamacstornyok, fehér örvényrózsák,
a borbély fehér kötényben, apám fehér kendőben, mint idő az időben, mint
behavazott ország, havas ugar-ország, aztán az asztalra tette, a kékkockás viaszvászonterítősre, a
kicsike fatálat, a fanyelű ecsetet nyelénél fejre állítva, s az ott virágzott, mint egy
behavazott kis fa sercegve és pattogva, mint egy szappanhab-óra, s elkezdte újra
fenni a borotvát a borbély a réz-ajtókilincsre akasztott fenőszíjon, azt tegnap
szidoloztam sárga szidol-tejföllel, fekete szidolragacsos ronggyal csillagnál fényesebbre,
csattogott a penge, a fémvonal-léc gerincű, a kétoldalt homorúra pengeélig horpasztott,
csattogott a fényes széles borotvakéspenge a fényes fenőszíjon, a kifeszített szíjon,
a pengeél jobbra-balra csapva a feszes bőrön, a nikkel-fogantyús barna kemény
szalagszíjon, mintha könyvet lapozna, pörgette ujját a késsel, pörgette a kést kezében,
és minden késlapozás, mindegyik ahogy villant, mintha csak könyvet lapozna, ezüst-
lapú könyvet, a késnyél jobbkezében, a nikkel szíjfogantyú pedig a balkezében,
a késnyél kettős sárga szarúlapokból, mintha csak vékony sárga szarúkifli volna,
közepén alúl nagy hosszú vágás-csatorna, keskeny mély sötét vályú, hosszú üresség-csík,
s ez a szarukettősség a vasváz-halgerincre lereszelt szögecsekkel keményen srófolva,
a szaruszalagokban rézpontok virágoztak, mint a Göncöl-szekér rúdja fényes
csillagokból, a reszelt-arcú rézpontok, rézszeplős a borotvakésnyél, s hátúl recés
fémszarva van az acélpengének, fordított kakasfarok kunkorodó fémből, belűl
recés a fémcsap, a fényes fémszarv homorú íve keresztben fémlécek fogaskerékcsipkéje,
mint a reszelőnek, abba teszi a borbély, amikor borotvál horgas piros kisujját,
abba a reszelő-ívbe, abba a reszelő-holdba, negatív félfogaskerékbe, reszelő-fogsorú szarvba!
Apám ült dülledten az egyszerű ünnepben, mint behavazott légy, deres, zuzmós aranylégy, ült
a kockás kisszéken, mint behavazott légy frissen lefőtt csonton, s keringőzött a borbély
pördülve jobbra-balra, s az enyhe V alakban behajtott borotvakéssel odacikkant
apámhoz, fogta jobb fülcimpáját, kicsit magasra húzta s a ferde szögben tartott késsel
egy szoros könnyű húzással a habos szőrt lehúzta apám szőke arcáról, húzott egy
vastag csíkot, húzott vak sercegéssel az arcon a szűz késsel, hiszen nem is szűzzel,
mintha hókotró tolná a friss havat előre orrszarvú vasekével, egyenes csáp-pengével,
forgó villogóval, pörgő piros koponyabúb csápszemgolyóval, aztán a csipke-borbély újra
nagy sávot húzott a hab-álarcos arcon, és sercegett a húzás, mint köpésnyál piros platnin,
télen ha foszlik, lobban, apró pontokká robban, apró buborékpöttyök gőzölgő parazsává,
sistergő sűrű kicsi, és még kisebb sziszegő nyálgolyókkal, amikor megsűl a nyál,
rásűl a kályhatetőre a nyál olvadó, foszló, csillogó puha bőre, s zsugorodó celofán-cafatokban
buborékzik, pukkan, pattog, sziszeg és robban az izzáslap-kérgen, a vörös emberségen,
füstölgő gézpehely lesz, s eloszlik páratollként, pihés gőzuszonyként, amikor öcsémmel
köptünk az izzásbíbor kályhakarikákra, a Dante-vér pokol-kályhagyűrűkre! S a
borbély apám nyakán a bőrt megcsippentette bal keze két ujjával, hüvelykujjával,
mutatóujjával, fölhúzta a nyakbőrt, hogy azt is kiborotválja, s így ment ez csipkésen
fecsegve, mintha baj sose lenne, az arc már sárgapiros naptárlap, ünnep-naptárvasárnap,
itt-ott kis habszigetcsíkok, itt-ott fehér penészléc-foltok, itt-ott habpontok sárga
sorvadó szigetmagánya, itt-ott habpettyek árva száradó angyalürülék-testhiánya,
aztán a borbély toppantva, rigóként ugrálva robbanva, kis fehér arckendőt lobbantva
apám arcát letörölte, a kendőt arcára terítve, nem mint halott-arcra
fehér halotti kendőt, nem mint Krisztus-arcra Veronika-kendőt, de mint templomkehelyre fehér áldozatkendőt,
aranyra fehér vásznat, az aranyvirágra, amiben Krisztus vére, mint liliomkehelyben, párducfoltos
tűzliliomkehelyben hajnali harmat, előbb az arcot vízzel bekenve,
bekenve vizes tenyérrel, mintha nyár találkozik az ősszel, ősz találkozik a téllel,
és borotválás közben a gyors borotvakésről bal mutatóujjára kente, úgy kente,
szinte fente, bal mutatóujjára kente a szőrös szappanhabcsomókat, s habcsomós
mutatóujját meglódítva megrázva, ujja a lavórba köpte a szőrös habkazlacskát,
a habos szőrállatkát, a szőrreszelék-habcsigaházat, s azok ott a vízben, csöpp
hab-sündisznók úsztak, mint az űr gázfelhői, galaxispogácsái, a habos szőrös sárga
csillaghalmazkása. Szőrös szappanhabrózsa-bokor volt a lavórvíz. Amikor apám meghalt
ugyanúgy borotválta, ugyanígy a sógor, a szőrös borotvahabot akkor is
ujjára kente a habtornyos borotvakésről, s apám mint megborotvált
penészes viasztábla, apám viasz-tág arca sűrű szőrpontok sárga pórusliliom-árnya, ugyanígy
borotválta, ugyanígy a sógor, apám halott arcán habmaradék-írás, habvonalak taréja, habspárgák
laza rácsa, habcérnák hervadása, páros viaszserleg-orrlikaiból szőrfüst rozsdás kévéje állt ki,
azon is habpontok, azon is habpettyek, mint hónaljszőrben tetvek,
csak akkor nem ült a széken, de ott feküdt az ágyban, meztelenűl
az ágyban, ágyban vagy koporsóban, jaj, nem is tudom már, meztelenűl az
ágyban, és mindene kilátszott és ő már csak Hiány volt, azonkívűl csak egy test, már
talpáig lemosva, már nem vérragacs-holttest, de ronggyal-lesikált test és mindene
kilátszott, kő lett, ami virág volt, hervadt, ami virág volt, sárga viaszhernyó szőrbolyhos szőke
gömbingű sárga birsalmán, döglött gyík pamutpehelyviaszlángtalan páros ringlószilván,
a sógor állt fölötte és fehéren borotválta, néha hátranézett, mintha valamit
látna maga mögött a mélyen-derengő sárga villanykörtefényben és oly egyszerűen tette,
mintha csak borért menne üveghébérrel a pincébe, a hébérszáron alúl
piros mutatóújja, jobb mutatóújja, az üveglopótökszár hideg karimáján,
s felűl az üveghólyag csúcsából kinövő nyak széles üveggyűrűjén sárga nagy hüvelykujjal, bal
hüvelykujja keményen, s az ujjrecék domború rózsaszín pogácsa-pajzsán piros karimákból
besüppedt üvegnyom, mint gyűrűs üvegpatkó ütése piros sárban, s az üvegszárhomályon, s az
üveghólyag-árnyon az ujjhegyek recerácsa egymásba-karikázva, mint ajakhernyók rózsás
csóknyoma párapapíron, oly egyszerűen tette, mintha temetésre menne, vagy mintha leülne enni,
mielőtt indúlna menni, indúlna a gyárba, kapálni a nyárba, vagy asszonyhoz az ágyba
fáradtan szeretkezni, mert az asszony is fáradt és nyűgös, fáj a háta, és köhögve eltolja,
a dunyhát a fejére húzza, míg férje a dunyha alatt kezével tovább matat, ágyékszőrt,
emlőt, csipőt símogat könyörgő kézzel, s a combok közé nyúlva ujja vastagszik mézzel,
vizeletkönnyel, nyállal, de ráordít az asszony, hát inkább ő is alszik, a dunyhát fejére
húzza és megszárad nagyujja, szagos gyertyává szárad, hüvelyváladékszagú,
viaszkörmű gyertyává, izzadt hónalj-hajlatú repedezett fa-ággá,
csiganyál-szagú redős fölmeredt csigaszarvvá, dühösen azt szagolja, hiszen
még nem is alszik, kutyaugatást hallgat, a gyerekek mocorgását, a hó lángzuhanását.
S meredt ágyéktestét kezével csitítgatja, mintha lángbömbölésű csecsemőt simogatna.
Ó, miféle boldogság lett volna Februárban, amikor borotválta holt apámat az ágyban, ágyban
vagy koporsóban?, borotválta a sógor. Ó miféle boldogság volt látni a halottat? A meztelen
halottat látni milyen boldogság? A meztelen halottat! Ahogy megborotválják szőrvigyor-
halál-arcát. Mert a Halált borotválta akkor az a borbély. A Halált a sógor! Mintha egy
sárga szőrös kirakati bábút, meztelen műanyag-férfi kirakati bábút borotválna
fehéren. Oly egyszerűen, ahogy munkába szokott menni, oly egyszerűen, ahogy inni szokott,
enni, oly egyszerűen, ahogy vizel a kerités mellett kicsit részegen állva, hímvesszőjét fogva
fordított marokkal, összezárt tenyérrel, vagy csak a hegyét fogva, vagy csak a makkbőrt
csípve két ujjal, a jobbkézzel, oly egyszerűen, mintha disznóöléshez készűl és kezében
a kés már, iszik egy pohár pálinkát, s azt mondja: „Na kezdjük!”, oly egyszerűen,
mintha koporsót visz ki a házból a legény-rokonokkal, fehéren fekete ruhában.
Mert hát így kell ezt tenni! Mert hát meg kell ezt tenni! Hiszen a halottat meg kell borotválni.
Hiszen a halottat ki kell vinni a házból! Hiszen minden halottnak joga, hogy eltemessék!
Oly egyszerűen, ahogy megjön mindíg a reggel. Oly egyszerűen, ahogy megjönnek a szűk esték!
Ó, az volt a boldogság, azok voltak a szárnyak! A gyöngyderengés konyha! A fényólom-vasárnap!
Ó, az volt a boldogság, az a téli vasárnap! Az a pára-ablak reggel! Az a húsleves-hit konyha.
Mert azután én jöttem! Én is a székre ültem. Én is a kisszékre, a kockás zöld kisszékre! Rajtam
is fehér kendő, tarkómnál összekötve. Ültem mint fehér harangban, fehér vászonharangban.
Mellemen, hátamon körbe lelógott a földre, a fekete liliom-mintás szürke kockakőre
a hosszú borbélykendő. Mellemet betakarta, ölemet betakarta, térdeim betakarta,
lábaim betakarta, lelógott a földig a fehérvászon-rácspalást. Ültem fehér palástban,
mint pici gyerekpüspök, de nem ért le a lábam sohasem a földig, himbált, kalimpált
lassan a vászon-borbélyharangban, a fehér vászonpalástban lengett könnyen a lábam,
ültem, mint kicsi pápa, fehér vászonpalástban, mint kis petróleumlámpa óriás fénykör-
ruhában. Ültem okosan szépen, mint a legkisebb fiú a mesében az ülő hétfejű sárkány-atya
puha pikkelytrón liliom-lángölében, mint francia gyerekpincér földig érő fehér
kötényben. Mint két fehérharisnyás harangütő lengtek a vászonharangban gyereklábaim.
Az volt a boldogság! Ahogy megnyírt a borbély, táncolva körülöttem. Rigó-csipkeugrással
kattogva körülöttem. Fejemet hátúl körben, egész fejemet oldalt, füleim előtt, füleim mögött
a fejbúbig fölnyírta kopaszra nullás-géppel. Csattogó hajnyírógéppel. A gép mint a sáska
szája egymást-metsző vízszintes lemezekkel, egymás üvegfésűjébe tolódó fésűkés-lemezekkel,
egymásra-csattogva csúszó pengefésű-pofákkal, lapos késfésű-alsóajakkal, háromszögkúp-
alakú fésűpenge felsőajakkal kaszálta, vágta hajamat a fejbőrig. Gyors dupla fémfogsor-
keresztmetszésekkel, egymásra csúszó lapos pengefogsor-fésűkkel rágta le hajamat a
fejbőrig a fül mögött, a fül előtt, virágos halántékaimat kikerülve, mint sáska ha
gyorsan lezabálja a termést, világról a világot, fölfalja a zöldet, az eres növényi lángot,
páncélos-vasrostélyos-páncélsascsőrű szögecses lovagsisak-koponyájába épített
hajnyírógép-szájszervével. Párhuzamos gyors csíkokban ette hajamat a nullásgép,
mint kombájn az érett búzatáblát, s anyám lehullott hajamat partvissal lapátra
pirosan nevetve söpörte. Nyomkodta a kétágú recés fémszarvat a borbély, csattogva
járt a gép fejemen. S fejem a búbig, mint Kass János műanyag-buborékfejei, amit
a fekete tuspontok millióival pöttyöz tele a játék. Fekete pontok gömbhalmaz-képlete
fejem! A fejbőrben a hajpontok fekete milliója! S táncolt a borbély, mint egy lepkeszárnyú
óra, ollóját keringve csattogtatta, s a hajat, ami fejemen maradt elől a homlokomnál,
a bal homloktetőtől a jobb szemöldökig ferde metszésben csapkodva lenyírta.
Előbb szememig lefésülte, aztán ollóval ferdén levágta. Ez volt a csikófrizura.
Aztán azt mondta keringőzve szépen: „Voálá!” Mint a kopasznyakú tyúk, olyan
irgalomtalan volt csikónyírt csikófejem. Ez már történelem. Igen. Ez is történelem.
Mint a kopasznyaku tyúk, akinek feje tetején van csak tollból kis féldióhéj-sapka, csöpp
piheüstökös, ami odaragadt, s vállgödörtől a hosszú nyak, a fej pirosan kopasz, s a kopasz piros
láng-golyó fej-liliomházban kétoldalt a sárga fülek, mint a pirosbőrös fejcsontba benyomkodott
sárga porcelán-csigaházak, sárga fogaskerék-peremű lukas rézpénzek, beszakadt szűzhártya-bélyegek,
s a domború gyűrődéspala-szemhéjak is, mint makkról-fölgyűrt sárga fitymabőrök, kopasz üveglegyek.
Aztán öcsém jött. Aztán Mama ült a kisszékre. A kis-szék előtt lavór. Abban
ázott két bütykös érpáfrányos ködikra-csigabiga lába. Mert kis lábai, mint recés,
tőgyszarvú, többszörös csöves szembimbójú csigabigák. Lábujjai a rügyesen kitolúlt
szarvak, szemhagymás csigafejcsöcsök. Mama térdig húzta föl barhetruháját, kis
ölébe redősen belapítva begyűrte. Hogy a borbély a rózsát ne lássa! Lábszárai, mint pihés, érszökőkút-
csizmás karcsú, mézszínű mosolyoszlopok derengtek a vasárnap-
reggeli párafényben. A borbély elébe térdelt fehér kötényben, egyik
combjára tette anyám nedves lábát, s kis vájókéssel, acélhorgony-emelőkéssel,
vésőszerű kis vályúlapáttal nyomkodni kezdte sárga csontbütyökdugós nagyujja
oldalsó körömszélei fölött a recés, gyulladt, piros bőrrózsadudort, hogy a köröm húsba-nőtt
óriás sárga szaruhorgait megtalálja, s a piros húscsőrből a kis vályúlapáttal kiemelje!
Mama sziszegett, sírt, a hegyes sarlós, görbe szarukampók, mint a gerinccsigolya
csontcsőrei a vállhúsban, ott fájtak, a burjánzó köröm sascsőrei, varjúcsőrei,
húsba-ágazó papagájcsőrei. S a borbély a csőröket egyenként lassan kiemelte a vörös hús-
csatornákból, a gyulladt vályúlukakból, füttyentett egyet, s kúpfejű tömzsi lábköröm-
ollóval csippentve levágta. Aztán gyorsan odahajolt, s lecsókolta, lenyalta a kövéren
kibuggyanó vércsöppet, lecsókolta lenyalta anyám lába nagyujja mély,
vaginaszerű körömszél-sebéből a kibuggyanó vért, lenyelte, vagy a lavórba köpte, ahogy a fölfeszített
Krisztus szöggel-átvert lábsebéből, lándzsával-megszúrt szívsebéből
a halálvért a nem-gyáva új-keresztény kinyalja, kicsókolja, ahogy a lepke harmatot nyal,
mint darázs ha rózsára hullott könnycseppet eszik, s mint aki száját menzeszvérző asszonyhüvelybe mártja
bódult áhítatban és szent-szerelmesen, aztán fölnéz szégyenkező boldog asszonyára,
mint aki havi tisztulásvér-hüvelycimpát csókol, véres csiklót s vérkenetes fogsora, ajakredője,
szája: anyámra fölfele nézett vércsókos ajkakkal, vörösen, szeplősen, szőkén pislogva
boldogan, s azt mondta: „Voálá!” Anyám nagyujját lila timsótéglácskával kente,
Mama süllyedt volna a föld alá. Apám hangosan nevetett! Az volt a boldogság!
Most is tudom. Csöpögött a hólé a könnyező nádereszből, nagy, vékony, rostos, buborékos,
csipkehorgolat-szélű jéglapok csúsztak a nádtetőről a földre, s csörögtek szikrázva
összetörve és pengve tört le a nádból kilógó hosszú jégagyar, a kristálygyökér-ősláng,
fagyra-zuhanva összetörtek a nádtető télüveg-lapjai, mint a Semmi térdeire csúszó égitestek,
s pengve összetört a nádtető fehér agyarszakáll-mosolya, mint akik szűzen megestek,
én a borbélytáskában kotorásztam, apám hajamat tüzelte, anyám az udvaron kirázta
a sárga körömcsíkokkal, körömporral, körömcsipkecsontokkal hullás törülközőt, bort
ittak aztán bögréből, pohárból, s csengve eltört újra egy jégcsap: a veréb nekirepűlt!
Az volt a boldogság. Az a vasárnap! Akkor Istenné lett az ember, akkor megistenűlt
a halandó, emberré lett akkor az Isten! Akkor tudta meg az ember igazi sorsát!
Mint őslénytemető csontjait, csontvázait, kivettük szívünkből a szegénység őslénymúlt-csontját!
Mert mi úgy voltunk szegények, hogy hozzánk borbély járt minden vasárnap! Hiszen a szegények
nemcsak kiabálnak! Attól valósultak gazdagabbra, hogy a szegény a szegénynek magát odaadta,
hogy a szegény a szegénynek munkát adott. Igy gazdagodott legalább hitükben a lét, hogy nemcsak
hitelbe jártak a henteshez, a suszterhez, a boltba, szombaton harminc deka marhahúsért,
mákért, cukorért, petróleumért, cipőt talpaltatni, vagy a foltozott kisbakancs sarkára vaspatkót
veretni, fényes szelvénybuborék jancsiszögeket a talpbőrbe, cikkcakkos félhold orrvasat.
Ahogy a lovat patkolja a kovács, úgy a bakancsot a suszter. Áll a nyihogó, ideges öreg ló,
áll a kovácsműhely előtt, szőke kötőfékistránggal a verandaoszlophoz kötve. Odabent
a lepkealakú bőrhernyó-szelvénylegyező-tölcsérfujtató, meg az üllő, meg a kemencetűz,
meg kalapácsok, vésők, ráfok, drótok, szögek, vasak. Hosszú aligátorszájú vascsipesz-
fogóban izzik a kemencetűzben a vaspatkó. A ló három-lábon áll, mint egy háromlábú
lófejű angyalsirály, eres szőre reszket, remegteti csomós térdeit, hátsó lába, a negyedik,
feszítve hátrahajtva hanyatt a kovács bőrkötényes ölében, aki féltérden, inge fölgyűrve
könyökig, s gyalulja a csámpás sárgaszürke patát kétnyelű vasvonókéssel, egyenes
vésővel s hull a földre a sárga pataforgács, röpködnek a zöldkék szaruszilánkok, mint
elszarusodott ősvilági lángok, aztán a hosszúnyelű aligátorcsipesszel a vörös-izzás füstölgő
vaspatkót hozzák, a tükörcsiszolat-szarutalpra rásütve ragasztják, igazítják, hogy füstöl, serceg
a patatalp, fekete égésárnyékpatkó sül a lapos patatalpra, füstölgő barna patkó-árnyék,
aztán a patkót vödör vízbe teszik, hogy kihűljön, aztán a síma szarutalpra visszahelyezik,
aztán a patkólukakba kifelé ferdén bütyökfejű vastag vasszögeket vernek nagy
kalapáccsal, s a pataoldalból kiálló szögcsúcsokat a patatestbe visszagörbítik, ahogy
a keritésléc-szögeket az ács szokta és térdénél hanyatt visszahajlított lábával lök
a ló, a kovács vizet iszik! Ó, patkolás-ámuló gyerekkorom! Ahogy a kovács a lovat,
úgy a bakancsot a suszter! Ült Ehmann-bácsi, a suszter, a dalárdista, ült Ehmann-
bácsi, akinek hat gyereke volt, meg beteg felesége, ült Ehmann József a kicsi, szűk
suszterműhelyben egy háromlábú törpe széken, ült csirizesbögréi, enyvesfazekai, bőrei, szíjai,
ollói, kalapácsai között zöld kötényben, ült nyakába-akasztott, lábszárközépig érő
sötétzöld suszterkötényben, s a suszterpolcon egy verseskötet. Ölében kis fekete
bakancsom fordítva, lefelé fordított szárral, mint ráncos könyökcső, zöld kötényredőkbe gyömöszölt
szájjal, szájában faszögek! Jobb szája szélétől bal szájaszéléig szorosan sorban apró
sárga faszögek, mintha piros szájából hajlított sárga tüsketaréj nőtt ki volna, mintha
keményen összeszorított redős ajkai között szálkás lapos halcsontváz nőtt ki volna,
mintha ősgyík merev sárga csonttüskelevél-taréja lógna ki szájából, mintha
szájában vízszintesen gerincénél megharapott sárga fa-fésű volna, mintha
kicsi sündisznót, sárga tüskésdisznót, sárga szőrdisznót harapna a szája puha
fekete hasánál, szájívei közűl a sárga faszögek szájcsúcstól szájcsúcsig, nyálas
szájszöglettől habos szájszögletig félkör-küllőkerítésként, félkör fogaskerékküllőként
vízszintesen kitollasodva, mintha sárga sűrű fatollat, behavazott fenyőágat, szögpatkót
harapott volna. S foltozta bakancsom talpát! Ó, suszter-ámuló gyerekkorom! Ó,
suszter-áhítat gyerekkorom! Lukas bakancstalpú őszi hajnalok! Lukas bakancstalpú
téli éjszakák, eső-őszök, sár-hajnalok, hóvihar-reggelek, zivatar-alkonyok, amikor
vonathoz mentem az iskolába, amikor vonatról jöttem iskolából, minden nap kétszer
három kilométert, három kilométert a háztól az állomásig, az állomástól a házig,
bakancsomat összehajtogatott újságpapírral talpaltam meg belűlről, újságpapír-deszkaronggyal
gyömködtem be a villámrepedés-csillaggödör talplukat, kövér újságpapír bélésharisnyával
béleltem bakancsomat a büdös gégétől a bakancsbelső barlanghólyagáig s
újságpapír-bélésharisnyás bakancsomba dugtam barna flórharisnyás lábam,
s mentem cuppogó sárhólyag-durrantó lábbal, hószűzesség-tipró apró ballagásban,
mentem az iskolába, gyárba, s alúlról hideg, nedves, dühös, erjedő halálgyökerek
nőtték be talpam, ujjaim, lábfejem, hálós hajszálér-rendszerek,
mint a testszövetek bőrszéleit, s mélyebb belsejét a húsban a piros
és kéklila hajszáléring, hajszálércsizma, és fájtak, mint a nyitott idegek, s a burjánzó
lucsok-fölszívódáserek, mint kiboncolt eleven idegrendszerek nyüszítettek és
sikoltoztak gyermek-lábfejemben és mintha izzó drótszálakból font cipőben járnék,
tüzes dróthálócipőben, térdemig föltölcsérező izzó drótrácsszita csizmacipőben,
combjaimban a kamasz-heregolyóig, a gyermekfiú-herékig fölburjánzó vakhidegen
égő sűrű szitadrótszövet feszes hosszú cipőcsizmában és keményen és nedvpuhán
nyöszörgött, csikorgott és nyikorgott az az ágyékomig, lágyékmirigyekig, combhónalj-nyirokmirigyekig,
a nagy zöld diókig, zöld cseresznyékig, apró zöld borsószemekig föllángoló szitadrót-ázáscsizma,
az a fagyüveg-cipőcsizma, mintha combtőig érő üvegcsizmában járnék, tűzcsipke-dércsizmában,
szögesdrótsodronyfonat-zuzmócsizmában, és ágyékig fájt mindíg a lábam, heregolyóim
jajgatva fájtak, úgy mentem iskolába, napszámosmunkába, gyárba, a kőművesekhez,
kerités-ácsmunkára, s belűl a bakancsban nedvesség-rohadásrózsán állva,
mintha varangyosbéka szopta volna talpamat, mintha őshüllő csókolta volna meg
kisfiú-talpamat hideg nyáldaganat mirigypallos szájjal, újságpapír-rózsarohadáson,
hideg nyálas csókgyászon, újságpapír-palás puha esőenyv-csókvallomáson
álltam és jártam és nem gyógyította Isten tüszős manduláim! Mert manduláim,
mint a rothadt rózsakrumplik, mert manduláim, mint a patakukac-rágta rózsa-
krumplik: vesealakú piros szivacsrózsák. Kutak, csövek, gödrök, alagútak,
vastag féregjáratok gömbszövetség szivacsrendszere: manduláim! S a kutakban,
csövekben, gödrökben, alagutakban, csöves járatokban sárga gennydugók, véres háló-
golyók, s kiállva a csövekből, gödrökből, kutakból nagy tojásfejű sárga barkák,
sárga pihegombócok, sárga nyúlánk pehelytojások, gennypontrügyek, gennypehely-dugók!
Mint csőrükkel belülről-föltört tojásban a pelyhes ragacsos kis csibefejek, mint abban
a tojáshéj-fészekdaganatban az enyvesen pislogó csibefejek, mint a kosárban nyüzsgő
egynapos sárga kiscsibék, pihelángbüdösen, mint pipabéka hátkútjaiból kinéző békarügyek.
Ó, gennyes torok! Torka gyermekkoromnak! Ó, szúrós, dagadt óriás lila mandulagolyók
kétoldalt sárga gennypilléres és sárga gennyszalag-boltíves torkomban, a vénuszcsikló lila
érszivacsbimbó nyelvcsap jobb és bal oldalán, befelé a gégébe lógva, mint súlyos duzzadt
herék, szinte összeérve rücskös dagadásdiójukkal, hogy lélegezni is alig tudtam, s tüzes
nyeléssel köhögve fuldokoltam, ó, szúrás-sündisznók vörös gennytüskegolyói torkomban,
mintha kemény érszivacsgolyóba százezer sárga-üvegfejű gombostű lenne beleszúrva, százezer
barkafejű gennytű, mint piros tűpárnába sárga gombostűk, piros dugókba kemény sárga
tű-gennykristályok és köhögtem és fuldokoltam és zihálva kapkodtam és én is ott
térdepeltem mindíg Babits Mihály Balázsolás-torokkal a templomoltár piros szőnyeggel
leterített felső lépcsőjén, kisgyerek, imára-összehajtott kezű fekete párduckölyök, rövid-
nadrágos, feketemáslis-zubbonyú, fehér-gallérú kék matrózruhában, fehér flórharisnyában,
ott térdeltem kétágú hosszú gyertya ívfüstjébe hajtott fejjel és torokkal, az égő
kétvillaszarvas gyertya a pap kezében és a pap valamit mormolt, és máskor is ott térdepeltem
én s kis tálból szürke vastag hamu-keresztet írt a pap fekete gyermekhomlokomra,
hamutálba mártott jobb mutatóujjával zsírszáraz kék hamukeresztet rajzolt homlokomra,
szagos hamuból szagos keresztet, s orrnyergemre, orrhegyemre hullt fölszentelt hamupermet.
Ó, torok! Gyermektorkom torka! Ó, minden tüszős pillanat! És ó, gyermekszívemben
feszülő nőnemü tüszőrepedés-idő! Ó, szivem gyermeki asszonyterhesség-vágyakozása!
Ó, asszonyi gyermekszív-férfiszivem, aki a Mindenségtől akart vágyva teherbe
esni! Ó, nőstény-fiúszivem ovuláció-feszülése! Ó, szivem, tüsző-áhítatú
gyerekszivem, aki a Mindenséget vágytad megszülni, megszületni! Ó, a Mindenséggel vágyott
párzani kisfiú-nőstényszivem, hogy a Mindenségtől áldottan teherbe esve, a
Mindenséget hordozza dagadó szívpocakjában, hogy Mindenség-embrió növekedjen
és kuporogva lebegjen a szív-magzatburok titkos édes szent homályvizében!
Ó, asszony-fiúszivem, aki kihordani s megszülni akartad önmagadban és kicsi
önmagadból a csak belőled-lehet forró Mindenséget! Ó, teljesség-spermát méhed
piros kürtjébe befogadó asszonyfiú-költőkamasz szivem: 55 évesre öregedve
megszülted-e már Egyetlen Kozmoszodat? Vagy hordod még, mint túlterhes
anya hasában hatalmas gyermekét, vagy hordod még a húsoddal ki-nem-mondott
világot? Ki látott 55-évesen terhes férfianyát? Ki látott férfit, aki anyja akart
lenni a Világegyetemnek, aki már gyermekszivébe befogadta a világmagömlést.
S haragudott rá részegen az apja, s haragudott józanon is! Hogy bolond, bolond,
bolond, bolond, bolond és ha így megy tovább: nem lesz jövője! Mert éhen fog
dögleni és mit akar a szegény attól, ami több, mint emberi tény, meg az is,
hiszen azzal emberi, hogy van. És mit akar a szegény és mit tehet, ha fia
verset ír és másképp szeret, mint ahogy szeretni szokott a szegény! Ha fia
sugárzó, pelyhes, csipkés galaxisfüggvényeket zabál legelve, mint zsiráfnyúlánk
ősbehemót sárkánygyíkok két lábra állva a csipkés páfrányfa-páfránylevelet,
meg költeményt, mint ősgyíksárkányok az ősnövényt, ahelyett hogy bablevest
kanalazna! És iszik ősragyogás-ásványlényeget és szürcsöl gomolygó szines
mindenség-habot. Igy hitte az apja, hogyha berúgott és akkor is, ha józanúl szerette!
Ült a suszter zöld cipészkötényben, ült törpe háromlábú széken s a szék ülőkéje,
mint fényes fapogácsa! Homorú pogácsa fényes fakorongból. Hisz fényesre
ülte a suszter a széket. Ölében kis-bakancsom. Szájában sorban sárga faszögek.
Diófalevélnyi vastag talpbőrdarabot tartott kezében. Fekete szíjtekercsnyelű
kurta háromszög-késsel a levélalakú bőr széleit ferde alakban körben vastagból
elvékonyodó hártyaszélűre nyeste. Aztán a hártyaperem-bőrkarimát becsirizezte
csirizes ujjal, bekente csirizbe mártott mutatóujjal, s ragacsdongás, csirizszakállas,
sárga csirizpókhálószárnyas jobb mutatóujját gyorsan felém bökte, s ajkai között
a sárga faszögekkel nevetve azt mondta: „Nyald le!” Szájából egyetlen faszög
se esett ki, és ott ragyogtak a faszögek kis fatálban, mint csillaghalmazban a csillagok!
Aztán a nyesett bőrt a cipőtalpra a luk fölé ragasztotta, rövid vasgombával dörzsölte
széleit, fényes, nyeles gombfejű vassal. Aztán az árral gömbölyű szűk lukat fúrt az
új bőrbe, a friss talpbőr széleit fúráslukakkal bepontozta körben, fél centire az
elvékonyítás mögött. Kivett egy sárga faszöget szájából, kurta hegyével a fekete
bőrlukba döfte, s ráütött gyorsan a vaspogácsa-fejű suszterkalapáccsal. Elől kétágú
villaorra volt a vaskalapácsnak! S a faszöget tövig a bőrbe verte. S így sorban: egy szög, egy
ütés! S lett körben fapont-szögkerítés a bőrben. Aztán reszelőt vett s gyorsan lereszelte a
sárga fapontok kiálló koponyamaradékát. S a cipő-talpfolt, ami mint a gépfúróval
pontláncsorban körben likacskörösen kifúrt koponyacsont a koponyatetőn,
agyműtétkor, mint a gépfúróval körbepontozott leborotvált koponya: most sárga viaszgyökerekkel
pontozottan körbetömött, mint rézszögekkel kivert gyöngyház-bicskanyél. Mint tövig
földbe vert cövekek egy ország körűl: a barna talp-levélben a sárga faszögek. S gyors kezekkel
bedörzsölte gyorsan a friss talpfolt szélét. Olajos ronggyal dörzsölte
a barna talpfolt sárga faszögecs-koszorús reszelőtalp-poros
peremhártyagyűrűjét. S azt mondta: „Na!” S azt mondta: „Készen van. Fölveheted!”
S kiment a konyhába, gondolom, evett valamit. Vagy vizelni ment, nem is tudom. Én
meg ott ültem a suszterszagú télben! Kinéztem a kis suszter-ablakon. Hatalmas
szikrázó üvegszekrény volt a tél! Üveg-őslénytár, hatalmas! Ott álltak az üvegszekrény
fénydoboz-múzeum télben, a szívemből-kiásott szegénység-őslények, ott
álltak az emberiség-múltidő őslényszegénység irdatlan, kopasz csontvázai!
Őslénytemető szivemből kiásva a szegénység-őslénymúlt óriás csontvázai! Ott álltak
a szikrázó száraz üvegkatedrális-télben a szikrázó száraz óriás őslénycsontvázak,
ott álltak ágaskodva két lábon, kő-páfrányfákként hangtalan lobogva,
mészpálmafákként töretlen omolva és hajolva, iszonyú márványcsokor-szökőkútsugárként
vicsorogva, a kőfésűkanál-márványbojt-sziklafüstrudak, a kőzokogás-rácsszavak,
a törpék, hatalmasok, monstrumok, titániak, gigászok, könnyedek, óriások:
a gond-Seymouria baylorensis, a gyász-Labidosaurus tumatus, a bűn-Parliasaurus
baimi, Sclerosaurus armatus, a gőg-Edaphosaurus cruciger, az átok-Dimetrodon,
a bűntudat-Nothosaurus andriani, a megaláztatás-Ornitholestes, a butaság-
Compsognathus, a kéregetés-Struthiomimus, a téboly-Plateosaurus, a gyűlölet-
Ceratosaurus nasicornis, a gyilkolás-Tyrannosaurus rex, az eleven életapály-
Diplodocus carnegiei, a hetykeláz Brachiosaurus altithorax, az élő múlandóság
Iguanodon bernissartensis, a kölcsönkérés-Trachodon, a gyávaság-Corythosaurus,
az elnyomottságvarázs-Stegosaurus, az elmebajtündérparázs-Struthiosaurus,
a csúfnemgonosz-Triceratops, a tündérbánat-Palaeortherium magnum, a világiszonyat-
Baluchitherium, az alázat-Rhinoceros antiquitatis, a bánat-Menodus,
az ősiszonyat-Uintatherium, az éhenhalás-Mastodon, a megerőszakolás-
Elephas antiquus, a csalás-Elephas primigenius, az áhitat Comberrellesi mammut,
és mind az elmúlás-Szirének, a nem-ének Arsinoitherium! És a repülő-sárkányok
és az ősvizilények száraz szerelmes csontvázai! Ó, szivem, szivem, kiásott égő
világgömb-őslénytemető! Mert mind behullottak a Szegénység-Ősvadak rettegő,
boldog őséletburjánzás-szivembe. Szivem az ősföldtörténelem ásványakarat
őslénytemetője! Szivem a szegénység-ősidő pihenésföld-megőrzésidője! Szivem
te ősidő-őslénytemető! Csontvázaid, koponyáid, csontmaradványaid mind
kiástam! Ott ragyog most a Szegénység-Őslényidőélet a tél-kristálykatedrális
üvegörök-lázban. Ott ragyog mindörökké! Ott lángol a kimúlt, lehúllt
emberi-nem-emberi Múlt, a Szegények Múltja ott ragyog kőkalász-ágaskodásban,
kőpáfrány-csöndlázadásban, kő-cselló-mosolygásban, kőcsipkekerék-toronygyászban.
Ott virágzik a tél üvegtáblái között az ágaskodó hattyúfej-kőhárfa, a lebegő,
két-lábon álló halálalkalom-kőcimbalom, az óriás kőpávacsontváz-szegényláng.
Nagy kőrács-árnyékuk, néma kőciprus-csipkezugosárnyékuk, csöpp kőszita-
trombitaárnyékuk a fagyott téli hóra hull. Szegények árnya ez! A szegénység
árva árnya: halhatatlanúl. S én a kis suszterablakon kinézve, merengve,
nem is vettem észre, hogy 55 éves lettem, s kinyitott szegénység-sírgödör szivemre
hullt, hullt az idő, mintha hó hullna lassan, s behavazott tavaszom: szegény-nép,
emberiségem, boldog parázs-virágzásom: csonttal, szóval rászólsz gyémántszűz-hitemre.
Hogy abba ne hagyjam! Bírjam áhítattal. Hiszen hűek vagyunk! S ki lenne hű hozzánk?
Ha mi nem magunkhoz! Ne adj föloldozást! 55 éves már fiad: Mindíg-Éhség!
55 éves már! 55 és boldog. 55 éves múlt! És még mindíg azon a suszterablakon
néz ki, pedig megjárta a fél-világot. Époszt is írt, sokat. Nem hagylak: Hajnalom!
Hiszen a szegénység hatalma a hűség! Hiszen a szegénység gyötrelme a hűség! Hiszen a szegénység
győzelme a hűség! És ki lenne hű a szegénységhez, ha nem a szegény önmagához? Az a volt
szegénység odakötöz minden osztatlan gyönyörű pillanatához és édesek és szépek az odakötöző
boldog kötelek és én hű vagyok hitemhez és hű megmásíthatatlan köteleimhez és nem
akarom, hogy akármi lomha tébolytenyészet, vagy hazúg eszmékhez szolga késhazúg természet
elvágja és eloldja boldog, gyönyörű köteleimet! Én hű vagyok hozzád volt régi szegénység,
és hű hozzám múlhatatlan múltam, mert ez a hűség az én győzelmem s hatalmam!
55 éves múltam és nem mondtam még, hogy abbahagyom, pedig hogy akarták, pedig
hányan akarták, mert gyűlölték, hogy fölszabadúltam, s gyűlölik, hogy szivemben szabad
vagyok, s amiben kamasszá nőttem, az a társadalom csak egyet akart: hogy halálba hulljak
és megdögöljek hazúg csatatéren, s száradt virágfüvekre ragadjon kiomolva „ifjúi vérem”,
vagy legalábbis a közöny büdös drótketrecébe dugva, vagy ürülékemmel teleszart, vizeletemmel
aranytócsás szorongás-vaslécdobozában rettegve és lapúlva, vagy föl-le járva idegesen, hörögve
és fújva ásványszikrázó őrűlt szemgolyókkal megegyezzen szivem a vasdorong-ketrecbe tuszkolókkal,
a nyálas és szennyes drótrácsdobozba röhögve lökőkkel, s úgy bánjanak velem, mint
megszálló részeg katonák a nőkkel, s megbéküljek a megerőszakolókkal, akik a
sikoltozó nőket leteperik, nagyanyát, szűz kamaszlányt, terhes ifjú asszonyt, ruháját
letépik, s meztelen élő feszületté húzzák, kopasz asszony-keresztté durván szétfeszítik,
kettő karjait húzza szét, kettő lábait, egy meg vigyort zabálva, szeszlángot okádva
a biológiai nőstény-keresztre fekszik, a jajgató eleven pucér kereszt-nőstényre,
s a vaginába markol, mintha puha piros selyempapírzacskót gyűrne és tépne és
kristálytüskefüst-tetűrózsás tőrű hatalom-dorongját a kifordúlt-szemü asszonyba
dugja és döfi, s ott dugattyuzik részegen romolva, s az asszonynak csak a szeme fehérje
látszik, mint félig kitojt fehér tojás vérpáfrányosan, véreresen, a tyúkból, a madárból, s nem is tud
már nyögni, mert aztán jön a többi, s a vérkancsó, ondókancsó, halálkancsó asszony meghal,
vagy meghalni akar, ó, az én szivem nem hagyta magát holmi tetves, vad hatalomcsordától
megerőszakolni, s ezért is gyűlölnek engem, mert szívtestem hűség-gyémántkagylóit
szétfeszíteni, széthúzva kinyitni sose tudta és sohase tudja a sokszor-gyűlölet
bitang, bosszúálló, kegyetlen csőcselék-emberfajta, semmiféle ideaobjektív úri szajha,
akkor gőgalázat, most már tomboló újragőg, föllázadt, vacak újra- „középosztály”,
hatalom-mohó, gyűlölködő, konok régi s új-középszerűség! Az én szivem a
hűség! A hűség az én szivem győzelme és hatalma! Hiába próbálta hű emberszivem
gyémánt-kagylóhéjai közé döfni végső kegyelme gyűlölködő kését! Hiába! Hiába!
Meggörbült a kés és eltört a penge! Az én gyémánt-szivem késsel bonthatatlan!
Az én hűség-szivem penge ki nem nyitja! Az én hűség-hitem a kések halála!
Az én szív-hűségem a téboly-mocsárban: zárt gyémánt-virágzás. Gőzkalapács,
atomkalapács nem töri fel szivem, mint súly-vaspogácsára, a nehéz fekete
koronggyászra tett diót vaskalapács, amivel a gyermek a dióra üt. A dióra, vagy
diót szorítva-ölelő ujjaira! Ó, az az elnyomás! Ó, az az elnyomatás! Ó, az árok álma!
Amely gyűlölve akarta, hogy kiegyezzen hű szivem a neki-mással, az elnyomással, a
halálra-ítélt hit hogy elpárologjon a kiegyezésben, a társadalmi bűn hódolója legyen és
nem halála! Ó, az a gyomrot szívre fölpréselő szégyen, mintha ülnék zuhanó repülőgépben!
Ó, az a megaláztatás-idő! Ó, az a megkülönböztetés-szörnyerő, amely elnyomva
engem, s elnyomva engem is, azt akarta, hogy úgy legyek boldog, hogy azt higgyem elnyomva,
hogy rendben úgy vannak a dolgok, hogy azt valljam, ez a dolgok rendje, s ne
vágyjak örökre, végtelenre, ne vágyjak többre: amire születtem, se többre, se kevesebbre,
mint amire születtem, hisz így van rendben minden emberi dolog, minden történelmi,
természeti és társadalmi állapot, erkölcsi, anyagi, s minek a szellemi a szegénynek,
hisz nem azért született szegénynek, hogy fejét az őslétből kiemelve, szivét az ősgyászból
fölemelve énekeljen, mint a feketerigó! S azt is akarta, hogy ne figyelj a társadalmi
bajra, csak tenyéssz abban a neki-halhatatlan egyszerű és zsírszegény talajban,
abban az éntudatlan, öntudatlan-nem-tudott pótolhatatlan bajban, hiszen az elnyomás úgy
is elnyomás, ha nem tudod, hisz attól boldogabb az elnyomás, ha nem tudod,
hogy vele vagy elnyomva te a többiekkel, hiszen az elnyomás úgy lesz a te akaratod,
hogy nem tudod, hogy elnyomás, s azt se tudod, hogy megváltoztathatod, mert
irtózza, hogy elnyomó lehet az elnyomott, hiszen irtózik mások erőszakától!
Az én szivem tőled el sose pártol múltam szegénysége! Hűségem sose felejtem!
Szivem szigorát a jövőbe sose rejtem! Sose rejtem más módozatokba és
más dimenziókba: ami úgy volt enyém, hogy nem is akartam, pedig szerettem,
ami úgy volt enyém, hogy gyűlölve nem szerettem, mert mi volna azon szeretnivaló?
Hiszen mi lett volna azon szeretnivaló, hogy úgy volt jó a jó, hogy közben rossz volt és szomorú?
És mért lenne jó, ami gyűlölnivaló? És mi lett volna azon gyűlölnivaló, hogy ami rossz
volt, az volt néha jó, s azt is szerettük, ami fájdalom! Az a fájdalom is az én tulajdonom!
Az én tulajdonom, hát nem adom! Az az én jogom! A fájdalmat sem adom! Azt a fájdalmat, ami
volt, és úgy volt fájdalom, hogy sokszor szép volt, ami fájdalom és úgy volt fájdalom,
hogy az volt benne a szépen emberi, a halandó és mégis feledhetetlen. Az a szomorú
volt a szép és az a könnyű szép a gyötrő szomorú! Mert azt is szerettem, ami fájt
nagyon, s azzal, hogy fájt, volt mindenkivel-enyém, hogy ültem a szegénység lázizzó
cementtajték-szigetén, az elnyomás-égitest embertelen-emberi jázmincsillaghab mézes
világszigetén, mint árva angyal az Isten egy hitén s boldogság-alá száműzött, a jobb-öltözetű
társadalom kéregmagánya alá űzött dacos kis szívemből szájamba szívárgott föl
az édes forró ének, mint megpattant tüdőérből a vér, s fehér papírost fogó
kezeimre csurgott kamasz-szájamból és kockás füzetet tartó kezeimre ömlött,
mint a vér piros habokkal, piros pecsétekkel, pirosan füstölögve, mint a tüdővér!
A tüdőszakadás piros ének! Hisz a szegény azért szegény és úgy szegény a szegény, hogy
sokszor az a rossz, ami jó, és az a jó sokszor, ami rossz: történelmileg és
emberileg! Nem a fagyhideg, vagy nyármeleg, nem a tavasztolulás, őszködájulás,
de valami más, és ezt úgysem érti meg, aki sose volt szegény. Hát mit adjak
föl én? Felejtsem el, hogy az voltam: szegény? Hogy sokszor faltól falig támolyogva
lebegtem az éhségben könnyedén lobogva, mint zöld lepke, ha fújja a sűrű
szél, mint káposztalepke, ciromlepke, sárga szalmalepke, s tüzes aranygyűrű
szivemre húzva: a családi és társadalmi szorongás, s a szívbőrbe égve lehúzhatatlan,
mint kamasz, ha játékból merev lila makkjára húzza apja elvékonyodott arany-
karikagyűrűjét, s nem tudja lehúzni azt, mert az a képzelet-aranyvagina, amit
kamasz-koituszában asszonynak gondolt, a szivalakú vérpettyes és pattanásos
makk-kúp bőrén legyűrve a makk nyakáig csúszott, az ovális húgycsőluk aljától a
háromszögletű uszóhártyaszerű feszítőbőrt belapítva, s ott csillog a háromszögletű
feszítőbőr alatt, ami a vessző eres vékonyhártyájához nőve, ott ragyog, mint valami
asszony-nyakon aranykarika! Mint Jézusfejen glória! A rózsás eres bőrgyűrődésgallér, az izzó
bőrharmonika-koszorú fitymabőr fölött, a visszagyűrt előbőr
fölött bimbózó szív nyakán. A fényeres szívnyakon. Szegény fiú! Most mit tegyen? Hát mit adjak
föl én? Apám sírját? Vagy apám köhögését? Vagy mert azt hiszem: mindíg van
remény! Hát mi lehetett volna hite a szegénynek? Mint a remény! Hogy kell
jöjjön valami más! Valami jobb! Valami szegénység-gyógyító forradalmi
fény! A fény forradalma a társadalmi sötétben! Ez lenne a szégyen? Ez a hit?
Ezt kellene szégyenleni? Hát mi lehetett volna hite a szegénynek: ha nem
a fölszabadító reménynek? Hogy lehet még fölszabadulás és lesz még fölszabadulás!
Ezt adjam oda? Ezt adtam volna oda? Az lett volna a bűnös csoda, a rútröhej,
szörnycsoda árulás: ha nem ezt hiszem, hanem azt, hogy legföljebb a panasz!
A virrasztás és a panaszkodás! Ez bizony boldogan emberi hit. Mert az! Mert igaz!
Ha nem is isteni! Most már van ruhám, házam, könyvtáram, családom,
pénzem, kenyerem. Amennyi kell. Vagy több is talán. De visszacsavarni mért
kellene megváltás-hitem, világremény-lángom? Mint a petróleumlámpa lángját,
lángoló kanócát fogaskerékperemű rézkoronggal. Hiszen akkor se
csavartam vissza jövő-hitem és megváltás-hitem, amikor nemcsak a származás,
de minden társadalmi más azt akarta, hogy a szegénység kanócán virágzó gyönyörű
vad szívláng ifjú fényem ne folyjon a gazos, szemetes, csontvázas elnyomás-talajra,
meg a csillagok fényéből feszülő jajra, a bűn rabrács-rendszerére! Miért fojtottam volna
meg dackemény szabad-leszünk-lángom? Már gyermekkoromon! És felnőtten? Most? Miért? Miféle gyakorlatért?
Vagy miféle elméletért? És századunkban ami társadalmi rossz, vagy történelmi
gonosz: mért ne lenne gondom? És mért vagyok bűnös, ha kimondom? Mért büntet
az, aki a remény-szót mindíg bünteti, mert azt hiszi: mindenki bűnös itt,
aki a fájdalmat készül kimondani, s ki is mondja szeplőtelen szájjal,
a másik meg azt hiszi gőgösen, öntelten, bután: csak ő büntethet, a büntetés
az ő joga, hisz neki meg így rendeltetett! Én tudom: aki büntet, az a büntetett!
És az bűnös, aki magát bűntelennek mondja. És akinek szivében spongya-láz, az a bűntelen!
Az ember nem lehet a szolgaság bolondja! Tegnapot mért akarna? Mért nem holnapot?
És az a szabad, aki szabadon kimondja nemcsak azt, ami ma az ember gondja,
meg az emberiségé, de azt is, ami tegnap volt a gondja, hisz felejteni azért nem bolond!
Ó, nemcsak az a bűn: a csalás, rablás, fosztogatás, gyilkolás, gyújtogatás, nemcsak
az emberölés, népirtás, nép-megerőszakolás, genocídium, elgázosítás, háborús
vegyi fegyver, baktériumfegyver, atomfegyver és atomzsarolás, folyékony tűzzel és folyékony
gázzal repülőgépekről leöntött népek, őserdők, tájak, mikrotörékeny és makromassza
állatok, gyermekek elleni hadjáratok, népek kiéheztetése, kizsarolt elnyomó béke,
megszállás, hatalmi bíráskodás és minden egyéb nem-emberi kiszámított szörnyzagyva
torzhülyeség, ó, nemcsak ez a bűn, de az idealáz-hamistudat, a vak vígasz-közöny,
a közönyöröm, a némaság-varázs, az elhallgatás! Ha nem mondod soha ki,
amit ki tudnál mondani! Mert gyáva vagy bevallani, amit be kéne vallani, amit
mindenképp be kéne vallani! Ó, hazúg hitek, hazúg halálok, hazúg elhallgatások!
Ó, elhallgatás-halál! Ha elhallgatod, amit be kéne vallani már! Amit végre ki kéne
mondani! Ó, az is halál: a vers-némaság, a bűn-elhallgatás! Az a halál: ha hittel
azt hirdeted parázsparázna majomvakogással, tapsoló, bandzsa emberformájú
fekete bőrcsésze-mirigyajkú csimpánzugrándozással, csimpánzugatással, rózsaszín
majomtenyerekkel a talaj szívét verve, a földszív előbőrét tapsolva ütve:
ami emberrágalom, népek rágalma, a megrágalmazott világ, s burjánzik az emberiség-testben,
mint a rák a szervezetben, s megöl minden reményt azzal, hogy hamis hitet
mond, s hazudik hamis bizalmat! Azt, ami volt: bűn kimondani? Azt ami
van, nem kell mondani? Bolond nem vagyok és bolond nem leszek, inkább
bűnös leszek, másoknak költő-bűnöző, de kimondom, ami volt, s ami
van nagy gondom a történelemben és a szerelemben. És mindíg azt, hogy hiszek
a reményben, hogy nem élhetünk emberek szegényen, hogy is éltünk akkor mi,
szegényen, hogy boldog vagyok most a szerelemben, hogy hiszek ebben, szerelmemben
és hitemben, hogy az a bűn, ha szived kigyulladt jelzőlámpáit bekened
korommal, mint kisérleti bogarak 3000 vagy 30000 cellás gyémánt-napraforgó
szemét fekete lakkal bekenik, a tollhegyűre csavart vékony szőrecset szőke
hajszál-selyem-templomtoronycsúcsát fekete lakkba mártva a kisérletező biológusok!
A szívjelzőlámpa-bekormozás, a piros villanypontgömb-bedörzsölés fekete
gyászporral, fekete felejtés-liszttel, fekete némaság-penésszel: halál-doboz!
Az az utolsó fönt, az az utolsó lent: a koporsó! Az a bűnös, aki hamisat hamissal szoroz!
Nem az, aki létével azzal emberi és sorsával úgy emberiség-létemberi, hogy nem
akar felejteni! És nem tud felejteni és szivéből patakzik az ének, mintha
megszakad, eltörik ere a vérnek, s a forró vér a szájon át a sorsra zuhog!
Én nem vagyok bolond és nem lettem bolond és nem leszek bolond: hát nem hallgatok!
Nem hallgatom el, ami fájt és ami fáj ma, hogy miféle emberalatti mészkőpálma-erdő volt
a szegények prae-historikus paleologiája, paleopathológiája, földőstörténet-magánya!
Hogy miféle ősszív-rothadások, őscsontváz-hervadások, ősjaj-látomáslángok temetője szivem!
Mint ősidő-sárkánygyík-temető, őstörténelem-mammut-temető, őségitestkéreg-ősmadártemető!
A szegénység virágpora, a szegénység dinoszaurusz-humora, a szegénység-ősszúnyogtébolya,
a szegénység-ősszitakötő-ünnepmámora, a szegénység-ősemlős-lábnyoma hűség-kristály
költő-szivemben, mint ősrétegekben, palákban és kövekben, borostyán-zárványokban
halálba-fulladt virágzó őslétnyomok, kőléc-csontvázbordás negatív csipkelevelek,
kőpórushalmaz negatív pénzkorong-ponthalmaz virágfejek, örökre-lobogó nádszár-
nádbojt kettős érpáfrány-tollseprű, hímpávafaroktoll-szúnyogcsápok, pozitív ponthalmaz-
gyűszű, ikradugó-vödör szúnyogszemek őskristályrögökben, ősborostyán-szivekben!
Úgy leszek bűnös bűnöző, hogy az a hitem! A boldogság! Nem bolond, boldogság-bűnöző leszek
én. Mert az vagyok, nem büntethető, mert nem bűnös boldogság-bűnöző! Mért büntettek engem?
Ember vagyok. Születtem szegénynek. Sokáig szegényen éltem. És nem nyúlt le
értem Isten sehonnan, hogy a szegénységből kiemeljen engem. Hogy a társadalmi
gyászból fölemeljen engem. Ezt még meg is értem. De azt már nem: miért nem
szabadna kivallanom, amit embersorsommal megértem, s mért bűnös az, aki ki
meri mondani, hogy a mindíg-remény szivének büszke lángja! Azt ütik? Mért
ütik? Az őrjöngés-fejszével csapkodók azt hiszik: meghal a világegyetem-hite
ősbüszke tiszta láng, ha vassal vernek a csillagokra, mint jéghártya alatt úszó kéken-
tátogó pikkelyviláglevél zománctűz-márványhalakra a dérbajszú, zuzmó-szőrkés
szemöldökű téli tolvajok? Hát joga kinek van nagyobb, mint a volt szegénynek,
hogy elzengje hitét minden emberi lénynek és társadalmi ténynek? Ó, nem
az a bűntudat, ha valaki szivében kis koszos bűnök után kutat maszat-kesztyűs
kézzel, mint fekete műanyag-hengerládában, füles-födelű fekete kukában
holmi után a guberáló. Valami emészthetőt keresve. Vagy elszívhatót. Vagy eladhatót!
Ó, költők, kis szeméthengerben kotorászók! Ó, büdösség-dobozban guberáló
költők! Száradék-eladók, csontszedők, rongyszedők, csikkszedők: bűn-érzelmesek!
Ó, nosztalgikus szubjektív-objektívek, magatokat angyalnak képzelő piros
vizilovak! Ó, kis-szennyesek! Kezetektől maszatos lesz a levegő és a papíros
zsíros és foltos lélegzetetektől. Ó, kancsi kis turkáló ördögtelen kegyetlenek!
Ostoba pina-lapozók! Mit tudjátok ti, mi az, ha elhallgatjátok, amit csak kimondani szabad?!
Az a bűn! S a bűntudat minden megfojtott ige-pillanat! S a halál: a hamis szavak!
Mért nem mondhatnám ki a szép emberiség álmát? Hirdetnem mért kellene: a hit halálát?
Meg mindenféle öntudat-rést: elidegenedést, kozmosz-magányt, cellamagány-emberrémületet?
Kacsalábon forgó szorongást? Kristály-várkastély belső-iszonyt? Szívre-nőtt halálpillangó-
haluszonyt? Beszűkülés-maszturbációt. Ólomhártya-versonániát? Mért üvöltitek: add meg magad?
A konyhapárát mikor az ablakról letörültem: apám az asztal mellett ült a széken, mosolygott,
a lázmérő füle mögé tűzve, mint a kőműves ceruzája, ács ceruzája, asztalos ceruzája, koporsós ceruzája,
boltos ceruzája. Füle mögött a lázmérő, mint egy cigaretta. Higanyrúdja, számlapja, apám: a Költészet volt!
Miért világmagányt? Mért nem világörömöt? Mért létkiszolgáltatottságot? Világközönyt? Mért
a megadást? Mért a föladást? Mért a világszorongást? A legyőzhetetlen depressziót? Azt hiszitek,
én nem tudom, mit élt meg lepkeszem-törékeny bolyhos égitestünk a több milliárd éves
világegyetem-úton és égitest-sorsa egyszer majd mi lesz? Azt hiszitek, én nem tudom: mi a
természet-hatalom, hogy a természetben nincsen irgalom, mert irgalma sincs és gyásza sincs!
Miért is volna, hisz nincs halandóság-tudathatalma, csak ontja önmagát, teremti, temeti egyszerűen
és közönyösen, ahogy az embernélküli lét kialakítja minden módozatát, szerkezetét, formáját,
alakját, anyagszerveződését és feltételét, csak lesz, csak van, csak elfoszlik, elrohad,
szétrobban, átalakúl, önmagából kéken föliszonylik s meghalva önmagába hull szerkezete s anyag-
hite törvényei szerint. Azt hiszitek, én nem tudom az emberi kínt? Az éhezést, kiszolgáltatottságot,
megaláztatást, megkülönböztetést, özvegységet, magányt, betegséget, az emberiség-gyermeket,
ha lázbeszéddel önmagából önmagára hányt, s csöpp szive úgy ugrált mellkasában, mint hálóval
elfogott énekesmadár zsákkal betakart barna vesszőkosárban, mert kiszállni akart, a
semmibe fölröpűlni! Azt hiszitek, én nem tudom, mi volt az a kor, amiben éltem és mi az a
kor, amiben élek, hogy mi volt a nyomor és mi a nyomor, hogy milyenek a mai szegények és kik
a mai szegények? Hogy akik ülnek sárga sivatagporban vagy vörösizzás hőmagányban, vagy
ott aszalódnak gyermekpislogású fekete bőrcserép-denevérkutyákként az éhségcserép földön
hanyatt, saskarmú, karvalykarmú, ölyvkarmú, héjakarmú, keselyűkarmú apró gyerekkezeikkel
a kegyetlen fénykristály-hőtömbökbe kapaszkodva, a gyűrt celofántűz-levegőbe kapaszkodva,
mint nyafogó, apró, néma hártyacsók-herezacskók, a denevérek nyirkos barlangplafonba,
s száraz szájjal, kiszáradt ajkakkal a száraz, sárga hőkristály levegőt szopják, mint
barlangtűzben izzó cseppkő-anyamellet, kiszőrösödött viaszmárna pergamentzacskó
szájjal, mint drótvázas rongyiszony, drótcsontváz selyempapírundoruszony állatcsecsemők
égő cseppkőbarlang tüzes csöcseit, a tüzes barlanggyomor hegyes, hosszú, márványmirigyes
cseppkőtőgyeit, a cseppkőkristályparázs hegyes csöcsagyarakat, fodros-hártyájú csillogó
kőviasz tőgyfogakat, hogy azok a kicsinyek, hogy azok az árva emberiséghitek már az
éhségtől hülyék, már szomjúság-buták s dülledt obszidiánrózsa-szemekkel, szőrös fekete
vulkáni üveg-rózsa szemekkel ülnek, mint Auschwitzban a zsidó gyerekek a priccs szélén
sorban, az összeszart szalmán, amely mint a madárfészek zölden és fehéren összefosott
fűcsészeszövedékzsák peremszéle, ülnek dülledt, kiszőrösödött feketeszénrózsa-szemekkel,
mint legyek a ló hátgerincén, hátabőrén, a tehenek vörös szemhéj-csónak könnyereszén,
hasuk puffadt fekete lakkgolyó és éhséghalálsemmibe lógatott lábuk bütykös, csomós, fekete
cérnaszálak festőlétrája, szobafestő-létraága, mint a lószúnyogok hosszú, kétszer barna
bütyökkel ferdén megtört rézdrótharang-szoknyalába. Azt hiszitek: szivem nem érti meg
elektrosokk-társadalmi rendszerek, s a betontűförgeteg-beteg civilizáció-képletek, hajnal-
diktatúrák, besúgás-szövedék és áruláspókháló halálos nyálragacs-habszálrács-államképzetek
rettenet-uralmát, hogy nem tudom az árulók uralmát, a közöny összezsugorodott
pénisz-riadalmát, a hűtlenek emberárulás-fegyverhatalmát? Hogy surrogó gépek,
mágneses szalagok, gépi-mimóza mikrofülek viszik a vádat mohó centrumokba,
s nagy dossziékba és gőgös kartotékrendszerekbe gyűjtve, fölsorolva, megszámozva és
adatolva ébrenlétünk, szívfájdalmunk, álmunk, s az lehet majd a mi halál-bíránk
nyálasan föllapozva? Azt hiszitek, nem tudom, ha beteg, mért beteg a rajtunk-hatalom
fölényes és önkényes szervezett társadalom, hogy mi a zsarnokság, a kényuralom,
parancsuralom, hogy az elnyomás tébolya népeken, mint tetszhalottra húzott
fekete halotti ruha, és van, aki úgy védekezik, hogy nevetve csal, vagy komolyan elbutul!
Azt hiszitek, nem tudom, hogy nem tudom, hogy a szabadság mirevaló, s szorongva
könnyező viasszá, gyűrt nedves viasz-álarccá sápad a hatalomra juttatott hájas
áruló, ha gyémánt-ujjhegyével megüti rettegő szivét a tiszta szó, s ezüst hajából
hideg verejték csurog kinyitott sárga viaszesernyő-homlokára, s folyik hideg páravíz-
patakokban sárga fülkagylói mögött, a fülkagyló vályútövében, s a rózsacsikló fülcimpa
mellett szalagszalmásan kicsurogva az állkapocs-borostáig fényesen kanyarodik, s
onnan feszes inggallérjára csöppen, mint havas bokorra ködcsepp őszi ködben,
s inghónalja vízlucsok folthólyag-daganat, és sárga kettős nikotinszár ujjai között,
mintha sárgavörös festékbe lenne mártva, remeg a parázsló részeg cigaretta?
S nadrágja is barna verejtékfoltos alatta, amin ül a zöldkordbársony padpárna
kettős nagy folt ülep-levél, mint kétlevelű lóhere, mint aki bevizelt s nem szabad tudnia!
Azt hiszitek, nem tudom, hogy a hűséget eláruló álla, az ezüst szőrtüskeviasz,
mint a megázott sündisznómalac? Hogy nem tudom, ki az elnyomott és ki az
elnyomó? Hogy nem tudom, ki volt az elnyomott és ki volt az elnyomó? Hogy miért
elnyomó az elnyomó és miért elnyomott az elnyomott? Itt vagy ott? Ott vagy itt?
Hogy nem tudom, mi a hazugságdiadal meg a hűség, a szűzesség, szükségszerűség, hogy a
gazdagság miért jobb, miért rosszabb, hogy miért szenvedés mindíg a szegénység, még akkor is,
ha boldog, hogy nincs, aki belássa, hogy nem joga palástja, ha aranypalástja, hogy a hamis
pénz mért hamis, s mitől hamis az eszme, ha hamis? Hogy mért bandzsít, aki bandzsít? Hogy a
halálnak fáj, ha a tömeg tajtékőrjöngve fölakaszt valakit, aztán röhögve áll, köpköd és pisál
levizeli a hullát, leköpi a halottat. Aztán hazamegy s eldicsekszik, s azt hiszi, valami nagyot
tett! Felesége meg a tébollyal verekszik, s két kézzel szórja a szobában a lisztet, s a kék
szobában, mintha havazna, bolyong a liszt felhőkben, pamatokban és lisztporos a szőnyeg
meg az alma, meg a villanylámpafény, a szekrény tetején a befőttesüveg. Azt hiszitek,
nem tudom: mi a forradalom? Hogy mitől és meddig és mikor és miért forradalom a
forradalom? És mi a közös büntetés és közös szenvedés? És mi a farsangi történelem-
álarc: az álnok ál-forradalom, hamis-szabadságharc? Kis festett domború és hegyes
üregek: kifestett papundekli-disznófejek, rókafejek, kutyafejek, hosszú orrcsövű
hullaarc-hüvelyek, pirossal-pettyezett bagolytehenek, Don Quijote-arcköpenyek,
kékszakállú Mefisztó-műanyag-arclevelek, ezüst elefántfej orrtő-szoknyák az
ádámcsutka bőrtalajáig lógva, piros nyakig lógó Bolond Istók keménypapír-harangsüvegek
aranyporral befújva, vörös meztelen sátánsegg-arcbuborékok ovális szájnyílású-segglik
redős, recés műanyaghabból, sötét vállakra támaszkodó sascsőrös hengerlovagsisak fekete
tollheggyé csavart fekete-viaszkos, fülig-hegyesedő Cyrano de Bergerac-bajusszal! Azt
hiszitek, nem tudom: mi a gyűlölet, a bosszú, a gyűlölködés, a rágalmazás, a sejtekben a
nyálzó és balga hamistudat? És mi az, ha vak vezet világtalant, ha hazúg
parázsra hazúg hitet lökve tobzódva mulat az elnyomó, s a szolga,
s csellózik röhögve bűnöntudat-csellón? És a cselló húrjai
ötszálú rágalmak és sátánlábszár a csellóvonó? És ki az, aki hamisan tapasztal és ki az, aki pénzzel
megvehető? Pénzzel és szolgasággal. Hátbaveréssel, vállkarolással? És hogy mi lehet
még? Ma, holnap, vagy holnapután? Ó, én láttam világ, fölémsettenkedő atomtűz-arcodat!
És láttam halottaid: szegénység! És láttam halottaid múltjelen emberförtelem-történelem!
És eltemettem halottaid! És kiástam halottaid! De még nem ettem halottak émelyláng
halotthúsát! Halottak márványlila habhúsát nem ettem én. Nem ettem én még halott gyermeket.
Nem vagyok hullaevő. Nem a halottak húsa táplál engem. Halott gyermek halálédes húsát fogam
még nem rágta. Szám csak halottat csókolt. Halottak húsát nem imádta szájam.
Szám csak halottat csókolt. Mert megcsókoltam én a halottat. Ez volt a csók-árulás!
Ez volt a csók-hazugság! Ez volt a csók-élettusa! Ez volt a csók halálhimnusza!
Szájammal megcsókoltam a halottak száját, homlokát! Az volt a csók-vígasztalásgyalázat!
A pihés márványgyöngyfüstviasz-szövevény halott-arcból büdös egyenes páravonalak
szivárogtak föl gyászra-vak orrlikaimig, széttenyésző lomha törpe büdösség-lombozat,
kicsi sárga, halálbűz-pikkelypecsétfa, tömény zöld páfránykaktusz nőtt orrlikaimba
bolyhos és fényes leveleivel, kék kristálypálca-szúrástűivel és mint a tömjénes
papi füstölő a halottat: bodorláng-hullalázfüsttel begomolyogta lehajló csókomat,
könnytelen arcomat ez a halálból-fölpárázó néma erjedésfüst-büdösség! Ó, azok
a virrasztás-esték! Ó, azok a virrasztás-éjszakák! Ó, azok a virrasztás-hajnalok!
December van. Éppen Luca napja. December 13. Verset írok, cigarettázom, kávét
kortyolok. A nyár a halálé. Egy régi december is a halálé. Sok cigaretta, sok feketekávé.
Apám ült a konyhában a széken. Ült a konyhaasztalra könyökölve. Tél volt. Téli
délután. Füle mögül levette a lázmérőt apám, s szájába tette, mint a cigarettát!
Fogai közé harapta. Mint asztalos a szöget. Mint koporsós a szöget. Mikor szőke
deszkát szögel, mikor fekete koporsófödelet szögel fekete koporsóteknőhöz. Nyálas
volt fogai között a lázmérő-cigaretta, ahogy nyálas lesz a cigarettapapírcső az ember
ajkai között. Ült apám kékcsíkos fehér ingben, s a lázmérőt csöndesen harapta.
Én meg a lázmérőt néztem: az ovális hosszú hengercsőtokban az ezüst számlap közepén
vékony üvegcső. Néztem ahogy a keskeny üvegcsőben föltolódva növekedve lassan kúszik fölfelé
az ezüst higanyrúd, a kerek puhatűz higanyszál, mint a szemanyag a csigabiga
magasra-kitolt tejüveg-húscső toronyszemében. 37,5°. Ennyi volt mindíg a láza.
Ez volt a hiába! Előtte bögre bor, halványrózsaszín. Lázmérő-cigarettás szája a csöndet magyarázza.
Öcsém számtanleckét írt, kékbe-kötött kockás füzetbe. Tenyere, kis ujjai zsírosan
tintafoltosak. Mintha egy tintahal tintafesték torokzacskójába nyúlt volna, kezét szájába
dugva a tintahalnak. A konyhaablak két-négyzet üvegén füstös, elfolyó páraharmat.
Érlegyezősen folytak szét a gőzfüst-párafürtök a kicsi ablaküvegen. Ez volt. Nagyon rég.
Anyám a zöld mosdószekrényre tett kisteknőben mosott. Mosta a vért, haragot, nyugalmat.
Sikálta sárga gyökérkefével az ingeket, dunyhákat, lepedőket, gatyákat gyorsan.
Nézte, párás szép ifjú arccal sokszor hátranézve lázmérővel cigarettázó apámat.
Most is nézem őket! Most is látom őket. Fényes alkony-árnyuk feketecsönd bánat.
Cigarettázom. Verset írok. A fürdőszobában dolgozik, nyikorog, dohog a mosógép!
Zakatol, zörög, vizet köp, vizet szív, dolgozik, mint a gyönyörű emberszív: a mosógép!
Dolgozik, zeng, zúg, zakatol, morog, rázkódik, dohog, hörög, szív, köp, fúj, lüktetve ugrál,
adagol, szivattyúzik, forr, pezseg, fehéren fújtat és fekete vízfüsttel liheg, szürke, hosszanti
gumiléces vastag gumicsővel vizel, habos fekete füstölgő vízkötelet ürít, sárga tajtékú
barna szennyhúgyot folyatva recés gyöngyszürke gumicső-hímvesszőjéből, lüktetve forrón
löki ki a szennyvizelet sárga spárga-ágait, mint férfi ha vizel, s a hosszú, kövér, vastag
aranypirosbarna vízsugár után még ritmikusan lassan kilő egy-egy rövidebb vizelet-pálcát,
folyékony, forró aranyrudacskát, ahogy a húgyhólyag még odabent a medencegödörben
összehúzódik egyszer-kétszer! Dolgozik a mosógép, mint egy eleven, buzgó, okos szervezet,
mint az emberi élőlények gyönyörü szíve, dolgozik, mint az emberlét alatt virágzó szép
homálytudat állati sokadalom gyönyörű szíve, halak, hüllők, kétéltűek, emlősök,
madarak, s a méghomályosabb virágzó léthártyahab állat-embernélküliség még lázasabb
milliárd szíve, kagylóké, csigáké, csikóhalaké, polipoké, mint a lábas-fejűek és a
fejnélküliek sose-gyász, sose-harag szíve, és a még homályhamarabb giliszták, férgek,
pókok, százlábúak, fülbemászók, skorpiók szíve, mint a fénynél-nem-öntudatlanabb
rovarok, bogarak, szöcskék, lepkék, sáskák, méhek, dongók, darazsak lüktetéshólyagcsók csöpp
hártyadob-selyemharangzacskó szíve! Dolgozik a mosógép, dolgozik az ember okos-szép
megváltó hite, a kis mosógép, dolgozik emberöntudatlan-emberöntudatban, dolgozik,
rázkódik, hörög, zúg, forr, dohog az emberszívhasonlat-gépdolog, a fürdőszobában a mosógép!
Ó, találékony és hatékony emberszerkesztette emberi jelenlét: mosógép! Ó, kicsi, fehérre-zománcozott
emberáhítat szent segítség: mosógép! Ó, fekete gumipogácsa-macskatalpakon ugráló okos
fehérzománc szekrénydoboz, embernél-szorgalmasabb emberszorgalmú sorslét: mosógép!
Ó, egyszerű jólét, hiányhegedű zengő szorgalomzenéje, létkönnyítő zene: mosógép!
Ó, lapos fehérzománc szekrényfödelű, szürke billentyű-gyalufogós dobozajtótetejű forró
buzgalmas, gyönyörűséges és diadalmas zakatoló, nyikorgó dolog-szép: mosógép! Ó, lapos
fényes, vízszintes koponyatető-homlok ott a fehér zománcdoboz koponyafém-egyenesén,
hosszúkás negatív fémlap-tégla, géptestbe-süllyesztett hosszúkás fémlap-tepsi ott a
szorgalmas gépszekrény koponyatető-fedőlap egyenesén, hátúl, a lapos koponyafödő
befejezéseként, amiben két fogaskerék-recézetű széles és vastag szürke műanyag-szabályozógomb,
vékony műanyagléc-körbordázatú programmozó-korong ül rövíd fémnyélnyakon,
mint egy óriás, szögletes rovar, óriás fehérzománc dobozbogár nyeles fémtárcsa-ikraszeme,
mint egy mélytengeri rostos kődoboz-őshal nyélen ülő tömzsi koponyarudacskákon
virágzó lepényvirág-gombszeme! S a nagy recés, kattogva és pattogva forgatható szürke
műanyag-pogácsák, fekete-glóriás lapfejű programm-tárcsák között, mintha
egy gyík kiboncolt véres homlokszeme világítana vörös szűzhártya-menzeszfénnyel:
csöpp piros műanyag-gyűszű burkolatú, csöpp piros műanyaghártyakalapú pici villanykörte,
pici világítótest, jelzőfény-hólyagüveg, lángjelzés-izzásbuborék, csöpp ébrenlét-üveghólyag-gomba:
a szívdoboz-mosógép működésjelző koponyahomlok-hólyaggondja, gépi csöpp
rubintrügy skarlát izzásbimbó, mint egy gyík kiboncolt véres homlokszeme! És
mintha vérezne a pici szorgalomjelző-lámpa, mintha lenne havi ciklus-tisztulása, mint az
asszonyoknak, mint a mosónőknek is, folyik piros fénye, a mosónők nem pihenhetnek
havi tisztuláskor, combjuk között a véres kendő és ömlik méhükből a vérük, szótlanul mosnak,
le sem ülnek és nem ájuldoznak és elönti combjukat a vér, mintha piros sugárzást okádna ősi-
ősi pici piros csillag, mint tengerszikla-szigeten piros világítótorony, mint fönt-zúgó
repülőgépek, sugárhajtású fémszivar-hattyúlécek homlokcsőrének, szürke orrhegyének,
remegő szárnyvégeinek, merőleges faroklapát-gerincvázának, vízszintes faroktoll
kurta fémhólyaglepény-szárnyának piros jelzőpontjai, vörös, pulzáló jelzőszivecskéi
ha lázcsókcsönddel égnek: a mosógép működésmutató vörös fényhólyagja, mint a
mítosz-Egyszemű homlokszeme a szakállas meseredőny arc fölött. És számok,
betűk ráfestve koszorúban körben a vaskos tárcsák árnyéka alatt a fémhomloklapra,
hajlott, belűl-üres festés-nyílvesszők, a forgási-irányt mutatók s a bal tárcsatető-
korongon festett számok karikában körben 1-től 12-ig és küllősen körben kicsi festék-
vonalak és a jobb tárcsatetőkorongon átlósan kétszer-keresztben fekete-festék
nagy programm-betűk: A–B–C–D, s a betűk fejéből kinövő kis fekete
vonalszarvak. S még egy teleírt programm-utasítás-tábla is fémcsavarokkal
rácsigázva a gépi egyenes homloklap-koponyára! S hátúl a szekrénytestbe
ágazó lágyan-tekeredő sűrű hosszúkás gumiléces szürke gumicső, az viszi a vizet,
s egy fehér fémrost-pikkelycsőzsákba húzott piros műanyagszövet könnyű cső is
beágyazódik a fal horgas rézcsap-agárszájából a géptest szekrény-szövevénybe,
mintha egy hosszú kígyó lenne, fölágaskodó kobra, pikkelyhártyacső-vizisikló, az hozza
a vizet! Ó, Mosógép! Ó, Mosógép! Ó, Doboz-szép Megkönnyebbűlt Emberiség, Mosógép!
Ó, Mosógép! Ó, Mosógép! De boldog vagyok mindíg, ha fölnyitom csuklós, lapos, fehér
fejtető-kalapod, mint egy szögletes, lapos koponyafedőt, s a kemény fémből forrasztott
apró-szitalikacsos fémdob ovális ajtaját pattintva, vigyázva fölnyitom! Kétágú horgas
fémforgács-nyelvű fémpánt-leszorítód hüvelykujj-csókot váró vályúközepét megnyomom,
a rugózva leszorító fémpánt köldökét, a nikkel-köldököt hűvelykujjammal megcsókolom,
s a köldökalsóba forrt rugót lenyomva a szoros, szikrázó fémfeszülést meglazítom,
hogy a merev fémhorogforgács pántívek csuklósan roppanva fölfelé behajlanak,
mint az izeltlábú páncélos bogarak lába, mint csuklós, csapkodó ízelt, zászlós bogárcsápok,
aztán az ovális záróajtót a fémdob szájáról leemelem! Ó, de boldog vagyok mindíg
akkor, ha a párás, vagy ezüstösen fényes fémdob hosszúkás, kerek hengerüregébe nézek,
s merengve és töprengve és tűnődve és mosolyogva hullatom, szórom, tömöm,
gyűröm, gyömködöm, gyömöszölöm a szennyest a várakozó, fénygyomor-áhítozással
vágyakozó dobba, tömöm a szennyes-tömeget a dobba mosolyogva, mindíg többet
mint amit lehet, aztán a dob-ajtót rácsatolva horgasan a két szélső dob-hurokba
a rugós fémnyelvet kattintva leszorítom, befoltozva így a dobszáj szennyes-ruhával
buborékzó oválisát. Ó, boldog hétköznapiság! Ó, boldog vasárnapiság! Mert ez a
kis mosógép dolgozik hétköznap és vasárnap, mert ez a kis mosógép dolgozik
vasárnap és hétköznap! Négy ember szennyesét mossa, mossa, mossa fényesre, fehérre,
lánghabosra, mossa, centrifugálja, kicsavarja mézillatúra, virágillatosra, liliom-
fehérillatúra, rózsaáldás-szagúra, gyöngyvirág-nevetéssé, jácintszűz-ihletéssé!
Ó, de boldog vagyok mindíg akkor, ha kis zsírpapír-hártyavödörrel, a fehér gyűrűforgácsperem-
szájú fehér papírpohárral, vagy fehér celulózbögrével szemcsés mosóport merítek
a nagy zöld mosóporos dobozból, s a kis üregszelvény mosópor-koponyaszekrény
boldog keskeny koporsóüregébe töltöm, s amikor a keskeny dobozajtó rugózva sátrasan
visszacsattan, s lekattintom a mosógépfödelet, s a piros konnektorba a két
fémhengerecske-fogú fekete gumiököl villanyáram-közvetítődugót benyomom,
ami összeköti a géppel a dróterezetű szürke gumikötelet, kinyitom a szürke gumicső-
ormányu mosógépvízcsapot, feketeliliom műanyag-gombját a fal felé jobbra csavarva,
s fölhúzom a tárcsagombot, s a gépet működni beindítom, s kigyullad a piros
jelzőlámpa-gomba, s a gép bizseregni kezd és morogni kezd és megindúl a csőben
a víz zuhogva és a gép szuszogva vízzel töltekezik, s elkezd odabent a
töltött dob forogni, előbb csak dormolva, dorombolva, mint a macska, aztán
nedvesen csikorogva, mintha az élő emberiség volna, forog a halandóság-sorskerék,
forog, zuhog a halál-halhatatlanság-kiválasztás örökítélet sors-malomkerék,
forog fényesen, boldogan, kiválasztva a fehérből a szennyet, az emberi test mocskát,
a civilizáció-szennyezett jelenlét múlandóság-piszkát, embertestünkön
hordott emberlétünk alsónemű-foltjait és emberbőrünk viaszkönnyeit, zsírkönnyeit,
verejték-lázait, alsóneműnk barna szar-nyeregsávjait, sárga váladékpántjait,
ondómézpöttyeit, zsír, föld, zöldség, hagyma, vaj, krumpli, tejföl, tej, lekvár, cukor, fokhagyma,
olaj, füst-árnyékot, mosogatólé-büdösségvarangyot, mosogatólé-habpenészt,
és mindenféle nem-isteni részt a gyűrött emberbüdös szárakból, csomókból,
ívekből, anyagokból és hajlatokból, kiválasztva, leválasztva, kioldva és kimosva!
Mintha bűnös szívünkből mosná ki a bűnt a feloldozást-váró önfelismerés,
a nem-egyszerű bűn-beismerés, a gőg ellen föllázadt legszebb emberi létalázat,
mintha azt mernénk bevallani, amit sohase mertünk kimondani, mintha azt
tudnánk kimondani, amit bevallani sohase mertünk! Mintha gőzölögve
kiforrna bűnös szivünkből minden elmúlás-sejtelem-minta, minden
fekete szégyen, ami ott tenyészett sáros körömnyomokkal, sártaréj-szívpitvarfalú
páros állatkörömnyomokkal a fehérben, bégető-mekegő-bőgő-nyerítő-ugató-
vonító-röfögő-gégekürthörgő-szakállasító-nyávogó-kaffogó-böffenő-síró
állat-taposás-tejút, fagyott ürülékkel teleszórt és telepotyogtatott állatvonulás-út!
Ó, Mosógép! Te embersegítő gépi Szentség! Mosógép! Te embersors-könnyítő gépi
elevenség! Ó, Mosógép! Te értünk-dolgozó, helyettünk-dolgozó, nekünk-dolgozó
egyszerű gép-alak! Megáldalak! Megáldalak és áldalak! Megáldalak és áldalak:
Mosógép! Letérdeplek eléd és megcsókolom egyszerű fehér-doboz-arcod, mosás
előtt és mosás után, mint anyám kezét mosás előtt és mosás után, amit csak néha
tettem, pedig Mama kezét kellett volna megcsókolni mindíg, mosás előtt és mosás
után, Mama kezét! Mama kezét kellett volna megcsókolni mindíg! Mama
lúgrágta piros szivacskesztyű kezét! Nedves cement-padlón álló tyúkszemrózsafa,
bütyök-dugófa lila visszérszoknyás könnyű lábait! Mert Mama mindíg
mosott, mosott, én a vizet cipeltem vödörben a kútról az óriás korombuborék
serlegköpenyű rézüstbe. Sikálta Mama a ruhát reggel, délben, délután, hajnalban,
éjszaka, este, sikálta széles gyökérkefével súrolva, radírozva gyorsan a nagyteknő belső
oldalára simított vizes ruhát, radírozta és sikálta a nagy sárga mosóteknő oldalára simított nedves
ruhát, a teknőoldalra tapadt, ráncos redőlegyező-vászonömlenyt, s nagy nedves
selyemhólyagok, párolgó vászonbuborékok nőttek, gyűrődtek, simúltak el a barna gyökérfénylegyező
ferde deszkalapon, a habörvény szürke koporsó-oldalon, s a szürkelila teknővízben
hánytorgó habdaganat sercegés-állatok, vászonhólyagbálnák, szétlegyezett ránckörszoknyájú
celofángolyó-medúzakalapok legeltek lebegve, mint óceán sustorgó állatai, szappanhab-
pikkelycsikók, hablepény-ráják, szikrázó tajték-szirének, pontpezsgéscsomó polipok,
s Mama a vizes ruhát sikálta, gyúrta, kefélte, kefével sikálta, gyökérrel sikálta,
kezével gyúrta, gyúrta, gyömöszölte, csavarta, mintha egy óriás sárga gyökérállatot fogna kis
paradicsomlángcsipke kezében, valami mélytengeri sárga gyökérállat szörnyet,
ezerlábú mélytengeri korallváz-pókcsodát, hosszú gyökérszőr-koporsóhalat,
mintha a Bibliát dörzsölte volna az ördög bűnfoltos szívbőréhez, az égő
Evangélium-köteget a Sátán leszakadt fitymabőréhez, sóhajtott, nyögött,
görnyedve állt a mosókonyhagőzben, én meg az üstkályha nyitott ajtaja előtt
ültem, barna bütykös venyigekupacon, mint gyermekangyal-Ferkó a feltámadás-
előtti emberiség-csonthalmazon, a hengeres üstkályha fekete domború ajtaja
fekete kormos csappal, fehér csipkegomba-porcelángolyó-fogantyúval,
vagy talán fehér porcelándióval, s a parázsnégyszög-szivacskocka pirosarany
sercegő, pattogó hőárnyéka zuhant gyorslüktetésű mellkasomra, mert oly
gyorsan lihegtem, mint ujjam hegyén a kis zöld levelibéka, amit a diófáról,
fölmászva levettem, s pihegett ujjam hegye köré ragadva a pislogó puha zöld
pacni, a sárgatokás ember-szemű kétéltű állati massza, mintha kelő
kenyértésztába nyúltam volna, mutatóujjam a tésztahúsba dugva, s onnan
kihúzva lágy buborékoló tésztaragacs-golyó bimbózna hólyagosan fekete
gyermekmutatóujjam hegyén! Mama keze: aranyozott érvirgács piros festékbe
mártva! Mama keze: piros selyemredőpapírossal betekercselt kék galambláb!
Mama keze, mint egy véres ország! Mama keze: piros krepp-papír-kesztyűbe
dugott Kálvária! Mama keze: ötágú vérgejzír-földrész! Mama keze: bíbor
szivacshengerekkel virágzó kaktuszpálma! Mama keze: piros korallállatokkal,
vörös polipszőrcsillagokkal benőtt korallfa! Mama keze: akácfából kifűrészelt
vékony sárga lécgereblyevilla! Mama keze: csipázó, menstruáló tengeri
viaszrózsa! Mama keze: piros sztaniolból gyúrt esernyő-csontváz! Mama
keze vizes rongyokba csavart piros láz! Mama keze: viaszcseppkőszakállas
gyertyacsonkú ötágú réz-gyertyatartó! Mama keze: szivacsos húsból tűzliliom!
Mama keze: én megváltó piros csillagom! Ó, hogyne áldanálak Mosógép, hiszen
mióta vagy, már a Mamának se kell mosni. Te mosod helyette a szennyes
világot! És nem igaz, hogy a mosónők korán halnak, hiszen Mama már
75-éves! És ne legyen igaz a költő szava akkor, ha én már a mosógép hatalmát hiszem!
Költő: légy hű a reményhez! Mama piros szivacsállat-tömlőállat-zsákállat-merengés
keze vitt engem az emberi hűséghez! Mosógép: légy a Mamáért áldott! Szent, szent,
szent, ezerszer szent Mosógép! Vannak tenálad bonyolúltabb, tökéletesebb gépi
szerkezetek, gépművek, gépjelenek: elektronikus agyak, számítógépek, kompjuterek,
űrhajók, űrrepülőgépek, atomerőművek, digitális, kristályos, buborékos gépi tényerők,
Istent-megközelítő, Isten-szívébe repülő csápszörny-gép-emberkövetek, lézerek, gépi fényevők!
Őket is áldom! Mert az ember hűségét mondják a végtelenhez! Kutatva az Istent.
Ember vagyok, s úgy ember, hogy hiszem: az ember gépeivel teheti emberivé a munkát!
Ember vagyok, s ember azért, hogy a gépek embermegváltó hatalmát szeressem!
Ami emberré lenni tényével segít, áldjuk azt a gépet. Áldásunk: szép szükség!
Áldalak Mosógép! Ezerszer áldalak: embersegítő gyönyörű Munkás Gépi Egyszerűség!
Áldalak Gép, Mosógép! Áldalak! Megáldalak! Áldom, hogy lettél, áldom, hogy megszülettél,
áldom, hogy lehettél, hogy dohogva és zuhogva forgatod tisztító szived fénydoboz-mellkasodban,
a boldog, zárt vasrosta-szitadobot. Áldom munkád és állapotod egyszerű Munkás Gép-szűzesség!
Áldom jelenléted és áldom örömöd. Mert áldott vagy te az emberek között: Mosógép!
És áldott a te méhednek gyümölcse: a kimosott ruha! Áldott légy gépi dolog-szövetség.
És áldott vagy te az asszonyok szívében, áldott az asszonyok örömében: Áldott Mosógép!
Legyen áldott léted minden pillanata: Mosógép! És léted erkölcse: a segítség veled-áldott: Mosógép!
Mosónők álma: Mosógép! Mosónők álom-túlvilága: Mosógép! Mosónők varázsvirága: Mosógép!
Anyám úgy állt a mosóteknő mellett, mintha mindörökké ott akarna állni! Úgy állt anyám
a mosóteknő mellett, mintha mindörökké görnyedve ott állna. Ruhát súrolva, meghajolva
gőzben, kis fehér vászonkonttyal fekete fején. Kék virágmintás szürke barhetruháját meztelen
combjai közé fogta, begyűrte hátra egész az ánuszpontig a barhetruha nedves szoknyarészét,
mert nem volt rajta nadrág, amikor mosott. Meztelen volt asszonyteste alól, amikor mosott,
s vizesen és feszesen feszűlve ragadt a fiatal combokra elől, s összeszorított combjai közt
hátúl fodrosan, ráncosan, tarajosan, legyezőfodrosan és legyező-ráncfodorszalagosan kunkorodva
kiállt és fölállt, mint gazdag kakasfarok, zománcmohalomb-pávafarok, hegyes lángzászló,
szürke penész-cimbalom! Úgy állt ott, mintha mindíg fújna a szél, úgy állt ott a sárga
gőzsziklákon, a fehér páraláng-vitorlák, fénytüskés sűrű gőzpárauszonyok között, mint
emberépítette tengeri kőzátony csőr-élén a rózsaszín márványlepelruhás Niké, márvány-
redőruhája rózsaszín hártyalángját ráncosan hátrafele fújja a vad tengeri szél, és ifjú
testére csókolva tapasztja, úgy állt ott a mosónő-Afrodité, a rózsaszín sárga
márványselyemlepelingruhába csavart mosónő-Vénusz, mintha mindíg fújna a szél,
mintha mindíg fújna a szél, a vad, vad, vad, vadvak, vakvad tengeri szél, a szél,
a szél, a szél, a vad tengeri szél a kis mosókonyhában, az udvarvégi kis mosókonyhában,
mintha mindíg fújna a szél! A ruhafelsőrész elől a nyakánál mellkasközépig
kigombolva, s látszott az emlők között a szőrpihés barna vályú, s pici emlői néha
kibuggyantak oldalt, jobbra és balra, mint kigyűrt hagymafejes csigaszemek, mintha
mellkasán két kitolt szemcsöcsű, két virágzó szembimbós fejtőgyű csigabiga ülne,
és emlői voltak a csigaházak és piros pici emlőbogyói a csigaszemek! Piros páraüst
gégegödrében gőzpárakönnyek, mint könnyek a vak szemgolyónélküli piros
szemgödrében, akit a gyorsvonaton néztem, Belgrádból hazafelé! Belgrádtól
Szabadkáig. Mint élére-hanyattfordult üres csigaházban harmat, mint üres csigaház,
piros-zománc kürttekercs-szívében esőlé. Mint üres szemgödörben a könnyek,
a szemgolyónélküli piros nyálkahártyacsészében, a homlok-alatti vörös szemüreg-
vaginában, az alsó, s felső szemhéjak vagina-cimpái és vagina-lebenyei alatt a
vérvödör-nyálgödör-hüvelyben, a vak homloka alatt az üres nyálkahártyagödör
piros madárfészekben, amiben nincsen tojás! Mint üres szemgödörben a könnyek!
Állt anyám a kis nyárikonyha-mosókonyhában a szappantaknyos és habnyálas
cementpadlón, állt a szürke hidegségen, állt a nyálkás és síkos örök-hűvösségen,
állt apám óriás öreg fekete cúgoscipőjében mezitláb. A cipőbőr oldalai belűl
jobbra, balra ollóval kerekre kinyírva, ollóval korongosan kiszabva, s úgy álltak
ki azokból a lukakból anyám jobb és bal lába-nagyujjának hatalmas, fényes
sárga bütyökcsontjai, mint óriás parafadugók, mint óriás sárga porcelándiók,
mint fekete koporsóra ragasztott vastag sárga gyertyák, sárból letört kőkrisztus-kezek,
mint őzbakok mohos szarv-rügyei, mint kemény rózsakrumplik, mint
orrszarvút tömör, nehéz orrtüskéje, mintha lába ferde nagyujjainak oldalt-kinőtt
metszőfoga lenne, mintha lába nagyujjának oldalt-kiszúró óriás sárgakék
kakascsőre lenne, mintha félagyarú elefántfej volna a cúgoscipőbe bújva,
s a cipőlukon, a cipőbőrbe vágott kerek ablakon kitolúlt volna a sárga
elefántagyar! Mint súlyos, rozsdapettyes piroslila rákollók a cipőből kiágazó
bütykök, mint oldalt nyeles-szemű mélytengeri őshal égő villanykörte-bimbó
végű sziklacső-szemei! Mint herélt lovak, kiherélt szamarak dagadt fekete
pénisztokja az eres-bársony fekete állathas hátsó combjai tövében. Mint fehér
csillag-gyémánt-tüz gömbáradat a boldogtalan fekete éjben. Mint a születő
gyermek: félig már kint, félig még bent a szülő nőben, mint az elmúlás a
gyámoltalan örökidőben. Kiálltak bütykei a cúgoscipőből. Anyám állt a cúgoscipőben.
Hajnalban, mikor vértócsa volt a fény a nyálkás cementpadlón, hideg kockás aranytócsákban
nappal, az alkonyat higanytócsa-kékben, este az aranyhomály-petróleumlámpafényben.
A petróleumlámpa a kis nyárikonyhaablak keresztfájának szívébe vert vasszögén.
Ott függött, mint elhízott, pocakos, világító Jézus, üveghólyag-mellkasának lánglevél-szive
bekormozta az üveget, mintha fekete pávatollakkal lenne belűlről beragasztva.
És a kis ablaküvegen jégvirágok: fagy-páfránytollak, dércsipkelevelek, jégláng-kakasfarkak.
A ruhát rázta, gyűrte, gyömöszölte, gyúrta, csapkodta, összedörzsölte, egymásba-hólyagozta
a vászonlángokat, gyúrta, rázta, vízben lobogtatta, ujjaival radírozta, ökleivel taposta,
hajlékony piros korallcső-ujjaival, s pici és nagy ujjsebei kivirágoztak, mint a menstruáló
asszonyok hüvelye, az a sok piros virág, mint menstruáló vaginák, kitágúltak és
érrepedés-csillagokkal kibugyogtak önmagukból a varrótűszúrás-pontok az ujjakon,
a hüvelykujj, a mutatóujj konyhakésvágás kettős ajaklebeny-félholdjai, a vörös és lila
szögkarcolás, tyúkköröm-karmolás piros pontcérna-csíkjai, és lemaródtak és leolvadtak
a lúgos, szappanos szürke mosólében a rücsökrózsa hegek, a fakéregvonal varratok,
s a hosszúkás, keskeny, apró, széles, pontszerű, kagylóhéjbelső-életű lila sebhelyek
fényes rózsaszín szűzhártyákkal bevonva, rózsaszín bőrselyem szűzhártyákkal,
az összenőtt seb szűzhártya-kagylóbelseje, mert a sebek alatti új bőr, a varratok
alatti új bőr, mint rózsaszínpiros finom porcelánhártya, rózsakék üveghártya,
mint az állatcsontporcelán tengeri csigaházak fényes rózsás kürtbelseje, kagylóbelsők rózsakék zománca,
a varratkérgek alatt a vékony, átlátszó új bőr, mint kövek alatt a sárga hártyafű,
a lapos pórusos sárga fűszál-papíros, mint kövek alatt az elsárgúlt hártyás, zománcédes,
fényes, síkos, üveges talaj! Könyékig fölgyűrve a barhetruha ujja anyám karjain!
Mint csigafejbe, a redős lepénykehelybe befele-gyűrve visszacsobogva és befele
visszafolyva gyűrűsen begöngyölt szarvbimbó csigaszem, a redős lágy fehér hústésztában
a rózsahab-peremű köldök, mint mikor anyánk a kiszaggatott, megformázott, liszttel
beszórt kenyértésztába, a tésztahát domború közepébe mutatónagyujját a második
ujjpercig benyomta, s így csinált köldököt a kenyérnek, mint a csigafej gyűrűs
és redős csigaszemkútja, a redőperem-buggyanásbögre, a puha lepénykoponya
puha köldöke, ha a csigabiga szemét, a kitolt hagymabimbó-végű redős húscsövet
vissza tetőhomlokába behúzta: anyám könyöke fölött, a barnapihés felkar közepén
a fölgyűrt ruhaujj rongy-gyűrűi! S kivett a vízből, a pépszerű szürkekék
higanyszenvedélyből egy-egy inget, törülközőt, lepedőt, párnahuzatot, dunyhahuzatot,
bugyit, kötényt, köpenyt, gatyát, tenyerei közt összenyomta, mint a vízzel-telt
szivacsot, két-részre, négy-részre összehajtogatta, s a nedves hajtogatás-csomagot
két véginél megfogva erősen megcsavarta, csavarta jobbra, csavarta balra,
ahogy a tyúk nyakát kitekerik, a kopasznyakú tyúkét két tenyérrel jobbra-balra
csavarva, csavarta, facsarta, facsarta, csavarta az óriás fadugós mosóteknő fölött,
ahogy a fűzfa-ágat zölden csavarjuk letörni, hogy a fűzfabőr zöld csöve leválik a fűzfahús sárga, nyálas
felületéről, s meglátszanak a mézbarna göbök a növénycsontban, mintha
megnyúznánk egy zöld levelibékát, s látnánk a fehér
békahúsban az idegcsomókat, vékony szép kezeivel szinte szárazra
csavarta az összehajtogatott vizes ruhát, aztán a lavórba dobta a kicsavart ruhát. És tudta: melyiket
kell majd kékíteni! És tudta: melyiket kell majd keményíteni! Az
udvaron a kútfától a szederfatörzsig keményen kihúzott sárga kötél volt,
az udvaron a kerekeskút zöldre festett nyakától a diófáig sárga kötél
volt parabolásan kifeszítve, arra terítette anyám a ruhákat, minden mosás-
hajnala ott száradt, minden mosás-reggele ott száradt, minden mosás-nappala
ott száradt, minden mosás-alkonya ott száradt! Hogy csattogtak és ropogtak
télen a fagyott lepedők, köpenyek, ingek, dunyhák, hosszú-gatyák! Csattogtak,
ropogtak és lobogtak a fagyszélben, mint húsvéti körmeneten, úrnapi körmeneten,
búzaszentelői körmeneten hosszú piros és zöld és sárga nyélen az arannyal-hímzett,
ezüsttel-páfrányos, Jézusisten-arcú, Szűzmária-Leonardo da Vinci-mosolyú,
Gioconda-Szűzanya-mosolygású, aranybojtcsengős, liliomkehely-alakú fehér
és piros és kék és zöld és sárga és lila és vörös-selyem templomi zászlók,
az Isten-álarcai zászlók aranybojtrózsával csöngettyűzve, táncolva és lobogva,
ringva, fürtösen, szirmosan csattogva az Istenanya-menzeszkendői zászlók,
anyám menzeszkendői is a télben üveg-fagyottan, anyám kimosott,
barnafoltos fehér barhet-ágyékkendői, mint fehér üveg-eperfalevelek,
átlátszó üvegláng-ősállatpikkelyek, mint fehér porcelán-ősdiófalevelek,
mint fehér hártyaüvegtoll-angyalszárnyak, csapkodtak, zörögtek és ropogtak,
fagyszárazon nyikorogtak és fehér porcelánhártya-könyvlapokként
csikorogtak a kékszigorú halhatatlan téli szél szűzében, mint égő könyvek, égő
könyvlapok a téboly aquinói tüzében, zizegtek, zörögtek, zenéltek, zokogtak,
rezegtek, lobogva egymáshoz csapódva kopogtak, fehér porcelánhártya merev szárnnyal
egymáson tapsoltak, mint gombostűre szúrt apró szárnyas állatok, mint gombostűre
tűzött lepkék, pillék, méhek, darazsak, dongók, legyek, cserebogarak, szarvasbogarak,
orrszarvú-bogarak, hőscincérek, ganajtúró bogarak, katicabogarak, bronzcímer-bogarak,
mint gombostűre fűzött eleven szárnyas apró állatok, ragadozó tündérgyémánt-szavak:
szitakötők, gombostűtengelyű pörgő, síró, zokogó, nyafogó, lobogó, ropogó,
zizegő, lángoló, körben-táncoló eleven körhinták, élő állat-ringlispilek,
s a gombostű hegye a dugóban, s a gombostű szára testük eleven jaj-anyagában,
a kitines-lucskos-szőrös-szelvényes-páncélos-hólyagcsöves puhaságban, s a
gombostű feje hátukból, vagy tortarkójukból, vagy potrohcsigájukból áll ki,
mint behavazott tömegsírból a koponyák, mint a púpos hátpúpja a meztelen
hátgerincből a kombiné alatt, vagy az ing alatt, mint behavazott csatamezőn
az emberfejek halott zománcrózsái a szélben, vicsorgó-fogsorú, hócsipkesarló
szempillájú, nyitott üvegkés-szemű zománcrózsák a bombázás után a
fehér téli szélben a füstölgő büdös eleven romokból, a tél óriás gyémánttűire,
a fagy óriás kristály-gombostűire szűrt zenélő, jajgató, síró, zokogó, kopogó,
ropogó gyémántájulás-szitakötők, kristály-ejakulátum-szökőkút-pillangók,
fehér-eres hatalmas porcelánlepkék voltak a megfagyott ruhák a
feszes vagy parabola szőke ruhakötélen! S anyám tarkóján a lila mályvafolt,
mint egy ibolyalevél, mint őszi piros eperfalevél, mint egy csokor ibolya! Anyám
tarkóján a lila májfolt. Félig fekete haja alá benőve, ahogy a tarkóbőr
a koponyabőrbe fut át. Mintha jód-pecsétet nyomott volna rá az Isten,
mintha hipermangán-pillangó ülne tarkóján, félig fekete hajába bújva!
Most se fehérbe! Most is feketébe! Csak most már lazába! Most már nem
kövérbe. Mert ami fekete drótbodorfüst régen, az mint koromporral befújt
gyermekláncfű-golyó, amit koskígyó fújt, amire ráhörgött az öregség-párduc,
s a pehelygolyóból lobogva kiszálltak innen-is, onnan-is könnyű keményszárú
sötét pehelyszárnyak, fényesen zuhogó füst-piheesernyők, mintha a vattásan
sűrű habgöndör gyermekláncfű-pehelykoponya pihegömb-fogsora ritkulna
ki itt-ott, ahogy a szél fújja, ahonnan megfújja forró öreg szájjal az aranyhörgés-szél,
s ritkább a gömbgyapot, itt-ott már a virág pórusos stoppolófa-gomba
fejformája látszik, és a gömbkerekben körben ferdén, egyenesen, függőlegesen
már egymást-is-látva a piheszár tengelye meglátszik, egyik, meg a másik,
mintha gömbkörben fekete cérnával befűzött tűk lennének a koponyacsontba
szúrva, megritkúlt már haja, neki is, anyámnak, a fekete göndör hajfüst
alatt fehér hajbőre kilátszik, haja mint laza fekete gézfürtgolyó, mint
sűrű sötét felhőt, ha ritkára fúj a szél, mint bodrosan, göndören szétlazuló
gömbpáfrány-füstritkaság. Nagyapám, anyám apja, Amerikába szökött egy
hajón 1907-ben. New Yorkból írt bocsánatkérő búcsúvers-levelet.
Fiuméből indúlt, New Yorkba érkezett. A hajót festette közben. Itt hagyott
öt gyereket. Ott mosogatott egy évig. Aztán visszajött ugyanígy. Nem tudott
meggazdagodni! Itt napszámos volt kilenc évig. Aztán, Isonzónál rárobbant
a barlang. Haslövést kapott. S itt halt meg Budapesten, mint aki titokban!
Nagyanyám, anyám anyja fiatal-özvegyen megöregedett. Amit Róza küldött,
nővére Amerikából: a szardiniát mindíg a tanítónak adta! Nem
tudta, mi van abban a szines fémdobozban. Meg hát napszámos özvegyasszony
nem eszik olajos halat. Ötven évig nem kellett neki se férfi, se Isten.
De kis bütykös ujjaival szétdörzsölte, szétmaszírozta mindíg gyulladt mirigyeimet,
a diónagy, szilvanagy, cseresznyenagy, borsókicsiny nyirokmirigyeket. Pörzsölt
hátamon, nyakamon zsíros ujja, mert ecetes disznózsírral kente hátamat.
Ecetes disznózsirral kente be hátamat, nyakamat, vállgödreimet, hónaljaimat, mellemet,
derekamat, a kis porcelánbögrébe, az ecettel összekevert zsírba mártva kis bütykös, csámpás
ujjait, s mintha fésülné a zsírt, a zsírban vastag húzás-vályúk, barna nyomok, fehér
fésűnyomok, ültem a sámlin ecetes zsírral vastagon bekenve, ültem mezitláb, kis gatyában,
fényes zsír-ingben, savanyú selyempapír-ingben, kisfiú-ecetesuborka, kisfiú-ecetespaprika.
Mint a zöld szőlőfürt: voltam az! Beteg tavasz. Testemből fürtösen kiálló nyirokmirigygolyók!
„Az majd beszívódik”, mondta, s finoman, lágyan, dörzsölve szétnyomta
a golyóként kiálló zöld testmirigyeket. Ült fekete fejkendőben, nevetve a halál-parton.
Anyám szívéből nem szökött ki az ifjúság! Nem sírt a világ másik oldalán az óceánparton!
Nem zokogott, nem nyafogott, nem vinnyogott, nem sírt, nem jajgatott, nem átkozódott sorsán!
Nem menekűlt. El nem futott. Nem is akart, nem is tudott! S ha akart volna is,
hová futhatott volna, hová? Három gyermekét magára kötve fehér batyukendőben, mint
síró eleven kosarakat, hátára, mellére, hóna alá a csípőjére? Hová is futhatott volna ő?
Hová a kiscseléd, napszámoslány, gyárimunkásnő, mosónő? Hová? A Szűzanya túlvilág-
verejtékszagú hónalja alá? Szűz Mária köpenye alá, mint Szuzó az egyszerű misztikus,
Szűz Mária köténye alá, mint H. S. a festő? Szűzanya világkockás kék mindenség-
köténye alá, amely a boldogtalan más-lét kékrács-vasalás sötétkék-vászon ablaka,
vagy ajtaja? Szűzanya Isten-mosolyú fényes fehér inge alá, ahol a szűz szőrök illata
és szűz párták és cimpák örök virágoskertje, mint föltámadás-utáni boldog temető,
mint föltámadás után az elképzelt boldog Földgolyó, a Szűzanya sűrű fényvászon
inge alatt a sorssal-megváltott öröklét, világzuhanások és megtisztító boldog
vérfolyások, világegyetem-szétfolyások és világmindenség-szívinfarktusok örök
üdvösség-barlangja az az ing, combok, húsok, szőrök, nemző és ürítőszervek puha, sugárzó
gyémántkertje a világasszony fényes köpenyingben. Hová futhatott volna, hová? Hová?
Nem várta őt semmi Bujtató Boldog Anya, akinek csillagból-szőtt fényszabad inge alatt
a hajdani, vagy eljövendő Éden, piros pálmafák és szelíd párducok, arany-együgyű unikornisok,
zsiráfok, medvék, orrszarvúak, elefántok, vizilovak, boldog merengő ragadozók, sétáló, ugráló,
tűnődő madarak, énekesek és rikoltók, ezüstcsipkekosár-rikácsolók, meg mindenféle
szemérem-ihlet virágok, túlvilágföldi selyemállomások zöld oszlopsugáron, Istennyál-tó,
szupernóvaszakáll-zuhogó sors-vízesés, csivitelések, csicsergések, csiripelések a páratűz ágyékszőrzetekben,
nem várta őt semmiféle földrész, óceánon-túli boldog szorongáspart, más létszigetek
kemény kontakt-lencsés szemű madarai, merev nézésük, mint ruganypuha szemgolyón
merev kontaktlencse és kettős orrlikvályús dupla hosszú aranyvéső a csőrük, a szegénység
bánatköteleivel és örömspárgáival volt ő sorsához odakötözve és mégse hitte anyám, hogy
ez a természetes, hogy így kell lennie, mert így van, mert nem kellene mindennek úgy lennie, ahogy van!
Hova futhatott volna? Hova? Hisz úgy élt a szegénységben, nem boldogtalanúl, de nem is boldogan,
csak megmaradni-akaratosan, ahogy a kis fa kősivatagban zöld napreménnyel! Hová?
Sorsa fölé? Sorsa alá? Sorsa elé? Sorsa mögé? Pedig elfutni neki is lett volna joga!
Elfutni neki is joga lett volna, anyámnak, nemcsak a másik mosónő fiának, urának és fiának,
hiszen ő is csak szegény volt, mint anyám, meg én, meg mind, akik voltak és vannak
szegények. Mégsem egyformán voltunk szegények. Ezt aki nem tudja, hogy is értené meg?
A szegénynek előre sose köszöntek. A szegény mindíg előre köszönt. Ha köszönt! Állt a
gazdagabb az utcakapuban, állt fényes ingben, lapos fekete kalapban, állt a reggeli kék
május-napsütésben, s nevetve hetykén kiköpött a porba, ha neki sietve kalapot
emeltek, legföljebb megbökte kalapkarimáját jobb mutatóujja szabóollóval
vízszintesre-metszett körömélével, s röhögcsélt, de nem szólt, bal kezében égő
cigaretta, azt szívta s ezüstkék füstkarikákat fújt szájjal csücsörögve s a füstöt kiköpve,
s így írt szétlazuló bolyhos füstgyűrűláncot a fénylő levegőbe, szétolvadó hajú
füstpamut-szökőkút korbácsot. Állt, mint fronton a katona, pedig rég le van már lőve?
Akkor is, decemberben, mikor anyámhoz, kislányomhoz falumba hazamentem
Budapestről. Itt friss sírok minden szoborkertben, fagyott piros virágok, festetlen
fakeresztek, fölgyújtott könyvek, lepisált könyvek, aknáktól kitépett redőnyök
lengő hosszúkás-négyszögletes fémborda-vályúnyelve nyikorgott, akasztókötél-vastag
leszaggatott áramkötelek, villamos-villanyhuzalok úttestekre-zuhant, fölágaskodó,
aszfaltra tört-csipkésen kötélvonalzó fémpókháló iszonyú óriás roncs-összege,
kiégett tankok, akasztott emberek, elégett katonák, mint összezsugorodott, tűzbe
dobott sztaniolpapírgombócok, a sikítva fölcsapott páncéltoronytető mellett véresen
kilógva a páncélodú-hasból, mint vérző aranyeres végbél ahogy a testből kigyűrődve
vérmirigyfürtökkel hosszan kilóg, utcai villanyvezeték-dróttal nyakuknál szőkén
vedlő platánfatörzshöz kötözött katonák, mint fulladás-lila bohócruhák,
ultraviola dülledt selyemarccal, hullaviola dülledt selyemfejekkel, mintha
óriás piros legyek lennének torgégéjüknél az aranykígyóvedlés platántörzshöz
kötözve, s óriás vonagló, zizegő, kitineres, mozaikablak-szövetség hártyaszárnyuk
a véres levegő, a piros zászló, ingük lehúzva, csizmájuk lehúzva, s liladülledés légyarcukon,
lilahorpadás légymellkasukon csurog, folyik, csúszik, csúszik a köpésnyál, mászik
mint ezer tajtéklángos-redőtesttalpú csigabiga, mint ezer hosszúkás hablepény-
fodros és recés talptestű csigabiga a köpésnyál gégéjüktől lefelé a lila
légybársonyon a nadrágkorcból kibuggyanó has köldökig föllángoló nemi
szőrzete felé, szemük csomósan kiáll, szinte a homlokra nőve, mint a fekete
legyek tűheggyel teleszúrkált barna gesztenye-szeme, itt gyertyák égtek az ablakokban
és házak égtek és könyvtárak égtek, s hosszú egyenes foszforvonalak csíkozták be
a fényes levegőt, mintha gyerek fényes kék iskoláspapírra ezüstgrafitceruzával
egymás mellé hosszú vonalakat húz, mert a levegő, mint az iskolás-kivágópapír:
felűl lakkfényesen kék, alúl fehér, teteje lakkpapír-kék, alja krétaszűz-fehér, itt
a tankok koporsótetejére csavarozott fémtepsikben habosan és zsírosan lötyögött
az embervér, nyúlósan, habosan, puhán, piros bársonycsipke-csirkelábakkal ugrált az
emberi vér a tanktestek vízszintes oldal-ládáiban, s mint ősszel ha sárga, barna,
piros, vörös, kék falevél hull az utcán-hagyott autók orrára, hátára, tetejére: laza,
rostos malter-levelekkel belepve a tankok, véres gipszrózsákkal és letört, rozsdás
drót-csontvázú gipsz-puttókezekkel, gipsz-titánkarokkal, gipsz-Zeusz-fejekkel,
a háromszögletű hegyes gipszcsiga-sodronyfürt szakállú véres gipszmerengésfejek
törmelékeivel, félbuborék-félpofákkal, gipszcsigaház-gömbörvénykoponyafél-hólyagokkal,
amelyekből úgy állt ki a váz-szobordrót, mint lukas díványból az acélrugó, úgy,
áll ki fürtösen a rozsdás drótcsokor, mint rohadt koszorúkból a koszorúdrót, mint
befecskendezett keményítő anyagoktól megmerevedett erek bábúfonadék-emberszobor-
kötege a lerohasztott emberhúsból, itt telefonáltak az üzletekben, s a fehérkötényes,
fehér vászoncsipkemirtusz homloktaréjbóbitás pincérnő hason-csúszva, könyökön-
kúszva hozta a feketekávét az eszpresszóban, az eszpresszóban a padlón
hason csúszott a pincérnő, a kis fémtálca a levegőben, és a gőzhab a kávé
tetején és nem loccsant ki a víz a pohárból, itt üres konzervdobozokat állítottak a
gyerekek a tankok előtt az utcakőre, ültek széles sorban a konzervdoboz-teknősbékák,
s a tank pördülve megfordult a néma teknősbékalánc előtt nyikorogva és
csörögve, csörömpölve és zörögve, vagy mászott hátrafelé hanyatt, mint egy óriás
páncélos hím-szarvasbogár ha hökkenve hátrafele jár s a hernyótalpak csikorgó
vésetcsipkelánca az aszfaltban, mintha egy földrezuhant őrűlt sátán harapta
volna az utca-burkolatot s a szürke fekete kemény anyagban belevájódva
harapás-nyomai, recés fogsor-nyomai, kenyérért álltak sorba az emberek
a bolt előtt, a pék előtt, s volt, aki két veknivel két hóna alatt görnyedve
szaladt a golyószóró-ropogásban, aztán levegőben-pördülve, mint aki
jégen táncol könnyű korcsolyával, táncpörgésben kicsit előredűlve arccal
a földre zuhant, hónaljánál kiszakadt szíve belefúródott a kenyérbe, a
habos fehér bélbe, mert eltört a kenyér, de úgy is szorította, halottan, s lassú
málnaszín vére beleszívárgott a kenyérbe, mint a folyékony ribizlilekvár,
kibújtak az emberek a még-ből, a majd-ból, a már-ból, mint máglyatűzbe
állított csőrös sisakfejű középkori páncél-lovagruhából, ami már aranyparázs-
pirosan izzik, mint kovácskemence parazsában a vaspatkó, rádiót hallgattak,
féltek és ordítoztak, itt osztottak, adtak, vettek, verekedtek, elárultak és
újrakezdtek, zsaroltak, gyilkoltak, fenyegettek, sátánból angyallá újraszülettek,
vagy legalábbis azt hitték magukról, arkangyalbőrt levedlettek, mint bőrét a
kabóca, mint gyík a bőrét, szeráfból ördögkirállyá vedlettek, kerubból ördögistenné
vedlettek, vagy legalábbis képzelték magukról, fegyver-gépekre égő benzinesüveget
dobtak, a temetetlen emberhullák mellett tízéves gyerekek szivaroztak,
kisfiúk, kislányok, fodrászhoz akart menni az elmebeteg asszony, „miért, már
két éve nem voltam fodrásznál,” aztán meztelenre vetkőzött a kis kávéházban,
úgy táncolt keringőt, a levegőt karolva, mint egy férfit, kis emlőin arany
könnytócsákban rezgett a lámpafény, barna vaginaszőrén, kis mellén a fénypettyek: aranylegyek,
a lakkcipős néger pincér meg szteppelt előtte, gyors lakk-kopogása, mint
fekete legyek üvegkarcolás-csúszkálása, üvegkarmolás-járása a villanykörtén,
ablaküvegen, szteppelt, fémtálcája kezében, s rezgett gyűrűsen a kávé, a
víz a pohárban, s a vízben a fényszilánkok, mint izzó, éles jégdarabok,
szteppelt a meztelen asszony előtt feketeselyem pincérkabátban, szája óriás tűzliliom,
szteppelt az őrűlt kis asszony előtt, aki kontyos haját kibontotta, keringőzött a levegő-férfivel,
szteppelt a skizofrén gyémántrózsa előtt, fekete lakkcipőben, s azok a fekete lakk-kopogások,
mint koporsószögelések, mint koporsóba vert szögek, koporsókalapács lakk-szteppelése,
a fémtálcát letette, s rózsahártya-tenyérbélésű fekete kezeivel csettintett, a tearózsa-sárga-
bőrű fekete hüvelykujjat és mutatóujjakat összedörzsölve gyorsan, s egymáson elpattintva,
s rázta fekete ökleivel a semmit, mint két rumbatököt, szeme kifordúlt, s tűztojáshéj szemfehérje,
itt géppisztollyal lőttek árny-alakodra, ha szellőzni kinyitottad éjjel az ablakot,
mert már úgy ültél a villanyfényes sűrű cigarettafüstben, mint sárga ősborostyánban
a két páfrányfenyőág-Friedrich Nietzsche-ősbajusz-csápú ős-szúnyog, s a száraz
lila szalmavirág-koszorús fejű bolond asszonyt gyalog kellett visszavinni a hegyen át
az elmegyógyintézetbe, pak-pak-pak-pak-piu-piu-piu-piu vak lövöldözésben,
s ment a fiatal férfi vele lombhullató rozsdaszép ősgesztenyefák alatt, s várta
már a bolondot az új elektrosokk, egyre több, most legalább tizenöt, az édes
gyötrelmes gyűlölködőt, s két hóna alatt a férfi két vekni kenyeret vitt a többi
bolondnak, s a szörnytitán-szobor bronzcsizmáinál elfűrészelve már, hegesztőpisztoly
kékarany lángsziszegés-gyíknyelvtollával körülvágva már, a titánszörny-szobormosoly
ledöntve már, s krétával bronzkatonakabátjára írva: „Üsd, vágd, nem apád”,
s úgy járnak benne gyalog, mint Jónás a cet gyomrában, iszonyú bronzhordó
hasában, mellkasában úgy járnak, mint legyek a befőttesüvegben, méhek, darazsak
az üres szilvalekváros üvegben, mint a próféta a cethal gyomrában, úgy járnak
a bronz-testruhában belül és énekelnek és fütyülnek a bronz-atyában, mint a
hajnali feketerigók, mint Bolond Istók cethalában Arany János, úgy járnak a
hatalmas bronzköpenyköcsög fekete hajnalában, s belűl a kopoltyúk óriás, lila
szivacspálmafái, hatalmas lila páfránytollcsokor lélegzéslegyezői, mint a keskeny
szivacsos szeletekre fölvagdosott sült vér, sült disznóvérből lobogó cíprusok,
sült marhavérből hajladozó hegyes Istentű-pineák, s úgy jártak, úgy mászkáltak
a földönfekvő fejnélküli gigantikus bronztörzs gombjai, bronz-zsebei
között a felnőttek, gyerekek, mint harkályok a fatörzsön, a billegő, szinestarka
zománc-csákányocskák, mint harkályok a fenyőfa vedlő őskéreg-fatörzsén,
mint harkályok a vén cseresznyefa fényes, csomós, alvadtvérkérgű törzsén, itt friss
sírokat ástak, vádoltak, telefonáltak, provokáltak, s a körútakon föltornyozott
gránitkocka-utcakövek közt mászott dolgozni az ember, egész tányér főtt
marhavelőt kaptam az öreg pincértől egy kis étteremben, több mint fél kilót,
s kiabálni kezdett velem és veszekedni, amikor fizettem, illetve fizetni akartam,
„Mit képzel maga? Költő úr, mit képzel, én úgyis elmegyek Bécsbe, a fiamhoz!”
s jobban féltette a volt rab, a tegnapi rab, ami van, mint akik szabadok
voltak, s éppen ellenkezőleg, s voltak, akik már haza sem mentek, csak rádión
üzentek, s az utca teleszórt papírlapokkal, kiáltványokkal, fölhívásokkal,
mintha egy űrbeli palás óriás fehér sas tollát tépte volna ki az a valaki-
Isten, s szórta volna az égő városra, a kövekre, romokra, szétpukkant
háztetőkre, amelyek mint szétdurrant mélytengeri halak, a fölszinre
hozottak: zsíros-eres uszóhólyag-levegőtojásukat mutatták, vérző gyomrukat,
vérszakadék belsejüket, szivüket, belüket, s gyöngyházpénz-pikkelyük
csomóban lövődött szét, s ragadt a véres tájra, a belső dróthálórácsos gipszlombra,
semmit-tartó kariatida gipsz-apályra, az oszlopot-helyettesítő meztelen
nőalakra, mert nálunk az is csak gipszből, mint vizezett lisztből főtt keményítő,
ott függenek görnyedten a bérházkapuk két oldalán, csüngenek a falba-srófolva
szennyfehéren, a dróthálószoborra öntött gipszkéreg-asszonyok, előre kiálló
gipsz-emlőjük, gipsz-karjuk, gipsz-könyökük, gipsz-combjuk, gipsz-térdbütykük,
gipsz-lábszáruk, gipsz-lábuk hajlatüregeiben és redőfészkeiben törpe pókok
fekete hálórózsái, és térdük fölhúzva kicsit, hogy seggüktől talpukig a combok,
a lábak előrehegyeződő háromszögben, mint Krisztusé a kereszten, ahogy
odaszögezték lábfejeit, kis ülőkét szögezve keresztbe a fargolyók alá a keresztre,
a függőleges ágfa közepére, segge alá kis sámlit a Keresztre, lassabban szakadjon meg vére, lassabban szakadozzon
teste minden véredénye, hogy kínja hosszabb legyen, hosszú kínja lassú halált hozzon,
mert a keresztre-feszítettek úgy halnak meg, keringési zavarban, érrendszerük feszesre
húzódik és elszakadozik, mint a vékony gumicső, mint vékony műanyagcső, s boldog
szívhalálra várnak, szivük egyre nagyobbat ver és szívük egyre lassabban üt hegyesre
púpozva mellkas-húsukat és mellkas-bőrüket, s nem más az ördög, mint egy szívbénitó vérrög,
ó, egyetlen szívbénulás, ó, világmindenség-szívinfarktusa, nem félek, nem sírok, nem üvöltök!
Mert nem minden halál fulladás-halál, de a keresztrefeszítés-halál fulladás-halál, a
fölszegezett, vagy fölkötözött gyomra lassú forró ólommal betöltődő ólomgömb, alsó teste
dupla ólomgolyó, vesszője ejakuáló ólomgyík, lábai ágyékig csövesen föltoluló lila ólomcsizmák,
kinyúlt, megfeszűlt erei szakadoznak, mint a gumiszálak, mint piros pamutfonalak,
egyre légydülledtebb lesz bal vállcsontja és gégéje bőrére csüngő arca és egyre lilább és
nyálas mosolya szivárvány és nyálzó mosolya rücskös, zöldfoltos, izzadó varangyhát, szíve
százszor gyorsabban ver, mint a kékcinkének, rózsapiróknak, aranymálingónak, örvös galambnak,
s oldalt-csüngő feje: síró pünkösdirózsa, s a kapillárisok és hajszálerek elpattannak
pengve a húsban, a bőrben, mint finom zománc-cérna páfrányok s vérpettyes lesz a
testfelület bőre, mint aki skarlátos, bárányhimlős, rubeolás, ó, skarlát-Jézus, rubeola-Jézus,
bárányhimlő-Jézus, ó, bárányhimlős Bárány, ó skarlátbeteg Égi Fehér Bárány, ó
Isten-báránya rubeolás, keringése lelassúl, mint az elfáradt ihlet, mint költő tolla,
ha hat órán át írt a papírosra és nemcsak képzeletben, mellkasa zihál könnyezve és
mellkasa könnyezve nem zihál, aztán beáll a szív-fibrilláció, a szívpitvar izmos
falának finom remegése a szív diasztolés állásában, túl a tachikardián, a szapora
szívműködésen, s a diasztolé, a szívműködés elernyedési szakasza fibrillációban émelyeg,
s a haldoklás-forró és fulladás-hideg, mintha egy gyík lélegzene és nem segítenek gyors
szív-elektrosokkok, hisz nincs mivel és nincs miért és nincs kinek és egy hosszú tüdővérhabos
békasikoly, mint tűzbe-dobott levelibéka zöld sikolya, mint lángba-hajított tűzbéka
hólyagszétdurranás-sikolya, mert fölfújódik a béka a lángban, mint tűzpettyes
szappanhabgolyó és sikítva szétdurran, a Jézus-levelibéka sikolya az Univerzumban
verődve csillagtól csillagig, galaxistól galaxisig, mint egy erdőben üldözött madár
csapkod, csapódik a lombok között, a zöld kása-lobogásban ahogyan sikítva száll,
úgy a tüzesbéka-Jézus-sikoly a fénylő és nem-emberi dolog burjánzó őshalmazok,
fekete ősterek hajlott fénypillérei között, verdesve, mint aranylepke fekete cipősdobozban,
a sikoly-arany az ősfekete őstér-ürességdobozokban, aztán az egész test hirtelen
előrehegyeződve függőlegesen fölágaskodik, mint egy csőkeritésre-drótozott vörös kandur-
macska, mint emberhamvasztó-kemencében az aranyparázs-szobor emberhalott, ha hanyattfektéből
az aranylegyező-aranydorong hőütéstől fölül, mint aki fölállni akar, s sercegő, habzó, párolgó lilazöld-
sárgakék szoborparázs-szivacsként térdre zuhan, kifeszűl, mint akit áram ütött, mint akit
nagyfeszültségű áramvezeték szívott áramszívéhez, mint aki nagyfeszültségű áramvezetéket
fogott meg, s rángva meglódul az irgalmatlan áramcsók-ütésben, mint villamosszékben
a gyilkos, ha bekapcsolják a kivégző-áramot, s fémlovag-fejsisakja, meztelen
csuklóin, meztelen lábszárain a boka fölött, meztelen mellkasán a széles
fénygyűrű-pántok, fém-kézelő pántbilincsek, fémzokni-pántkötések lövik
fejébe, testébe a villanyáramot, függőleges ülő-fektében előre-ívelődve fölágaskodik,
mint akibe villám csapott a búzaföldön, a sárga tajtékárnyból egyetlen cikk-cakkos
aranydöfés, szigonyos űrdarázs-aranyfullánk s tarkója alatt a jobb vállkezdetnél
fekete luk, ahol az égi elektromosság-szúrás bement, s vesszője fölött büdös
szőrpörzsölésrózsa tányérú fekete luk, ahol az áramcsók arany tű-ítélete kijött,
s elernyedten, lefelé-súlyosodva csüng a lila test a fán, a szögeken, köteleken,
mint egy szamárherezacskóból csinált üres, nikotinselyemfényű szíjspárgás, liliomkürt-
fejüre összehúzott dohányzacskó, mint kiherélt disznókon üres herezacskó sebe,
amibe a miskároló barna bagópépet, barna bagónyálat köpött, így fertőtlenített, mert
bagózott a kanász, bagót rágott, mindíg mozgott nyállal-kevert bagópéppel a szája, s
a disznót úgy herélte, ahogy a birkát a juhász, az állatot hanyatt döntve, vagy hanyatt
az ölébe kapva fölvágta gyorsan bicskával a herezacskót, a heregolyókat, a véres fehérsárga
tojásokat két ujjal kinyomta, ahogy emberszemet nyomtak ki a koraközépkorban
büntetésűl, aztán odahajolt a büdös gyopár, vérespamut, izzásgyapjú, rózsaszőrláng
hasra szájjal, s a heréket fogaival kiharapta, leharapta, s az ondótojásokat,
nemzésgolyókat a földre köpte, fertőtlenítve herezacskó-herecsókjával a sebet,
amíg az állat sikítva vonaglott alatta, vagy rángatódzva bégetett hanyatt az ölében, mint
ölbevett kisgyerek mandulaműtétkor, ha dülledve ráng és dülledve sír, mert
szája kipeckelve fémrugóívekkel, vattagolyókkal, s csipesszel, késsel és fogóval cibálják,
nyiszálják torkában vérző manduláit, piros torokheréit, piros garatheréit, s lefogják
erős kezek, s „mintha szőlőfürtöt varjú csipkedne csőrével, szőlőfürt szemeit csőrével
csóka,” s ez elnehezűlt halott test fára szögezett szivárvány, keresztre-feszített varangyosbéka,
lila penész-Krisztus, aranyszeplős-levelibéka-Jézus, mint egy fára-kötözött befőttesüveg,
átlátszó héjazatában a halálsűrűség, alúl sötét, ami leülepedett, közepén homályosabb,
fölűl világosabb, hígabb a halálanyag, foszlóskötegeiben, foszladékpáráiban sárgán ragyogóbb,
alúl a lábujjak, lábfejek, lábszárak feketelile ólomharisnyába húzott elmúlás-követek,
a térdcsontoktól a beapadt homorú medencesikolyig, a mirigydiófürtös, mirigyszőlőfürtös
lágyékívekig sötétlila szőrös halál-kályhacsövek a combok, lila zománctölcsérek
két szőrös végnyugalma, amire petyhüdten ráragad a kis vessző meg a nagy herezacskó,
mint egy barna buborékfürt bagóköpés, s följebb a törzs a nyakig halványlilából
sárgászöldlila fölszivárgó folyamatos átmenet-üszökülepedés, szivárvány-fölszivárgás,
mint fára-szögezett kaméleon szinjátszó törékeny puha teste, ahogy az éjből hajnalba
szivárog át a földidő, mintha hipermangán-kristályt szórsz vízzel telt üvegpohárba, s
a lila kristály a pohárfenéken buborékolva, füstölve, levegőpontlánc-szökőkútfürtökkel
fölkévésedve, bolyhosan omolva bomlani kezd, s alúl sűrűlila hipermangánvér
a víz, s fölfele a folyadékban egyre-ritkább a lilapehely bomlásfüst-árnyék, s
egyre rózsaszínűbb, szilvalekvárszín, málnaszín, eperszín, ribizlilekvárszín, tüdővérszín,
s egyre vékonyabb a vörösség, egyre átaranyozottabb a kristályfüst-festék, sötétzöld,
diózöld, mályvazöld, lóherezöld, fűzfalevélzöld, olajfalevél-zöldezüstszőke,
majd pitypangsárga, majd folyékony borostyánnal összegyúrt viaszfaggyú izzadás-sárga,
majd sárgakristály-árva, majd fehérkristály-sárga, mint Angelus Silesius versei,
mint Ruysbroeck látomása, Eckehard-mester istengyászolása, Szent Bernát
aranyikra kristálybámulat-istengyógyúlása, s ahol a fejből úgy állnak ki a
szemek, mint piros malacfülek, mint kaméleon két higannyal-töltött jobbra-balra-
előre-hátra forgó óriás húscsipkekorsó szemei, s a koporsóanyagba, a szemtöltet-
higanyba két pici aranyliliom van beletűzve, két apró arany-levelibéka lebeg
ragyogva a higanyboron, mint két emlőgomb-csillag a kaméleonszemköcsög
higany-éjszakában, ahol a fejből úgy állnak ki a fülek, mint koralltörzsre
ragadt óriás lapos csigaházak, mint lapos galaxisörvény-istenlebenyek a sötétség-őskoponyán, mint
esőtől-lerágott őszi eperfán piros eperfalevelek: ott már a halott test halálfénye
lángszív-sárga, vagy ikrásméz-fehér, s a vízszintesen szétálló karok és kezek
szine, mint harmatos búzakéve, mint tejes kukoricacső, mint fehér nárcisz-szirom.
S az átlátszó üvegfüst-émelygésvennyigeköteg karokban és a megcementesedett üvegfüstpók-
kezekben a csontok, mint vérbolyhos sárga márványrudak, bütykös fehér márványpálcák,
s a megpattant és elszakadt erek piros tollpihefürtjei, lila szőlőfürtöcskéi,
alászálló nyúlós kék csurgásgolyók, mint üveghab-lávába alvadt fekete szitakötők!
Mert a test alsó részeibe száll vére a halottnak, mint paradicsomosüvegben a
paradicsomlé sötét sűrűje alúl s följebb laza piros-sárga a folyadék, s az
üveg nyakánál szinte már fehér. Alúl a halál sűrűje, s felűl a halál sárga ragyogása.
S az emberi hullatest, mintha lila nyúzott marhacombot, vörös és faggyúsárga marhahúst
sötétlila körpecséttel megjelölnek a vágóhidakon, mint disznócsülök fehérszőrű szőke
bőrén a lila körpecsét: óriás lila pecsétfestékcsókokkal foltos a lábfejektől a
lábszárakon át a combtövekig, a csüggedt viaszárnyék csípők, s a behorpadt kagyló-
legyező-belső has véres rózsazománca is egymásra-ütött sűrű pecsétcsókok lila halál-
engedély virágoskertje, lila pecsétütések és zöld-tégla pecsét-csapódások és arany-
pecsét csók-liliomok hullafolt-hullaizzáshalmaza a halott test talptól nyakig.
Vesszőig, herékig érő lila hullacsizma, piros hullaing, aranyhártya véres hullaálarc.
S a nyelv a szájból véresen hosszan kilóg, mint megfagyott véres tüdőköpés, lángköhögés.
Alúl a halál lila hamulekvárja, s fölűl a halál fehér sugárzásmagánya! Ó,
ártatlan, s bűnös halottak, ó, bűnösek, s ártatlanok, vagy csak közömbösek,
embernek született élők, halálra született halottak: így láttalak titeket én itt,
abban az őszi higanygőzben, fára akasztott zöld Ájtatos Manók, platánfán lógó zöld
imádkozó sáskák összehajtott zöld kitinfésűkard-fogókarokkal, imára-kulcsolt barna finom
dróthálókesztyű-kezekkel, és hosszan lelógott hosszú zöld ugrólábatok a földig, hosszan
cseppkövesen lefolyva kinyúlva, mint zöld viaszerekkel folyik könnyezve égő zöld gyertya,
és függőleges zöld zománckúp-szívfejetek két oldalán óriás kristálybabok, óriás
kristályvese-rügyek a halál-szemek, gyémánt-napraforgófejek, s homályos szitarácskorong
szemetek körben egymás mellé ikrásodott látás-szemcséiben törpe csontváz ült, mint
krétával írt fehér betű, s tízezer szemcsében tízezer krétaírás-csontvázbetű, összetett
szemetek ősembertemető! Nem volt se krumplim, se lisztem, se zsírom, se kenyerem,
se szalonnám, csak meggyújtott gyertya-magányom, huszonnyolcéves árnyam és
anyámnál falun ötéves lányom, és sorba-álltam tonhalért, kenyérért, s kétkilós
kenyeret vittem minden nap a bolondnak, hogy ossza ő is a kenyeret a bolondnak,
hátha megszaporodik, mint Jézus kenyere a tanitványok és hívők hitében, vittem a
kenyeret a bolondnak, s bicskával szeletelve osztogattam az osztályfolyosón,
s megszólalt a katatón asszony, aki húsz évig állt némán az osztályfolyosó egyik sarkában
a fal felé fordúlva és nem evett húsz évig, csak ha gyomrába töltötték gumicsővel, mint
éhségsztrájkban rabok gyomrába a tejet piros gumicsővel, s a katatón asszonybolond
kenyeret vett és rámmosolygott, azt mondta „köszönöm”, aki húsz évig nem beszélt!
És merev kiégett hullakék katatón életcsáp kezével úgy markolta a kenyérszeletet,
mint karcsú könnyű piros markológép rovarszáj-vaspofakezével sziklalapot,
mint misén pap az ostyát a templom rézsútfény borostyánkőtömbjeibe fölmutatja,
mint a tudatüres-létüres téli éj a teleholdat, mint a kórboncnok N. L. koponyából
kiemelt agyát nézi két kezében, a hideg, puha agyvelőt, a férfiét, az asszonyét előbb két tenyere közt tartva nézi,
és mereng, hogy mi a titok, hogy ott bent mi volt?, s meglátja-e,
ha majd fölszeleteli egyszer, mint gyerek markolva-fölemelt csipás, apró
csüngésfürt vaksi kölyökmacskát, mint ablakban gyerek a piros Mikulás-csizmát, mint
ébredés után a szines mozaikfoszlány rettenetgomoly vagy mosolyparázna álmot,
mint ember kivágott szivét az emberevő, mert forró még fekete kannibál-kezében,
mint bolond nő, ha kap egy fehér liliomot, piros szegfűt, sárga rózsaszálat, mint
az örök-egyidő, a történő téridő a kozmosz vaginacimpáit, a mindenség
hüvelylebenyeit: az élő galaxisokat, forgó, hömpölygő galaxishalmazokat, mint
koporsóban ülő föltámadt asszony kezében a fehér csipkezsebkendőt, mint a halott
Krisztus sziklasírjába néző halandó ember az olajos leplek mellett a kőravatal,
a kő-istenhalotti-asztal szélén, a kő istenhalálágy peremén ülő űrbenövő izzó
fénykristálytömb szárnyas ősi angyalt, mint a keresztfán csüngő halott Jézus a bűnös,
édes, gyönyörű, halálra-ítélt emberiséget hatalmas kristálykoponya-szitakötőszemekkel.
Nézte a létüres-tudatüres katatón bolond asszony a kenyeret, nézte az üres agyagszoborrá
kiégett barna tanítónő, nézte a kenyeret, bal kezében a kenyérszelet, s jobb
keze ujjaival csipkedni, csipegetni kezdte, mint rigó, cinke, veréb a kutyaudvar
fagyföldjén a kenyérszeletet, mint madarak a kutya kenyerét, ha odaszaladnak csipkézve
gyorsan, ha odaugranak koppanva gyorsan, s csőrükkel kicsípve egy morzsát, néznek
ferdén aranyláncgyűrűs, kemény kontaktlencsés szemükkel, s kattogva hanyatt
hátraugranak, mint tiltott gondolat a jelenfény hártyaduzzanat bélése mögé,
mint a szűzhártya mögé a kamaszlány-gondolat, a fiúláz homálygyönyörűségizzás,
hisz elképzelte sokszor, mikor apját látta meztelenűl, borotválkozni, vagy fürödni,
s tudja már, mi van az apai bimbóban, s látott fölgyűrt csigabigaszarvat, csigafejből kék
ürbe-tolódott bimbós csigacsöcs szemeket a kertben és mégse tudja, hisz hogyan?,
kicsípett egy kenyérrögöcskét, sárga habszivecskét a karéjból, s lassan fogatlan szájába
tette, még egyet csípett, szájába tette azt is, s állt ott mosolyogva, remény-rémületben,
túlpart-révületben, együgyűen, egyszerűen, mint Szent Bernadette Szűz Mária-
látomás után! Állt a csillagszínű meleg kenyérfényben, mint férfi-üres Szűz-Anya
Isten-sugár teherbe-esés után. Mint akiben megváltó kristálylámpa ég! Ó, tudatszűz,
életkopár, élőhalott, kőhegedűvé varázsolt, halálból-is kihamvadott Nőiség!
Akiben se léttudat, se haláltudat. Megcsókoltam büdös szomorú öreg hajadat!
Büdös, szomorú, ismeretlen, ősz, hullavígasz hajadba temettem huszonnyolc-éves arcomat.
Mert meg kell csókolni azt, akit nem csókol meg senki. Fény-arcom ezüst büdösségbe temetni!
Meg kell csókolni a magányos bolondot! Bolond nők büdös hajában kellett vezekelni!
Megcsókoltam a katatón asszony büdös haját, megcsókoltam az ezüstszőr kréta-pálmafát!
Megcsókoltam a bolondot. Büdös szomorú hajába temettem ifjú arcom. Megcsókoltam a bolondot.
Mint aki halottat csókol. Mint aki halott asszony haját csókolja hosszan. Mint aki
kétméteres rózsaszín-kaucsuk hajasbabát csókol, csókolgatja göndör hosszú szőke haját.
Mint aki ezüst angyalhaj sisakú kirakati asszonybábút csókol. Mint aki ősz-parókás
asszonycsontvázat csókol. Mert meg kell csókolni a bolond asszonyok büdös haját!
Mint őrűlt anya haját árvaházban felnőtt idegen fia. És nem volt miért már undorodnia!
Tudta: szeretni kell a bolondot. Hiszen a bolond nem tud már szeretni. Ezért kellett
Istennek meghalnia? Hisz nincs még ott és nincs már itt se. Mért csókolgatta az öreg
postásló fehér bársonyliliom fejét Friedrich Nietzsche? Aki szerette a bolondot: az érti meg!
Álltam az égő utcán. Az elmúlás ott volt velem. Álltam egyedűl: huszonnyolc-évesen.
Kitört emberi fogak az utcaköveken. S egy sárga fogprotézis új sírkereszt vállára akasztva.
Mint fehér koszorú. Hernyótalpnyikorgás. Gyémánttél-hernyócsikorgás. Ledőlt szobor bronz-orrlikában vatta.
Álltam egyedűl. Ki kérdezte akkor: mi van velem? Mi lesz velem? Ez volt a Történelem!
Kézfejemen egy-egy sziszegő fehérparázs-hódarázs. Önmagamért én voltam fegyverem!
Ez volt a Történelem. S M. bácsi: egy öreg zsidó házaló jött oda hozzám, nagyon szerettem,
„Maga mondja meg, maga tudja, tudja, mi ez! Az öreg zsidónak. Az újságok azt írják: forradalom.”
„Te mondád” felelte Pilátusnak Jézus, „király vagyok vagy Isten?, azt Isten se tudja, ember vagyok: én csak ezt tudom!”
Álltam egyedűl. Mint őszi esőtől depressziós fehér puli a zöld esőben ázottan ácsorog az őszi
kutyakertben, áll bambán, bután, ázottan, csipásan, egyedűl, nem ugat, nem hörög, nem vicsorog,
nem vigyorog, csak vágyódik az ugatás után, fekete viaszláng-gömbdolog szemébe nehéz esőlé
csorog és földig csurog fehér krétaspárgákká összeragadt szőre és rózsaszín bőre a hátán fehéren
kilátszik, a fehér füsterjedésből, az ázott fölkelésből, mint anyám rózsaszín fejbőre megritkult,
fekete hajából, áll, mint törpe kréta-szomorúfűzfa, mint ázott törpenyírfa krétalegyezőkből,
nyitott krétalegyezőkből esőre-függesztett, földre-omló embervágyú sátor, mint egy halom
megázott, kitépett fehér madártoll, mint a depressziós csönd fehér gyertyagyökér-csurgásokkal
eresen szétfolyva, mint tövig égett gyertya fehér viaszgyökér-polipállatként lebegve szétfolyva,
csillogva, mint a halálos ítélet, áll a puli és nem tudja, mivé lett, s nem látja a fehér
harkályt a nyírfán fölötte, ahogy piros pikkelytengelyléc ferde lábakkal fehéret ugrik, s vékony
aranycsákánnyal nagyot üt a fába, aranycsákánnyal az ezüst fakéreg fekete mínuszába, s
fehéret ugrik megint fehéren, s két szeme feketére festett aranyszeplős zseblámpa-villanykörte,
s nyakán kétoldalt fekete foltkagyló tollpihéből, s fehér fejbúbján széles hosszú, csipkésen
kioldalasodó piros mirigycsokor-koporsó, mint római katonák fehér fémsisakján a vastag
piros szőrsarló, mintha piros ibolyacsokor nőtt volna sűrű palás, ikrás szappanhabgolyóra,
piros hernyó ezüst dióra, piros szivacs-szőlőfürt feküdne gömbölyű fehér virágon, piros
ribizlifürt aranybibés fehér liliomkehely-ágon, állt a kutya, mint egy fehér vak, mint
egy fehérre meszelt becsukott ablak, aminek mázoláskéreg fehér hártyahuzatába a gyerekek
körömmel két fekete üvegpontot kapartak, két fekete üvegfolt-szemet. Állt az eső-vak,
állt étvágytalanúl, állt, mint aki nem bírja büntetlenűl, mert bűnhődni akar és
nincs bűne semmi! Álltam egyedűl. Mint havazástól depressziós fehér puli áll a fehérben,
bambán, bután, renénytelenűl a piheredőnyomlás hóesésben és az omló szaggatott fehér
vonalak bálnaszürőszáj-függönymindensége zizegve olvadt el szőreiben és kilátszó
rózsaszín gerince-bőrén és kilátszó rózsaszín háta-bőrén és puliarcán a hosszú fehér
szőr lecsurgott, mint a könnyes szakáll a földig és mozaik-repedezésű fekete szivacsdugó-
szivacsszív kutyaorra beleforrva a zuhogó égi fehér cérnagomolyba és barna hályogragyogás
hólyagcsillagszemein a hókristály szúnyogcsáp-tolla elolvadt, mint szemfedőcsipke
fehér cérnakristályvirága, ha elrohad a földben, állt ázottan, egyedűl, nem ugatott! Állt
a fehér puli a havazásban, állt a fehér depressziós, állt az ázott árvalányhajcsokor és nem
ugatott. Álltam egyedűl. És magam voltam magamnak őre. És szívemnek őre is magam
voltam. És hitemnek magam voltam őre. Piros lövedékvonalak sziszegő hálós vak
vonalkötege alatt álltam egyedűl, éhesen, huszonnyolc-évesen. A rádióban rezesbanda
szólt, keringők, polkák, valcerek, länderek, masirozók, térzenék, szaletli-zenék,
a rádióban cigányzene szólt, meg slágerek, fölhívások, parancsok, üzenetek, mintha
béke volna és mintha háború volna, egyszerre háború és béke, Leo Tolsztoj motyogva
sírt a földben, fölült a földben Leo Tolsztoj, szakálla szétcsobogott a Földgolyóban,
szakálla lobogva és bolyongva széterjedt a Földgolyóban, mint egy gömbölyű átlátszó
üvegpalackba fújt cigarettafüst, így játszottam kamaszként: gömbölyű üvegbe fújva
a lopott cigaretta füstjét, és földgolyó-töltet füstvattagombóc szakállában ősz angyalok
ültek zokogva, depressziós szeráfok ácsorogtak, mint fehér puli az őszi ősi ködben és
mániákus kerubok sikoltozó szájában százezer ravatalgyertya égett, mint piros barlangban
fehér ember-erdő, fehér vászonnal betakart emberek meggyújtva lobogtak, mint
sikoltozó eleven óriás múmia-gyertyák, hörögve lángoló fehér gyertyamúmia-emberek,
Bibliák füstölögtek félig elszenesedve és János Jelenése gyémánt-nyállá olvadt
és vörös pecsétviasz-takonnyá olvadtak az Apokalipszis zord megváltó Itélet-trombitái
és recsegő, sziszegő, zokogó, nyikorgó, csattogó, ropogó zöld sáskajárás-kardokkal kaszabolt
a katatón Apostol Leo Tolsztoj Földgolyó-szakállában, fölvágott hasú lovak
véres belső szervei, finom nyálkahártyái, zsíros gyomra és zsíros csipkefodros büdös forró fodor-
belei közé bújt az asszony és a gyerek, a fölvágott lovak véres hasába és Kisjézus
karácsony-álma még meg se született, a zöld férfiszűzesség szeplőtelen csecsemő-isten
a Szeplőtelen Boldog Anyától és fehérszakállú rénszarvascsordák és fehér páracsöpp-ajkú
jávorszarvascsordák és szikrázó réztölcsér-orrlikú kerubcsordák és égő fehér gyertya-szügyű
dámszarvascsordák robogtak Isten felé millióan és millión és átoktalan, jajtalan,
panasztalan szarvasdübörgésük kihallatszott a Földgolyóból, mint földalatti
harangszó, mintha a Földben harangoznak, a Földgolyó szívében, mintha a Földgolyó belseje
egyetlen harang volna, az harangozna, az a Földbelső-harang és Fjodor Dosztojevszkij ott
állt a Földgolyó-belső egyetemes Leo Tolsztoj szakállában meztelenűl, véres baltát emelt
kopaszodó ezüsthártya-lófar feje fölé és a rozsdás baltavasról nyúlósan és sötéten csöpögött
és szakállazott az embervér, mintha menzesze lenne a vasnak, havi vérzése a fémnek,
és szive úgy ütött és akkorát, oly tachikardiás rettenetben, hogy repedezni kezdett a Föld
kérge körűl, mint földrengéskor és irgalmatlan repedésvonalak és az őstemetőkig levinnyogó
repedés-szakadékok rácsozták be fortyogó negatívukkal a Földgolyót és világvége-gejzírek
lővödtek föl a Tejútakig, mintha a Földgolyónak millió gőztorony-vízkéveoszlop pávafarokcsápja
nőtt volna forró párasziszegéssel dühöngve, millió forró vízkobra ágaskodna két víztaréj-
fül-levéllel szétfújódva és kúpos fejpikkely-kristálygyűlölettel az űrfeketébe fúródva
s a vulkánok fölfakadtak és forró kőesőt, tüzes véresőt köptek a csillagok nehézfény-
szűzhártyáira és az ámulathab-csillagokra száradt az izzó lávapiros, mintha tüdővérzése
lenne a Földnek és sugárban spriccel és kévékben lövell a tüdőokádék-vér a
szemérem-szigorú csillagokra, s odaszárad a tűzidomokra, egyszerű fényhalmazokra,
mint ablaküvegre, falevélre, fűre, temetői Szűzmária-szobor márványfejkendőjére,
fehérmárvány ingruha-redőire, mohos kőhajára a zöldsárga mészlotyadék, a fehérkék
madárürülék, s a meztelen Dosztojevszkij úgy verejtékezik, mintha vízből volna
testén az ing, izzadság-hálóinge úgy lobog, mint tiszta égen őszi csillagok, s Gogoly fehér
szívében piros kártyákból várat épített az Ördög, s összedűlt mindíg a kártyavár és
az Ördög újrakezdte mindíg kaktusz-sörény gerincű sárga hernyó-csokor kezével,
és Gogoly fehér szívében hortyogott az elaludt árnyak szakállas koporsó-emberisége,
a Hétfő, a Kedd, a Szerda, a Csütörtök, a Péntek, a Szombat, a Vasárnap, s Leo Tolsztoj
Földgolyó-belső szakállában sáros sírokon ülő mezitlábas muzsikok citeráztak,
muzsik-cigányok hegedűltek s varrógép-testű, hólyagmedúza-mellű, fehér
lószempillás, fekete zongora-szárnyú, kézitekerős gépverkli-ágyékú, géporgona-szájú,
világföldrész-lábú, Nagy Péter-aranyfogsorú, medúza-kígyógomolyfüst fejű kurvák,
Gorgó-ünnepű kígyóhajú nők, akiknek látása kővé dermeszti az embert, nőkígyók,
kígyókurvák kétliteres söröskorsókkal tiszta vért merítettek Leo Tolsztoj szívéből,
ahogy mi bögréből vizet vettünk a vizesvödörből, s hörbölve itták a világmozgató
Új-Evangelista vérét, s a füstölgő vér lefolyt állukon, mint nyúlós, piros gumiszál-szakáll,
s ágyékukra csurgott, s ágyékuk mintha tisztulásban vérzene. Véres volt szőrük, combjuk
belseje, s füstös tűzliliomuk cimpája, bütyke véres, mint egy fölboncolt kecskegida,
mint egy fölboncolt bárány, mint egy fölboncolt hattyú, mint egy fölboncolt feketerigó!
Karácsony van. És nem esik a hó. Ablakom előtt a keménygubanc, szilárdmoha,
cementcsipkeszilánk, összevissza-tarjag-tüske-ág öreg körtefán piros mirigycsipkecsokorkalap-
taréjú fehér harkály ugrál, ugrál, kopog, ugrál, ketyeg, mint egy arany-ütőcsőrű
fehér zománcóra, mint egy fehér porcelán K-betű. Kékcinkék és rozsdaverebek
huppannak bizseregve egy-egy ólomutánzat cakkos kemény ágra, lilazöld-bőrű
reményragályra, s durranva, füstölve az alkonyszürkébe föllövődnek, mint
pezsgős-üvegből pezsgősdugó, ha a sodrott ezüstös fordított dróthálókosarat
meglazítja az ember, a szőlőkacsként szorosan föltekert nyakú drótfonatfüleket
fordítva kicsavarja, és sárgabíbor az alkony alja messze a házak mögött, puha
fodros világoskék szőkeség az alkony üledéksárga széles derengésmagánya fölött,
s a barna pehelyhuzalok és ezüst piheszalagok vízszintes foszló sávrácsa tetején
szürkekék bolyhos és gyűrt homályközeliség s a levegő, mint gyűretlen,
kifeszített világosbarna selyempapír. Három hatalmas fekete varjú száll a barna
selyempapírfeszességet föl se szakítva, a világosbarna selyempapírfeszülést
föl se tépve, nyikorogva, tántorogva, támolyogva, szárnyukat szétdobva,
szárnyukat becsukva az alkonyat-egészben, s lassan megvastagszik az egész
a részen, mint vágott sebre ráforrt selyemhártya-bőr, de még átvérzik
a rész az egészen, mint frissen vágott seb kijajduló vére a kézen, s a rózsás hártya fölött
sötétbarna kéreg, nehéz rücskös barna kéreg nő vastagon a finom rózsahártyabőr délutánra,
emlékeztetve az ember-utánra, ami majd jön, ami majd lesz a földön, ami
lesz ötven-millió év múlva, vagy azelőtt talán, ahogy az ember akarja, pedig
az ember nem is akarja, ami majd jön, de nem lesz már emberiség akkor a földön,
vagy lesz és úgy párolog el, ahogy a sósav sisteregve elpárolog. Sisteregve és füstölögve az
emberiség. Karácsony van és nem esett a hó. Mondd, Asszony: az ember mirevaló? Arra, hogy
öljön, és arra, hogy megöljék? Mirevaló az emberiség? Arra, hogy öldököljön és arra, hogy
megöljék? Ezért lettünk mi emberek? Különbek állatoknál, angyaloknál, szelíd
állatoknál, őrűlt angyaloknál! Ami úgyis törvény: a természeti, azt az ember miért
sietteti? Miért? Miféle utójogért, vagy előjogért? Miféle halál-ünnepért? Miért?
Miféle önáltatás-gőghiúság rúgatja le majd az emberiség húsát csontvázadról emberiség?
Miféle gyanakvás-ősútálat zabáltat embert emberrel tűzviharban, iszonyhő-homályban,
sugár-világragályban, füstrohadék-repedésben? És mi lesz a jó a világmegszünésben?
A tűzmirigy-szenvedésben? A füstnyerítésben? Lángröhögésben? Lézersugárkésben?
Mi lesz a jó? Szerelmem, az ember errevaló? Meg az újszülött, meg a gyermek, akit
rövid boldogsága azzal ver meg, hogy megsül az emberszülte világbüntetésben, mint
erdőtűzben az újszülött kisnyúl, őzkicsiny, sünmalacocska, rókacsecsemő, nyüszítve,
vinnyogva, sírva futna, ha tudna, lángbetűk totyognak, lángzokogás-csöppek rohannak
és rohadnak, sült szemgolyócskák, sült szivecskék, sült ámulatok, sült mosolyok!
Fáj a szivem emberiség, ha szörny-jövődre gondolok! És fájt a szivem, Édesem, amikor
ott álltam 28-évesen akna-vihogásban, gépfegyverropogásban, hernyótalpnyikorgásban
és kellettél volna már és nem voltál sehol. Egyedűl voltam, hát hazamentem. Ültem a
hideg szobában. Verseim korrigáltam, verseim javítottam. Pohárból csapvizet ittam.
S nem szólalt meg soha a telefon. Pedig a telefonok működtek akkor és villany
is volt, ültem kezeim lehelve, derékig pokrócba tekerve, kezeim az asztali lámpa
poros fényében melengetve, kezeim a sárga villanyfénybe mártva iróasztalomnál.
Az asztali lámpa aranykorong-láza töltőtollon, kéziraton, könyvön, üres papíron.
És minden fölismerés kevés, ha azt tudod: meghalhat holnapod! És minden
megismerés kevés, ha azt hiszed: őrűlt lesz gyermeked! És virággal bolyong és
holtakkal beszél! Az utcán lövés csattant. Eloltottam a villanyt. Ültem a sötétben.
Ültem: húsz éve ébren! Épp A Sántha családot javítottam akkor, meg az Apámat.
Létegyedűl voltam. Világegyetem-fáradt. Csak ültem. Abba nem hagytam. Én
mindíg hittem a megváltó akaratban! Én mindíg hittem a tisztaszesz-szavakban!
Magam voltam magam magánya, magam homálya és hiánya, magam titka és
magam reménye, a dac és a hűség, szigorúság, szelídség, terv, hullás, álom, erő!
Ó, Édesem, huszonnyolc-évesen álltam a rozsdakék hajnal szívsebgyógyulásban
s egy szemgolyót láttam az űrben növekedni. Előbb csak, mint a faág lilaólom bőrén
a piros himlőpont, a piros filctollpötty, aztán csöpp csúccsal a piros kutyapénisz-hegy,
aztán a recés, gyűrt, ráncos bőrszéttörés pórusos ólomlemezkéi rózsasziromüstjéből
kibuggyanva, mint csillogó könnycsepp, aztán a kidagadás egyre kövérebb, egyre
meredtebb, aztán, mintha fán nő egy zöld dió: az űr rózsaüstként szétpalásodó
sziromköteggyűrűiből egy szemgolyó nőtt dagadva, mintha szappangolyót fúj
gyerek sárga szalmaszálon, s nőtt, nőtt a szem lüktetve, tágúlva, ütemesen,
az ég közepéből, az egek közepétől az egek széléig hólyagosan szétfújódva
szétdomborúlva, s a világteljes inhártya, szivárványhártya, pupilla a mindenséget
betöltve véresen világított fölöttem, mint anyjából félig kilógó újszülött. Világszem-
golyót szült nekem az űr! És nézett engem Isten újszülött szeme. Szememig lógott a
fekete őspupilla! Szivembe nézni született ő, keresni szivemnek mi a teljes titka!
Horizonttól horizontig körben fölöttem a világszemgolyó, fekete pupillaköldökű kék buborék!
Csüngött fölöttem, mint világvagyon-emlő! Pupillabimbó-feketesége szivembe temetve,
mint újszülött szájába anyja mellbimbója. Zord szívemben elömlött a látásfolyadék.
Hogy meglássa minden titkomat az Isten. Gyászom önmagát előle el ne rejtse!
Isten szeme szívemet kereste. És golyószóró, gépfegyver, géppisztoly, revolver, ágyú, akna,
puska, tank és repülőgép. És a ködben katonák hasaltak. Nyihogó vak ködlovak.
Ködgézzel bepólyázott gyermekfejek. Haldokló piros neonszavak. A ködben
mikor hazafelé mentem az utca közepén, kijárási tilalom volt, de haza akartam
menni én, a ködben mikor hazafele mentem: József Attila jött velem szemben.
Megálltam. Megállt előttem a ködben: árny-alak. Rámnézett gyémánt-merengéssel.
Játszott egy konyhakéssel. Mondtam volna: tedd el. Csak intett és továbbment.
Fülig-érő feketeszalagos szürke nyúlszőrkalapja, feketebársonygalléros fekete nagykabátja
tollpihés, mint aki havazásban járt. Mint aki szakadt dunyhába bújva aludt. Szempilláin, bajszán is tollpihék. Gyászoló fekete lámpa.
Jött a gépfegyveres ködben, megállt, továbbment, s eltűnt csontvázerdő köd-átok szivemben,
mint erdőben a szarvas, ha merengve megáll, szagol, néz, gyémántdió szemeit kitátva,
aztán továbbmegy lassan a fák között a ködben, vissza se nézve, barna avarcsörgésben,
s fölszívja lassan a köd meg az erdő, mint könnycseppet gyászkeretes fehér zsebkendő.
Köd volt. Köd. Köd. Köd. Oltottmész-köd. Rámhagyta a világot s az Istent.
Köd a ruhámban, köd a csontjaimban. Fegyverek között a két ős-súlyt vállaimra vettem.
A két keresztet! Vállaimon két keresztfa: Isten és Világ! Dehát én ezt akartam!
Viszem a két keresztet fény-igaz szemekkel. Nem támolygok vakon, mint a koldus Brueghel-vak!
Megcsókoltam a halottat. Szájon csókoltam a halottat. A halottnak az már nem árt! Szájon csókoltam
a halottat. Mintha szájon csókolnál fehérporcelán hajasbabát. Mintha a fekvő márvány-
Afrodité száját csókoltam volna szájjal remegve. Mintha egy üvegbábút csókoltam volna szájon.
Mintha égetett zománcszobor-asszonyt. Megcsókoltam a halottat. Mint fehérporcelán hajasbabát.
A hajasbaba oly fehér, hogy már sárga. Ráhajoltam a sárga márványredő-csigaszarv szájra.
Mert meg kell csókolni a halottat. Meg kell csókolni, mielőtt elmegy. És halálbüdös lett csókba-mártott
ajkam. És ajakcimpáim: parázs a halottnak. És fáj a halottal csókolódzani! Fáj az élőnek, fáj
a halottnak. Életnyálam a halott lila-szemérem ajkán. Életérintésem halott a halálon. Életcsókom
halál a halotton. Halálcsókja szívembe fúródik, szívembe fúródik hideg büdös vassal, mint
Krisztus szivébe a föloldó dárda! Halálcsókja: csókoló mágnesvas. Halálcsókja: kikericsből fogsor.
Halálcsókja: mosolygó üvegláng. Halálcsókja: sziszegő kősziklák. Halálcsókja: viaszpikkely gyertya.
Halálcsókja: krokodílusfogsor. Halálcsókja: gyíkkal csókolódzni. Halálcsókja: döglött csigabiga
fényhomály talptestét csókolni. Halálcsókja: csókolódzni öreg fehér sassal. Halálcsókja: mint
viaszosvászonterítős asztal. Halálcsókja: döglött lovat csókolni szájon, hideg kristálygombostűkkel
teleszúrkált buggyadt fagyott fekete bársony. Halálcsókja: megcsókolni egy kövér varangy
zöldszeplős fehér hasát. A májfoltos szeplős cimpák viaszfény lila redőhódolatát. Halálcsókja:
kígyó pikkelyzománcvászon nyakát megcsókolni. Halálcsókja: leszúrt disznó vaginavirágját
csókolni. Halálcsókja: szarvasbogárhát páncélmoha csókja. Halálcsókja: visszacsókoló száraz
üvegrózsa. Halálcsókja: kettős márványkés büdösség-ütés. Halálcsókja: megfagyott kígyósziszegés.
Halálcsókja: akasztott kutya szájából oldalt nyakáig kilógó lila mirigylepényláng nyelve.
Halálcsókja: mintha a gyilkos akasztókötélen énekelne. Halálcsókja: csók telt szemétvödörrel.
Halálcsókja: nem győztél le semmi kurva pörrel. Halálcsókja: halcsontvázat csókolni! Halálcsókja:
leszúrt bika üvegföldgömb szemét megcsókolni. Halálcsókja: ahogy egy kiherélt halott kos
csókol. Halálcsókja: heréltek herezacskója. Halálcsókja: az émely szembimbója. Halálcsókja:
a kukacföld csecsbimbója. Halálcsókja: a kővágyvígasz ragadozója. Halálcsókja: mintha
megcsókolnál egy tál romlott kocsonyát. Halálcsókja: mint a vak fénylő, világüres szemén a csók,
aki attól se lát. Halálcsókja: mintha megcsókolnál űrderes szőrzetű, túlvilágfagy-angyalvaginát.
Halálcsókja: mintha megcsókolnál márványszobor-márványpinát. Halálcsókja: jéggé-fagyott
ribizlilekvár visszacsókja. Halálcsókja: fagyott krumplifőzelék világoszöld kása-teleholdja.
Halálcsókja: elmosatlan edények száraz szúrós ételszaga. Halálcsókja: elmosatlan tányérok,
lábasok, fazekak zsírcsipkés, paprikaszeplős halmaza. Halálcsókja: mintha megcsókolnál
kimosatlan fagyott tehénbeleket fölvágott tehénben. Halálcsókja: fekete szikrázás kőszénben.
Halálcsókja: jégbefagyott, jégből kivágott harcsát szájoncsókolni szépen. Halálcsókja:
maradék penészes kocsonyás húsleves fehér zománcedényben. Halálcsókja: kihűlt agytekervény csókja
boncasztalon, proszektura-jégszekrényben. Halálcsókja: rothadt liliomok kocsonya-gyásza.
Halálcsókja: csók egy vasbilincsen. Halálcsókja: bűnbánat, ami nincsen. Halálcsókja:
lila márványmelltartó. Halálcsókja: ősjégben mammut hátán üveghintó. Halálcsókja:
Szibéria-hóban gyaloglás. Halálcsókja: piaci hóban ülő fagyott medvemosolygás.
Halálcsókja: a fagyon ülő fagyott medve testéből kivágott húsdarabok. Halálcsókja: kivágott
fagyott medveszív, kivágott fagyott medvemáj, levágott barna medveajak, levágott barna
fagyott, karmos pamutdorong medvekarok. Halálcsókja: Mozart jéggé-alvadt
hegedűje. Halottcsókja: csókkal gondolni üvegrombusz lapostetűre. Halottcsókja: Arthur
Rimbaud levágott féllába. Halottcsókja: márványoroszlán sírkőszobor-szája. Halottcsókja:
Paul Verlaine homoszexuális vesszője márvány-Apollószobor-segglikban. Halottcsókja:
a felnőttként elfelejtett hittan. Halottcsókja: Charles Baudelaire fölfeszített függő kődenevérsátán
kővigyor-Krisztusbókja. Halottcsókja: Stephane Mallarmé kristályviszálya. Halottcsókja: Paul
Valery Leonardo da Vinci-hullaláza. Halottcsókja: Charles Peguy büdös, szaros frontgatyája.
Halottcsókja: aszalt szilvából kirágott szilvamag. Halottcsókja: viaszspárgával összekötözött
lila elmúlás-csomag. Halottcsókja: Hófehérke vagy Csipkerózsika gégéjén fönnakadt alma-csutka. Halottcsókja:
behavazott téli kupleráj-utca. Halottcsókja: fehér zománclégy ajkadra szállva. Halottcsókja:
Ady Endre Magyarország-álma. Halottcsókja: mintha szájoncsókolnál bronzmacskát.
Halottcsókja: halálmirelit-ravaszság. Halottcsókja: orrszarvú orrtüskéje szívedbe
szúrva. Halottcsókja: Szűzmáriaszobor letört sárga márvány-kisujja. Halottcsókja:
mintha a halott fölfalni akarna. Halottcsókja: juhürülékkel, disznóürülékkel betaposott
szalma. Halottcsókja: madaraknak kiakasztott avas szalonna fehér nyirfaágon. Halottcsókja:
bitófán aradi tizenhárom. Halottcsókja: jáspis-szív a bomlás mellkasában.
Halottcsókja: jégbevájt sírgödör jéghegyben, a titkos-értelmű-rózsa-óceánban. Halottcsókja:
eljátszani az akasztókötéllel. Halottcsókja: hogy együtt rohadj el a depresszió-lángú reménnyel. Halálcsókja:
mintha egy bedöglött elektronikus agy csöndjét csókolnád röhögve. Halottcsókja: nem hagylak
örökre. Halottcsókja: deres sín tűzcsókja, rézrúd-villamoskapaszkodó csókja elfehérűlt, kesztyűtlen
gyermekujjaidon. Halottcsókja: a jobban-tudom. Halottcsókja: fagyhideg vasra szívott tenyérbőr,
ujjbegybőr. Halottcsókja: két jégvonal az elmúlás-egészből. Halottcsókja: sír-szalonnakukacok
fagytéboly-harapása. Halottcsókja: kocsonyás őshüllő csőrharapása. Halottcsókja: mítosz-
Dinoszaurusz gigász-tüskeváz csontvázszerelme. Halottcsókja: őssárkánygyíkok többszáztonnás
nemzés-türelme. Halottcsókja: fölnyitott szardiniásdoboz olajos pikkelymaradék-bűzmagánya.
Halottcsókja: halcsontvázáról lehúzott ruszni kékezüst ecetdühe, zöld bőrfény hagyma-árnya.
Halottcsókja: Égi Fehér Bárány égő gyertyakoszorúja göndör báránykoponyáján. Halottcsókja:
vérző-szívű Fehér Bárány, átszúrt szíve mintha vizelne, egyetlen görbe hosszú vérsugárt lő az
oltárasztal fehér vasaláskockás fehér vászonterítőjén álló Úristen-Aranykehelybe. És a
Megfeszített szíve is mintha vizelne: átdöfött szívéből egyetlen görbe hosszú vérsugár hajlik
ágazódva Lucas Cranach fejére, mert Lucas Cranach vékony, sovány, hosszú, nyúlánk,
nyurga, keskeny Jézusa ott a kereszten vérvonalak, vér-elemi részecske becsapódás-üstökösárnyak,
vércérnaszálak, vérpamutfonalak, vércsurgások, vérdrótok, vérspárgák, vérkarmolások,
vérhuzigálások, vérfirkálások függőleges szaggatott piros rácsainak citromsárga testösszege,
mintha kisgyerek firkálna és huzigálna össze piros filctollal, nyáltól puha hegyű piros
tintaceruzával falszögről lelopott gipsz-Korpuszt, citromsárga gipsz-Krisztustestet,
mintha piros cérnával lenne belűlről a test, a citromsárga, összevissza varrva, mert előbb
a halálkéjtől összevissza vágva, s a testből, a törzsből, combokból, lábszárakból, lábfejekből,
karokból, vállakból, a nyakból, a fejből, az arcból kilógó piros cérnaszálak, kifelé hulló
piros cérnaszálak, a bőrből kilövellve kifolyó piros cérnaszálak az izzadó, szenvedő, citromsárga
bőr halál-ámulatára ragadva csillognának és virradnának, mintha egy óriás piros pók
nyálazta volna össze piros fonalával, a piros póknyálcérnával a halott Megváltót
a homloktól a lábujjakig, a citromsárga homloktól a narancssárga lábujjakig,
s a ragacsos piros póknyál-hálófonalak egyenessége és szaggatottsága vérvonal-
testhüvelyszoborba húzta volna a citromsárga-narancssárga-polipnarancs-ráksárga
testet, a halállal-ernyedtet, kis légysegg-szakállas, csöpp fekete puli-alsóajakszakállas
feje előrecsügg, mint Hölderlin sárga rózsája a tóra, előrecsügg a bámészkodó,
bámész, bámuló világelmúlóra, s sárga hegyes kitinszív fürkészdarászfejében szája
mint a fürkészdarázs barna vékony drótcsengőkosár-szája, rozsdás drótfonat koszorú
szája, a drótszőr barna szakállkoronás, mélyen és vörösen kitátva, hogy mélyen kilátszik
a sárgából a piros, mint sárga viaszkosárból piros ezüstpapírral betapasztott
kosárbelső, a piros sztaniolpapírral betapasztott bethlehemi szülésbarlang, mint
a Szűzanya piros testkútja, az elevenszülő szűz életkutacska, s gégéig kitátott
piros krepp-papír szájából nyelve hosszan, vékonyan pirosan gégegödréig kilóg,
mint az akasztott kutya nyelve szájából hosszan, vékonyan, pirosan, mirigyesen és
recésen és pórusosan, párologva, mintha egy vérbe-mártott szalag lógna ki szájából
hosszan vékonyan, piros harisnyakötő-másli testszínű selyemharisnya oldaláról, selyemharisnyába
bújt női comb oldalán a térdhajlatig, mintha piros lánglevél nőne ki ifjan-ősz
szájából, az istentűz mellkasra-hulló piros fűzfalombja, mint őszi piros ecetfalevél,
s a Krisztus-száj annyira kitátva, hogy látszik a szájpadlás lila bordázat ívléckupolája,
mintha rostosan-gyűrt, hernyós, szelvényes piros krepp-papírral lenne a szájgödör
kitömve. A halott Jézus-arc, a halott, hegyes, szájszerv-szakállas megváltó fürkészdarázs-fej,
mint aranylemezekkel foltozott piros zománcfazék, mint aranylemezekkel foltozott
piroszománc-teáskanna, a halott Megváltó-fej, mint vékony hártya-aranylemezekkel
megfoltozott női magasszárú barna fűzőscipő, a homlokon, arcbütyökcsontokon,
az állcsonton hártyás, kerek lemezarany-foltok, a lilabarna csüggedésrózsán.
És a Megfeszített átszúrt szive mintha vizelne: piros hosszú görbe vérvonalat lő
Lucas Cranach fejére. Olyan íves sugárban, mintha részeg férfi szétvetett lábbal
állva vizel, marokra fogva vizelőjét. A festőt jelöli meg sugárvizelet vére. A festőt!
Mért csókoltam meg a halottat? Hisz nem csókolt vissza a halott? Mért csókolják
meg a halottat? Hisz a halottnak nem kell az eleven csókja! Mért csókolják
meg a halottat? A halottak csókja nem ítélet! Árulás a holtak hideg csókja!
A halottcsók: mintha megcsókolnál veszett kutyát. A halottcsók: trágyadomb-csók.
A halottcsók: mintha megcsókolnád INRI halott ánuszát. A halottcsók: szagos zománcpolka.
A halottcsók: mintha üres járógép csókolna szájon, tele még combbüdössel, lábszárbüdössel.
A halottcsók: szeszhívás túl a halálon. A halottcsók: én temetlek, ne te temess el!
Nem csók kell, nem csók a halottnak! Föld kell a halottnak! Föld, föld, föld, föld, föld, föld!
Föld kell a halottnak, nem az élők csókja! Föld, föld, föld, föld, föld, föld, föld, föld, föld!
Föld kell a halottnak! Nem is a gyász. Föld kell a halottnak. Az élőnek megmaradás! Hozzánk
temetkezési biztosító járt minden vasárnap. Mi úgy voltunk szegények, hogy hozzánk temetkezési
biztosító járt minden vasárnap. Arca már ősidő-kristályszegényben, öcsém említette a múltkor
este, karácsony előtt, bort ittunk, húst ettünk, beszélgettünk történelemről, politikáról, háborúról,
atomhalálról, osztályról, hűségről, munkáról, halálról, eszelősökről, mindenféle tényről,
meg Papáról, meg Mamáról, s hogy hozzánk temetkezési biztosító járt minden vasárnap!
Ó, emberszív-földőskor! Ó, emberszív-Dinoszaurusz-ősidő! Ó, földmélyben Halálfa lomblevele
millió: földben-zizegő emberárnyak. Jött a temetkezési biztosító minden vasárnap délelőtt,
puha kalapja, mintha puha vörös agyagból lenne gyúrva, fodros, csipkés, gyász-szalagos, kajla,
de a kalapját fejéről le sose vette, fején volt mindíg fekete gyászszalagos vörös kalapja,
az átizzadt kalaptest körűl a gyász-szalag, mint barna méh, rozsdás poszméh, barna darázs,
sárga fürkészdarázs, sárga barnafoltos méhfarkas potrohán a fekete szőrgyűrű, mint
a barnakék dongók, medvebarna lódarazsak szőrtojás-potrohán a fekete selyemabroncs,
a főzőkályha mellett a konyhában a hokedlin ült, ölében kis orvosi táska. Ó, eltemetett
minden vasárnap! Ó, emberszív-földőskorom minden vasárnap-csontváza, vasárnap-ősgyíkok,
vasárnap-Dinoszauruszok, vasárnap-őssárkánygyíkok, vasárnap őssárkánymadarak, vasárnap-
ősgázlómadarak, vasárnap-ősemlősök, vasárnap-őshalak, vasárnap-ősmammutok csontváza,
koponyája létemlék-őslénytemető szivemben! Ó, csontvázárnyak mindenségtemetője: szivem!
Ott ült a kis ember a kályha előtt, kis orvosi táskáját kinyitotta, a táska kakaóselyem
gyomrában olló, ceruza, biztosítási kötvények, keménypapírból kis kék pénzesdoboz.
Kis szelvénykockát vágott le ollóval az év hetekre feketével benégyzetezett szelvénylapról,
azt anyámnak adta, anyám a kredenchez ment, pénzt vett ki a csészéből, a pénzt az
ollót csattogtató vidám halottas-embernek adta, minden vasárnap, nagymise-harangozás
után, mindíg délelőtt, sose délután, sose litánia-harangozás után. S ittak egy pohár
rózsaszínű bort: a kis agyagkalapú halottas-ember, meg halállal-szövetséges apám. Aztán
még egy pohárral. Aztán fölállt, kezelt, köszönt, kalapot emelt a kis halottas-ember,
s ahogy kalapját lengetve a magasba fölemelte a délelőtti boldog konyhafényben,
mint Cyrano de Bergerac egy hölgy előtt, anyám előtt: a hölgy előtt a halottas-lovag
temetkezési biztosító, a halál lovagja halottak lovagja napszámos Cyrano de Bergerac,
vagy csak kalapját fogta, s függőlegesen kibújt alóla, kalapja alól, mint egy harang
alól: látni lehetett a kalapbelső átizzadt barna bőrabroncsát, a barna posztóköcsög
izzadságfoltos belső barna karimáját, mint egy kocsikerékkel ellapított körbe-kerített
varangyot a kocsiúton a holdfényben, ami hátúl a tarkókoponyánál kis sárga izzadt
máslikereszttel volt összefűzve, mintha sárga ibolya száradt volna ott, sárga selyemibolya
növénygyűjtemény barna könyvpapírján, X-alakú verejték-kereszttel, mint fényes
celulóze-X-kereszttel, celofánpapírcsíkocska kereszt-iksszel odaragasztva, és
látni lehetett a fekete nyomat-cégjelzés betűkoszorúval és csipkés aranyhímzés-koronával
díszes rombusz-alakú gyártócég-kalapcímert is a dohbarna kalap-posztófazék
mutatóujjal-begyűrt belsőbuborék horpadás-hasán, mint az éji égen Göncölszekeret,
a Halál-Úr kalapot emelt, mint Cyrano de Bergerac, kalapját a szíve felé hajtva,
halál-lovag könnyű bókolással, vagy kibújt alóla, mint egy páncélsisakból, leguggolva,
s a páncél harci lovagsisakot a győzelem keze fogja, fölszállt a Biztosítás-lóra,
s elment, még ebéd előtt. Úgy járt feketén, ahogy a varjú lép egyet. S berúgott, mire
a halál-pénzzel varjú-léptekkel hazaért. A szép halálért vitte ő a pénzt
minden vasárnap! Úgy ment, ahogy a kékcsókák járnak, döcögve, farral-billegetve,
majdnem seggre-esve, lépteit próbálva hegyesre nyesve, ahogy az öreg kékcsóka jár.
Apám nem kapott tőle holnapot. Anyám se kapott tőle holnapot. Anyám a semmiért
fizette a halotti bért, apám köpte, okádta a vért és fogsora véres volt, mintha vastagon
zsírosan berúzsozott-szájú nővel csókolódzott volna. Fogain a hernyórecés
vastag rúzsnyomok. És két ajakcimpája is vérrel rúzsozott. Ó, asszonyi ajakrúzs-
alkonyok! Ó, rúzzsal bekent gyerekkorom mindenség-ajkai: tószéli alkonyok!
Mintha a Világ-Vénuszasszony világűrcimpái, a kettős horizont-lebenyek domborodtak
volna redősen, véresen, csókéhesen is csókharapás-véresen a sárgakukoricás májbarna
dombok fölött, és hosszú kék csipkés ecsetvonások az ezüstárny jegenyék, s a tó
vörösaranylemez-hártyasíkvidék vizében is hosszú kék csipkés ecsetvonások az
alkonyi hullavér-magánynak eladott keskeny csipketoll jegenyeárnyak és az ezüsttel-
szikrázó ősgond nyárfák zizegtek pikkelyes, piros őssárkánygyíklábon, pántlikás
fodrozó felhős gomolyban, mint a bombázó-repülőkről ledobott sztaniolszalag-
kazalhabok, fehéren, kéken, ezüstben, sötétben, fényreszelékben, ezüstszalagforgácsban
hullva, forogva, lobogva, gomolyogva, zizegve is zenélve és madár rikoltott valahol
a nádban, a sötétarany nádbojt-hömpölygésben, a vízből-kinőtt bolyhos belső
túlvilágban és egy fekete szárcsa röpült föl csörögve a vízről, mintha a vízmélyi
mocsár álma röpülne föl a renyhén-redős aranylemezből, szikrázó, palás, egyenes, görbe,
szilánkos darabokra törve a vékony tóaranylemez egyetemes gondját, s feketesárga
úszóhártyás lába körmeivel szélesedő fényaranyhullámhalálú ráncgyűrűket kaparva
a tó aranylemez-hulláshitére, s odaült a kuvik a kút zöldre festett kocsikerekére,
s aludt a tyúk, meg a kakas már a fehér szederfán, lecsukott aranymirigyhorgoláscsipke
szemhéjuk alatt forgott, mozgott, üregükben ide-oda járt szemgolyójuk, mint az
alvó embereké, s álmukban fenekükből fehér mészlángot köptek a holdfehérre s
a feketecsipke szederlevélre, a Hold, mint a Mindenség epehólyaga dagadtan sárgán
feszűlt az ür csillagsejtekből szőtt szikrázó szerkezetében, anyám kiállt a konyhaajtóba,
jobb kezével a vasalót lóbálta félkörbe föl-le, föl-le, a nikkel-vasbárka vasaló
orrlikain piros parázsfény tódult ki sercegő aranyszivacs-rudakban, háromsávú
fordított szivárványívet írt a vasalóval anyám a holdepe estealkonyatban, s parázsnyálú
hármas köröket rajzolt az epehold-fekete áldáslevegőbe, hármas parázsfényglóriát a falakra omló
ködkorom-éjasszony megváltást-szülő Szűzanya-méhére. Most béke volt. Most emberállapot.
Százezer tücsök és kabóca hangszikráit szórta, kis rovar-csillagszórók. Az éj: gyertyás karácsonyfa.
Százezer békatorok a tóban: kuruttyolt Buxtehude-aranycsillagot. Ne csókold a halottat. A halottak, mint a címerállatok!
Most béke volt. Most emberállapot. Ne csókold a halottat! A halottak mint a címerállatok!
Most béke volt. Most emberállapot. Százezer béka kummogott, ümmögött, kuruttyolt, brekegett,
ummogott, vartyogott, kurtyogott a tó aranyalázat-holdhártya űrmagömlés spermafény vizében,
fürödtünk a békabrekegésben, mint Babits Mihály az óraketyegésben, s a békák zöldbarna
rügyfeje úgy állt ki a pórusarany holdbevonat-bőrből, mint éneklő rügykezdetek sárga
növényi bőrből, s a békák nedves fekete hattyúcsíkos és arany szembimbótősarlós fején törékeny,
zuzmarás, hártyapalás, omló és foszló fénycsillanás, s a békák barna bőrserlegbe foglalt
dülledt légydarázs szemén szikrázó álompontok, nedves fénypehely-törmelékek, kocsonyás
szilárdság-bomlásszilánkok, s a békák sötétkék rombuszmaradék-pupillalék-koporsóiban
beleszúrkált aranytű-halottak, mintha arany gombostűk halmaza lenne apró fekete
gumiszivacs-labdába szúrva, mintha százezer törpe arany embercsontvázacska állna ki
a koporsókból a fölnyílt földből föltámadáskor, százezer embercsontváz-gombostűkukac
bújna ki arany-újjongással a földből föltámadáskor és száraz csillagfénycsókok a nedves
békafejeken és nedves fénycsók-pontaranycsillagok az irgalomszáraz békaszemekben.
Csobbant, loccsant, toccsant az aranynedvesség sűrű bőrborzongása, brekegéssel
főtt a tó, mint a sárga kukoricakása, ahogy pöfög, buborékzik, hólyagosan lángol
gőzcsipke csirkelábbal a fazékban és százezer tücsök és kabóca szólt és százezer szöcske
és százezer sáska, a boldog est többszázezer aranycimbalmosa, arany hártyafuvolása,
fújtak, cimbalmoztak, reszeltek, nyiszáltak, hegedűltek, arany foszforcsillagok szétlövődő
szökőkút-lángütéscsillagaival szövődött be rácsosan, cicfarkosan és rácsdobozos kék
széthullás-hangkévékkel a fekete közeliség és a barna távoli tág sűrű estlazaság,
csillogó, szálkás, szálas, szakállas, göndör, csigás, cérnás, sűrű, hosszúkás, fehér nyál folyt
nyúlós kötegekben az udvar kamilla-abroszára, a nádtetőkre, a fákra, a fehér
kutyára, a fákon zsibbadtan gubbaszkodó madarakra, s cérnás fényes tekercselődéssel
nagy fonottkalács-tócsákat gyűjtött önmagából minden barnacsönd-szívű gödörben,
minden koromapályon, lejtős ólompillantású lapályon, sötétzöld ónszempillájú
virágkoponyán, egymásra izzó púderlegyezőként összecsukott lepkeszárnyon, a kakas csöndtojás
csőr-orrlikában, a disznószarba-mártott feketeszén-disznófejen, minden ritka
résben, keskeny szenvedélyben és sötétnehézfényből kivaginásodó vörös szenvedésben,
szűz szülésben és szűz születésben leomló mézszálakból szőtt egymásra cérnás tekercselődéssel
csigaház-csúcsosan üllepedő pici kontyot a sárga fénybe bontott egyszerű este, mintha
borjas tehén óriás rózsagombavödör szájából folyna lassan hosszan a fehér nyál,
mintha óriás megdöntött mézesüvegből folyna az aranytestizzadás tiszta méz,
a kiskertben fekete varangy mászott lassan kaparászva, mászott, mint négykezű
fekete gumipúp, mint hatalmas lassu árnypók, s nekiütődött az ezüsttéboly-gólyaláb
liliomszárnak, nekiütközött a ház holdfehér vedlő vályogfalának s árny-fölágaskodva
föl akart mászni a sárga holdfény-izzadmány vályogfalon, mint a Notre Dame-i
toronyőr, a lajhár, púpos, varangyszemű templomszolga Quasimodo a szerelem-,
templomfalon, a holdfénygyűlölethiányban egy pók ereszkedett alá hosszú csillogás-szálon
a nádtető egyik holdas barna szűzhártya-üvegablakú, barna selyempapír-szűzhártyás
nádcsöve metszett fekete hüvelyéből, forgott a hosszú szikrázó vékony csillogás-száron,
pörgött, mint pici szőrős kocsikerék, mint kinyitott fordított pici sárga selyemesernyő,
mint pici puha bomba zuhant lefelé hanyatt csillogó hosszú vékony fénycérnaszál
köldökzsinórján, ami a nádcső barna selyempapír-szűzhártyára ragasztva,
s ami testéből folyik ki feszűlve hosszan hanyatt, mint trapéztornász köldök-övéből
a cirkusz-sátor kupola-szívére kapcsolt kötél, százlábú szaladt gyorsan a
fekete fényben, a fehér sötétben, s megcsillantak piros szikratéglákkal gyorsmozgással
hernyózó lábküllői, mint robogó gyorsvonat ablakai a kanyarban a nyári éjszakában,
harmonikázva elszaladt a fényablakrácsozat, piros kockalüktetéssel, vörös
zakatoló pontütéssel csúszva a sötétben, a fényben, mint a gyorsvonat és
mint a gyorsvonat sárga fénypálca ablakütései a nyári éjszakában, ahogy a feketében szalad
a hosszú szögletes sárga ablakfényrácsozat, villogtak lábszár-küllőfénypálcái, mintha az
est harmonikázna a fényfeketével, a holdfekete fénnyel, kihúzná-összenyomná a fényküllő-
szelvények-sötétségszelvénydobozfújtatócsillagok sokaságát, valaki ment az utcán,
köhögött, krákogott, köpött, megállt, köhögött, rágyújtott egy cigarettára féllábon állva,
mint a gólya, vagy a gém, vagy a kócsag, jobb lábbal állt a holdzizegés-zuzmaradérben,
bal cipője talpát jobb lábszárán keresztbe tette, mintha Krisztus egyik lábfeje Krisztus
másik lábszárához lenne szögezve, a sárgaszárú gyufaláng kelyhesen világította meg
gyufát tartó redős és repedéses bronzszobor-ujjait, mintha tűzliliom piros tűzcsipkekürtje
borult volna csókkal a kezére, bronz-csigatőgy ujjaira, arcából a bajusz füstkéreg-árnya,
a felső fogsor bikavessző-nyála, az alsó-ajak domború zománc redőpáfránya mártódott
a gyufaláng szívütésmagánya hervadástócsáiba, aztán kétlábra állt megint, s az
égő cigarettát harapva, mint fogaival a fehér lázmérőt apám, ment a cigarettafény
után, elől a parázsrózsa, utána a rózsasziromhab-emberarc, a görnyedt emberárnyék,
mint aki szájában piros rózsát visz, a rózsaszárat fogakkal harapva, mint parázsló
rózsával a kisfiú a mesében, elől a rózsa a levegőben, mögötte a fiú a fekete
alvilági ködben, elől a parázspont, utána az ember, elől a fehérizzás sárga lüktetés,
utána a lassú köhögő emberárnyék, elől a piros szívütés, mögötte a lassú szándék!
Néztem a holdban-foszforeszkáló fehér liliomot. Most béke volt! Most emberállapot!
Anyám a konyhaajtóban állt mosolyogva, papucsban állt a konyhaküszöbön.
Mint egy arannyal festett asszony-ikonszentet a képkeret: vékony kicsi testét hosszúkás
fényvonal-négyszögbe zárta a petróleumlámpafénnyel beecsetelt ajtókeret,
és izzás-holdszirmok az ajtókeretnégyzet fényvonalon. Félig a konyhában állt,
félig az udvaron. Árnyteste elől a selyemnyál holdszőkébe mártva, fényteste hátúl
a konyhaszekrény tetején álló petróleumlámpa permetező, lágy, folyékony
dióaranysárga mészvázába nőve, mint csigatest mésztekervénykürt csigaházba,
ahogy hátával, háta nyitott húsával, háta idegrendszerével, háta véredényeivel belenő
a csigaházba, a csigaház egyre-kisebb, egyre-vékonyodó s egyre-laposodó kürttekervény-csöveibe,
a csőfalak redős fényzománc belsejével hártyásan összenőve, anyám konyhai petróleumlámpafény
csigaháza hártyaarany-derengés kürttekervénykupac. Teste elől: holdas árnyékasszony.
Petróleumlámpafényizzásparázsba öntött tarkója, nyaka, háta, tompora, combja: aranyszoboralkony.
Parázsvasalót fogott jobbkezébe. A Holdat nézte. Hallgatott. Ez volt a béke. Emberállapot.
A vasalót körben meglóbálta a fekete fényben, s úszott a vasaló pikkelyesen körben
a nyári holdfeketeségben, mint dülledt parázslégy-szemű, piros fátylas menyasszonyszoknyájú,
fénycsipkefátyol-menyasszonyhajú, parázsdió-szemű aranyhal dobozos üvegedényben,
mint zöld növénymerengés-bánatú kéken-megvilágított üvegdobozban aranyhal.
Piros parázskarikákat, vörös parázsgyűrűket rajzolt anyám a fekete fulladásba
a karikába-pörgetett vasalóval, többgyűrűs Szaturnuszokat a holdéjszakába,
s a fekete levegő, mint a vaskályha lapja, ha nagy parázstűz alatta a fémdobozban,
a kályhatest-fémszekrényben: az egymásba korongosan ágyazott kályhakarikák
fekete lapos gyűrűhalmazának karikaréseiben vörös izzásfénykarikák, piros
parázstüdőkarika körűl piros tüdőparázskarika, hat parázsleheletgyűrű egymás
mögött szélesen, laposan, mint egy kerub hat-parázskörpántos, egymásba-épűlt
hat parázsvonalkoszorú homlokszeme. Anyám a vasalót lóbálta, lóbálta
a fekete levegőben körbe-körbe, piros kört írt a fekete levegőben, mint
lámpájával a vasutas, a fékező éjszaka a tehervonat mellett, piros parázskört
írt a levegőbe anyám, mint a tehervonat-fékező lámpájával az éjszakába, ha
tolat a vonat, s azt figyeli a mozdonyvezető. És a békák fején elcsúszott
a fény, mint befagyott tavon csúszkáló gyerek, mint lihegve csúszkáló gyerek a
jégen, és zöld vonaton utazott a nyár, zöld vonat volt a nyár fekete alagútban,
és béke volt és emberállapot és futott a zöld vonatot húzó zöld villanymozdony,
Augusztus, csattogó kerekű zöld Augusztus, kerekeken guruló zöld óriássáska volt a
zöld villanymozdony, zöldzománc fémfeje, fémtora, fémpotroha, mint guruló zöld kukoricacső,
szelvényes mozdonypotroha, mint a kukoricacséve, fémteste két zöld vasoldalán, mint
kétszer vízszintes kopoltyúk lélegző félhold vonalvágás-sora, a zöld sáskamozdony
több-kopoltyús potroha, futott a mozdonyőshal-zöldsáska, az éjszakát zabálta guruló
sáskafutása és zöld kopoltyúi zölden lihegtek, kinyilva-becsukódva, mintha az a zöld
mozdony sáska volna, mintha az a mozdony zöld hal volna, harmonikázó tetőkeresztpántos
kettős rombuszrács-áramszedője, amely mint ugróvillás lábak: ágaskodó rombuszkosárrá
összenőve, szívta az áramcsókot, s az áram a géptestbe visszacsókolt, s aranyspriccelés
páfránycsokrok, kéksercegés-szikraszökőkút kévecsokor-szétzuhanások, elektromosság-
ejakulátum-csillagszóró-égésfelhők a holdragály éj sárga ezüstbamba szívében,
sercegő, sistergő, fröccsenő lángcsokrok nőnek robbanva a zöld mozdony harmonikás,
rugós őslényrovarhát barna idomvonalrombusz csápjaiból és a zöld mozdony mögött
a zöld vonat, s a zöld vonat ablakai, mint az önmagukból-kivilágított égitestek,
s fut a holdfeketében a kivilágított ablaksor-szalag, mintha ott ülne benn az
emberiség, s csillognak sárgán az elfutó vonatablakok, ahogy a pályatest-sinkanyarban
a fekete másodvilágba szelvényesen, sárga fénykockákkal, görbűlten, hernyósan becsúsznak,
mint egy rángatva görbén, ferdén hajlítva elhúzott üvegharmonika szétnyíló-összenyomódó fényszelvényei,
s egy-egy égitest minden izzó vagon-ablak, s az ablakok mögött a merengő emberiség,
s az ablakok fény-négyzete mögött minden emberi és minden dologi és semmi isteni,
minden evilági és semmi túlvilági, s ott ülnek a kocka-égitest vonatablakok mögött
az örömök, émelyek, gyászok, szégyenek, hitek, bűnök, bánatok, esküvések és kétkedések,
hitszegések és tüntetések, büntetések és az összes létidők, minden ablak mögött millió
csontváz tolong, hogy az ablakon kilásson, ősemberek, őslények, ősállatok, őssárkányok,
őscsillagok, emberek, állatok, halak, madarak, ideák, képzetek, gondolatok, ősviszonyok,
ősnövények, ősvirágok, ősrovarok, emlősök, hüllők, halak, kétéltűek, szelídek, ragadozók,
sátánok, ördögök, angyalok, arkangyalok, szeráfok, kerubok, titánok, mítosz-alakok, gigászok,
mese-alakok, tündér-asszonyok, képzelet-legendarabok, szentek, mártírok, hősök, eretnekek,
vitézek, bajnokok, egyszeműek, egyszarvúak, titok-szörnyek, titok-lények, titok-állatok
csontváza ott tolong a kivilágított ablakokban, az összes Jézuskrisztusok, festők, csillagászok,
költők, filozófusok, fizikusok, Szűzmáriák és apostolok, szobrászok, istenek, törpék, óriások,
heréltek, körűlmetéltek, eunuchok és homoszexuálisok, kurvák és zeneszerzők,
emberevők, istenevők, állatevők, növényevők, idea-evők, eszme-részegek, elevenfalók,
hullaevők, szörnyhercegnők, sárkánygigász-asszonyszívzabálók, angyalhegyek, csecsemősátánok,
hullakirályok, alvilág-emberszabályok, próféta-kiabálók, elmebeteg vak isten-utánzók,
ősnők, Willendorfi Vénuszok, ősanyák, ősapák, Ádámok, Évák csontváza ott tolong
a kivilágított ablakokban, ott tolong az igen és a nem, az emberi és nem-emberi, emberelőtti
történelem a kivilágított ablakokban, hogy lássa anyámat, ahogy a küszöbön állva
a parázsgyomrú fanyeles vasbárka-vasalót az éjen lengetve körül-lóbálja,
lássa anyámat: ahogy vasal! Előbb a sárga, füles ruháskosárba összehajtogatott száraz,
fémropogású ruhát vízzel bespricceli. Mint pap az ezüstnyelű ezüstszűrőgömb
szenteltvizével a friss fiatal búzaföldet, az úrnapi sátrat, az újszülöttet, a halottat, a koporsót,
a sírgödröt. Anyám egy piros zománcfazék vizébe mártja jobb kezeujjait, s a tyúkszemragyás,
bütykös ujjaira ragadt vizet kezét megrázva a száradt ruhára szórja. S belegyúrja a
száraz ruhába a vízcsöppeket, sárga ujjai átlátszó tiszta könnyeit. A konyhaasztalon
vasalópokróc, azon barna égésfoltos, barna égés-szivárványos fehér vasalóvászon.
Aztán az ágyneműt, inget, gatyát az asztalon szétterítve a vasalót a kályhalapról
jobb kezébe veszi. Fölemeli, kinyújtott nyelvéről nyálat ken mutatóujja hegyére
s nyálhabos ujját végighúzza a vasaló lapos hasán. Sistereg, serceg, pattog, szárad
a csillámhabos nyálhúzás-csík, foszlik és oszlik gőzölögve. Ugyanúgy, ha ráköp a vasaló hasára.
S a vasalót rányomja a ruhára lágyan, keményen, pontosan huzigálja, szelvényekként,
a gombluk körűl vasalóéllel, nem törődve a görnyedéssel, a gallért keményített
feszesre, a dunyhahuzatot ropogós egyenesre, ráncosból, buborékosból laposra!
Ó, az a vasalás-szag! Ó, az a gyönyörű sűrű fehér illat! Ó, a pörzsöléstelen fehér anyagok
illat-üzenete! Ó, kisimuló gyűrődések, ráncok, fényes kopások tisztaság-szaga,
meleg Éden-illat, forró megmaradás-pára, fehér görnyedésmező liliomfényszaga!
És habzó csillagfürttel belóg a csillagéjszaka a kis konyhaablakon, mint fehérfürt liliom,
mint gigászi szőlőfürt, agyfürtjével a Kozmosz nézi őt, aki csak vasal és mosolyog,
nem tudja, mi nézi őt, nem tudja, ki nézi őt, csak vasal, neki ez egyszerű emberi-létdolog.
Nézi őt a Mindenség egyik szuperhalmaza, a Berenike Haja csillagképben lévő roppant méretű rendszer,
amelynek negyedmilliónál több galaxisa van, s e szuperhalmaz térfogata százezertrillió köbfényév.
Neki a vasaláslét mégse börtön, pedig a Herkules szuperhalmaz legközelebbi része 400 millió
fényévnyire van a Földtől, túlsó vége pedig mintegy 600 millió fényév távolságban. Ez az örök!
Szivem sziveden anyám! Mint szerelmesen! Elképzelhetetlenül nagy teljesen üres térségek a szuperhalmazok között!
Szivem sziveden anyám. Mint szerelmesen szerelmese. S a százezertrillió köbfényév térfogatú
szuperhalmaz isten-agysejtbe nőtt gyermekszivem megnyúlt nyári mosoly-árnya s ültem
a meleg vasalószagban, ültem a fehér liliomálom vasalás-szagban, ültem a nedvfoltos,
asztalra-terített ruhák vasalásgőz-szagában, a forró vassal megpuhított keményítőszag,
a fehér tüzzel átizzó ezüstbárka vasalóhas sistergő, párolgó csókjától fénylázzá olvadt
kékítőszag édeskés halvány hullaigazában, a boldog, fényes, ropogó, párolgó kisimulásban,
a petróleumlámpafényben a konyhában a kályha mellett, zöldrefestett kockás konyhaszéken,
Anyám, te voltál az én emberiségem, te voltál akkor, aki gyűrt, barna, álomtalan, kicsi-vad
gyermekszivemet simára és fényesre vasaltad és kisimítottad barna gyűrt selyempapír-remegésem
mosolyod ezüst izzásvasával és barna gyermekdepresszióm gyűrt barna selyempapír ránc-
rózsáit, és barna selyempapír redőlegyezőit feszes és síma barna hártyaigazzá vasaltad
és egyszerű lett és érthető lett minden, s olyan lettem, mint egy feszes és tiszta dobhártya
az emberi fülben, mint az állatok dobhártyája, madarak dobhártyája, mint az állati
létező hallóhártyája, mint a szöcskék csáp-fülében a kitindob rózsaszínszeplős
üregére istentől-ragasztott halláshártyája, mint a sáskák és más ugróvillások combfülében,
a combfül ovális ürességtojásában a combfül-dobhártya, mint a szöcskék és sáskák
halló-csápjainak és halló-combjainak szűzhártya-füle és meghallottam én a
mindenség kék zizegését és hallottam az őrűlt angyalok zöld hemzsegését, piros tülekvését
az eleven égitestek legnehezebb belső ős-szabályaiban és meghallottam a földben
kínlódó halott ősiséget, a természet-ősiség meghalt és kihalt és elhamvadt és megvalósúlt
tervrajzait, mindent, ami lenni készülődött, mindent, ami lenni volt, mindent, ami lenni
lehetett, mindent, ami lenni akart és nem lett, mindent, ami lehetett volna, de nem lett,
minden kozmikus törvényt és biológiai szabályt, mindent, ami valaha volt és valaha fájt,
minden elemi létet és ritka tömeget, minden őstömegecske-sugárzásköteget, minden
növénynövést, virágnövést, csillagnövést, állatnövést, ködszigorbomlást, ami volt, s ami
már nem lesz, mert kivasalt feszes hártyaszív-derengésnyugalmam hasonlított a
végtelenhez, s te is hasonlítottál anyám a végtelenhez, mert benned virágzott minden,
ami halandó, s halhatatlan, s én nem tudtam, hogy halandó vagy és halhatatlan,
mert nem tudtam, hogy minden te vagy, ami halandó, s halhatatlan, hisz hogy is tudhattam
volna én és mégis tudtam, az eleven űrbe hajló harmatszobor voltál, hajnali harmatból
ikrásodott barnakontyú törékeny vasalás-szobor, harmatszobor húsod átvilágított
a ruhádon, láttam tüdőidet, gyomrodat, májad, veséid, lépedet, érrendszered és
idegrendszered és méhed belsejét is láttam, a kürtöket, a tubákat, a petefészkeket,
amik oly sokszor voltak gyulladásban a vezetékkel együtt, s tested harmathúsában
a húgyhólyagot is láttam, forró húggyal gömbölyűre, feszesre betelve, mint egy forró
borostyánkő-tojást, mint egy kifeszűlt, mézszínű, dagadó, fölfújt, tojásalakú
hártyacsillagot, s láttam testedben az Isten-előtti nőt, koponyádban a sárgarózsa
agyvelőt, s szilárd harmathúsodban tested csontvázát is láttam, mint a januári
éj szikrázó csillagképeit, szivünkre-csurgó galaxisunkat, a Tejútat, én nem
tudtam, te tudtad, hogy nézlek, s látlak odabent, látom tested szines szerveit
én nem tudtam, te tudtad, hogy fiad a lángoló világmindenséget nézi tebenned, a szikrázó
világmindenséget látja tebenned, amikor vasalsz. Ráhajolva a vízzel-beszórt
ruhára, vasalóra, pontosabban dolgozva, mint az óra. Én az asszonyt néztem
tebenned s a világmindenséget láttam, te a világot nézted bennem s a kisfiút láttad!
S láttam könnyzacskóidban termelődni a könnyeket, s láttam, ahogy szívbillentyűd
puhakeményen pirosan dolgozik, fölnyílik, letapad, ahogy a vér csukja-nyitja,
mint piros szaxofon piros billentyűje, s könnyzacskóidban a könnyek, mint hajnali
harmat üres csigaházban, mint kis üvegpalackban a sós sírás-szesz, mintha
vízcsöpp dagad tölcséres bársonyfűre, s kicsiny emlőidben az apadt tej-erek sárgán
szétágazó kontylombja, mint holdfény a halandó hóhalálon, s láttam, ahogy
kocsonyásan fehéren elég hüvelyed méhkapú előtti üregmirigybíborában az
éjszakai ondó-maradék, ahogy egy szupernóva összeroppan, ellobban, fényhártya-ponttá
összesül, s aritmiás dolgozó szived pitvarfala és billentyűje rebeg, verdes, mint
kis feketerigó-csecsemő az ágon, a bodzalombos zöld bodzaágon, a fűben,
ahová csomósan lehullt. A tisztaságban láttalak anyám, hisz nem néztelek a bűnben!
Mert bűnben én sose láttalak! Sose láttalak bűnben. S epédben az epefesték, az epeváladék,
az epeanyag, mint a sűrű sárga méz és gyomrodban az emésztés, mint az ibolyaerdő és
beleidben a megemésztett anyag is jácintillatú, mint az angyalok bélsara, képzelt
ürüléke. S hónaljverítéked, mint az égő gyertya szenteste-szaga és combalkony ágyékverítéked
szaga, mint a csillagok nyári fénye és verejtékes homlokod, mint a harmatpárás hajnali
jázminbokor és epehólyagodban Isten virágillatú nyála gyülemlett. Ültem meztelen, fényes,
zöld szőlőkacs-erekkel befutott, pihés lábszárad mellett, lábszáraid, mintha zöld
szőlőkacs nő be csigásan, fürtösen, tekervényesen, rojtosan, függvényesen, körben, rugósan
szőlőtő mellé földbe ledugott piros Krisztus-szobor lábszárat és néztem zöld vékony,
cérnás, spárgás szőlőkaccsal térdig körülfolyva befodrozott lábszárad, lábszárad
mintha zöld spárgahorgolás-harisnyába lenne húzva, zöld spárgaszitarács-csizmába
bújva, mintha cérnás és spárgás és pamutos zöld lángkürt nőtt volna karcsú
lábszáradban térdeid felé, combjaid felé, a combok húsában zöld spárgaharisnyával
folytatódva, föl egészen a comb kezdetig, a rózsaszívbillentyűs vaginafülekig, a barna
szőrrózsába bújt habos redőlángtalpú, kigyűrt négyes fejbimbójú kerticsigáig, néztem
zöld érharisnyás lábszáradat és zöld érkürt-tölcsérszitacsizmaszáras combjaidat a
szoknya alatt és bűntelen voltam, s boldog, egyszerű! Néztelek: világűrt gyermekámulat!
Nem volt még tudatban: megfogalmazott nemiségem. Néztem a félig-kinyílt asszony-kutat,
az összepréselt és mézesen kinyílt rózsaszirmok csókját vastag fekete szőrbokor alatt!
És nem volt semmi bűn az én szivemben. Miért is lett volna? Ha nem az eredendő?
Ha csak nem az, hogy ember! Én ifjú szived gyermekszivemre vettem. Te fölneveltél,
megváltottál engem. Ilyen bonyolúlt és ilyen egyszerű! Meztelen-alsótestű fiatal
asszony-Jézus Krisztus: én megváltottalak-e téged? Te mondd, ha tudod, te, te,
te, te nem-istentelen nem-istenhitű proletár-kisanya, gyermekszivem sóvárgás-képzete,
akit ha a halottak kirabolnak: attól leszel gazdagabb holnap, te vasalóra-görnyedő
egyszerű kis bonyolúlt öröklét-erő, a dicsőség és a hála szívütésárnyadománya:
Borbála, Juhász Ferencné született Andresz Borbála, aki mint havas homály
mögött a jajgató pici emberiségfény: anyjából megszületett 1907 január 4-én,
és 77 éves leszel holnap, 1984 január 4-én! Mit adtam én neked, hiszen te
nekem magadból mindent odaadtál, hiszen te magadból mindent nekem adtál,
mit adtam én neked? A hitet, hogy nem éltél hiába? Ez a hála? Miféle hála ez?
Miféle hála? Miféle? Miféle olcsó fizetség: ez a fordított örökség? Miféle?
költő-sietség, hogy az anyát gyorsan kifizessék: egy szép pizsamával, egy üveg konyakkal,
boldog Borbála époszi szóval, önmagammal, a hiú diadal-lopóval, fiaddal, a
nyitott koporsó előtt karodba-karolóval, gyöngéd csalással, szigorú könnyű simogatással,
boldog bolondozással, bolondos szép beszéddel, öreg kezedre ráfeledkezéssel?
Anyád nyitott koporsója mellett karodba karoltam, anyád viaszpenge sárga orra, mint
hajnali fénytől átvilágított, jégcsipkesörényű hótaréj, kis zöld döglégy ült sárga viaszcsipkepillér
orrcsúcsán, mint apró büdös zöldzománc dögangyal és zöld zománclencse-tenyerű zöld
zománc-esernyőnyél mellkezeit összedörzsölve imádkozott és zöld hártyaszárnyainak
recehálózat-árnyékrács facetta-ablakrózsáit orrcsúcsa szőrös, pórusos viasz-szivére
égette a ropogó gyertyafény, nővéred nyitott koporsója mellett karodba karoltam anyám,
nyitott szeme véres volt, mint a februári telehold, vérfelhők, vérvillámok lucskos
bíbor gömbkötege volt nyitott szeme, mint egy lelőtt ló tág szeme, mint egy domború sárga
vérző csillag, mint egy kopoltyúvéres halott halszem, mint véres kézzel összefogdosott
sárga tyúktojás, piros bőrléces bőrpajzsok ujjlenyomataival foltos sárga tyúktojás.
Konok fiad végett: ez lesz majd örökséged? Ez a jelenidő? Ez a jövőidő? Hogy
majd ott lássalak téged is koporsóban, mint feketébe felöltöztetett sárga viaszbábút
abban a savanyú sóban, az utolsóban, mert mintha feketébe öltözve,
fekete fejed fekete fejkendővel állad alatt máslisan átkötve: ott feküdnél
mellközépig fehérkristály-sóban, a szikrázó csöndkristály-utolsóban, s csak
fekete ruhaujjas karjaid állnak ki a csöndszikra fehér sóból, mint két
keresztben egymásra fektetett fekete bot, a collstokszerűen összehajtogatott fekete
karok, mint eldőlt fekete fakereszt, fagyott emlőmedúzáidra hajtogatott
két fekete korallág keresztben, amiknek végén az egymásba-hajtogatott ujjú
fölfújt viaszvirágállat-kezek, mint egymásba gomolyodott csápú viaszrózsák,
mint üres viaszkesztyűk, mint sárga begöndörödött márványcsiga-falevelek,
mint Apollószobor sárga márványpöcse fölött, a sárga márványherezacskó fölött
a márvány tölgyfalevél, mint két egymásba folyt viaszgyertya-lepke, mint
két halcsontváz egymásba keverve, mint halott lepkék halott sírkereszt egymásba-
ágyazott fa-függőlegese s fa-vízszintese közepén, mint üvegből-fújt, megrepedezett
kesztyűk, mint két csigaházas csiga halott talpával halottan összetapadva,
mint száraz kaporvirágcsokor, mint két szerelmeskedő összeragadt gyémánthű
szitakötő, mint két egymásra-dőlt, fényes ágaival, fodros eres gyökereivel égve
egymásba-folyt viaszgyertya, mint két egymásra-dőlt földíszitett karácsonyfa, mint
ezüst angyalok, piros szaloncukrok, ezüstporos üveggömbök, piros csokoládédíszek, lila
üvegdiók a körmök a zöld egymásba-hajló páfrányhalál kezeken, a fekete hónaljból
feketén kihajtogatott és keresztben feketén összehajtogatott karok, amiknek csuklóiból
fagyökerekből két vicsorogva egymásba-harapó barnalila rózsa. Halott egymásba-gomolyodott
szerelemnász lila polipok. Egymásba-harapó zöld krokodílusok. Nyitott krokodílusszájak,
krokodílfogsorok egymást harapva keresztben. Mint száradt virágcsokor összeszögezett, egymásra-
hajlott Jézus-lába kőkereszten. Mint két egymásba tekeredett aligátor: fakéregből, aranylemezből,
gyöngypikkelypalából. Mint két világűrfénycsóvatollra összerohadt fényfürtgúla anyácska-
szupernóva. Anyám a te kezeid majd a koporsóban! És fejed is félig beásva a
sóban, mint egy fekete-fejkendős zöld gyík gyémántszögletesség megnyúlt kúpfeje.
Fekete fejkendős fejed, mint a Mindenség halott árnya, az Emberiség legszebb szégyene!
Jövendő csontváz-alak, jövendő árny-alak: azt akarod, majd úgy lássalak? Igy
én, a fiad? Aki úgy néztelek, mikor ifjan vasaltál, ahogy a jövőidőre néz a konyhakályha
fölött függő leszakítható naplevelű kis falinaptár, úgy néztelek, mint egy szép világot
képzeletében a gondolkodó. Úgy néztelek, ahogy csak te voltál. Vasaltál, görnyedtél,
nyújtózkodtál a vasalót a kályhaplatnira téve, ezelőtt 48 éve, és néztelek és így volt
egyszerű. Én csak kisfiú voltam. A megmaradáshoz te voltál a hű! Hűségem. Édesem!
Kedvesem! Január van. És még nem esett a hó! Mondd, anyám a bánat mirevaló?
A rettegés? Az iszonyat? Mikor ott üvöltöztek a házad előtt, s te a két ajtó között
az ajtókeretben, vacogva, hogy szived az agyadban, lábujjaidban, kézujjaidban,
s okádni kellett volna, de nem lehetett, s vizelni kellett volna, de nem lehetett, s
a hasad ment, de nem volt hova menni, és sírni se mertél, lábad közé szorítva,
arccal szoknyádba szorítva, kötényes szoknyádba az ötéves kislány, s egyetlen
vak szivütés volt a tested, egyetlen befejezetlen és befejezhetetlen lételállító
szivfibrilláció volt vízfényes tested, s ott üvöltöztek, hogy: „Fára vele!” Ó,
ötéves kislányt szoknyás öledbe szorító Asszony-Jézus Krisztus Anyám! Anyám!
Anyám! Anyám! Az ítélet előtt. A választás előtt. A megfeszítés előtt! Ó, te,
Bonyolúlt Áldásom, Egyszerű Malasztom, ó te sose magad hasznán szenvedő, mindíg mások
hasznára növekedő egyszerű nő-Jézus Krisztusasszony, te mindenség-szülő, te
mindenség-temető, cselédlányhaszna másnak, kőműveslányhaszna másnak,
gyárimunkáslányhaszna másnak, csokoládégyár szűze, zsákvarrodák szűze,
dobozgyár szűze, mosónőhaszna másnak, napszámosasszonyhaszna másnak:
mit gondoltál, neked miféle sírt ásnak majd, akik ablakod kővel dobálva számonkértek téged fiadért?
És el se mondtad, mikor hazamentem, a vonatlépcsőn függve akkor decemberben,
nem is decemberben, hanem novemberben, a vagonperon rézrúdjába kapaszkodva,
el se mondtad, hiszen nekem sose panaszkodtál, a kislány haja két
rózsaszín copfliban, fölálló merev két kis copfja aranyszalaggal befűzve, mint két törékeny,
csillámló gyermek-gyíkfarok, te meg kötényes ruhában álltál a kerekeskútnál,
vizet húztál éppen és sírni kezdtél, s azt kérdezted, mi van a bolonddal?
Haza, haza, haza, hazafelé mentem a sáros utcán, s mintha földbe-vert
hosszú konyhakések között járnék, páros késkerítések szikrázó vasfelkiáltójelei
között, emberek álltak a kiskapukban szétterpesztett lábbal, vas X-ek izzásévei
parázs-rácsozatában mentem a sárban és nem köszöntek, hiszen köszönni
sose szoktak. Se köszönni, se visszaköszönni! Rozsdás vasrács-lándzsakerítésben
a kőbordás-kővályús kőoszlopos kőrózsakosár tetején a legyezősen szétterjesztett
szárnyú kő-turulmadár bokrosan, kőtoll-terpeszkedéssel lobogva ágaskodva,
kősarlóhorgony csőrével a fagyfénybe kapaszkodva, mint egy nagy varjú, amikor
éppen leszáll, kő-üstöcske pupillás kőszemgolyóiból fekete esőlégyökerek gyászolódtak
le a sasarc-kőpikkelyek, nyaki saskőpikkelyek lombszürkesége, lombárnya
alá. A palánkokon, kőfalkerítéseken, házfalakon: „Sztrájk! Strike! Sztreijk”
fehér ecsetmeszeléssel. Mentem hazafelé. Mondjátok meg: mért nem ismert
akkor, aki ismert? Mentem hazafelé! Mentem anyám felé! Mentem lányom felé!
Nem is én mentem. Egyetlen óriás piros szívütés ment. Egy szívzuhanás: a mindené!
28 éve már! Huszonnyolc éve már a kések között! Nem kérdezve se embert, se Istent!
Nem volt virág. Hát virágot nem vittem. Szivem ott ütött szemeimben. Nem tudtam: a Mama nem zokog.
Fekete szemgolyóimban ütött piros szivem, mintha zuhogó piros óriás harangok
lódultak volna vad tűzvész-harangozással, bíbor harangok, skarlát világűrharangok
zuhogtak huszonöt éve éber, huszonöt-éve álmatlan nyitott szemeimben: ütő piros halál-dolgok.
Mint akinek szemében pirosan harangoznak. Sejtelem-harangok! Nem voltam boldogtalan, se boldog.
Holnap majd virágot viszek Mama! Ne csókold a halottat Mama! A halottak, mint a címerállatok.
Gőgösek, büszkék, kegyetlenek, ágaskodók, vicsorognak, két-lábon állnak, ásítanak!
A halottak, mint az arany királyi emblémák, arany-jelek: hullajelképek, szelíd vadak!
Mentem hazafelé. Hazafelé? Mi volt akkor az én hazám? Ki volt akkor az én hazám?
Hazafelé! Hazafelé! Hazafelé? Hol volt akkor az én hazám? Az én hazám merre volt
akkor? Mi volt az én hazám? A Tópart utca 2-ben az a ház, az a 49 éves üvegéden
hártyatörékeny szívós özvegyasszony, anyám, aki hat éve volt már özvegy, s óriás átlátszó
üvegkonty-koponyája, s könnyű pihetollsöprű-csáp legyező üvegharmonika kettős
gégeszárnya alatt törékeny üvegszelvényteste, mint házeresz taréjos gégecsöve alatt
a zöld hullámvashordó zöld vizében a lebegő szúnyoglárva, aki úgy áll a vízben,
mint sárga kristályból csiszolt szögletes szelvénykérdőjel tengeri csikó, üvegszöglet-
szikrázat kis zöld pálmafa-agancsú csikóhal, s elvékonyodó sarlós kockalánc
üveghorog farokvégén is két könnyű fekete pihesöprű jobbra és balra, két apró
fekete pihetollsöprű szárnylapát, mint hosszú fekete bajusz fénylő üvegorr alatt,
ó, hányszor néztem a zöld hordóvízben az állva függőlegesen lebegő falusi apró
csikóhalat, ahogy apró fekete bajszos üvegkockaszelvénylánc gyíkfarkát rugósan föltekerve,
mint a kaméleon, vagy lengetve jobbra-balra, mintha sarlózva aranybúzaszálakat
kaszálna a vízben, fényszáras fénykalászokat, a falusi halcsikó, az üvegkonty-fejű
függőlegesen ágaskodó átlátszó hártya-kaméleon, két fekete agyba-ágyazó dagadt
látáskehely-szemekkel, feketeszárú hatalmas fekete látás-serlegekkel az üvegkoponya
kocsonyahúsában, a zöld vízmélyből kinőtt fényszáron, a száraz fényágon
függőlegesen függve kapaszkodó fehér selyempapír-gyíkocska, anyám is ilyen
volt, ahogy állt a kútnál, mikor hazamentem, ilyen törékeny, könnyű, fényben-lebegő kérdőjel lárva-idő, ilyen
iszonykérdőjel, kristályágaskodó Pegazuslárva-kályhacső, hol volt akkor az én hazám, mi
volt akkor az én hazám, ki volt akkor az én hazám?, anyám, te voltál, amikor
hazamentem? Az az ötéves kislány, az a halálraítélt, kis piros, vagy vörös
dirndliruhában, amit te varrtál Mama vörösbársony párnahuzatból és a
kislány karjára, vékony felkarjára fehér gatyagumival feszűlt körben fodrosan,
mert azzal volt a vörös vánkosbársony körben fodrosan, hullámszirmosan befűzve,
s a sovány kicsi kislány sovány felsőkarja úgy ágazott ki a vörösbársony puha
ruhaujj-rózsából, mintha kerti csigabiga tolná ki bimbós szarvágacskás fejét
piros rózsából, piros rózsa sziromkása piros közepéből bimbó-redőág
szem-szarvacskájú félénk kerti csigabiga, két kis copfja, mint két farkát gyémántosan
fölhajlitó barna kerti gyíkocska, és csillogott vékony aranyszalaggal befonva,
mint napsütésben a gyíkok a kerti kőfalon, az az arany vékony műanyagszalag
a fonottkalácsosan befont hajfonat-copfkötelek egymásba fonottan tekert
izomszálait áthurkolta, szorosan szorítva befűzte, visszahajlítva hurkosan
tekerődve, mintha aranypikkely-kígyó tekerődne fonott kévés barna füstben,
ő volt akkor az én hazám, meg az elmegyógyintézetben az a gyógyulást játszó
kicsi szép barna bolond? Az a bolond asszony, aki ezerszer sírva megátkozott?
Mi volt akkor az én hazám? Ki volt akkor az én hazám? Hol volt akkor az én
hazám? Az a fehér flórharisnyás kislány, magasszárú kis piros cipőben,
aki múltjáról mit se tudva, se jövőjéről, sorsát sorsára hagyva nevetve
ugrott a nyakamba, s kar-ölelésével gégém fojtogatta, s kérdezte: cukrot
hoztam-e? Vagy tán Mama, aki remegett fehéren, mint egy elgyöngűlt
Látomás-Angyal kövéren kiömlött emberi véren, leült a konyhában a székre,
csütörtök volt, csütörtök délelőtt, ült a széken, s remegett fehéren, mint egy
halott előtt, mint új halott előtt, akit most vágtak le a piros akasztóselyemről,
a kislány vágta le anyját a selyem-pirosról, a kislány vágta le hosszú kenyérvágó
késsel, „csak arra vigyáztam, hogy az arcát meg ne vágjam, az arca olyan volt, mintha
lila papírosból volna, lila indigópapír fényzacskó volt az arca és a nyitott
ajtó közepén lengett gyűrűs kis keze, lebegett, mint egy lila lepke, tudtam, hogy
fölakasztotta magát, hiába csöngettem, hármat csöngettem hiába, és látszott kicsi
selyemharisnyás lába, ahogy lengett könnyedén, mint selyemharisnyás lila fény,
úgy hoztam le a falépcsőn, hogy a kést el se dobtam, arcomon az arca,
jobbkezemmel könnyű derekánál fogtam, lába alatt a földön sárga vizelet-tócsa
és selyemharisnyás lába is nedves volt a vizelettől, mert még akkor is vizelt,
mikor halottan lehoztam, mint Krisztust a keresztről”, „aztán csak álltam,
telefonáltam, Mama a padlón feküdt hanyatt, barnán fölfele nézett, Mama, Mama,
Mama, kicsi lila porcelánbaba, lila hajasbaba, Mama, Mama, Mama, Mama!”,
anyám remegve ült fehéren a konyhaszéken, mint aki halott mellett ül és még véres
a keze, mert a haldokló vérrel leokádta, ült remegve a konyhaszéken fehéren,
mint virrasztó a nyitott koporsó mellett a halottat nézve hajnalig, mint aki halottat
lát feküdni a levegőben, mint aki előtt halott lebeg a levegőben, mintha
sárga fahasáb úszna előtte a hömpölygő folyam-ködben, sárga hulla
gomolygó párahalom-ravatalon, ült remegve fehéren a zöld konyhaszéken,
bennem a halottat látta, halottnak látott engem, én voltam a halott, az új halott, a megölt, a kivégzett, a föltámadott,
szólni nem tudott, én se szóltam, pedig szólni akart, pedig szólni akartam,
csak a kislány csacsogott térdemen rezegve, mint arannyal-behímzett szárnyú
bíbor kicsi lepke, mint aranyhímzésű piros láng-zászlócska, sorsát feledve.
Úgy ült előttem, mint egy halott előtt remegve fehéren Mama a zöld konyhaszéken.
Mint egy halott előtt, mint Szűzanya halandó fia előtt, még a fölszögezés előtt,
mintha Szűzmária látná halott fiát még életében, élve még már a halottat,
mintha Szűzmária látná élő fiát halottan függve a kereszten, véresen heverve ölében,
véresen heverve combjai között, mint megszületés után a kisdedet, most a halál után,
s a kiskapuban két Krisztus állt, lejöttek ők a feszületről, két Krisztus
ácsorgott a kiskapuban a csütörtök-délelőtti november-feketeségben, Két Krisztus,
Lucas Cranach vérspárgaháló-bohócruhába öltözött Meztelen Istene, a piros
vonalakkal és piros szaggatott gyökércsíkokkal bespárgázott, gégegödörig lógó
nyelvű, vérvonalívet vizelő szívű Meztelen Fiú, s mellette Matthias Grünewald
Megfeszített Istene állt, a zöldlila-testű kőgyökércsavarodás Hörgés-Fiú,
zöldlila kőhúsa háromszögpontokkal fölpattogva, sűrű-szitásán átlukasztva,
mint meztelen férfi, akit krokodilusszájból téptek ki dzsungel-lakó
meztelen bennszülött-vadászok, akik az óriás zöldbarna fakéreg gyíkhüllőtitánt
lándzsával megölték, tokája alatt a lándzsát gyorsan szívébe döfve, a levél-alakú
szikraél-rombuszvasat a krokodilszívig döfve, mint amikor mi disznót
ölünk, s a mellső jobb lábainál elkapott, láb-fölrántva oldalra ledöntött
disznót, a visító, jajgató disznót térddel, kezekkel lefogjuk, tokája háj-
hernyós baloldalán késéllel gyorsan lekaparjuk a szaros disznóbőrt, s a
visongó, vonagló állat tokájába döfjük az első világháborús nagyapai bajonétot,
a test belseje felé ferdén le a szívig, Matthias Grünewald keresztről-leszállt
Meztelen Istene, mintha sötétzöld zománcszobor lenne, amit nagy véres
kalapáccsal összevissza vertek, véres csákányheggyel ponthalmazszerűen,
szitarácsszerűen homlokától a lábfejekig kilukasztva, zöld homlokától,
zöld halántékától a zöldzománc lábfejekig, s vér csurog a sűrű, kék
csákányhegy-ütéslukakból és mintha piros tüskékkel lenne benőve zöld
meztelen zománcteste, olyan volt a Tejútkrokodílus fogsoraiból kitépett
Egyszerű Emberisten, mintha piros tüskékkel, felvirágzó piros háromszögekkel
lenne tetőtől talpig vízszintesen és függőlegesen és gyűrűsen körben
fogsoros, mintha piros fogsora lenne testének, nyakának, torkának,
combjának, lábszárainak, karjainak, kezének gyűrűsen körben, mint
egy kívűl-fogsoros zöld zománcszobor-állat, mint egy kétlábon álló különös
sötétzöld mélytengeri őshal, akinek sötétzöld kőpikkelykereszt-haltestét piros
tövisek borítják, mint kétlábon álló piros hosszú tövis-szőrös sovány sündisznó
a Hörgés Kőgyökér Istenember, zöld szemétben puha bőrburkolatú sárga
varánuszgyíktojás, aminek véres bőrcserepeiből a hosszúkás tüskekoronás,
vastag tokadunyha-bőrzászlós csontpikkelytű-pislogáskúp varánuszgyíkcsecsemő
feje áll ki véresen, mint egy piros töviságakból font vérző emberszobor,
mint gigászi ősfikusz-fa eleven gyümölcse, amin százezrével mászkálnak
fölpúposodva, vonagolva, apró törzsüket üstösen fölgörbítve, táncolva,
topogva az aprócska kettős piros bundarózsa-szemű egycentiméteres fürkészdarazsak,
akiknek nőstény-tojócsöve, asszony-peteürítőcsöve legalább húsz centiméter,
potrohvégükből hosszan, hajlottan fölfele hátra kiáll, mint egy megmerevedett
görbe hosszú húszcentiméteres cérnaszál, mint barna húszcentiméteres hajszál
az apró üvegszív-segg farkoponyából, mint öregasszony egyetlen húszcentiméteres
szakállszőre a ragyás viaszlép sárga állból, mint sírkőfénykép barna repedt
szeméből egyetlen hosszu lószőrszerű fűszál, a repedt barna fénykép-szemgolyó
lapos pupillaréséből egyetlen hosszú rézdrót-antenna, megtermékenyítő barna
húszcentiméteres segg-csáp, kapilláris-vékony húszcentiméteres rézcső-suhintás
ostorív!, s a megmerevedett vérszálakkal szőrös testű zöld Matthias Grünewald
vékony Ólomszobor-Isten, mint egy homloktól lábfejig piros-szakállas ólomkereszt,
vérszőrös cink-T-betű, piros tüskeágakkal befutott, körben gyűrűsen benőtt
ón-hattyú: Lucas Cranach kikeményített érzsákszobor Vérszalag-Ökrendés
Istenét nézi, s Lucas Cranach Vérpamutharisnya Nyelv-okádó Jézusa
Matthias Grünewald krokodilkutyáktól megrágott zöldzománc vérző
harapáslikacsos tökig-csurgó halálnyálú Krisztusára néz! Egymás árnyai ők,
egymás szárnyai ők, a Mindketten Meztelenek, a Valaha-Asszonyt-
szeretők, s nagy véres péniszük herezacskójukra ragad, mint lila tavipióca
kunkorodva fölágaskodva gyermektökünkre fürdés közben a tóban,
s bíbor körpecsét hengergyűrűszája szívódva dagadtan ráragadt a herezsákra s
hosszú fűzfalevél-alakú recereszelő lila szivacszsák-teste a herebőr alatti
heregolyókra ragadt! Az volt az iszonyat! Egymást nézik egymás-árnyai Krisztusok!
Egymás halotti darázs-szemében egymás-halottja egymás-hite szégyen! És
álltak a csütörtök-délelőtt novemberében megalázva és meztelenűl!
Ó, ki volt az én hazám akkor? Ők, a kiskapuban álló Krisztusok? Ó,
ki volt nekem akkor a haza? Ők, a meztelen megvert hulló Jézusok?
Akiket nem látott az utcán lehajtott fejjel arramenő, mert azt se tudta:
a sárban motyogva merre botorog, cuppanva járva a novemberőszi sárban,
minden lépése, mint a lövés, mintha tűzbe-dobott levelibéka hólyagrücskösen,
hártyásan fölfújódva szétdurran, nehéz lépte úgy durran az őszi sárban,
hogy látta volna a Megfeszítetteket?, hisz azt se tudta: Isten volt valaha
volna, s ha megfeszíttetett is, hát érte minek? Kimentem hát az ősnovember
temetőbe, „Papa” mondtam, „Papa hazajöttem, hazajöttem te negyvenötéves,”
„Papa” mondtam, „Papa hozzád vagyok hűséges, visszajött a szegény a szegényhez,
ahogy szegény a szegényhez visszajön gazdagon,” „Papa” mondtam, „Hűségem, Époszom!”,
„Papa” mondtam, „hazajött fiad”. S beláttam a földbe, mint a Lét Harmathús
Szívébe, Csontváz-Papa fölűlt a sírban, koporsódeszkák között ült
a rohadt földben, fehér hullakukacpenészes fekete ruhában, a csontokra
rohadt, sárga csontokra száradt fehér ingben, fehér gatyában, fehér harisnyában,
cipőtlenűl. Haja még megvolt, s vastag vörhenyes szemöldökszőre a sárga
koponyán, mint szőke paróka, két szőke hernyó a lukas gömbcsonton,
az üreges, pórusos golyón. És szempillái a szemöldökcsontok sárga kőfalára
ragadva, mint sírkőre száradt pókok, százlábúak. Papa harmonikázott
a földben, most a földet húzta, az agyagsárgát, rángatva, cibálva, röffentve,
ráncigálva, mint halála előtt a levegőt. Ült a halál-ágyban a konyhában
és harmonikázott. Valóságos harmonikával. Aztán a kis Kommunista Pártban
ült egy barna tonettszéken a pódiumon. Néhány nappal halála előtt. Rezesbanda
szólt: a régi barátok, Fráncinak húzták, Fráncinak zenéltek, Fráncinak.
Ő meg a levegőt billegtetve, levegő-gombokat nyomkodva, levegő-hernyótestet
préselve-huzigálva, mintha harmonikázott volna. Aztán hosszú szőke jobbkeze
mutatóujjával a levegőt cikkcakkban vonalazva vezényelt, mintha
zöld sáska ugrik, szőke szöcske cikkan. Ó, az a halál-vezénylés! Ó, az a halál-minta!
Mikor temettük, rettentő-ezüst februári eső volt. A rezesbanda a sírnál csak neki hódolt!
Zuhogott az eső, mintha százezer ezüstgalamb verődne arcunkhoz, kezünkhöz, a földhöz.
A barátok abba nem hagyták. Keringő az ezüstben! A föntlevő hű így volt a lent-levőhöz!
Mondd Asszonyom: ki volt az én hazám, mi volt az én hazám, hol nem volt, hol volt?
És hol voltál te még? Tőlem messze még! Nagyon messze még a Sors-Jövőhöz.
Egyedűl voltam már akkor nélkűled. S te tőlem-távolban közel a születés-időhöz!
Egyedűl voltam már akkor nélküled. Aki már voltál, s az se voltál: holnap! Aki már
voltál, gyermek, egyszerű, s nem tudtad: egyszer vérző és szilárd és szigorú halálbujaság
csillagaim sorsodra hajolnak, mint érett virágok fürtösen, pontosan a fényre, lázillatukban
kioldódik arcod minden keserű vasrostélyrácsmagánya, mint kohótűzben a rostos
vasálarc, s föloldódik szived minden kristály-várakozása fényárnyak rezgő pettytömegében,
mint sókristály a megoldás egyszerű vizében, s termékeny derengésporuk szívedhez csapódva,
sárga virágporral lesz galaxis-foltos, mint kislány orra, szempillája virágporral
sárga, ha arcát fehér liliom csipkés csillagkürt-kelyhébe mártja, s a hosszúszárú sárga
porzó-balták, sárga virágporkalapácsok sárga pecsétcsókot ütnek az orrhegyre, hosszú
szempillákra, a szemöldök-lázívre, s az arccsontok puha virágporral sárgafoltosak,
mint a bohóc arca piros pacnipöttyel, sárga zsíros virágpor-csókszigetek a
gyermekarcon, növényi csillaghalmazok űrbeli függvénykertje a kislány könnyű arca.
Kislányodé. Kislányaidé. De akkor még gyermek voltál, gyermek, egyszerű, s nem tudtad,
mi a hűség és ki az, aki hű és azt se tudtad, mért világ a világ, miért élők az élők és miért
halottak a halottak? Neked is mondom, mind elveszett, aki hűtelen és mind hűtelen,
aki halálraítélt! S aki hűtlen: mind halálraítélt! Az magát a halálnak mind odaadja,
s elfelejti, ki az apja, anyja. Mert a hűség nemcsak a szerelem, nemcsak a te-velem-én-veled
konok, boldog kötése, de a történelem minden fölfogott és idő-kútba nem dobott
eleven szenvedése, az a mégis, az a mégse, az a hit, hogy mégse élt hiába, aki már 34 éve
a földben ül, földdel harmonikázva, sírját még sose láttad, aki még akkor is hű a
földben, ha már csontváz, hiszen hamar elment halottnak. Nem minden halott ravasz!
Ő se az! Ravasz sose volt. A földben néha még fölrikolt! Mintha szivemben harmonikázna
egyszerű boldog-parázna kezekkel véremet lüktetve cibálva, a piros harmonikát, egyszerű parázna-árva szőke
hosszú ujjakkal ráncigálva véremet egy kőmüves-altiszt Jézus Krisztus Csontváz-Ferenc,
mintha vérem lenne harmonikája csontvázkezének, nehéz, sötét, sűrű, piros vérem.
Csókolj meg, hogyha meghalok! Csókolj szájon, mikor meghalok. Csókold meg döglött
királygyík-hideg pikkelyes halott szájamat majd! Csókold meg akkor, mintha élnék,
Asszony. Ne félj te akkor se, mikor hullacsók, ne félj tőlem, hisz csak meghaltam én,
mint minden halandó, mint minden ember, aki megszületett. Csókold halálomra hűségedet!
És ne hidd el, még akkor is, ha tudod: a halottak csókja nem visszacsók, a halottak
csókja sárga porcelánrigók, a halottak csókja hideg zománc sárgarigók, a halottak
csókja sárga büdösség-rózsa, a halottak csókja hulla-szerelem, a halottak csókja
fénycsíkos tigris-rabverem, a halottak csókja: a halál fogadalma, a halál ellenforradalma, a halottak
csókja: rothadó börtön-szalma, a halottak csókja a száraz fogsorok sárga hatalma!
Én be akartam menni a törvényszéki boncterembe, de azt mondták, ne menjek,
látni akartam újra a halottat, azt mondták, ne lássam, kiváncsi voltam, mint a gyermek,
azt mondták, inkább énekeljek a gyémánt-gyűlölet-pusztulásban. De azért a
fekete ruhát, selyemharisnyát, selyemkombinét, selyemkisbugyit bevittem, meg a pénzt,
meg a rózsafüzért. Rakják össze szépen a földarabolt halottat, lemezesen vékonyan
fölszeletelt agyát tegyék vissza a koponyaüregbe, öltöztessék föl szépen a hullát,
kis lila összehajtogatott rothadáskönyv keze fehér üveggolyó rózsafüzérrel
betekerve. Miért? Miért? Miért? Hová hamvadt az elsorvadt értelem? Hová?
„a terem közepén a nagy hosszú boncoló asztalon vörösmárványon feküt az
uram, anyaszűzmeztelen. Már fel volt boncolva, de összeillesztve. A fejiből már kint
volt az ötszázhuszonöt gram agyvelő, de a pohár ott állt a Spiritusszal és bent
az agyvelő, és én néztem az agyvelőt. – Elővettem az olomat és egy nagy hófehér kendőt,
a halándékán, homlokán folyt le a vér, a koponyája csak rá volt ilesztve. A
hófehér kendővel megtöröltem és a kendőt papírba göngyölve eltettem, az uram
vére van rajta. Elővettem egy másik kendőt, és a kezeit és a lábait megtöröltem,
és ezt a kendőt is eltettem. Az ollómmal levágtam a hófehér hajábol egy nagy
csomót és eltettem, magammal vittem. A lábainál letérdepeltem és imádkoztam
egy miatyánkot, elővettem egy harmadik hófehér kendőt és először az arcára terítettem,
és azon körösztül megcsolkoltam, azután a két kezit egymás melé tettem én, és azt is
leteritve megcsolkoltam, és végre a két lábát szintén ugy a kendőn át.” (Vajda
Jánosné Bartos Rozália.) Ki látta halottan az istenfiát? Ki látta élve az istenfiát? Élőnek
ki látta az Isten fiát? Halottnak az Isten fiát ki látta? Mondottam egyszer már e versben:
az néz, aki lát! Aki csak néz és nem lát, mint a holtak, aki csak néz és nem lát, az
halott. Vak, mint a halottak. A halottak vakok. A halál: halott vak csillag-állapot! A halottak
néznek, mégse látnak, hiszen a halottak halott vakok! A halottak, mint a címerállatok!
A halottak vakok, mint a kő, a halottak vakok, mint a múltidő! A halottak, mint a címerállatok!
Gőgösek, büszkék, kevélyek, terpeszkedők, ásítók, vicsorgók, szárnylobogtatók, ágaskodók,
aranygyűrű-koromszalag darázspotroh farukon ülő tigrisek, fekete pettytejútként seggükön
ülő párducok, ülve-ásító piros farkasok, szétlobbantott-szárnyú, karmos ősfehér
pikkelyszikladorong lábú sasok fagyott hulla-emlőcsőrrel, fehér tollkereszt X-ek
pirosliliomos zöld mezőben, szeliden legelő juhok kék márványszűz-temetőben,
ülve tilinkózó göndör sárga kisbárányok semita Jézus-pofával, Keresztelő Szent János
teve-arccal, Mózes teve-ajakkal, aranyhörgésszűz-oroszlánok, fordított fekete-szőke
mozaikliliom-zsiráfok, nyúlánk rozsdabojt üvegszemű rókák, mint kitömött
rozsdalobogó a télben állva futnak a címer-tűzfehérben és kék üvegszemük,
mint megfagyott könny halott katonák szempillaszőrén, mint megfagyott deres kék
könny hullakatonák kettős bőrredőcsúcs-piros bőrléccsónak szemgödör-csücskében,
arany-ágon ülő fehér hollók, lila kristályliliomot vizelő fekete varjúk a címerállatok,
fehér hattyúnyakú ólomselyem fókák, ezüstrépa orrtüskéjű ezüstlemez-paladoboz, ezüst
orrlik-trombitájú rinocéroszok, s ezüstszemhéjuk, s szemük, mint ezüstcsipke-
teaszürőtojás ezüstserlegben, sötétkék címer-serlegfüstben kétlábon álló vörös lovak
a címerállatok: hódolat-jelképek, hatalom-szavak, dárius-vigyorok, tűzszeplős
kék sárkányvicsorok, denevér-léghártyás, zöld karomkampós hatalmas repülő-kezük
a zöldzománc pajzsos hátpikkelyek palatorlasz-szőnyegdombjából kinőve,
mint a sátán kettős zöld hártyamosolygása, s a zöld szörnypala-pikkelyek piros
bőrhónaljakkal a testhús bőréből kagylósan kimászva, s mégis odanőve
a piros pikkelyhónaljbőr alja, a rideg vastag testbőrben folytatódva, mintegy beleszőve,
fölárnyalása meg a pikkelyek rózsaselyembélése, és mozog a százezer páncél
zöld sárkánypikkely a testen, mintha zöld bukszusbokrot fúj a szél, mintha
százezer halkopoltyú nyílna-csukódna a testen, a háton, a szügyön, az oldalakon,
a faron, a hátnyakon, a toroknyakon, a gégenyakon, a lábakon, a kőrózsa-
oszlop lábkarokon, az arcrostély kétnyelvű higanylánggal sziszegő sárkányvasán,
az óriás növénylepény zöld szemkorongú tavirózsa szem fölött a sárkányhomlokon,
csak a has kiszolgáltatott, rózsaszín, laza, hurkás, szőkepihés tésztahólyaghalmaz,
mint az anyakocák hasa, mint a disznószaros taposás-lekvárba lógó hasú anyakocák,
tizenkétszer párosan futó disznócsöcsökkel, amik mint gyűrűs rózsapirulás
fánkok, s baracklekvár-csillag bennük a sárgarozsda csecsbimbó s a lábujjak,
kézujjak szőrösek, mint a majom ujjai, mint az orangutáng, pávián, csimpánz,
gorilla, selyemmajom kézujjai, s hosszú gyíkfarka fölpördűlve hanyatt és
sárga ott a pikkely pontszőnyege, mint nehéz kő alatt a fű, sápadt viasz-krikszkraksz,
s a hegyes sárkányfarok kalapja aranyliliomcsipkés áttört vékony aranykorona!
A halottak, mint a címerállatok! A halottak, mint a galamb-hajnalok! A halottak,
mint a sárkány-alkonyok! A halottak, mint a sas-árnyék fehéren! A halottak, mint
fulladás-szívhalál mészrög a véredényben! A halottak, mint elmeszesedett erek
szívtorok-halála! A halottak, mint a kő istenkönnyutánzat-magánya! A halottak,
mint puha párducléptek után a dzsungel-csönd! A halottak, mint gőgös,
aki vissza nem köszönt! A halottak, mint az őserdő-éj feketeláng-rácsa,
ha az ordítás, üvöltés, károgás, vijjogás, sziszegés, kaffogás, sírás, rikácsolás, röffenés, röhögés,
kotyogás, sípolás, csipogás, ugatás, vihogás, hörgés, madárjajongás, állatcirpelés elalszik!
A halottak: mintha az őserdő szikrázó zöld szeme teremtés-villanykapcsolással kialszik!
A halottak: mint a hónaljsötét, ha pattogva eltörik a villanykörte fénye. A
halottak: mint elévűlt atombombák emberiség-reménye! A halottak: mint
a bogárszemek cellakerités-mohája! A halottak, mint a márvány alvadt árnya!
A halottak: mint kő-ollók összecsukva! A halottak: mint barna porszárnyak
vízbe hullva! A halottak: mint befőttesüvegben a foszló barna gyümölcs!
A halottak: mint fehérbe kevert olajfesték, a vörös! A halottak: mint kitömött
dámvad! A halottak: mint ablakban kitömött madarak szárnyfeszítve állnak!
A halottak: mint kitömött sirályok, gólyák, zöldhuszárok, rókák, farkasok, őzek, fácánok,
túzokok, pávák, majmok, tigrisek, kajmánok, krokodilusok, kobrák, kenguruk, zebrák,
üvegszeme! A halottak: mintha az elmúlás kiboncolt idegrendszere fénylene! A halottak
mint a kitömött üvegszemű aggastyán-esték! A halottak: mint a megalázott rühesség!
A halottak: kőbe-dermedt madárpityegés! A halottak: mint szerelmes kurva-levetkezés!
A halottak: mint mocsárban ásító halott mocsárkagylók! A halottak: kinyitott rothadás-ajtók!
A halottak: mint üveggolyóban a tekert függőleges forgács-szivárvány! A halottak: buta ármány!
A halottak: mint fénydobozban döglött szarvasbogarak! A halottak: mint kiéhezett szavak!
A halottak: mint sórügyek áldozat-orrlikakban! A halottak: mint csöndre-folyt kenőszappan!
A halottak: mint csonkig-hegyezett ceruzák! A halottak: mint oltott mésszel leöntött bujaság!
A halottak: mint ormányos bogarak őrületben! A halottak: mint májzsugor a szeszben!
A halottak: mint bedőlt kémények korombélése! A halottak: mint valósághit leegyszerűsödése!
A halottak: mint elhagyott madárfészekben záptojás! A halottak: mint kézfejen késvágás-káromkodás!
A halottak: mint megölt disznók fölfújt, kerítésre akasztott spárga-nyaku húgyhólyaga!
A halottak: mint korhadó havazás gyertyaszaga! A halottak: mint réműlt haza, elmebaj mosolya!
A halottak: mint kimosatlan tejesüveg! A halottak: mint vizisikló fején lila püspöki cukorsüveg!
A halottak: mint száraz kecskebogyók szirmosra, levelesre, föltaréjló cserepesre száradt sárban.
A halottak: mint kiszáradt hólyagszív a bogárban! A halottak: mint halom penészes krumplicukor!
A halottak: mint aranyozott gipszrózsa-rámán a por! A halottak: véralvadék bonckések!
A halottak: erőszakos szűzhártya-repedések! A halottak: öreg vekkerórák dohos kamrában!
A halottak: mint égő öreg elhasznált lukas büdös cipők télesti konyhakályha-lángban!
A halottak: mint fodros máslis-ruhájú rózsaszín-porcelán Déryné Széppataki Rózák!
A halottak: kifizetetlen adósság! A halottak: angyalok viasz-ürüléke izzó csillagrostán!
A halottak: mint eltűnt levél a postán! A halottak: a fagy magömlése! A halottak: a dér őszülése!
A halottak: mint elefántok szívinfarktusa! A halottak: mint Schopenhauer mosoly-koldusa!
A halottak: mint öntött bronz-lószobor belsejében a feketeség! A halottak: túlvilág-szűzesség!
A halottak: rothadó bánatvirágok. A halottak Dante köszörükövén élesre köszörűlt
álmok! A halottak: nincs-másom büszkeségek! A halottak: ez-vagyok eredmények!
A halottak: megalvadt sárga vihogások! A halottak: csontvázra-vetkőző őrület-
csillagzuhogások! A halottak Vörösmarty Mihály pokol-vizimalom ítélet-fogsora! A halottak
a most és soha! A halottak: a most vagy soha! A halottak: a téboly kerítése! A halottak:
a tébolydák éjszaka-rése! A halottak: elektrosokk-gép áramszünetben! A halottak:
mint mohával, gazfűvel benőtt gépfegyver halál-szünetben! A halottak: mint öreg
férfikalap öreg fogason összedült vályogházban. A halottak: mint elszakadt higanyhuzalú
hőmérő sárgalázban! A halottak: mint mohos, varangyos elapadt öreg kút! A halottak:
mint sáros temető-út! A halottak: mint háborúban kékre-meszelt ablak, villanykörte!
A halottak: mint törpe bányaló kiszúrt szemekkel, a sötét alvilágtűz gyötörtje!
A halottak: mint száraz faggyúfürtök! A halottak: mint a fölakasztott csütörtök!
A halottak: mint hentesüzlet henteskampóján fölakasztott levágott véres disznófejek
lecsukott szőke szempillákkal! A halottak: mint kék bársonypárnán elszáradt aranyhal.
A halottak: mint fekete táblán fehér kréta fizikus-világegyenletjelsor vizes spongyával
félig letörölve! A halottak: mintha egy halott tehén kék világgolyó szemén elszáradt
halott szúnyog ülne, kitincérnaszerkezethuszár, két hosszú nádbojtcsótárral koponyáján!
A halottak: mint az elfolyó szivárvány! A halottak: mint sárga húgykőfürt
a disznó csöpp szőke vaginaszakállán! A halottak: mint halálos ítélet rózsaszín
papíron sárgán. A halottak: mint romlott halkonzerv, dobozteteje alumíniumkulccsal
kulcsra-tekerődve csigaforgácsosan, fölnyitva! A halottak: halottak. A halottnak
ez a titka! Mert nincs más titka a halottnak, csak a halál! A halottnak nincs
más titka! Csak a halál! Csak a halál! Csak a halál! A halottnak ez a titka! Ez
egyetlen titka a halottnak! Néztem halottaimat. Szelíd arany-emblémák voltak ők,
nem vadak! Mosolygó rózsaszín gipsz-puttócskák fogtak lebegve aranyalma-aranykörte-
aranyszőlőfürt-aranyliliomkoszorút. Abban az aranykoszorútudatban aranynárcisz-
vánkoson állt az egyik: hosszufarkú aranygyíkagár, jobb lába fölemelve, mintha
intene, fölötte aranykorona, barna-mezőben világosbarna liliomangyalok. (Château
de Blois. Hermine, emblème d’Anne de Bretagne puis de sa fille Claude de France.)
A másik halott: tekergő aranypikkelyes arany sárkánygyík aranyhab-szőnyegen, farokvégtől
koponyatarkóig fogsorként, halgerincként ostorosan kiálló S-betű csigolyavonalostora, hosszúkás
aranykúp szemcsontja alatt a behorpadt háromszög-üzenetben az aranydió sárkányszem és
hosszú páros aranyfogsora krokodílaranyfejében csápos, fürtös aranylángot lövell és
meredeznek arany-sárkánykarmai, körötte gyűrt aranyrongy-lángok, fölötte liliomos
aranykorona. (Blois. Le château „La Salamandre”. Emblème du Roi François 1 er.)
A harmadik halott: totyogva álló kövér aranyhattyú aranyszalagmáslis aranygyümölcs-
koszorúban, barna borúban áll, mint egy hártyás talpú pikkelyes, tollas, kövér
aranykérdőjel-hattyúkirály és vastag pikkelyes mellbögye átlőve aranytoll-farkú
aranyszigony-nyíllal és hattyúszeme, mintha aranyhártyalemezt hüvelykujjad bögyével
benyomsz és vastag hattyúcsőre tátva kiugró hattyúhomloka alatt, ahogy a libacsőr
széthúzva kemény asszonyujjakkal, ollósra szétnyomva hüvelyk s mutatóújjal, mert a
csőrvégi tollpihés pofakezdetet, a szájüreg tollas bőrét nyomja szét az asszony, mikor
a libát tömni kezdi, ül, a libahattyú térdei között, a büdös libafej jobbkezében.
(Château de Blois. Cygne percé d’une flèche. Emblème attribué à Louise de Savoie.)
És a negyedik halott: óriás aranytoll-aranysöprű homlokfülszarvú arany sündisznómalac,
kis arany borjúpofával, merengő Mózesi aranyborjú-fejjel, füle aranyrügy-rücsök, nyaka
körűl redős aranyhengerkékből aranyöv, s hosszú hatalmas szőrtüskéi testén, mint egy széthullt
ciroksöprű hegyes cirokág-karéjfelhője, mint egy festett föltámadás-Jézus sugarasan széthulló
rengeteg aranypálcafénye, tüskeháta, mint megdermedt napsugarak parázspálca tűzkazalbokra,
fölötte aranygyűrűs-aranyliliomkorona és aranyban mereng s vaskosak arany-tappancsai.
(Château de Blois. Porc-épic, emblème du roi Louis XII.) Im: hitem halottai!
És mind a négy szelíd volt. Kettő érintetlen hulla. Kettő fölvágva, szétfűrészelve darabokra.
Aztán összerakva. Újságpapírral kitömve, ruhával összefogva, cellux-szalaggal összeragasztva
az összeillesztett csonttalálkozásoknál, a véres bőrvonal-sebeknél a lila vágásra tapasztva.
Néztem őket, mint időt a végtelenség, bánat a szerencsét. Eltemettem őket, aztán hazamentem.
Rég halott a gyász már! Rég halott a gyász is! Hisz nem a gyászért élek! Nem azért temettem!
Rég halott a gyász már? Rég halott a gyász is? Rég halott a hulla? Régen halottak a halottak?
Régen halott a halott? Azt gondolod? A gyászt is el kell temetni szépen! Egyszer a gyászt is
el kell temetni! A halállal a gyászt is a földbe kell tenni. Mert aki a halottal nem temetkezik:
mint aki hullával szeretkezik! Az a férfi, az a nő: hullaszerető! Bűnben beteg halálszobor-
szerető! Mint aki hullával csókolódzik, fényes őrület-gyapotban fetrengve a halottban,
a hideg márványagárra csorog forró hülye nyála, s merev péniszét az asszonyhulla viaszvér-
liliomkútjába dugja, vagy csorgó forró combközével a hullaférfi kígyóhalott pikkelypéniszére
ül, s úgy mozog, mint aki hanyattfekvő sárga porcelánló hasán lovagolva őrület-hegedűl,
semmi-fényhegedűt szorít állával bal vállára és huzigálja a semmi-húrokon a semmi-vonót!
A gyásszal nem szabad szeretkezni! A gyászt is el kell temetni a halottal! A gyász,
ami volt, nem a Hold, ami az emberiségnek mégiscsak örök. Nem az embernek, az emberiségnek!
Hisz a Föld se örök, se a Hold, se a Nap, se a csillagok. Megmaradnak bizonyos, pontos
fényigénynek az emberiségnek, a lassan-kihaló emberiségnek, amely folyamatosan és
szépen kihal majd, mint minden animális és növényi dolog a Földön, de addigra
nem lesz már emberiség. S meghalnak majd mind az égitestek, fölfúvódnak és összeesnek,
kiguvadt kristályokkal és összezsugorodott fényviszonyokkal; kitágult gyomorhólyaggal
ráfúvódva ráömlenek a bolygókra a haldokló fényállatok, mintha szalmaszálon
fújt szappanbuborék ráragadva tágúlva hártyahéj-húsába fogna muslicát, virágport,
porszemet, lágy hólyagteste szivárványhólyagbelseje finom, pöttöm animális-alatti törpe
pamutvonalak; kitinvonalak és erővonalak, izzásfürt-mozgáshab-pontlencse szövetsége
számítógépet, törékeny csöpp szőrhabgépezet elektronikus agyat, nektármorzsát, láng-szilánkot!
Hitet és átkot! Tudást, tudatlanságot! Öntudatot és öntudatlant! Ó, ez csak az emberiség
után lesz! Közelebb vagy távolabb az isteni tényhez! Az emberiségnek a mindenség-
életfény-halálfény-szerkezet örök. Gyermekkoromban azt gondoltam: majd ha felnövök,
minden csillagot szivembe teszek, mint anyám a gyümölcsöt befőttesüvegbe ősszel!
Most már tudom: a csillag tesz szivébe engem! Csillag szivében leszek én halott! S azt is
tudom: nem gyász ez, csak a törvény! A gyászt is el kell temetni a halottal! A gyászt is!
Mert aki gyásszal él: gyásszal szeretkezik! Az mint az elmegyógyintézeti halottasházba
röhögve betört bolond, mint elmegyógyintézeti hullaházba betört bolond, aki
az ablakrácsot pajszerrel kifeszítve, az ablakot betörve a halottak közé bemászik:
s válltól nadrágtérdig kitüntetésekkel, jelvényekkel teletűzdelt aranyvállbojtos
zubbonyruháját ledobja magáról, ingét, gatyáját lehúzza, fűzőtlen bakancsát
lerúgja, s ott ugrál vihogva, vigyorogva a bádogtepsikben fekvő meztelen halottak
között meztelenűl és pattog, mint a szöcske és férfiszerve merev és nyála folyik, mint a
tehénnek ezüstszálasan, cérnaejakulátum-mézszakállasan és hullákkal csókolódzik
és hullákra fekszik, hanyattfekvő márványoroszlán öregasszonyokra és ül egy hulla szivén, mint
egy hullából kinőtt nyálzó vihogó eleven büdösség-rózsa, míg kétméteres ujjú
kényszerzubbony-hálóingbe nem húzzák, meg nem kötözik, el nem viszik! Ne
csókolóddz az Árnnyal! Ne szeretkezz a Gyásszal! Nem vagy te bolond. Nem
lehetsz bolond! Az élőnek élet a dolga! Az elevennek az élet a gond, a szerelem,
nem a halál! „Ki ez a négy halott?” kérded asztali villanyfénynél versem fölé
hajolva Feleségem, „ki ez a négy halott?” Ez a négy embléma-szelíd aranyvad?
Halljad! Az első: Juhász János, (sz: 1934, †1934) élt tíz hónapot. Meghalt agyhártyagyulladásban. A második:
Juhász Ferenc, (sz: 1905, †1950) élt negyvenöt évet. Meghalt tüdőbajban. A harmadik: Szeverényi Erzsébet,
(sz: 1928, †1972) élt negyvennégy évet. Öngyilkos lett. Meghalt önakasztásban,
nyakcsigolyatörésben, gégeporctörésben. A negyedik: Nagy László, (sz: 1925,
†1978) élt ötvenhárom évet. Meghalt szívrohamban. Az ötödik, az emblémátlan, nagyanyám: Andresz Jánosné,
született Steinhauser Teréz, aki csak a Holdba ment feketén mosolyogva,
mintha éppen elmenne a boltba. Venni valamit, vagy csak beszélgetni. Fekete
gyapjú-fejkendője alatt újságpapírból hajtogatott ropogós, szelvényes sisak,
mint a római katonák harci fémsisakja, mint az apácák fehér, keményített
vászon-sisakja a fekete hattyú-koponyaszoknya alatt, feketegyapjú fejkendője
alatt szelvényesen, kockásan, gömbölyűen hajtogatott kemény újságpapírsisak,
halántékain az összehajtogatás, mint mikor mi vitorláscsónakot, vagy repülőt hajtogatunk
papírból: háromszögletű szelvényzacskó, lapos hajtogatás-papíroshajó, s halánték-papírhajótól
halántékpapírhajóig homlokán átívelő, homlokredőre tapadó dupla ujságpapírcsík,
világhírekkel teleírt kettős hajtogatás-pánt, s kinőve abból a homlok-újságpapírabroncsból
s a két papírhajtogatás-halántékhajóból, mint egy szürke, karimátlan posztókalap,
merev sábeszdekni: újságpapírbuborék, mint egy világszenvedéssel teleírt félgömb-
papírzacskó, mint föltört tojás héj-gömbfele. Úgy ült kis ősz kontyán a hajtogatás-sisak,
papírnárcisz-halántékvirágú újságpapírkalap, mint szürke horizont-félgömb a
havas határon, e papírfélgömbön a szelvényesen, redőcsíkosan összehajtogatott fekete
fejkendő, legyezősen a halántékokon, fekete nyúlfüles csomóval összecsomózva a
merészen-kiugró, kevély ereszként előre-ívelő asszony-Goethe alsó-állkapocs alatt!
Nagyanyám mindíg szaladt, fekete tutyiban, feketebársony füzőscipőben. Pontos
merev fekete fejkendőben, aminek bélése hajtogatott ujságpapír-sisak volt! Futott,
mint egy kis feketerigó. Január van. És még nem esett a hó! Január van. Még nem
esett a hó. Mi lett belőled halott feketerigó? Fekete selyempruszlikos, fekete bársony-réklis
kis feketerigó-nagyanyám? A kis fekete bársonymellény gyöngyházgombjai, mint
megfagyott könnyek halott ibolyán. Mi lett belőled? Emberi szemétdomb ott a földben:
apró csontok, madárcsont-fuvolák, földrágott, hullavizenyő-rágott, esőlé-rágott,
koporsóhullafüst-rágott ingrongyok, harisnyarongyok, mellényrongyok, szoknyarongyok,
valami lábköröm-maradék, kézköröm-maradék talán, penészes ősz hajfüst a kicsi koponyán,
földbe-rohadt zöld rózsafüzér, ami mint mélytenger sötétláng iszaptalaján
tenyésző Krisztus-korpuszos rézkeresztfejű láncrózsa-üvegféreghurokállat fekszik
moccanatlan rabló-éhesen, százezermillió-évesen, közelebb az ősteremtéshez, mint az
embertudat. Közelebb Istenhez, mint az emberhódolat. Mi lett belőled halott
feketerigó? Halott feketerigó a kertben? Halott feketerigó, akit eltemettem? Kis
szélben-korhadó holttestednek, zörgő, száraz, ólomforgács-papírforgács tetemednek
apró sírgödröt ástam. Kis piros gyereklapáttal, kis kék villásfarkú, hólyagcsőr-gerincű
gyerekkapával, s néztek lányaim, néztek ragyogva és zsibongva toporogva,
ahogy a csillagok néznek majd az emberiség-halottra, ha lesz gyilkos elég az
emberiségből, vagy lesz gyilkos egy is az emberiségből, mert fél az emberiség jövő-szivétől,
s ezért megöli! Fújta könnyű testedet a könnyű száraz tavaszi szél, borzolta könnyedén
papírforgács-ólomforgács testtollaid: hónaljtollaid, gégetollaid, tarkótollaid,
nyakháttollaid, combtollaid, combhónaljtollaid, bögytollaid, kemény hosszú
ólompáfrány-ólomolló szárnytollaid és ólomlemez-spathli ólomlegyező farktollaid
pehely-ágaskodással és recekaprozással forgácsos füstként föl-fölbolyongtak, mint
rothadozó gyűrt sztaniolpapírszeletek, gubancos ezüstpapírcsíkok gyűrött csomója
hevertél hanyatt a földön, nem is hanyatt: oldalra félredőlve, mint egy félig hámozott
öreg uborka, amelynek a kés fölött rücskösen csüng zöld-pattanásos, fekete mirigypontos
szalagos rühes bőre, mint feketekaktuszos zöld hernyó bőre, s a könnyű
piheborzongásból sárgán, viaszosan kilátszott halott tested
vulkán-pattanásos, pórus-csipkés bőre, mint aszott ráncos öregasszonyemlő
koszos koldús-ingből, s nyakad sárga bőre is kilátszott a remegő könnyű
pehelylázadásból, mint fölszeletelt pécitök napon-száradt húsa-belseje,
s koponyabúbodon és homlokodon a könnyű száraz szélben imbolygó tollpihetarajlás
alatt a sárga szárazparázs narancshéj koponyabőr és homlokbőr kivillogott
sárgán és kéken és szinte fehéren, mint lábbal gázolva fölrúgott vastag vén
erdei avar alól halott katonák aranyfoga, ezüst protézise szárazon szikrázva
kilátszik, meggyilkolt, megerőszakolt szűzlány arany-fülbevalója, nyaklánc-aranya.
Ó, hamar-halál, madárhalál halálkoldusa, te, halott feketerigó! Feküdtél, mint egy
megázott, kiszáradt, elrongyolódott, szalmaselyemforgáccsal kitömött hosszúkás, szívalakú
ólompapír fekete cipősdoboz és könnyű voltál, mint egy eldobott lukas papírzacskó,
amiben üres szaloncukorpapírok kis rojtos ezüst és arany és csillagos-aranykékpiros templomi
zászlói begyömködve, betömve, begyömöszölve, könnyű voltál, mint régi gyermeknek
a gyónás, mint képzelt bűnösnek a nehéz ítélet, mint egyszerű bűn a bűntelennek, mint
egy hajtogatott ezüstpapírcsónak, hajtogatott aranypapír-repülő, mint a megkönnyebbülés könnye,
mint selyemrongy-csótár a halottaslovak fején, a kantárfejabroncs réztölcsérében, mint
holdfényalatti homály egy fordítva ledobott nyúlszőrkalapban, mint holdfényes hársfalomb
alatt az indigókék árnyrezgés, mint nagyanyám egyszerű szép halálsóhaja, mikor megfojtotta
a Láthatatlan Halálangyal vasárnap reggel kilenckor fénykesztyűs kezeivel összepréselve
a ráncos nyakat, könnyű voltál, mint szeretkezéskor a vakító fény-aranygyökér
ejakuláció-pillanat, amikor vessződből a szupernóva lövellve kiszakad,
könnyű voltál, mikor fölemeltelek, száraz szélgutaütés sírodba tettelek és szórni
kezdtem testedre a földet kesztyűtlen kezekkel, mintha kenyérmorzsát szórnék
madaraknak! Ó, kertünk halott halálmadara, te, hosszúkás, fölforgácsolt-bőrű,
halálgyalúval gyalúlt ólomdió, szélgyalúval forgácsosra göndörített apró
ólomkoporsódeszka, kúpos sárga tölcsértrombita-csőrű, merev kontaktlencse-
szemű kitollasodott ólomuborka, rothadó fekete tollzsák, sárga kispárnaciha:
aminek átizzadt büdös vásznán kibújtak a tollak, kis tollas utolsó önmagad-koporsó,
előbb sárga mirigycsipkehorgolás-koszorúkeretű szemed, a szempillás sárga
bőrkupakfödelű, feketepont-szívű hályogrózsa barna homályhólyagot lepte el
az ujjakkal-rádmorzsolt száraz tavaszi föld, ez volt a szemfödőd, az ón-morzsa kék,
aztán befödte lassan a földi szürkeség tollas halott lényedet, a nyakat, a
szárnyakat, a törzset, a combokat, a fejet, két kékpikkely körmös zöld horgonycsillag
lábad állt ki csak a sírföld mélyiből, mint egy hanyatt földbe-temetett bronz-
címer-madárszobor zöldre-érett bronz-liliomszár lábai a zöld bronz-liliom-
lábfejekkel. Aztán a lábak is elmerűltek, mint sűllyedő vitorláshajó árbócai
az óceán-ólomtömegben. Sírdombodra sárga nárciszokat tettem, megkülönböztetésem
sárga zsidócsillagait. Virághatalmam sárga nárciszcsillag-szerelemnövénykönnyeit!
Lányaim lila ibolyát. Feleségem gyufaszálakból kis sárga fakeresztet nyomott
a puha sírföld ólompor tevepúpjára. Mint meztelen púpos asszony hátpúpjára
orvosceruzával írt keresztet. Mi lett veled halott feketerigó a földben? Kis tested
sírba tettem, eltemettem. Mi lett veled, akit eltemettem rózsametszés idején?
Hisz el kellett temetni téged! S a rózsát is le kellett metszeni, a szőlőt is meg
kellett metszeni! Ez volt a dolgom akkor, meg mindenféle más csodás és nem
csodás egyszerű dolog. De az élőnek el kell temetni a holtat. Az élőnek az is
a dolga. El kell temetni az emberhalottat s a halott feketerigót is el kell
temetni! Az élőt a halott el nem rabolja! Halott nem rabolhat el senki elevent.
Halott az élőre nem mondhat igent. A halott: halál, az élő halottan nem tántorog!
Az élet dolga: élet! A halál dolga: halál! Szivemben ősi fény, nem őshullanyál!
Mint szemétbe-temetett koldus-halott rothadó büdös rongyaiban, fekszik az árva
feketerigó-csontváz rothadt kukacos tollaiban, körötte, benne, tollkoporsójában
halott hosszú fehér férgek, mint fehér cérnaszálak, gyűrűs fehér cérnagomolyok.
Mint rothadástűbe fűzött fehér cérnával keresztbe-kasúl összevissza varrt kis büdös
dunyha: cérnaféregfonalak a csontvázra-poshadt tollöltözetben és fehér
halott féregcérnaszálak a rigócsontváz csipkés és kulcsos hurkaiban és íveiben és a csontszivacs-habtöltetű
krétacsőszalmaszálak összeroskadt szerkezet-belsejében és a teknősbéka-koponya
alakú rigó-szegycsont íveiben és horgaiban is fehér kukac-cérnaszálak halottan.
A rigó-gerinc csigolya-hullámvonala horgas bütyökcsúcsán a fehér feketerigó-koponya,
mint összetöredezett porcelánhártya-dió, mint apró lopótök száraz növényhólyag-feje különös
csillagos, csipkés töréshéj-üregekkel, s mint összetört hurkapálcák kis kazla halomban
a rigó-lábcsontocskák, ujjcsontocskák, s a nyitott csőrből kirohadt rigónyelv helyén
piros szőlőgyökér, mint lila gyűrűcső földigiliszta. Igy leszünk halottak. Most a rigó. Aztán meg én!
Igy leszünk halottak! Igy leszünk halottak? Te is, meg én is! Mint ez a madár-szegény is!
Mint a fehér csontvázzá-ámuló biológiai boldog hangszer a kerti földben: a feketerigó.
Ha nem leszünk élve már halottak! Ha nem leszünk élve már, mint a holtak! És
ülünk, mint fehér gipsz Segal-szobor, fehér gipszkéreg-öntvényszobor fehér gipsz-
hallgatásban az ágy szélén, vagy egy barna széken, vagy halálig-vetett ágyban, csiszolatlan
fehér gipszhéjazat szoborürességek, látomásra-hülyék, életre-vakok, fehér kéreggolyó
szemű Segal-szoboralakok, fodros gipsz-ingben, ráncos gipsz-gatyában, s gipsz-kezünk
moccanatlan fehér korallváz-pókok semmi-szálon függő hallgatás-rózsaállatcsöndje
a léthomály levegőben, úgy lóg a csönd pókszálán a fényhomálytajték csillagázalék-
est csöndben, mint krétaláz-madárszárnycsontváz s lábunk a pecsétes, foltos, használt
szőnyegen, mint Michelangelo ülő Mózes-szobrának eres márványlábai, mint combtőig
fölnövő eres fehér gipszcsizmák, gipszkesztyű-lábfejes, nemzőszervig-érő fehéreres fehér
gipsz-flórharisnyák, mint akinek lábszára tört, combcsontja tört, combnyaka tört, s térdig, combtőig
talpatlan gipszharisnyában, talpatlan gipszcsizmában, talp-gumipántos gipsznadrágban,
mint merev középkori harci páncélruha tölcséres combnadrágja, kagylóhengeres
lábszár-vasharisnyája, csipkésen-kagylós cipőfelsőrésze sárgarézből, vasból,
bütyökkel, rézcsillag-csavarokkal, csuklókkal, forgókkal, dongalemezes szelvényekkel,
hogy az a csizmacipő-felsőrész, mint csévés, dongaszelvényes sáskapotroh, légypotroh,
mint légypotroh, méhpotroh, darázspotroh pontszögecses hátlemezei, mint lapos
ászkák egymásból-kicsúszó hullámháromszög-hullámbajusz hátlemezei,
és mosolyunk dermedt fehér gipsznyálból vicsorgó, fekete halál-ujjlenyomatos
gipszkagyló, hajunk, mint fejünkre-tekert gézkötésturbán folyékony gipsszel, sűrű
gipszpéppel átitatva: fodros, csigás fehér rohamsisak. Mit tudtok ti a halálról: madarak?
Mit tudtok a halálról? Mit tud a halott feketerigó a kerti földben? Kiálló-peremű tojásdad
felsőcsőr-orrlikaiból hosszú fehér cérnaszálak lógnak ki, mint tűfokból hosszú fehér cérna,
koponyába-süppedt, szemgödörbe-olvadt szempillás szemhéjaiból fehér kréta-gombostűk
csokra áll ki csomósan, mint zöld tűpárnába döfködött fehér porcelánkoponyájú kis
gombostűk kévéje: halott hullaférgek apró krétasöprűje, mint mészbe-mártott merev
körecset, mint fordított-kúpos gyökérsöprű, mintha apró fehér tüskésdisznó, fehér
krétasündisznó ülne a büdös földponttá aszalt szemgolyó fölött, s az ólomszínű rothadt
állati lombbal, a foszladozó madártest-takaró avarral rothadó és roskadva befödött
hurkos, íves, pálcás, csöves, csipkés, tüskés, héjtörmelékes, mészlemez-omlás, pudvás,
tűszálkás, anyacsavarcsillagos, krétabütyök-margarétás, homlokkúp-szorongás, laza
dongás, kiszáradt halcsikóként, elszáradt csikóhalként, gyémántosan preparált tengeri
csikóként, krétalegyező-szárnyú táblakréta-kérdőjelként laposan fekvő madárcsontváz,
mint szivemben egy szárnyas halott gondolat. Madárgondolat, ami meghalt, elrohadt,
s madárcsontváza ott fekszik szivemben. A fehér gondolat-csontváz sírja szivem!
Ó, hány madár-gondolat rothadt már el szivemben! Hány Johann Sebastian Bach-igaz
éposz-vígasz madárcsontváza fénylik már szivemben megkristályosodva és tűz-kopaszra
fagyva, mint kőzetekben megkövesedett ősmadarak csontváza, laposan, háromszögletű fekete
műanyagvonalzóként összehajtogatott őshattyúcsontváz-sárkánymadarak és egymásba-
hurkolt fehér csipkevak csonthorgoláshajók, csöpp törékeny hurkapálcika légi
vitorláshajók töredék-árnya, fehér csontíves énekbimbók hullámgörbület-parázna
hulláskötege, fehér pálcák és fehér horgok roskadás-köpenye, karikává görbűlt
madárgerincek csipkés csigolyakoszorúja, mint puhaszilárd pihegömbkoponyás
gyermekláncfűből kötözött gyermekkoszorú. Mint gyermekláncfű-koszorú a
kislány szőke haján. Madarak temetője szivem! Madárcsontvázak őstemetője szivem!
Ó, hány éneklő szárnyas gondolat húsa és vére és tollazata rohadt szivembe már!
Hány millió éneklő akarat szárnyas hit-pillanat, csirázó szárny-villanat, virágszívű
éposz-rügy csontváza szivemben! 55 éve már hány énekesmadár és rablómadár rohadt
csontvázzá szivemben! Szivemben, ami fáj! Szivemben, ami úgy fáj, mint az égett föld!
Úgy fáj, mint az égett föld önmagának. Mintha szivembe temettem volna az egész
emberiséget, s azt gyászolná fájdalmas szivem. Mintha szivembe temettem volna
minden volt emberiséget, a jelen-emberiséget, s minden leendő emberiséget,
mert fájdalmas szivemnek az a sorsa, hogy a nem-örök emberiség koporsója
legyen. Szivem szomorú és szivem szégyenkezik, mint mellkasán-hátán púpos vak
öregasszonyról lehúzott gyűrött árva verejtékbüdös-húgybüdös ing és őstemető-szívem énekcsontváz-halmazán
ott kuporog a gyűrt sárga ránc-cserép bőrű törpe Hajnal, az Énekgyász-Angyal,
mint meztelen púpos öregasszony őrűlt temetőben ködlángban, szélspárgasöprű-hóviharban,
kibomlott őrűlt haja hátán az ánuszlikig lefolyva, mintha folyékony ezüsttel öntötték
le volna, s az koponyájáról folyna szálasan és fürtösen, nyúlós csipkegyökerekkel
omolva tarkójára, nyakára, lapockáira, a hátpúp sárga csúcsáról leszálazva körben,
szálkásan megragadva a cserépgyűrődés laza bőrben, a pórusokba ezüst hajszálgyökerekkel
szívódva, ezüst szalagcsipkésen lekígyózva a sárga gúla-alakú hervadt far-ikerig.
Szivem fáj, mint az égett föld! Mint erdőtűz után az égett föld! Mint atombombarobbanás
után az égett föld. Mint hidrogénbomba-robbanás után az elégett föld! Mint földrész
fölötti kisbolygó-robbanás után az égett föld! Mint meteoritbecsapódás után az égett
föld! Mint mítoszi tűzözön után az égett föld! Mint ember-nemzette tűzözön
után az égett föld! Kint sűrű hódara bolyong a kerti fák között, a kerti fák
fölött, a háztetők fölött, leng függönyösen, fürtösen, fölhólyagozva görbe-csigásan
és füstösen, ahogy fújja a lökdöső puha lassú szél, mintha szitás gézgöngyölegek
hengerednének függőlegesen puhán a szürkepamut derengésmagasból, mintha lobogó hosszú
vászonrosták omlanának laza begyűrődéssel a pamuthab-vígaszból, mintha sejtes
tántorgó cérnarosták göngyölődnének zizegve, sziszegve, könnyedén csobogva a téli köd
csontváztalan gyolcs-szivárgás könnyelmű szigorára, fekete kőszénből hasított
fénylő károgás-keresztek dőlnek jobbra-balra lengve a függőleges gézomlás
levegőben, mint megdőlt sírkeresztek, rothadó fekete fakeresztek behavazott, öreg,
téli temetőben, s a tompa hórosta-csontvázú ködből kinéz egy fiatal feketerigó.
Faágon ül? Vagy a hóhulláson? A lobogó, zizegő, fodrosan behajló, hengeresen
gyűrődő zúzmara-rácson? Fekete pupillája, mint injekcióstű-szúráspont egy,
halott szívében, mint a feketeribizli bogyó-imája, mint pici digitális óra, piros
számjelsorok parázslanak föl néha a fekete ketyegéstelen koronglapon, mint
parázs-számok az örök óramű pokol-pillanaton, s a jobbra-balra dűlő fekete rostos
károgás-keresztek, a varjúk lobbanva csapódnak a becukrozott fehér kerti földre,
mint összekötözött két óriás töklevél-pernye, s ezüstlánc verébcsiripelés, sárgaréz-
kereplő rigócsettegés. Tél, köd, hódara-zizegés. Nekem az elmúlás kevés! Nekem
ne vedd el szebbik énekem téli alkonyat! Engem nem igáz le a téli gyász, a
fehér alkonyat! Tőlem el ne vedd hitemet, nekem ne add fehér gyászgyönyörűséged
tél-alkonyat! Ha szenvedés volt: az volt, szenvedés! Ha szenvedés jön: legyen szenvedés!
Nekem az elmúlás kevés! Kevés a léthez az elmúlás nekem! Nem a múlandóság
az én énekem. Nem a fehér! A minden-együtt kell nekem. Ez az én boldog
tiszta énekem! A minden-együtt! És soha a csak-elmúlás vázlat-mosolya!
Amely, mint a levedlett kabócabőr-ruha fénylik üresen, kérgesen, pórusosan,
hártyásan, csillámosan és eresen egy rozsdás fűszál sohasem-szabad, örök-fogoly,
árnyéka alatt, a rozsda-árnyék rozsda-szégyenében. Mint vasalásra-váró
száradó fehér halottas-ing a holdfényben a holdpihe szárítókötélen. Mint tétova
embercsontváz a holdfényrepedés kriptamélyben, mert sárga késeivel a sűrű
Hold szétfeszítette a kriptalapok kődeszkáit, amelyek rozsdás vaskarikával
meggyűrűzve, mint a bikák piros orrlikai között a sárga orrsövény átfűzve fényes
vaskarikával, s az mint kislányok puha rózsasárga vattaláng-fülcimpájában
a fülbevaló, s a sárga holdkés-feszítette holdrepedés alatt sárga holdtócsában
a sárga csontváz, a szétfeszített kőilleszkedések sárga fugarácsában, mintha
arany-szitán feküdne, vonalas aranykerítéshez ragadva leskelődne. Mint űrfényen csillagkép-szenvedés! Nekem az
elmúlás kevés! Nekem a minden kell! A minden-együtt! A minden-ami-van!
A minden-ami-volt! A minden-ami-lesz! A Mindenség mindene kell az én hitemhez!
Minden anyag és minden erő! A Kezdet és a Beteljesülő! Minden ami volt,
ami van, ami lehet! Ebből a mindenből építem létbuja-elmúlásbuja énekemet!
Nekem az elmúlás nem elég! Nem elégszem meg az egyszerű szenvedéssel! Nekem az
egész világegyetem-szenvedés kell! Minden kín, minden kínlódás, megaláztatás, eltolódás,
bámulat, sóhaj, könny, titok! Minden megtudott titok és minden soha-meg-nem-tudható,
minden titkok titka és minden titkok titoktalanja, a világegyetem-kezdetek és a
világegyetem-hajnalok, minden, ami megvalósúlt és minden, ami nem lesz soha kész, az
egész világmindenség-szenvedés, az, ami különös és az, ami közös, azzal, hogy különös és
azzal, hogy közös, minden világgyötrelem és minden valóság-öröm, mert minden gyötrelem
gyötrelme gyönyörömnek és minden öröm gyönyörűségem gyötrelme már, minden kell,
ami nemlét és a lét, ami halál és nem-halál, minden több-évmilliárdos vad
megvalósulás-türelem és minden anyag-dicsőség, anyag-szerelem, minden megvalósuló
ihlet-igézet, ami az egészet kristályosítja ki hitéből és minden halál-hódolat és minden
anyag-gyűlölet, minden apró szivárgás és gigászi förtelem-lehet, minden csöppnyi
remény és minden szenvedély a megvalósulásban és minden megvalósulás a módosulásban,
az ihlet-tudás világsáska csápja, amely a lét-illatanyagok molekuláit fogja fel
a csáp felszínéből kiemelkedő parányi érzőszálakkal, a pávaszemes szővő atlasz világ-
éjjeli lepke két óriás páfránylevél homloktető-antennája, a nőstény-illatnyomot szagoló,
amely 1 m3 levegőben már százbilliomod gramm mennyiségű illatanyagot is észrevesz, az
éjjeli lepkék páfrányantenna csápjának üregrezonátora, csápjukon 0,07 mm hosszú és 0,007
mm alapátmérőjű kúp alakú üreges szervecskék találhatók, 150–200 tagu csoportokat alkotó
érzőszálai ha fényt észlelnek, a fényérzékelő üregrezonátorok: a rovar rögtön megmerevedik,
nekem minden érzőtüske, érzőszál, pontszem, világegyetem-összetett rovarszem kell,
minden titok-csöpp, remény-harmat, láz-virágzás, sejtelem-szivárvány, csók-liliom,
temető-bizalom, az Isten dobhártyája az Isten szív-fülében, mint a sáska lábszárfülének dobhártyája, hogy
meghalljak minden dobogást, kopogást, pattogást, sercegést, recsegést, reccsenést, lüktetést, csapkodást
a Világegyetem-Történelem forró létkása-szerelemtüzében, hogy meghalljam a Szent
Kozmosz szívzörejét s a gubacsfúró darázs hólyaglüktetéssel zörgő hátgerincgyomor-
szívét, a fűszál zöld izomsejt-növését halljam s a legtávolibb ősi égitest szívében
ahogy az angyal piros hegedűvel pirosan hegedűl! S ott legbelűl, a Piros Angyal ős-szívében
azt a ceruzahegypont-picinynél tizennégy milliárdszor picinyebb őscsönd-szemgolyót,
ami hitem sorsát hitté igazítja! Ó, Szent és Gyönyörű és Csodás Hű Világ: velem te
nem vagy egyedűl-önmagad, mert szívembe gyűrtem halmazaidat és hatalmaidat
és hatalmaidnak és halmazaidnak boldog burkolata lettem! Zsongva ott történsz
Világ a szivemben, ott folytatódsz, ott nősz, ott teljesűlsz, ott hullsz darabokra majd,
s kezded újra anyagaiddal és képzeleteddel, magad újraszervezve erőhiteddel és
képzelet-lényegeddel, ahogy kivirágzik tavasszal mindig a jázmin boldog bokra,
fordítva, mint József Attila hitte szegény. Ó, Gyönyörű, Szent, Hű Csodás Világ: a te-vagy
én vagyok és mégse halsz meg, hogyha meghalok, mert akkorra már: én-vagyok te-vagy,
s halálom is a te hited mondja, Bonyolúlt Mennyiség! Nekem az elmúlás nem elég!
Az én hitem a szerelem, s az én hitem, hogy itt vagy te velem Asszony, s ha boldog
testem fénnyel rádzuhog s testedbe merülök remegve és jajongva, nem félek attól,
hogy majd meghalok! Mit tudnak a halálról a madarak! A Kozmoszról mit tudnak
a madarak? Mit tudnak a világegyetem-létről a feketerigók? Mit tudnak a
madarak a világegyetem-összefüggésről, hogy mik a neutronok és mik a szuperhalmazok?
Mit tud a létről a madár és mit tud a madár a halálról? Mit a halandóságról
meg az elmúlásról? S ha a bolygószél megüti kicsi gyors szívüket: tudják-e, miféle
erő csókja nyomja gyorsabb ütemre a lázas piros titok-húszacskó-ketyegést?
Mit tudnak a halálról? És mit arról a lángról, ami könnyű-csontvázú törékeny
testükben virágzik? És tudják-e a szenvedést? Vagy csak érzik? Mint ahogy én
tudom, s megosztva veled Asszonyom: nem fáj annyira, ha fáj, pedig nagyon fáj,
és nem lesz egyszerűbb! Úgy fáj, mintha égő máglya oszlopához lánccal kötözve ülnék,
és szőröm égne, húsom sülne, csontvázam égne, nyelvem, szemgolyóm, néma jajgatásom,
mintha kövön kővel hegedűlnek, kőhegedűn húznék kővonót, kőléc-húrokon
kőspárga-ajkú hegedűvonót, s én lennék a kő meg a kő, a kövön húzott, a kő, a kőnyiszált kő,
a kőhegedű és a kővonó, mintha Ájtatos Manó fogókarú nyikorgó
fa-Szűzanya ölelne, vasszögfésű-vasszögcsáp taréjú alkarjaival, mint heréltnek a szerelmes álom,
mint kasztráltnak ha szívébe-villámlik az asszonnyal-szeretkezés,
mint herélés a bikának, csődörlónak, mint kiherélt férfinak, állatnak
az üres herezacskó, mint rabnak a hímvessző-elektrosokkolás, mint
rabnak a kopasz vassodrony-ágy, amire rákötözik, aztán az ágyba
áramot vezetnek, mint embernek a lét, aki kutyaharapástól
veszett meg, mint szegény asszonynak, ha a dunyhákat, ruhákat, szekrényt, ágyat
a végrehajtó elvitette, mint akit kővel hátulról fejbevágtak, s ébred az ájulásból,
fülében véralvadék-dugó, orrában alvadtvér-répa! Úgy fáj, hogy jobban már nem is fájhat!
Mit tud az emberszenvedésről a madár? Mit tud az emberszenvedésről? Mit tud a Bach-éneklő?
Mit tudja azt, hogy belehalni ebbe nem akarok. Pedig úgy fáj, hogy jobban már nem is fájhat!
Mit tud az emberszenvedésről a madár? Mit tud az emberi fájdalomról az állat?
Fáj, mint halottnak a hajnali derengés. Fáj, mint amikor azzal vádoltak, hogy loptam, húsz
pengőt loptam a polgári iskolában, pedig sose loptam és akkor se loptam, dehát én voltam
a legszegényebb! S mért ne vádolták volna azt, aki szegény, hiszen tolvaj csak a szegény lehet,
és mért ne lopna a legszegényebb? Hárman ültek az igazgatói irodában a zöldposztós
fekete asztal mögött, az igazgató, meg két tanár. Faggattak, fenyegettek, ordítottak, én tizenegy
éves, mint csöpp barna cserebogár, az asztal előtt álltam, az alkar közepéig zsugorodott ujjú,
foltozott kiskabátban, jancsiszöges sárga kis bakancsban, s fuldokoltam a megaláztatásban,
mint akit víz alá nyomnak röhögve mindíg a nagyobb fiúk fürdés közben, fekete klottgatyáját
hátulról rántva lehuzzák, kis heréit, kis pöcsét markolva csavarják, ráncigálják röhögve, a vízben
csobbanva seggbe-rugják, iszapsárral kenik be arcát, tömik be füleit, hogy olyan
voltam, mint fekete sár-álarcú síró pigmeus, fülembe puha hideg mocsársarat ne
öntsetek fiúk, szempilláimon sárcsipke-sárhártya-denevérek, füljárataimban puha sárgyökerek,
orrlikaimban sár-babszemek, s fogsoraimon sárhártya-büdösség, álltam a
vad felnőttek előtt lázasan, mint aki krétaport evett, vagy gipszport evett két marokkal
sorozás előtt és minden szívütésem irgalmatlan döbbenet-harangverés, egyetlen áramütés-harangkondulás
mint nagyfeszűltségű áramvezeték óriás szikraszökőkút áramütés-nagyharangcsókja, ha
öngyilkos drótot dobott rá, vékony dróthurok-dróthorog csápot a vastag drótra és kezeivel
markolta a drót-halálvonalat, vagy ha a búzaföld pipacs-vérömlése, búzavirág kékítő-parázsverése
rugásfoltjaiban álló Eiffel-torony távvezetékoszlop csúcsára, amely porceláncsigáival, mint
óriási gyöngyvirág, mint porcelán-pampuskás vas-akácfa, ha a búzaföld-Eiffel-torony
nem-földelt huzalrúdja, nem-földelt huzal-Erzsébet-hídja csattanó csókjával
agyonütötte a villanyszerelőt, és a szerelő a dróthoz ragadt, a halálhuzalhoz, mint
pókháló rács-szálaihoz a légy, és hatalmas, villogó, gyors zsákvarrótűivel durván döfködve összevissza
varrta a szenvedés reszkető verejték-lényemet, kis csontvázamon verejték volt a
hús, álltam kis megfagyott halikra-szobor, fehér verejtékszemcse-szobrocska némán,
s a hatalmas zsákvarrótűk szikrázó orrlikaiba piros parázsszálak voltak befűzve,
mint piros cérna, vörös izzás-szálak, s döfködte gyorsan át húsomon, nyakamon,
combomon, karomon, mellkasomon, szívemen, heregolyóimon vad zsákvarrótűit
a gigászi kínvallatás üvöltő hóhérkeze, s agyamat összevissza varrta parázs-szálas
zsákvarrótűivel az úr-igazság megszégyenítés, s azt hittem, bevizelek
rögtön, megbolondulok, vagy szívemhez kapva meghalok, szétbomlok,
mint a cigarettafüst, elmém fölbomlik, mint földben a halott, s azt hittem akkor: meg is halok! Másnap
sírva jött egy osztálytársam anyja, hogy sírva bevallja: az ő fia lopott! A pénztárca
ott a domború, rácsos drótüvegtéglalap-homlokú, vasmedve-alakú fekete kályhában az osztályban, hólyagosra égve,
mint tűzbe-dobott varangy. De tőlem nem kértek bocsánatot! Az se, aki vádolt,
az se, aki lopott. Se a kis tolvaj síró édesanyja! Fáj, mint gyereknek a hamis
vád, a szegénynek! Fáj, mint levegőnek a kőhullás! Fáj, mint a megtorlás az
ártatlan egyszerű népnek! Őket istállóba terelik: agyonlövik, szívenlövik, tarkónlövik. Vagy rettegve a rettegéstől a
faluban a kis főtérre terelik a hóketrec-börtön tél-zuhatagban kopaszon, rongyosan,
mezítláb: a havazásban gyémántos szitakötődülledéssel lássák: a copfos szőke lányt hogy
akasztják, hogy lóg ott behavazottan az akasztófán az akasztókötélen, föltépett blúzából
kemény nagy mellei kiállnak, mint behavazott óriás darázs-szemek, s lábszárain vastag
erekben és vékony fonalakban csurog le menzesz-vére, mert szűz méhe kinyílt, tisztulása
jött meg az akasztókötél-rándulástól, a gégefulladástól, s lógott, mint vércsíkos-
lábú nő-Jézus Krisztus a havazás-kereszten. Fáj, mint korbácsolás a német katonától! Fáj, mintha
összedűl, amit építettél, a sátor: bodzalombokból, szamárkóróból, bogáncsból,
bürökből, vadtormalevelekből, lapulevelekből, leveles zöld nádból, hegyes zöld gumicső
kákicsból, zöld érgerincű növényüveg sásból, s fölrúgta a kicsi zöld derengés-kastélyt,
kicsi zöld pikkely-homály palotát egy felnőtt arra járó, vagy a falu bolondja, röhögve, pedig
az aranypettyes, aranycsíkos, aranylemezes, aranygyűrűs, aranydongahernyós zöld
sátorhomályban, amely olyan volt, mint egy lüktető aranypettyes zöld légypotroh,
mint egy lüktető arany-hátlemez szelvényes, arany-halcsontváz mintázatú
barna darázspotroh, mint zöld festékbe mártott aranyszita-szivacs, mint zöld
ködporban zizegve szétlobbanó arany csáplemez-harmonika, mint a meleg csönd
zöld selyemzászlója, amelyre aranyfonállal Jézus van hímezve, meg Szűzmária,
pedig miféle kincsek voltak abban az aranypettyes, aranyhalcsontvázas zöldpotroh
lüktetéshomályban: üres csigaház-virágváza, abban lila bogáncsfej, mint lila
csipkeszökőkút, nem is ezüst bogáncs-ragacsszőrbogyó, szamárkóró lila virágpala
templomsüveg-kupolája, pórusos, pikkelyes száraz barna vastag gaz-szárakból
piros cérnával összekötözött kereszt, az egymásra keresztben középen fektetett barna
tyúklábszárcsontok négyes kereszteződés-nyaka, a kettős csontpálcacső köré
többször hurkosan, keresztben, ikszesen fekete cérna csavarva, zöld selyemfonál,
öreg óra nyúlánk spirálhengerré kihuzott rugója, mint fémrugó akasztókötél egy
kivégzett nyakán, fehérbordás-fehérvályús porcelándió kályhaajtógomb, sárga
cérnaspulni, két körháromszög-oldalú tengelyvégi sárga fakereke bicskával
háromszög-körfogsorúra kicsipkézve, mint a fogaskerék, aranykeret-szegélyű
hajlítás-papírtörésvonalakkal bepókhálózott szentkép: göndör szőke Kisjézussal,
ezüst-ingű istencsecsemővel, aki jobb kezecskéje két rózsagilisztaujját
egymásba-csukva a szentkép-felhőn heverő aranybárány felé emeli nyújtva,
s az arany bárányka kis aranykeresztet tart mellső lábai között, a keresztet
göndör aranyszügyéhez, göndör arany-nyakához szorítva, s szemei kék hosszú-szilvák,
Tolnai Világlapjából kivágott barna kép, aktuális furcsaságok: barna tank barna
páncélbuborék-tetején Molotov áll, Molotov Sztálinosan intve beszél barnán a
barna képeslap-papíroson, fekete cipősdobozból lombfűrésszel oltáriszentség-körsugarasan
kivágott, keménypapír-lúdtalpú oltár, ott állt hattyús papundekli-libatalpakon,
a libatalpra ragasztott függőleges bőrléces, függőleges viaszvályús félig elégett piros
karácsonyi gyertya, lila iskolás-csomagolópapírból szőnyeg, lila papírdeszka-padló,
és mindenféle drót, spárga, pléh, rongy, meg egy gyöngyháznyelő apró forgópisztoly, amit
nyolc selyemhernyóért, egy levelibékáért, meg két Equadori teknősbékás bélyegért
cseréltem! S most a Jézus is zöld szemétben, meg a forgópisztoly, meg Molotov, meg
a fakereszt, csontkereszt. Zöld szeméthalomban amit teremtettem, s nem én temettem!
Gyermek-megnyugvásom sátra zöld szemétdomb! Gyermek-újulásom zöld háza
zöld szemétkupac! S a zöld szemétdombban az ennivaló, a zöld növényrongyok és növénycsontok zöld
halmazhúsában: a lisztes belső-oldalú, a cukros belső-oldalú, a mákos belső-oldalú
barna papírzacskóba csomagolt szilvalekváros kenyér. Fáj, mintha részeg apád megüt, s nem tudja, miért ütött meg,
csak áll előtted sáros ruhában, sáros arccal, sáros kezekkel, csillogó véres nyálhólyagot
böfögve vigyorog, állva támolyog és állva tántorog, mint rezgőnyárfa ezüsthomorú
zöld pórushát levele, ha játszik az alkonyi szél vele, s ezüst hasán az ezüst
erezet, mint ezüst villámgyökerek szétcsobogó csokra! Fáj, mintha sírva nyöszörgő
anyád felé sújt kisbaltával részeg apád, öreg barna aktatáskáját a zöld konyhaajtó
angyal-horgolat függönyös üvegéhez vágja, aztán a székre leül és sír részegen,
mint aranyfátyol-aranyneccháló szemű bögöly, aranyporral befújt szemlencse-
sisakfej szemű bögöly és sírása, dülledt nyüszítése, dülledt aranyhálógolyópár
napraforgó-szikranyüszítése szivedbe szúr, mint parázson pirosra izzított
gombostű, ha azzal füledben a sárga kelést, a feszes fényes hártyabőrű sárga
gennybimbót kiszúrják. Fáj, mintha idegenek ütik apádat puskával, bottal, korbáccsal: fonott szíjspárga-gyíkkal,
mintha megerőszakolják fiatal anyádat, vagy megerőszakolni akarják és részegen forog
a részeg katona, s a fiú nem tudja, mit tegyen, csak krétalázzal fehéren beszél, beszél
s a nagykésre gondol, mert ölni elszánt mostmár! Fáj, mintha szemed előtt fölgyújtják a házat idegen
katonák s fűzősbakancs-csizmával rúgnak, fegyver-tussal ütnek, hisz oltani
rohannál! Fáj, mint szűzeknek az első szeretkezés! Meg a második! Meg a
harmadik! S csak azt tudják: vér és fájdalom! Csak azt tudják: szívig-döfködő
fájdalom és csobogó vérbársony ravatalterítő sikítva-fölemelt combjuk alatt,
vérrel-bebugyolált fargolyóik alatt! Fáj, mint réz-villamosfogantyú
rézcsókja –10° hidegben a villamosperonon, vagy a villamosdeszkahíd-oldalon
gyerekkorodban kesztyűtlen kopasz ujjaidnak, csupasz kézujjaid húsába égetett
a rézrúd fagycsókja, a deres rézrúdra görbített ujjcsontjaidig égett a fagyott
fémcsók, a zuzmarás sárgaréz-csók, és lila ujjaid csókjával testéhez szívta
a fagy, s lila ujjad a rézrúdra ragadt, mint selyemhasával ujjadra a levelibéka, s ha letépted onnan: lila csóknyomok
fagylila ujjaidban egész a csontig, mintha lila pecsétnyomóval lila körpecséteket
ütött volna a fagysápadt bőrléckorongra, bőrlécrudakra a zimankós rézrúd, s
azt hitted hanyatt zuhansz a deres gránitkocka-napraforgótányér utcakőre!
Fáj, mintha gyújtóbombát dobnak a temetőre repülőről, napalm-bombát
kopaszra-nyírt, lisztes-zsák ruhás, lágerekbe zsúfolt nőkre! Fáj, mint
a nyúl halál-sírása, halálfélelem-sikítása: két hátsó lábát párosan összefogva
bal tenyérrel a levegőbe emelte apád, lógott sikítva, sírt a levegőben,
mint egy fordítva lefele lógatott, kifordított vattapehelykabát, aztán jobb
tenyérrel sújtva tarkón-vágta apád, s függve kinyúlt a levegőben, fejjel
lefele megmerevedve, nyúlfüleiben rózsatájon piros csokor-erek, mint
piros érkagyló-belsejű denevérfülek, hatalmas ércsillag-belsejű pamuttollak,
kagylólángzománc-belsejű bársonylevelek, s nyúlbajsza kettő tűkristály-
csokor, s lapos hosszú tevebánat-utánzat orrlikaiból világos vér csöpögött.
Fáj, mint a kecskegidapörkölt, amit meg kellett volna enni gyerekkoromban,
dehát én a fehér gidát mindig a nyakamban hordtam, mint mekegő kicsi felhőt, meleg
feketeorrú, aranykörmű felhőcskét! Hát mért ettem volna meg a csecsemő-kecskét?
Fáj, mint mikor először onanizáltam a padláson! Fáj, mint az ajándék nélküli karácsony!
Fáj, mint mikor parazsat etettek velem fogadásból, s hólyagosra égett nyelvem, szájpadlásom,
s szám aztán sokáig nyitva volt, be se tudtam csukni a számat, mert kövér nagy
égéshólyagokból két sárga vizenyő-szőlőfürt nőtt a számban, egy a nyelvemen, egy
a szájpadlásomon! Dagadt sárga hólyagrózsa volt a szám, mint szájamból dagadva kinőtt hólyagvirágok
sárga csokorfürtje nyitott szám sárga hólyaghabvirága, égéstajték-rózsacsók
forró lihegésem! Fáj, mintha valaki éjszaka az utcán mögötted oson, kezében
vasdorong, és nem tudod, most mit tegyél, és nem tudod, most agyonvernek-e? Fáj,
mint öreg vaknak a csók, ha fiatal lánnyal csókolódzik a hóesésben! Állt a
vak öreg zongorista az autóbusz-megállóban a hóesésben s egy kislánnyal csókolódzott.
Szeme nem volt, csak szemhéja volt és csókolódzott a hóesésben. Úgy ette, falta
nyalta, harapta, szopta a lány havas szájszirmait a hóesésben, mint kiéhezett ha
karéj kenyeret eszik, vagy foszlós sárga kalácsot. Ahogy a hermafrodita szerelmes
csiga tajtékos, redős, fodorlebeny-szélű ondóenyves talpa tapad a hermafrodita
szerelmes, tajtékos, redős, fodorlebeny-szélű ondóenyves csigatalpra a nászban,
úgy ette egymást a két száj a havazásban, a kislány szája, s a vak zongorista
szája. A vak nem látta a lányt és nem látta a vak a lassú hó-rácsot,
véreres szemgödre néha véresen kivillant darázspotroh-gyopár szempillás
szemhéja alól, ette a lány száját, fogaival kérve, fogsora mint véres
búzakéve, mert ott lőtték agyon a szökött katonát, az őzet,
a nyulat, embervadászaton, állatvadászaton, s a gótikus
kalászokra folyt az ember vére, az arany-Gaudi kalászokon az állat vére, fogain, az arany, az ezüst
cövekeken a lány ajakredő-hártyafoszlánya, a lány kiharapott szája cirmos vére,
mint aki piros narancsba harap. Mint aki paradicsomba harap. Fején nem volt kalap. Az a bal kezében, jobb
kezében meg az aktatáska. Ritkás barna hajában hópihe-olvadások, a fénycsiga
koponyabőrön, mint a könnyek. Pislogott fölfelé vakon a havazásba, felső
szemhéja néha kifordúlva eres bíbor bélését mutatta, mint amikor a szemhéjat
a szempillánál fogva két ujjal kifordítják, hogy a muslicát, a kőszemcsét
szemedben megkeressék, eres, piros bélését megfelezve ráhajtják a sárga
szemhéjkülsőre, s a piros szemhéj-peremléc vörössel pontozott íve, mint piros
félhold a szemöldökgödör alatt, s a kifordított piros nyálkahártyabélés
fordítva ráragad a szemhéjburokra. Csak a vak szemhéja alatt véreres
fekete gödör. Mint a bíbor-eres őszi alkonyat. Pislogott a havazásba fölfelé
vakon, üres szemgödreibe belehullt a hó, mint pipacskehelybe, mint rézüstbe, szemgödreiben nem volt szemgolyó.
Feje, mint elszáradt darázs, kitinkoponyája, mint elszáradt légy kettős kitinserleg-magánya,
amiből tűheggyel kiemelheted a száraz összetett szemeket, mint
pórusos taplógombát öreg fa odujából, mint karfiolfejet a kosárból, mint fagyott
agyvelőt a homloknál körben lefűrészelt tetejű koponyából, hártyás sárga
tekervénydióbél agyat, mint kézzel összetört papírhéjú dióból a
négylevelű dióbelet, az összenőtt rücskös bőrös barna négyes növénygyümölcs-vesét,
a száraz összetett szemeket, amik dülledt szemlencse-ponthalmaz
félgömbjükkel oly nagyok, hogy a koponyán fölűl, s az arcon
elől végig szinte összeérnek, egyetlen szemkoponyává, lefolyva a szájszervig,
hátra a tarkóig folyva, s oldalt a pont-fülekig, állkapocs-oldalakig, néha a szemek között
keskeny bemélyedés-nyereg, vagy félgörbe-függőleges középhalántéksáv, s a
tűheggyel kiemelt összetett szemek, mint két szürke papírcement-cellarózsa:
a padlásdarazsak szürke cellafülkés papírrózsa-fészekháza. S a
kis kitinkoponya, mint páros üres félbetört tojáshéj, tüskés üres gesztenyetok. És havas a vak
zongorista fekete nagykabátja, mint madarak-lefosta fekete kőszobor, a hó,
mint madárürülék sűrű mészlángja Kölcsey Ferenc bronzszobrán a téren. És
havas a lány hosszú kibontott fekete haja. Behúnyt szemmel csókol a lány.
A vak fölfelé pislog a havazásba. Mosolya, mint őskristályba fúlt aranyfoltos
ősdarázs szívfeje. Csókolódzik. Bal könyökhajlatába akasztva fehérre
lakkozott kampós vasbotja leng, mint óriás fehér órainga a havazásban.
A fájdalom virágzik most e csókolásban. A vak zenész a fájdalom vak foglya.
S a lány is a fájdalom öntudatlan rabja, hórács-ketrecben tüzelő halál-rózsa.
Csókja sárló fekete aranycsillag csókja! Csókja nősténytüzet folyató irgalmasság-rózsa!
Mint sárló kanca, tüzelő kutya, folyató tehén: a havazásban skizofrénláng-csókja!
Fáj, mint amikor őket néztem! Fáj, mint a csók a vak zenészben! Fáj, mint
amikor epeműtétem után ébredéskor has-sebembe zárva aranyat-okádva feküdtem.
Fáj, mint Ferenczy Béni halála! Fáj, mint Illyés Gyula halála! Fáj, mint odakint
a fagy a földnek! Fáj, mint F. Nietzschének az Isten halála! A fájdalom elől sose menekültem!
Fáj a fájdalom! Fáj a fájdalom! Ő az én adósom? A fájdalomnak én vagyok adósa?
Borúlj szivemre Szőke Selyemzászló! Fölszáll szivem! S csak a csönd marad a szorongattatásban.
S mint állat-nélküli ketrec a fájdalom. S csak húgyos, szaros alom az üres fájdalom-rácsban!
Mint rab lakója nélkül a ketrecrács-doboz! Én amikor megszülettem: a fájdalom örököse
lettem? És szívemben a fájdalom-örökség, mint lénnyel-hemzsegő boldog vadonok? Mint
nehéz dzsungelek sötétzöld sejtelemvirágzása? Mint az a forró és fülledt és párás ricsajló,
rikácsoló, ugató, sziszegő, éneklő, füttyögő, sípoló társas magányrengeteg? A meleg, zöld, sötét
ragyogás? A páfrányos, ágaskodó, gyökereivel és lombjaival egymásba kapaszkodó zöld lángkupola,
mint lényegük szárnyával egymásra támaszkodó zöld reménytelenség-zuhanásajtók? Nyitott zöld
könyvek tollas és denevérhártyás zöld száron? Zöld lepke-rétegek, zöld szitakötő-rétegek, zöld denevér-rétegek,
zöld sas-rétegek, zöld bagoly-rétegek, zöld tukán-rétegek, zöld keselyű-rétegek egymás
fölött egymáson rángva, evickélve, hemzsegve, lobogva, gomolyogva? Ez az én örökségem?
Ez az én örökül-kapott fájdalom-édenem, ez az én örökség fájdalom-mindenem?
És mit tehettem volna, hogy ne így legyen? Mit tehettem volna? Szivembe te tetted oda
apám, s anyám! Szivembe ti nemzettétek ezt az örökséget: anyám, s apám. S nem az
én szégyenem, ha belehaltam volna! Szívembe miféle könyörtelen kohófolyadékot
folyatott a sárló Történelem, mint kokillába folyékony piros vasat? Miféle folyékony
vaslobogás szikralekvár-csipkeáradat vájta izzó madárkörmeit izzó szívbőröm
rángásaiba? Miféle lángoló vasfolyadékot, égő folyékony vasat döntött ifjú szivembe
a velem törődni akaró Történelem? Miféle sűrű kegyetlen világlényege folyadék-lángot
a velem tűnődni akaró Történelem? Mert formája lett szivem a történő Időnek!
Mert a folyékony Történelemnek lett lángoló vastartálya szivem! Ó, Ifjúságom
vas-korszaka, te! Ó, hitem hite: folyékony izzás! Ó, piros vassal csobogó Megmaradásom!
Nem győzött le fájdalom, és nem győzött le félelem! Ó, hogy mondjam el ezt neked, Édesem?
Nem győzött le szánalom, és nem győzött le hatalom! Ó, hogy mondjam el ezt neked, Édesem?
Nem győzött le kárhozat, és nem győzött le áldozat! Ó, hogy mondjam el ezt neked Édesem?
Nem győzött le semmi erővad boldogító erőszak! Ó, hogy mondjam el ezt neked, Édesem?
Hisz úgy tudom, hogy pontosan nem is tudom. Ahogy a Mindenség kezdődött: úgy történt
velem. A Mindenség-Kezdet kezdődött velem. El én ezt neked hogy is mondhatom?
Ülök szobámban, íróasztalomnál. Az asztal alatt X-ben keresztben a lábam.
Anna óvodában. Eszter játszik a másik szobában. Játszik és énekel magában.
Babákat gyógyít, zsebkendőt tereget, megszidja a mackót, pisílteti a majom-gyereket.
Fölhúz rugós fütyülő piros műanyagmozdonyt, piszkálja kisujjával a kék műanyag-dugattyus mozdonykereket.
Kis, rúdelemes mosógéppel mossa a babaruhát, forog a kontaktlencseszemű gépben a dobpillanat.
Ülök. Hangos szivütésem hallgatom, mint mikrofonnal fölerősített óraketyegést.
Nézem a tegnapi fehér szenvedést. Marx György levelét olvasom! Im: „Kedves Ferim!
Paksot november 11-ére, péntekre tervezhetik? Jelezd, ha nem jó! Kvark: kezdetben
volt a fölső kvark (up kvark) és az alsó kvark (down kvark), hogy belőle
protont (uud) és neutront felépíthessenek. Ezek ott vannak minden atommagban.
(Mint játékbolt játékai a szegénygyereknek: látja, de elvinni, kézbefogni nem
tudja.) Ezután váratlanúl megtalálták a szokatlan vagy ritka (strange) kvarkot,
ami nincs mindíg a világban, csak néha megjelenik, aztán elmúlik. Utána a még
tűnékenyebb és furcsább csábos kvarkot (charmed kvark; inkább: elbűvölt, elbájolt
kvarkot.) A szó gyökere ugyanaz, mint a kígyóbűvölő (snake charmer). Végűl a legnehezebben
meglátható, legtűnékenyebbet, a bájos (beautiful) kvarkot. Mindegyiknek három
lehetősége, három „szine” lehet: piros-sárga-kék, tehát van pl. piros szokatlan kvark,
kék szokatlan kvark. Ezek viselkedésével foglalkozik a kvantumszindinamika, többek
közt, hogy megértsük a kvarkfogságot: csak látni lehet a kvarkot, de az üveg mögűl
(értsd: a proton belsejéből) kihozni talán sohasem.” „Az abszolút 0 (nulla) pont.”
„Az Isten?” „Az első másodperc töredékén belűl egyre közelebb az abszolút nulla (0) ponthoz.”
„Az atommag körűl elektronhéj.” „Proton, neutron.” „Mindegyikben három kvark van.
Valami ragacs tartja össze őket.” „Neutrinó: nem végtelen kicsi, de mérhető tömege van.”
„Sugárzás!” „Gríz, galuska, mekkora lett a nokedli?” „Abszolút Nulla Pont. Isten?” „Abszolút
0 (nulla).” „Nagy Bumm: A végtelen távol azt jelenti: bármeddig mégy, soha nem
érsz a végére. A végtelen közel (az anyag legmélye) és a Nagy Bummhoz közeledve a
végtelen rövid idő a Nagy Bumm után szintén csak közelíthető, de el nem érhető. Mert
egyre rövidebb távolságot mutató „mikroszkópokhoz”, a Nagy Bummhoz egyre közelebbi eseményeket
mutató „fényképezőgépekhez” egyre nagyobb energiák kellenek. A végtelen kicsi távolságot
és időt csak végtelen energia tenné lehetővé (Heisenberg), de az nem létezik. Nagy Bumm
után 1 000 000 év (millió): első galaxisok. Nagy Bumm után 100 000 év (százezer):
első atomok. Nagy Bumm után 1000 (ezer) év: első neutrínócsomósodás. Nagy Bumm
után 3 perc: első (összetett) atommagok. Ezeket mind jól értjük! Nagy Bumm után
10-2-0,01 (egyszázad) másodperc: a neutrinók ekkor önállósúlnak. Azt hiszem, ezt is értjük!
Nagy Bumm után 10-6 = 0,000001 másodperc: a kvarkok mindörökre bezárulnak a protonba,
neutronba. Igy lehet, de nem tudtuk bizonyítani! Nagy Bumm után 10-10 = 0,0000000001
másodperc: az elektromos erők elválnak a gyengébb erőktől. Igy hisszük! Nagy Bumm
után 0, 00000000000000000000000000000000001 másodperc = 10-35 mp:
ekkor dőlt el, hogy az anyag milyen arányban lesz sugárzás (ami szétfoszlik) és nehéz anyag,
kvark (amiből majd atomok, csillagok lesznek.) Most ezt kutatjuk. Mély szeretettel novemberig:
Gyuri.” Ó, mi a Világ? És mi a kezdet? És mi a tavaszhajnali rigófütty? S az Abszolút 0-pont
mi volt az én szívemben? És meg tudjuk-e hallani mi az Első Szívbizsergést, Első Szívmocorgást?
Mint kotlós alól kivett tojást, ha fülünkhöz emeltük a konyhasötétben burjánosan,
lágyan, puhaszerényen, zöldarany kristályhomálykockaként szétderengő petróleumlámpafényben,
aminek belső sarkélei és belső vonalélei, mint barna negatív penészgúlák, barna
szálkás mohavonalak, s aminek lámpaburaszív fénytojása, mint hártyás tojássárgája
üvegpohárban, s a lámpaüveg fénytojás-fehérje töltetén kívűl dagadt fényszáraz
derengéshólyag, mint fénytöltelék-gyomrú nagy szappanbuborék, s egyre távolodva
minden világirányban zöld rezgésvonalak mélyülő pikkelrácsa és fordított rácslombja
lobog és hajlik, mint tölgyfalombból fűzött lakodalmi sátor, úrnapi levélkápolna.
S tojáshéjhoz szorított fülünk pici lágy pontütést, pici puha pontrezgés-sóhajt
ivott, pici ütéspont-puhaságpillanatok bélyegezték meg kiváncsi dobhártyámat,
mintha levélbélyegre lágyan ütnek fekete körbélyegzőt a postán, pici lágy verések
kopogtak dobhártyámon, mint hanggá csomósodott űr-fényjelek óriás rádióteleszkóp
hálórács körantennáján, az űr felé fordított hatalmas fémfül fénypontírás agy-szivén,
a tojáshéjon át pici pontszerű lágy kopogás üzent szív-létet nekem a tojásból,
s anyám a nyitott kályhaajtó előtt térdepelt, fújta a füstölgő, nyáladzó, nedvező,
sistergő apró buboréktajtékszőlőfürtöt izzadó, nagy szétpattanó vízhártya-hólyagot
szülő ezüst-rügyes, barna gyíkbőrü venyigét, hogy hátha lángrakap, fújta az aluszékony, alvadni készülő
fáradt, verejtékes száraz öreg parazsat, a sercegve pattogó sárgapiros sűrű kristályszivacs
parázs-hervadásba dugva ifjú arcát, s vékony szép arca kormos volt és laza ezüst,
zöldsárga, kékezüst csigásan kanyargó és fürtfoszlányosan rothadó ősz parókaként
lobogó nedves venyigefüsttől füstös sápadt vékony arca és fekete haja ezüstzöld
venyigefüsttel befolyva, beszőve, mint pókhálóval templomsarokban festett fa-
angyalszobor fekete szúforgács festett szúrágásporfürtös haja, arcán, állán, orrhegyén,
szemhéján korom-ujjlenyomatok, mint lepréselt korom-rózsák, fehér könyvlapok közt lepréselt korom-ciromlevelek,
mint gyerek ha fekete nedves gombfestékre nyomott ujjait fehér papírra nyomja,
nyomozó fekete indigópárnára gyilkos ujjbögyeit, aztán a papírra, s a papíron
gömbölyű és hosszúkás és görbe sűrű vonal-erek tojásdad foszlékony rácsvirága,
a bűnös korom ujjlenyomatai anyám lángfestette pirosarany arcán, ajkain, a redős rózsacsigatalpakon korompontok
és korompettyek, mint piros lepke szárnyain, sárga légy halántékain, sárga darázs recehártyatoll-szárnyain,
fújta a füstölgő nedves ezüstmoha-tyúkszemes, barna selyempapír-bőrű
horgas lábujjakat, a venyigét, a kályha előtt térdepelve,
arca piros parázsfény-álarc, arca parázskristály rostélyrácsok piros sisakfüggönye.
Feje piros parázsfénysisakban, gégéig hullt sisakrostélya: parázsvonalak piros rácsfüggönye.
Kályhatűzzel viaskodó Jeanne d’Arc volt anyám rostélyos piros lovagsisakban!
Én a tojás szivverését hallgattam, anyám a kályhát fújta térdepelve és a konyhában
füstszag és koromszag és a petróleumlámpafény hallgatás-árnylombjait vastag
ezüst füstdorongokkal rácsozta be az este, a tojást hallgattam párolgó vastag
füstrudak ezüst rácsaiban. És buborékzott az aprófa, a venyige, s anyám a
nagy ezüstbütyök venyigerügyek közt született párolgó, sziszegő, síró újszülött vízhólyagok
daccal bizsergő füstgyásza közé egy pohár petróleumot öntött gyorsan, vagy a zöld
petróleumosüvegből egy nyeletnyit szájába ivott, aztán ráköpte a petróleumot
a parázsra pukkantva fújva szájával, mintha fogmosáskor szájat öblögetne vízzel
s azt spriccelve kiköpné, a sercegő vizet, s robbanva zölden lobbant föl a láng, mintha fölrobbanna
a Világ, a Teljes Világegyetem, csipkés, horgas, uszonyos, pikkelyes, fésűs
taréjait és hát-tüskéit, hát-leveleit sugárban csomósan előre kilökte a
kályhaajtón, anyám ugrott volna hátra, de térdepelt, s göndör szőrforgács
hamugyökerekké perzselődtek hosszú fekete szempillaszőrei!, s a félholdban felgöndörödött
szempillaszőrforgácsok, mint koporsódeszka gyaluforgácsai
a koporsós kötényén, mint elégett száraz kaporkoronakoszorú pernyecsillaga. Én a tojás
szívét hallgattam. A benti puhapont szívütést. A csibeszív tompa sugárzás-ütését
a meleg tojáshéjon át. Mint kvazárok, pulzárok, rádiócsillagok sugárzás-pontütését műszer-
fülével a tudós. És lángüstököst köpött a pikkelylángarany-petróleumsárkány.
Lángkévét köpött a mese. Csipkés tűzcsalánbokor nőtt ki ropogva a kályhaajtóból.
Mintha föllobbanó szupernóva lökné föl a görbe téridőbe tündérsárkány robbanás-hajfürtjeit.
Arany robbanáskürt, csipkeláz-pikkelyrobbanásruha. Mama sírt. Én szájharmonikáztam.
A szájharmonikát nyálasan fújtam, kis-résű szájamon jobbra-balra tolva, csúsztatva,
rángatva huzigáltam, fújva csúsztattam a nyálas ajaklebenyek között. Ferde volt a hangszer
amit fújtam, ferde, mint a csillagos ég, a szájhamonika páros barna dobozkocka-fogsoraiban
sűrű gyereknyál, hólyagzó nyálbuborék, aztán a nyálat a szájharmonikából kezemmel
kiráztam, tenyeremhez verdesve a kis hangszerszámot, mintha havas söprűt
ver földhöz az ember, vagy eldugúlt tölcsért ütöget piros zománckalapként a térdeihez,
vagy hajnali virágokat gyűjtögető kezéről a harmatot lerázza, vagy havas kesztyűjét
havas nagykabátjához ütögeti, vagy vizelés után fütyülőjét kirázza.
A szájharmonika dupla dobozkocka-sora! A fújórész hangsejtjei! A szájharmonika páros fogsora: kis kettő doboz-alakú
ürességkocka-lánc, vékony piros deszkalapocskákból épített kockás üresség-szájak
cella-viszonya, piros fa-cellácska sor piros fa-cellácska sor alatt és mindegyik fadobozocska
üregtorkában, a cellamélyben a cellasötétben: fújásra rezgő keskeny és vékony
fémlapocska, apró fémszalag-nyelvecske kis fémponttal odaszögecselve a fához,
a fatorkok fémhangszálai. Mint rezgő lapos finom fémszalag-fésű a duplán
cellás faszerkezet lapos gerincéhez szögezve, mint bádogszalagocska-halcsontváz
a hosszúkás dupla méhsejtcellaház belsejében. A szájharmonika, mint egy hosszúkás
cellás papírrózsa-darázsház, mint egy sejtcellás darázsház-papírrózsa darázscementpapírból.
Két oldalán rézcsavarokkal csillagozva pontlukacslánc-rózsaírásos csukott
szájívszerű rézlap! Harmonikáztam, a nyálat kiráztam. A nyálat kiráztam,
harmonikáztam a nyitott konyha-ajtóban, fújásom hamisan virágzott az őszesti
csillagképlet-űrben, a szikrázó buja tündértolakodóban, a pislogó gyémántpántokkal
rácsozott világlétsötétség-ólban, a kristálypontok és kristály-szaggatott-vonalak űrben
derengő világlétnagy szabásmintái között. Mintha azok a szikrázó
világegyetem-szabásminták özvegy varrónő feketeruhás térdein
kiterítve, mint gyászoló szabó asztalán a világteremtődés szabásminta-papírlapjai
az összehajtogatásból kiterítve! S a konyhaajtóból dőlt a szőke füst
fehéren, bolyhosan, mint a lámpával átvilágított asszony-szemérem, mint az omolva földre
lehullt csillagfüst-fénypára Tejút, a feketeláz tündértagadás őskristály-hártyaasszony
Földgolyóra szakállasan ömlő fan-szőrzete. S vörösréz-füstrudak, zöld-
bronz-füstoszlopok, nikkelkék-füstkürtök kévéje rácsozta be
a konyhafényt, s kinőtt a konyhaajtó fény-négyzetén, mint űrrakéta hatalmas tölcséres fuvóka-csövei.
S álltam a gomolygó füstvatta-glóriában, az omló szőke füstkéve-pamut
lángkoszorúban, mint Matthias Grünewald arany kérdőjel-horgosan
égbe-röpülő föltámadt Jézusa, álltam a petróleumlámpafényes
gomolygó füstglóriában, föltámadt szájharmonikázó ifjú Jézus, az anyagtalan az anyagtalannak fújja
röpűlve az anyagban, szájharmonikáztam, s messze előre az udvar fehér
holdgyász-kamillagyöp foszforszőnyegére terítve hosszú árnyam, mint fehér ravatalra
fektetett fekete halott. Foszforlepedőn árny-halott. Halottiterítő holdfoszforon
halott-árnyék s a csillagképek tündérősnőstényiszonyúszépkristályidom-tömbjei
az űrfeketében függve, mint hatalmas gyémántok, hatalmas kristályok fekete
pamutháló rácslikaihoz kötözve, fekete hálóputtonyban fehér jégszigetek! Ó,
Világűr-Fényrengeteg! Ó, Világűr-Fénykristályhalmazok! Ó, Világlét-Gyémántzuhatagok
fekete Világmindenség Ősszivemben! Az Éjszaka voltam én, a Kozmosz és a Lét, a
Világlét-Történet az Abszolút Nulla(0)-pont után. A Minden voltam. S most is az vagyok.
Mert lennem nem lehet lenni kevesebb. S nézem merengve: a villogó Űrpont-Neuronok
között valami vegyi anyag úszik és csobog, s jelezni hívják hozzáértő neuron-receptorok.
Valami vegyi anyag víztokokban, míg börtöntokjából kiszívja az üzenetáhítat szükségállapot.
A világűr fényes neuronhálózatát nézem, ahogy a fényszivacs szupergalaxisok, szuperhalmazok
ragyogva pontosan végzik dolgukat. A világűr gigász-szivacsfényállatok. Sorsukban szivem üzenete.
Választ te adsz Világ? Mit tudsz te rólam Űrállat-Fényszomjúság? Hogy ember mért vagyok?
Hogy miért halok meg, hogyha élek? És miért élek? Miért élek, hogyha meghalok?
Ha meghalok, miért élek, s miért halok meg, hogyha élek? S azért élek, hogy meghaljak
végűl, s azért halok meg, mert sorsommal éltem? Mert minden élőnek meg kell halni
egyszer, s minden halálnak kezdete az élet? Mert ez az egyszerű örökkévalóság és
ez a bonyolúlt maradandóság? S csak a halandósággal örök a halál, s az halhatatlan,
ami halandó volt egyszer? Tudja ezt a stacionárius, az időben nem változó állandó,
és tudja ezt a stabil? Tudja ezt a csillag? Tudja ezt a görbe téridő-időtér, az anyag?
Tudja ezt a szinguláris, a különleges viselkedést, szabálytalanságot mutató, kivételes?
Tudja ezt az emberhús, állathús, madárhús, növényhús? Vagy csak a halandósággal-virágzó
embertudat? Tudja ezt a fény? Egyetlen madárlény? Énekes, vagy nem énekes? Énekes,
mint a feketerigó? Tudja ezt a virágban az illat, a növényben a fényenergiagyár-
klorofill? Hogy a halál: életünk ára? Gondol a kő, a rovar, a tűz, a madár-agysejtekben
a vegyi anyag a halálra? Gondol a víz-öröm, a gáz-alak, a folyékony kristály,
a nyomás, a szívás, a lökés, a mágnesesség, a gravitáció, a kozmikus erőtér,
időtér, begyűrődés, anyagösszeroskadás-pontcsomósodás, ami merengő mosolyomra
hull, a hó? Tudja ezt a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hóban fehér csillag-csipkelánc-
vályúnárciszokkal ugráló feketerigó, az emberként szépen elásva eltemetett
halott feketerigó, akinek fekete tollkoporsós csontváza a havas földben, mint szürke
ónlevél-koporsóban vékony csomós gipszpálcika-Giacometti szobor, foszlott tollkoporsós
csontváza, mint sötétlila indigópapírba csomagolt horgolás-satírozás kockákból
épített fehér függöny-angyal, darab angyalos cérnafüggöny-rongy, a földbe temetve,
s két kislányom tudja-e, a négy-és-fél éves és a három-és-fél éves, akiknek
boldog agya még a halandóságra öntudatlan, s rövid sorsuktól nem tudnak lenni
még abban a szép emberbizonyosság-szörnytudatban, hogy nekik is meg kell halni
egyszer, s horkolva feküsznek ruhástól hanyatt most az ágyon, s kis arcuk, kis kezük
festékmaszat kék és zöld és piros pehelylángjaival beragadva, mintha taknyos,
enyvkenőcsös arccal szines tollak közé bújtak volna és kék, piros, zöld, lila
filctoll-vonalak szaggatott kacskaringói, morze-pontjai és morze-vonalai kis
arcukon, kezükön, mint Lucas Cranach megfeszített Jézusának arcán és kezén,
alszanak horkolva hanyatt, zöld kordnadrágban, lila-kockás szoknyában, fehér
pulóverben, piros harisnyanadrágban, pántos fekete lakkcipőjüket lerúgták,
s a lakkcipők a kék padlószőnyegen, mint fénylő hátú óriás fekete bogarak,
s kis szájszélükön folyik ki az édes nyál, mint élő puha csillogáspolip csipkés
gyöngyházgyökér lábkarjai, s csöpp orrlikukból mézes takony szívárog, mert éppen
tél van és éppen betegek, s izzadt hajuk izzadt homlokukra, izzadt halántékukra
ragad, mint megszáradt vörhenyszőke füst a halántékér-lüktetés csönd
nedves bőrére. Mit tud gyermekagyuk a halálról, halandóságról, az emberi és
nem-emberi gyászról, hisz a halandóságra, halálra vak még kis agyuk, nem is tudom,
talán csak a halandóságra és nem a halálra, s néha átzuhog rebegő csöpp szívükön,
boldog alvó, vagy éber gyermekagyukon a Kőszivárványpikkely-Elmúlás-Iszonyatangyal,
fényes foszló barbár tűzcsíkokat húzva a mindíg-virágzó agyidő sejtelem-terében,
mint hulló meteorit, ha Augusztus-éjben foszfor-spermaszálként átzuhan
a látás-emberűrön s a súroló légrétegben Isten csillagszórójaként aranyszikra
üvöltés-sóhajjal elég. Mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják: szép sorsuk
emberhalálba bezárt szabadság, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják: emberlétük
sejtjükbe-forrt titkát, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják: szabadságuk
halandóság-fogság, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják: létük teste az a
szabad ketrec, amiben a halál kivirágzik, mert sejtik ők is, hogyha nem is
tudják, halál-rácsrendszerek lényükben ragyogva, egyik fehér, fekete a másik, egyik
arany, dérezüst a másik, egyik gyémánt, füstszita a másik, egyik mészrács, másik
pontos folyadékrács, s összevissza kasúl és keresztben növekednek e rácsrendszerekben,
s összevissza kasúl és keresztben növekszik e rácsrendszer létükben, mert sejtik
ők is, hogyha nem is tudják, emberlétük zárt titokzatosság, mert sejtik ők is,
hogyha nem is tudják, ők a rácsok s őbennük a rácsok, mert sejtik ők is, hogyha
nem is tudják, miért kaptak halandóság-lángot, mert sejtik ők is, hogyha
nem is tudják, a halálba vannak ők beszőve, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják,
a halállal vannak ők beszőve, halandóság-dobozban álmodnak, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják,
halállal a halandóság büszke, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják, a halál a
halandóság őre, mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják, testük rábízva egy temetőre!
Mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják, a vérrács, szövetrács, neuronrács, kémiai energiarács,
sejtrács, csontrács, érrács, szaglásrács, ízlésrács, tapintásrács, hallásrács, látásrács,
érzetrács, tudatrács, tapasztalatrács, fájdalomrács, gyötrelemrács, öntudatrács, bűntudatrács,
iszonyrács, bűnhődésrács, szorgalomrács, szerelemrács, nemiségrács, nemzésrács, szülésrács,
szülőigond-rács, munkarács, fáradtságrács, betegségrács, időrács, térrács, kozmikus
rács, vegyi rács, fényrács, biológiai rács, elektromosságrács, hőrács, nedvrács, mirigyrács,
egyensúlyrács, szabályozómirigyrács, zsírrács, sötétségrács, levegőrács, gázrács, kiválasztószerv-
rács, belsőváladékrács, epesár-rács, húgyrács, ürülékrács, emésztésrács, éhségrács,
kiváncsiságrács, mohóságrács, vágyakozásrács, gyűlöletrács, gondolatrács, szorongásrács,
meteorológiarács, atomrács, génrács, lokátor-rács, receptor-rács, kromoszómarács,
elemi részecske-rács, mikroanyagrács, membránrács, fúvókarács, pöfögésrács, szélrács,
mágnesességrács, mágnesrács, gravitációrács, fénymezőrács, elektromosságrács, távolságrács,
űrrács, bolygórács, bolygók-közti tér-rács, galaxishalmazok közti rács, szuperhalmazok közötti őssötétség-
rács, buborékrács, zuhogásrács, szökőkútrács, villamosságrács, tágulásrács, zsugorodás-rács,
ősanyagfémrács, élő tűzrács: halandóság-létük összevissza-pontos halál-téridője.
Mert sejtik ők is, hogyha nem is tudják, e rácsokban élnek, s ők ezek a rácsok,
s egyszeri haláluk lesz majd rácslényegük rendszer-temetője. És tudják-e,
hogy mily korban élnek? És tudják-e, hogy mily korban éltem és tudják-e, hogy
mily korban élek? És tudják-e majd, ha megtudják végűl és tudják-e ha
megtudják végre, míly korban éltem és míly korban élnek? És tudják-e, ha
megtelnek tudással, mint egy misztikus szent Isten-látomással, tudják-e,
hogy milyen korban éltem, milyen korban éltek, milyen korban élnek egész a
halálig? Hogy volt, mikor nem voltam otthon otthonomban, mert otthon nem lehettem
otthonomban, otthonom nem volt otthonom, s volt, hogy hazámtól is el akartak venni, mert megtagadták tőlem
a hazámat, s írást küldtek, hogy menjek ki hazámból, menjek ki nyelvemből,
hiszen nem lehetek nyelv-hazámban otthon, hogy azt mondták sokszor:
nincs helyem koromban, mert ez a kor másé, vagy a hallgatásé, hogy énekem
zagyva őrület-virágzás, virágzó elmebaj minden látomásom, s agyamra tüzes
körbélyeggel kiválasztó, megbélyegzés-gyász, tulajdon-jegyet ütöttek, mint izzó
vasbélyegzőt nyomnak az állat szőrös homlokához, az állat szőrös nyakához, s az a húsba
éget üszkös parázs-seb korona ítéletszámot, halál-számot, kivégzés-számot,
tulajdon-számot, ahogy a zsidók alkarjába, a csuklóbelső fölé a bőrbe,
vagy a hónaljszőr alatt a hónaljbőrbe izzó festékes tűkkel pontlánc-sorszámokat írtak,
halálszámokat tetováltak. S szivem köré fekete szorításgyűrűket fontak,
a gyűlölet angina pectorisát, és szívkoszorúérgörcs-fulladást, szívkoszorúér-
fojtogatást tekertek eleven, dolgos, hittel és hűséggel burjánzó szivem húsára,
ahogy egy vörös macskát rézdróthurokkal fojtogatnak, fojtogató kettős gyűlölet-hurokba
húzva lengették légyszem-dülledt szivem, hogy meghaljon kozmoszvirágzás boldog
gyötrött piros dobogásom, s szivem haláltaknya, szivem halálnyála, szivem halálejakulátuma, szivem
halálvizelete, szivem halálbélsara, szivem halálkönnye folyjon, mint az akasztottaké.
És elhiszik-e, ha megtudják, mert mondom, elhiszik-e, ha megtudják, bár
ki se mondom, bár sose mondom, hogy már tizenhatévesen is úgy volt gondom
ez a kor, hogy ez a kor úgy volt gondom már nyolcévesen, már tizenhatévesen,
hogy úgy tettem, hogy inkább meghalok, de szolgája sose leszek a gonosznak,
hogy megszököm, ha kamaszként besoroznak, s meg is szöktem, bár tudtam:
agyonlőnek, ha rejtőzésem fölfedezik, hisz megtehetik és meg is teszik és
meg is tették volna, ha megtalálnak, hisz gyilkolni akkor könnyű volt s szabad!
Elhiszik-e, hogy a kor, amelyben éltem, sokszor elfeledte, mi az emberérdem, és
tudni nem akarta, hogy az ember maga érdem, s a kis szőke katona a
temetőben a gödör előtt térden, a hadifogoly, mint kis fehér kecskegida, térden,
mint gyapjas sárga kisbárány, térden, mint csöpp imádkozó sáska, szeplős szőke szöcske,
térden, a maga-ásta sírgödör sárga hátsó szélén a temetőben, s nézte a bamba falu-nép,
mint könnyes, piros-karimás, ecetfa-szempillás, vörösabroncs tehénszem körűl gyűrűben
zsibongva tülekvő, zsongva és zizegve, hártyásan, szőrösen sisteregve koszorúban tolongó
zöld és piros és kék és mozaikpepita legyek páros barna gesztenye-dülledéssel, páros ezüst
teaszürő-tojás dülledéssel, páros piros epergyümölcs-dülledéssel, páros kék ólomsündisznó-
dülledéssel, páros szőrös aranydió-dülledéssel, páros fekete kőszénrög-rózsadülledéssel
a térdeplő kis katonát, meztelen felső-teste csillogó verejték-ingben, piros hátgerinc-
csatornájában folyt le a verejték, mintha hátbőre, nyaka vizelne, szőrös köldökgödrében
verejtékbimbók, mint rezgő puha üvegvirágok, inge már a sírmélybe ledobva,
piros csillagos sapkája is, tehénlepényzöld zubbonya is, mögötte zöld páncélsisakos
fekete halálfejes katonák, a térdeplő szőke fiú háta-bőrén zöld pettyek, arany
pontok rezegtek, a zöld lombszitarács pettyezett-pontozott nyár-zokogása,
fénycsacsogása, mint Ferenczy Károly napos erdővadonban tajtéksörényű fehér lovon
lovagló Krisztusának testén, arcán, haján, s a ló fehér szőrén a zöld pettyek,
arany pontok, zöld rezgéslevél-árnyak, arany rezgéstoll-pihefényszilánkok,
s gyorsan fölugrott a fiú, nagy kanyarban ököllel hátra-ütött, aztán háta
és nyaka, mintha paradicsomot paszíroznának át szőrszitán, ribizlit sárga
rézdrótszitán, a lövéspontok négyszögrács sejtjeiből, a lövéslukak sejtcella
négyszöglapjából buggyanva dülledt ki a sűrű vér, füstölgő piros szökőkutak
márványkertje lett a fiú háta, Lucas Cranach Jézuskrisztus-hát, vért
vizelő csillagos nyári ég, piros gejzirek behavazott lávaszivacs-cementföldje,
s fejjel előre a sírba zuhant és már nyesve föléje a sárga hant, kapával,
ásóval a sárga göröngy, a sárga agyagrög vérkrizantémkert hátára zuhintva,
testére taposva a nedves sárga föld, a sárga nyári sár, a varangyos föld,
mert két varangyosbékát, két penészrücsök zöld, izzadó pislogáshólyagot
is belekapartak teste fölé sírjába a földdel, két varanggyá varázsolt
tündérkirálykisasszonyt, két varangyosbékává varázsolt királykisasszony-tündérországot!
Csak a nyár arany-lélekharangja szólt, meg a szöcskék zizegtek, mint magasból
drótszitára szórt aranyozott vékony vasszögek, mint magasból fénylő kemény bádoglapra szórt
gombostűköteg, kakas kukorékolt, temetőben sétáló kakas, piros zománcvillámokat
köpött föl az aranytékozlás levegőbe, tehén bőgött a meszelt öreg Megfeszített
keresztje mellett a temetőben, zöld, piros, kék, arany, lila szárnyas zománcdugók
cikkantak összevissza az aranytehén-csöndben, dülledt parázsrózsa-szitagömb
szemekkel. A legyek, a repülő szines ásványrózsa-ezüstrózsa-aranyrózsa-árulók!
A legyek! A legyek! A legyek! A legyek! A legyek! A legyek! A legyek a Temetőben.
S a csönd, mint a szívverés a kilenchónapos terhes, májfoltos nőben.
Mert zöld májfoltokkal, zöld mályvalevél-árnycsókokkal tarka terhes arany-
asszony volt a temető, halottak szülőasszonya, halottak szülőanyja asszonyföld,
s újszülött halott most sírgödör-magzatburkában, új halálmagzat a
hegydomb asszonyföld-temető-hasában. Az eleven elevent hord! A halál halottat!
Az élő asszonytest élő magzatot hord, ha méhében a magzat el nem rohad,
a temető halottat! A temető tág teste: fordított asszonyiság! Ő a halottak hordozója,
ő a Túlvilágot-teleszülő életellenforradalom-asszony, nősténybolygó-halottszülő,
s ha lesz föltámadás s rángva és tágúlva kinyílik a Temető-Égitest százezermilliárd
vaginája, a Földhalálasszony gömbtestének százezermilliárd jajgató pinája
vak asszonyteste magzatait, a holtakat a túlvilág-megváltásba okádja,
a csontvázakat, a rohadás-függvényeket, a foszlás-tényeket, a szárazság-házakat,
gyorsabban, mint a légy petézik, gyorsabban, mint a rovar petézik, tojócsövéből
fürtökben ontva a gyöngypontokat, a túlvilág-mesemámorfénybe a halottakat,
s nem oly lassan, ahogy a szalamandra tojja tojását, ahogy a varánusz tojja
tojását, ahogy a teknőc tojja tojását, ahogy a krokodil tojja tojását,
mintha hosszúkás viaszbőr golyókat sírna testéből, mintha könnyezve sírna tojónyílása alúl
a testen, s a bőrös sárga tojások lágyan behorpadva puhán kifolynak testéből,
mint a könnyek, de gyorsan, mint a légy, mikor dagadt petefészek-terhétől megszabadúl,
mint a rovar petezsák-töltetétől megszabadúl! Engem is. De élve nem leszek a halál foglya!
Elhiszik-e nekem, a még halandóság-tudatlanok, hogy mért szerettem a halottakat,
ha már tudják a halált, elhiszik-e, hogy halál-tudó szivem mindíg az életet dobogta?!
Mert nem a halottat szerettem, nem a halált. De tudni akartam a halált, a halottat. Minden
halottat és minden halált! Minden halált és minden halottat! Mert tudni kell mindent, ami
élet, s a halál is élet, s az élet sok halál. Mert tudni kell mindent, ami halál, s az élet is halál, s a
halál tiszta élet. A halál máglyafénye hullámzik arcomon, mint ezüstnyárfák fordított árva
aranypettyrácsa a tó zöld vizében, ha nehéz napfényszél pofozza az egylábú zöld ezüstbizsergést,
lökdösi, mint gyereket az anyja a fény a fát, a fa a fényt, a lágy selyemüveg-tolongás az egylábú
óriás zöld gázlómadarat, lába bőre fehérezüst megfagyott habok kéregcsizmaszára, nyaktól
bokáig érő növényi kenyérhéj-csizmaszár, s a tóban fordítottan zuhog, lobog és hánytorog
az ezüst, a zöld, az árny-szív, az aranypont-fénydolog, minden mozgás-rímtudat
féltékeny levél-pillanat, és zörög a forró szél és csörög a nyári szél, csomósodik és ropogva
kilazúl, szelvényesen, legyezősen szétlobban, ragyogáslénye kisimúl a dolgok közötti
szünet-titokban, a burjánzó dolgok fölötti különös villogó állapotokban, mint két kézzel
ropogó csillámgombóccá összegyűrt horizontnagy celofánpapírlap, ami zizegve kiugrik
gyűrtségeiből, gyűrt, fodros, csigás, forgácsrózsás hólyagszirmai hajtogatásvonalvésetű átlátszó
hullámdombokká, csillám-arcredős átlátszó hullámvölgyekké, aztán feszesre kihúzza
önmagát a szél, mintha összegyűrt celofánpapírt vízbe mártanak, áztatnak a vízben s két
kézzel feszes fénylappá kihúzzák, s a szél fölött a kék, mint kék zománcpapír-ősiség,
s a nap mint egy bögöly összetett aranyszeme, ikrás pontokból dülledő aranycsóva, összetett
örvénypont-gömbcsóva, s a szél között s a kék között, a kék és a szél közti téridőben,
a ropogó, fényes, gyűrt, kihúzott celofán-síklap s a kék zománcpapír tünődés-viszonylat
között a pödörszirmokká szétlazúlt iszonyat-drótszárú bűntudat, mint egy sárga faforgács-rózsa,
mintha százezer lepke százezer pödörnyelve, százezer lepke százezer csigaház-szakállá föltekert
pödörnyelve lenne fénydróttal rózsává összegezve, fényszáldróttal rózsává tekerve, mintha
göndör, pihés, fényes, vonal-levéleres, barnaság-árnylevelekkel beszőtt, hajszálcsipkelevél
árnysóhaj-mintázatú sárga faforgácsokból kötöznének dróttal, vékony rézfonalakkal
rózsát, csigás sárga parókát, hullámos csavar-rugóbodros paróka-rózsafejet. A vízből
hal ugrik föl a szél-sikálta fénybe, s csobbanva visszahull hajlott őstéridő-görbe tátogó napraforgótányér
pikkelycsillogása, s gyűrűsen szétfutnak a fényredők a vizen, a lángoló Einstein-hullámkarikák,
kisimúl a homlokráncoló vízárva szűzesség, s a vízből, mint kettős aranydió-szemű,
lapos teveorrlikú zöld szívek kiállnak a párolgó békafejek, vartyogás, kvartyogás,
kummogás, kuruttyolás, ummogás, ümmögés, brekegés, vizi-mekegés, barna hümmögés, sötétkék harang-dünnyögés,
vizben-lóduló apró bronzrücsök-bőrharangok a békák, zöld mirigyfürtharangokkal
harangozik a tó, a víz békákkal harangozik, s göndör faforgács-szirmait a harangozó
tóba hullatja az elmeként megbomlott forgácsrózsa-bűntudat, s a kék, a piros,
a sárga, a gyémántos, a zöld, a fekete szitakötők a forró szél fénycsészéibe mártják
kettős galaxisfelhő-szemszivacsnapraforgó koponyapofaszakállas arcukat, s szemük tarkótól
szájukig ér, szemük a pofaoldalakon az alsó állkapocsig csurog, mint megdermedt jégkása-burok,
mintha két, koponyatetőn összeérő kristálytárcsa fülvédőt hordanának, körben a
ragadozó vállakig érő kristálypontokból szőtt kristálysisakot, s lepke libeg lobogva
hullva könnyedén, mint kézből kiejtett cigarettapapír, vízjelzéses fehér könnyű selyemlapocska,
s egy kalászos zöld ingáshiányon, a zölderes hattyútoll-levelű fűszálon katicabogár mászik,
mint pettyes ribizliszem, aminek piros bőrén az arany magok átfénylenek, kifénylenek a
pirosgömb növényhúsból, s ribizli-homlokába két apró, selyembársony fekete halotti zászló
van beletűzve, s lassan megy a csigolyás zöld fűgerincen a katicabogár, mint
piros halottas-ló a temetésen, fekete halottas-csótárral piros fején, s húz maga után
üveg halottas-hintót, apró árny-halottaskocsit, ami csöpp fénylemezekkel van beüvegezve,
s lassan világűrnagy piros, kék, vörös, lila, sárga, zöld parázsrudak, fényroskadás-gerendák,
alvadó parázsoszlopok zuhannak a szűzre, a vízre, s a vízmélyben szárazon
világítanak a piros, kék, vörös, lila, sárga, zöld parázsoszlopok, roskadás-gerendák,
buborék-sóhajú parázsrudak, s az alvadt vérhányadék barna domboldalon óriás
kerek aranycsönd a Nap, a mindenség-vérbagoly aranyszeme, világtűzvész-alkonyat
s ezüst hamuhullás, világvulkán hamuesője, s hull, hull, hull, hull az ezüstpernye,
hamvas hamvadó hamupernye a tó koporsóablakára, a víz koporsóüvegére, az alkony-gyáva
növénybarnaságra, a dombok fekete hónaljszagára, s betemet mindent az alkony-
ezüsthullás, mint a vulkánhamu, s ezüst pihetollkazal a vidék az első csillagig.
Mert az az ezüstpihe csöndkazal fölött már ott játszadozik. Mintha ünnepe volna. A sötétség
jól kiszidolozta. S most újra hal ugrik föl a vízből, mintha görbe aranyszita zuhogna föl a vízből
s rácslikacsain csobogva átfolyna a csillagnyál, a Vénusz vagina-méze, hüvelyvére, s arany pikkelyszitásan
csobbanva a csöndbe visszahull, s látszik a vízmélyben még az arany szitafoszlás, mint
amikor a fény rácsosan elomlik, szitarácshullással elpárolog. Halott apám a ház előtt ül
egy öreg konyhaszéken. A ház előtt ül a csillagszületésben. A ház előtt ül a csillagőszülésben. Mint
világító könnyű foszforfény-kérdőjel ül a ház előtt a konyhaszéken apám. Sárga foszforfény-
teste nem vet árnyat. Könnyű karcsú árnyat nem szül a sárga kérdőjel halott. Ül fehéren
halott apám a barna konyhaszéken, mint aki behavazva. Ül fehéren a hosszú, vékony, görbe
fénybot a ház előtt a barna konyhaszéken. Átlátszó fénykampósbot. Kinyitott magas, csipkés
fényhártya-esernyő, széken-ülő fénypikkely-varánuszgyík, árnyéktalan foszforhártyaláng-
szalamandra. Árnyéka nincs. Árnyéka hogyan is volna a halottnak? Árnyéka hogyan
is lehetne a halottnak? Aki eladta magát már a földben: csontnak! Árnyéka nincsen a földben
a halottnak. Árnyéka nem lehet a halottnak. Árnyéktalanok az eltemetett halottak!
S a túlvilágban sincs árnyéka, ha van. A túlvilág: árnyéktalan. Ott áttetszőek és
könnyűek a lények, sugárzanak, egymáson átfolynak, egymásban átlépnek, ott
árnyéktalan a fa, a kő, a virág, az állat, a madár, az ember, árnyéktalan a pettyes-léptű
szelíd vad s a zsiráf léptű mozaik-liliom. S átlép az árnyéktalan az árnyéktalanon,
s belép az árnyéktalan az árnyéktalanba, mint nyitott ajtón, s kilép belőle, mint
kinyitott házból. Sugárzás ott minden, puha füstkristály-könnyűségtömeg, lágy tiszta
gyémántpára felhőlény-sugárzásemberek izzanak, ülnek, állnak, gomolyognak árnytalanúl.
Ott sugárzás a sugárzásba hull, és sugárzásból nő ki a sugárzás, ott sugárzás-csók,
sugárzás-párzás, sugárzás-ködkristály árnyéktalanúl. Ott sugárzás sugárzást gyalúl,
és sugárköd-kristályrácsköteg gyémántrács-sugárfüsthitet csiszol, egymáson átfolyva
rostosan, szitásan szétlazúl, s egymásból-kilépve gyémántgéz-lényekké sűrűsödnek
megint. Nem ismerik a kínt és nem fáj nekik, hogy árnyéktalanok, hiszen csak az
élőnek fáj az árny-hiány, mint Péter Schlemihlnek az eladott ember-árnyék,
mert árnyékát az ördögnek eladta, mert árnyékát az ördög vette meg. Az ember
nem élhet árnyéktalanúl! S a túlvilágnak nincsen ördöge. S az ember árnyéka lehet
csak a Sátán. Csak a halottak lehetnek árnyéktalanok, csak az eltemetettek! Csak
a halottak! Halott apám a ház előtt ül. Árnyéka nincsen halott apámnak. Kicsit
a csillagok felé hajolva előre-dőlve ül, mint aki hegedűl, két keze görbén ferdén
fönt a fekete csillagősidőben, mint aki hegedűl, mint egy széken ülő fénygipsz Segal-szobor.
A csillaghullás hosszú fényparázs-lobogója: hegedűvonója, barna hegedűje a fényszobor álla alatt
alsó állkapcsával bal vállához szorított barna alkonyat s egy árvaszúnyog ül fénygipsz
jobb kézfején. Egy árvaszúnyog a fehér gipsz-ér hólyag-giliszta merengés-csövén.
Az árvaszúnyog bodros tollas csápja homlokorrtövéből előre kiáll a két kristálymálna
összetett szem között, mint megfagyott füstből óriás rombusz-alakú falevél, mintha
egy pihetoll-halcsontváz lenne farkával vízszintesen a homlokára nőve, mint kétfele bordás
hatalmas páfránypajzs, mint kétszárnyú sűrű tetvészkedő-fésű, mint lehajtott-fejű,
páncélgázálarc-fejsisakú, páncél-nyaklemez bordacsévés nyak-köpenyű harci ló
bozontos, bojtos, tollsöprű-toll-legyező sisakhomlokcsótárja, mint egy homlokból
kifüggő hatalmas zuzmara-zászló, mint a megadás fehér zászlója az ablakon kitűzve,
mint körbefutó fehér cirkuszi ló homlokán a piros homlokpánt rézkürt-foglalatából
előre kiálló lobogó fehér tollcsokor, amikor barnapettyes fejét szügye felé fehéren lehajtja,
az apám-Segal-szobor fénygipsz kézfején, a gipsz-ér kidülledő vastagláng ércsövén egy
árvaszúnyog ül, egy árvaszúnyog áll, mint egy arany-unikornis, aranypárából szőtt egyszarvú,
csápja merőlegesen előre döf kettős-emlőjű kitining-homlokából, mint az unikornis
szarva, mint egy hatalmas, pajzsos tollas mellvértszög, szikrázó cirmos aranytoll-homlokfallosz,
mint katona vállán bőr-nyéltartótokban a hímzett aranypáfrány-Szűzmária harci zászló,
mint táncosnő-huszárok fekete csákóján a hatalmas zöld pávatollak, zöld szőrpihe pálmalevelek, mint
Toulouse de Lautrec meztelen lokáltáncosnő kurva-segglikából kiálló fehér strucctollkoronák,
mint egy széles, lapos, bordás füstbárd, mint egy homlokból előre kiálló hatalmas
bolyhos füstcsipkelevél, mint egy homlokból kinőtt nagy tengeri korall-legyező-állat, mint
keményített cérnából horgolt lapos karácsonyfa, mint homlokból-előrelövellő széles rombusz-alakú
cérnacsipkelevél-varánusztaréj. És izzik az árvaszúnyog bodros tollas széles homlokcsápja,
mintha cigarettaparázs hullt volna rostos bodros tollas sercegéssel halott apám árnyéktalan
gipsz-kézfejére, izzása kihamvad s fölizzik újra, mint szentjánosbogár a fűbe
bújva éjszaka, a zöldparázs biológiai-vegyi szívlobogás, csápizzás fénygömbkoszorúja
elfújva, golyósan kigyúlva, lobog a csápfény, mint hóesésben viharlámpa lángja,
lobog, mint az örökmécses a templomban, mint halottak fejénél a ravatalgyertya, mint papi
ezüst füstölőkosárból fölgomolygó fehér tömjénfüst, mint kos-alakú ősi arany füstölő szent
állatedények ferde kos-orrlikaiból a bodros tollas fehér füst. S elszállva elparázslik,
fehéren feketébe olvad, pirosan diófaárnyékba alvad az árvaszúnyog bodros, tollas csápfeje.
Apám a ház előtt ült halottan a barna konyhaszéken. Ül a halott és árnyéktalan! Ül
az árnyéktalan halál a ház előtt a barna konyhaszéken és szólok hozzá és nem válaszol.
Nézem, ahogy görnyedten, fehéren ül a barna széken a ház előtt, mint egy sugárzó gipsz-Segal-szobor.
Árnyéka nincs és válasza sincs. Mert a halottak árnyéktalanok. Mert a halottak nem szülik
az árnyat. Mert a halottak szava: némaság. Mert a halottak szava: fehér derengés. A holtak
szava, mint zuzmara a fákon, mint fehér virágzás hódarából, dérből, mint ködben
elfoszló madárrepülés-csönd, mint kőben a kő és fehér a fehérben, mint az ősfekete az
ősfeketében, mint a sárga csontok két méterre mélyen tenyészve a földben, krétalomb-
iszonyok, krétalomb-uszonyok, a földbe ragadva, földdel beragadva: a holtak beszéde.
Halott apám ül a csillagfényben, ül a hosszú karcsú vékony, gipszrügyrudak jelképösszege
Giacometti-szobor. És a ház is itt van, az utca is itt van, és a kert is itt van, és a tó is
itt van, itt a kerekeskút, a pince, disznóól, itt van a veranda, itt van a szemétdomb, itt van a klozet,
a szederfa, itt van a gömbvillám, itt a nyárikonyha, itt a kutya láncon, itt a harmonika,
a kamilla-udvar, itt a kőfal, s abból tömzsi ólompikkelypálcák lőnek ki sziszegve:
viperák a falrés mohos odúiból, itt van a kútvödör, meg a konyhaszekrény,
meg a nagy koporsó a szobaasztalon, a fekete koporsófödő is itt van a falhoz
támasztva és a koporsóban a porcelánember, a sárga mosolygás, félig nyitott-szemű
kékviasz-szorongás, a fehérharisnyás összetett-láb szolga, a porcelánkesztyű-
kezek összehajtva sárgán, mintha két nagy vörös kékpettyes, lilafoltos, tűzszeplős
languszta döglötten egymásba kapaszkodna, a csupa rügy, bimbó, szelvény, karéj, donga,
lemez, címer, bütyök, csáp, bajusz, ág, ing, héjazat és kampó, horog, fűrész, olló,
csipesz, dudor, rücsök, rece, daganat-rákok egymásba-omolva páncéllal ragyognának,
a szőke-szempillás félig-nyitott szemhéjak árulása itt van, itt van, ami voltam,
ami nem is lettem, itt van a szivemben. Mint a csillagok a kozmikus magányban:
itt dereng szivemben lombhullató árnyam, kabócabőr-ingként levedlett ifjúságom,
valamennyi elhullt régi tollam, szárnyam valamennyi űrbeli csapása, meg vad
szárnyverésem világsuhintása, szárnyam lombverése, fehér levegőlapozása, itt
van, mint a szuperhalmaz-ősagy az űrfeketében: szivemben a kis ház, téli
állomásra-gyaloglásom, fagyhajnal-klozetben piros-seggű deres majomkuporgásom,
a röfögő disznó, a mekegő kecske, tyúkkal-ágyékrúdviaskodásom, mikor
tyúkpinába akartam fúródni, itt van az a sárga bőrrózsacsók-rángás, öcsém
születése, öcsém temetése, minden állat-párzás, minden madár-párzás, minden bogár-párzás, minden
rovar-párzás, minden koszorú és minden rezesbanda, minden, ami ott volt,
itt dereng szivemben, minden földarabolt vágyam, ahogy a levágott állatot darabolják,
s a véres disznófej a rénfa vaskampó-szögén lóg, mint a sárga hold sárga szempillákkal,
sárga fogsorral sárgán vigyorogva sötét űrragyogás-szögön, itt van minden fölboncolt reményem, ahogy
a levágott állatot fölboncolják, beleit kitépik, veséit kitépik, szívét is kivágják
minden belső részét kihúzzák, kirántják, szemeit kivájják a véres kés hegyével, s azok az asztalon, mint
ruganyos kék kocsonya-csigaházak, itt van a lombját kitollazó tegnap,
ahogy a csillagok az űrben ragyognak, a kozmosz-sötétben, a kozmosz-magányban,
itt emberszívemben, a szív űrterében, itt a napszámosság, itt van a szegénység, itt a történelem,
az emberjaj csöndje. Halott apám itt ül fehéren szivemben, itt ül barna széken sugárzás-
szoborként. Ő a Történelem. Futkosok, csúszkálok émelyeiden emberi múltidő, történelem,
mint a molnárka, a hatlábú kicsiny szemesholyva-Jézus, a drótcsillag-állatkorcsolya,
akinek hosszú vékony lábai alatt rugalmasan behajlik a víz felületi hártyája, s vízre-támasztott
lábai alatt óriás redős vízhártyatollak horpadnak a vízből, mint
fésű-bordás vízhártya-hársfalevelek, csuklós kitinlőcs lába,
kinyitott borotvakés-lába óriás vízhártya-eperlevelet süppeszt a víz felületén, s a vízfenéken árnyéka
hat tengelyen hat fekete óriás-tányérpapucs. Hat árny-száras fekete
napraforgó, küllős fekete száron hat teljes napfogyatkozás,
hat égitest-koromkorong, hat fekete égitest-ostya a hit fekete ujjai között! Nem sűllyedek vizedbe hullavizenyő-
múltidő! Lejtős peremű vízfalad nem zabál meg, nekiszaladok a vízperemnek, lábam víz-vonzó anyagot
termel, s átnedvesedett lábammal a vízlejtőbe kapaszkodva ugrok a partra, vagy lábam
erős ütésével átszakítom a felületi vízhártyát, s a lábamhoz tapadó víz, mint antimágnes-cipő,
mint vegyi-elektromos taszító-csizma, ellen-mágnes vízcsizmácska, antigravitáció-vízcipő
már partra lök engem. Minden múlt itt csillagvirágzik szívemben, minden halál, amin taposva jártam,
minden, ami volt, és úgy, ahogy volt, mert szeretek minden időt és teret, ami hitemnek jövőt adott.
S a halált is szeretem, a halált, az élet-adót. A megismert életben hiszek, nem a megismert halálban!
Mert csak az életet-adó halált! Nem a halált-adó halált! Nem a halál-halált! Nem! Nem!
Nem a halált-hozó halált! Az élet-hozót hittem, viseltem és szerettem. Az élet-hozót!
Halál-halottaimat szépen eltemettem. A halál világító árny-kelyhét szívemből kivettem.
A halál sötét árnyszikra-arcvasát szívemről levettem. A halál fényes diadal-sikolyát
szívemből kitemettem, mint földmélyből, ős-üledékből gyémánt-gyökeret. A halál méreg-lángú
gombostűit élet-konok szívemből kiszedtem, mint fényes gombostűket piros ruhából,
mint elmúlás-szálkákat a halandóság megzúzott, foggal és nyelvvel szétpréselt halhúsából.
A halál szívembe tört csörgőkígyó-fogait, viperafogait szívem megharapott húsából,
szívem megmart himnuszából kihúztam, s késemmel sárga hasuknál, fehér ivarszervüknél
meglékelt csillagokból facsartam halált-gyógyító, mérgezést-szárító, harapás-mérget
oldozó, gyűlöletlángot tisztító mirigynedveket, mirigyváladék-kocsonyavizet,
tündérkönnyeket maráscsók-sebeimre, harapás-sebeimre, mint meglékelt halból szájába
a kiszáradt haldokló szomjúhozó. A halál fehér liliomfürt szárnyait kitéptem szívemből,
mert szívemben tenyészve illatoztak a liliomszárnyak, a röpülni-nem-tudó fehér szerelmes
illatfürthattyúk és röpülésük, mint a csontváz fehér röpülése a földben, röpülésük,
mint csontváz a fekete földben: mozdulatlan fehér virágzás. A liliomszárnyaknak
nincsen csattogása, csontváz-burjánzás a liliomszárnyak. A halál derengő árny-horgait
kitéptem szívemből, s a görbe, szigonyos horogtollakon egyszerű véres szívcafatok,
mint halhúsrögök véres csomói a hegyes horogkampók véres hónaljaiban. A halál
tekercses, kürtös csigaház árnyszégyenét szívemből kitörtem s mészhéj-barlangtekercséből
a hermafrodita elmúlásvágyat, a hímnős állatmagányhab rothadás-szerelmet
kihúzva kitéptem, mint csigahéjból a csigát, s a csigaház vastagból egyre vékonyodó
tekervény-üregeiben, a spirálisan fölfelé csavarodó mészhéj-tekervénykonty szélesből
egyre keskenyedő, a csúcshegy felé csavarodó csöveiben szakadt izomrostcérnák,
infoszlányok, idegcsillók, érpázsit-pókhálószakadások kürtösen körben vibráló
ragacsbélése. Kivettem az árnyék-nemzőszervű koporsókat szívemből, mint öreg
halottakkal belakott koporsókat a földből, s fölbontva a fugáknál körűl sárgazöld
tajtéktaréjos koporsót: halottait a tiszta nyári szélbe virágzó irgalom-máglyára kiszórtam,
s a koporsó, mint sárga penészhab-mosóteknő és sárga habpenész-placenta
és mint virágzó asszonyi méhmirigyfelhő a piros halálhab a koporsófödőben. A halál
sugárzó árnycsillagait kiökrendeztem szívemből, ahogy a mélyvizi hal önmagát a
levegőn kifordítja, gyomra száján tátottan és zsírosan kifordúl, s apró rákollók,
gyomorsavtól félig-szétmart csigaházak, mint szitamészkürtök, törmelék gyöngyház-legyezők,
uszonyhártya-bimbótörések, apróbb állati vázfoszlányok, különös, pettyes szilárd
lángszilánkok, csillogó pikkely-csomócskák omlanak a fölszini fényre s az
izzó óriás porcgyűrű-korongszáj, a tűkristály-körfogsoros nyaktövig tátott száj
tátogás-üregéből hatalmas piros eres hólyag nő ki, mint egy uszonyos kőtüskedoboz
belsejéből fújt szappanbuborék, a hosszú hajlott csápnyél szembimbóját
súrolva eres ragacsos belső-felületével, a kétméteres homlokpálca kék csúcsán
bimbózó villanyos pávatollat, a füstágként hajladozó hosszú homlokcsőtoll villanykörtéjét,
bimbó-alakú biológiai-vegyi lámpáját. A halál fényrozsdás árnykéseit kihúztam
szívemből! A halál árny-dögmadarait, dög-árnykeselyűit boldog tűzzel kiűztem
szívemből. A halál árny-denevér foszforláng törpe emberpofa esernyőkutyáit
szívemből kifújtam boldog emberfénnyel, mint vastag fekete pernye-oszlop
tódult ki szívemből cincogva, vinnyogva, vaksi vakogással, cintányér-cinegéssel,
csipás ugatással, fekete bőrhattyú-makogással a denevérnyúlfülű, szárnykarmos
fekete örvény. A halál árnyezüst derengéskutyáit szívemből kiűztem! A
halál rothadás árnycsókjait kikapartam szívemből, ahogy az anyatestben meghalt
embriót kikaparják, a szikével megnyitott méhburokban darabokra fölvagdossák,
az embrió-törmeléket kikanalazzák, hosszú tágító fémcsövek alagútjában dugva a
hosszú kést, hosszú kanalat az anyatestbe, s ömlik a magzatvíz, vizelet, vér, méh-ürülék
az orvos arcára, kezére, s lábcsírák, szemcsírák, kézbimbók, szívcsíra-vagdalékok, pénisz-csíra,
levágott orrlikak viasz-nyolcasa, mirigysár a nikkel-tálon, a műanyagtálcában
a két vasmankóra támasztott, szétfeszített asszonylábak alatt, a vonagló, vascsövekkel
kibélelt hüvely alatt, a bíborcsiga, skarlátrózsa vagina-tátogás alatt, amelynek sűrű
szőre, mint százezer füstlobonc-köpenyű pók tapad körben a nikkelcsőre, s szárazon
szikrázik és csillog nedvesen a pók-koszorú többszázezer vérkristályszeme. Kikapartam
az élet halálcsókját szívemből, ahogy a méhfal nyálkahártyájába fúródott óriás sült-tojás
alakú petesejtet, a milliárd csillószőrös petesejt-őscsillagot, a gyönyörű csírahólyagot, az
őslét-tenger amnionzsákot kikaparják, mert halált szülne csak az élő, ha az élőt
testében benne-hagyják, halált, vagy hülyét, kétfejű emberszúnyogot, vízfejű idióta-
szalamandrát, lukas-szívű tetszhalott-hatalmat! Mert csak az életadó halált!
A halálnak nem adtam hatalmat! A halálnak nem adok hatalmat! Kikapartam küretben
a halál-őspetesejtet szívemből, ahogy a terhes lányt kikaparják, a méhfalat buborék-körben
belül lekaparva, a méhfalról a megtermékenyülést, mint a kaptár belső faláról a
propoliszt, a méhek garatmirigy-váladékát, a halál-megtermékenyülést kikapartam
szívemből, a halálcsók-őspetesejtet, a halál-csírahólyagot! Boldog fölszabadító küretben
öltem meg a halált szívemben! Pedig micsoda spermium-dübörgés, pedig micsoda
száz és százmillió spermium mennydörgése csókra-nyitott szívkürtjeimben!
Lepke-arcú spermafej, cukorszálcsövek, cukorszálrobbanómotor-csőkötegek, ondószál
hullámhurok-farok százmilliója és százmilliója dörgött, dübörgött, mennydörgött
szívem forró piros csöveiben az őspetesejt-halál felé, amit a Lét csókolt ki szívemből
s a szívembe furódott hímvessző is a Lét volt. Mert a halált nem hagyom megtörténni
szívemben! Mert a halált nem hagyom megszületni szivemből! Nem lesz a halál
megszülője szivem! Mert a halál nem lehet ébrénye, embriója, magzata szivemnek!
Mert nem lehet a halál magzatburka szivem. Magzatburka és méhlepénye, magzatvize,
köldökzsinórja, véredénye! Mert nem lehet, hogy szivemben ott kuporogjon a halál,
mint méhmagzat az anyaméh foszlányos, csillámos, szőrpihe-bálványos, hámsejt-
salakpikkelyes sárga meleg vizében, a magzatmézes, magzathúgyos vízben, s nyitott
szájjal a vízben lélegezzen, a magzatvizet igya lélegezve, a magzatvizet fütyülőjén,
vagy kettős sziromhasitékán kivizelve, zöld magzatszurokdugóval bedugott
orrlikakkal és magzatszurokkal bedugott ánuszpontlukakkal, leragadt óriás földköpeny-szemhéjakkal,
s vékony sárga bőrén piros érhálózata átlátszik, mint a selyemüveg alatt piros csipkeháló-
függöny-horgolásemberke, s viasz-szája, a kékeres viasz-kancsókavirág tátog,
mint cápaújszülött, mint pogácsa-szájú hal fehér viaszmedúza-sebnyílással,
s kis kezei, kis lábai, mint érharisnyás, érkesztyűs tompa rügykötegek, tömpe
lassú kékeres uszonycsomók! Én nem leszek a halál férfi-anyja! Én nem
leszek a halál kihordója! Én nem leszek a halál megszülője. Újszülöttem nem
lesz a halál! Megszül a halál engemet is egyszer! A halál majd megszül úgyis
engemet. Az Idő magzatburkában úgy növekszem, hogy megszüli majd a Halál
halottnak a testem. Megszületek halottnak, mert élek. Megszületek halottnak
mert éltem. Az Idő az anyám, s anyám a Halál, s apám oltotta halálom
anyámba. Apám nemzése a Halál nemzése, apám nemzőszerve a Halál
hímvesszője. A halál ovulált anyám petefészkében akkor, amikor a szétrepedt
tüszőből végzetemmé indúlt boldog petesejtje. A halál termése volt apám
heresapkáiban a spermium-milliók boldog embervágya. A halál lövellte
spermium-millióit apám húgycsövéből anyám savas hüvelyébe, mikor egymást
szeretve létemet akarták. A két halálból így lett egy halál, s az egy halál
magát szerelemben fölosztva új halálokat nemzett. Mikor az asszony megfogant.
Ez a halál-láncolat. Génszálak, génrácsozat, DNS-kettős spirál, kromoszóma-
léttudat, receptorok, molekuláris csíkok, csillószálak, buggyanások, ostorok,
türemkedések, begyűrődések, befúródás, bezárulás, befűződés, sejtosztódás,
barázdált csíragolyó, kettős istenküldetés spirálrugó, egymásra-tekeredő végzet-örvény,
sejtbarázdálódás, szelvénycsíragömb, sejtbarázdagolyó, pont-szervpillanat, pontszervakarat:
így lettem két halál nemzéscsókjából egy halál-virradat, 600 billió sejtből épűlt megszülető
ember 9 hónap alatt! Engem a halál szült, engem a halál nemzett, s halállal nemzettem
én halált emberré. És mégsem a halál és mégis az élet! Megszületek majd úgyis
halottnak! És mégis az élet és mégsem a halál! És ne csak addig hidd, amíg föl
nem ravataloznak, amíg fagyott arcomról a halotti párát le nem törlöd, s a proszekturán
fekszem fölbontva, mint egy halál-jelentés, vagy fölbontatlanúl piros márványasztalon,
mint örökre-eldobott, takonnyá, porrá bomló, sorsában-elrekedt biológiai-vegyi csomagszerkezet,
büdös bádogtálon, spárgával, vagy vékony drótszállal odakötözött dögcédulával
a bokámon, vagy itthon, a halotti ágyon, s gyűrt sárga márványfejemnél fehér gyertya
ég, piros márványliliom szivem fölött fehér virág a meztelen mellkasbőrön,
vagy a fehér halotti ingen. Ha úgy halok meg, hogy majd meghalok, egyszerűen, gyorsan,
gyötrelmesen, szépen, ahogy az igazság győz a mesében. Hiszen úgy lenne a jó,
hiszen így lenne a szép! Ha el nem párolgunk egy pillanat alatt, mi Európa,
vagy az egész fájdalmas, bolondszép, gőgös és okos, förtelemvég Emberiség, ha el nem
párolgunk egy pillanat alatt. S emberiség helyett csak sűrű fertőzött fekete,
piros, kék páragőz bolyong örvényesen és hullámosan a Földgolyó körűl, mintha
szines, fehér, vagy ősz parókája lenne az égitestnek, sűrű gömbparókája a Földgolyó-
koponyának, és csigája, örvénye, szirma, fürtje, hengere, tekercse, forgácsa, lombja
a sűrű gőzparókának, amit a távolodó csillag-egyenletek, halmazszivacs-képletek
talán meg sose látnak, mert elpárolgott a növény is meg a fény is, s a
fölforrt vizekben, égő tengerekben és óceán-tüzekben a megfőtt, megsült, égő
szörnyek, ősállatok, óriáslények, elektromos-szárnyúak és lassú
uszonyosok billegve, bukdácsolva forognak, vagy csontvázig-lefőve fehéren támolyognak,
mint hatalmas szarufésűk, fogsoros kőgerenda-koporsók, mint szappanfőzéskor a
sűrű, bugyborékzó, pöfögő, buborékot-köpő, hólyagot-szülő nyúlós rézsárga enyvben
a csirkekoponyák, marhacsigolyák, tehénlábszárcsontok, disznó-állkapcsok, sárga
hegyes-patkó disznófogsorok, s a Földgolyó emberiség-elpárolgás-gőzben,
növény-elpárolgás-gőzben, állatelpárolgás-gőzben, az elpárolgott biológiai
teremtés gomolygó gőz-buborékjában forog, mint vastag pamuthólyagban izzó kőgolyó.
S megsül a gőz is, mint a hó, a jéghegy, a jégcsúcs, mint a ki-nem-mondott
emberi szó, állatüvöltés, madárének, kétéltű hús-citera, hüllő-jajongás, zengő kocsonyakürt!
Vagy kőbe-sülve, betonba árnyszigorként zárva ítéltetünk örök emberiség-magányra,
mintha önmagunk fekete árnya sült volna a kőbe jajtalan önmagunkkal,
vagy égve ég, ég, ég, elég a teljes kifosztott bűnbánat-nélküli, bűntudatlan
balga emberiség, ég, mint benzinnel leöntött szalmakazal a háborúban, nagy
hólyagbuborék-lángpárapúpok nőnek ki az emberhátakból, emberfejekből,
s kezük csontvázáról fölfújt-hólyagosan lecsúszik a hús, mint egy rothadt forró
piros pamutkesztyű, amit csontváz kezére húztak, s megsült hátunkról úgy
válik le a bőr, ahogy a szilva lila héját lehúzzák, a banán sárga bőrét lehúzzák,
s hátunk nyers húsa forr, fortyog, bugyborog, bugyborékol, bugyborékzik, mint
paradicsomfőzéskor a rézüstben a pöfékelő, pöfögő, hólyagzó, örvénycsigaházakat
begyűrűző paradicsomlé, s ha élve maradunk, hát testünk, mint a cigarettaparázzsal
átlukgatott piros, vagy fehér, vagy kék, vagy lila papíros, rücskös, savós vizenyő-pórusos
bőrvastagodások szövik be arcunkat, mint a szitakötők összetett szeme a szitakötők
fejét, mint darázsszem, bögölyszem, légyszem a darázskoponyát, bögölykoponyát, légykoponyát,
mintha rücskös vastag narancshéjak nőttek volna a homloktól az állig, mint allergia-vizenyő-
héj narancshéjai az arcon, vagy támolygunk vakon, mi Emberiség, minket az Isten se lát,
s mi se látjuk az Istent, két és fél milliárd halottra vakon mászik kétmilliárd
vak, kétmilliárd nyálas csigabiga mászik egymáson szerteszét, vak kezeivel tapogat, mint
csigaszarv-csáppal. Az emberkezdet óta 200 milliárd ember élt a Földön. 200 milliárd csontváz fölött kérdi: ő mért ne öljön?
Ha őt ölték, ő hát mért ne öljön? Őt ha ölték, ő miért ne öljön? Ha őt ölik: ő miért
ne öljön? 200 milliárd ember élt eddig a Földön. Nagyjából kétszáz milliárd. Az ember őskezdet
óta! Kétszázmilliárd embercsontváz fekszik hát a földben, a Földgolyó föld-szigetein,
200 milliárd embercsontváz, vagy 196 milliárd, vagy 195,5 milliárd embercsontváz és
200 milliárd embercsontváz fölött 2 milliárd, vagy 2,5 milliárd vak, süket, hülye, megőrűlt,
fél piros bőrredő-bőrvizenyővattaszitakötőszem krokodílussá elégett, ráncos takonycsimbók-
csokorrá aszalódott, hólyagos törpe varanggyá sűlt, meztelen sárgarépacsutakká lehámozott,
izzó wolframszálas segg-villanykörtévé átlényegűlt, a hőtől piros mirigycafat-esernyővé
széthúzódott, forró hólyag-vörösdinnyévé dagadt tökcsöngős ember mászkál, csúszkál,
lebeg, lobog, bukdácsol, ugrál, vartyog, ugat, vakog, makog, sír, taknyolódik, tántorog,
bíbor-polipként gomolyog, mászik kőigazság-halálszabadság pókként, csúszik
hason a halál-hódolaton szelíd siklóként, tarkóig hanyatt-hajlott lábakkal
futva kézen-jár, mint a skorpiók, akik mohás-tarkólemez-csontjukig görbén,
ívesen, hurkosan visszahajtják szelvényes, csévés, haláltüskés lemezgyűrűcső-potrohukat,
a hőtől lapossá préselve lassú lobogó ovális fodorlebegéssel úszik a lilazöld
vastag léthamuban, mint tengerfenék homokiszapjában az egyoldalra dülledt
szemű fodros lapos lepényhalak, 2 milliárd halottan 2,5 milliárd nyálas, habos,
önmagából bimbós, redős szarvcsöcsökkel kidagadt embercsigabiga mászik lassan
fodrosan, lepényesen, csillogó rózsabimbócsokor-fejű habos fodros redőlángosok
csúszkálnak, mászkálnak, ezüst hártyalemez-csíkot húzva testtalpukkal a
lila hamúmoha talajon, a halottakon, fölfújt páraharisnyává szétritkúlt asszonyok,
mint széltől-fölfújt aranyszínű selyem-harisnyanadrágok, mint spárgára-csipeszelt
fölfújt selyemharisnyák lobognak az alkonyi bíborátok szélben, lobognak a
világrothadás-világvége-véralvadék lemezcsótáros világalkony-szélben a pára-ritka
fehér asszonyok, mint hólyagzó fehér gézbábúk, amiknek cérnasejtjein, cérnarostjain,
cérnaszitáin, cérnarostáin átfúj a halálvörös világalkonyat-szél, s az asszonyok
emlője lemállik, ahogy szétmállik salátásan a fagyott, rothadt rózsafej, s szirmai
deres csomókban, fodros könnyű kötegekben hullanak a földre, mint kézből kiejtett
fölbontott csomag cigarettapapír, a halál-vízjeles hártyalapok fehérlazulás-lombja,
s a fogatlan emberszájak, mint eleven lila szájharmonikák, két fogfészek-
cellasoros lila ínypatkó-karéj, mint lemorzsolt kukoricacső lila csutkája, az
ínyek, lila hártyacellák, lila hártyacsillék vonalai, gyűrűi, láncai a csutkatestben,
a kitört kukoricaszemek cellulózehártya-üstjei egymás mellett hosszan és körben szorosan
és százszorosan, mint a szájharmonika kockás lila facellafülkéi egymás mellett
és egymás fölött, mint a szájharmonika kockás fadobozocska hang-üregtorkai,
s a fa-torkok gége-kezdetén vékony finom fémlemezkék, fémlapocska-hangszálak
a belső fa-sírgödröcskék ürege fölé szögezve, mint celulóze-celás, lila celulóze-sejtes
kukoricacsutkák a halálalkonyra nyitott szájak, mint lila szájharmonikák a
világalkony-szájharmonikák, mint az én szájharmonikám, amivel gyerekkoromban
a fehér szederfa alatt ülve harmonikáztam és nagy kövér fehér ikrafürt eprek,
fehér ikrahernyó szedrek hulltak fejemre, potyogtak szivemre, mint kövér fehér
hernyók, kétmilliárd vak ember mászik, csúszik két és fél milliárd halotton a Földgolyón,
a Földgolyó földszigetein, mint egyetlen bolygónagy, rothadó, perzselt, bőrrongyos
és hajcafatos, folyékony szemöldök-sündisznós, fölpördűlt forgácsrózsaszempillás
büdös koponyán, mintha nyúlós takonytoll-csigák, takonypávatoll-korona fejű
csigák másznának rothadó levágott lila emberfejen, a levágott rothadó lila
emberiségfejen: a Földgolyón 2,5 milliárd puffadt takonyhabkürtöt fújó
csiga mászik, 2,5 milliárd ember 2 milliárd halotton, mint mohás, penészes
öreg sírkövön eső után százával a csigabigák, és az Emberiség-fejen másznak és
egymásra másznak nagy hullámtaréjos habos fodros talpcsúszással, hosszú redős
tehéncsöcsökként fölmeredő szembimbóik egymásba-tekerednek és egymásba-fonódnak,
egymáson egymással egymásba-hajlanak, mint szélben a fűszálak, faágak, kalászok,
egymáson csúszva járnak habos hullámlepényívekkel és fodros takonylángcsókokkal,
szarv-szemeik, mint fehér húshagyma köldökébe ágyazott higanygolyószemű takonycsillók, kék
higanyszáron kék higanygolyók, a húscsőben, a fehérben, a fehér húsrózsában, mint téli
ködvatta toronyzsákban a szocializmus csigaszemei, a hidroglóbuszok, fényszárú
harmatköldökű takonycsillagok, és ezüst csúszáshártyájukkal szalagosan, pántosan, rácsosan,
szitásan, fénylemezesen, keresztívesen, gömblegyezőborulatosan, körben beszövik a levágott
világemberiségfej-Földgolyót, mint a pókok a hasuk szövő-szemölcsrózsapontjából kifolyó
selyemragacs-gyopárenyvspárgával a pókháló rabja darazsat, legyet, a páros
összetett ikragolyóhalmazgomba darázs-szemet, a dülledt óriás arany, vagy barna, vagy
kék vagy piros aranyparázs-szivacstojás légyszemet, s a fehér selyemragacshálóban,
a sárga hálóragacs-selyemiszonyban a térgörbe napraforgófej-légyszemek, a
domború templomkőrózsa-mozaikablak rozetta-darázs-szemek, mint fehér spárgahálóban
fehér erezethinárgömb cukordinnyék, mint sárga cérnahálószatyorban, puttonyos
sárga kiemelő-spárgahálóban fölfújódott tüskés kőgesztenye-kősündisznó mélytengeri
halak, bizsergő, tüskéikkel bizseregve összevissza mocorgó lila tengeri sünök,
fölfúvódott aranypikkely-gömbhagymahalak, halott merev aranypikkelyszitarács-aranyhalak!
2 milliárd ember mászik és csúszik 2,5 milliárd fölforrt, megsült, elszenesedett,
fényben-megfőtt, lángban-félig-elpárolgott, sugárzás-szívinfarktus,
hőszívbénulás halotton és a halottak szeme sült takonypecsét és a halottak
szeme szétdurrant mélytengeri gömbtakonyhal és a halottak kezei lila madárkarmok.
S a halottak lábai piros pamutharisnyák, lila parázscsizmák, ezüstdrótsodronyszövet
harisnyacsizmák, feszes rézdróthorgolás-csizmaharisnyák. És a fölforrt óceán
űrbe-ágaskodó millió tajtéktűzkaréjjal hallgatag ősi szuperhalmaz-habot nyal,
mint fagytól-megőrűlt fehér puli nyárfa-ágról lelógó galaxishalmazhab
havat, mert őrületétől szomjas nagyon és hóval oltja izzó őrülete szomját,
mert tálvize talpig befagyott. Az őrűlt ősz tenger szomjában szuperhalmazt
nyal, mint kutya a havat. Mint égő parázzsal leöntött égő kutya a havat,
mint veszett kutya, akinek föltépett tajtékos szájába égő parazsat öntött gonosz gazdája
kis hamu-lapáttal, s vonít és hörög, a lángoló parazsat kiokádja és havat harap
megégett sebhólyagos szájjal, hóba fúrja vinnyogó veszett fejét, a havat úgy zabálja,
mint a beteg fekete puli, akinek duzzadt feszes paradicsomként gennyes fekete
farszőrére kibuggyant, kiburjánzott végbele virít, lüktet, mint őrűlt parázs-rózsa,
dülled, mint angóranyúl piros szeme, mint egy félszemű albinó ember piros szemgolyója,
fekete rojtrózsa-gyászlobonc halotti zászló farka alatt piros rákdülledése, mint
a páviánkutyahím mirigyfürtparadicsom seggrózsája, kitüremkedett bíbor végbele,
s ebben a fürtös, piros, golyós paradicsomban, a duzzadt, feszes égő segg-lombban
ezer és ezer élő puha fehér cérnaszál pezseg, ráng, ficánkol, nyüzsög, vonaglik, rezeg
és remeg, ezer és ezer légylárva, puha fehér apró hengerdárda hajlik, lubickol, tekereg,
mint vörös tenger homokredőszéli, partszéli bőrredő vizében lubickol, ugrál ezer gyerek,
s mint hajlékony puha fehér tűk kifúrva a végbélduzzanat bíborarany feszes,
fodros, hernyós bőrét, félig kiállva a csillogó vörös bőrtalajból, mint világföltámadáskor
a földből a halottak, ráng, hajlik, lobog, ficánkol, lüktet, verdes, bizsereg
az ezer és ezer feszes, pattogó, fényes fehér cérnaszál, fehér gyűrűben, fehér körben,
fehér koszorúban, mint egysejtűek fehér csillószőrei, papucsállatkák fehér csillámüszökszárnyai,
mint tengeri viaszrózsa bizsergő tapogatószál-csáptakony-csillámnyál mézharmat-
körfürtbokrai, mint a hajcsillag tengeri csövesállatka, a bolyhos-szárnyú apró
füstpihetoll-pálmafa ahogy ráng, lüktet és mocorog a vízben, mint az egysejtűek
teste körperemének örvényesen gyorsan mozgó csillószálkoszorúja, mint az asszonyi
petesejt, az asszonytest-termékenység-napcsillag csillószőr-örvénylángkoszorúja.
S a kövér, redős, hólyagos végbélparadicsom, mint fekete puli-ánuszra varrt piros gombostűpárna,
mint eleven boldog tollpihékkel megtömött piros párnaciha, hajlongó, ringó, függőlegesen
hullám-mozgó fehér cérnaszál-koszorú nőtt ki a piros tojásfürt végbélrózsa húsából!
A kitüremkedett végbélparadicsomból kinyüzsögtek az élők, mint a Földgolyóból
a fehér élők, mint a Földgolyóból föltámadáskor a fehér halottak. Ó, micsoda
nyüzsgés volt az, micsoda boldog élet-koszorú a halotton! Micsoda fehér
rángó, evickélő életkoszorú-zsibongás a halálbeteg puli, a halálhű fekete puli
végbélrózsája kitüremkedett fürtös piros paradicsombogyó-koszorújában! Ó,
micsoda nyüzsgő, bozsgó, most-vagy-soha fehér cérnacsipke-hemzsegéskorona,
micsoda cérnaágcsipkéivel hullámosan boldogan ágaskodó evő-koszorú a duzzanatban, a
duzzanat bőréből félig kiállva, mint föltámadáskor halottak a földből, fehér ujjongás-gyűrű
a piros, parázsos daganaton, fehér szőrállat-boldogságkörtánc, hullámvonaglás-körének!
Mintha fehér cérnából horgolt ágaskodó cérnakoszorút tett volna az Isten a Halál Szívére!
Ó, micsoda akarat öntudatlan, zabálás-vad és terjedés-vad lárvakorona-füstkoszorúja
a paradicsomként kilógó mirigyen, a mirigyhúsban és a mirigybőrből félig kiállva, mint világ-
föltámadáskor a Földgolyó húsából és bőréből az emberiség! Mint farkukat a csönd ágára
tekert, a fényrács szálaira csavart kis csikóhalak, mint csigás farkú kaméleonok piros páfrányon.
És meghal a fekete puli, ha hűtlen elhagyod, egy órára, egy napra, meghal a beteg fekete puli, meghal,
mert annyira fáj neki hiányod, mert annyira fáj neki, hogy elhagytad őt, mert nem érti, mért
hagytad őt és nem tudja megérteni és talán nem is akarja, mert a hűtlenséget megérteni
nem lehet és a hűtlenséget megérteni nem szabad, csak azt tudja, hogy hűtlenűl elhagytad
őt, mint az asszony, aki férjét szerette, hozzá hű volt mindig, szült neki öt szegény gyereket
a szegény asszony, s mikor megtudta, hogy férje megcsalja őt, a napszámos szegény egy másik
szegénnyel: csak állt a földkunyhóban, állt, nézett, remegni kezdett, reszketett vacogva
könnytelenűl és nem értette az egészet, aztán elzuhant halottan a földre, szíve
szabályosan megrepedt, mint földrengéskor a föld, eltört szíve, mint porcelánkancsó,
szíve meghasadt szegény asszonynak, hűsége halt meg akkor, ó halál-hűség!, meghal
a fekete puli, hűtlenséged lett a halála, mert az emberhűtlenség szívbénulás-pulihalál, meghal
hirtelen, szívbénulásban, s árva könnyes szeme árva könnyes szomorú szemedbe néz, árva
könnyes szomorú szeme szívedbe néz, amíg élsz, mint éhező néger kisgyerek, mint gettó villanyárammal
halálos szögesdrót-halálkerítése mellett kuporgó kis zsidógyerek, aki úgy ült a villanykerítés
halálrácsa mellett, belűl, mint csöpp fekete légy, dülledt, gombostűkkel teletűzdelt
óriás vadgesztenye Franz Kafka-szemekkel, hűtlen szived emberkozmoszát nézi
könnyes fekete Franz Kafka-szemekkel a halott fekete puli, a hűség hűségesen
hűtlen emberszivedet. És még halott szivedből is kinéz, kinéz a hűség nehéz fekete
ragyogással, halálba hiába érsz, halálba hiába értél, halott szívedből a halhatatlan hűség!
És kinéz mindörökre halott szivedből a szomorú fényes barna puliszem, a könnyes árva
hűség-csillag mindörökre kinéz halálodból, s nézi a hűtlen kozmosz-időt halott emberszivedből!
Ó, Emberiség! Szivemben puli-hűség! Puli-hűség szívemben hozzád Emberiségem.
Hű vagyok hozzád, mert szeretlek! Emberiségem: hűségem ne vesd meg! Ne vedd el
hűségem puli-hitét! Ha nem szerettél, hát most már szeress meg! Félts és szeress,
ha nem féltettél, nem szerettél eddig! Mert látja a halált, s a hűséget szivem, ahogy
a puli a halottakat látja, ahogy a puli a túlvilágot látja, ahogy a puli látja a
vak sorsot, szivem puli-szeme világ-sorsod látja. Az én hűségem: az én beszédem.
Ne adj el engem Emberiség, hűtlenséged ne adja el szivem a halálnak! Hű szivem ne
csapd be közönyöddel és gyűlöleteddel, hisz szükséged van őrző szemeimre, szükséged van
hűség-szigoromra, ne hagyj hű magamra hűtlen Emberiség, ne üss meg, ne rúgj meg, ne
hagyd, hogy hű szivemben csontváz-lárvák nyüzsögjenek, evickélő, ficánkoló fehér légy-lárvái
a halálnak, ne hagyd, hogy a halál-döglégy szivembe tojja milliárd petéjét, gyötrött szivem
sebhúsába döfve petecsövét, s szivembe-szűlje halál-tojásait, míg rángó petezsákja
kiürűl, mintha sírna, s a petefürtök szivemben mint a galaxishalmazok ragyognak!
Ne hagyj el engem Emberiségem, áldott Emberiség engemet ne hagyj el! Vigyázz a
szivemmel, vigyázz a szivemre! Nagy szükséged lesz még az én hűségemre! Nagy
szükséged lesz még az én őrzésemre! Nagy szükséged lesz még az én látásomra!
Szükségünkben egymást ne hagyjuk magunkra! Egymásra van nekünk egymással szükségünk!
Mi haszna, ha végűl egymásban elégünk? Mi haszna, ha végűl egymástól elégünk? Énnekem
te kellesz, teneked én kellek. Tudd: nem lesz halálod, mert megénekellek! S könnyű lesz
halálom, ha hűségedbe csomagolva indulok az útra, a Másik Titokba! Könnyű lesz,
halálom, hisz nem is halálom: hitem ha több milliárd emberszivedbe zárom,
ha a Jövő-Idő Szive lesz koporsóm, Emberiség-Szived Jövője: Koporsóm!
És lesz e a Jövőnek áhítata, akarata, emberiség-kozmoszidő szárnya még: ha elpárologsz,
elégsz gyötrelemvad, bujaszép, őrület-lázálom Jelenkor: mai Emberiség? Lesz-e?
A szuperhalmaznak üzensz-e, amely úgy lóg az űrben, az űrsötét fekete ágain, mint széthúzott
vastag vattacsomó a faágon, szálasan, habosan, szivacsosan, szitásan, sejtlikacsosan, rostosan,
mint faágról lelógó hóhab-rostlikacslomb. A szupergalaxis, a 730 millió fényév
hosszuságú galaktikus láncalakzat, a húsz galaktikus felhőből álló, összefüggő képződmény,
amely mint a fölfűzött gyöngyszemek, az űrbeli fényhalmaz lukas ementáli sajtok,
a térben egyenetlen elosztásúak, azt se tudják, hogy voltál, éltél, s meghaltál nem-is-csillag
Földgolyó, s lebegsz az űrfény-napsütésben, mint anyatestben foszló halott magzat,
ahogy a halott magzat lebeg, s nincs már hűség-szived, hű puliszemed, boldog emberarcod,
csak vad, kegyetlen foszlásdaganat burjánzik cafrangos megsűlt bőrödön, a tűzcsók-végeredmény,
s nem látszol ki vastag, bundás, büdös, rothadás-ősz emberpáraburok-temetődből,
lüktető, fekete, fagyos gőzbuborék-gömbhéjtemetődből, s ha mászik is néhány-milliárd
vak bolond, rühes élő nukleáris lángszóróval leperzselt koponyádon, mint csigás fehér
paróka alatt a tetvek mászkálva sercegve, kaparva piros halálpontszívű üvegtoll-lombjai
nyüzsögnek, a megmaradt emberiség, az emberiség-elpárolgás büdös gőzparókája alatt,
mint csupasz csigák öreg sírkövön, mint kopasz csigák ködben fekvő csontvázon, mint
meztelen csigák a világhónalj-halál nyálkás pusztaságon, mint higany a számléclétra lázon:
szeretni ki fog még és ki akar szeretni? Szeretni ki akar még és ki tud még szeretni?
Mint aki temetőben szeretkezik: ha lesz asszony, s lesz férfi, aki egymás testébe olvadva,
gyökerezve nemzeni tud még és nemzeni akar, s az asszonyi foganni képes és nem lesz
a férfi spermája steril, s ráfekszik az asszonyra a férfi, vagy hátulról hágja meg ráragadva,
mint a hím állatok a nőstényt, mint a hímlégy a nősténylegyet, ha eljutnak a szerelemhez,
és lesz még erejük és hitük a szerelemhez, s ott hemperegnek sikítva, nyögve a világrothadáson,
a temetetlen világ-temetőn, mint aki megnyitott tömegsíron szeretkezik, a mesterséges elmúláson,
s meztelen, lüktető, dugattyuzó széttárt testük alatt 200 milliárd halott, vagy nem ennyi,
a világtömegsír hullái fölött mit nemz a férfi, 200 milliárd halotton ejakulálva, ordítva, röfögve?
És kit szül az asszony? Miféle lény lesz az az újszülött majd? Szűzanya húgyhólyagja? Isten vak kis ökre?
Hogyan szeret, aki temetőben szeretkezik? Temetőben, nem ágyon. Temetőben, a halálon.
Aki sírdombon szeretkezik. Aki sírok közt szeretkezik. Aki csontvázak fölött szeret
és szeretkezik. Aki sírszobrok, fejfák közt szeretkezik a temetői földön. Nagy Hold
alatt a temetőfűben meztelenűl. Aki koporsók fölött szeretkezik. Hempereg a fűnyálas holdhabon,
mint fénylő halottal egy ravatalon. Mint aki halottal szeretkezik. Mint aki halállal
szeretkezik. Hogyan szeret? Ó, mért párzik a meztelen halottal! Mint aki kifestett
fényes viaszbábuval szeretkezik. Szétnyílt viaszrózsába fúrva életgyökerét, sárga viaszrózsa
száját csókolva nyálas dögparázzsal. És boldog lesz a hullacsókolással? Mintha
rózsa csókolódzna viperamarással, tűzliliom zöld kobraharapással. És nem csókol
vissza a halott, csak hagyja, hogy az élő viperacsók-halállal harapja. És mit hisznek odalent
a földben a halottak? A-már-elolvadtak, a félig-elrohadtak, a bomlani-készek,
a még egész-épek? És mit hisznek a csontvázak a földben? A csontvázak, csontok?
Csontok, koponyák? S ha temetőben fogan meg az asszonyi nőstény: méhében mit
teremt a méhszájra mennydörögve zúduló nőstény-antigravitációja ősfény?
És mit mintáz méhében az ős petesejt? Halált épít; vagy halált felejt? Ha lesz még
ember az elrohadt Földgolyón, aki szeretni tud? Ha lesz még asszony, aki szeretni mer és
szeretni akar? Ha lesz még férfi, akinek testéből piros kígyóként erjedve fölmagaslik a
szerelemhit? És csontok, rongyok, szétfolyt város-émelyek, vicsorgó, bamba, elhülyűlt
hullatengerek, gigászi őssárkánygyík-merengésárnyak, apró mesesárkányként dülledten
cikkanó szines hétfejű legyek, egymáson-párzó hétfejű-sárkánylegyek tizennégy
árnyékpont lapos széncsokor-virágzása fölött, mert virágzó légyszemek árnyékdülledés-
csókjától pettyes most a hullakosz-halálkosz-embergyásza kosz vak tehetetlen
föld, ha lesz még férfi, aki az árnyékszeplős földön, amely mint rothadó meztelen
szeplős asszonyi hát, ha lesz még férfi, aki a halálon négykézláb mászó meztelen
asszonyát hátulról szállja meg, s úgy üzekszenek, mint a párzó legyek, a férfihas
az asszony farán, a férfimell az asszony hátán, ahogy a békák összeragadnak, ahogy a varangyok
összeragadnak, ahogy a szitakötők összeragadnak mirigyesen, buborékosan, szétfolyva
lüktetve sárgán, négyszárnyú gyémánt-jogarokként egymással egymáson násszal röpülve,
mint a párzó legyek, két szárnyas, bársonyos zöld penészrügy dülledt higany-sündisznó
szemekkel, mert összetett szemeik, mint higany-sündisznók ülnek a kitinhártyakoponyák zöld
lakkcsésze fészkeiben, két egymásra-folyt moha-harang szenvedés és folyik a gyémántos
vad, boldog, szótlan, gyors üzekedés, így történik a dülledt barna golyócsokor páros
szeretkezés, a hím légy a légynőstény hátára dől zölden, zománcosan, mohásan, mint két
mohás sírkő egymásra dűlve, karcsú drótszerkezet bakra, s átfogja hátúlról a hím
a nőstényt, tapadópárnás lábaival átöleli, két hablencse-talpú lábával a talajra
támaszkodik, akárcsak mi, mikor terhes asszonnyal szeretkezünk, mert a gyerekre nem
merünk már ráfeküdni az asszony hasában, s az asszony nagy melleit fogjuk forró tenyérrel,
másik két lába, az elektromágnes-habszivacs-ideglombszívócsöves talpdunyhájú a
nőstény gömbölyű barna cellás összetett szemein, mint fagyott barna mézzel teletöltött
rézdrótháló-gömbszitákon lila krizantémok, fekete őszirózsák, s befelhőzi a
nőstény légyszemek gömbölyű barázdált látás-magzatcsíráit, a barna szelvénycella-
facettacsíragömb-golyókat a fekete állatszivacs-elektromos-habpárna légytalp, mint
aranyhagyma-templomkupolát, a pikkelyes arany gömbcsodát a fehér hó. És ha így
szerették egymást, férfi és nő, mint hulla vérhálós márvány szemhéján a gyémántosan
párzó zöld legyek, ha így szerették egymást, jajtalanúl némán üzekedve a halálon,
a világhullán egymást hanyatt szeretve, a világpusztulás rühét egy percre feledve,
mint akasztott kanyarosan balra deviáló kilógó lila nyelvén a zöld döglegyek,
a betemetetlen Földgolyó-tömegsíron, 2 milliárd hulla büdös rothadás-csúcsán,
2 milliárd halott kétmilliárd halott szivén, mint proszektura-boncasztalon a halott
embertestből kivett szív lila halálcsomóján a zöld hullalegyek, mert a halott szív
ott fekszik a fölvágott büdös meztelen test mellett véres zománctálban a boncasztalon,
ha így szerették egymást, így nemzett két élő halál egy eleven halált, a világhalálon:
mit szül majd az asszony, kit szül majd az asszony, miféle embert, miféle lényt, milyen szörnyet?
Vak gyermeket? Gyermeket halálig-vak szemgolyóval? Fülnélküli dülledtszemű vakot? Basedow-kóros
vak embervarangyot? Gyermeket, akinek feje, mint egy sima kék zománcfödő, s hosszú
piros márványsírkő-arca sima, mint egy asszonyhát, mert se orra, se szája, se szeme, se
fülnyílása, s szájnyílása hátúl a parókabozontos harangnyelv-tarkón, mint apró
szirmos vagina és megfordítva, tarkó-szájával szopik és ürít és szája néma, mint a sírgödör,
hisz segglikában nőttek hangszálai. Egész testén szemgolyókkal bimbózó hatlábú törpét,
aki mint egy törpe kocsonyagubacsfa, mint hajladozó üvegbimbós bizsergő üvegszálcsokor,
s talpain, tenyerein is kék szemgolyók összetett síkhalmaz facetta-magánya, talpán,
tenyerén egymás mellett sorban a szemek, és egymás alatt és egymás fölött mozaikosan, hogy tenyere
és talpa mint kristálygolyókból összeragasztott mozaik-álarc és segglikában is szemgolyó
van, s vaginájában két szemgolyó, s herezacskójában is két szemgolyó, s pénisze végén a
makk helyett is szemgolyó, mert pénisze és vaginája is van neki, mint a hermafroditáknak,
s orrlikaiban is szemgolyók, mint amikor a gyerek két szivárvány-spirál szívű nagy
üveggolyót dug orrlikaiba és fülkagylóiban is szemgolyók, a járat-torkolatot betömve,
mint két gömbölyű üvegdugóval, s fülcimpáin mint szikrafürt-fülbevalók, élő
nagy szőlőfürtök: fürtös szemgolyók, szemgolyó-látásfürtök, s kezei ujjvégein és lábai
ujjvégein is lapos szemgolyók, mint a levelibéka ujjainak kocsonyagyöngyház-lencsepénzei,
és hátán és hasán és mellén és farán és combjain, lábszárain, karjain, nyakán, kopasz
koponyáján körben szemgolyók, mint ribizlibokron fürtökben a piros ribizli,
mint a ribizlifürtök és szájürege, nyelve, gégéje, nyelvtöve, nyelvháta, nyelőcsöve és
légzőcsöve is szemgolyókkal bimbózik, mint tengervízben a korallfa göndör
piros pehelyhabcsillag polipokkal és fogak helyett ínyében szemgolyók virágzanak, két
fogsorpatkó helyett két szemgolyóláncpatkó ragyog be-sose-csukható harcsaszájában, s pihétlen
hónaljaiból, mint két hatalmas szőlőfürt: szemgolyófürtök lógnak szárazon ragyogva.
Mit szül az asszony? Kit szül az asszony? Gyíkfejű kisfiút? Krokodíltestű kislányfejet?
Zsiráf lábú púpos szőrharang gyűlölet-pókot, akinek lába úgy nő, mint a füst, a
gaz, az űrben-terjedő fény, s két hónap alatt gyémántrögökkel látás-sziklás mohos
pókpúp-haranglényét már a Holdba tolja, mint hidraulikus emelő, karcsú zsiráfpók-
hidraulika, s csillagokon tetvészkedik, s csillagokat tetvészkedik kristálysziklás
bozontlényegével. Gyíkpikkelyes emberlegyet? Négy szitakötőszárnyú aranyhalat, aminek
négy csecsemőfeje van, mint a négyfejű légynek, mert anyja petesejtjeiben, apja ondósejtjeiben
sugárfertőzés-génrácsszéttörés, sugárfertőzés-génszerkezet-eltolódás, génösszevisszaság-létdadogás.
Emberfejű, skorpiótestű kisfiút? Gázlómadár lábú skorpiófiút, aki úgy fut, mint az emu,
a kazuár, a strucc, s azt sipítja: „érj utól, ha tudsz”, s lapos méregollós csöves szelvénytestét
tarkóig hátrahajtva a halál-léten gyorsan átszalad. Pudvás ólomköcsöghattyú emberkengurut,
akinek szíve erszényes hastarsolyában dobog, onnan kihúzható, mint valami piros, lüktető
állat-dolog, kivehető, mint egy paradicsom, de hosszú, érszálak gumicsőküllőin lóg és
lebeg, mint egy szívtestű gyökérállat, s ha anyja kihúzza ólomköcsöghattyú-kengurugyermeke
haserszényéből gyermeke erszénylakó szívét, úgy nyúlnak a szívtestből az erszénymélybe
ágyazódó szíverek, mint hosszú piros gumiszálak vékony küllőcsokra, mint vékony
piros gumicső-kéve, ami egy piros rángáscsomóból lóg ki, s ha elhagyja az anyakéz
a gyermekszívet: az a hasfalon nőtt puttonyzacskóba visszapattan, ahogy a partról ugró
béka a vízbe loccsan, ahogy a gumiszálakra kötözött aranypántos bíbor krepp-papír
labdagolyó tenyerünkbe visszapattan, ha a hüvelykujjunkra hurkolt piros nyúlánk
gumiszálköteget a labdacsomónál fogva messzire a levegőbe kihúzzuk, aztán
eleresztjük. Mit szül az asszony? Fejnélküli, lábnélküli, karnélküli embertörzset,
aminek szájnyílása a hasán van, köldöke helyén, s üritőnyílása a fehér nyakon,
ó, ez a lény, mint letört-fejű, letört-karú, letört-lábú gipsz-szobor, ó, ez
a jövő-archaikus Apolló-torzó, ó, ez a költészet Reiner Maria Rilke-jövőmúltja,
s nyakcsövéből, mint hernyós gipsz-kályhacsőből ömlik ki a füst, a gőz, a füst, a
gőz, a különös, vattás, gézömledék párahurkatöltelék halandóság-ürülék!
Kit szül az asszony? Angyaltestű, elefántfejű kicsi lényt, nem hímnős csodát, fordított
hermafroditát, akinek se emlője, se pénisze, se vaginája, se petefészke, se herezacskója,
se petéi, se heréi, se ondója, se csókja, mint az angyaloknak, mert az angyaloknak
nincsen semmi mása, csak angyalhatása, mert az angyaloknak angyal-lényege: a nincsen
semmi kívűl és belűl, csak az van, ami a sugárzás-akaratban, kis szürke ólom-
öntözőkanna elefántfejét himbálva forgatva pislog ólomlemez-csészébe ágyazott
csöpp véres kanmalac-szemével, s ormányvégi páros szőrös rózsakancsó-virág orrlikaival száz
hétfejű piros legyet ragaszt az orrcsővégi sziváslap-levegőre, aztán ormányát csöpp
meztelen kislányvagina-szájához görbítve vissza, mint egy puha ólomcsövet a vízvezeték-szerelő,
a piros vaginavirágba köpi egy fujás-taszítás levegőrúddal a hétfejű legyeket, a
földi halál-túlvilág hétfejű mesesárkány csöpp légy-zománcvirgácsát, a tizennégy
aranydió-szemű csöpp aranyvirgácsokat. Kit szül az asszony? Egyetlen lúdlábon járó
óriáspéniszt, akinek sárga hártyabőrtalpa, mint megsült csillag egy halott szemén?
Hajfürtös gomolygó herezacskót? Szöcskelábú ugráló denevérfüleket? Sas-arcú
gyerekhülyét, akinek szappangolyó habhártyateste úgy hordja villámsűrűség fehér
sasfejét, mintha nádszálon fölfújt eres disznóhúgyhólyagra fehér krizantémcsokrot
kötöznek, s lebeg a sashülye gyermek, mint a fölfújt disznóhólyag spárgaszáron,
lebeg anyja csuklójához kötözött kék cérnaszálon, alúl a csuklóhurokból
fölágazó kék cérnaegyenes, fölűl a fehér-sasfejű véreres hártyagolyó, a sárga,
fölűl a sasfejű óriás-prosztata, alúl a kifeszült kék egyenes cérnaspárga.
Kit szül az asszony? Légyfejű gyíkot? Gyíktestű légyfejet? Gyíkfejű beszarás-rettenetet?
Madárfarkú lovat? Hímpáva-farkú ezerlábú fekete bikát? Ezerláb-futású fájdalom-
trombitát? Töltőtoll-fejű, ugróvillás-lábú emberhegedűt, akinek arca, mint a Mont Blanc
töltőtoll arany-tollhegye: a tollcsúcs kanalasan fölhajlított csöpp aranygörbülete széleitől
jobbra és balra kifelé ívesedő aranyélek palástszélei a palástszögletekig, s onnan
jobbra és balra a hajlított köpeny-egyenesek a fekete töltőtoll-nyakba ágyazódva, s a
szigonyos címeres, belső palást-lándzsás, aranyköldöklikú tollhegygörbület alatt jobbra és
balra vékony fekete fésűs fogaskerék-fogazatú, műanyaglécbordázatú hegyes műanyag-hal, tömény fekete halcsontváz-test,
a görbe aranypalást-tollhegy támasztótörzse, alakja a tollhegyhez hasonló, csak
vaskos és lécdeszkabordás és fekete és kövér, s a szöcskelábak, a törzs fölé magasan, bütyök-
térdesen hegyesedő villa-ágak közt az emberhegedű, az emberfejű hegedű, mert egészen
olyan, mint egy hegedű, csak a hegedűnyak tekercsfeje helyett apró vak Homérosz-fej
nő ki a hegedűnyakból, fürtös, csigás, rojtos hosszú őséposz-szakállal, s a nyitott
torokból kilógó hangszálak a mellkas fölött, a has fölött szálaznak kifeszűlve, s a szőrös
ágyékdomb vénuszcsontjába forrnak feszesen, mert a has közepén kimerevített lepke-alakú,
kettős hárfa-alakú függőleges fa-lepke, függőleges sárga fa-tartócímer, feszítőpajzs,
mint a hegedűnek, s belseje üresség-csóvás, üresség-spermakérdőjeles, üresség-horgas,
s egy karja van a Homérosz-hegedűnek, egyetlen merev hosszú farudacska, s válltól
csuklóig a fekete lófarokszőr-hídszalag, s jár föl-le, föl-le az óriás ugróvillás lábak között
a test, billeg, mint a mérleghinta, ha gyerekek hintáznak rajta, két lapszélén jobbra-balra
ülve, lábakat lóbálva, nevetve, s játszik az emberkar-hegedűvonó az embertest-hegedűn,
nyiszálja, reszeli, csiszolja, húzza hegedűteste hangszálhúrjain nyikorgó lófarokszőrös hosszú fa-
rudacska-karját, a hegedűvonót, és sír vak Homérosz-feje, a világhalálra árad zokogása,
jajja, vak éneke, könnye! És a vak halálfejet, az emberarcnélküli megvakúlt
Földgolyót belepi a hó, mert azóta esik a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó,
mert a halál-tűzrózsa-robbanásrózsahullás óta esik a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó,
mindig esik a hó, a vak hó a megvakúlt világra, betemetve hóval a halott Földgolyó,
betemetve a temetetlen halottak! Hóba temetve a 2 milliárd halott. Vastagszik a haláltakaró,
és hull a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó, a hó
a halott vak világra, mintha galaxishabok omlanának süvöltve és üvöltve némán a néma földre,
s nem énekel egyetlen feketerigó! Ki temeti el majd a halottakat? Évezredekig tart majd az
emberrothadás? Új jégkorszak jön? Új feketeség? És ki temet el téged halott embermillió?
Jégözön földje lesz a Föld? Vízözön istenkönnycsepp: a Földgolyó? Iszonyatos halál-máglyák földje?
S beszélni nem tud, aki megmaradt? Beszélni nem tud, csak vakon makogni?
Beszélni nem tud, csak vakon vakogni. Lénye beszédre néma, lénye beszédre vak! Hallgass
hitemre Asszony! Rém-látó szivemet takard be csókjaiddal! Rém-látó szivemet csókjaiddal!
Rém-látó szivemet takard be szemeiddel! Rém-látó szivem szemed kék csókjával takard be!
Rém-látó szemeim fogd be meleg kezeiddel. Add az öröm csókját látomás-csókjaiddal.
Rém-látó szivem takard be sziveddel. Aki él: csókol! Akinek csókja nincs már, vak-szívűként meghal.
Csókold szét halottaimat Megőrző Szomjúság! Mert látom a holtakat, mint a halott-látó éjszakai kutyák!
Mert a kutyák látják a holtakat az éjszakában. Látják az éjszakában lebegő holtakat
a kutyák. Látják az éjszaka halálfürt-árnylomb párkányain járkáló halottakat. Látják
a sötétség-állványokon, árnyvilág-rácsokon mászkáló halottakat. Látják a halott vak
láthatatlanokat a kutyák. Látják a holtakat az éjszakában. És vonítanak, nyüszítenek,
csaholva ugatnak, mert látják a láthatatlan holtakat, látják a feketéket a feketében,
a még-feketébb feketéket a mégfeketébb feketeségben, akik fehéren jönnek-mennek,
mintha fény volna, a feketében, állnak a fák között, állnak a fekete fák alatt, állnak
a házfalak árnykövületében, állnak a só szirtjei szikragyász-rémületében, ülnek a hullazöld
drótkerítés árnyékrácslapjain, mint fekete rostélyon merengő fehér gipsz-szobrok, mint fehér
gipsz-szobor tűnődés-szomjúság, mint fehér gipsz-szobrok csoport-lázkötege a fekete
rács-szőnyeg hosszúkás ferde szigetein, ülnek a fekete hóban, a fehérben, tömény páramárvány-szobrok,
gőzagyag-anyák, ködcserép-apák, sűrű vattaláng-ácsorgások a halottak a fekete
fényben, a szótlan halottak, a bámészkodók, leselkedők, az élő emberszívre éhesek,
a kannibál-mohó emberhalottak és sírnak a halottlátó-kutyák, nyüszítenek, vonítanak,
csaholnak, vinnyognak, morognak, és egyre nagyobb lesz szívünk szorítása és ülünk a
téli éjszaka csillagtalan angina pectorisában, és egyre vadabb lesz sorsunk szívkoszorúér-
szorítása, szívünk halálgyűrűi egyre jobban fájnak, és tüzel, mint tavasszal a kutyák
a halottak szoros és férges árnygyűrűje és habgyűrűje szívünkben, és sárlik, mint
a sárló nőstényállatok szívünkben a halottak feszes, a szívhúsba befelé-ágazó elektromos
szögesdrótkoronája, a látóvak halottak szívpréselő, egyre-sűrűbbre befelé csomósodó
szorítás-koszorúja! Rém-látó szemeim? Rém-látó szemem? Rém-látó szívem? Ó,
mért látom én a holtakat a földben? Mért látok én három-milliárd év halálába vissza?
Mért látom én a holtakat járkálva lebegni a levegőben? Mért látom én az elmúlt
létidő halottait? Ó, mért látom én a holnapi jelenidő halottait? Mért látom én, ami
ott rohadhat holnap a csillagos fekete kozmosz-halállepedőn: a világhalottat? Mért
látom a holtakat az éjszakában? Mért látom én megszületett, s születésre-váró halottaimat?
Ó, miféle akarat láttatja velem a halottakat? Miféle erő tágítja pupillámat: halottlátó
világ-koronggá? Miféle tudás tágúl velem végtelen gyötrelem-pupillává, amibe
úgy hullanak a halottak, a halott milliók, milliárdok, mint világnagy tömegsírba a
lelőtt foglyok, fogoly katonák, genocidium-áldozatok, tarkón-lőtt forradalmárok,
homlokon-lőtt származás-rabok, szíven-lőtt költők, Federico García Lorca, Radnóti Miklós.
Ahogy a lemészárolt kommunistákat dobálták Indonéziában a kútba: tág pupillámon át
úgy hull szemembe a lemészárolt emberiség! Úgy hull szívembe a lemészárolt világ, mint
tömegsír szélén térdeplő katonák, világtemető élő szivembe zuhan arccal a robbanás-vérrózsa
tarkójú világ és befödetlen szivem, nyitott szivem a halott világ élő koporsója!
Rém-látó szemeim? Rém-látó szemem? Rém-látó szivem? Amiket látok: nem
mese-szörnyek, nem legenda-lángok, nem mítosz-emberevések, mitikus embervér-
kőre-zuhogások, nem kultikus gyermek-gyilkolások vérgyalázat kőoltár-asztalon,
nem tündérmese-pikkelyvicsorgáskővirágok, emberszív-evő, emberagyvelő-evő pápua
varázs-ok szellemhódolat-csámcsogások, nem emberzabáló népmese-szörnygigászok,
nem ősidő-szörnyetegek, amiket én látok! Rém-látomásom egyszerű világ-ok!
Rém-látomásom halállal nem halandó! Rém-látomásom én sose akartam! Rém-látomásom:
szemgolyó a jajban! Rém-látomásom szivem pupilla-virágzása! Rém-látomásom
emberiség-gyötrelmem világhalált-jósló rémület-pupillája! Nem a szivem
rügyezett halállal! De a történelem csírázta ki szivemből világhalált-látó kozmoszfény-
szemgolyóit. Nem én akartam, csak az történt velem, amit látni akart velem
a Történelem, s azért születtem szivemben szabadnak, hogy látó szivemet
ne mondhassa vaknak az emberi hűség. Mert azt nem lehet! Mert azt nem
szabad! Nem lehet a szív vak. Nem lehet a szív csak vakság-keserűség!
Hiszen az emberszív sohasem lehet vak. Nem azért született az emberszív szabadnak!
Nem azért nemzett apám, nem azért szült anyám szivemben szabadnak, hogy vak legyek!
Az agyba befelé nőtt szemgolyókkal csak az agysötétet lássam, az örűlet befelé-virágzást.
Mert vak vagyok, ha csak befelé megyek, s nem tudja a vak az átkot és az áldást!
Szivem ragyogó csöndszitarácsán mászkálnak a halottak, mint zöld drótszitaháló-
ablakfüggöny rácslepedőjén a legyek szitacsos-szivacsos parázsgömb-szemekkel,
mint az űr feketeség-rácsszövet mélységlapjain és magasságlapjain a csillagok,
mint a kozmosz fekete ragacsrács-távolságszűrődésein galaxisfelhőkké, galaxishalmazokká,
galaxisláncolatokká, szupergalaxisokká, szuperhalmazokká szövődött csillagok! A halottak!
S a rács is én vagyok, a háló is én vagyok, a fény is én vagyok, a feketeség, s én vagyok a halott
és a látó, s én vagyok az élet és halál! S én lapozom az időt, mint a könyvet, s lapozd
szivemben a történelmet Asszony, lapozd szivemben az időt, mint a könyvet, s csókjaid
virágkehely-alakú vízjele szivem történelem-lapjain, puha nyál-szivek, lágy
nyál-csillagok csókjaid vízjelei idő-szívem történelemmel teleírt hártyalapjain,
a fényes halandóság-lapokon. Csókod csak úgy igaz, ha nem vígasz, hanem szerelem!
Csókod csak úgy igaz! Csókod csak úgy igaz, ha nem türelem, hanem szerelem! Csókod
csak úgy igaz! Csókod csak úgy igaz, ha nem szorongás, hanem boldog ágyék-föloldás,
lucskos ágyéktűz-sikongás, vágyódás hüvelyméz-tavasz! Csókod csak így igaz!
Csókodban nincs vígasz, nincs vagina-tavasz csókodban, ha csak asszonyi türelem,
s nem szerelem, nem a mindenségbe-olvadás piros mézcsillaga csókod, petrezselyem-
ánizs-kamilla-verbéna-zsálya-bazsalikom-levendula-citromcsalán-illatú hüvelyed!
Csókod csak úgy igaz! Ha csókomba-olvadva számba növeszted szívedet: mint én testedbe-
nővesztem sziromdúc testemet, s forró ágyékodhoz szorítod mézcsillag piros csókkal
petrezselyem-ánizs-kamilla-verbéna-zsálya-bazsalikom-levendula-citromcsalán-
illatú arcom, s nyálas ajkaim mézes szirmaidba érnek, s vadméz-szagú,
virágcsikló-szagú bozontos, füstös ágyékszőrödbe bújnak rém-látó költő-szemeim!
Csókod csak így igaz, ha rém-látó szivemet áldomással mézeli be nyálad,
mint lepke pihés kristályszivacsdió kék szemét a hajnali párafény, darázs barna-
drótváz-foglalatú, barna kantárfestésű, barna mellkasbordázatú sárga szív-arcát
a reggeli piros páranyál, mint nárciszcsillagfejet a boldog fénytakony hajnali méze.
Ahogy tegnap este! Ahogy hat éve már! Ó, te Hármas-oltár! Ó, te Mindenség Összefoglalása
Háromszor Hármas-oltár! Ó, te Háromszor Hármas-oltár, Hármas-oltár háromszor
szivemben! Megváltás, Bűn, Szenvedés, Öröm, Gyász, Termékenység, Hit, Halál, Föltámadás,
Ima, Csoda, Bárány, Figyelem, Áhítat, Gyötrelem, Vígasz, Vér, Aranysugár, Vérsugár,
Pázsitvirág, Pázsitfű, Töviskorona, Keresztfa, Aranyszálmindenségkorona,
Szivárványglória, Fényburokvilágmagzathólyag, Űrben-függő Mirigyernyő Piros
Világméhlepény, Kozmoszmagzatburok-Fénygolyó, Alázatfa, Halálszív-Vércsurgás,
Merengés, Újjongás, Mámor, Istenvérgyűjtő Aranykehely, Virágpázsit, Óloméjszaka,
Faggyúéj, Cinkdélután, Fallikus Szent János Nagyujj-mutatás, Bíbor
Redőhullás, Fekete Csillagalvadás, Hörgés, Vonaglás, Fehér Angyalok
Koszorúja, Lebegő Angyalkoszorú-Rózsapillegyűrű, Galamb, Isten-nemzés-sugarat
Befogadó Hüvely, Csillagpázsit, Zöld Tölgyfalevél Ádám Piros Hímvesszőjén,
Éva Bozontos Barna Fanszőrzete, Éva Strucctojásdülledt Hasa, Éva
Emlőktől Vénusz-szőrig Buborékzó Hasában A Gyermek, Szentek Víg
Gyülekezete, Apostolok Riadt Nyája, Bethlehemcsillag Világeligazító Tehénszájnyála,
Középkor Virágbálványa, Szőke Emlő, Vértanúk Üdvössége, Virágkoszorús
Fehér Szamárkocogás, Kriptából Fölnyilalló Aranykristály, Emberfia-Nárcisz-sugárzás,
Hanyatt-hajló Fehér Máriakönyörgés, Hanyatt-támolygó Sárgabíbor Redőlepelharang
Magdolnakönyörgés, Összekulcsolt Asszonykezek Könyörgésgyötrelme A Zöldfekete
Világsötét Felé Lökve, Jobb Lábával Vékony Aranykeresztet Bal Vállán Tartó
Fehér Bárány, Ezüst Sípháromszög Hárfaorgonán Játszó Angyal Lila Bársonygyűredék-hólyagruhában,
A Meztelen Ádám Arany Jobbkeze Arany Péniszén, A Meztelen Ádám Arany Balkeze
Arany Mellkasoldalán, A Meztelen Éva Arany Balkeze Aranyfüstkozmoszéj Vagináján,
A Meztelen Éva Föltartott Arany Jobbkezében Aranygyümölcs, A Kék Szűzmária Könyve,
A Zöld Szent József Könyve, Páncélos Lovaghódolat, Piros Apostol-térdeplés, Térdeplő
Fehérruhás Angyalima, Fehér Angyalhátból Kinőtt Fecskeszárny-angyalszárny, Cinkeszárny-
angyalszárny, Harkályszárny-angyalszárny, Rózsapirókszárny-angyalszárny Zöldikeszárny-angyalszárny,
Aranymálinkószárny-angyalszárny, Verébszárny-angyalszárny, Feketerigószárny-angyalszárny,
Szűzmária-emlő Piros Ing Alatt, Keresztelő Szent János Levágott Barnafürtös Barnaszakállas
Feje Ezüst Tálcán, Piros Bársonyzuhatag Ruhaköpenyömleny Szűzanya Ölében Ülő Nagyhasú,
Tyúktojásfejű Meztelen Csecsemő-Jézus, Arany-páncélruhájú Hárfázó Angyal, Fölálló
Hegyes Harkályszárnyú Nyitott Angyal Intő Mutatóujja, Fehérruhás Redő-Szűzanya
Mellén-Összehajtott Ferde Aranykereszt-alakú Kezei, Fehér Harangredő Köpenyömlés,
Szűzanya Fején Keresztként-széttárt-szárnyú Ezüst Galamb, Ezüst-gőzgyűrűs Óriás
Aranypárakorong Bíborfüstglóriából Arany-pávaszoborként Kirajzolódó Feketepont-szemű
Aranygőzmosolygás Föltámadt Krisztusfej, a fölnyújtott, széttárt Krisztus-karok és
Krisztus-kezek, a levegőn kinyújtva álló Krisztus-lábak piros szöglukas, piros szögluk-vonalas
fehérviasz föltámadás-ágak, föltámadás legyező-vágyak, Mosolygó Szűzmáriás Jézus
Fölött Aranygyűrődés-Aranyhorpadás-Aranylemezfolyadékomlás-Aranysperma-felhőbomlás
Istenmindenség-Aranylényzuhogás, Emberarcú Röpködő Tétova Angyalok A Világsors
Istenaranyban, Rózsaszín Redővihar-ruhában Térdeplő Rózsaszín Flamingószárnyú Brácsázó,
Csellózó Angyal Fehér Csellója, Fehér Brácsája, Fehér Mélyhegedűje, Barna Csellóvonó
Az Angyal Csipkés Fölálló-Csigaszarv Kisujjú Kifordított Kezében, ó, te Fény A Fényben,
Fénypárakorong A Sárga Fényküldeményben, Boldog Szoptatás, Boldog Petefészek, Boldog
Méhkürt, Boldog Tuba, Boldog Méhfal, Boldog Méhlepény, Boldog Magzatburok, Boldog
Magzatvíz, Boldog Méhbezáródás, Boldog Méhkinyílás, Boldog Hüvelykitágulás, Boldog
Hüvelykinyílás, Boldog Szétnyílt Combfölhúzás A Vállig, Boldog Fekvő Pocakra-görnyedés,
Boldog Kettős Fargolyódülledés, véres segg-gömbjeid véres dülledt darázs-szemek, Boldog
Vizeletömlés, Boldog Magzatvízömlés, Boldog Magzatzseléömlés, Boldog Sárga Magzatkocsonyaömlés,
Boldog Hüvelyvérömlés, Boldog Hüvelyből Gyerekfejkiökrendés, Boldog Placentaszülés,
Boldog Méhlepény-Pillanat, Boldog Emlőfejés, Boldog Fölvágott Vaginagát-Fájdalom, Boldog
Újszülöttszájat Boldog Emlőbimbóval Cirógatás, az óriás piros, redős, csöpögő, tejet-vizelő
bogyóval, ó, te Boldog Újszülőttszájba Emlőbogyó-gyömködés, ó, te Boldog Újszülött-seggkitörlés.
Ó, te Boldog Ringatás, Boldog Csicsíjgató, Boldog Újra-Menstruáció, ó, te Boldog Újraszűz
Boldog Vad Mézlő-csillag Szerelemhüvelytűz, ó, te Boldog Újra-Szeretkezés, ó, te Boldog
Újra-Foganás, ó, te Boldog Újra Újra-Vérvétel, ó, te boldog Újra-Pocakosodás, ó te
Boldog Újra-Döcögés, ó, te Boldog Újra-Várakozó! Ó, te: Szülés, Teremtés, Nemzés, Mosoly,
Sírás, Szívemet Kortyoló Pohár Vörösbor, Fényselyem Szöcskecomb-szöcskelábszár Szeplős
Villás Ágaskodás A Szerelemben, mert lábaid, combjaid villásan fölállnak, ha fekszel
alattam, mint a szöcskének, ó, te Boldog Nyakszorítás és Hátszorítás alattam, lábaid
széttárva szállnak, mint a madárszárnyak a forró sárga térben, a villanykörtefényben,
Ó, te Hitem Virága, Hajnalom Rózsa-ága, Éjszakáim Forróság-Országa, amikor meztelen
farodhoz tapasztom meztelen ágyékom, s forró szirmos sötét kútba ér ágyékom bimbós
forró csigaszarva és meztelen hátadra ragadok, mint habos, izzadt talpcsókjaival rózsasziromra
meztelen csiga, és bal kezemmel bal melledet fogom és úgy alszunk el, kettős egymásra-
hajtogatottságban, mint két meztelen kerti csiga, ahogy fodros mézcsók lepénytalpával összeragadva,
ahogy alszik a hajnali harmat virágkertjében fürtös rózsacsüngés alatt,
ó, te Ébredésem Szőlőszagú Nyála, Szép Ámulásom, Testemnek Lakásom,
Szívem Havi Vérzése, Hűségem Havi Ciklusa, Megújulásom Havi Tisztulása, Boldogság-vágyam
Ovulációja, Reményem Havi Tüszőrepedése, Menstruáló Szivem Boldog Vérkendője,
csókodtól termékeny Szív-Asszonyiságom. Csókodtól fogan meg férfi-szivem nyitott asszony-méhe,
férfi-szivem asszony-petesejtje asszonycsókodtól, sugárzás-ondódtól megtermékenyül.
Csókod sugárspermája férfiszivem méhkürtjében, mint Szűz Mária méhében az
Isten-sugarak. Testedben téged én áldottalak anyává, s szivem méhét te folytad be
csóksugár-hatalmaddal! Igy vagyunk: ketten-ugyanaz, így vagyunk ugyanaz-kettő, szemérmetlenűl
szépen adva önmagunkat, férfi-nő nő-férfi ketten-egymás, együtt a barna ősz, szőke tavasz,
csókod sperma-hatalmától lettem a Világ férfi-anyja én, s te megmaradsz
csókjaim fénykristály-ősrögében, mint ősi virágpor, ősi pillantás, s nézel az öröklét hitére,
ó, te Fény A Fényben, Megmaradás-Mámor, Úrnapi Zöld Sátor, Fényszivacs-Galaxis az Ember Szivére!
Ó, te Látomással-befestett Könyvalakú Mindenség-kaptár, ó, te Háromszor Hármas Oltár!
Fénytábláid kinyitom-becsukom, merengve ha ülök, merengve szivemben, lassan
kilapozom léted látomás-tábláid, s látom, vérző-mellű fehér bárány áll a hódolat-lugasban.
Göndör fehér melle mint ciklusban asszonyhüvely: vért lövell, s fölfogja a megváltó vért az Örök Aranykehely.
Ülök, merengek. Most már február van. Ülök, merengek veled-egy magányban. Ülök
íróasztalomnál, csütörtök délután, távollét után, hosszú út után, megérkezés után.
Kemény, sűrű, oldatlan puszta fény zuhan íróasztalomra az ablaküvegen át, nem
oldja föl magát a kopár létarany, asztalomra a minden zuhan, asztalomra a
semmi zuhan, csiszolja, súrolja, sikálja, reszeli az íróasztalon a dolgokat; a ceruzákat,
filctollakat, Baudelaire négyes drótszárú rózsaszín cseréprózsáját, a zöldmoha bőrhínáros
üvegcsengőt, a töltőtollakat, karórát, kávéspoharat, gyufát, cigarettát, a könyveket,
érméket, dossziékat, noteszeket, szerződéseket, papírlapokat, kék zománcfestés-vályúkoporsós
pravoszláv bronzkeresztet, a bronzkereszt kék és fehér lakkfesték-vályúiban
széttárt-karú bronzglóriás bronz-Megfeszített, úgy függ a kereszten, mintha állna
a megcsomózott kendő-ágyékszoknyás bronzdombormű-testecske, mint egy kerítésre
fölszögezett vékony fecskecsontváz, bal vállára omló szakállas Ady Endre-szemű
bronz-fejecskéje fölött apró bronzpikkelyek és apró sávos bronztollak hajlításaiból
összefonódó szerelmes madárkoszorú, hím és nőstény bronzörvény-szerelme, s a
pikkelykoszorú madárszerelem-örvény angyalarc-köldöke fölött a luk-szemű
Bronz-Isten, a Bronz-Atya mereng a bronzkereszt csúcsága keret-teknőjében,
s balra a Szűzanya, jobbra Szent József gyötrődő bronzimája a kereszt teknő-
hüvelyében, a kékben és csóknyállal kiszidolozva a csöpp Jézus Krisztus bronz-lábai.
A lábfejek! S bronz-kezecskéjüket tördelik a bronz-istenszülők! És bronz-
József Attila néz és bronz Mihail Eminescu néz és bronz Radnóti Miklós néz
a téli kopár arany-gyávulásban és én ámúlva nézem tegnapi elmúlásom, tiszta
testedben Krisztus-feltámadásom, tiszta testedből Krisztus-föltámadásom és
boldog vagyok, boldog vagyok, mert tudom, hogy miért élek, boldog vagyok, mert
tudom, hogy mitől élek, boldog vagyok, mert érted megmaradtam, boldog vagyok,
mert benned megmaradtam, boldog vagyok, mert veled vagyok, s ha veled
vagyok, nem győznek le engem! Gyönyörű tested Krisztus-sír, Krisztus sírbarlangja
gyönyörű méhed és feltámadást-őrző párás forró sírkamra-sziklabarlang
megváltó hüvelyed Asszony s föltámadásom sugárgyönyöre izzik föl fölnyílt
tested mézlapjaiból és tűz-szirmaiból, vérző keresztemről vagina-lángjaiba
hulltam, mint száraz halálszabályról, üvöltés-keresztfáról lángoló
mézkút-megváltás-sírba, halál-jelről virágpor-mámorkoporsóba: hogy
megszűlj engem Méz, Mámor, Virágpor, hogy megszűlj engem: élőt a halottból,
hogy megszűlj engem Lángnedvesség, Fénysír, hogy megszűlj engem Vér, Csók,
Parázsliliom, hogy halott testem életre szüld halandó boldog testmagadból,
hogy testet adj a halott testnek újra, hogy élő testedből elevenen kibújva élő
tested csókommal csókoljam, hogy én legyek a testeddel megáldott, tested teste,
testem-tested hajnalom-hajnalod, halandóság-végzet és világ-ok, kozmosz-csók
és a jövendő útja, hogy te legyél gyászom temetője, mindenség-teremnek
világlét-idője, örök anyag boldog téridőben, az időtér története bennem,
Szilánk, Fény, Tömb, Omlás és Bizonyság, Gyógyító Gyönyör, Mézelő Világokosság!
Ülök, merengek. Most már február van. A fehér papírra hull ujjaim könnyű
fekete árnya. Hátam mögött a barna cserépkályha. Lobog, ropog a kályha agyagbőrű
samott-gyomrában a kékarany gázláng. Hosszú lukas fémcsőből folynak föl
az aranyzöld lángtollak, apró szupernóvák egymás mellett sorban, mint verdeső
piros madár-ágaskodás az égő, sustorgó gázcsobogás és odakint fényüveg-bőrű,
aranypikkely-gyíkruhájú moccanatlan, néma, mozdulatlan, béna, rücskös,
bütykös, szálkás, hegyes, egyszerű ólomszövevények. Még nem halálok, még nem is
remények. Ez a február sóba-szőtt magánya. A kertben imbolygó óriás
pára-pálma földig laskadó bordás levelekkel. A földre-hajló fényes
lassú páralevélen egy piros-szemű galamb, mintha ő lenne a pára virága.
S a kerti fekete növényi vascsipkerácsozat alatt, a kerti fák terpedő vascsipkerácsozat árnycsöndje
alatt barna fényfalak, sárga házfalak, s most már puhább a délutáni fényanyag,
folyik az űrből pikkelyesen, tömbösen, lemezesen a fákra, földre, háztetőkre,
mint szűlni-készülő asszony hüvelyéből a sárga magzatvíz-zselé, az Istené, az Isten
magzatvízméze az Isten ősasszonyhüvelyéből, mint szűlni-készülő asszony testéből,
mikor magzatburka megrepedt, s combjain lassan csurogva lefolyik a kocsonyás
sárga magzatvíz és már kétperces fájásai vannak és hüvelyéből kicsúsznak a sárga
kocsonyás vízlemezek. Papíromon három pici fénypont rezeg, mint három
pici aranyszínű légy, és csúszkálnak a lapos aranylegyek a papíron, a fehér
talajon, ahogy versemet írom; csúszkálnak, másznak laposan az arany-hártyalencsék, a fény-kétszárnyúak
a feketecsipkeláz papíron, ahogy versemet írom, hisz versemet írom tizenegy hónapja már, elmúlt
a tavasz és elmúlt a nyár és elmúlt az ősz is és lassan elmúlik a tél és lesz újra
tavasz majd, szőlőmetsző, rózsametsző tavasz, és lesz majd újra halott feketerigó
a rózsabokor alatt, halott feketerigó, akit el kell temetni szépen, hiszen a halottakat
el kell temetni szépen, a halott feketerigót is el kell temetni szépen és el
kell temetni uj halottainkat, mert a holtak akarata a temetkezés és a
halottak a földbe akarnak menni csöndesen, és lányaim egy évvel öregebbek,
öregebb kicsik, kicsi öregek, s lesz újra nyár, s lesz újra ősz, s lesz újra tél
majd, emberi tél majd, vagy ember-nélküli, ki tudja? Tél, tavasz, nyár, ősz,
emberiséggel-vajúdó, vagy emberiség-halott tavasz, nyár, ősz, tél, mert meghalt
az emberiség, mert hirtelen kihalt az emberiség, mint a gigászi sárkánygyíkok
a Föld őskorában, nem oly rejtelmesen, mint a sárkánygyíkok a Föld
őskorában, akik rejtélyesen hirtelen kihaltak a Föld őskorában, talán a
kozmikus sugárzástól, talán a hidegtől, talán a hőfénytől, talán az
éhségtől, talán a butaságtól, mert harmincméteres testük hátközépi gerincagya
akár egy kis karfiol, vagy alma, s óriás testükben a laza óriás neuron-hálózat-
szobor oly lassan vitte a hírt, az információt, az észleléstől a földolgozásig,
a megértéstől a visszacsatolásig, az agyparancstól a szájig, a farokig, a lábig,
hogy mire megjött a válasz, szinte már a halál az, s megölte őket a csont-gyász,
a hús-gyász, a páncél-gyász, a csonttövis-gyász, a kagylópikkely-gyász,
az irdatlan tömeg-lassúság, testükben vékonyan-virágzó ideg-vaksiság,
sötéten-búrjánzó tömeg-butaság. Ó, boldog húsburjánzásban lassú, buta
relék, receptorok, processzorok, tárolók, huzalok, halált-hozó csobogás-csomók!
És nem így hal ki majd az emberiség! És nem így hal meg majd az emberiség! De
fölrobban, de megsül, de megfő, de elég, de elpárolog? Majd új tavasz jön, új nyár,
új ősz, és újra tél. És a Halott Földgolyó majd nem beszél emberekkel, állatokkal,
madarakkal! Mit ér a Földgolyó majd akkor az új tavasszal és az új nyárral
és az új ősszel mit ér? Ha csak a Tél, a Tél, a Tél, a Tél mondja múltadat
kihamvadt Emberiség? Új Jégkorszak, Új Sötétség fekete kristályában mind ami
volt: reménység, az Emberiség Üszkös Csontvázai! Mért várna a tavaszra az
Emberiség-Csontváz behavazva, Új Világsötétben, amikor már se szépség,
se hit, se szerelem. Csak hó, jég, hó, jég, hó, jég, hó, jég, világéjszaka, világsötét!
S ott bolyong a világsötétben a megbonthatatlan, kielemezhetetlen szégyen,
és nem látja azt se pulzár, se kvazár, se galaxisfürt, se szuperhalmaz!
Hisz nem látta az embert és halálát észre sem veszi! Oly mindegy neki,
az emberi-van, az emberi-nincs, az ember-van, az ember-nincs, a
neki-nem-is-bizonyos, a neki-nem-is bizonytalan, és nem tudja, hogy éltünk itt a Földön,
éltünk, szerettünk, dolgoztunk, temettünk, átkoztunk, sirattunk és meghaltak,
akik sírtak miattunk és akiket elsirattunk, azok nem szerettek! Ó,
Csütörtök, alkony-alja! Ó, Csütörtök, éj-előszülése! Ó, Csütörtök,
éj-előszületése! Ó, Csütörtök, gyászhorgony-placentabíbor! Ó, Csütörtök, mirigyes barna vérhüvely,
éjszaka-elsőszülött! Ó, Csütörtök, valami lágy puha olvadt reményarany az éj-szemgolyó
pupilla-kövületében, valami palás csillanás az időhalmazok sötét redőiben,
valami fényes foszlás, párázó fénycsipkeoszlás, csillámló csuszamlás a mindenség-rög
ősi kőzeteken, valami iszamos pihemozgás, fénypehely-cirombolyongás a sötétség
réseiben, a magány repedéseiben, a bolygó-szakadék lomha árvaságban!
Ó, Csütörtök! Az a 44 éves ráncos csöpp öregasszony, aki meghalt, mert tudta: meg
akar már halni, az a 44 éves ráncos kicsi asszony, aki azért született, hogy meg akarjon
halni, az a 44 éves ráncos picike asszony, aki azért halt meg, mert őrűlt szívére
úgy ránőtt vak gőgje, mint olvadt páncélruha az eleven testre, mint
ólomeső-jégkéreg szívalakú asszonyi sírkőre, mint az elmúlás kis tűsarkú női cipőre,
mint az allergia-narancshéj könnyesen, pórusosan szemhéjbőrre, halántékbőrre, homlokbőrre, tekert
gőg-kastélyban élt halálos lázban, mint a csigabiga él a csigaházban, gőggel összenőve, mint
csiga házával, úgy élt a szívéből kinőtt csigaházzal, nyálkönnyel bezárva
vak szívét a gyászba, csönddel befalazva szivét csigaházba, s a csigakürt
mésztrombita-száján fényesre megszáradt némaság-körajtó, elhallgatás-hártya,
mint a fülüregben a halló dobhártya, öreg szűzben az öreg szűzhártya: hallott mégis mindent, az élő, a halott
mégis mindent hallott, s e halál-dobhártya mögött, feszes világ-hallóhártya mögött élt
mészkastélyába dagadva, csúcsos mészkastélyába tekeredve, mint némaság-spirál,
hegyes csigatrombita mészhártyakastély-belsővel összenőtt tekercs-csöndvirág,
átokspirál-csöndliliom, csillagzó homályszemű tekervény-csöndtrombita, ült a hallás mögött,
hallotta halálig ami fény, ami fáj, dögöljön a másik, némuljon a szem,
vakuljon a száj, legyen gyémántringyó a megrohadásig, némasága mögött
lógott egy kötélen, parfümös kis csipkezsebkendője ázott sárga halálvizeletében lassan
lengő csöpp selyemharisnyás lábai alatt, még akkor is hallott, halottan is hallott,
hallott nyállal-behavazott száraz csigaházfödő-szivével, mint száraz szűzhártyával,
mert az a száraz nyál-ajtó, mint ősz, púpos vénlányban megszáradt szűzhártya,
hallotta azt, aki némán hazaszaladt, s most is hallgatódzik odalent a
földben, csontváz-hallgatódzik kint a temetőben, nem lép ki a csöndből,
nem léphet ki abból a hallgatás-habból, hogy az élők szívét könnyel összetörje!
Ó, ti halott élők! Ó, ti élő vakok! Ó, ti élve holtak, ó, csöpp hatalmasok!
A téboly hangszerei voltatok, asszonyok! A téboly vad hangszerei, asszonyok!
A téboly kürtjei! A téboly hegedűi! A téboly cimbalmai! A téboly csellói!
A téboly orgona-feketerigói! A téboly citerái! A téboly üstdobjai! A téboly
fekete zongorái! A téboly szaxofonjai! A világűr fekete vérbiggyedt
Louis Armstrong-szájában a téboly billentyűs iszonyat-fémpipája!
Fekete halál-szívetek a rózsaszín selyembélésű szájüreg nyálhatalmába zárva,
a fekete fej piros barlangvigyorában fürdik csöpp hangszer-szívetek, mint piros üvegben aranyhalak!
A téboly hangszerei voltatok szerelmes asszonyok! A téboly vad hangszerei, antik isten-
asszonyhörgések, Willendorfi Vénusz kövér szerelem-cuppogások, ősi jajkürtök,
az üzekedés nyerítéskürtjei, a párzás hegedűhúrpengései, nászdobok, bagzás-fuvolák, piros
kancakürtök, izzadt Willendorfi Vénusz hús-szőlőfürtök, kövér izzáslantok, vijjogó
fényhegedűk, vonagló húros hangszerek, ordító ütőhangszerek, izzadt makogás-citerák,
izzó vihogás-pisztonok, a téboly hangszerei voltatok szerelmes szánalmas mohó asszonyok!
A csöpp piros dülledt lét-legyecske Artur Rubinstein piros ujjai alatt
a téboly fekete-fehér zongorabillentyűi! Jasa Heifetz, Nathan Milstein
sárgacsillagos szívére szorított téboly-hegedűk, asszonyok, sikoltozók,
üvöltözők, vinnyogók, átkozódók, nyüszítők, nyöszörgők, zokogók,
káromlók, káromkodók! A téboly hangszerei, asszonyok! A téboly hangszerei!
De hiába minden sírás, hiába minden átok, hiába minden káromkodás!
Hiába! Tőletek nem lett árvább az árva, s a magányos nem lett magányosabb!
Hiába minden őrült asszony-hangszerek! Nem dermedtem kristály-együgyűvé vak
jajotokban, szűz sikolyotokban. Nem ölt meg káromlás-zenétek, átok-zenétek,
buja varázs-zenétek, az elmebaj, a bűn, a kurvaság, gyűlölet, káromkodás!
Nem ölt meg halálotok! És értetek Őrült Hangszerek, magamat se öltem!
Élve maradtam, pedig nem ültem sokat az anyaölben, s anyám csókja se
volt sok, amit bíztatásúl kaptam. Mert ünnep volt, ha megcsókolt anyám.
Mert ritkán csókolt meg anyám, s ha megcsókolt, szívére vissza-csókot csak sietve adtam.
Apám se sokszor. Én csókoltam meg halála előtt. Csókja már sáragyag, sárga föld!
Ülök, merengek. Most már február van. Mereng most a Földgolyó alattam.
S vállam fölött áthajolva nézed, ahogy a verset írom: Egyszeri Boldog Igézet.
S én hátrahajolva visszanézek merengő szőke boldog mosolyodra: Aranyhárfa,
Gyémánthárfa, Aranylant, Gyémántlant, aki szivemet szülted meg magaddal,
s hallom: hárfázik veled a Térdeplő Angyal, hisz a Térdeplő Angyal
arany-hárfája vagy, gyémánt-csellója, kristály-brácsája, ezüst-mélyhegedűje!
Sóhajod húrjain hárfázik az Angyal, Matthias Grünewald izzó fénypárabetűje,
s csobog a világ titka szívedből, szemedtől az elmúlás a hulló halálba hátrál hátra!
Mert Krisztus-föltámadás, szivem-megszületés a te forró Angyalujj-Hárfabeszéded!
Ó, Angyalhárfa! Ó, Szőke Angyalhárfa! Ó, Aranyhárfa a Térdeplő Angyal előtt! Ó, Tiszta
Boldog Hárfa a Térdeplő Angyal előtt! Ó, Szívalakú Angyalhárfa a Térdeplő Angyal
kezében! Ó, Feszes Fényhúrok Szívalakú Vonalsora Mosolygó Aranykeretben! Forró édes
angyalujj-futamok boldog beszélő húrjaidon. Zöld selyemruhában térdepel az Angyal
lényed hárfasorsa előtt, fekete bársonyingben, s címeres, pajzsos, pántos, csillagos
arany vértezet-ingben a fekete bársonyomlás sötét istensóhaja fölött, s az angyal arca, mint
egy kifestett hosszúkás, bárány-szemhéjú rózsaszín lúdtojás és vörös haja a koponyatetőn
kettéosztva, két lángfürt-vízesésre, két vörös selyemzuhatag-kert hátközépig, vállközépig
omlása a festett angyalarc lúdtojáson, s a rózsaszín-elválasztás-vonal a fejtetőn,
mint az alkoholisták vízzel, vagy hajolajjal símára kent haja, a fejközépen
zsíros fésűvel húzott fehér vonal, nedves bőrvonal, fehér krétagörbe. Ó, te! Ó, te!
Ó, te Matthias Grünewald térdeplő, vörös hullámtajték-hajú rózsaszín angyalának
Szőke Csellója, Brácsája, Mélyhegedűje, Fekete Ágyéksövényű Szőke Mélyhegedű,
zengő, diadalmas, megkristályosodott íves Fénypára-Betű Matthias Grünewald
Rózsaszín Angyalának merengése előtt, Matthias Grünewald Rózsaszín Angyalának
istent-látó áhítatos kristálykezeiben! Az angyal fodros, redős rózsaszín selyemruhában,
rózsaszín szárnyai, mint a rózsapirók szárnya, mint egy rózsaszín flamingó föllobbantott
rózsaszínű szárnya és rózsaszín muszlinköpeny, földig-omló rózsatejút az
angyalháton, s az angyal kristálycsönd-kezében, fordítva-visszatekert keskeny
kristályfény-ujjai között barna hegedűvonó. Mit mond veled az angyal nekem, mit
mond, mit mond veled az angyal nekem, Matthias Grünewald Rózsaszín
Térdeplő Angyala? Mit mond veled az angyal nekem, mit mond, mit mond veled
az angyal nekem, Jan Memling nehéz aranyhímzés-palástos Tojáshéjszínű
Sugárvörös Térdeplő Angyala? Mit mond veled az angyal nekem? Mit mondanak
a térdeplő boldog angyalok, mit mondanak veled az angyalok nekem: Hárfa,
Cselló, Brácsa, Mélyhegedű? Mit mondanak veled az angyalok nekem, mit
mondanak? Mit mondanak az angyalok? Betelik veled világegyetem-végtelen
énekem, mint tiszta fénnyel a meggyötört emberiség-szerelem bolygó, a Föld,
s szétárad hasznos és komoly hitemben hangod, hangzásod, zenéd! Húr-dallamod,
húr-zenéd, angyalkezek pengette, angyalvonó sikálta húr-balzsamod
varázs-virágzás, a lét-üzenet szikrázó csillagzenéje, mámor-liliomkert,
halandóság-árnyékú virág-futam, áhitat-szárú fürtös harangvirág, hulló csillagok
hosszú fénypára-mindenségkönnye, égitesthalmazok virágvasárnapja, húsvéti
harmat a Föltámadáson, szőke hajzuhatag-omlás ősidőnagy galaxis-hegedűn!
Az Elmúlásból érettem kiszóltál! Az Elmúlásban értem könyörögtél! Ó, te Háromszor
Hármas Oltár! Aki a Múlásból értem hazajöttél! Ó, te Háromszor Hármas Oltár,
Oltár, Háromszor Hármas Könyv: halandóságom előtt kinyitódtál! Halandóságom
Halhatatlan Tükre, Arany Mindenség-Kottakönyv, Életkönyv Isten mosolyába,
kötve, gyöngéden párolgó látomás-betűkre emlékező Háromszor Hármas Oltár!
Múlandóságom Emlékező Megmaradás-Ítéletkönyve, aki engem a halálból hazahoztál!
Mert kihoztál te engem a halálból és megváltottad szívemet a gyászból, mert
kiváltottál engemet a gyászból és hazahoztál engem a halálból! És amikor hozzád
hazaértem, hazajöttem hozzád a halálból: láttam Angyal áll előtted térden, láttam:
Angyal térdepel előtted, láttam: Angyal hangszere hatalmad, láttam: Angyal
hárfázik húsoddal, láttam: Angyal hegedűje sorsod, láttam: Angyal fényruháját
hordod, láttam: Angyal térdepel előtted, láttam: Angyal sors-zenédre görnyed,
láttam: hosszú párakristály-ujjaival pengeti szivárvány-húrjaid az Angyal,
s te meg mint nagy fénypára-golyóban, mosolyogtál az angyal-gömblombban,
láttam: ragyog minden zenefényben, minden Múlandóság Múlhatatlan Tényben,
ahogyan a dolgok fölragyognak, mikor kijön az éjből a holnap, s izzik minden
felület, merengés, minden homály gödre, síklap, tömb, rés, minden erezet és
domborúság, minden csipke, görbe, szigorúság, minden gömb, rücsök, ragya, él, pórus,
minden szőr, szösz, moha, pikkely, kő, hús, minden egyszerűség, bonyolúltság, öntudatlan
gonoszság és jóság, minden repedés, rög, dudor, növényi kelme, minden hónalj-ér,
borda, vályú, pillér, csap, donga, héj, szelvény, hátlap, a létezés mohó fegyelme.
Az ittlét ragadozó figyelme. A megmaradás barbár türelme. Minden szemgolyó, merev
szem, látás-cella, látás-szemcse, facetta-ikrarózsa, pigment-szem, látóideg-lencse, látás-
érzékeny bőrpont, szemhéjas és szemhéjtalan látás. Izzik, mint a nehéz megbocsájtás! Izzik,
mint a világagyvelő-gond. Izzik, mint a boldog halandóság, hiszen mindez boldog
halandóság halhatatlan fénybe csomagolva! Ó, te Festett Könyv, Megváltással-kifestett
Mindenség-Szoba, Összecsukható-kinyitható Világtükör-Létdoboz, Merengéssel-szétlegyezhető
Megváltás-Látomáslegyező! Szigorú szivembe üdvösség-virágokat szórtál, üdvözítő
világokat, látomástitok-virágokat, Asszony: Háromszor Hármas Oltár! Behintetted
élő halálra-készülésem fénymohó sejtelemvirágaiddal, behintettél megváltás-
magaddal, mint csillagokkal a Lét a világot, szivedből szórtad rám a virágot,
mint szamáron ülő Krisztusra, szamáron kocogó Jézusra az egyszerű nép,
húsomba és hitembe szórtad balzsam-szívű virágaid Gyönyörű Egyszerűség!
Tudtad, hogy mi vagy? Tudtad, hogy mi voltál? Tudtad, hogy ki vagy? Tudtad, hogy ki voltál?
Te: Háromszor Hármas Oltár! Van Eyck Hármas Oltára, te! Jan Memling
Hármas Oltára, te! Matthias Grünewald Hármas Oltára, te! A Bizonyosság Összes
Üzenete, te: Háromszor Hármas Oltár, Van Eyck, Jan Memling, Matthias Grünewald
Háromszor Hármasoltár Kinyitott Könyve, te! Az Üzenet-Áhítat Mindenség-Képlete!
Veled szívembe érkezett Van Eyck, a Hódolat-Képzelet! Zöld, vadvirágos,
pázsitvirágos, almaligetes dombmező közepén bárányalakban áll az Isteni Fény! Piros
oltár-ládán, fehér oltárterítőn áll a Fehér Bárány. Göndören áll, s kék bárányszemekkel
az aranykeresztre néz. Körötte fehérruhás térdeplő angyalok. S az angyaloknak színes
harkályszárnya van, az angyaloknak színes cinkeszárnya van, az angyaloknak színes
csalogányszárnya van, az angyaloknak színes fülemüleszárnya van. S az angyalok
haja rézdrótfüggöny, s rézselyempalást az angyalok haja. A Bárány fehér melle
közepén piros luk. Ívegyenes vérszál lő ki a szívlukból, mint piros hosszú
drót, mint vesén-rúgdosott rabok véres vizelete, mint Radnóti Miklós véres
vizelete Abda előtt, vagy Bor-ban, a munkatáborban, mint a zsidók véres
vizelete, häftlingek vérvizelete a koncentrációs táborokban, elgázosító lágerekben.
S a vérszivárvány vastag aranykehelybe hull. S az aranykehely egy térdeplő angyal
jobbkezében. S körűl a virágos pázsiton az Ámulók, Bámulók, Imádók, Imádkozók,
a Nép, a Püspökök, Szentek, Mártírok, Boldogok, Apostolok, Szivükben-jövendő Inkvizitorok.
S messze hátúl a kősejt-kőhigany-kőcsipke város, s pálmafák, pineák, jegenyék,
s a Fehér Bárány fölött a kék űrmesszeségben fehér párakorongban, sárga fénykristály-
gyűrűben a széttárt-szárnyú fehér Galamb, mint a Teremtés Nyitott Könyve,
kinyitva áll. Nem hull a könnye! Veled szívembe érkezett Jan Memling,
a Látomás-Képzelet! A Bűn-Képzelet! Az Üdvösség-Képzelet! A Hűség-Képzelet!
Piros Szent János, redős leomló, végtelenség-gyűrődés, öröklét-ránc piros bársony-ingruhában
virágos zöldpázsit barna sziklán ül, ölében vastag nyitott könyv, karcsú szép kezében
íróceruza. S lent, lejjebb, messze alatta és messze fölötte zöld tengerszigeteken, barnazöld
pázsitszigeteken, a kék vízben, a felhőcsokros és füstköpetbodros kék levegőben
lovagok, szörnyek, bikaoroszlánok, sárkányok, páncélruhás angyalok, tengeri hattyúhalsátán
vicsorgó fogsoros pikkelyvirágok. Fehér lovon ülő fehérruhás férfi nyilaz. Barna páncél-
lovagruhában kardos lovag ágaskodó piros lovon. Barna páncélkabátja, barna páncélnadrágja,
barna páncél-cipőcsizmája, barna páncélkesztyűje: barna ízek, ívek, pántok, szalagok,
csavarok, forgók, hernyócsövek, kagylók, levelek, csatok, bordák, lemezek, görbék, csövek, szelvények,
szalagok nyikorgó összessége. Páncélsisakja barna golyó, barna vasrácsfüggöny sisakrostélya
páncélhomlokáig húzva, mint egy várkapu. Kardja az őrző béke. Fekete lovon fekete-sapkás,
fehérszegélyű feketeköpenyes lovagpolgár mereng piros arccal, s mögötte barnán vágtató
barna ló pirosruhás lovassal. A ló mögött a vízből fölugró, vagy a vízen lebegő ónzöld
kitátott szájú óriás halszörnyűség. Mint zöld fátyolhal, farkuszonyú, pikkelylángcsobogás-tűzfarkú
tátogó dagadt tüskés pikkelyes gigászi tömzsi harcsakutya. Szája belseje vörös zománcmirigy-
kancsó. Piros szeme, mint egy piros kocsonyaökör. Az a fölálló-orrú fölfújt kutyacápahal,
mint egy levált-talpú zöld magasszárú cipő, mint egy tátogó öreg katonabakancs zöld penésznyállal bevonva.
Mint egy zöld békanyálas rothadt katonabakancs a tószéli békalencsés, hinárolajos sekélyesben
s alatta a vízben, a zöld mocsárban, a fekete vízsárban a halaktól-megevett, férgektől-szétrágott,
elrohadt katona csontváza, s a csontokon lila piócák ülnek ragadva, mint elnyúlt csillagok a sötétség
csontvázán, az űrcsontváz-őssötéten. És angyalok, rémek, szörnyek,
démonok, dzsinnek, koboldok, sátánfigurák szétszórva fönt a
levegőben. És egy négyfejű sárkány, négyfejű piros sárkány a kékben lebegve,
fölkígyózó piros farokkal, mint egy négyfejű piros csikóhal, ágaskodó piros halcsikó, merengő
tengeri csikó: piroskeretű arany páratojásban üdvözülő kék Szűz Máriát bököd négy izzó
parázskúp-pikkelycsőr fejével, mint tyúktojást enyves széles orrával varangy,
tűzbéka lángfoltos hártyalegyező kezeivel, s lejjebb kékzubbonyos, piros harisnyanadrágos arany titán
mutat a pára-magzatburokban kéklő aranykoronás Szűzanyára. S óriás kettős boldog
szivárványkarikában piros palástban ül az Isten, liliomfejű ólomoszlop csipkeoltáron,
alatta kék denevérszárnyú barna zsiráf, piros palástölére fehér kecskebárány ágaskodik,
mintha Istent legelne, s piros hárfán aranysáv-H-betűs kék bársonyingű angyal borong,
s az Isten körűl a tizenkét szines apostol, s egy széttárt szárnyú barna denevérsas!
Veled szivembe érkezett Matthias Grünewald, a Gyötrelem-Képzelet, a Szenvedés-Képzelet,
az Iszony-Képzelet, a Rettenet-Képzelet, a Gyalázat-Képzelet, az Ember-Képzelet!
Veled szivembe érkezett ami Megtörtént és ami Jöhet Még! A Rám-is-várhat-ónkeserűség!
Hajlott ónvörös akácfakereszten függ az Ólomgyűrődés-ólomszálkacsomó-ólomgöbvonaglás-
ólomragyagyász-ólomcsavarodás-ólomgörcságaskodás-ólomdudorcsipás Keserű Halott
Isten! Ónvörős bunkós görbe akácfakereszten. Az ólomgyökérgubancszéthúzás
Hörgéstelen Halott Isten. Veled szivembe érkezett Ami-még-lehet, Ami Eljöhet!
Mint egy ujjböggyel, hüvelykujjheggyel agyonnyomkodott, görcsösre, csomósra csípkedett
kékagyag Giacometti-szobor lilazöld ólomfestékkel bekenve, mint egy ólomból
kiszálkázott-kicsípkedett-kifosztott görcsös, csomós, bütykös, rücskös Giacometti-szobor!
Karjain, könyökhajlatában, hónaljaiban, mellkasán, hasán, combjain, lábszárain,
lábfejein, lábujjain és kézujjain, tenyerén, kézújjhegyein, lábújjhegyein a kék vérerek,
a zöld érhüvelyek mint zöld ólomvarangyocskák, zöld ólomgyíkok, zöld ólomvaránuszok,
zöld ólomleguánok, zöld ólomaligátorcsecsemők, zöld krokodílusfejek, zöld fölfújt
leveles kobrafejek a lilaezüst vékony bőr alatt és barna töviságak, fekete töviscsőrök
a lábszárhúsban, a mellkashúsban, a karhúsban, faszögek, csontpálcák, növénycsonttűk,
növénycsontszögek. És Istenférfi nemiszervén csomósra megkötött fehér ágyékkendő.
Hosszú tövislombkoronás kitátott-szájú papucs-szakállas zsidófeje, mint egy pirosszájú
ponty tátogó ónkúp-feje, sárga fogsorai mint a lónak, s a fogsorok közt vörös nyelvcsomó!
Egymásra-szögezett két hatalmas lábfeje két zöld sárkánykörmű ólomgyökérbunkó,
két megcsavart tüskés varánuszgyíkfarok egymásra ragadva, s az óriásszög, mint
egy kék hatalmas páncélosbogár, kék páncélfedőszárnyú ganajturóbogár, galacsinhajtóbogár!
S fönt, a fa vízszintes keresztágán az odaszögezett kezek jobbra és balra, mint
egy fára szögezett gyík görcsben-fölmeredő ujja-karma, mint egy fára-szögelt sas
kampósan, horgasan, horgonyosan, pikkelyesen és gilisztatornyosan görcsben
szétmeredő lábai, a lábujjak, a karmok, mint egy görbén, gacsosan szétmeredő
véres, csipkés ólomlegyező, mint egy zöld kaktusz öt-öt csontszőrös csiga-ága,
mint a cseppkő fordítva fölmeredő tűkristály kaktuszvirága, mint egy többgyökerű
véres kristály ólomfényű virágjóslata, mint csillagok az űrben zöld üszökből.
S izmok, inak, pántok, bordák, megszakadt erek higanybékái, vizenyőhólyagok,
csontok, pántok, sávok, görcsök, feszülő bőrlebenyek, kiálló csontok, visszerek
kék lábkesztyűi és combkesztyűi, hónaljig érő kézkesztyűi, s a gótikus kék
fulladás-zsák, a lila-ólom Halott Istenország piros szaggatott vonalakkal
behuzigálva, a lilaólom Giacometti-szobor Istenhalál-embertest, testén piros
morzejelek, pontok, vonalak, csíkok, szögek, huzalok csomók, páfrányok, cirmok,
tollak, ágak, levelek vérből, a fekete ólom-hullatest piros jelekkel telefirkálva,
mint egy ólomszobor piros festékpontokkal, piros festékvonalakkal. Vérrel!
A megszakadt hajszálerek cirmos bőrpihéi! A töviskorbácsütésharapások piros fogsornyomai!
Ó, Krisztusom! Ó, Jézuskrisztusom! Te Lila Ólomgyökérhörgés! Te Zöld Ólomsas,
akinek tollait barbár kezek kitépték, s meztelen tested most piros bőrkráterek
halmazfüggönye, piros bőrlukak szuperhalmaza, a kitépett tolltövek vörös
fészkei virágoznak bőrödben, húsodban, meztelen bőrü ólomhúsodban, a tollfészkek
vérző lukai meztelen húsodban, meztelen bőrödben, mint vérző pórusok!
Ó, Krisztusom, ó Jézuskrisztusom: véresen lehunyt szemeid itt függnek
szívemben, mint véres fecskefészkek, csipás és könnyes és vért-buggyantó szempillás
szemeid szívemben, mint összeszart madárfészkek, és szívemben szemed forró ürüléke,
mint a világűr titkos fénykristályhalmazai és tátogó görcskarom ólomujjaid
gyötrelmes vad mindenséghorgok az én szívemben, a megváltás keserű kék, zöld
ólomhorgonyai, szívembe vájva, mint palás saskarmok, büdös keselyűkarmok,
héjakarmok, ölyvkarmok, bagolykarmok, sólyomkarmok futó eleven, rettegő szelíd állat
forró húsába, halálgyökérgörcs-ólomhorogcsokor kezeid megtartó világszigete
szívem, abba kapaszkodtál Halhatatlan Halál, az én halálraítélt élő
szívembe, Halott Öröklét-Hajó, Halhatatlanság Halandó Világléthajója,
ó, Krisztus, ó, Jézuskrisztusom, Lila Ólomseprű-Csüggedés, Zöld Bütyökvirgács,
Nyálcsurgató Piros Gyíkhal fára szögezve, fölfújt eres belek kötegcsokor, feszes, összedrótozott
Büdösség-szobra, ólomcsomók, ólomhurkák, ólomvenyigék, ólomgyökerek, ólomszálak
Vérszájú Madárkötése, te fára-szögezett Ólompikkely-Őskrokodilus! Ámen.
És körötted gigantikusan megnőtt Szent János Apostol mutatóujj-kinyújtás,
szíved felé, mintha egy férfifallosz duzzadt volna meg hosszúra, keményre és körötted
hanyattra-ájúlt fehér anya-kéztördelés és körötted a fekete űrbe emelt összekulcsolt
rózsaszín kezek tördelése, a jajgató sárga bársonyköpenyruhás árva szeretőé!
És alattad barna kis kereszttel a Fehér Bárány, fölemelt jobblába alatt az arany-
serleg. S a Bárány kék isten-szemében se irgalom, se szégyen. Te átváltoztál már Világ-mezővé!
Ó, Asszonyom, vedd ki szivemből a fekete poharakat! Minden telt poharat, ami fájdalom volt.
Az epe-poharat, ürülék-poharat, vizelet-poharat, bélsár-poharat, ecet-poharat, rothadás-poharat vedd
ki szívemből! Minden elátkozott poharat végy ki szívemből! Szívemben nincsen sírhelyed:
halál! Szívem a Mindenség Magzatburka, nem a Mindenség Temetője szívem!
Szívem a Mindenség Méhmagzata. A Mindenség Dolgos Magánya az én hű szívem!
Veled szívembe megérkezett minden Lehet-még, Lesz-még, Ami-volt, Ami-van!
S mert szeretlek, megmondom neked, én is csak boldog akarok lenni, mint mindannyian!
Mint mindannyian mi emberek, te is, meg én is, mint mindenki, aki volt, aki lesz, aki van!
Mint egyszerűen, az Emberiség! Hisz nem azért született az ember, hogy az legyen: boldogtalan!
Pedig mi lesz még? Pedig mi lehet még? Gyötrött nagy szemeimnek mit kell még meglátni?
Mit fognak látni még gyötrött nagy szemeim a megmaradt időben? Miféle kínt? Miféle
jajt? Milyen bajt? Miféle szenvedést a megmaradt időben? Mint árulást a nőben
a férfi, hisz rég hűtlen már asszonya, de csókjával, ölével úgy teszi mintha szeretne,
de utálat-görcs teste megadó szerelme, s csókja mint a varangyok csókja: hideg nyálcsillag,
büdös hűvösség-liliom és teste is csak verejtékes párzás és mosolyában nincs semmi
sugárzás, fényszikra, bárányderű, selymes csillagnyál, megtisztító pontos havi vérzés.
Mit láttok még a megmaradt időben gyötrött nagy szemeim? A hűtlen alázat azt
mondja fáj, azt mondja fáradt, azt mondja vérzik és a fal felé fordúl, vagy olvasni kezd, sírni.
A Megmaradt Idő halálraítélt szívembe néz, mint halálraítéltet a hóhér, nézi szívemet,
ahogy a hóhér a cellakukucskálón benéz, a csuklós acélpikkelyű kis körablakon, a
tolózáras kis négyzet sóhaj-csöndfalon, szorongás-üregen, nézi a halálraítéltet, mint az
elmúlást az élet, nézi a rabot, akit majd föl fog akasztani, nézi termetét, súlyát,
nyakhosszúságát, nyakizmait, nézi a rabot, mint hentes az állatot, nézi a büdös
ajtólukra tapadt szemgolyóval, ami a kis ajtólukat betölti, mintha nedves kocsonyahólyag,
virágmintás-lepkeszárnymintás hólyagmedúza töltené be tengeri csigahéj rózsaszín
páncélkürtjét, s a rab ott ül dermedt butaságban, mint akit fehér mésszel bemeszeltek,
halántékán szikrázó izzadtság-gyökerek, verejtékpolipok gomolyognak hosszú fényes
vízkarokkal. Ahogy a hóhér a halálraítéltet nézi egy nappal az akasztás előtt,
mert tudni akarja, mit és kit akaszt, mekkora súlyt, milyen erőt, milyen vastag legyen
az akasztókötél, magától megy-e majd a fa alá, vagy hónaljánál fogva oda kell
vonszolva húzni, mint egy ájult óriás varánuszgyíkot, s meztelen lábkörmei a betont
kaparják, mint gyíkkarmok a földet: szivemet nézi a Megmaradt Idő, halálraítélt
boldog szivemet! Szivem ezért a halál piros foglya! Halandó szivem hóhérodé
Idő! Mit kell még látnotok gyötrött nagy szemeim? Mit kell még látnotok: emberszemek!
Odaállít a hóhér-idő a kivégzés hajnali börtönudvarába, hogy ne legyek boldog, hogy
ne legyek gyáva, hiszen nemsokára rámkerül a sor majd, hiszen nemsokára
nekem kell meghalni: nézzem az akasztást, nézzem a kivégzést, a homlokonlövést, a
szívenlövést, rabtársamat ahogy sietve akasztják, fején kis fehér zsák, kezei megkötve
hátúl derekánál, lábai megkötve nagy csigahurokkal, tekerős csigában a kötélbilincs
szára, rátekerve gyorsan a dupla vascsigára, mint apró fogaskerekű húsdaráló,
a két hóhérsegéd úgy dolgozik, mintha halál elől futna, kötélhurkot nyakba,
lábcsigát tekerni a tekerőnyéllel, az embert széthúzni, térdepel az egyik, ágaskodik
a másik, a hóhér a fehér-zsákos fejet megtekeri, ahogy dinnyeszáron tekerik a
dinnyét, recsegve megcsavarják, hogy gyorsabban érjen, s a kifeszített, mint egy
mezítlábas gipsz-szobor, rab-szívét az orvos fonendoszkóppal meghallgatja
a halálingen át, s injekciós-tűvel a szívbe szúr, szívbe fecskendez biztos
halált. Biztos halált a biztos halottba. Mit kell látnotok még gyötrött nagy szemeim?
Ahogy a halálraítélttel a kivégzést nézetik: néznem úgy kell téged Megmaradt Idő!
Nem rémültök meg gyötrött boldog nagy szemeim? Hű szivem nem réműlsz fehér
gipsz-szoborrá? Mért nem fagytatok meg eddig is jég-gömbbé rémület-látó gyötrött
szemeim? Látásom miért nem száradt el, mint az elvágott köldökzsinór újszülött
hasán, véres köldökén, pörcös fekete faszéncsutakká, fekete csonk-forgáccsá,
üszkös csillagcsókká? Gyötrött nagy szemeimnek mit kell még meglátni? Miféle
gyötrelmét a kornak? Miféle bűnét? És milyen hatalmát? Hisz ha éltem is
ebben a korban, a bűn e korban, mint a sötétség a bronzszoborban, s e sötétségnek
nem volt hajnala. Mit fognak látni még gyötrött nagy szemeim a megmaradt időben?
Időm ha lesz még? Időm, ha van? Emberiségemért szégyellem magam. És a szégyen
sem elég. Pedig nagyon szeretlek emberiség. Pedig nagyon szeretlek ember! Pedig nagyon
szeretlek. Szeretlek: ha bűn, ha elveszettség, ha gőg, ha gyász, ha titok, ha érdem.
Szeretlek, mert vagy, mert általad lehettem, szeretlek, pedig nem hagynak szeretnem
és akkor is ölnek, ha megcsókolom véres homlokod, ha mosolyommal könnyeid
iszom, akkor is ölnek, mert nem mondom, hogy: ölj meg és azt üvöltik:
fulladj már, dögölj meg, csigával, hurokkal húzzuk szét a tested és azt üvöltik:
nekem nem szabad szeretni! És azt üvöltik: most már hagyjam abba! És azt üvöltik: virágzásom
zagyva, és hiába minden szenvedés, nekik ez mind kevés és gyűlölettel pusztítanak
engem. Hogy virágzásom, mint a Gyermekdalokban, ahol az élet összevissza lobban
a tüzözön-katasztrófa mosoly-halál után és összenő és szétfut, párzik minden,
ami lehető és ami lehetetlen, s valami boldog homályderengő, sejtelmes, zengő
búrjánzó életzagyvaság vegetáció-Paradicsomkertje az embernélküli-emberutáni
sűrű kúsza lét, és egymásba összeforr és vakon búrjánzik szanaszét minden mozgó
és földbe-kötve tenyésző valóság, állatból virág nő és virág állattá átfajúl és mekeg
a madár és bazsarózsa-fejű a ló, s a létezés undorgyönyör-álma a behemót
emberfelsőtörzsű sárkánygyík-újzagyvaság merengő, derengő, sóvárgó, buta
öntudatlanságcsíra emberemlékezet-homálya. Ó, Emberiségem! Ó, Emberiségem!
Meghalok érted és meghalok miattad! Ó, Emberiségem! Ó, Emberiségem! Ó, Emberiségem!
Halálom mért akartad és mért akarod még most is a halálom? Miért akartad?
És mivégre? Hiszen úgyis el vagyok ítélve! S te sem vagy más, mint halálraítélt! Ó,
Emberiségem! Beszélek érted és beszélek miattad. Mit tudják azok a vak üvöltözők,
Brueghel vak gonoszai, mit tudják, hogy hányszor jártam a Pokolban? Nem
lovon, nem griffmadáron, nem autón, nem hajón, nem repülőgépen: gyalog.
S a Pokolban a Sátán sem andalog, a Pokolban a Sátán is szenved,
mert ő maga a Pokol, mert a Pokol a Sátán és a Sátán a Pokol! Mit tudják:
az emberszenvedés hol van és hol van, ami nincs, és hol ami lehet még? Ó,
mi jön? És mi jöhet még? Miféle Pikkelyszörnyszülemény Nem-Remény és
miféle Tébolyidő-Jövő és miféle Mértani Magány és miféle Sötét Duhaj Virágzás?
Ó, Emberiségem! Szivemben úgy virágzik a szégyen, mint embercsontváz a
tengerfenéken. Ó, Emberiségem! Boldog szivemben úgy virágzik a szégyen, mint
embercsontvázak a tengerfenéken, függőleges, hosszú, vastag, zöld homálymárvány
víz alatt. Szégyenem virágai csonton-tenyésző színes állatok, kékpettyes lepkecsigák,
lila szivacsok, sárga szivacshab állatkürtök, tölcsérgomba-alakú habszövedék-vakok.
Mert világszégyenemen, mint tengermélyi embercsontvázakon az öntudatlan,
boldog, rabló, ragadozó, vad, vak, mohó, merengő, csápozó, bimbózó, rügykoszorús
sejtelem virágzik, mint tengermélyi embercsontvázakon tenyésző virágállatok,
mozgékony és merev, hajlékony és puha, kemény és bizsergő állatvirág-burjánzás
az egyszerű enyészet fölött a bonyolúlt tenyészet, boldog bizsergő, merengő
virágoskert tenyészik szívem csontvázain, kopasz vigyorgó szégyenemen.
Mint virágoskert százezer porzója, bibéje, szára, szirma, levele, cimpája, pártája,
csipkéje, kelyhe, szőre, pikkelye, lemeze, dongája, érszála, pelyhe, csomója:
mint kerten a lángoló és poshadt, égő, duzzadó és roskadt, tüzelő, mézelő,
szélben-bolyongó, szikrázó növényi hab: a lábszárcsontokon, bordacsontokon,
karcsontokon, kézújjcsontokon, lábújjcsontokon, a medencecsont-lepkeperecen,
a csigolyákon szálas csillogó bizsergés-esernyőfejű virágállatok, nyéltörzsű nyálernyő
állatvirágok, lila tengeri sünök, piros tengeri csillagok, lila strucctollkalapként
szétlegyeződve lengő páfránybokor-állatok, nyitott pávafarok-állatlegyezők,
törpe pálmafanyélből kifüstölgő bodros hajcsillagok, esernyőnyelű páraláng
narancsszínű árvalányhajcsokor-állatok, lila tengeri mohaszövetkorsók, fehér
zsákállat gézkorsó-tömlők, sárga érhálógömb állatcukordinnyék, fehér
takonycsápkoszorúval mocorgó állatrózsák, vörös és kék liliomállatok, vörös indalények,
tömzsi rózsaszín állatszekfűk, kék szivacsok, piros szivacsok, lila szivacsok, bíbor
szivacsok, halálfej feketemintás tengeri tökök, apró rákok, nagy languszták, homárok, hatalmas
skarlát csigák, lüktetve lélegző lila korall-legyezőlevelek, sárga szivacshab-életköcsögök,
lila állati vattacsomók, piros állatrongyok, kék spermacsokor-állatok, vörös ondólövellés
állatszökőkútpáfrányok, élő indák, nyolcszemű gyökerek, kőtokból kilövellő
nyálszörny-nemzésfelhők, csőszemű, nyélszemű, teleszkópszemű, sugárbimbószemű, nyeles
pávafaroktoll-szemű, dülledt óriás szappanbuborék-szemű kőtüskekőtoboz-kődoboz-
kőrácsszekrény-kősünszőr-kőhólyag-kőlángcsóva halak, tűzhalak, tövishalak, kúszóhalak,
kacsahalak: a mohó állatvirágzás boldog békessége. S mint marokkal vízbeszórt
nehéz aranypénzek billegnek, süllyednek, forognak, lobognak, táncolnak, pörögnek
éllel, lappal örvénylenek a kis rebbenő rebbenékeny gyáva és mohó halak
a csontvázakban, a csontvázak fölött a márványsóhaj vízben, állatrózsák és
piros rákok a széttört koponyákban, mint bazsarózsák egy tökpohárban, s a
koponyák szemgödreiben kókuszpálma-törzsű tömény állatszekfűk piros magánya.
S a lehullt állkapocs fogsorát zöld moszatnyál-állatenyvhömpölygés fodrozva
nyálasan betakarja. Ó, jaj, így virágzik szívemben a szégyen! Mint tengermélyi
embercsontvázakon az eleven néma bíborkék habok, mint tengerfenéki árva
embercsontvázakon a ragadozó állatcsönd virágzás-magánya! Örök virágzás ez
a halálig, örök virágzás az én szégyenem, örök virágzás a szégyen a szivemben, a csönd virágzás-
örök, s nem olvad el szégyenem virágoskertje enyves, taknyos halott péppé, ez a
bonyolúlt állatszerkezet kert-összevisszaság, nem taknyolódik el szégyenem halottan,
mint a vízből kiemelt fehér hólyagesernyő medúza, a fehér nyálhólyag, puha üvegbuborék
az ember kezében, mert lassan szétfolyó takony lesz, nem duzzasztja sűrű kék vízfeszültség,
s elszárad, mint egy sárga hurutköpés. A szégyen bonyolúlt szenvedés! Egyszerű
konok tűz a szégyen az ember szívében! Mint anyatestben foszló halott magzat,
öl a szégyen, ha ki nem kaparják, meg nem szülik. Ó, szüld szégyenem a
világra szivem! Szüld a fényre szivem halott magzatait boldog fájdalom-énekem,
szüld meg férfi-anyaszivem virágbaborúlt csontvázaidat: szégyenem!
S ha ez a kor se jobb, mint a tegnapi, a másik: mégiscsak mondom a megszakadásig,
a bolyhos reményig, vagy a bonyolúlt halálig, a kopár reményig, vagy az egyszerű halálig, mert megöl, ha
hallgatok, s elbúrjánzik a gondon, szines kertszövevény állathabzásával öl meg,
ha némaságom bűn-virágzását hordom, mondom és írom, mert jobb, ha
kimondom: szivemben a szégyen úgy virágzik, mint embercsontvázak a tengertalajon.
Szégyenem szivemből kilátszik, mint éjszakából a bizsergő csillagsűrűség? Vagy
ki se látszik, mint földből a halott? Ha nem szégyenkezel, nem lesz holnapod
öntelt és kevély Emberiség! Ha nem szégyelled, hogy ebben a korban az őrök a
rabok szájába vizeltek, s a fegyveres rabőr letolta nadrágját, gatyáját,
s meztelen seggét csókoltatta a rabbal, s seggelikát is ki kellett neki nyalni,
hogy a lágerfoglyokat látogató asszonyok vizes liszttel kenték be testüket,
aztán meztelenre vetkőztek a férfiak előtt, férjük előtt, fiúk előtt a feleségek,
nővérek, húgok, anyák, s úgy nyalták a meztelen asszonytestekről a csirizes
sárga lisztet a rab katonák, a kemény lisztenyvet, ahogy a tehén az istállóban a lila sótéglát
nyalta, ahogy a gyerek a tejszínhabos lábost, fiú az anyját, férj a feleségét,
legény a húgát, az emlőket, csecseket, hátakat, vállakat, csipőket, combokat,
a szőrös ágyékgödröket, az öregasszonyseggeket, a kamaszlány-tomporokat, a
hónaljakat és karokat, lábszárakat és nyakakat, a fül-mögötti részeket,
hogy éhen ne dögöljenek, a gégegödröket kinyalva mohón lefetyeltek a
meztelen asszonytesteken, mint a szomjas kutyák, s röhögtek az őrök, azt hitték, szerelmes haláltáncot
látnak, pedig hiába, ez volt a szerelem és ez volt a hűség, ez a halálbuja
falánk férfiláng az asszonytesteken, s a nők hűsége volt ez, Élő Kenyerek
Hűsége, Asszonykenyerek Élethűsége, Kenyér-Kislányok Hűségvígasza!
Mert nem hiheted magadat szabadnak, ha nem adsz igazat az anyját-nyaló
rabnak, ha nem tudod, hogy zsarnoki és zsenifény korodban mennyi epe volt gyémánt-
szikrázatú vörösborodban, amit este ittál mindíg, munka után, kortyolva Sven Delblanc
üvegliliompoharából, szerelem után, mikor meztelen asszonyod elaludt már
és nyitott szép szájszögletében csillogó finom nyál szikrapecsétje s melle bőrén
gyöngyöző szerelempára, s tested könnyű volt, mint egy muszlin-szobor és heréid boldogan
pihentek, s eszedbe jutott, hogy most valahol a világon egy férfi péniszébe áramot
vezetnek, a húgycsőbe dugják a drótot, a nyelv alá rácsoznak keskeny fémlapot,
úgy adják a villanysokkot, a vallató elektrosokkot a rabnak, aki megráng pőrén
leszíjazva a drótsodrony-ágyon, míg te betelt meztelen asszonyod nézed boldogan!
Szégyenkezem, mert élek. Szégyenkezem, hisz élek. Aki nem szégyenkezik: rég halott már!
Szégyenkezem, mert élek? Szégyenkezem, hisz élek? Igen! Akinek szégyene nincs, élete sincs!
Akinek szivében nem virágzik a szégyen: eleven halott már, mint egy szélütött,
aki ül a széken, fekszik az ágyban fehéren, mint egy emberformájú gipsz-Segal szobor,
hosszú vesszője, fényes, redős herezsákja kilóg, mint egy cukordinnye, húgycsövében vékony
műanyag-katétercső, a műanyagcső végén duzzadt műanyag-katéterhólyag, vizeletgyűjtő-
hólyag, lelóg a földig, mint hosszú vékony kocsányon lógó hatalmas szemgolyó, véres vizelettel
töltve, mint félig megtelt lombik, mint feketekávéval félig-tele kávéfőző
üveggömb, mint vörösborral félig-megtelt üveg-lopótök, akinek szivében hiány a szégyen:
erjedő hullavirág, merev drótrács-szerkezetkürtből kisóvárgó fehér mészliliom, keményített
fekete cérnaháló hattyúszobor, fodros kősaláta-varangy, belső szervekkel teli halál-alakú
fekete fény, mint egy canopus-edény, melyekbe a halott belső szerveit helyezték a
balzsamozás után, hideg canopus-edény, amelyben a halott lágy puha belső szervei vannak,
a vörös múmia-maszkos üres test mellett álló canopus-edény, a bebalzsamozott
üres múmiatest mellett álló canopus-edény, s a múmia száraz testüregeiben nagy
vászonzacskók, nátronnal-töltött, tömjénnel-töltött vászonzacskók, test-kiszárító zacskók, az agyvelő-nélküli
koponyaüregben is tömjénzacskók, nátronzacskók, akinek szivében nem virágzik a szégyen, mint
kiszáradt múmia fekszik a létezés sötét kőhüvelyében, önmagától jobbra, önmagától
balra, önmaga önmagából kikaparva, a közöny s a bűn szárítózacskóival kitömve!
Nehéz, hullamerev, halálhalott, szégyentelen Öröklét-Igézet: szívem a te canopus-edényed!
Canopus-edény szivemben tested belső szervei, a halottak, örökléthulla-belsőrészt
őrző szivem, canopus-edény szivem egy piros csillagon áll, mint vörösmárvány
hideg kriptapadlón! Romlandó, lágy, bűzös, zsíros és büdös belső szerveidet őrzi
canopus-edény szivem, Gőghatott Szégyentelen Emberiség! Ó, én nem az elmúlást
szerettem! Mégis a kibontott halál büdös és bűnös lágy szerveinek tartóedénye lettem,
a lágy bomlás, puha émely-romlás halhatatlan árva őrző-edénye, megdermedt
kristályhúsú fény, halált-őrző füstölgő canopus-edény! Szégyenkezem, mert élek!
Szégyenkezem, hisz élek! Akinek szégyene nincs: élete sincs! Élete annak, mint
a cellába zárt vaknak: vak szemei vakon vérzenek, mintha havi menzesze
lenne a szemeknek a sötétben, vak ujjai vakon tapogatnak, sziklakönnyes
falat, szemüreg-menzeszvéres arcot, és neki ez a világ, a sötét, véres durvaság,
a könnyes beton-szomjúság, maga alá ürít, maga alá vizel, s tocsog a húgyban,
a szarban, mint a disznó a tele-ganéjos ólban, s ha csajka zörög, evőedény
csörög, vagy ivóedény, lábos, vagy bögre, úgy omlik rá szakállasan röfögve és szürcsöl és
habzsol és szőrös szemhéjai alól folyik a vér, mint nők hüvelyéből havi tisztuláskor!
Most van ételem és van italom. Lányaim megcsókolnak, átölel, megcsókol asszonyom.
Ruhám és könyvem van, és versre papírom. Tollam, tintám, füzetem, ceruzám.
Most nem vagyok szegény. Mint amilyen voltam. Szivemben angyal néz az elmúlás után.
Szivemben angyal játszik hosszú szinarany késeivel. Szivemben hosszú fekete
férfiárnyak hegedűlnek, trombitálnak, harmonikáznak, s mint kék lomblevelek
kék árnylombjai bizseregnek, mozognak, laposan, csipkésen cicáznak a hosszú
árnyhegedűk, árnytrombiták, árnyharmonikák. Szivemben virágos hosszú messzi
rét, zöld tarajlástorlódás hosszú fénymezők, ugráló szöcskék, zizegő sáskák,
kék fényfüstben állva rezgő vérlemez-könnylemez-aranylemez bogarak,
zöld csöndszáron eres lepke-gyertyalángok, szivárványselyemzománc szitakötő-
üvegbuzogányok sokszögűre csiszolt többezer-sejtlapos üvegszív-koponyával,
s szögletes fekete huroksuhanás: cikcakkos hangos fecske-vonalak grafithegy-
kaszabolása a kemény, fényes üvegzsíron, a feszesség-űrhártyapapíron, s a
hínáros, zöld bélfodrozású patak zöld moharögein, száraz békanyál-oszlopcsövein
fekete vonalsáv gerinc-bordaívű sötétzöld mirigy-Buddhaszobrok ülnek,
a kecskebékák, s szemük mint két dülledt arany-hullalégy, mosolyuk sárga
nedves jádekő-szemhéj, zsírkő-sarló, jáspis-harangszáj. Szivemben zöld
nádas lobog, zöld zománc-csövek, zöld zománclevelek, zöld ágaskodó füstfürt
bóbitalángja, zöld bütykök, csomók, élek, erek, tövek, hónaljak, hajlatok, lemezek
zománctódulása, zománcsuhogása, zománczuhogása, zöld zománcringása
és káka és sás és vizililiom az enyhe, homályos, olajhártyabőrű, moszatos tószéli
vízhiganyon, s a meleg simalágy zöldolaj higanylazaság, kékarany higanysűrűség
apró, hegyes, szemhéjas, szemgolyós, orrlikas csecsekkel pattanásos: békafejekkel,
s a kék tó, mint végtelen lapos membrán, áteresztő sejthártya, titánkönny
egyszerű dobhártyája, s az arany vízlapály alján hosszú jegenyék, gömbölyű nyárfák,
mint óriás árvaszúnyogok, óriás cserebogarak pikkelyes zöld csáp-árnyai fekete
fonalak hálóterebélyében rezegnek, s a sejtmembrán pihésen pöfög, izzik madárárnnyal.
Szivemben herékig-érő fekete gumicsizmában, nyakba-akasztott piros gumi-köténnyel,
térdig-érő piros gumilepénnyel piros parázs-ormány orrú férfiak mennek a tóparti
őszi töltésen, napszámos-lovagok, napszámos Cyrano de Bergeracok, s piros parázsorruk,
mint hosszú piros lámpa, mint a lámpás kabóca parázsuborka homlok-orra,
négyméteres vastag sárga halászhálót cipelnek, mintha függőágyat cipelne két szolga,
a hálóban kétméteres harcsa, kétméteres nyálkás, kocsonyás, síkos ólomszivar, ráng,
reng, lobog, leng, forog a szőke sejtes, szitás, likacshorgolásos, levélalakú
hatalmas hálószivar, a kötélháló-szitaszivarban az óriási hal, síkos ólomkocsonya
bőre kipréselődik a hálósejtek cellás üresség-ablakain, ötezer ólomszemgolyó, tátog, hápog a gigászi
nyálkás ólomszivar-kín az összehajtogatott hálóban, mint egy elmebeteg fehér
kényszerzubbonyban, lapos szemei őrűlt sárga teleholdak, lapos szemei őrűlt
véres teleholdak, a háló kötélkeret ablakain négyes zöld kocsonyafűzfaág
bajszai kilógnak, mint zöldüveg angolnák letaknyozva a földig, ott gyűrűzik,
karikázik a négy zöld üvegtormagyökér bajuszvég a feketesaláta, sziromkása sárban,
mint hosszú gyíkfarok az alkonyi homályban és csillog, mint holdfényben hosszú,
görbén fölhajtott gyíkfarok, csillog, mint tűznyál-holdfénytől kiálló, hosszú üvegpikkely-
tüsketekervény gyíkfarok. S a két napszámos Cyrano de Bergerac-igásló tántorog, ahogy a
harcsa rángatja, rántja, húzza a vállukra kantárosan akasztott sárga
hálószárakat, amik áthurkolódva a vállakon, az ádámcsutka alatt a gégét
fullasztják, feszítik, s fejük piros a fekete kalap alatt, mint pirosan égő
piros halottak-napja gyertya a temetőben az őszirózsás őszi sírokon. Szivemben
harcsával-tántorgó halászok! Szivemben óriás, fekete halbárkák derengenek
a zsírosan-gomolygó nehéz őszi ködben. S a halbárkák olajos fekete oldalain
nagy kövér lukak, mint a halak oldalvonal-pontsorai, a fekete deszka szitarács-szemüregei, s e szemüregekben
a folyóvíz a szem, a patakvíz a szürke szemgolyó. Szivemben nehéz,
zsíros, hömpölygő, könnyező, madárjajokkal-vérző őszi ködben lépeget egy
szorongás-szivárvány mosolyú barna kisfiú, hátán két piros-kantáros feketelakk
iskolatáska, kiskabátja van és nincsen nagykabátja, hóna alatt piroskockás
fekete palatábla, pirosvonalas fekete palatábla sárga fakeretben, a palatáblakerethez
rajzszögezett spárgán-lógó vékony palavessző, ugyanúgy sárga spongyaszivacs és azt
gondolja, apját meg kellene ölni, megint részeg volt, meg kellene ölni, és caplat a
sárban, mint egy törpe halottasló. Szivemben fekete halottashintó nyikorog az
őszi sárban és a hintó hasában mozog a koporsó, mint egy fekete üveghal gyomrában
a lenyelt fekete bóbitáshal, s a halottaslovak nagyokat finganak s fölemelt
fekete farkuk alatt, mint csókra csücsörített száj: kicsücsörög piros nyálkahártyás
végbelük és zöld párolgó ürülék-szénatojásokat böfög, nyálkás mohaszőr-
tojásokat, s a barna halottaslovak feje, mint árvaszúnyog bodros tollas
csápú homloka, fekete tollcsótárral lobog, s nem tudni: a gyászolók
most boldogok, vagy boldogtalanok s nyikorog tovább az esőfénnyel beüvegezett
hintószekér, s a kocsis kalapján ködcsokor-akácvirág, mint Ady Endre
utolsó kalapján, fényvirág, ködvirág, fénypampuska, ködpampuska csokra.
Szivemben Halottak Napja őszi temető! Százezer gyertya ég. Százezer fénypecsét.
Százezer lángtollú csigaszarv. Mintha minden sír őszirózsákkal behintett,
krizantémokkal beszórt, piros muskátlilámpás csigabiga lenne. Minden sír
virágos csupaszcsiga, minden sír fölvirágzott meztelencsiga-oltár, minden sír
fátyolvirág-koszorús kopaszcsiga. S százezer csigaszarv mered föl a földből,
százezer csigafejcsöcs-viaszrúd-viaszcső-szemtorony, s a recés eres fehér fölmeredő
szemágak tolla eres piros láng, ropogó, sustorgó, könnyező eres fénylevél,
árvaszúnyog százezer pihés, bodros tollcsápja, százezer boldog égés-szirom.
Szivemben forró gyertyafény bolyong a földmélyben a csontokon, csontvázakon,
halottokon. Mert lefénylik az ünnep most a földbe, mert lefénylik az ünnep a
halálig, mert gyertyalángok rácsarany-szavában hálósan a csontok, csontvázak,
halottak. Fényrács-hálóban a koporsók, halottak, halotti ruhák, szemfödők,
fényrács-recehálóban a halotti harisnyák, halotti ingek, s a holtak ajkain, lila
cimpaszirmain, s a holtak sárga fogain, sárga fogsorain is a gyertyafény aranypöttyei,
aranypontjai, lángszeplői, mintha a földben most nagy lakoma volna, mintha
a halottak, hullák és csontvázak nyers aranyhalakat zabáltak volna, s most zöld
ínyükön, lila ajkukon, sárga fogukon, kék penészrózsa szájukon az aranyhalak
aranypikkelyei csillognának, a fogzománcra, a húsrohadásra ragadva, sűrű
aranypikkelyek. S a halottak kezén pikkelyekben, pontokban, pöttyökben, szeplőkben
a fény, s a holtak nyitott szemein sistergő fénybogarak, s mocorgó fénytetvek
a holtak tajtékvirágzás szivén, s a holtak homlokán, péniszén mozgó fénypoloskák.
Ó, Ünneppel Bevilágított Holtak Mélyvilága! Ó, Ünnepfény Halottak Emberárvasága!
Ó, Csontvázakon Fénylegyek, Lánglegyek, Lángárnyék-legyek, mint temetetlen
állatbelsőrészeken nyüzsgő aranylegyek! Ó, Ünneppel-bevilágított Halottak!
Hozzátok egyszer én is hazamegyek. Halottak, mellétek halottnak a földbe!
Mert a lelőtt szelíd vadaknak, őzeknek, szarvasoknak nincs canopus-edénye!
A kizsigerelt vadaknak nincs canopus-edénye. Ott hevernek a föld felett a
kizsigerelt állatok belső szervei az erdő-széli deres dombokon, havas lapályokon
óriás csomókban, hatalmas halmokban, mint harctéren rothadó katonák,
a tüdők, gyomrok, belek, gégecsövek, gyűrűs tüdőcsövek, síma nyelőcsövek,
barnán, bíboran, deresen, feketén, szürkén, zölden, dagadtan, véresen, alvadtan,
lilán, a tüdőszélek bíbor szivacs-szárny roncsai mázsás halomban, s kutya
harapta, róka rágta, varjú rágta, csóka csípte halmazatuk fekete üszög-gomba
óriás-ország! Ki siratja a megölt szarvasok Cantata Profana-sorsát?
Ki siratja? Sorsukat ki beszélje? Ki lesz az ő canopus-edényük? Szivem
a Mindenség canopus-edénye! A kibelezett mindenség, a kibelezett
emberség canopus-edénye szivem! Őrző szivemben kifosztott fényhalmazok,
elárúlt emberszívek, megderesedett csókok, epeízű csókok, ecetízű álmok,
fehér ponttá összezsugorodott égitestek, epehólyag-epevezeték-epekő-epesár-hatalmú
megfeszítés-keresztek, létájulások és emberárulások, történelem-halál-szervek,
emberiség-működéskeservek hullamasszája az én szivemben. Az én
megőrző canopus-szivemben! Örök Belső Hamvak az Örök Tartályban!
Irom e verset. Február van. Február 23. Csütörtök. Megöltök? Azt hiszitek
Cantata Profana-orvvadászok: megöltök? Megöltök csodaszarvas-vadászok?
Megöltök: ha hitemre lőtök, szívemre lőtök? Azt hiszitek, megöltök?
Orv golyótok, mint ködön át, fúródik szív-húsomon át, s gyors szívsebem
fényesen beforr, hogy fénylenek a szív-hegek, akár az éji csillagok. Énnekem
nem ölitek meg szarvas-énekem és szarvas-sorsom abba nem hagyom!
Szivemben a Mindenség Fényhalmaz-Lényei, s szavam lombjában a Kozmosz ragyog!
Azt hiszitek, ha öltök, meghalok? Mert minden öléstől csak még szebben élek,
még szebben születnek a Lények, a Fények, és öldöklésteknek nincs rajtam hatalma!
Míg itt a papírra görnyedek: szivem nem remeg. Késetektől mosolyom nem barna!
Pedig görnyedő hátam mögött áll, papírra-görnyedő szivem mögött áll Árny-Angyalotok,
százmilliárd-fényév magasan tornyosúl fölöttem a nyúlós Nyálszivacs-Sárkánygyíkféreg,
a fél világegyetemet bezárja kitárt, széttátott takonycsillónyálkahab-denevérszárnya,
a fél világlétszivet tébolyába zárja kinyitott nyálkahab-hólyagcsipkeesernyő szárnya,
s nyitott nyálbarlang-szájában százmilliárd égő gyertyájú piros ravatal lobog.
Az lenne az én ravatalom! Az a szörnyeteg nyálbarlang-fényágy, az a szajha
Láng-Asztal! Világnagy Árny-Angyal nyálodú-szája lenne ravatalod: Remény-Szivem?
Élek, hát írok. Irok, mert élek. S nemcsak az ecetes szivacsért, miattatok is szégyenkezem!
És ne adjatok ti ecetes szivacsot nekem. Se epe-szivacsot. A halállal föltámadok, nem vétkezem!
Késeitektől föltámadok! Gyilkolásotoktól föltámadok. Szögeitektől föltámadok!
S a föltámadással élve élek! Fán-hervadó vérüszkös rózsa-fejem: nem a halál!
Fán-hervadó vérüszkös rózsafejem a Nem-Halál! A Mégis-Élet az, az Újra-Élet!
Fán-hervadó bozontos fekete fejem az Élet Örök Rózsája. Fán-hervadó üszkös ajkaim
nem kérnek tőletek lándzsán-fölnyújtott ecetes szivacsot, hogy szivacsotok üdvét
szivja haldokló ajkam, szivacsotok ecet-üdvét! Fán-hervadó véres és nyálas ajkaim
nem kérnek tőletek fényes lándzsahegyen, lángoló lándzsalevél-csúcson vérző
hörgésemig és véres forró lihegésemig nyújtott álnok szivacsot, epeszivacsot, bélsár-szivacsot,
vizelet-szivacsot, amit úgy adtok, mint cukros mézbe mártott sárga spongyát, fekete
vas-ujjhegyre tűzött lépet, fehér sejtes és cellás, sűrű mézzel csurgó nagyszelet lépesmézet,
szürke darázsház cellás papírrózsát, apró sejtkannáiban mézzel betelve, hogy
szenvedésemben méznek higgyem ami epe, méznek, ami ürülék, híg emberürülék,
híg állatürülék, híg madárürülék, méznek, ami forró embervizelet, sós állatvizelet,
hiszen a szivacs abba mártva, epébe, vizeletbe, állatürülékbe, emberi bélsárba.
Fán-virágzó testsebeim, lábsebeim és kézsebeim ne mosogassátok olajba-mártott,
vízbe-mártott ronggyal, levizelt ronggyal, szétterpesztett lábakkal röhögve
levizelt ronggyal ne mosogassátok fán-virágzó test-sebeimet, hosszú, keskeny,
kopasz kislány-vagina alakú cimpás és lebenyes, angyal-klitoriszos szív-sebemet
és piros temetőbogár-alakú lábfejsebemet és tenyérsebeimet. Nem kell hamis
üdvötök nekem, a hamis kegyelem, a hamis csók-segítség! Nem kell a
hamis halál-enyhítés, a hazúg seb-csókolás, az álnok szivacs-csókú ajak-üdvözítés!
Nem kell a gyáva, ecetbe-mártott szivacsotok csókja haldoklás-megkönnyítés!
A kaján szivacs-nyújtás hatalom-lándzsahegyen. Nem kell a hazúg és kényes
ál-irgalom, ál-szeretet, a meghatódás epeízű csókja keserű ajkaimra! Nem
kell! Nem kell! Nem kell! A villogó hatalom-lándzsaél a szikrázó gyűlölet
lándzsa-fémlevél hegyén az ecetbe, mézbe mártott haldoklás-élelem, frissítő
haldoklás-ital, hogy ki ne száradjak gyorsan és hirtelen, mint forró, lángőrület
napon gombostűre tűzött sárga-feketefoltos fürkészdarázs, tüzes gombostűre
fölszúrt gyémántkérdező-kristálylegyező kékzománc-fényparázs szitakötő!
Hogy áttetsző hártyás emberkeresztté ne száradjak gyűlöletetek szálkás és tüskés,
tövises, rücskös, barna sebkérges, fekete kéregvarratos fájára tűzve, szitkotok
és gőgös gyáva mocskotok óriás gombostűivel, aminek gombfejei sárga
emberkoponyák és fehér sárkánygyík-koponyák, s villogó tűszárai, mint vastag
világkoporsó-szögek. Gyűlöletetek és szitkotok, halálkövetségetek és hatalom-
mocskotok bimbózó gombostűivel, halállal-rügyező gombostűivel szögeztetek
az Élő Emberfára engem, az Elpusztítás-fára, a Megaláztatás-keresztre!
Szétfeszített kezeim, széthúzott karjaim, mint üvegfejű gombostűkkel barna
deszkára tűzött eres, kristályablak-palalegyezős szitakötőszárnyak és vastag
koponyafejű gombostűvel függőleges fára szúrt egymásra-hajtogatott vérző
lábfejeim, mint a szitakötő kékzománc hólyaglánc fölfújt könnyű légzsák
vékony vonagló potroha. Nem kell a kegyelem-szivacs-csók! Nem kell
az árulásba mártott szivacs epeízű, ecetízű megmaradás-elhitetés csókja!
Kegyelmetek elzsibbasztás-csókja, működéstek büdös morfium-csókja nem
kell! Az elvarázsolás, a bűvölés, bájolás, hit-tagadás szenvedés-könnyítő
morfium-csókja, fájdalom-enyhítő, görcs-szelídítő lidokain-csókja!
Nem kell! Nem kell! Nem kell! Se a szívbe-fecskendezett adrenalin!
A szív jobb pitvarába szúrt injekcióstű szívet-föltámasztó, szívdobogást-
megtermékenyítő adrenalin-ejakulációja, a folyadékgyógyszer-spermium
szívbelövellése! Nem kell a szív-elektrosokk se. Nem kell tőletek
semmi élet, semmi életlehetőség, semmi gyógyszer-csók, gépi elektromosság-csók, égő
adrenalin-csók, semmi szivacs-vigasz, szivacs-könnyítés, csók-meghosszabbítás, semmi
röhögve-nyújtott hamis ábránd-szivacs, mézzel-megtöltött viasz-szivacs, szivacsos
viasz-kegyelem. Hamis csókotok nem kell nekem, árulás-csókotok, álnokság-csókotok!
Nem kell! Nem kell! Nem kell! A gyűlöletetek kell, a bűnötök kell, megfeszítő tébolyotok
kell! Gyűlölködéstek és bűnös ítélkezéstek, habzó tőlem-rettegéstek, materiális
durva remegéstek! Gyűlöletetek, bűnötök, megfeszítő tajtékos tébolyotok kell! Vak
vakogástok, vakon-toporgó üvöltözéstek: az mind az enyém! Gyűlöletetektől
virágba-borulok! Bűnötöktől föltámadok! Tébolyotoktól holnappá-újulok!
Holnappá-ájulok én! S ti ott támolyogtok a zöld kénkő-fortyogás öblű, krátergáz-
leheletű Semmi lila salakszivacs, fekete salaktövis, sárga palaszivacsrózsa-
tenyészet peremén egymástól-lökődve, egymáson-tolongva üres szemgödrökkel,
kiherélt szemekkel, leforrt szemhéjakkal: Fényre-vakok, Hemzsegő Makogók,
Hullámzó Téboly-Árnyalatok, és szemgödrötök könnyet fosik, mint a beteg madár és
büdös dögkristállyal kitömött szájatok tátott odvából fekete hosszú nyál csurog
nemzőképtelen ágyékotokig és büdös kérődzőgyomor-szívetekben steril hitszegés
bolyong, és gyomrotok emésztőnedvei húsotok eszik és hosszú portölcsérek
fekete kürtjei száraz aszályos sorsotokban. Száraz tébolyotokban fekete forgószél
szemétörvényei tölcséresednek és buta bűnötök úgy vacog forró hitemtől, ahogy
vihar-előtti forró aranyfekete nyári szélben a zöldezüst laza gyíkállat növényi
laza pikkelyhüllő: a nyárfa. Ezüsthasú zöld pikkelytollait sziszegtetve sárga
vad szélhömpölygésben, mintha egy fészekből százezer fölfújt levélfejű kobra,
százezer fölfújt pikkelyanyag levélrombusz, ásványkés-pillantású pikkelylevél
sziszegne lobogó kétágú kék higanyhorgokkal. Öltök, megöltök? Én le nem
merülök! Öltök, mert ölni akartok, hát megöltök? Szögeitektől föltámadok!
Késeitektől föltámadok! Fegyveretektől föltámadok! A ti öldökléstek az én
föltámadásom! A ti öldökléstek: örök megmaradásom! A ti öldökléstek: az
én megújító gyászom, testvirradásom és lélekvirradásom! A ti öldökléstek:
Hitem Új Hajnala! A ti öldökléstek: Föltámadásom Gyönyörű Sziklarobaja, s
űr-ősidőbe érő fény-ingű szőke angyal őrzi véres kőasztal-sírravatalom,
véres és balzsamos és illatkenőcsös és hullakönnyes, halálvizeletes fehér testlepleimet,
az átvérzett halál-lepedőt, a fényillatú fehér tiszta rongyot. Föltámadásom
rongyát, föltámadtságom nehéz hagyatékát, föltámadásom könnyű lepleit!
Ne adjatok hát bódító szivacsot nekem éles emberölő lándzsahegyen! Ne
adjatok balzsamos szivacs-kábulást! Halálkönnyítő hazúg csókszivacsot!
Halálenyhítő dölyfös szivacs-csókot fekete véres ajkaimra gyilkos lándzsalevélen.
Véres fejemen, mint mocorgó, bizsergő, nyüzsgő, bozsgó, gyűrűsen tolongó, kásásan
hemzsegő töviskoszorú: legyek örvénylő, zizegő, zengő, zúgó bársonyzománc
koronája! Zöld, kék, piros, fekete, sárga, ezüst, arany, lila, szürke, pepita,
sakktábla-legyek zengő bizsergés-koronája! Véres fejemen méhek, darazsak,
dongók bundás, barnafoltos, sárga, barna, zöld mohaszikra, sötétkék gombakristály,
feketeöves, aranydongás, lila-abroncsos, lila penész-mellényinges, tarka
szívcsikóarcú, feketebajszú, barnabajszú, lilabajszú, aranybajszú, ezüstbajszú
fürtös koszorúja! Véres fejemen dülledt aranyhálógömb, dülledt szárnyas ezüst-
szitaszivar, barnavörheny páros gyémántdrótrácshálódobszitagömb pőcsikek,
bögölyök forgó, sistergő iszonyat-habzáskoronája! Véres fejemen muslicák,
szunyogok, lótetük, csótányok, svábbogarak, fülbemászók, ganajtúró bogarak,
szarvasbogarak, ormányos bogarak, bogár-rinocéroszok, ászkák, poloskák, tetűk
gyapot-üveg-páncél-páfránytoll-pihedárdalobogó-ág-pálca-fűrész-karom-
szívócső-vértölcsérhólyagdárda-szőrfacetta-láng-ásványi rovartűz-tébolykoronája!
Véres fejemen piheláng-szökőkútak, pihetoll-bóbitatornyok, állati palalegyező-harmonikák,
kettős potrohsarlók, dupla szelvénycséve-seggháromszögollók, kristálykaktuszdinnyék,
ásványi kőrózsa-salátabokrok, állati kaporvirág-csipkegolyókoszorúk, mocorgó
drótkosár-lámpabúraharangok, megszilárdúlt penész-szőrű taknyok, pettyes, szagló-üreges
ízelt bunkók, buzogányok, pálcák, csövek, rudak, állati nádbojtok, állati barkák,
sarkantyútüskék, tarkótüskék, gégetüskék, homloktüskék, halántéktövisek, pehelyfüst-
pálmafák és pihetűz-fűzfák, tarkónyergek, orrlemezek, halántékpántok, szem-vályúk,
pofalemez-árkok, koponyaváz-élek, páros-szemelválasztó recereszelő bordaívek,
pontok, szögek, csőnyílások, csőgyűrűrugók, csőhengerek, csőlemezek, szögecsek, csavarok, eresz-fülek,
kiugró homlokpárkányok, dongák, szelvények, hátlemezek, haslemezek, petefészkek,
petezsákok, petecsövek, ondócsövek, ondózsákok, nemzőcsövek, rovar-herék, ürítőhólyagok,
ürítőpontok, ürítőlemezek, neuronszálak, hólyagszívek, hólyagláncgyomrok, garatok,
garatmirigyek, torkok, gégék, szaróhüvelyek, kristályvizelet-prések, pontszemek,
összetett szemek, szívószájak, harapószájak, rágószájak, tüskék, vállak, mellek,
hasak, nemzés-rózsák, bütykök, csomók, térdek, karmok, sarkantyúk, körömhegyek,
fésűk, kefék, gereblyék, villák, ollók, őrlőlemezrózsahengerek, kések, dárdák, üvegtűk, reszelők,
puhaságok és merevségek, lágy lebenyek és kemény szövetek, mohás hónaljak és
csontos combtölcsér-bádoglemezek, recék, sávok, pántok, zsindelyek, pikkelyek
dagadt lángoló, láncos, drótos, spárgás száraz őrület-lüktetéskoszorúja. És koszorú
épűl koszorúra és koszorúra ragad újra koszorú, és koszorú habzik másik koszorúra,
s a lüktető légykoronán darázs-méh-dongókorona, s az őrületkoronán zsivajgó
tébolykorona, a méh-dongó-darázskoronán skizofrén pőcsik-bögölykorona,
s a skizofrén pőcsik-bögölykoronán páncélos, szarvas, ollós, fűrészes rovar-bogár-korona,
s azon a muslicák, szúnyogok nyüszítő, síró, nyávogó, nyafogó, vinnyogó, sípoló
émelyláng-koszorúja, s földagad véres fejem egymásra-épűlt és egymásba
bozsogva, gomolyogva átfolyó mozgó, élő, mohó, ragadozó, vastag, zománcos, páncélos,
gyémántos, ásványos, porcelános, mohás, szőrös, enyves, bolyhos, piheláng-szökőkutas,
kék, zöld, piros, ezüst, sárga, barna, arany, fekete, lila, vörös, szőke, ezüstpepita,
aranysakktábla élőlény-kalászkoronája a világűr fekete Árva Térségeibe,
s összekeveredik a csillagokkal, csillaghalmazokkal, galaxisokkal, galaxishalmazokkal,
szupergalaxisokkal, szuperhalmazokkal, az élő fürtös, csigás, korongos, lepényes
istenagysejt-halmaz kristályszivacsokkal, fényszivacs-halmazállatokkal, ez az én
űrbe-növő szenvedés-szivárványglóriám, véres fejem űrlény-szivacsfényhalmazokkal
összekevert végtelen glóriája, ez az én megváltás szivárvány-életkoszorúm,
véres fejem egymásra-rágyűrűző, egymásból-kidagadó állatszivárvány koszorú-glóriája!
Összekeverve csillag a bogárral, összekeverve halmaz a madárral! Mert véres fejem
sötét űrbe dagadó rovarkoronája körűl, mint szivárványglória: világító boldog
lepkekoszorú, s a boldog lepkekoszorú körűl énekesmadarak halhatatlan ének-koszorúja,
s az énekesmadarak éneklő glória-koronája körűl ragadozómadarak őskövület
lebegés-koszorúja: héják, sólymok, sasok, ölyvek, kárókatonák, kormoránok, baglyok,
keselyűk, dögkeselyűk. S e madárgyűrűk szüneteibe, réseibe elhintve a futómadarak,
gázlómadarak, röppenő-madarak: flamingók, pelikánok, íbiszek, hattyúk, fácánok, varjak,
pávák, gémek, albatroszok, sirályok, libák, fürjek, kacsák, struccok, emuk, denevérek,
kacsacsőrű kutyák, papucs-csőrű madarak, gólyák, harkályok, papagájok, tukánok,
tűzmadarak és jégmadarak. Im, az én Mindenség-Töviskoronám! Im, az én
világűrbe-növő világűr-koszorúlángom! Énekel, bozsog, sír, ugat, sikít, rikolt, rikácsol
víjjog, hörög, károg, fütyöl, csattog, ketyeg, kukorékol, hápog, zeng, cincog véres fejem élet-glóriája!
S függök szégyenemen, mint barna kereszten. Mit akartok? Gondoltok-e az ember fiára?
Gondoltok-e, amikor öldököltök? Szemem előtt, a februári délelőtt függőleges ólomlemezén
Matthias Grünewald lila óngyökerek véres csavarodása Jézuskrisztusa függ, az ácstól
nem-nemzett fiú! És vércsík délutánt hörög, s vérsziklaomlás alkonyt hörög az ólomkéreg-
istenalkonyat. Igy maradtam veletek magamra. Nincs más hatalmam: csak szivem hatalma!
Világegyetem-keresztre kötözött emberi szemgolyó. A Látás Megfeszített Gyönyörű Hatalma.
Hogy sír az ember? Könnymirigy, könnyzacskó, könnycsatorna, könnypont. Matthias Grünewald!
Szivem könnypontján nehéz könny csorog ki. Szégyen, szégyenem: szivem könnypontját el ne takard!
Az ember könnypontja ott van a múlt-időben, a múlt-idő méhében, mint petefészek a nőben.
Az emlékezet könnypontja. A létezés könnypontja. A könnymirigyek a múlt-idő szivében.
Az egyszeri múlt-idő szem-hüvelyében. Az a könnypont nem mindíg a halál! Az a könnypont: Megmaradás-Éden.
Az a könnypont az értem-jött szabadság. Az a könnypont: ballagó szőke kamasz-katona hajnali hóesésben.
Ó, az a könnypont! Ó, az a szőke kiskatona a hajnali hóesésben. Ó, az a szőke kiskatona
szenteste után a hajnali hóesésben! Jött az utcán, jött lefelé, jött az utcán hajnali hóesésben.
Hátán zöld fülekkel megcsomózott kicsi zöld zsák, mint egy iskolatáska, hóna alatt
dobtáras fekete géppisztoly, jött az utcán szőkén merengve, a havat rúgdosva, mintha
más dolga se lenne, a havat rúgdosva zsíros csizmaorral. Jött, mint egy ballagó szőke
kiscsikó és zizegve, rácsosan, lazán, függőlegesen befolyta a hó, mintha nagy ritka-likacsú
lomha rostablakos gézkötegek omlanának lobogva lágyan föléje és köréje, mintha
puha és mégis durva cérnahorgolás végtelen fehér függöny omolna a ballagás szőke tüzére,
s a puha, durva, lobogó rácshuzatomláson, az omlatag, könnyű fénynehéz függönyzuhanáson
átderengett a kemény kezdő lángtespedés, a szűz viasznyers üvegesedés, a világtűz,
valahol kakas kukorékolt kéken, ló nyerített barnán, piros tehén bőgött piros ámulással,
s csönd volt, s a háborúnak vége. Ballagott a kis, hógömb-akácos utcán lefelé, a tó
felé: a béke! Homloka szőke tincsein a könnyű égi só, ikrás kristálykupacban a
fehér legyek. Ó, az a könnypont! A könny petefészke a múltidő szivében! A szív
könnymirigyei! Életem könnypontja! Mert van könnypontja mindenkinek! Nemcsak
a szemében, nemcsak két szemhéja között, a rózsaszín szemhéjperemívek belső
csónakcsücskében, a szemgolyók mellett, a könnyek kútnyílása, a könnyek pontkapuja,
a könnyek petevezetéke végén, a kicsi könnyszülő pont, a könnyek apró hüvelynyílása!
De az ember szívében az a könnypont! Az ember szívében is a könnymirigyek
duzzadt petefészke! Az ember szivében is könny-szülő magzathólyag, a könnyek
hüvelycsatornája! Az ember szivében! És boldog vagy ha tudod, mi az a volt-állapot,
amitől szived könnypontja kinyílik, mint szüléskor asszony hüvelye, és szived szülni
kezd és szived sírni kezd, s az emlék kék hártyaszivárvány szigetére folynak
szived könnyei! Létem könnypontja, az enyém: az a szökevény-katonaifjúság, az a
buja bujkálás a fegyveres rettegés-vadonban, az a szabadságom-itt-van-a-szivemben,
az a nem-nem!, az a dac diadalma fekete szökevény-ifjúság, az a lassú rácsos
hózuhogáson átderengő világtiszte újkori hajnali fény, az a gyűlölethalál-szabadságszomjúság!
Az a velük-nem, csak-ellenük! Az az ittmaradok és megmaradok! Az az a
hajnalok hajnala térgörbe sugárfénylap a vastag, sűrű hórácsdoboz-csipkekatedrális
téli gótikus toronyhalmazai fölött, az izzó hócsipkekastélyok űrbe-ágaskodó mészrost-
szökőkút-pálmafaligetei fölött a béke bonyolúlt embersége és egyszerű embertelensége,
a megmaradás kifosztott emberisége fölött a téli selyemsugárzás sárga omlatag
szivárvány-világvirága, ifjú szivem föltámadt emberség-mosolya, mint behavazott
Krisztus-szobor, havas kő-Jézus behavazott téli temetőben. Szivem könnypontja
ott a múlt-időben! S ha rámvillannak a hangból a képek, ha szememre
folynak a fényből a képek, ha szivemre nyerítenek éjszakám képei, mint
toporgó, ágaskodó, csikorgó gyémántos apokalipszis-lovak, mint filmvetítéskor a
szines vagy fehér-fekete zuhatag-képvonulás, háború, szerelem, győzelem, gyilkolás,
emberárulás, meztelen gyereksírás halott anyja mellett, sorozás, rúgás, ütés, tarkón-lövés,
bitang hadak elől bújdosás, fölvirágzott fúvószene, háború-asszony búcsú-csókja
a tehervagon előtt az állomáson, árván ácsorgó gyerek a sinek között a háborús
állomáson, elhurcolás, kitelepítés, Petőfi Sándor könnyű szigora és Arany János
ezüst-derengésrózsa világbánat-mosolya, Hantai Simon vacogó fehér búcsúcsókja
Fontainebleauban, a vasútállomáson, mielőtt a vonat elindúlt, amikor már a
vonat elindúlt Párizs felé, s csak állt remegve és vacogva, mint egy gyűrött zöld
kordbársonynadrágba, lötyögő hosszú fekete zsákpulóverbe bújt vörhenyes árva tacskó,
piros kutya-könnytelenség zöldkockás szürke sállal betekert nyakával és
cipője csámpás sárga bársonyfélcipő és megfordúlt és ment és vissza se nézett, ment
görnyedten a fontainebleau-i állomáson és két nagy piros festőkeze lelógott
meggörbűlt testoldalain, mint megigézett flamingószárnyak, én meg az ablakon kihajoltam,
még kiabáltam, még mosolyogva szóltam, aztán az állomás eltűnt a kanyarban, mint
mikor iskolába jártam naponta vonattal Bicskére, Budapestre, ha sorsomra-virágzik
a múlt, meg valami jelen, mint téli táj, vagy tavaszi táj, vagy nyári táj, vagy őszi táj valami
egyszerű jajban, mint kanyarból kiegyenesedő vonatablakból a párás, vagy havas,
vagy véres, vagy sáskazöld messzi lankás, hegyes vidék, mikor a vonat kiegyenesedik,
mint a hernyó, s görbe szelvényei most már egyenesek, a vagonok szelvénygörbéi csillogó
egyenes szelvényszeletek, s apró fényhártyakockák a villogó vonatablakok, ha sorsomra-nyílik,
a Történelem, s az is virágzani kezd, ami történt velem, s a múlt-virágzást tudom
és nemcsak képzelem: ifjú vers-szívem zokogni kezd nem-vénülő 56 éves szivemben!
Szivem könnypontja vérzeni kezd. Erjedni kezdenek szivem könnymirigyei! És sírok
és sírok és sírok és sírok és sírok és sírok, mint kisgyerek ha megütötték, mint
kisgyerek, ha arcul-ütötte gőgös felnőtt durva férfi, mint kisgyerek sír, mert durván
pofonvágták, pedig rosszat sose tett, pedig elment volna a boltba, mert oda ment,
ahova nem szabadott volna, és mit keres ott a kamasz, ha szegény, mit keres ott a
kamasz, ha költő, s éppen kommunista? Hidd el, úgy ütöttek meg akkor, 1946-ban,
csak mert én is voltam, csak mert én is lenni akartam, hogy szivemben az
ütő tenyér piros szégyen-nyoma, mint fossziliában az ős-sárkánygyík talpnyoma,
a két-méteres csipkés lépésnegatív-sárkánytalperezetfalevél az ősi kőben,
a kővé átlényegült ősiszapban, ősidőben, s izzó piros szivemmel elértem, hogy megkorbácsoltak
1944-ben, korbáccsal vert egy német katona 1944 májusában, szaladtam a
májusi sárban, ő meg utánam, s szíjkorbácsával, a fonott hosszú gyíkfarokkal
úgy ütött, ahogy utánam szaladt, mint apró fekete szamarat, véresre vert és
majdnem agyonvert. Szerettem volna fegyvert, dehát honnan szereztem volna?
Azok az ütésnyomok, mint ős-sárkánygyík-fogsorsebnyomok, Dinosaurus-harapásnyomok
a megkövűlt ősidőben. Azok a korbácsnyomok a hátbőrőn, nyakbőrön, arcon,
fejbőrön, kezeken, mint piros dagadás-kukoricacsövek, piros krokodílusharapások,
kék kajmánharapások lukrácsos, fonadékrácsszitás keskeny kukoricacsövei!
Piros-kék ütés-kukoricacsőhalom lett a hátam, véres csíkokban és vizenyőhólyagos
púpos hosszú sávokban földuzzadt hátam bőre, mint galapagosi gyíksziget:
egymásra-hágva, egymásra-mászva, egymáson-hemzsegve a húsomból kiálló
egymást keresztező, egymást fonadékosan és szelvényesen pálcázó kék leguánok,
piros szalamandrák, zöld sárkánygyíkok; lehullott piros ecetfalevelek és
lehullott piros eperfalevelek és lehullott vörös szederfalevelek csipkedombja,
hólyagvonaldombja volt a hátam. Rég volt? Igy volt! Szívem kiforrta sebhelyeit!
És nem ez az ütés könnypontja a szivemnek, nem ez a korbácsolás! Engem a fény nem vakít,
sem az ütés! És mért ne látnám a megmaradás könnypontjait az emberiség
külön-közös és együtt-szívében? Az a könny sose szégyen és sose szégyen: az élni még!
Sebhelyes szivemben mégis ott a szégyen, mint sűrű vörös poriszap-üledék a borban!
Hát miféle korban éltem én, hát miféle korban élek én? Miféle korban?
Miféle század ez, amely megöli azt, aki örömre lázad, s úgy lövi le forradalmárait,
mint vadász a veszett rókákat, vadász a veszett kutyákat, hátukon, mellükön,
homlokukon füstölgő véres lukak fekete óriáspontjai, s vastag vér lő ki
a testekre-rácsozott lövéslukakból, s állnak még, pedig már halottak
a kendővel-bekötött-szemű, vagy hátrafordúlva csavarosan megpördülő
futni-akaró ember-szökőkutak, mert feketepont-szitarács testükből
úgy lövell ki tollseprűs csövekben a vér, mint szökőkutakból a fölrózsálló víz-
páfránytollcsokor. Új évezred jön nem sokára. Ez volt az ára? Ez volt az ára a jövőidőnek?
Ez volt az ára az atom-reménynek? Iszonyat-árnya az emberi fénynek? Bolygó szegénynek?
Hogy versem, a csipkeláng, mint síron nőtt virág? Ez volt az ára a küldetés-dacnak?
E bolygó-sír? A Földgolyó-halott majd? Ez volt az ára? Ki mondja majd a halált tavasznak?
Ha emberiség-hamuval behavaznak Gyönyörűségem, Mámorom, Hitem: Földgolyó?
Hiába a Szív Könnypontja, a Bánat Könnymirigyei: nem sír az Isten se utánad, ha
magad ölöd magadat halottá: ember, ha büntetésed ráhúzod magadra, testedre és
szavadra, mint égő máglya-inget, vörös tűz-ruhát, s maradékod üszkös csontcsomó.
Ez volt az ára, emberszégyenem? Látomásom álma démon-énekem? Az Itélet Palástja
hol van? Mert nem lehet hogy ne legyen szégyenem, hogy amikor éltem, abban a korban: otthonukból
elűzött milliók vándoroltak a fagyott földeken, meztelen-négykézláb másztak a porban,
s földet ettek, mint a föld-evő afrikai gyerekek, s a szülők gyermekeiket megették,
embert evett az ember, gyerek az apját megette, férj a feleségét, feleség a férjét,
testvér a testvérét megette, öreg a fiatalt, öreget fiatal, s megettek mindent a
vándor-milliók, földet, füvet, fakérget, levelet, férget, futó vadat, halat, varangyot,
elfogott madarat tollastól-tarajostól-csőrőstűl-karmostól, kígyót kalapostól,
gilisztát, bogarat, levelibékát a fáról, méhet, mézet, darazsat, dongót, lepke-
pikkelykönyvet, pille-zsindelyfüzetet, bogyót, állatürüléket, piócát, pókot, szitakötőt,
két-kézzel széttépett rókát, nyulat, gyíkot, tarajosgőtét, csigabigát házastúl,
ondóspárgán lógó ondóhólyagostúl, vadtojást, pockot, egeret, patkányt, cickányt,
nyusztot, nyestet, menyétet, vadmacskát, nyércet, görényt, gólyát, gilicét, csincsillát,
hörcsögöt, vidrát, hódot, mókust, harkályt, tövist, virágot, kórót, penészt, csalánt,
s ha iszonyat-látomásom tovább-szövi magát, s a halálig fénylik le a láng:
a ravatalokról a holtakat leették, kiették a halottakat a koporsókból, a temetőkből
kiették a halottakat, kiették a holtakat a földből s kézzel-kapkodva, szájjal-tátogva
az ugró szöcskét, szálló sáskát, fekete lakkvillám-tücsköt, hártyahólyagsípot,
fújó kabócát! És hógödrökben, földlukakban ültek az Emberirtózat Zabáláshegedűk!
Másutt meg meztelen röfögve négykézláb mászott a márványpadlón a költő, az ember, mint
a disznó, herezacskója, pénisze lengett combjai között, mint fényes kis lopótök,
s herén-rúgdosták s leköpdösték fénylő habos gyereknyállal. S a diktátor
emberhúst evett, hűtőszekrényében emberhús fagyottan, hűtőszekrényében zuzmarás
emberhús! Másutt meg! Mi volt már? És mi lesz még? Jaj, mi lehet még?
Mindenség-ólomlemez legyezőjét kinyitja az alkonyi téli rühesség,
s az ólomlemezek világnagy, hosszú ékalakú réseiből, az ólomlegyező szigorú
szüneteiből sűrű nehéz nyúlós világvér csurog íróasztalomra, s bevérzi
az ólomtollakkal szétlegyezett alkonyat arcomat, kezemet, verspapíromat,
s vértől zebracsíkos itt a levegő, mintha egy nagy piroscsíkos üveghártya-zebra
állna írószobámban, vércsíkos csöndzebra, s én ott ülnék a csöndzebra
piros szivében. Három óra ketyegi be a csöndet: egy a könyvespolcon, egy
az íróasztalon, egy a karomon. Lassan megjön az este. Ülök sűrű, gyors
ketyegéshalmazba temetve, mint homokdombban a füvel-kitömött-hasú, fűvel-
kitömött-koponyájú szkíta király. Sivatag-fejedelem. Holnap temetni megyek.
Rokont temetni holnap a falumba. Szerettem őt. A halottat. Részeg borbély: szerettelek!
Holnap talán nem esik a hó. Mert ami volt, elolvadt a hó. Az ablakpárkányra ugrik
egy feketerigó. Fekete tolla fényes, mint a láng. Sárga csőrével az üvegen kopog, reszel.
Aranycsipkegyűrűs barna szemében csillogó, mohó kíváncsiság. Embersors! Rigósors!
Holnap temetni megyek. Anyámba karolok. Holnap temetni megyek. Megnézni a halottat.
S majd egy pohár vörös bort iszunk a halottas háznál. S az ablakon benéznek mind, akik valaha voltak.
Benéz apám és arca mint a Hold és boldog szivemre teszi szeplős fehér kezét.
Nagy keze szivemen, mint szeplős szőke pók, mint rozsdaszeplős sárga rák, a bimbótorzs.
Majd hazajövök. Majd megmosakszom. Szivemet nem mosom le! Szeretni kell a kéz-csókot, a halottakét!
Mert az emberszívről a halottak kézcsókját nem szabad lemosni! A halottak
kéznyomát szivünkről. Szivünkről a halott kezek csókját lemosni nem szabad!
Szívbőrünkről a halottak kezének fényes és hideg csókját. Én sose mostam le a halottak
csókját szivemről! Mint madárpókok, madárevő pókok, vörös languszták, lila homárok
mászkálnak szívemben a holtak fényes kezei. Mint köveken pókok és rákok gyémánt-
rügyes selyemcsúszással, ásványbimbós gyopár-járással, csontos, szelvényes, pajzsos,
pettyes, ízelt, teleszkóp-gyümölcs legyező-lépegetéssel. És csúszásuk árnya és járásuk
árnya és lépésük árnya az eleven, töprengő sziven mozgó, nyikorgó árnyvonal-szerkezetek,
csikorgó barna árnypálca-legyező gépezetek huzalos, szögletes sejtelem-virágzása.
Árnyvilág-sziszegések sejtelem-csókja: a halottak kezei szívünkön. Fekete árnycsók-
sejtelemvirágok: a halottak keze boldog szivemen. Nem mosom le a halottak
csók-kezét szivemről. Nem mosom le halottaim csókját. Szivemről nem mosom le!
Ó, halott kezek! Kézárny-halottak! Szivem pók-sziget! Szivem rák-sziget! Ó, szivemen-nyüzsgő halál-kezek!
Mert a halottak csókja is az én hitem. Mert a halott-kezek szívcsókja is az én jövőm!
Mikor jön el az én időm? Az én időm mikor jön el? A temetőben már tavasz volt.
„Már metszenek”, mondta valaki, „már metszik a fákat”. A fákat is meg kell
metszeni. A rózsákat meg kell metszeni, a szőlőt is meg kell metszeni. Nagy
fényhártyahólyagok, lengő, szikrázó páracsönd-lepedők, hólyagos sárga fényvizenyők
puha feszülései, szilárd lobogásai áttetsző sűrű halálközönyében tar jegenyék,
kopasz nyárfák, fekete ólom-szivárgás akácok. Egy varjú keringett a ragyogó
égi lepedékben, tollas fekete káromkodás-korpusz a mennynélküli kék
egyszerűségben, valahol metszőolló csattogott, mint öreg fém-madár. A vedlő
kis temető-kápolna, mintha egy farkán-ülő, fölágaskodó gyík szimatolna, szivárványos
tömény hüllő-farkából fölmagasodva, emberkezű, behajtott hátsó lábaira támaszkodva
figyelt, két mellső lábát a kréta-szemgolyó Holdig növő fényborostyánra támasztotta,
mint függőleges sárga kőre mellső lábait a gyík, látszott sárga pikkelyvirágzás
hasa, nyaka, torka, gégéje, tokája, s mohosan becserepezett hátán és zöldtűz
kúpfején a fekete vaskereszt meg a kis ecetfa, mint a csikóhal kék kocsonya-ecetfa
szarva, halcsikó lila takonylomb-csáptornya. A vedlő, ágaskodó csöpp halottas-
kápolna, olyan is volt, mint egy ágaskodó, szögletes, kockás, csipkés, tüskés, zöld
uszonytollcsokor-legyezőfüles csikófejű hal, fölágaskodó függőleges állatásványarany
pislogáskérdőjel emberszemű tengeri csikó. S mint szüléskor megrepedt tüskés
hím csikóhal-pocak, a vaginásan szétrepedt férfianya halcsikó-költőtasak,
mint egy asszony szüléskor kitáguló vaginája, az áttetsző dagadt szivárványfénygolyó
véres férfinő-hüvelyhasadása: a halálszülő sárga kicsi templom ajtaja,
a halottal-magzatos csöpp sárga kápolna hüvelynyílás-asszonyajtaja.
A halálvaginán bementem. A halálhüvelyen bementem. Mint mítoszban
a Halálasszony vagináján bebújik a férfi, hogy a halál asszonytestében a halált
legyőzze. S kimászva a száján: legyen halhatatlan. Vaginától a szájig mászva
az Asszony-Halálban: a Halált legyőzze vándor-mámorában, átmászva belűl
a halál-asszonytesten, hüvelytől a szájig: a Halál-szájból a Halhatatlanságba
kiessen. Halálvéresen, halálbüdösen! Halálzsírosan, halálenyvesen! De élve,
élve, élve! A halhatatlanságért sorsát nem kimélve. Halálszarosan, halálgőgösen,
halálepével besározva, halál-emésztőnedvek, halál-emésztősarak lucskával
szőrében, hajában, a duzzadt hugyhólyag, az égő hólyaglámpa mellett, a petevezetékek,
lombos mirigyernyő petefészkek mellett csúszva, mászva, a hernyós vastagbelek, tekervény-
lüktetés vékonybelek között, a savas gyomorban, a vesék vízesés-áramzúgása mellett, a
máj lila árnyékgalaxisa mellett, a nyálkahánytorgás-óceángyomorban, a nyelőcső
redős villogás-kútjában, a haláltüdők piros zokogás-buborékvilágfái árnyában,
a halálszív hidrogénbombarobbanás bíbor lökésszobájában mászva, mint meztelen kukac
piros almában, a torokig, a gégéig, a szivacsparázs mandulákig, a finom fényes eres
torok-klitoriszig, a nyelvcsapig, mászva a bíbor nyelvhát titáni lapulevelén, mint
egy csöpp pettyes katicabogár a hajnal álomszivén, a szájpadlás eleven zománcbordarács
templomhajójában, a sárga márvány-templomoszlop fogak között, mintha viziló
tátott szájában mászna fehér hangya, a viziló piros istenvaginavirág nyitott szájában,
kozmikus fogai között: hogy halál-szájból végre megszülessen! Szájból szülessen,
ne méhből, hüvelyből. Szájon szülessen, halálszájon kicsúszva, mint véres
asszonyhüvelyből a véres újszülött. Mert itt: lent az indulás és szájból születik
a kezdet. Halálvaginán bújsz be s a halálszájon bújsz ki! Itt alúl a kezdet
és fönt a virágzás. Alúl a párzás s fönt a születés. Ez a mítoszi haláltemetés!
Alúl párzik az ember, s alúl is szül az ember. De más a vers-nemzés, más a vers-születés!
Mint ez a mítosz: a költő sorsa is ilyen! A Halálba bújunk, átmászunk a Halál
testén belűl, s kivirágzik a Halál száján szívünk mindenség-fénypontszövetsége!
Halál-vaginán bújik be a költő s a Halál-szájból születik meg hite csillag-éje!
Az ágaskodó férfihalcsikó pocak-szülőhasítékán bementem. A fölágaskodó
gyíkkápolna szűzhártyátlan halál-hüvelyén bementem. A sárga kőgyíkgyomorban,
a sárga kő-halcsikógyomorban a halott! Ott az összezsugorodott kicsi halott
nagy sárga koporsóban. Mint egy aranyfejű, hanyattfekvő kis fekete tücsök. Fehér
ingben, zöld nyakkendőben, apró feszes fekete ruhában, vastag fehérselyem szemfödővel
derékig letakarva. Mint egy halotti asztal földig-érő, fodros damaszt-terítővel.
S deréktól a vízbe-mártott fésűvel pontosra, símára fésűlt hajú koponyáig,
mint egy hatalmas átlátszó vízbuborék, törten, szivárványosan csillogó szappanhólyag
sárga ujjhegyen, mint egy óriási kettős ásványikra görbületlepény szitakötőszem:
a koporsóból kiálló celofánhólyag, átlátszó nylon-buborék, csillogó, redős,
szelvényes, üveges, tört anyagszélei a koporsóba körben begyűrve. Mintha
óriás ikrás gyémánthólyag-szitakötőszem nőtt volna a halott fölé a félkoporsóra,
óriás esőhólyag, mintha óriás celofán-veidlinget borítottak volna a halott teste
fölé, óriás gömbölyű celofánkalapot. S a csillogó celofánkalap alatt a halott.
Az átlátszó műanyag-üst, az átlátszó műanyaghártyafüst-gömbkupola
alatt a halott lila szigora, arany ásvány-tébolya. S az a feszes, horpadt, gyűrt átlátszó
celofánhólyag-koponya, mint egy kicsinyítő üveglencse, mint színes szemgolyó
fölött pontatlan, lötyögő kicsinyítő kontaktlencse: a halott fejét
feszesen, fényesen lekicsinyítette, s hatalmasra növesztette a halott két nyitott
világoskék szemét. „Kinyílt a szeme, nézd a szeme kék, addig dobálták,
addig ráncigálták, míg kinyílt a szeme, nézd, a szeme kék!” Két világoskék
üres buborék. És nincsen pupillája, pupillája kék, pupilláját is befolyta a kék.
Ugyanaz a kék. Hólyagszeme pupillátlan, mint H. Michaux kék szeme. Tűszúrástalan kék tojás.
A halott: kis feszes fekete tok. A halott: csöpp fehéringes, zöldnyakkendős
fekete tok. A halott feje: hegyek, csúcsok, ívek, horpadások, szögletek, élek, kagylók,
pántok, görbék, vonalak, mélyedések, csapok, hullámok, sávok, huzalok
sárga-arany-lila-zöld-bíbor-skarlát-vörös-kék-hipermangán-jód összege.
A halott feje: feszes, síma, görbe aranypánt, lila bádoghorpadás-halántékok,
jobbra-balra két aranylemez-horpadás, aranyszelvényszív-potrohcsücsök
áll, sárga cseppkő-kés orr, zöld keskeny bádogszirom száj, aranyhártya-
bőrtüske gége, lila üvegcsigaház-fülek, aranyvonalak, aranyhorpadások,
aranyszelvénylemezek, aranyfeszesség-homloklemezfelületek, aranylemez-potrohszelvények
összezsugorodott törpe szövetsége. A halott feje: az elhagyottság szines üledéke,
dzsungelbogár szines többszögű kristályrúd-vizeletürüléke. Mint izzó zöldarany szentjánosbogár
nagyító üveglencse alatt: a dagadt celofánhártya-óriásbuborék alatt. S görbe, széles
aranysáv homloka alatt a két kidagadt kék fénysavó szemgolyó, mint két dülledt
kék világító buborék. Kék, mint az adriai tenger vize napsütéskor. Kék, mint a
korai középkor. Kék, mint a büdös nünüke. Csarnokvíz-feszültsége nincs, puhán
összeroskadtak benne a feszítő izmok, inak, pálcák, pontok, lemezek, pillérek, csapok,
feszítő gömbszalagok, feszítő szövevény-gömbhuzalok, elektromos hálógömbök, rubint
szitapáfránygömbhálók, mégis dülledten úgy világít, kék dülledéssel úgy kiáll az
aranyél-aranypánt-aranyhorpadás-aranygörbület-aranycsúcs arcból, mint kék óriás
döglégy, kékzománc óriás hullalégy két kék ikraszemcsehólyag-zománctojás szeme.
Mintha aranyserlegben két kék gyertya égne. Mintha két kék hólyagmedúza
púposodna rothadt aranyláng homloka alatt. Mintha Szűzanya kék köpenye
világítana hólyagosan középkori festményen. Mintha két világoskékre festett
háborús villanykörte égne aranyhorpadás szögletarcában. Mintha két világoskékre
festett húsvéti tojás, két kék tyúktojás dülledne aranytálon. Mintha
két kikerics lángolna kéken aranycimbalom alkonyhomályon. Mintha két kék
gumilabda, két kék üveghólyag-karácsonyfadísz, két kék varangy hólyagosodna az
aranycsúcs-aranygyász-aranyhorpadás koponyafészkek üregeiben, piros keretben,
a két szemgolyó az aranyarcból úgy kidagad, mint Lucas Cranach Megfeszített
Krisztusának két kék szeme piros szemhéjperem foglalat-keretben, a két kidülledő
szem két kék üres vak világító hólyag-világegyetem, a halott Jézus két világító
vak istenből-kiálló kék szemgolyója! Ó, te Jézus-borbély! Ó, te halott apám
vörhenyes arca-szőrének késsel-levakarója! Ó, te szeszben-kifáradt,
aranyhorpadássá száradt Jézus-borbély, te mindíg-mámoros ember-igazi,
részeg borbélyecsetelés apám arcán, fehér habpamat-csíkokat kentél-fentél
apám szőrös halott arcára pontos, gyors ecseteddel, s aranyláva puha arcbőrét
két ujjal kicsit fölcsippentve, megcsippentve fölhúzva, hogy a halálráncokat is
kiborotváljad, hogy szép legyen a halott, óvatosan, sercegve lassan húztad a
borotvakést a halott arcon, sárga csíkokat gyalúlva az arc-aranyon a
hosszú keskeny késpengével, a szőrös habot, a szőrmorzsalékot, a halott szőrmorzsalékhabot bal mutatóujjadra
kented a késpengéről, a késpengét az ujjhoz legyintve, csettegő gyors kis ollóval
kimetszetted a sárga hegyes halott orrlikakból a hosszú barna szőrszálakat, a barna
füstkéve szőrbokrot és a vörös szőrszigetet csattogva kinyesegetted a halott fülekből,
a viasz-szív sárga fülbütyök rozsdás szőrseprűjét, mint csattogó fűnyeső ollóval
a kalászos kerti füvet az ember, aztán kis kendővel a sercegő habsziget-maradékot
letörölted a szempillákról, a fülcimpák alatt, az orrlikak alatti vályúból, a vastag
aranyvályú-állgödörből, az ádámcsutka aranyvillogásról, apám nyitott szeme is
kék volt, kék űr, kék űrmesszeség, kék hólyagcsillag-isten messzeség, te őt nézted,
én téged néztelek, nem féltél?, nem féltél a kék gömbámulástól, szesz-hervadása
borbély-sógor, rex, fröccs, ulti, biliárd kékszemű borbély-szöcskéje, te gyászra-
sose-gondoló, most én nézlek újra, aranyhorpadás-lilaszöglet arcodat nézem,
világító kék üres hólyagszemeid, a halál kék hólyagmedúzáit aranyütésben.
Dülledt kék szemeid, mint nagy kék zománclegyek dülledt lencsebuborék-szemei!
Álltam sírodnál. Néztem: sírodat gyorsan bekapálják! Ó, mennyi föld, mennyi
föld zuhant rád, mennyi sárga puha föld! Mennyi föld, mennyi föld, mennyi!
Egyszer majd rám is így zuhan a föld. Egyszer majd nekem is lesz vak sorsodban részem!
Álltam sírodnál. S a földből mély tiszta gordonka-hang szívárgott föl szivemig.
Valaki gordonkázik a földben. Ó, miféle földmélyi zene várt téged is Barátom.
Miféle földmélyi gordonka-verseny, hegedűverseny, boldog titok-megérkezés-szimfónia!
Valaki gordonkázott a földben. És nagybőgő szólt, brácsa, cselló, mélyhegedű!
És csemballó szólt és cimbalom és hárfa, hegedű, lant, gitár, trombita szólt
a földben! Fölültek a csontvázak a földben tiszteletedre Jézust-borotváló sógor
és zenéltek neked, föld-gordonkát húztak, föld-cimbalmot vertek, föld-hárfát pengettek,
föld-csemballó billentyűit ütögették csont-ujjaikkal, föld-trombitát fújtak! Ó, te hű
fiú, te hűtlen-egyszerű kis falusi borbély, valaki gordonkázott a földben, akik szerettek,
sírtak, és sírtak azok is, akik nem szerettek, halott-tiszteletből és halál-szokásból, táncos kis falusi
borbély, gyárimunkás, később rokonok borbélya, asszony fodrásza te, anyám hajának fölstuccolója,
anyám hajának megmosója, fekete kemény hajának fölstuccolója, egész a tarkógödör-kezdetű
tarkótetőig, hogy kilátszik a fekete hajtorzsok közűl a tarkó lila májfolt-lepénye, mint szederszínű
angyalrúgásnyom, vörös csókharapás-folt, halálujj-árnyék, a magzati babona ütésfolt,
én csak néztem, láttalak a földben, dülledt kék hólyagszemű, kékdülledt légyszemű,
óriás celofánhólyagba csomagoltan, óriás műanyag-kontaktlencse alatt Borbély-Aranyrózsa!
Valaki gordonkázott a földben. A temetőben már tavasz volt. Eljön a feketerigó gordonka-gondja.
Eljön az új tavasz már. Valaki gordonkázott a földben. Vagy csak az én szívemben szólt az a gordonka?
A föld-gordonkát hallgatom, a temető-gordonkát hallgatom, szivem gordonkáját
hallgatom. Sírodon zöld krepp-papírral betekert drótkosár-talpú koszorúk, dupla sírodon,
kosaras drótvázakra, drótvázkosarakra szőtt virágdoboz, sírodon arannyal-megírt rojtos búcsú-szalagok
a tavaszt-szülő délutáni fényben, virág-alkony, virág-kezdet, melletted a földben
nagyapám csontváza, nagyanyám csontváza melletted a földben, csontváz a csontvázon,
csontváz a csontvázon heverve, csontok a csontokkal összekeveredve a szerelmes
földben, szerelmesen. Csont csókol csontot, csont a csontot harapja, lábszárcsont
lábszárcsontot csókol, karcsont karcsontot csókol, férfifogsor asszonyfogsort harap
melletted a földben szerelmesen, medencecsontot medencecsont csókol és
koponyacsonthólyag csonthólyagkoponyát csókol melletted a földben, melletted a
földben ujjperec-csontok csókja és összekeveredett állkapcsok csók-ámulása
melletted a földben, habos deszkafoszladékok, penészes rongydarabok, fénylő ínyrostok,
föld-lábszárral és föld-combbal megtöltött női selyemharisnyák, a selyemharisnyák
barna rojtja rászáradt a combcsontra, lábszárcsontra, mint pókhálós hajszálgyökércsizma,
szitás fehér gatyaszárak, mint földdel-fölfújt gézcsizmák, mint földdel megtöltött
száraz sárga eres marhabelek, kék-üveg mellénygomb, fekete fejkendőselyem
kukachabos hálóragálya, szaros katonagatya, véres katonaing, egymásba kevert könnyű
hajcsomók, a férfié, az asszonyé, a fiatal férfié, az öregasszonyé,
fekete, fehér, ősz és barna egymásba-kavarva, egymásba-csavarva, mint száraz lángok, szerelmesek halálban-
összekevert haja, szétesett cinkoporsó, barna habbal benőtt üveglap, szagtalan fehér
szemfödőmaszat, s egymásra-ragadt hajcsomók, a férfié, az asszonyé, mintha
két világsperma-üstökös egymásba omolna, fényporlánggal folyna melletted a földben.
Nézek a földbe. Látlak a földben apró könnyű aranytücsök-sógor, csöpp aranyfejű
fekete lakk-hegedűvé aszalódott fodrász-uracska, szesszel átitatott aranykabóca-
borbély. Ott merengsz még becsomagolva, mielőtt elindúlsz csont-utadra, mielőtt
végleg elindúlsz, ott merengsz még te kék golyószemű aranyhorpadás-skarlátszögletesség,
nyitott szemeid mint kék agyaggolyók, nyitott szemeid világító világoskék
hólyagdúdorok, mintha valaki fújna belülről, mintha szétfűrészelt koponyád
belsejéből fújnának kék szappanbuborékot pirosperemű aranyhártyarózsa
szemgödreidbe, szemed úgy kidagad, mintha belűlről fújnák hólyagosra a kék
takonyvizenyőt, és nincs pupillája szemednek, ahogy nincs pupillája a darazsak
méhek, dongók, szarvasbogarak, temetőbogarak, legyek, szitakötők összetett
szemének és pontszemének, nincs pupillája a dülledő hólyagos kéknek, mert
a pupillát is befolyta a kék, két szemed hólyagosan, kéken kiáll aranyaszály-
lila-apály fejedből, mintha két kék takony-villanykörte világítana fejedben,
a kiálló kék vizenyőgolyók köré a halál rajzolt piros filctollal piros vonalgyűrűt,
páros piros sarlókoszorút, mint etruszk agyag-múmiaálarc festett kék szeme
köré piros festékbe mártott vékony ecsetheggyel piros szemhéjkeretet, s ugyanígy
az ó-keresztény arc-halállapokon, a festett fatábla arcfödőkön: a kék szemek
körűl a piros vonaltojások, a festett fatábla halotti álarcokon, két szemed úgy
kidagad kéken, mint a Willendorfi Vénusz két ősemlője kékre festve, mint két kék
paradicsom, pedig kocsonyavíz csarnokfeszűltsége elhervadt dúdoros dülledt szemeidnek,
ott merengsz egy ideig még a földben, a koporsóban, a sárga, bordásra-horpasztott
födelű fadobozban, ott merengsz, mielőtt elindúlsz csontváz-utadra,
mielőtt elindúlsz csont-utadra, mielőtt a csont-útra indúlsz, mielőtt a csontváz-útra
indúlsz, ott merengsz a horhadt-feszes átlátszó celofánbuborékban: kéksárgán, aranyzölden, lilabíboran,
mint egy kifestett bohóc, újkori borbély-múmia, emberiség-újkori aranyhártyagyűrt
kifestett bohóc, ott lapulsz aranyhegyesség-aranyszögletesség apró falusi fodrász-tücsök,
nászéjszakák és gyászéjszakák éjszakai arany kabócalángja, részeg cirpelés,
baljós ciripelés, csillagfüst-sípolás, ott lapúlsz a hatalmas átlátszó celofán-szemgolyó
mélyén, mint szemgolyó mélyén a sárgafolt, a vakfolt, a retinabíbor, a látóbíbor,
a retinahártya, halott szemgolyóban a halott nervus optici, vak szemgolyóban
a süket nervus optici, ott heversz az óriás átlátszó műanyag-szemhéj alatt,
mint üveghólyag-szemhéj alatt egy szines szemgolyó, aminek íriszében lila
pöttyök, aranypöttyök, zöld pontok, fekete pontok, barna szeplők virágoskertje,
aminek aranyzöld szivárványhártyájában arany pontok, barna pontok, piros pontok, zöld
szeplők, fekete pöttyök, ezüst pontok, lila szeplők galaxisfürt-szivacslebegése.
Ott virágzol dülledt kék szemgolyójú szines emberfej-szemgolyó átlátszó feszes
celofán-szemhéj kicsinyítő üveghártyahólyag-lencséje alatt, szines merengésed
még ott virágzik egy ideig, mielőtt elindúlsz csont-utadra, mielőtt végleg elindúlsz
csontváz-utadra, mielőtt húsod rothadás-lángja és szigorod dübörgő lángmagánya
szétolvasztaná a feszes celofánhólyagot fölötted, mielőtt vad, őrjöngő, gyönyörű
rothadás-tüzedtől elolvadna az átlátszó műanyag-hólyagburok fölötted, az
óriás celofán-szemhéj, ahogy a műanyag-kalap, celofánzacskó, nylonesernyő
elolvad a tűzben, elsorvad, összezsugorodik, csomós kéreggé olvadtan összesűl, mielőtt
arany-igényed és lilakristály-fényed füstjétől, gázaitól keményen kupolásra dagad,
s szétdurran szines szemgolyó-fejed gömbölyűen kifeszűlt celofánbuborék-
szemhéja, mint tűzbe-dobott villanykörte, szétpukkan durranva, mint egy
fölfújt, tenyérhez-csapott fehér, füsttel-telefújt selyempapír-zacskó, amit megcsavart nyakánál
fogunk meg, földurran, mint fehér gumihártya-léggömb, s cafatos, csöcsös,
köldökös gumicafatrózsává, gumihártya-salátává omlik, ott merengsz még
aranykristály-lilaarany halál-magzat a celofán-magzatburokban, erjedésed
arany-bűzében, mint magzat a magzatburok sárga magzatvizében, mielőtt
elindúlsz csonttá megszületni, mielőtt elindúlsz csont-utadra, mielőtt elindúlsz
csontváz-utadra, és belső szerveidnek nincs canopus-edénye, fölvagdosott
szétfűrészelt és összevagdosott tested belső szerveinek nincs canopus-edénye, az agynak,
a szívnek, a tüdőknek, a májnak, a lépnek, a veséknek, a húgyhólyagnak és a
heréknek, a nyelvnek, a beleknek, a gyomornak, az epehólyagnak, prosztatának, a te
canopus-edényed a te fölvagdosott, szétfürészelt, összevagdosott, szétnyiszált kicsi tested,
a te májzsugorban-májbomlásban-májmérgezésben-májrobbanásban-vesemérgezésben összeaszalódott
sárga szöcske-kitinhártyaruha kicsi tested a te canopus-edényed, belső szerveid
canopus-edénye a te fölboncolt apró ember-tücsöktested és a te szétfűrészelt
koponyád a te arany canopus-edényed, üres testedbe visszadobálták kihúzott, átgyúrt,
átpaszírozott, fölszeletelt, szétvágott, ollóval szétvagdosott belső szerveidet, mint fekete
szemetestartályba, sárga szemétkannába, piros szemétvödörbe a szemetet, állat-
belső részeket, kakas-szemgolyót, halszemet, halhólyagot, zöld sárgarépalevelet, összetört lekváros-
üveget, konyhahulladékot, foltosra kilukadt selyemharisnyát, véres menstruációs
vattát, büdös, olajos fémhenger-tekercshomlokú szardíniásdobozt és fölálló fémhold-nyelvű
üres paradicsompüré-dobozt, májkonzervdobozt, alsó koponyádba az agyat
visszatették, a borbély-velőt, aztán a hajas felső koponyafödőt rányomták
félfejedre, mint egy műanyagparóka fekete fürdő-gumisapkát, hanyattfekvő,
gégétől a nemzőszervig vaginásan széthúzott testüregedbe a szívet, a májat, a
tüdőt, a gyomrot, a beleket, veséket, a húgyhólyagot és a fáradt zsíros emberárnyat
szelíden visszadobálták, kis büdös hosszúkás aranykeménypapírdoboz-papírcsőszobor
testedet, a vaginás mellső testhasadékot, az aranyfüstszövet bőrt összevarrták
nagy tűvel, nagy öltésekkel, mint zöldarany inget feleséged, gumikesztyűs kezekkel, zöld műanyagfonállal,
ó, te májbomlás szegénye, önmagad önmagának önmagad vagy canopus-edénye,
bomló belső szerveidnek kifosztott üres tested a canopus-edénye, vagy egy hullarész-égető
kemence a te föl-nem szentelt belső szerveid canopus-edénye, tűz-canopus-edénye,
láng-canopus edénye, villanyhő canopus-edénye, te fáradt kiszáradt, mert hét
liter vizet hajtottak ki belőled halálod napján, hét liter vizet, feküdtél és csak
vizeltél, hanyatt fekve haldokolva vizeltél, áradóbban, mint Rabelais regény-hősei,
ó, te halál-csobogás, halálos vizelet-omlás, lehet, hogy egy proszektura-kemence
volt a te belső szerveid canopus-edénye, ahol levágott lábakat, kezeket, kivágott
belső szerveket, kiirtott lépet, kimetszett szívbillentyűket, vakbelet, béldarabokat,
heréket, levágott asszonyemlőket, méhből kikapart embriókat, mandulákat, félgyomrokat,
vagy egész-gyomrokat égetnek hamuvá elektromosság-hőben, őrült habzó gázlángban!
Elégetik a szarkomákat, cirrozisokat, cisztákat, hogy megtisztúljon a lét a hiányban!
Nézem sírodat. Küldd föl válaszodat! Küldd halandó válaszodat gordonka-szivembe!
Mondd, mikor hal meg az ember? Mennyi idő alatt? Mit várjak tőled lila kristályos aranyárny
borbély-bohóc feleletűl? Mikor hal meg az ember? Mennyi idő alatt. Egy másodperc alatt?
Egy másodpercen belűl? Egytized, egyszázad, egyezred, egytízezred másodperc alatt?
0,1, 0,01, 0,001, 0,0001 mp alatt? Mondd, mennyi az az idő, amikor egyszerre minden
ott van, ami voltál, ami lehettél, ami vagy, ami történt veled és amit akartál? Amikor
egyszerre minden ott van szivedben és agyadban, utolsó valódban, mint színes üvegcserepek, színes
üvegmorzsalékok a kaleidoszkópban, és mégse úgy. Egymáson, egymás alatt, egymás
mögött és egymás előtt, egymás fölött, egyszerre egy-időben és nem törve meg egymást és nem homályosítva
egy színes időlappal más színes időlapot, de egyszerre mindazt tudod és látva
tudod nyitott szemedben, vagy csukott szemhéjad fekete homorú görbületeiben,
s mind külön van az egymásra-vetített múlt-idő, élet-idő, bánat, szenvedés,
gyász, öröm, bűn, éhség, mohóság, szerelem, történelem. Egymáson egyszerre egyidőben
és mégis külön-külön ott van a passzív és az aktív, a csönd és a dübörgés, az igen és
a nem, mint szines televíziós-kép, mint szines filmszalagról vetített kép, így
van, vagy másképp, vagy mint fa mikor lombját veszti: ugyanabból mássá átalakúl,
a lényeg kiválik, a fölösleg lehull? A burjánzás leválik, a homály lehull, mint hálóing
szerelmes asszonytestről, s az egység kettőssé módosúl: lényeggé,
fölösleggé. A szerkezet kicsontosúl, a lélegző köpeny
csipkés kristálypikkellyé aljasúl, s a szerkezet kék árnya alá hull, mint
az őszi lomblevél, amit arany-kalapáccsal megcsörget a szél, aminek
barna rothadása hasznos elmúlása, s létünk halálba-csontvázasodása
alatt a kristálykocsánnyal letört emlékhalmaz-kása, mint őszi lomb a téli
fák alatt? Vagy emlék-bőrét a szív levedli, mint bőrét a kabóca, hártyakesztyűs,
hártyacsizmás hártyakezeslábasát a gyík, hisz a halállal újjászületik és
tudja már, hogy kit kellett szeretni, s tudja azt is, kit nem kellett volna
szeretni és minden bűne ég, mint földből-kiszökő kék páfránydübörgés
gáz, ha lángralobban és azt is tudja: titok mi volt a titokban és azt is, ami
nem, hisz nem volt ember, aki bűntelen és nem lesz ember, aki bűntelen.
Én nemcsak a holtakat láttam! Azt is láttam, hogy hal meg az ember! Az ember
halálát is láttam, nem csak a haldokló félig-nyitott homályhazúg szemét.
A halált láttam, az emberét! Nemcsak a haldoklót, aki mint óriás fekvő, gyűrt
kérges, pikkelyes, krokodílkörmű aranylemezhüllő, s aranyívei, aranyszelvényei
csévésen hernyósan mozognak a hasig-nyitott halál-ing sárga lucskában.
Mint egy izelt szelvénylemez-sokaság lovagi vaskesztyű. Mint egy harmonikás szelvénygyűrűs zöld
sáskapotroh. Mint egy arany-korom szelvénydongagyűrű karcsú kitintojás
fürkészdarázspotroh. Nyálzik, fújtat, hörög, ráng, süvít, zihál a haldoklóban
a készülő halál, fejével rúg, kezével lök, lábával kalapál, s tüdőhangja, mint
a Tyrannosaurus Rex, a kétlábon futó gigászi sárkánygyík-ragadozáskirály
kőszikladörgés-gyíksárkányugatása, s csillagok olvadnak el a hörgés haláltüzében,
s megalvad a Tejút, s úgy függ az űr fekete hálókötél rács-szivarjában, mint
hálóban döglött fehér óriás-szalamandra. Miféle reményt hoz majd az a kín?
Babonák, bűnök nem oldanak engem. Se varázslatok. Legendák lován nem ülök kevélyen.
Az a halott, aki elárulta magát. Árulót föl nem támaszt csók, mint a szívbe fecskendezett adrenalin.
Élek hűségesen. Hűségemhez hűségesen. Új tavasz jön. A rózsákat meg kell metszeni megint.
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Elégetni a tavalyi lombot.
Szív-máglyámon avarként égtek: hitszegők, kurvák, hűtlenek, hazugok, gyilkosok, bolondok!
S fölszálló legyek, alászálló legyek hemzsegnek, örvénylenek, dögevők, emberevők, állatfalók, megvakítók,
virágpor-nyalók, mézivók, vérszívók sejtelmem fényes árnya körűl, páncélos, zománcos üvegcsikók.
És úgy igaz, ahogy nem bűn a bűntelenség: hitem tegnap sem volt más, mint amit ma kimondok!
Hűségem az én hitem. Amit tegnap mondtam, az se más, mint amit ma kimondok!
Ó, kárminpiros hűségek, hitek! Ó skarlátvörös föloldozások! Ó, rubintpiros emlékezet-zászlók!
Ó, bíborpiros mennyiségek! Ó, cinóber énekek! Hullaviola álom-apályok! Ó, kénsárga
virradások! Az elmúlás fekete ráspolyai! Aki a csöndnek eladja magát: az a halott!
Aki csipás szívére fölveszi a hűtlenséghatalom deres vasrácsruházatát: az a halott!
Az a halott, aki már behavazott vasrács-vasrostély-országba gyömöszölve: boldog,
s nem érdeklik csak halhatatlan dolgok, s csönd-vasrácskockákból düllednek ki
pupillátlan taknyos kőhólyag-szemei, mintha kemény rézdrótszitán akarná átfúrni
kettős ikrarózsabuggyanás szemét néma darázs, s ott buggyanna a dülledt, sejtes
száraz napraforgótányér-domborulás a vörös drótszálkeretű üresség-ablakokban,
tapinthatóan, mint a látás a vakokban, mint rab vasrácson kidugott feje! Az a
halott! Akinek a nappal mindíg éjszaka volt, s aki napfénynek hitte a halott éjszakát!
Az a halott. Akinek hite csak az éjszaka volt. Aki az éjszakának adta el magát!
A haldokló lábával kalimpál, vak kezével semmi-lényeket lökdös a fényszáraz
levegőben, szeme kifordúl, szemfehérje, mint egy véres tyúktojás, vérpettyes, vércirmos
sárga tyúktojás a tyúk tapadó rózsavaginás sziromgyűrűtágulás tojónyílásából
félig kiállva, zihál a haldokló, mint aranyszárazságponthalmaz-lángszivacs óriás
csillagtársulás, orrlikaiból átlátszó üveges takony szívárog, s szeme alatt a csészealakú
aranyforgács-ólomgyűrődés árok sötét könnyekkel rezeg, mint vastag sárrózsa
lópata-nyomban a zöld esővíz, mint koporsóból ha hullalé szívárog, mint fölolvadt
jég nehéz szürkebádog itatóvödörben, széles cinklavórban nyári koporsó alatt az
első szobában, a haldokló már nem hisz a halálban és könnye se sírás, csak a
megbomlás könnye, még nem az elbomlásé, csak a megbomlásé, nem a tagadásé,
csak a fölnyílásé, mert fölnyílik lassan benne minden zártság, kinyílik minden
szabály és szemérem, virágzani kezd a csatorna, üresség, könnye most az elmegyek-virágzás,
az összevissza véres vize, a rendetlenség kezdet-örömében virágzó mirigyfolyadék.
Én a haldoklót is láttam, nemcsak a halottat! A halált is láttam, nemcsak a
halottat! Nemcsak a haldoklót, láttam a halált is! Énekelve jártam a halálban.
De sose énekelt még a halál szivemben. És a halál-ének nem hitem halála!
Én a halálban énekeltem, nem a halál énekelt szivemben, énekem sose volt az élet halála!
Március van és hóval szűz az ég. Március van és hóval szűz a föld. Laza
nagy pontok, lusta, lomha pettyek, fehér kristály-mályvalevelek egyenes, puha
négykiterjedésű dobozos rácsozata izzik, üllepszik, telepedik az időtől a végtelenig,
a függőlegesen, vízszintesen rácsozott végtelen fehér égi kosz, mint szememtől
a messzi kék ködös hegyperemig, s a sárga napderengés fényhomály-magzatkezdetig
táguló és egyhelyben-vonuló pamuthorgolás hálórácsdoboz, amelyben keresztben,
hosszában, fektében, álltában, süllyedve, lélegezve, függőlegesen lobogva,
vízszintesen emelkedve fehér rácslapok, fehér szitafalak kötege, lombozata, tömege.
Fehér szitarácsok, fehér rácsdobok, fehér merevpuha, feszeslágy rostalobogók
egymást-keresztező, egymást metszve-metsző mozgás-csápharmonika duzzadás-köpenye
a nappali aranyhomályú ólom-messziség, mintha egy óriás fehér lemezrózsa-harmonika
cserebogárcsáp, vagy katicabogárcsáp nyílna ki a levegő-űrben köröttem és
fölöttem, széthúzódik, összenyomódik, összepréselődik, fölfújódik és kifújódik
a vertikális és horizontális sűrű, laza, pettyes és buta rácshálóhalmaz-
doboz-szita, mint egy fehér harmonika, mintha fehér cérnából horgolt, fehér
csomós-szögletű, fehér rácsdoboz, rácsszelvény-zacskósűrűség fehér cérnasejtrács-
harmonikát húzna láthatatlan angyal láthatatlan kezével, márciusi sárga
ködomlás fejét a zizegő csöndre hullatva, a cérnaszita-lélegzés harmonikára hajtva,
fehér pettyszita keményített cérnahorgolás-harmonikát, világűr-harmonikát, világnagy
ziháló, fújtató, összepréselődő és kiszívódó szelvényes, csipkés, fújtatós hangszerdobozt.
Ó, mit csinálhatsz te most Párizsban, barátom? Mit csinálhatsz, ifjúságom Piros
Angyalszárnya? Mit csinálhatsz barátom, H. Simon? Mit csinálhatsz most a Csönd
Iszonyszivével? Veled mi lehet? Ma is megjött a posta és ma se hozott tőled
levelet! Fested a fehéret fehérre? Sírni szeretnék, ha meggondolom: nem láttalak
már lassan öt éve. És látlak-e még? Hiszen mi lehet még? Hiszen mi jöhet még?
Látlak-e még? Látlak-e még? Látlak-e még? Hiszen hol vagy, azt se tudom.
Sírni szeretnék, ha meggondolom, hogy kened a fehért a fehérre, hogy kensz halált
a halálra, te nélkülem-árva, emberiség-árva, világegyetem-árva, és sírásom mit ér?
Hullásod, mint ez a hó, fehér, és fehér a te hulló halhatatlan lángod és fehér könnyed
fehér a fehéren, s fehér vacogásod fehér fojtogatás és fehér némaságod fehér hangtalan
vonítás és fehér mészkéreg-álarc szíveden hazánk, s állsz fehéren, fehér megadásban,
fehéren föltartott fehér kezekkel, fehér mészhéj-legyező kezekkel, mint szökevény
fogoly, akit körűlfogtak az üldöző fegyveres katonák, keze feje fölött mint két
fehér megadás-zászló, mert a világ dolgai, jelenései, rettenetei, szörnyhalmazai
és fényei, a halmazok, függvények, koordináták, vákuumok, összefüggések,
szövevények, törvények, jelenségek és csodák, az ürességek, mértanok, matematikák
körűlfogtak téged, mint üldözött menekülőt az elfogó fegyveres katonák,
körűlfogott téged az egyszerűség és szigorúság, a bonyolúlt rácsozott létigézet
fogott körűl téged, körűlfogtak a bonyolúlt néma üldözők: síkok, görbék,
inerciók, irreverzibilisek, spinek, homogének, szétritkulók, terek, idők, mezők,
üresség-rácsok, fehérség-rácsozatok. S te ott állsz a fehér rácsdobozban, fehér
szívvel, fehér kezekkel fehéren, s csak „gyerekeim lángja melegít”, mint akit foglyul
ejtett a terror, a fehér, s ketrecedben a csönd is fehér, s fehér csöndrácsok fehér
sziveden, fehér rácslécek fehér árnyvonalaival besatírozott fehér arcod, mintha
fehér mészkéreg-vályogfalra fehér krétával fehér vonalakat huzigál gyorsan a gyerek,
és fehér gyilkosaid fehéren intenek, hogy hajtsd le fejed, nem kérdik: fehér kendővel
bekössék-e szemed, csak intenek, hogy lőni fognak, ejtsd le fejed a mellkasodra.
Mi van veled? Mért nem írsz levelet? Mért nem válaszolsz tékozló, tiszta leveleimre?
Mi van veled? Mért hallgatsz? Mért nem tudhatom? Mért hallgatsz: hűségem, Simon?
Mért nem nézel verset-író kezemre? Mért nem nézel világkereszt Matthias Grünewald-énekeimre!
Hisz nem te vagy fehér keresztre szögezve, de testedben izzik a fehér kereszt!
Nem te lógsz fekete kereszten, benned virágzik a fekete kereszt, te vagy a fekete kereszt!
És gyerekeid lángja világít-e még, gyerekeid lángja melegít-e még? Dániel, Márk,
Péter, Jeromos, Anna Mozart-orgona szíve, klavicsemballó-szíve, hegedű-szíve, fuvola-hatalma?
S ott ülsz görnyedten, lángolva fehéren, világfényhideg-műteremben egy karcsú öreg
barna tonettszéken, s szemeid, mint kék gálickő-rózsák világítanak. És zsíros
szürke sálad zöld kockái is rácsok, és mészbambusz-ketrecbe zár világító
hallgatásod és a fehér falon fehér búcsúzások és támolyog a szerelem agyértágulása.
Ferdén lobog, mint a szélfújta hó rácsihlet-lepedője, mint egy dőlten-lobogó gyertyaláng,
rozsdás rózsakert, ahogy a Tejút ferdén zuhog a fekete ősmagányra, s gyémánthányadéka,
kristályvigasz-nyála sorsunkra csurog, megy ferdén, mint a botladozó megőszűlt
ámulat és hangtalanul ferdén elzuhan. Majd földre zuhanunk mi is, mindannyian!
Ülsz fehéren az üres műteremben egy öreg tonettszéken, ülsz a vagina-Freud időben,
Mama már elrohadt, Mama már elrohadt a biai temetőben, és elrohadt a
fiú-vágy a nőben, elrohadt a vágy már a Mamában, elrohadt Mama
Anna-szivében, s te ott ülsz a Mamában, világegyetem-nagy Mama-rácsban,
a Mama-köténye rács-világegyetemben, ülsz a rácsban, ott merengsz a rácson,
Mama, mint egy hosszú fekete deszka keresztben feküdt a dupla dunyhás ágyon,
lábán magasszárú feketegombos fekete bársonycipő, lábán világoskék flórharisnya,
testén harmonikás, hosszú feketebársony legyező-szoknya, testén feketegombos feketebársony
mellény, félig kigombolva a nyakán, a mellén, fején fekete bársonykendő, hajtogatott
fekete papírsisak a fekete fejkendő alatt, mint egy tojáshéj, mint egy fehér páncélcsákó római
füles katonasisak, papírhajtogatás-sisakbuborék, csomagolópapír-páncélsisak,
ülsz a karcsú barna tonettszéken, Mama lábai, a fekete bársonycipősek, anyád
lábai a földig lelógnak, a padlóig, mint fekete gyertyatartóban kék gyertyák, ülsz
Mama Freud-rózsa üszkös vagina-szivében, s világító kék gálickőrózsa szemeid
körül derengő, foszforeszkáló világoskék fényhólyagok nőnek, óriás fényhártya-emlők
buggyannak ki világító kék gálicrózsaszemedből, a műtermet betöltő fényhólyag
hártyaemlők, kék óriás buborékpáratojások világító kék gálickő-rózsaszemedből,
azok a szobát-betöltő kék páragolyók, mint a pápaszemes maki majomarcot
betöltő óriás hólyagszemei, ülsz, mint egy pápaszemes maki, bütykös ujjaiddal levegő-ágba kapaszkodva,
s a kék fényhólyag-golyókban sárkánygyíkok ülnek, Jézus és Szűzmária, az egyikben
gyíksárkány-ősóriások ülnek, Jézus és Szűzmária, a másikban Paul Cézanne
ül és Henri Matisse és Claude Monet ül Givernyben, a sárkánygyíkok
seggükre-tottyanva ülnek, mint kőtövises, kipikkelyesedett kakas-
fejű kő-kenguruk, emberpislogású megkövesedett pálmafák, a meztelen Jézus üszkös,
bozsgó legyekből vaginás szívsebét vakargatja nagykörmű zöld ujjaival, Szűzmária mellett ül
légylepte büdös csontok közt a földön, s a legyek a csontokon, mint bolyhos, bársonyos barkák
a fűzfaágon, s Jézus szívsebében vonagló, evickélő fehér légylárvák hemzsegés-töviskoszorúja,
s petyhűdt, előbőrtelen világnemző emberhímvesszőjét nézi a fiú, s Szűzmária piros
palástingben, s nagy emlői a piros ingből tejduzzadtan kilógnak, s a szívárgó, csöpögő
sárga anyatejtől foltos, könny-árnyékú az ing piros redője, vályúja, hengere, forgácsa,
legyezője, és Paul Cézanne vékonyan sír, mint egy bolyhos homoktollcsápos árvaszúnyog,
és Henri Matisse kövéren nevet, mint egy fodros vastagbélbe töltött fényes májashurka,
és Claude Monet arany-légytalp csíptetős, aranylap-tapadópárnás orrnyereg-légylábú
ezüstdrót-szemüvegét leveszi, s fölolvadnak a formák, szétfolyva rezegnek a színek, a hatalmas
világoskék párahólyagokban úgy ülnek, mint Hieronymus Bosch átlátszó, zöld csipkecsészéből
kinőtt virághólyagában, a Gyönyörök Kertje virág-anyagmagzathólyagában, az
átlátszó asszony-magzatburok virágban a meztelen Ádám és Éva, mint
a két emberiség-kezdet, a boldog ősbűn-kezdet a gömbölyű üveghártyaburok-virágban, dereng a
szemedből-kinőtt kék páratojás a halhatatlan magzatokkal, és te vagy a rács, és
szívedből nő ki a rács, és rácsrendszerek szövik át szívedet, koponyabelsőd
világító húsát, a fehér-testamentum agyat és te vagy a fehérszövevény és a fehér
rácsozat, és arcodra fagy a rács és szívedre fagy a rácsozat, és szivedre csavart rácsozat, mint
fehérre meszelt fatörzs körül dróthálókerítés-henger, döbbenet-rács, magány-rács,
iszonyat-rács, depresszió-rács, emlék-rács, mama-rács, némaság-rács, hallgatás-rács,
szégyen-rács, elárulás-rács, semmi-rács, émely-rács, alázat-rács, magány-rács,
kiszolgáltatottság-rács, fehér tébolyárnyék-rács, látás-rács, hiány-rács, és mi a
valóság?, és van-e valóság és hol a valóság mostanában, és mért halt meg a valóság
a Mamában?, és a Mamával mért halt meg a valóság, barátom, csak a formákban
látható a dologi jóság, nem az anyagokban, de az alakzatokban, a dologi forma
a valóság ember-iránya, a többi csak a valóság tartály-hiánya, az okság ember-hiánya,
és kék, bíbor, lila, sárga, zöld, bordó és újra kék a fehér rácsok közt az anyag-mennyiség
az ami van a rács és az ami nincs a bíbor, a lila, a sárga, a zöld, a bordó, a kék,
s rács a Mama köténye, világrács, rácsvilágegyetem, a Mama kék sváb-köténye,
az összehajtogatott, sötétkék lakk-élűre vasalt keményített fényes kékvászon kötény,
a kékfestő lakk-kötény, a kihajtogatva kékkocka-laphalmazzá kiterített:
Mama hasán, cipőig-érő szoknyáján, világoskék-harisnyás asszony-lábain.
Mi lehet veled: Fehér Búcsúzás? Mért nem írsz, mért nem küldsz válaszlevelet?
Hidd el, tudom: van hitem, hűség-akaratom, hogy széttörjem rácsaid, kitépjem
szíved rácsait! Emberszivemben sorsodat keresd meg. Újra tavasz jön. Új tavasz jön.
Mi lesz még? Mi lehet még? Hó hull. S már langyosabbak a föld-szagú esték!
Világosabb az öregebb sötétség. Mit nemzenek a gyűlölködő eszmék? Mi jön?
Tűzözön? Vízözön? Jégkorszak éj-özön? Nap: amikor meghalunk a fénytől?
Hó hull a napsütésből? S az éjszakából napfehér szivárog? Mint koromhártyás
szemekből a könny? S embert rágcsál az ember, mint patkány a halottat, s a
csótányok egyméteresre nőnek, s nyikorogva szaladnak, mint tűzgomba-aranybajszú,
vekkeróra-nagy szénikraszemű, szelvénycséve-alsótestű, görbe kéregtoll-fedőszárnyú,
nyolc fémpálca-szivárványlábú bádoghalak. S az asszonyok, szűzlányok vérzeni
kezdenek, mintha havi vérzésük jött volna meg, pedig csak bélbolyhaik
roncsolódtak el, aztán belső szerveik folyatják a vért, mert belűl vérzik
mindenük, s minden testnyílásukból dől a vér, a szájból, az orrlikakból, a fülekből,
a szemekből, az ánuszból, a vaginából, vérzenek a fény-küretből, hőküretből
kiájuló anyák, nővérek, húgok, lánygyermekek, feleségek, szűzek, kurvák, szeretők, vérzik
ami csak vérzeni tud, a hát, a talp, a tenyér, az emlőbimbó, a kézfej, a hónalj, a bőr,
átereszti a vért, mint a gézkötés, s emberi páraképek hímződnek az ólmos fénysavóra.
Lesz e tavaszunk? És hány tavaszunk lesz még? És mikor jön el ama tíz perc, ama negyedóra?
Rózsát metszünk? Szőlőt metszünk? Szivünk örűl a csillag-éjnek, a világűr-szódavízpezsgésnek?
Vagy csak az új jégkorszak-sötétet alúlról-fényesítő embert-égető újbarbár máglyatüzek égnek?
Újbarbár máglyatüzek! Embermáglyák! Holdhiányig érő égő emberpiramisok. Büdös
füstvánkosok a szűzen-szőtt csillagokig dagadva. Emberhúsbüdös, föltarajló
lángabroszok. Földrész-nagy parázsravatalok. Ki szedi össze majd a Földgolyó halottait?
A tízmillió halottat, a százmillió halottat, az egymilliárd halottat? Aki megmaradt?
Az az ezüsthomály-vigyorláz arcú kóválygó árny-csapat? Akikről cafatosan
lehámlott az ítélet, mint a megégett bőr a hátról, az arcról, a vállról, a karokról,
mint a csontokról a hús az élő rothadásban, mint a csontvázról az élet még elevenen?
Ki ás meg annyi sírt? Ki ás meg annyi sírt a Földgolyón, annyi megsűlt üvegtömény földet
ki kapál ki e bolygókéreg-anyagból? Annyi sírt, annyi sírt, annyi sírt ki robbant
ki a piros üveggé sűlt ember-emlékű agyagból, a bíbor márvánnyá lényegűlt
talajból? Mintha vörös márvány-sivatagban sírt robbantana. Mintha redős,
gyűrt, horpadt piros üveg-óceánon vágna léket: sírnak. Mintha vak kőhályog-sivatag
olvadás-gyürkéin, égésráncain csákánnyal kalapálnak rabok, hogy fogoly-
szenvedésük még nagyobb legyen. S hó hull a napsütésből, s a szürke ólomgyűrődés
égi fedőhabok hasítékaiból, redőiből, repedéseiből, fugáiból nagy csöppekben
hull a vér, mint szürke galamb elvágott tollas nyakából, mint a fehér bárány
fölvágott torkából, mint a könny, ha sír a gyász, mint Jézus tövistelen arcáról,
homlokáról csütörtök éjjel az olajfa-hegyen, mint Krisztus töviskoronás homlokáról,
mikor világéjszaka jött. Ki ás meg ennyi sírt? Ki temet el ennyi halottat? Ki
szedi össze majd a Földgolyó halottait? Aki megmaradt? Európa büdös üveggé
égett szivén, aki megmaradt? A Földgolyón, az északi féltekén? Aki megmaradt?
Rácsüng a töviskoronás ólomfej, a vérző ólomostya-arc a világra, mint vérző
rózsa-árnyék a magányra. Az arc-óriás vérző emberárnya a Földgolyóra hull.
És kinyúl az ólomkéreg-éjből egy kopasz emberlábszár, egy meztelen emberkéz,
egy arany-kecskebéka emberorr. Mint aki sűrű, sötét, kovászos, enyves lápba
fúlt, s görcs-karomcsokor szőrös kék keze kiáll az olajhártya-bőrű fagyott
sárból, hajtincse, orrlika, egyik szeme: kiáll az ólomhervadás gyűrtárva
halálból az emberiség része, részlete. S ragyog, mint lepkecsáp a nyári csillagfényben,
mint rovarszem szikrázik az égitest-parázsban, egy sárga kitinhólyagra gyűrűsen
körben, gömbölyű púptükörben ragasztott ötezer apró állatkristálylencse lő ötezer
tűkristályt az éjszaka-rózsaágra, fénylik sárgán, mint földből-kiásott
sárga koponya állkapcsaiban az aranyfog. Az ember így nem halhatatlanúl!
Mit ér a halandóság? Ha a halandó, mint a lomb, halottan halhatatlanra avúl?
Ki ás ki ennyi sírt? Ki rak föl ennyi máglyát? Ki épít ennyi parázsravatalt? Aki
megmaradt? És kiégett szemmel vakon támolyog? Vagy sugár-émelyben ül, vagy
vánszorog? Vak gyerekét vezetve vakon tántorog? Látó gyerekét vakon kézenfogva
vándorol a Föld részein, rothadás-bíborszigetein, émelygés-szigetcafatain,
hullákban gázol és vízbe gázol és vak gyereke fejét vakon tapogatja skarlát
rothadáskesztyű kezekkel, s testén rózsavirradat rücskös piros, sárga tajtékdaganat-
golyói, mintha vérző és nedvedző piros daganatfürt járna emberlábon, lila
daganatgolyózászló-emberszőlőfürt, mintha elrákosodott virágzó rózsabokor
vándorolna bíbor habfürtösen rengve, lucskosan totyogva, fürtösen csoszogva,
s vért hány és gyomrot, ürüléket, epét, s menni akar csak, menni, menni, menni,
s önmagából önmagát kiökrendi, s kiüríti önmagát önmagából, mint
levegő-felszínre hozott mélytengeri hal, ahogy önmagából száján hólyagosan kifordul,
zsíros és páfrányos robbanás-buggyanással, önmaga zsákszáján bugyborékosan kicsordul,
kiszarja önmagát a világból, végbélrózsáján lénye kifolyik, vak gyermekébe kapaszkodik,
s embert eszik ő is, mint a másik, a halandóságból ami kilátszik, embert rágicsál,
mint egér a szalonnabőrt, s fullasztja, ami befele nőtt, mert belül is csupa dió, gumó,
golyó, dinnye, kókusz, krumpli, szilva, habuborka-daganat, hártyásra vékonyúlt
laza bőre alatt, belűl, a határfelület mögött, a határfelület burjánzó sötét belsejében,
mintha emberfejű-emberkezű-emberlábú szőrbolyhos barna papírzsák, barna
cementes-zsák, sárga cukorzsák lenne megtöltve dióval, agyaggolyóval, krumplival,
dinnyével, kókusszal, uborkával, vöröshagymával, s ez a habgolyó-tajtékdaganatzsák
vánszorogna vakon a vak Földgolyón. Ki temeti el majd a halottakat? A holtakat
ki ássa el a megmérgezett földbe? Ki épít ennyi embermáglyát? Vagy évszázadokig rohad
majd az ember a földön? Évszázadokig rohad a Földgolyón az ember, mert nincs, aki
temessen, s aki megmaradt, annak temetni undora van, inkább embert eszik, mert
embert eszik az ember, mint az emberevő ember-kezdetiség az ember-ősidőben,
embert eszik a rothadó, halállal-burjánzó emberiség-maradék, emberszivet rágcsál,
emberfület harapdál, emberkezet rágicsál, embermájat, emberagyvelőt, embervesét, mint
a dögevő állatok, dögevő madarak, dögevő halak, dögevő bogarak, emberevő legyek,
hullaevő méhek, darazsak, legyek? Évszázadokig rohad az atombomba-rózsavirágzásban
halállá-nemzett emberiség a Földgolyón, a földön, a vizekben, folyókban, tavakban,
óceánokban, tengerekben, s mint a békalencsés tósekély: kásás csillogás, szőrös
poshadás, pépes sűrű csontvázlángolás és emberpikkely-virradás a föld, a víz,
a homok, a kő! Minden apály és aszály, minden ránc és redő, minden kiálló homály,
minden gyűrt ragyogás, minden repedéslomb, aljas páramódosulás, alattomos
árnyéksziszegés. Embert eszik a férfi és az asszony, hogy az emberiség emberré megmaradjon?
S ha az ólom véresen megalkonyúl, s vérzik az ólom emberiség-alkony, mint
havi ciklusban a nő, ha vérzeni kezd, s az ember az ólom hullafoltjaira
leül, az emberalkonyat vérfoltjaira, a világalkonyat alvadt lila vérlemez-lombjaira,
a zöldlila hullafolt-avarra, s nem tudja már, hogy erre, vagy arra, emerre, vagy amarra, s nem tudja
még, hogy merrefelé, hová, miért és minek: kérdezni mit tud, habogni, makogni,
vakogni, mit mond és kinek? És az a megmaradt másik hogy érti meg? Amit
mond, hogy érti meg az a megmaradt másik? A büdös emberszóból büdösen
mit ért? Hogy miért, miért, miért, miért, miért, miért, miért, miért, miért? Miért!
Miért ami történt? Miért? Miért, ami történt itt az emberig? Miért az erkölcs és
miért az eszme, a munka, a vers, a filozófiák? Miért a történelem, miért a
jóság és miért a bűn és miért a bűntudat? Ez volt a szeretet? Ez a kárhozat?
És nem az a vesztes, aki végleg kiveszve a létből, de aki bomolva életben maradt!
Jobb lenne, ha végleg kivérzene, kiveszne az embertudat, mint a gyíksárkány-
ősállatok, őshüllők, őskétéltűek, ősmadarak, őshalak! Mi történt az emberig a
Földgolyón? És mi lesz a Földgolyón az ember után? Ül vakon, mint szemgolyón
a hályog, bőréből, orrlikaiból, könnypontjából vér szivárog, vért vizelnek testrészei,
testnyílásai, arcáról vér folyik, szeméből vér folyik, lábujjaiból, kézujjaiból
vér csorog, mintha minden ujjhegye vért vizelne, és fuldoklik már agyában az elme,
ferde és gyors és összevissza rostélyokkal, szitákkal, rácslemezekkel rostál, rázkódik,
szitál, mozog és ferdén hullatja, ferdén rázza gyors mozgó szitaszőrein, facettarácslemezein,
sejtdrótszövevény-lapjain át az elporlott világot. Semmit őről ferdén zakatolva.
Ferde semmit szitál a ferde szerkezet, a ferde semmiben ferde mozgással zihálva, elhajolva.
Semmit szitál, halálliszt-virágport! Ül hamvadó hülyén. Szájából véres nyál folyik, mint
a hajnal piros hüvelyéből a fény. A hajnal piros asszonyhüvelyéből. Ez marad? Ez a világalkonyat?
Ez a létalkonyat? Ez az emberalkonyat? Igy lesz? Ilyen lesz? Ez lesz? Reményünknek
és hitünknek ez a vége? Ez lesz? A rothadás ólomkönny testvérisége? Ez lesz? Ez a
harc? Ez a végső? Ezt hitted föloldani fán-függő Ólomgyűrődés-Szálkás Ólomgyökércsavarodás
Fekete Középső? Tudom? Nem tudom? Szivemben taréjos merev hüllő-iszony!
Töprengő szivem sűrű emberiszonyat alján gyöngyháztollcirmos, gyöngypehelybodros
parafagolyószemű krokodilus, aligátor, kajmán hasal kőrücsök-lángmeredten.
S a barnazöld fakéreg-nyereg kiálló szemtasakban, a rücskös kéregkehely-foglalatban
a mozdulatlan parafagolyók, mint gömbölyű dugók, s a parafagolyók világosbarna
közepén hosszúkás rombusz-alakú arany-lék, mintha rombuszfejű aranyszöget
vertek volna a ruganyos száraz golyókba. Szivem homályiszap-alján
aranyvagina-pupillájú hüllőszemek. Gyöngyházrózsában aranykard-szívű
hüllőszemek. Szivem kék bánat-ágain, szivem zöld iszonyat-árnyain, a
rezgő fontos lombokon, a reszkető zöld pettyhalmazon merengő magányos madarak,
ragadozó gyémántkés-szemű szavak: keselyű, ölyv, karvaly, héja, sólyom,
sas, bagoly! Toll-arcuk szikrázik szivemben. Szemük aranykés, szemük aranyszigony.
Szivemben ötvenhat aranyhorog. Szivemben ötvenhat kozmosz forog. Szivemben
ötvenhat fekete párduc vicsorog. Szivemben ötvenhat aranyfácán ácsorog. Szivemben
ötvenhat rózsa, ötvenhat liliom, ötvenhat nárcisz, ötvenhat tűzliliom, ötvenhat szarkaláb.
Szivemben a Rettenet és a Béke. A Ragadozó, a Merengő, a Virág, a Létkristály-Fényhasáb.
Az én szivemben. Tegnap, mikor munkába mentem, eszembe jutott, épp mikor
kalapot emelt nekem valaki, akit nem ismertem, s apám szeme világított
kéken egyszerű és mosolygó szemében: mi lenne, ha most hullana a Rózsa
az űrből, mintha piros rózsákat szórna láthatatlan asszony kék kötényből?
Mi lenne, ha most hullana a Rózsa, az Iszonyú Tűzdaganat-Rózsa,
a Förtelem Tűzgomba-Erjedésrózsa, a Tűztéboly-Dagadásrózsa, a Vörösarany
Gyűrűsokaság-Terpedésrózsa, az Aranyizzás-Gombagomolygás-Pünkösdirózsa?
Egy dörrenés, s pirosarany gomolygásgombaszáron vörös izzásfelhő-gombarózsafej,
föltolódó vörös füstrúdtoluláson egymásra-épülő aranyrőt gyűrűgomolygás,
s én itt, te ott, a gyerekek óvodában. S a Tejútig-érő, ellapuló piros
tölcsérgombaként széterjedve szétdagadtan élő gigászi Rózsabomlás,
titáni Rózsaromlás piros sátánfing-szelében elpárolog, elolvad, összeomlik,
elfolyik, összesűl, fortyog és buborékzik az ember, a kő, a növény, az állat, a
város, az ország, mint szilvalekvár bugyborékol a kő, s a város, mint gázlángon
égő kristálycukor. Egy bronzszobor forgott a forró fényben, mint forgószélben
barna falevél, s szálkásan folyt a szobor, a város fölött a zöldbarna tölcsérgombafelhő, mint nyekergő
hínár-esernyő a közös temető fölött kinyitva, nyele tűznyálkampósbot,
s mint egy űrbe-növő, szögletesen-csiszolt ágaskodó aranykristály-csikóhal:
tűzből-kristályosodott csikófejű, emberszemű sóhaj harmonikázott hernyósan
föl a magasba, az emberpára-sóhaj-halcsikó, a jajtalan jaj, az utolsó jaj,
a nem-is-jaj jaj, a párakristály csikóhal-embernémaság. Tegnap, mikor
a taxiból kiszálltam és megláttam az aszfalton az árnyam, a Nagykörúton álltam,
te meg otthon orvosi könyveid nézted, a Belgyógyászatot, az Orvosi Fizikát, hogy
versemben pontos legyek, míg a zöld lámpajelzésre vártam, s a közöny ment a sárga villamossal:
s azt gondoltam: te otthon, én meg itt, a gyerekek óvodában, s ha most lenne dübörgő rózsa-omlás,
csókunkból mi maradna? Fényrostpehely, párapáfrány, dühöngő barna gomolygás,
aranyszitaszirom, árnyba szőtt árny! Swedenborg látta így a várost égni lángban.
Swedenborg, a misztikus. Te tudod: énekem arany-virágzás a pusztulás-látomásban!
Csókunkból mi maradna? S csókunk embercsíráiból? Szerelmes testünk izzó homály-virágaiból?
Amik a test nedveiben és árnyaiban tenyésznek, s forró derengésükkel boldog titok-lámpái
az irgalom-egésznek és sűrűségük sűrű páraszáron rezegve fénylik és ikrás izzás-fejük
a csontban és a vérben, a tüdőben és a bélben, a vese húgykürtjeiben és a szív pitvaraiban,
mohóság-kehelytenyészetük a mirigyekben és a szalagokban, hártyákban, membránokban,
csomagokban, az ondóban, petében, a velő-reményben és az agy alkalmaiban.
Csókunkból mi maradna? S csókunk embercsíráiból? Könnyen és boldogan, reggeli
szerelem után, míg vártam ott a lámpajelzés-zöldet, s ágyékom könnyű volt, mint
egy mosolygó bárányfelhő, mint egy szál piros tulipán, reggeli boldog szerelem után,
s redős csigaszarv hím-parázsvirágom még a hüvelycsók tűzillatát őrizte eres rostjaiban,
s könnyű voltam, mint egy napfényes bárányfelhő, s a lámpazöld jelzéspontot vártam,
hogy a másik oldalra átmehessek, s elindultak az emberek pirosban, mert nincs
türelmük a rendre, az egyszerű létütemre, taxik, autók, teherautók, autóbuszok
között ugráltak a körúti fénydobozban, mint sárga szalmakalickában, sárga
fűketrecben a szöcskék, s köszöntem én is és nekem is köszöntek, aztán a koszos
liftre várva a bálványos kőoltár-kőtorta-kőcsipkegyertya házban, aminek
fekete utcafalain bronz-denevérszárnyú szakállas bronzfaun-bronzsátán köldök-
alakok tartanak homályos üveghólyag-lángú bronzfáklyát kinyújtott bronzkezükben,
s köldökből-kinőtt meztelen, izmos, szakállas Mózes-arcú kő-alakok görnyedt
merengéssel tartják vállukon, fölemelt kő-kezükben a kapuív kőcsigafürtfüggönyét,
aztán szerkesztői szobámban, mikor táskámat kipakoltam, s a telefont
fölemeltem, hogy fölhívjalak, s megmondjam: szeretlek, s elmondjam, hogy vállaim
izmaiba, a felkarok forgóiba, a csontkulcsolódások kocsonyadugóiba hegyes
kín-csákányok és tollas fájdalom-ácsszögek vannak beleverve, nagy ezüstkalapú
ácsszögek, amiknek lapos kalap-pereme recés, mint a fogaskerék, s a fémkalap
hónalja alól keresztalakban négyszer függőleges háromszögletű lemezbordák, keskenyedő
tollas bordalemezek futnak a hengeres gömbölyű szögön, mint békaujjak közti úszóhártyák,
mint denevérszárny hónaljhártyái, mint varánusztorok lebernyege a varánusz-mellkasba
belenőve, a mirigyes ezüst bőrlemezek, és külön fáj a szögtest és külön fájnak
a függőleges szárnyas szöglemezek, akkor megint eszembe jutott, hogy én itt vagyok, te ott,
a gyerekek az óvodában, s másutt a többiek, akiket szeretnem elrendeltetett,
s ha most nyitná ki kötényét a Világűr Átok Szent Erzsébet, hogy világkék
űrköténye Rejtelem-Rózsáit a városra döntse, tűzrózsa-halálmosolyát a
Fénylő Kőszivacsra öntse: csókunkból mi maradna? S csókunk embercsíráiból?
A kő? Vagy a kő se? S elfénylene testünk, mint az alkonyi búcsú-mosoly! Fényárnyék,
kőpára. S a semmi virága burjánzana a csillagok megváltás-asztalára, a
semmi virága, aminek illata, árnya a fény tüszőrepedés-magánya, aminek szőrös
szára, mint végtelen vakság-oszlopok, aminek kelyhéből a semmi úgy csurog, mint
Friedrich Hölderlin szájából a nyál. S tombolva hörgi hatalmát a fény, a vigyorgó
téboly-kannibál. S egy országnyi föld iszonyat-prizmáiba főtt Vörösmarty Mihály
motyogásfelhői lebegnének a tébolyfény felszinén: „Nincsen remény! Nincsen remény!”
Kőzene. Fényzene. Füstzene. Lángzene. Sugárzás-zene. Hőzene. Űrzene. Kilukadt
űrbeliség. Mintha vérzene az összes mennyiség. Mintha minden idom könnyet ontana.
A napkorongból hó hull és lázas a hó, mint menzeszben az asszonyok. S a fény
ólommá aszalódik. S gyűrt és ráncos és horpadt és hólyagos végtelen ólomlapok
egymásra-alvadó rücskös rétegei kúpos lemezekben folynak a fölboncolt
homályra, s a fölboncolt homályban, mint fölvágott emberhullában a szines
belső részek: a hullakopárság szines kristályai merengnek és merednek,
s a kristályok kemény és puha, feszes, rücskös, síma és laza, fodros és csipkés,
gyűrt elmúlás-ámulata, mint embertestben a halott belső szervek. A dolgok
elfolyva és szétfolyva hevernek. Elég az anya. És elég az anyjában a gyermek.
S elég a gyermekben a magzati szív. S elég az embrióban a növekedés-hit.
S elég a csírában a szándék. S a szándékban porrá ég a boldog szerelem.
Minek mondjuk az embert, ha nem tudja megőrizni hatalmával a mindíg-emberit?
A csakis-emberit! Embervoltával azt, ami azzal emberi, hogy a megvalósulásban csak
ő tudja, ő meri a mindenséget kiegyenlíteni! Mert csak ő őrzi szívében azt, ami örök.
Ezért is halandó. Mert nem tudja más, lény, anyag, teremtmény, teremtés, változás,
lényegiség, alakulás, forma, alakzat: mi a megvalósulás. Csak az ember. Hiszen csak ő
tudja: sorsában halandó, ember, mert halandó, halandó, mert ember! Hiszen csak ő
tudja tudni a világot, hiszen csak ő tudja, mért nem halhatatlan. Léte ködhártyáit
csak az ember tépte le magáról, léte ködhártyáit a nemző magányról, léte
ködhártyáit bonyolúlt szívéről! Hiszen csak ő tud a halandóság-éjről! Hiszen csak ő
tudja a halál bizalmát! Hiszen csak ő tudja: hányféle a hártya, hányféle az éj
és hányféle a hajnal! Hiszen csak ő tudja: ha születünk is hajjal, az a haj
kihullik majd a koporsóig, vagy a koporsóban. Megritkul a hűség, a zene elnémúl,
a szív is fehér lesz, mint meztelen húsok vízben oldott sóban. Hiszen csak ő tudja: miért kell
meghalni! Hiszen csak ő tudja: ez a legszebb legszebb! Hiszen csak ő tudja: nehéz
emberszíve csillagnál nem kisebb! S ember azért lehet, mert nincs, ami emberebb
volna más a Lét Szivében, s ami emberi, az ő szivében azért emberi, mert szivében
a Döntés és Itélet és Megváltás kardjai, zászlói, keresztjei! Az emberlény
ettől emberi. Ettől ember az emberforma biológiai létező. Ha szive gyémánt-ágain
nem ülnének a halandóságtudat emberarcú Szigorúság-Angyalai: lehetne madár,
sugárzás, teknőc, lábasfejű óceánszörny, zebracsikó, tevemosoly, virágpillantás,
jeges kő, mohos kő, kagylós kő, csigás kő, szivacsos kő, üvegkő, márványkő! De
Szive szupergalaktikalánc gyémánt-ágain ott ülnek az emberarcú halandóságtudat
Szigorúság-Angyalok, mint aranycsésze-szemhéjú, aranyhorgony-csőrű, aranykosár-lábú
fehér sasok, s nézésük halál és nézésük élet és nézésük zöldhínár-repedésüvegcsillag
emberítélet. És nézésük, amiért emberré lett az ember. Nézésük: az ember! Mert
embertestünkben az az ember, ami halandóságtudattá kristályosúl, s úgy néz a létre
szívében tiszta ítélet-szemekkel, ahogy a Megváltás nézett a vérző csillagokra.
Ez a világörök súly, ez teszi emberivé halandó szivünket. A látás boldog
súlya váltotta emberré szervezett anyagunkat, halandó lényegünket! Eszembe
jutott akkor, irataim között lapozva, tárgyalva, olvasva, intézve, telefonozva,
cigarettára gyújtva, őrülteket intve szelíd csókra, vígaszt gyúrva vígasztalan
barna hűség-szemgolyókba, hogy az a robbanás-rettenetéj, mint nyálkás,
nyákos, hurutos, savanyú, ecetes vízben erjedő káposztaillatú világnagy vérző
gyomorfekély bűzlene és nyálzana fölöttünk, fölöttünk és köröttünk, rángana
alattunk, ha éppen élve maradtunk, s világnagy vérző mirigyrózsa-seb alatt
ülnénk meztelenre égve és kopaszra égve, mint a vérző, büdös, nyálkás és nyákos
gyomorsav-kocsonyataknyos hajnal vörös bodzavirágfürt-mirigylepénye alatt,
mint egy világlétnagy vérző rothadó méhlepény mirigyesernyő vörös, cafatos
lepényfelhője alatt, kopaszra sülve és meztelenre főve, a világrothadás-méhedényben,
a világfekély-rózsájú gyomorban, nyálkák és nyákok és gyomrot megtöltő
véralvadékok savanyúkáposzta-szagú sötét vonagló büdösében, perzselt
vak emberfekélyek a melaena-szagú gomolygás-sötétben, mert a vérző
vak gyomorhomály melaena-szagú lesz akkor, az ocsúdás csókja melaena-szagú,
vérző gyomorfekély-savanyú, mint akinek gyomrában, beleiben emésztett vér van,
melaena-szagú a fekete létezés, mint a véres székelés, vérhányás, szurokszéklet,
ülnénk a bevérzett iszonyat melaena-szagában, a világgyomorvérzés melaena-illatában,
nyakig a világ-melaenában, a véres belső ürüléksárban, homlokunk tűzben emésztett,
ülnénk a megégett holtakat félig-elszenesedett szívünkre szorítva, gyermekeinket,
lányainkat, te engemet, én téged, kopaszra-égve és meztelenre-főve, férj a
feleséget, feleség a férjet, a halál gyomorfekélyes véres büdös gyomrában, nem
úgy, mint a tiszta csillagéj a nyárban, nem úgy, mint a Gyermekdalok titáni
lomha embersárkánygyíkja a gyermekdalban, nem is úgy, mint Jónás a cethalban,
mint Jónás, a próféta, az istenpróba ősbüdös cethalgyomrában, de mint
az elhullás a véres tályog-éjben, akik emberek voltunk: világ-gyomorfekélyben.
Ez lenne jutalmunk? Ez a hűség ára? Ez a szerelem halál-adománya? Ez lesz az az
elég-belőled-emberiség? Alkonyodik. Este lesz nemsokára. Lilán lihegve, cianózisban
fulladozva ül a kertben az indigóhártya-este. S a lila homálytömbök között egy
hosszú piros görbe hajlásfejű vékony fénygyökér tolódik a sötétkék indigópapír-
mellkas vörös halálába, mint egy piros gumicső a hal szétnyílt vöröspáfránylegyező
kopoltyújába, mint érben a szívkatéter. Föltolódik a világűr-szívkatéter a törékeny
érben, s a lassan-hunyorgó napcsillag-szívbe kúszik. Mint artéria cubitális
szívkatéter, vagy mint artéria juguláris szívkatéter, könyöki artéria szívkatétere,
nyaki artéria szívkatétere. Nem is tudom. Ujjam a cordis-alkonyon. Nem látszik pontosan a lila
homály-test, a testrészek elomlanak az egymásra-zuhanó lila szivacshalmazokon,
csak a szív mutatja még picit magát s a piros katétergumicső a piros ősi érben.
Aztán elolvad a szívnyilatkozás. A szívalkonyat lila köddé zuhan. S lila köddé
omlik az artéria, a katétercső, s lassú tömény, komor, palás vasszivacs-társulás
zuhan a hártyás, celofános, hólyagos lilára. Nincsen-csillag ragyog. A létezőknek,
dolgoknak, tárgyaknak, lényeknek nincsen árnya. Csak a fekete vasszivacs
salaksejtjei, hablikacsai, forgácsüregei szivárgó szivéből folyik még némi lila
nyál, mint hipermangános vízbe mártott, kicsavart szivacsból a lilahártya
nyálka. Aztán hirtelen fordulat: nagy vörös húsdarabok úsznak az égen,
s mint vízben-áztatott marhahús, felsál, rostélyos, vagy hártyás hegyes fartő,
nagy véres, csontos, hártyás, lila szeletekben a kávébarna üreg fölött a felhő,
s a csontos, sárgahártyás hús vért ereszt, bolyhosan, bodrosan, páfrányosan,
kacskaringózva és szétterpedő lapos lombosan szivárog a húsból a vízben
a vér, piros vérszivárgásfüst tollak, gomolyok, omlásbóbiták folynak az
égi vörös húsokból. Mintha vízben áztatnak marhahúst, s a húsból, a
csontból, a hártyák alól szivárog a vér. S véres lesz a víz. Piros bolyongás.
Aztán a mindenséget fekete szappanoslével leöntik. Puliugatás. Verébzsibongás.
Mint nagy rostán rázott halom dió: kopognak, csörögnek a verebek. Csupa
pattogó, kopogó, eres barna szívalakú héjhártyagolyó: az esti verébzsibongás.
A fény kevés. Lejár a veréb-óra. Megáll, meghal a verébketyegés. Cigarettára
gyújtok. Gyufalángban nézem ujjam sűrű, vékony bőrléceit. A kristály mért
vonít? Mért nyüszít a gyémánt? Mért sír az arany? Mért ugat az ásvány? Mért zokog
a márvány? Mért nyöszörög a kő? Véres virágait szivemre mért szórja minden
múlt-idő? Mért nyávog a fény? Mért hull szivemre minden múltidő?
Mintha tóba hull minden csillag. Mintha tóba folyik a nehéz kásaláng
tejút, mintha füstölgő jégből ikrásodott mérhetetlen-tömegű világős
fehér gyík bújna az űrből a vízbe, s a vízből nézne piros gyíkszemével,
az albínó hüllő a piros gömbzenével mindennapos ősi éjszakámra! Holnap
mi vár? Holnap miféle lárma zeng fülembe? Miféle csinadratta? A
gyémánt mért sír? A kristály mért vonít? Kihantoljam szivem halottait?
Ahogy a tömegsírokat kiássák? Hogy az öldöklők újra lássák szivem
magányos halottait? Mért nyüszít az arany és az ezüst mért zokog? Az
éjszakából mért bújik elő a pigmenthiányos jövő, mint fehér gyík ezüstös
kőhomályból. Szivemet hideg lépéscsillagaival a jégcsipkevonaglás kérdőjel
benőtte, s mint az átlátszó, fehér, vak, szemgolyónélküli barlangi
tarajosgőte kígyózva lépeget töprengésemen az a törpe sárkánykotyvalék vaksi
fehér üvegtarajlás-üvegcsipkefarok állatocska. Szeme helyén két piros mirigymargaréta.
Az élők itt éljenek! A halottak ott rohadjanak, ahol a holtaknak kell lakni!
Csontváznők, csontvázférfiak! Legyezők, démoniak! Hatalmatok: kő, föld, márga, kréta!
Tömegsír-szivemet ki nem ásom. Én jövővel táplálkozom. Nem halállal. Nem múlt-idővel!
Tömegsír-szivemet ki nem ásom! Halálaimba senki se lásson! Halálaimat senki se
lássa! Meghal az, aki szívét kiássa. Maradjanak a halottak: halottnak. A halállal
jóllakottak. Maradjanak halálnak a halottak. A lehetetlenbe csomagoltak. A
fehér csöndkéreggel hivatottak. A hiányhabarccsal bevakoltak. Azok a vannak!
Azok a voltak! Sorsotok szivemben elástam: halottak. Mit vegyek ki szivemből?
Csontot, rongyot, koponyát, cserepet, emberi porcelánt, emberi fakérget, zöld sóhajt, megőszűlt
tajték-hegedűt, halott hullaférget, földdé vált elmebajt, penészes kőfüst hajcsomókat,
kemény sárrá hervadt sikolyt, csontmozaik sárga tébolybetűt, az elfolyt szem-diókat?
Azt gyűjtsem vagyonommá, mint gyermekkoromban az utcán szekérről kiáltozó,
csontot, rongyot gyüjtögető zsidó, aki megállt öreg lovával, öreg szekerével házunk
előtt is, mint egy szekerező ókori pajzsos arámus széncinke isten, hogy hangjával,
ostorával a gyöpig-érő szempillás, mohavarangyos, kőrózsa-csigaszemes fekete
nádtető felé intsen, s kiabált: „Csontot, rongyot asszonyok, csontot, rongyot
asszonyok!”, s kis gömbölyű keménykalapja fejében, mint egy korombuborék,
s feje is, mint egy pattogva, durranva kiégett villanykörte: belűl a gömbölyű
üveghártyafalon cirmos fekete füst-tollak feketepehely cérnapáraszökőkút bélése,
mint egy fekete tollpihékkel belülről kitapasztott üvegcsésze, feketetoll-bélésű
függő, körtealakú üvegfészek. S a füstös körte-arc két oldalán, a sárga fülek előtt fekete hajtekercs-
rugó, mint két állkapocsig letóduló fekete csigafürt, csigás szőlőkacs
hajból csavarva. A holtak csontjait, rongyait gyűjtsem vagyonommá?
Halottak kiszopott, törött csontjait, árnyékrongyait, túlvilág-árnyékú rongyait?
Holtak szagtalan sárga csontjait, halottak száraz csontjait, halottak büdös rongyait
gyűjtsem vagyonommá? Holtak hitét, szégyenét, őrületét? Holtak sár-hitét, sár-szégyenét,
sár-őrületét? Halottaimat el nem adom! Halottaim csontját és rongyait. Halottaim
maradékát el nem cserélem. Halottaim: szivemben elásott hatalom! Halottaim,
ti vagytok az én régi hatalmam! Mint ősi földbe eltemetett aranyserlegek, aranykardok,
aranyálarcok, aranykupák, aranykelyhek, aranygyűrűk, aranykereszt-átokjajok:
ragyogtok titkos ősföld-szivemben halottak, halottak, halottak, halottaim.
Ragyogtok titkos serlegek, kelyhek, kupák, álarcok, gyűrűk, kardok, keresztek
őstemető emberszivemben. Ragyogtok titkos, gyönyörű, átkozott, balga, kurva, szent halottak!
Őrzőim: halottak, ti megőrizettek az ember szivében! Lángoljatok és éljetek
halottak! Ragyogjatok arany-szavak a mélyben. Ragyogjatok és ne reméljetek!
Bennem a halál nem az élet hiánya. Az élet jövője bennem a halál. Bennem
a halál nem a titok árnya. A jövő szabálya bennem a halál. Bennem a
halál nem a jövő rácsa. A sejtelem kapu-kinyitása bennem a halál.
Bennem a halál nem az idő lombja. A halandóság gondja bennem a halál.
Bennem a halál nem pirosan virágzó emberi láz. Piros, sárga, kék, zöld, lila
topáz bennem a halál, nem olvad meg a lángban. Bennem a halál boldog
kristály-társulás, csönd az el-nem-olvadó hiányban. Bennem a halál: nem amit kimondok.
A csönd virága bennem a halál. Bennem a halál nem a holnap mása. A tegnap
paleologikum-ásítása. A paleozoikum, mezozoikum, kainozoikum lét-ámulása,
az Algonkium, Kambrium, Szilur, Devon, Karbon, Perm, Triász, Jura, Kréta,
a Paleogén, Neogén, Eocén, Oligocén, Miocén, Pliocén, Pleisztocén elhamvadt
gyönyörű lét-ragyogása, megtestesűlt létdadogása, létgagyogása, létgomolygása.
Bennem a halál, mint a fém felszinén a ragyás csillanás. Bennem a halál nem
az őslénycsontvázak vicsorgó tátott mosolygása. Bennem a halál az őskőzet virradása.
Bennem a halál nem a kereszt ácsa. Bennem a halál a kereszt lila emberhervadása.
Bennem a halál nem a volt, nem a van. Bennem a halál: a lesz bizonyosan.
Bennem a halál nem a mámor-bomlás. Bennem a halál: habos virágkibomlás.
Bennem a halál nem a semmivé lett. Bennem a halál mindíg csak az élet!
Ragyogjatok szivemben halottak! Halottaim ragyogjatok! Ragyogjanak, akik elrohadtak!
Ragyogjatok halandó állapotok. Ragyogjatok kelyhek, könnyek, palástok, vértek, sisakok,
kardok, szivek, vérpálmák, üvegszivárványok, csontpajzsok, hártyagyűrődések, sikolyba-szőtt
álmok, földbe-temetett koszorúk! Ragyogjatok kelyhek és kardok a földben! Ragyogjatok
eltemetett szívzörejek, létfulladások, gégefulladások! Ragyogjatok földszivacs-embertüdők,
könyvek és kötelek, bizsergő virágállat-halottkezek a földben! Ragyogjatok eltemetett
savanyú lehelet sárga párafürtjei és rózsaszín gőzlombjai! Ragyogjatok földbe-ásott
járkáló temetők, sétáló fehér galambmezők, ballagó ezüstórák, égitestcsöndesség
látomásgolyók, az elmúlás fehér ingei a földben, az elmúlás véres ruhái a földben,
a múlandóság szivárványgyíkjai, az egyszerűség fekete napkorongfoltos bíbor
púderzsindely lepkeszárnyai, ragyogjatok köszönések, gyónások és kések, levert
emberi fölkelések, meggyilkolt forradalmak, ólomárnyakkal megszállt tébolyok!
Ragyogjatok nyakcsigolyatörések, gégeporctörések, hit-törések, összetört kárminpiros sóhajok!
Ragyogjatok szivemben halottak! Hozzátok én még nem hasonulok. Szivemben
ragyogjatok. Veletek úgy élek én, mint boldog nyári temető, aranypettyrezgésben,
zöld szeplő-árnylencsetolulásban, ha jegenye suhog, nyárfa rezeg, s a halálkert
esőcsorgás árny-szemgödöraljú, vízárnyék-hónaljlángú sírszobrain és márvány-
pelikánjain, rozsdás vas-Jézusain, cipruslombbá széttárt szárnyú ágaskodó
ólomhattyúin, márvány angyal-köldökein, fehér márványherezacskós márványpöcsein,
vörösmárvány asszonycsöcsein, fehérbádog szinházi öltözőtükrein és öltöző-asztalain,
amelyen ott a bádogfésű, bádogtégely, bádogrúzs, bádogvázában bádogrózsa,
kőgúláin, kőgolyóin, kőhárfáin, a fehéren fekvő tűpárna-orrú márványoroszlánon,
a márványbaldachinos ágyban márványpárnán fekvő, márvány-redőlepellel a
márványléggömb emlőkig letakart színésznő-hullaálmon, a fehérbuja
márványrózsás márványkurva szemhéjdomboruláson aranypontok halmaza
reszket, zöld pettyek árnyéktejútja csipkésen bizsereg, zöld vonalak, aranyvonalak
hálóapálya rezeg, és nem értik már ezt sem a halottak. Ragyogjatok: érthetetlenek!
Ragyogjatok: értelmetlenek! Ragyogjatok hűségek, álmok, bűnök, életek, hitek!
Ragyogjatok tétovák, suták, buták, ólomcsodák és csontváz-ostobák, gőgös-szégyenek.
Ragyogjatok, ne hagyjatok el engem! Csillagok alatt ül a temető. Csillagok között jár
a temető. Csillag-úton visz titeket élő egyetlen temető-szivem. S csillagszeplős
szívbőröm alatt, a fénykristályszivacs húsába szőve lobogtok boldogtalan
halottaim! Ti megemésztett halálok! Ti fölemésztett halálok! Ti örök halottak
halálra-készülő halandó emberszivemben. Veletek úgy élek én, mint egy
boldog temető és járkálok a csillagok alatt, mint egy boldog temető, s bennem
van a ti föltámadástok, s bennem lesz a ti föltámadástok, ha nem hagytok
el engem. Én leszek a ti föltámadástok és én vagyok a ti föltámadástok, s ha
egyszer intek: megmoccantok ti a szivemben. S kibújtok szivemből fénylő boldog
férgek. Kibújtok szivemből elásott halottak. Akik most szivemben, mint
száraz asszonyi méhben elszáradt petefészkek. De megteltek nedvekkel
és fénylő csobogással, mindenféle varázzsal és lényteremtő várakozással, ha
egyszer intek mosolygó nagyujjammal. Ragyogj szivemben halálok hajnala hajnal!
Ragyogj halál és énnekem maradj meg. Ragyogj halhatatlan halál halandó szivemben.
Ott a te helyed, én emberszivemben. Ki nem áslak onnan, ki nem veszlek onnan.
Amit üzensz velem, már sokszor kimondtam. Amit én üzenek: hallgasd
szavaimat. Hallgassátok, amit én mondok: halottak. Hallgassátok, mit mond
énvelem a holnap. Hallgassátok, mit mond szivemmel az ünnep. Hallgassátok,
mit mond a boldog temető, aki attól boldog, hogy ti életében lángoltok,
ragyogtok. Szegény voltam, hát mindent megettem. Minden temetőt, ősidőt,
múlt-időt, lét-időt, kozmosz-időt, mindenség-teret, történelmet, mesét,
fölfaltam az Isten apokalipszis-ménesét és a mítoszok Fekete Saskirályát, megittam
a csillagok mirigyváladékát és az Elárúlt Ember ondóváladékát, forró spermanyálát.
De embert sohase ettem, emberhatottat! Emberhúst sose rágtam segítő emberárulásban!
Áruló nem lettem, hogy embert egyek. Emberáruló az emberszívevésben! Sose voltam!
De azért halottat nem ettem. Halottat nem ettem. Halottak húsát soha meg
nem rágtam, halottak húsát nem forgatta szájam. Nem ettem halottat! Falt
velem a táltos-akarat ásványokat, kristályokat, földet, eget, bolygókat, galaxisokat,
vörös óriásokat és törpe csillagokat, megette bennem a vers a boldogságot és megette
a görbűlt téridőt, és a soha-ki-nem-egyenesített időteret, megettem az őskort, ókort,
középkort, újkort, a paleozoikumot, mezozoikumot, kainozoikumot, az őslakat-
szivű földtörténeti korszakokat, és megettem az elmúlásba-mártott fényeket,
őslényeket, ősnövényzetet, az ősi zsurlókat, ősi páfrányokat, pikkelyfákat, pecsétfákat,
az ősbimbókat, ősrügyeket, ősfüveket, a kainozoikum, a Kréta, a Jura, a Triász, a
Perm, a Karbon, a Devon, a Felső Szilur, az Alsó Szilur minden szerzeményét és
tüneményét, az Anaspida-hal lábnagyujjpofáját, a Poraspis szelvény-magányát,
a Drepanaspis gemündenensis-hal mozaik-hólyagárnyát, a Pterychthys
milleri kőöltözet-páncélruháját, a páncéllemez-balta halakat, a Dinichthyst,
a Coccosteust, s a többieket, minden szép foraminifera-csókot, radiolária-
oltáriszentségtartó-csillagkereket, a csőrös kőszálkafésűpénz Microdon wagneri
halat, aki mint karcsú szálkaszárny-háromszögfarkuszonyú fogsoros kőgyökér-csőrvigyorgás,
a tömpe törpe krokodílelődöt, a Cacops asphidephorust mosolyogva és
a kobrafejű halkígyó, a Dolichosoma és az ősteknőc Thalassemys marina
is ott hevert költő-gyomromban, s az Archelon ischros a boldog táltosmosolyban,
és őshüllőket ettem, a hártyás kőfésű taréjhátú Edaphosaurus crucigert,
a Dimetrodont, s a Mesosaurus, a csontcsipke hattyúkrokodil lényéből
a váz, a csont szivem mohó gyomrában, s az Ichthyosaurusokat is mind
megettem, a Stenopterygius zetlandicus gótikus rózsaablak fejét, s a négylábon
totyogó hattyúhalak, kocsonyahattyú-halgyíkok ősmosoly-szemét, őshajlás-nyakívét,
a Nothosaurus andriani, a Plesiosaurus ember-lesz lényegét, s az
ősmadarak könyök-kezeit, szárnykaromcsokrait, a Ramphorhynchus gemmingi
faroklevelét, a Pterodactylus szárnyhártyáját, a Pteranodon longiceps karmos
farok-kezét, és megettem a Dinosaurusokat, a kétlábon-járó hattyúgyíktemplomokat,
az Ornitholestest, a Compognathust, a Stuthiomimust, a Plateosaurust, a
Ceratosaurust, lerágtam a Tyrannosaurus rex farkacsücskét, a 22 méteres
Diplodocus carnegei tojóhüvelyét megettem és megette költő-szivem boldogan
a négylábú 20 méteres hattyúgyík-kocsonyakatedrális embervágyú merengés-füstjét,
s az isten-rokon Iguanodon bernissartensis, a kétlábu kacsagyíkszörnytudat
totyogó lépéscsókját megettem, s a Trachodon gunárfejét, s a Corythosaurus
küllős hártyahold-taréjú sasteve pillantásémelyét, s az ólomkő sziklaháromszög
taréjcsoda, a Stegosaurus, s a négylábú páncélos hattyúkeselykutya, a kiálló
nyakfogak sorozata, páncélcsavarral rácsavarozott hátszelvény-hernyólemezek
nyereghódolata, farokpala-ásóvonal-levélsorozatok szelvényes tüskés gépi állata
szemét kiettem keselyűkutyafejéből, s ittam a Tryceratops, a középkori harci szarvas, csőrös
lovagsisak fejű gyíkdisznó ondótejéből, s a hüllőfarkú madár az Archaeornis
siemensi tojását megettem, s az Archaeopteryx fosszilia-árnyéka ott dereng
szivemben, mint őskőmaradványban a küllős kőrózsa-ablak szemű ősmadár
lenyomata, mindent megettem, őshalat, őshüllőt, őskétéltűt, ősemlőst, ősmadarat,
ősvirágot, ami az Istenből kilátszott, ami az Istenből ki se látszott, ami Istenben rejtve volt
és sejtve volt, ami az Istenből megmaradt, ami az Istenből kimaradt, ős-szitakötőt,
ami a létezés kisérlete volt, a létezés magánya, a létezés árnya, az idő fényes szárnya,
és megettem szegény Ruysbroecket, Angelus Silesiust, Szuzót, s mind a négy Evangéliumot,
hisz szegény voltam és éhségre gazdag és tudtam: falánk költő-szivemnek mi az iránya,
s szivem gyomrában boldog vérré olvadt mind e létezés, minden fölfalt állapot.
De embert sohase ettem. Emberhalottat. Ott ragyog szivemben minden eltemetett halott.
S most itt ülök világvégtelen énekemmel. Itt ülök: Isten után, az ember előtt!
S azt mondom: így volt jó, ahogy volt! S ami van, nemcsak sors, gyémántlás. De: Éhség és Akarat!
Éhség és Akarat voltam! Nemcsak Hit, Magány, Gyász, Gyűlölet, Embervarázs-Mohóság,
Könny és Szigor, Egyszerű Hiábavalóság, Dacos Tagadás, aki szeret, mert nem szeretik,
aki nem szeret, mert szeretni akarják, akit szeretnek, nem szeretnek, kezdet-aránya
az aranynak, ezüstnek, a víznek, a halaknak, a szűzeknek, akik szűzek nem maradnak,
Máriának, a szoptató áldott malasztnak, aki nagy hassal döcögött ki az állomásra, vagy
kerékpáron lobogott át a gyárimunkás nyáron, s könnyű kristálykezében a könnyű
nyári ég, mint egy harangvirág, mint egy kék szappanbuborék a sárga szalmacső-száron,
a szalmacső aranypapír-gyűrű ánuszlukából dagadtan kiállva, az arany-szalmacső
végbélkarikából, s a gömbölyű kék szappan-nyálon domború aranylemezek
fényhártyaborítása, s szitakötők vízszintes kristálykésforgása a kékben, kék, fekete,
piros, arany, ezüst, zöld, lila, sárga szitakötők sűrű kristálykésforgása a kékben,
az aranyhártya-lemezborítású kék habgolyó, s a fény seggelika, s alatta a tó zöldpára
vízszintes gyűrűromlása, vízhártya-gyűrűtágulása, aranylemez-gyűrűszétfolyása,
s a sziszegve-ágaskodó vonalhabzás zöld nádparázs-hullámtódulásban a csöpp
bölömbika, s a szárcsa, a réce kékzománc-zöldzománc-barnazománc vizencsúszása,
pirosfény sárga hápogása, s mögöttük apró bolyhos kék zománcgolyók láncban
hintázva ringanak a vízben, mint csöpp barnapettyes fekete hintalovak, mint piros-szemű, lábatlan,
műanyaggömb-alsótestű kék Jancsibabák, mint aranypettyes sötétkék ping-ponglabdák
könnyedén, libegve csúsznak a vizen, s könnyű úszásuk után hosszú, lapos fénybe-táguló
v-alakban gyűrűzve szétfutó fodros vízrugó-ezüsthártyavízvonalak, hosszú
kisimulásba-ájuló vízlángspirálfonalak, csipkés, szálkás vízcérnafenyőágak,
hosszú fénytüskéjű úszáskalászok ágaznak szét a vizen, nőnek, s halnak
meg az ezüstláng elemen, s a fénygyáva tóban a nyárfák titán-árnya, mintha
Zöld Dinoszaurusz járna zölden égve a víz alján, a kéknyál égő semmiben,
zöld pikkely-hegyvidék totyogó lomha gyíkásvány-szörnyűség, s néztem lassan a
zöld óriás gyíksárkányvonulást, a zöld sárkánygyíkok lomha zöld csúszását, totyogását
és pikkelyhegyvidék-ragyogását a vízben, a tóban, s a kisharang szólt, mert
meghalt valaki. Néztem: a víz alatt vonuló zöld sárkánygyík-ősifjúság fölött lebegnek
a szárcsák, a récék, a rucák, mint két üvegrúd függőleges tengelyére fűzött üvegcsőrös
üvegmadarak, a fizikai kisérlet üveghólyag-madarai, az üvegből fújt átlátszó hártya-
madárhintalovak, ahogy előrebiccennek, előre lengenek függőlegesen, homlokra-ágaskodva
előre ferdén, üvegcsőrüket a pohár vízbe mártják, aztán lassan hanyatt visszabillegnek
hátra, üvegfarok-fenekükre, a sok barna, sötétkék, zöld zománcforgács-rózsa, a réce, a ruca, a szárcsa,
néha egyik s a másik csörögve meglobog, s sárgacsőrös, piros-csőrű, kampó-alakú hajlott
barna nyakát hosszan előrenyújtva, kicsit ferdén föl a magasba csörrenve fölszáll,
sárga pikkelyszárú vörös hártyazacskó-lábait mereven hátranyújtva hasa alatt
és farka alatt, s az arany-ködláng vizet fésülve karmoló kék madár-körmök
szétlegyeződő páros égésvonalcsokrokat vésnek a víz izzadt bőrére, a zöldre, az
aranyra, az ezüstre, a fehérre, a kékre, a folyadék határfelületére, s lepottyannak
messzebb, mint vízbe-ejtett rózsák, mint vízbe-szórt vörös rózsák csörögve
lezuhannak, s vérpettyhabos, zöldszeplőtarajos, aranypont-halmazatos
habmellük ezüstforgácsosan, aranyhólyagosan föltúrja a merengő könnyű
hártyalázat, s vizi-bárányfelhőkön ülnek, mint fehér száraz hínárhab-fészkeken.
Éhség és Akarat voltam. S szivemben még az éjszakai műszak barna álomlángjai,
s szikrázva cirpelő gyári tücskei. A tücskök az éjszakai gyárban! A barna láng
a szív-magányban! Százezer láthatatlan apró tücsök-Szabó Lőrinc cirpelt, ciripelt,
fütyűlt, sípolt, zengett, szikrázott hangkristállyal és fénykristállyal az éjszakai
gyárban! S szivemben hosszú, nehéz, vastag rücskös ólomkések. Szivem húsában
barna álomrepedések. S a sörhabszáradék fényes hártyacafat-hamuja ifjú
fekete bajuszomon. Éhség voltam és Akarat! Kívűlről a gyár cellás, sejtes, facettás
sűrű ablaksorai, mint holdfényben szikrázó szitakötőszem többezer égő látósejtmagjai,
mint a koponyadomború szitakötőszem, az állig-lenövő kettős napraforgótányér-szemsisak
többezer látósejtlencséje, a többezer látó gombostűfej összetett sisakrostélya, mintha zöld
gyémántszögből és rögből csiszolt többezer szöglet-sejtlapú ásványrózsa-gömbponthalmazcsoda
szikrázna nyári holdaranyban: kívűlről a gyár világító ablakhalmaza. Táskámban
zsíroskenyér volt, vagy szilvalekváros kenyér volt barna liszteszacskóban, barna cukroszacskóban,
vagy újságpapírba csomagolva, vagy az se, így mentem a gyárba fél tízkor minden este.
Tizennyolcévesen. Tizennyolc-éves búcsúzásom! Fáradt magányom fölött az éj,
mint a gyári kékfestő műhelyben a kék festékkel teli abroncsos óriás fakádak,
kék gőzben kék vásznak, kék lepedők, csöpögő gyűrt kék anyaghalmazok, a fényes
piros gumikötényes munkások keze kék a könyékig, arcuk is kék, hajuk is kék, kék a mosolyuk.
S fizetéskor egy korsó sört megittam, vagy egy fél deci kevertet, s Marxról vitáztam,
Feuerbachról, meg Bucharinról, hol erről, hol arról, s úgy növesztettem szivemben
a verset, ahogy testében növeszti a tojást a madár. Ahogy a madár testében nő a tojás:
szívemben úgy a vers! A párzás és párosodás után lágy csírázás, lágy csomósodás, lágy társulás sárga
golyói, gömbjei, fürtjei. Aztán remegő gyönge hártya feszűl hosszúkás gömbölyűen
a szilárdabb sárgapuhára, a puhább üveges kocsonyára, aztán sötétedik fehéren a
kéreg, a pórusos mészbőr, aztán a gömbhéj már kemény, mint kristályban a fény.
S mikor a gömbhéj mészhártyafala már pontosan összezárul: a madártestben
úgy világít a tojás, mint nyári vörös hőmirigyesernyő-éjszakában a sárga telihold!
Sárgán mereng a piros mirigykútban, s várja, jöjjön a kitolulás, várja, hogy
világra-szülessen. Szivemben úgy nőtt a vers, ahogy madárnőstény testében a tojás.
Szivem ásványokkal párzott, szivem rózsákkal párzott, halállal párzott az én szivem!
A vers kérte szivemet, hogy szeressen. A gyász kérte szivemet, hogy szülessen! A láz
angyalaival üzekedett szivem. A megszégyenülés kardjaival vívott szivem. A
megaláztatás Laokoon-kígyóival birkózott szivem. Csöpp százszorszép-fejeit
szikrázta a történelmi változás. S óriás vastag eres szőrös és növényhideg
szorongás-lapulevelek nőttek függőleges zöld bordavályús zöld derengés-száron
dombjaimon és bíboraimon, hajnalaimon és alkonyaimon, ragályaimon
és apályaimon, s a lapulevelek zöld árnya élő büdösében nagy kövér öreg
varangyok ültek, mint pislogó, izzadó, penészes zöld gyémántrögök, pihegő,
fölfújt zöld ásványkő-emberpillogások, a szorongás varangyos, kérges szívzacskói,
varanggyá varázsolt csókok, szerelmek, vallomások, csigabigapárzások,
kamasz-baszások, megváltó forradalom-látomások, varanggyá varázsolt
meztelen felnőtt asszonyok, akiket szerettem sárga epesár-holdragály éjszakában
a temetőben, akiket szerettem lila bodzafürt holdapály-éjszakában a
harmatlucskos zöld mezőben, meztelenűl s világított az asszonyemlő, mint
egy bálna vízből-kiálló óceán-háta, mint egy cethal vízből-kidagadó szeme,
mint egy cápa nyitott fehér fogsora a zöld vízmosolygásban és a Hold,
mint egy epehólyag, a Hold a temetőben, s a Hold, mint a bodzagyümölcs
lilabogyófürt-lepényrózsája, a nem-Hold, a holdtalanság a harmatkalászos
éji zöld mezőben, s a függő Krisztus, a fakereszten függő fehérre festett kő-Krisztus lila hullás-árnya,
s a fakereszten függő latrok indigó varázsmagánya a hanyattfekvő meztelen asszony
szikrázó emlőire és szikrázó vaginaszőrére hullt, és a holdarany fiúhátra hullt zuhanva,
a széttárt asszony hüvelyrózsa-nyarára s a rajta lüktető, rajta hegyes kecskebékaként
kuporgó fiú hátgerincére és nyakára, mintha a nőstény és a kamasz lenne a lila
árnyék-Jézusra szögezve, az egymáson heverő férfi és a nő, a két meztelen ragyogás,
s a sírok, koszorúk, márványok, sírkeresztek villogtak, mint mélytengeri halak biológiai
fénylámpái a holdsütésben, s a zöld mező szénakazla csillagharmatos, fényszagos,
s ezer világító baktériumzacskóval fénylett a szerelem fölött a temető,
s a varangyok az óriás lapulevelek alatt: elvarázsolt forradalmak,
elvarázsolt látomások, elvarázsolt költészet-hatalmak!
S tudtam: meg kell csókolni a varangy szivét, a varangy zöld papsajt-seggét
kell megcsókolni, tudtam, meg kell csókolni a varangy hátát, tudtam,
homlokon kell csókolni a varangyot, meg kell csókolni két dülledt zöldkérgű
aranyvaginás barna kocsonyarügy szeme között, tudtam: szájon kell csókolni
a varangyot. Szájon kell csókolni a varangyokat. Szemen kell csókolni a
varangyokat. Szíven kell csókolni a varangyokat. Meg kell csókolnom a
varangyok homlokát. Meg kell csókolnom a varangyok seggelikát. Meg
kell csókolni a varangyok szemét. Meg kell csókolni a varangyok szivét! S csókomtól
asszonnyá bomlik az ásvány. S csókomtól a verejtékes gyémánt szerelemmé forr át.
S ha szájával a varangy visszacsókol, ha háta bőrével a varangy visszacsókol,
ha homloka ragyáival a varangy visszacsókol, ha dülledt szemével a varangy visszacsókol,
ha bimbós kloáka-rózsájával a varangy visszacsókol, ha forró szivével a varangy
visszacsókol: szivem megszületik már végleg szabadnak, szivemben látomások, époszok,
versek, forradalmak hószűzliliomai, tűzliliomai, nárciszai, rózsái nyílnak, kinyílnak
a fontos valóság bíbor szárnyai, földerengenek az ébrenlét boldog szivárványai,
s elpárolognak a nemlét tolongó árnyai. Ha csókommal megváltom én a varangyot,
s a varangy csókjával megvált engemet. Ha varangycsókommal megváltom a varangyot,
s csókjával a varangy sorsomat megváltja. Tudtam: meg kell csókolni száját
a varangynak, mint a halottak büdös hideg zöld száját, mint a holtak szenteltvízzel
befröcskölt, vízbogyós, vízfürtös kemény szempilláját, mint a halottak áldás-nedves
viaszmárvány halálszivárvány-homlokát. Tudtam: meg kell csókolni a Halált.
S élő leszek, ha a Halál visszacsókol. Élet leszek, ha a Halál szívencsókol engem.
S megcsókoltam a halált. S a Halál szájoncsókolt engem. Ó, én úgy építettem hitemben a
jövőt, ahogy a fészeképitő béka: szájából habfészket fúj, nyálából szikrázó habfészket
épít a víz fölé függő ág csúcsára, s e nyálfészek-habrózsába rakja a petéit, az
az anyaméhük, s ha szülésre-értek már a celofános száradó habrózsában, a
foszló habfészekből a vízbe hullanak az újszülött kicsinyek, ahogy a dió hull a
fáról, ahogy a zöld növénysündisznó, a tüskés zöld gyümölcs-sün, a gesztenye hull
a fáról. Igy pontosan és így okosan! Ó, én úgy őriztem hitem a jövőnek, ahogy
öt évig önmagát a nemzés-időnek a sivatagi béka, aki öt évente jön ki a
földből, mert öt évenként van csak ott eső, akkor párzik, s párzás után
magát vízzel teleszívja, s teste bőrén át a vizet teste köré szivárogtatva óvatosan
kiereszti, s teste körűl óriás gyöngyházkéreg-gömb nő, úgy kitágul a bőre,
mintha átlátszó műanyagzsákot húznak Krisztus-szobor sírkőre, s a fényes
kéreggömb, mint ujjunkon óriási vízhólyag, s e hatalmas bőrös kéreghólyag
belsejében a víz, mint magzathólyagban a magzatvíz, s a vízgolyóban a
béka, mint magzatvízben a magzat, lebegve úgy kuporog, mint magzathólyag
sárga magzatvizében a gyermek, s e gyöngyházkéreg-héjú vízgolyó az ő gömb-mindensége,
így őrzi a létet, vízgolyóvá növesztve léte körűl a türelmet, aztán ha az idő
jön, magzatburkát megrepeszti s önmagából önmaga előjön, önmagából önmaga
kimászik, nehogy öljön, hisz várja már a másik, a jövőre-éhes pislogó párzás-ragacs!
Ó, én úgy viseltem a jövőt hitemben, ahogy egy másik békafaj testében kicsinyeit:
teste belsejében egy fényes tiszta tó van, gyomra, szíve, belei között, tüdeje alatt,
mint egy vízből csinált gyomor, mint üveghártyalombik, amelyben tiszta víz
van, s e hártyaburok belső tógolyóban tenyésznek növekvő porontyai.
Testbelsejéből finom élethamu, valami korpaszerű anyag válik le, hull a
tóba, mint rózsa-árnyék a tóba, rózsaszirom a tóba, s azt eszik hemzsegve úszkáló,
nyüzsögve kuporgó kicsinyei. Ó, ebben a békaanyabelső-születéstóban, ebben
a vízhártya-jövőgolyóban az apró szikrázó, lángoló békaszemek, mint nyüzsgő
aranypontok, izzó üveg-gombostűfejek, kis csillogó lángbimbórügyek aranyszivacshalmaza
ragyog, mint egy időtlen ősi csillaghalmaz, bizsergő, fortyogó piciny szemgolyócska-kása,
ez a vízgolyó-tógyomor az élet magzatház-galaxis-tündérlakása, békatündér-
galaxisfürt izzásvirágzása, ahogy a szódavíz apró buborékokkal pezseg: az anyabéka-
testtóban a sistergő békaszemek! Hitemnek így csináltam jövőt! Jövőmnek így neveltem
felnőtté hitét! Szivem anyabékagyomor-tavában emberré érő verseim így etettem!
Éhség és Akarat voltam. És Hűség voltam. És most is az vagyok. Éhség és Akarat és Hűség!
Éhség, Akarat és Hűség! S hiába nézitek meg testemet belűl, hiába vágjátok szét szivemet,
hiába nézitek halott agyvelőm: ott csak halál lesz, csönd, bűz, vizenyő, egyszerűség.
Ott nem lesz a dal rothadt szirma, a dal foszló kristálycsontvázlevele, a dal maradéka.
Nem hitemet temeti el, csak romlandó húsomat, ha lesz majd aki eltemet!
Három csillag ragyogja be szép halál-arcomat, lemosott holttestemet: az Éhség, Akarat és Hűség!
Mert nem akartam, nem tudtam volna élni nélküled: Éhség, Akarat és Hűség!
Ember akartam lenni embertelen koromban. S emberré az ember csak e három csillaggal lehet!
Most csönd van. Világító szagos fényszürkeség. Csönd. Március, Vasárnap. Száradnak
a kertben a barna gyümölcsfa-árnyak. Meredten gőzölögve laposan zihálnak
a csipkés, bozontos, jelenlét-fontos barna rácsok, rozsdacérnaterpedésháló-rácsozatok,
a halálmocsok fekete lomb-avarra nagy szürke pernyék hullnak lengve, lobogva,
laposan sűllyedve, laposan kavarogva, szétnyílva rostosan, bolyhosan összecsukódva:
a galambok, könnyed süppedéssel és laza forgással, mint elégett könyvek foszló,
összegöndörödő parázspusztulás csipkelapjai. A feketerigók már szerelmesednek,
a nőstény, a hím ugrál egymás körűl, előugrik, hátraugrik, előreszalad, hanyatt-
szalad, mint két fekete lemezes széndarab, mint akinek hátúl van a térde, hátúl-csuklós,
sárga pikkelypálca-lábakkal ugrik, ugrál, szalad egymás előtt, egymás mögött, egymás
körűl a két lemezes, fölborzolt fekete széndarab, a két feketerigó, fordított kék
pikkelyszív-érme könyöktérde rugózva behajlik, sárga csőrük egymásba harap, sárga
csőr a sárga csőrt harapja, úgy forognak egymást csőrrel harapva, nyitott sárga csőr
a nyitott sárga csőrt harapja függőlegesen, vízszintesen, ágaskodva, lehajolva
keresztben, mintha két sárga műanyag-gémkapocs hurkolódna egymásba fényes hosszúkás
trombitatekercs-ágaival, mintha két sárga műanyagcsipesz, két sárga pontrudacska-szőnyeg,
fogsoros, sárga reszelőlécszalagos műanyagcsipesz harapná egymást alsó lapjával és felső
lapjával keresztben egymásba tolódva, szerelemdühben egymásba kulcsolódva, egyik a
felső csőrt harapja, másik az alsó csőrt harapja, egyik az egyikét, másik a másikét,
így forognak fölborzolódva, összegabalyodva, egymást feketén tekerve, feketén csavarva,
ahogy két fekete birkózó egymás nyakát karral átkulcsolva sárgaharisnyás feszes
lábbal egymást pörgetve egymás körűl forog, szalagos sárga csőrperem-fogsorok
harapnak szalagos sárga csőrperem-fogsorokat, mintha két törpe aligátor viaskodna,
hosszúkás, parafakehely-orrlikú, csőrös, hegyes csipeszfejüket tátogva nyitogatva, s
dülled a homlok barna fakéreg-kelyheiben fekete-felkiáltójeles gyöngyházdió szemük,
s egymás csőrös állkapcsát harapják, mintha egymást nyiszálná két szikrázva-csikorgó
nikkel-olló, az alsó állkapcsot az egyik, a felső állkapcsot a másik, s egyik sem
ereszt, s így forog laposan, púposan, ágaskodva, taréjosan a zöld fakéreg-állatfeszület,
a barna, rücskös fahasáb-harapáskereszt, így forog a két egymásnak-futó, egymás csőrébe gabalyodó szén-
lemezlegyezőrugó, a feketerigó, aztán egymást csapkodva, csörögve,
eleresztik, hanyatt-szalad az egyik, cikázva oldalt-fut a másik, majd újra kezdik,
egymásnak ugrik szerelmesen a hím, a nőstény, a két násztébolyra-bátor kis
madár-aligátor, a két lemezes fekete csillogó széndarab fordított-térdcsuklós,
rézdrótszárú rézcsipkecsillag-futással egymásnak szalad, sárga csőrrel sárga
csőrt harap, sárga csőr csókol sárga csőrt, sárga csókharapás forgástánca,
sárga harapáscsók csőrcibálás-lánca a madárszerelem. Szemük narancssárga
mirigycsipkekoszorú-keretben domború merev barna üvegpont. S a domború merev
barna üvegpontban fekete pont, a pupilla. S a szem körűl, mint vékony
aranylánckarika a bőrcsipkegyűrű, vékony horgolt aranylánckerék. Most csönd van.
Világító szagos fényszürkeség. Egymást sárga csőrcsókkal harapva forogva táncolnak
a szerelmes feketerigók. És tavasz ez a sárga csőrharapás-csók. És tavasz ez a
forgó fekete madár-ringlispil. Ez a feketerigó csőrcsók-körhinta, ez a pörgő
csók-körtánc, ez a sárga csőrök csókja csillogó, csörgő fekete fényes szénlobogás!
Tavasz! Tavasz! Tavasz! Néha még hó havaz. És talán reggelre havas lesz az árnyék.
Talán reggelre hó hull a rigóra. Reggelre talán hó pelyhez a csókra. Reggelre talán
az avarfüst havas lesz, reggelre talán a kéményfüst havas lesz. Mégiscsak
tavasz van, mégiscsak tavasz lesz, ha hó hull, hófehér láz, ha a hajnal fénnyel
árnyrácsokat enyvez, ha a rózsarügyet, a csöpp vaginalángot beszórja a reggel
hideg halál-liszttel. Ha a rózsarügyet, a nyolc-lánggá repedt vörös kutyafallosz-hegyet behinti
a hajnal fehér vénség-hajjal, parázscsipkecsillag pihekeresztekkel, pehelylángcsipkefény
fehér korpaliszttel, amely elolvad, mint embernyelven ostya, ha ráhull kristállyal a hasadt
pirosra! Kristálycsipkecsillag-keresztlázlapocskák, horgolt kristálycérna-bizánccsillagocskák,
fehér monstrancia sugárküllőkorongocskák: hiába libegtek sűrű hamuzással, mint
apró cafatokra széttépett selyempapír a fehér levegőbe szórva! Hitem már szabad lesz,
mégiscsak tavasz lesz! Mert most már tavasz lesz. Már ketyegni kezdett a zöld selyem-óra!
Már ketyegni kezdett a zöld selyempapír-óra. Már ketyegni kezdett a biológiai
zöld végzet-idő, s ketyegni a boldog vegyi hő az eddig-néma szelíd anyagokban,
fölhúzva a feketerigó szivében a létezés-istenhajszálrugó, a barna dülledt gubacsdugó-
szemű fekete légy szívében, a gombostűkkel sündisznópalástosan körben, görbén,
teleszurkált barna parafaszivacsdió szemű fekete légy apró hólyagszívében fölhúzva
a teremtésmozgató, szerelem-ketyegtető vegyi-biológiai hajszálrugó. Tavasz lesz,
fordúl az idő zöldtűz-virradóra! Tavasz lesz, már ketyeg a zöld selyempapírláng
növény-óra, már ketyeg a piros pitvarlüktetés, piros hártyagolyó-gyomorszívlüktetés
állat-óra. Ketyeg a zöld láng-óra, ketyeg a piros vér-óra, ketyeg a sejtelem-
hártyaóra! Medve meg nem esz, farkas meg nem esz, róka meg nem rág, sas meg
nem harap! Mert tavasz lesz, tavasz lesz, hitem már szabad lesz, tavasz lesz, tavasz
lesz, zöld láng, zöld ifjúság, zöld láng, piros láng, piros virág, fehér virág, zöld virág, a
fákon fehér selyemfátyol-kalap! Még kilátszik minden csontod, bütyköd, bordád: temetetlen
Európa, temetetlen Magyarország! De virágos növényhús növi be minden csontod, bütyköd,
bordád halálra-ítélt Európa, halálra-ítélt Magyarország! És fölbizseregsz majd a
tavasz gyönyörű zöld dühében tetszhalott téli ország, tetszhalott téli Európa: szivem!
Boldog, csodás zöld parázsdagadás, sejtelemvarázs zöld sűrű fátyollobogás folyik
és ömlik ki szivdobogás-néma halál-ámulás elvarázsolt lényegedből újra: szivem!
Mert nem virágzol te a Semmiben, nem a Semmi Virágzó Virága vagy te: szivem!
De te vagy a Virágzó Óraketyegés, a Zöld Tüzekedés, Zöldselyem Üzekedés: szivem!
Tavasz! Tavasz! Tavasz! Lehet, hogy holnap még hó havaz! De virágok lobognak
majd holnapután, a késő hó után, a késő hó alatt, mint égő gyertyák a gyászoló
sötét ablakokban, a tavasz-tüntetés lesz ez a fehér alatt, ez lesz a virág-virrasztás a hó alatt, a
megmaradás lángja, nem mint gyertyák a ravatalon, gyertyák a sárga halott körűl
a fekete halálasztalon, de mint gyertyák a húsvéti vacsora-asztalon, a nehéz
növényi láng zöld asztalterítője fölött. Zöldszárú virággyertyák fehér selyemlángja, piros selyemlángja, kék
lángselyme, sárga selyemlángja. Majd kimegyek a temetőbe, a Kerepesi temetőbe,
megkérdezem, mit gondol, mit mond Magyarország Bajsza: Móricz Zsigmond!
Mert van abban valami jó is, ha csontja fölött állsz, meg embernek való is,
hogy megkérdezheted: mért nem azt szereted, amerre a ló visz, a fénybe-táguló
megőszűlt bajszú Pegazus-ló, s lovad kantárját mért rángatod, hogy nem
erre, de arra, mint lova fejét Görgey Arthur kantárral a csatában, jobbra
meg balra csavarva, ha gőzölgő üstökös-uszályú ágyúgolyó jött sziszegve, sisteregve a
levegőben, ő meg elhajolt, lova fejét is elrántotta, de a dübörgő meteoritkő-
izzás elől el nem futott. S megkérdezem még létezésem öccsét: Tekintetes Szép
Ködcsillag Ady Endrét, aki Csontváz-Lédával a földben üzekszik: mi lesz,
ha majd csontom csontjához öregszik? Ha csont a csontra szúr. Mi lesz
abból Tekintetes Úr? Mert csontváza átmászott Lédához a földben, a Kerepesi
temetőben, fehéren, ahogy egy százlábú mászik, a fehér csigasorvonal-állat
a csigolyaszelvényekből kinőtt fehér dugattyúsor-lőcsrugó lábbal, a lemezes mellkas-bordákkal,
s úgy mászott rá csontváz-százlábú asszonyára a földben, mint fehér százlábúra
fehér százlábú mászik, és nem kérdezte, mit akar a másik, koponya-szemgödreiben
két penész-őszirózsa, Léda sárga medencecsontja fehér liliomkürtök zöld ága
Sziénai Szent Katalin misztikus por-kezében. És rászólok szeliden Babits Mihályra,
ahogy a hű fiú szól a hűtlen apára: „Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?”
Mert van abban valami szép is, hogy tudod: vissza nem szól, ha hozzá beszélsz is,
hisz nem szól a földből a csontváz, a halott. Ez a halandóságban az emberállapot,
ez a vissza-nem-beszéd, hogy nem válaszol a múlt, ha kérdi eleven, eleven csak az
elevennel beszélhet, elevennel csak eleven beszélhet. És hallgat minden halott!
Hiába faggatod! Hiába! Tavasz lesz, tavasz van, tavasz lesz nemsokára! Szüksége van
Istennek a világra? S kell a világnak az Isten? Szüksége van a világnak Istenre?
„a fizikai világ – a teret és az időt is beleértve – egyetlen gigantikus fellobbanás eredményeként
jött létre, mintegy 18 milliárd évvel ezelőtt.” „Az általános relativitáselmélet szerint
a big bang egy végtelenűl összenyomott állapotból »startolt«, amire a téridő végtelen
görbűltsége volt a jellemző. Egy ilyen szingularitás természetes határa a téridőnek,
ezért értelmetlen az Univerzum létét ezen túl extrapolálni.” „Ha viszont Isten
nem létezett az ősrobbanásig, vagyis az idő kezdetéig, akkor hogyan tekinthetjük őt
a világ teremtőjének?” „ha a világ egyszer egy nagy robbanásban megsemmisül és vége
szakad az időnek, vajon ezzel az Isten is megsemmisül?” „A szigorú kauzalitással
szemben a Heisenberg-féle határozatlansági elv éppen azt mondja ki, hogy a
mikrovilág kaotikus és valamely esemény jól meghatározott ok nélkül is végbemehet.”
„hátha egész fizikai világunk, a téridőt is beleértve, spontán módon,
»kvantum fluktuációként« jött létre?” „A fölfúvódott Univerzum-elmélet
szerint azonban ez a minivilág szabályosan felrobbant az antigravitáció hatására.”
„Az új kvantumkozmológia szerint valamennyi struktura – a téridőt is beleértve –
a fizika törvényeinek egyenes következménye.” „A komplexitáson kívűl
azonban van egy másikfajta rend is, amelyet nehezebb megmagyarázni, és ez az
egyszerüség.” „Az elemi részecskék tömegének, az egyes kölcsönhatások erősségének, vagy
más természeti állandók értékének legkisebb megváltoztatása már a világegyetem
képének drasztikus megváltozását, az élet és az emberi tudat létrejöttének
lehetetlenségét vonná maga után.” „Hiszen ha semmi más nem is, a világegyetem
önmagát szabályozó, minden isteni beavatkozás nélkül is tökéletesen működő
gépezete bizonyíthatja, hogy gondosan megtervezett rendszerrel van dolgunk.
A modern fizika tehát kívül helyezi Istent anyagon, téren és időn, a logika
matematika és a fizika törvényeinek birodalmába: nincs szüksége a hagyományos
értelembe vett teremtőre.” Ó, az én szivemnek szüksége volt az új tavaszra! Szüksége
volt az én szivemnek szivedből a tavasz-erőre! Szüksége volt hitemnek minden
virágra, minden halálra, minden szerelemre, minden életre, minden temetőre!
Szüksége volt szivemnek szerelmes szivedre. Szerelem nélkül mi lenne Ragadozó Szivünk?
Rabló Árulás, a homály alján lapuló Világító Ragadozás. Mint az óceánmélyi,
óceánfenéki halak, a lámpás szörnyek, kőtüskehárfa-lámpacsalók, tövises kő-mozaikgömb
buborékragadozók, világító nyálkahabszörnycafatrongydunyhalobogók, lapos
lepényvitorlalángok, pikkelyes kőmosoly-hegedűvonók, köcsögszájú uszonyos
szikladobozok, gigászi állatvarrótűk homlokukon fénybóbita-csáppal, kocsonyacsövek,
nyálhengerek, kőuszonyszárnyú pikkelykakasok, szálkacimbalom-fogsorú óriáskönnyek,
mohó, álnok, éhes ragadozó szörnyhalak, akik vegyi baktériumlánggal világítanak, szemhéjuk alatt
a fény baktériumcsomója, akiknek homlokán villanykörtés teleszkóptornyok,
világító szembimbós csápok, fénymargaréta-szemű kocsonya-ostorok, akiknek fekete
korombuborék-szeme alatt lelógó láncfürtökben apró világító zacskók, akiknek kőuszony
szájában körben fénygolyók, mint villanykörte-füzérekkel földíszített barlang,
s világító baktériumok milliója-milliárdja egy-egy bőrzacskóban, bőrgolyóban, vegyi-biológiai
fényt gyártó baktériumok izzó csillagcsomója, s a halak oldalvonala izzó fény-margaréta-lánc.
S fölgyúlnak-kialszanak a baktériumlámpák. S a fény a halál. A homály az Isten-arca halálránc.
A fény a halál? A homály az Isten-arca halálránc? Ó, világító piciny éhségbóbiták, foszforeszkáló
csöpp életrózsák, fölgyúló kicsi csalogatás-liliomkelyhek a homloktőből, orrhegyből kinőtt
többméteres csápostorok végén! Akik ha kigyúltok zöld fénybuborékot, piros izzáshólyagot,
kék lánggolyót fújtok a csöndhomály fekete istenarca vonagló rácsszita-halmazaiba,
mintha villanyt gyújtanak a kagylózúgás barlangéjszakában, mintha meggyújtják a kicsi
petróleumlámpát a halottas-szobában, s a nyitott lopótök-alakú lámpabúra, a
csöves üveghólyag arany-kehelyállattá hasonúlva halálban-dereng, halálra-dereng ó, kicsiny
állati tűzbimbók, aprócska állatfényrügyek nélküled-mélytengeri szívem csápjain! Az én
fényem az élet! Az én fényem csábító parázsigézet! Az én fényem bűvölő virágzás a halál bizalma
ránc-zuhatag redővonal-gyűrődéshomályban. Mélytengeri szivemen biológiai lámpák,
vegyi lámpák mélytengeri szivem nehéz homályba hajló csápostor-ágain. Mi volnék
nélküled? Mi volnék nélküled? A fény halála biológiai fényragálya, könnyű kacskaringó
csápostor végén pislogó rejtelemfénybimbó, kőtüske-kőszivacs-kőpalás sárkányszörny-
hal-ragadozás, foszforeszkáló állati fűszál, fénylő állati gyökérlomb, világító állati
harmatcsöpp kalászos halhomlokfűszálon, ólompont-szemgyökerű, grafitpont-szemű
Álom-Ragadozás a Homályos Szenvedésben, virágzó fényszörnyeteg a Halálránc árkaiban?
Világító lámpáscsápú hal, orrhegyemre tolódott illiciummal, amelynek végén, mint könnyű
deszkaforgácsrózsa az esca, a világítószerv, Ceratiidae-féle tátogó kalász-hártya-tüske-
bajúsz-fogsor-szörnyeteg, mint a Neoceratias spinifer, mint a vigyorgó tövisfésűfogsorú
tejútfény kőbimbós-kőuszonyos függőleges kőlepény, akinek homlokán fényt-szülő fekete
kocsonyafűzfa, az éhség-koldús Himantholophus groenlandicus, mint a páncéllemezes,
uszonyköteges kőpalacsinta, akinek becsukhatatlan szája, mint egy zsákvarrótű-
fogsorú víztojás és legyűrhető alsó ajkából kopasz bükkfa nőtt ki, hosszan lombozva,
világítva lefelé, s orrhegye, mint egy rinocéroszé, orrtüskéje bunkós hosszú gubacsos
világító Krisztustövis-kórófa, ez a Linophryne arborifera, a kő-csalogató,
a sötétség-lakó, vagy mint a Lasiognathus saccostoma, akinek hosszú hegyes
fekete szájszélei fogazattal fölszereltek, s első hátúszósugara csalogató, mint hosszú
zsákvarrótűbe fűzött hosszú fekete cérnaszál világító kormos, csengős bojttal
a végén. Nélküled ez lennék én? Nélküled mi lennék én? Szörnyeteg-kémény koromhal,
bimbós fénypontszívű homlokostorral, zölden világító szakállal virágzó kettős
kőkard, nyikorgó pikkelyes, rücskös varrótűfogsorú, aranylencse-szemű kőolló,
vagy valami hozzájuk hasonló zagyvaság-összesség szervezett szörnyeteg, fényhalál,
lámparagadozás, foszforszakállú tátogó halál-lélegzet, Ragadozó Ősi Kezdet, nehéz
homályban tenyésző Rabló Szenvedés, Örökké-tátott Fényerszény, Fénnyel-bélelt-
szájú Ragadozó Magány, Kocsonyafűszálon ülő kék vegyi láng az Istengyomor
Sötétben, ősi uszonyos kőgubacs, amelynek orrkalásza végén zölden világító
parázs-tojás, mint kalászos fűszálon az éjjeli hím szentjánosbogár, páncélos
létalji sárköcsög égő csipkebokorral a homlokán, fény-merengő kősündisznó-halrózsafa,
mélytengeri hallá varázsolt emberárulás? A fény csak itt a halál! Miköztünk, idefönt
a fény: az élet! A fény csak a homályban a halál. Mások halála az a fénypont ott
a mélyben! Hisz odalent az sem adja meg magát, aki a létből csak annyit és
annyira lát, amennyit kéken-világító csáppontja mutat neki, akit csak a vízrengés
hideg vonal-löketei és húzódás-kötegei ütnek meg homálybarnán teste szaglószervein és más
érzékszervein, akit nem a fénykín gyötör, de a fényhalál-szomorúság! Az
éhség-szomjúság. A homály-lángapály. A világító kővé lefokozott léttudat.
A halandóság-öntudat hiánya ragadozó ösztön-áhítat. Akinek csak a létsötét
adja a reményt, s azért termeli teste anyaga a fényt, vagy azért szövetkezik
a biológiai-vegyi fénnyel, a világító baktériumokkal, vagy más fénygyártó állati
televénnyel, hogy öntudatlansága teste megmaradjon. Neki a fény az élet! Testfénye
mások halála. Bennem a maradandóság kristálygyönyörű tiszta fényed
és fényed szivemben a homály halála. Tavasz lesz, tavasz van, virágzás nemsokára!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Meg kell csókolni a sírokat
is a temetőben. Megcsókolni kézzel a sírt, a sírokat megcsókolni kézzel. A sírokat
elhagyni nem szabad. A sírokat magukra hagyni nem szabad. Majd leszedjük a piros
sírmárványról, a fehér sírkőről, a zölden tolongó friss sírfűről a madártollakat, fehér
madárcsontvázakat, rozsdás virágcsokor-drótabroncsokat, elszáradt virágok barna,
fekete ganéj-csillagait. Majd elmegyünk a temetőbe. Elmegyünk apámhoz a temetőbe.
Hisz sohase láttad apámat. Én meg beszélni akarok apámmal. Beszélni akarok
a csontba-főtt lánggal. Beszélni akarok a földbe rohasztott harmonikával.
Beszélni a csontváz-bizománnyal. Beszélni az óriás kréta-F-betű várakozással.
Megmondani, hogy most mire várjon. Megmondani: most már mire várjon. Megmondani:
követségbe jöttem. Megmondani: üzenetet hoztam. Megmondani: nemsokára eljön.
Megmondani: nem látogatóba! Megmondani: hogy boldogan várjon. Megmondani:
ki borul szívére. Megmondani: ki hull csontvázára. Megmondani: szerelmesen
várjon. Megmondani: le majd én viszem őt. Megmondani: csontjához a földbe!
Megmondani: hosszú volt a föld-est. Megmondani: csillagtalan hosszú! Megmondani:
most már rövidebb lesz, rövidebb a csontvirrasztás csöndje! Megmondani:
most már nemsokára! Megmondani: megvakúl a serleg. Megmondani: vakon
is őt nézi! Megmondani: vakon is őt látja! Megmondani: nyissa ki az ajtót.
Megmondani: majd ha kinyitjuk, hajoljon meg csontváz-tisztelettel. Megmondani:
ajtó mögött csontváz. A föld-ajtó mögött száraz csontváz. Megmondani: várja, mint
az ágyban, mikor télen nyitva volt az ablak, s a dunyhára hímződött a csillag, mint
palástra aranyfonal-bárány, s a dunyhára dércsillagok szálltak, mint kiskertre
eres citromlepkék, zöld káposztalepkék a krumplivirágra, a zöldbársony-krumplibokor
fölfújt sárga hólyagzacskócsokor-csillagára. Megmondani: most nem jön fehérben.
Megmondani: most csak feketében. Megmondani: most már nem fehérben. Megmondani:
most már feketében. Megmondani: nem fehér menyasszony. Megmondani:
fekete özvegyasszony. Megmondani: nem fehér mirtuszban, nem fehér fátyolban.
Megmondani: fekete kendőben, fekete bársonyban. Majd apám sírkövére ülök,
s a fehérmárvány sírkeresztre szálló legyeket nézem. A tavasz legyeit. A sírkövön
a legyeket. A sírlapon a legyeket. Ahogy halott nagyanyám sárga viaszrigócsőr orrán
a legyet! Ahogy azt a legyet néztem a halálon. Ahogy az a légy a halálról nézett engem.
Ó, az a zölden-parázsló dülledt hártyás kristályhattyú-olló. Ó, a legyek a holtakon,
kiásott embercsontokon, friss húson, oszló húson, emberürüléken, állatürüléken,
sírszél sárga földjére dobott barna emberkoponyán, vesszőtakonnyal telt óvszeren, mosatlan
edényen, rózsák vörös sebsaláta gömbjén, lakodalmas falnak döntött nagybőgőkön, lovak hátán,
szeretkező szeretők verejtékpatak gerincvályújában, akasztottak lilán kilógó nyelvén,
döglött lótetűk rák-ollóján, disznók fogsoros rózsakanál száján, szemétdombok virágán,
fehérabroszos vasárnapi asztalon, varangyszagú pincealkonyon, szőlőfürtön, mirigycsók kaportányéron,
halott kovácsok kettős üstökösláng bajuszán, emberi vércsöppön, hentes-vérbögrén, orgonarügyön,
tehenek, lovak szemén, gyermekarcokon, virágokon, sebeken, fallosz-csókokon.
A legyek a diófalevélen, csigaházon, trágyadombon, koporsókon, tehenek húgyos
sebcsurgás vagináján, kenyéren, holt öregasszonyok topáz-kulcsolás kézimáján,
a kecskék aranyszeplős fekete pináján, meztelen alvó asszony arany-oroszlánsörény
fan-szőrzetén, a fehér szeder fürtös zsírmirigyein, fény alatt lüktető varangy mirigyhátán.
A légyszemek. A dülledt ikra-édenek. Csöpp kék, zöld, fekete, arany, lila, ezüst,
sárga, barna, lázpettyes, ezüstcsíkos, moha-sakktábla kitinzománc-koponyából
golyósan kidülledő szőrös és ikrás szemek. A légy szeme: a látás kettős félgömbkupola-
lencseszitarács dülledésmindene. A légy szeme: mint ribizliszemekkel teleragadt
tojásszén, mint megfagyott szőrös málnaszem, mint gombostűkkel körben szőrösen sűrűn
teleszurkált alma, mint törpe piros kukoricacső, mint törpe sárga kukoricacső, mint
barna dió, mint zöld dió, mint Krisztus kéz-szögeit és lábszögeit ismétlő, vastag sárga
húsvéti gyertyába tűzött arannyal befestett diók, mint frissen-tojt zöldszeplős, rozsdaszeplős
madártojás drótcsésze-fészekben, mint a bodza fehér habtányér virága, mint a bodza lila ikratányér, indigó bogyótányér
gyümölcse, mint egy fej vöröshagyma szőrös fekete cserépcsészében, mint egy zöld csésze cirokmag,
mint köles zöld porceláncsészében, mint zab, bab, morzsolt kukorica piros zománccsészében, mint
piros, vagy zöld almába sündisznótüskésen szúrt vasszögek, szög-gombóc, az almát Mama ette
vérszegénység ellen, mint gömbölyű piros cseréptető, egymásra-lapozott cseréplevelekkel, mint
pravoszláv templomok aranypikkely-hagymakupolája, mozaik-aranyhagymabuborék, mint
barna gömbölyű palatető, a palaszögek a légyszemszőrök, mint egy tányér zölden fölszakállasodott
karácsonyi búza, a piros cseréptányérban a vaginásan fölhasadt búzaszemek zöld szögeket növesztenek,
karcsú zöld kések, sűrű zöld tollak nőnek ki a búzaszem-vaginarepedések
szívéből, a nedves búzaszem-koronglepényből, vékony hosszú zöld tollak, növényi kések a
sárga búzaszemgömbből, s a piros cseréptálban a fölágaskodó sűrű zöld búza, mint egy
fölfordított zöld körecset, a légy szeme: mint aranylemez-zsindelykupola, mint gótikus
kőrozetta templomablak liliomos kőtengelyei között az üvegmozaik-ólomüveg szines szentkép,
minden mozaikrészlet ólom-facetta keretben, a légy szeme, mint egy kupac ólomsörét
kékre-festett tojáshéj-kehelyben, mint drótszitában apró vasgolyók, csöpp nikkelgolyók,
minden rácslukban egy-egy vasgolyó, nikkelgolyó, a légy szeme: elgazosodott sír,
bemohásodott szív-alakú sírkő, a légy szeme: piros ikra fekete pohárban, fekete kaviár
piros szőrszitában, fehér halikra kék zománcpohárban, a légy szeme:
kék, zöld, piros, lila, arany, ezüst bársonyszív tűpárna, a tűpárnába
szorosan egymás mellé tövig szúrt gyöngyház gombostűfejekkel, a légy szeme:
arany, ezüst réz, platina gombostűkkel mákhalmazosan tövig teleszurkált zöld, fekete
selyemszív-tűpárna duplaság kettős lakk-kehelyben, szivárványszalagos bársonygyöngykupac,
kettős látókoporsó ez az egyszerű szemekből méhsejtszerűen összerakódott szemhalmaz,
ötezer pont, ötezer golyó, ötezer látomáscsöpp, ötezer látó-spermafej fagyottan, a légy szeme, mint mágnes-
patkóra kásásan, szilánkosan ráragadt vasreszelék, mint mágnesvasra csomósan, ikrásan
ráragadt vasgolyócskák gömbhalmaza, a légy szeme, mint korong-alakú mágnesre
ragadt gombostűkazal, mint egy kazal gombostű gömbölyű mágnesvason, mint patkó-
mágnesre patkóalakban fölűl, oldalt és körben ráragadt gombostűk kazalhalmaza,
egyik tű gombfejével, másik tű a hegyével ragad a mágnesvasra, keresztben-kasúl
oldalt, rácsosan, vízszintesen, függőlegesen, ferdén, horizontálisan és vertikálisan,
kúszón, szorosan, összevissza épűl a mágnesezett tűk tüskés, kupolás, hegyes kupackazla
egymást-mágnesezve egymáshoz ferdén hosszan, belül összevissza rácsozatosan, függőlegesen, merőlegesen,
oldalt és keresztbe ragadva, mágneserővel tapadva, egymás tűlényét egymás tűlényéhez hideg
mágnescsókkal szíva, tapasztva, egymást egymáshoz összevissza kúsza csúcsos kazalként ragasztva,
hogy mint vékony fémpálcák, fémvonalak szálkarosta-szitaszálka szivacskévekötege:
a légy szeme! Tűk, pálcák, fények, vonalak kúsza gömbhalom-rácsozatszivacskazla,
mint varrónő, férfiszabó mágnespatkóján a gombostűk fölfele-merev borzolt
gombostűkazal-szakálla. Ó, mindíg-ámulatom: légyszemek! „Egyszerű lencsék tömege
alkotja a házi légy összetett szemét. A középső V-alakú sávon, amely elválasztja egymástól a két
félgömb-szemet, érzőszőrök magasodnak.” „Ezek az elemi szemek.” „Egy-egy 15–40 ezredmilliméter
átmérőjű, fényszigetelt csövecskén a kitinburokból kialakult optikai lencse helyezkedik
el. Alatta fénygyűjtő kristálykúp, a cső alján pedig egy fényérző látósejtcsoport foglal helyet,
amely valamelyik idegroston át küldi villamos jeleit a rovar központi idegdúcába. A légyszem
félgömbjében 4–5 ezer ilyen csőkamera (ommatidium) található, a szitakötőében
12–13 ezer.” „(A temetőbogárnak 30000 ommatidiuma van.) Száz ommatidium
kötege nem vastagabb egy gombostűnél. Az ommatidium szerkezete: 1: kitinlencse,
2: kristálykúp, 3: fényvezető sejt, 4: festéksejt, 5: a látósejt sejtmagja, 6: látósejt,
7: fényérzékelő pálcikaszegély (rhabdom), 8: tengelyüreg, 9: látóideg! Az összetett rovarszemek
kétféle elrendezésűek!” „A nappali rovarok appoziciós szemet használnak. Ebben
minden fényérzékelő pálcikaszegély (rhabdom) csak a felette levő kristálykúpból kaphat
fényt. Az éjjeli rovarok szuperpoziciós szemében a fényérzékelő pálcikaszegély lejjebb
helyezkedik el, ezért több irányból kaphat fényt, így világosabb képet lát a rovar.”
Ó, hogy beteltem mindig a légyszemek ikrás, sejtes, rácsos, szitás, szemcsés lángjaival!
S ő hogy lát engemet? Szívében belőlem mit épít a mozaiklátás-rovarképzelet?
Ő, hogy lát engemet 5000 szemcsapjával, az 5000 látásmaggal, 5000 látócsővel, 5000 látógömbbel,
mit lát belőlem az 5000 töltött látó-kocsonyaserleg, az 5000 állatkocsonyakehely mit lát?
A görbe napraforgótányérszerű, 5000 látóbuborékból ikrásodott látómagdombban mi
szűrődik szeméből szívébe? A látó keritések közé szúrt érző-gombostűk sokasága
tudja-e, mi elmúlásom árnya, hisz szeme, mint gömbölyű, domború drótszitában
5000 cellabuborék, 5000 likacskeretbe foglalt nagyítólencse, 2500 drótkeretes szemüveg
egy gömbszitában, 5000 látó-fülével mit lát belőlem, 5000 pupillátlan, szemhéjtalan
és szempillátlan szemével, az ötezer kristálylencsével, 5000 látó orrlikával, hogy látja
létem, hogy hallja létem, hogy szagolja létem összetett-szemével? Mit lát belőlem, mit?
5000 költő-pontot, 5000 pontmozaikból szőtt pontszita-merengést, látja-e 5000
pontszeme domború csokorcsomójával, az 5000 látópontból mozaikkéve-tölcsérré
csúcsosodó lánggal sorsomat és sorsomban a kimondott s ki-nem-mondott
fájdalmat és gondot?, látja-e lényemet, lényem árnyát, a homályt és a homály virágát,
merengésem alján az árny-liliomokat? Az egy-szemmé összetett sok pont mit
lát? Sokat? Keveset? Látja-e, amit hitem keresett és látja-e, amit hűségem
föl nem ad? Látja-e e kristálypontokból összeragasztott fordított kúprózsa csiszolt
kristálylángolás, hogy miféle látomás-pirkadás tisztulásvére ömlik ki szivemből,
mint tisztulásvér boldog asszonytestből, vagy létem foltjait látja csak, 5000 látó
mozaikpontból összerakódott mozaikfolt-dülledésszigetet, mintha űrhajó, űrrepülő,
mesterséges hold fényképez országokat, földrészeket, Földgolyót, s látsz a fényképen
szines mozaik-országot, szines mozaik-földrészt, szines mozaik-Földgolyót?
Látja-e az 5000 látó sejt-pontmagból összetett szem, hogy a halandóságért
halni nem törekszem, de az életbe egyszer bele fogok halni? Egy emberszivet lát,
vagy 5000 pontlencséből összeszőtt bajszos mozaikfüggönyt, a csöndön lefolyó,
a csönd rácsain lezuhogó emberalakú mozdulatlan ikrát, mintha kockás
sűrű vasrácson lehabzó rózsák vastag fürtfüggönye dagadna vörösen lángolva,
habosan zuhogva, csurogva a földig, mint átlőtt szívből kifolyó füstölgő vér.
A gyász tajtékos rózsafüggönyét látja csak, vagy azt is, ahol nemződnek a szavak,
ahol születnek a szavak, ahogy születnek a szavak, azt is látja? Mi ez a
tükörmozaik pontokból-szőtt barna gömbszivacs a légy szemében? Tudja-e, mit jelent
az Éden és mit a Pokol? Tudja-e, ez az ikrás gömbölyű lencse-tolongás, hogy
sír az ember, mért sír az ember? Szivünkben mi az emberszorongás és mi a
kozmikus szorongás az ember halandó szivében? Hogy mi az emberzokogás,
és mért zokog a gyermek, ha zokogni kezd? Tudja-e? Hiszen annyiszor rámeredt
ez a dülledt pontrengeteg vulkáni üveg, ez a fekete üveg, az obszidián, tudja-e
a légyszem, az obszidián-mirigyrózsa, a légyszem, a kék gálickő-rögöcske,
a légyszem, a pontszivacs topáz-sündisznócska: miért zokogtam, mikor zokogtam?
Ez a kék gombostűfejekből, barna grízszemekből, fekete mákszemekből összeragasztott golyó,
ez a kék mákszem-pontokból összeragasztott dülledt látó-sisak tudja, kit sirat, aki sír?
S ha majd rámdülled halott szemgolyómra ülve, mint hártyás puha hullámzó jégen
korcsolyázó kisfiú, aki veszélyben ha voltam, tudja-e, hogy kit zabál meg a sárga sír?
Hiszen könnye nincs a légynek! Hiszen a rovarnak nincsen könnye! Könnyzacskója,
könnymirigye, könnycsatornája, könnypontja. Könnyajka, könnyszíve, könny-nyílása,
könnyvaginája, könnyméhe, könnypetefészke. Könny nem jön ki ezekből a szőrös
szines kavicsokból, csiszolt állati drágakövekből, aranypihés aranyszivacs-diókból!
Könny nem jön ki ezekből a soksejtűre csiszolt gálickövekből, ezekből a pórusos kőgolyókból!
Ezekből a koponya-zománckelyhekbe ragasztott püffedt ezüstszivacs-szivekből!
5000 könnypont 5000 könnye! De könny nem ömölhet a légyszemekből. A könny
csak az emberé! Kutya ha sír, emlős-állat ha sír, csak fájdalmat mond a könnye.
Majd kimegyünk a temetőbe. Megállunk itt is, ott is, a holtaknak köszönve.
Elmegyünk majd a biai temetőbe, apámhoz. Beszélnem kell vele! Ne legyen
hűtlen a fiához! Majd megkérdezem: odalent mi történt? Látta-e a törvényt?
Mit látott a gyönyörű anyagban? Lelátott a Földgolyó szívéig? Látta-e: a kristály
hogyan érik? Látta-e, hogy a csontvázak a földben sárgán ide-oda vonúlnak?
Látta-e a csontvázak mammut-vonulását? Látta-e csontvázak Dinosaurus-
vonulását? Látta-e, hogy mint a vér a szivben, vörös kocsonyaként őrjöng
az ősanyag a Föld centrumában, hogy az a szív-hajnal csontjáig szívárog, csontjait
bevérzi. Elmegyünk a temetőbe. Nézzük: cikkanva föl-leszállnak a tavaszi legyek.
5000 sejtből álló gömbszemük dülledt barna pázsitgolyó. Mit látnak a félgömb sejttömegek?
Se halált, se halottat. Csak öregasszonyt, öregembert. Aki vénen kapál, vagy vénen ődöng.
A légy szines mozaik-árnykrisztust a földön. Az ember: Halálangyalt, aki csillagot szakít!
Az ember rothadó emberszíveket a földben. A légy embert keres szemével. Ehető emberhúst.
Tavasz van. El kell kezdeni. A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni.
A temetőben már metszik a rózsa-ágat. A temetőben már metszik a rózsafákat. A sírokat
megkapálják. A sírköveket is lesikálják. Tavasz van: a rigók szerelmesek. Tavasz van.
A sírokon legyek. A sírfüvön legyek. Krisztus hámló mészkéreg-arcán, málló fehérpikkelyes
kőgyík-bajszán tavaszi legyek. Kék legyek, zöld legyek, piros legyek, arany legyek, fekete
legyek, kiálló fekete parázsgolyókkal, kidagadó barna gesztenyékkel, kimeredő fekete gömbölyű
mákszemcsomókkal, kiguvadó sárga parafagolyókkal, kiemlősödő zöld bőrös diókkal,
kék gálickőrögökkel, fehér lúgkőtömbökkel, sárga enyvszilánkrózsákkal, rubintkövekkel,
kidülledő piros gombostűfejgömbcsokrokkal apró pontos kettős hártyapatkó serleg-fejükben.
Szemük cellás, szögletes, nyereg-alakú üveglap alá szorított fénylő higanyrózsa, higanypont-
köteg-kaporrózsa, mint kék halott-arc a koporsó üvegablaka alatt, szemük szines üvegtálba
fagyott sárga kocsonyamorzsa ászpik-margaréta, zöld fonalgombahálóval letakarva, mint
arany hulla-arc a koporsó üvegablaka mögött, sejtes bíborkék lángolás, száraz mákszemek
gömbmozaikgolyója, szőrös kitinbőr-nyeregből kiálló pórusos papirhéjú óriásdió.
Mintha az a kőkereszten-függő fehéren vedlő emberfia-gyíktest, mintha az a málló
fehér-vakolatú kő-vállra csüngő mészhéj-álarcos kőhullás-fej csupa bizsergő
finom árnyék-állvánnyal, vékony dőlt árnyék-ravatalasztallal, lapos árnyék-koporsóval
merengő szeplő volna. Kék szeplő, piros szeplő, zöld szeplő, fekete szeplő, aranyszeplő.
Tavasz van. A sírokat kapálják a fiatalok, vének. Úgy vannak itt, mintha csak
hazajönnének. Úgy vannak itt, mint akik hazajöttek. Nem látogatóba. De munkából
dologra. A sírok közt egymáshoz átbeszélnek. Beszélgetnek ásóra, kapára támaszkodva.
Néha leszólnak a halottnak a földbe. Tavasz van. El kell kezdeni. A rózsákat meg
kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Meg kell csókolni a sírokat a temetőben.
Akik nem gyászolnak: a friss sírokat nézik. Akiknek gyásza új: a friss sírokat nézik.
Elszáradt már a tavalyi rózsametszés tüskés, csipkés, fényes levegő-szerelem, fény-nász
levele, virága, az elmállt, szétrohadt, elrohadt tavalyi rózsa vörös kesztyűbőrű ág-csúcsán
csak rozsdacsipke-cafatgallérú sárga pázsitgomb maradt, apró szemcsés, szivacsos,
pórusos parafadió, kis barna mohamirigy-gomba, mint egy tűvel agyonszúrkált
apró stoppolófa, mint egy sárga gombafej, aranygyűszű gyermek piros mutatóujja hegyén. Tavasz van.
Most se gazdag a szegény, most se szegény a gazdag. A szegény szegényebb ma. A gazdag gazdagabb.
Tavasz van, légnemű gálickőlepedő csorog az élőkre, folyik a földevő halottakra.
A sok elfonnyadt, elszáradt, halott, csontszivaccsá fáradt burjánzó tavalyi növényi
nyál, fonál, zöld növényi drót, lécecske, vonalacska, mint csüngő, lógó, fekvő,
heverő, hálósan terpedő, laza és éles száradék-szándékkal a nem-létben
létező barna madzag, a ma száradék-ráccsal csontvázként létező tavalyi
zöld huzal-erő, pillér-erő, bilincs-erő, csukló-erő, függvény-erő már nem
a létező zöld uralma, de barna száradt hínárnyál-kúszadék, rücskös, csillós, csiklós,
küllős, pikkelyes, pórusos, léces, vályús, eres, dongás, lemezes, szelvény-füles farudacska,
száraz kinyitott pálcika-esernyőváz, halott láz, kővé-vált diadalbomlás,
növénycsontváz barna léc-csillagocska, csillagzó száraz, gyaluforgácstányér rozsda-
hab-rózsa, megcsontosodott muszlinfátyol-menyasszonycafatocska, csonttá vált
gézomlás, fa-illatú száraz selyemháló-papírszitazuhogás. Sárga szitapapír-esernyők,
barna szitapapír-hálókabátok a tavalyi zöld lángok, megcsontosodott lázszövevény,
barna sebkéreg-hatalomelhalás minden tavalyi csipkés, csúcsos, lemezes, eres, szőrös, csőrös,
pórusos, palás zöld növényi fény és fényes csönddé száradt minden virág, mindenütt a
fénycsönd nem-virága, mindenütt a láz-derengészöld halála, rácsa, száradéka,
szövedéke. Ó, elment a tegnapi tavasz, elment a tegnapi nyár, elment a tegnapi ősz,
elment a tegnapi tél is, elment a tegnapi tél is, ez a mostani, még ha fehéren
visszabeszél is néha, mint fehérre-festett arcú öreg bohóc a porondról, lisztet
fújva, piros rózsapötty szájából lisztet fúj, s sűrű liszt füstölög csigás, göndör,
fehér hajából, szívére-emelt kalapjából is lisztörvény gomolyog, két széles
rongyharmonikája, nadrág-gatyája, hónaljáig-érő hózentráglis nadrágja, a gyüredékszelvényes,
buboréktekervényes fekete kettős rongyharmonika is fehér lisztet fúj, mint a
fújtató, szétlegyeződő fehér lisztködöt, s piros inggallérja alól is fehér liszt
lobog föl, nyaka körűl körben, mintha liszt-szökőkutak lángolnának feje
körűl, mint fürdőszoba-gőz a fürdőszoba-tükörben, füstöt okád aranycsillagos
feketelakk csónakcipője, ahogy totyogva jár, mint egy megőszűlt fekete hattyú, a ködmadár, s fölfújt
pofazacskóiból, a pirospettyes labdagolyókból fehér pamacslegyezőkkel lövődik ki a liszt,
ahogy elmegy, megáll, még visszanéz, a lisztet füstölgő öreg bohóc-szinész, a lisztport
röfögő rongyharmonika, hisz a játéknak vége, a sorsnak is vége, hadd röhögjenek!
Ahogy a nehéz, vastag, zsíros ködből a halott visszanéz, s nem várja, hogy neki köszönjenek,
s a köd, mint a könnyező fehér zsír, s a bohóc-ének a könnyes, síró zsírba ragadva.
Úgy ment el a tavalyi tavasz, mint egy zöld madár. Mint egy petrezselyemlevelekből, zellerlevelekből,
rózsalevelekből, orgonalevelekből, bodzalevelekből, ribizlilevelekből, tulipánlevelekből,
nárciszlevelekből, tölgyfalevelekből, nyírfalevelekből, jegenyefalevelekből, zöld fűcsövekből
és fűkalász-tűkehelyből szőtt madár. Szeme piros rózsa, szeme sárga rózsa, csőre
több aranyporkalapács-nyelvű fehér liliom. Boldog világmindenség-nászfátyla: körtefavirágzás,
barackfavirágzás, szilvafavirágzás, meggyfavirágzás, cseresznyefavirágzás. Lépte: orgonavirágzás
aranyszáron. Egyik lába kék orgonavirágfürt, másik lába fehér orgonavirágfürt. Egyik
orrlika fehér nárciszcsillag, másik orrlika sárga nárciszcsillag. Éneke: csőrében keresztként
tartott tűzliliomág. És úgy ment el a tavalyi nyár, mint egy aranyból-öntött csoszogó,
totyogó, az űrkékig, űrfeketéig nőtt nehéz gúnár. Laposan, oldalt ferdén tartott
aranyfeje millió homlokpikkelye, halántékpikkelye, arcpikkelye, gégepikkelye,
tarkópikkelye, mint egy szétnyílt, szétborzolódott aranytoboz, s az aranytobozban
a nappali telihold, mint egy gipszérme-dombormű, mint egy krétapénz: a gunár
szeme, ami úgy fehér, hogy kék, amin átszívárog a kék űrmessziség egyetemes füstje,
a kék űrfeketeség emberinek látszó párás ezüstje, ami embernek látható, a
kék füstősiség kozmikus fekete ezüstje. Karmos aranyhártya-talpai csikorogtak
és nyikorogtak, mintha laposan lobogna ropogó aranylemez-lánglepedő,
aranyhártyatűz hattyúemlék párzás-lobogó, aranycsőréből aranytűk, aranyágak, aranylombok,
aranygyökerek, aranyrepedések, aranydöfések, aranyvillák, aranykések, arany-gégenyögések,
piros sziszegések és bolyhos fekete dörrenések, lomha égi-sáros, arany darázspotroh
sávos, arany-szúnyogtollcsápos, arany rinocérosz-ormányos, aranyunikornis-magányos
sírások, fújások, röfögések, röffenések, zúgások, dörmögések, sziszegések, üvöltések,
ugatások, bőgések áradtak kifelé, mint egy hódító aranyhorda. Mint arany-igás
arany-hódítás! Sárga csőrfogai, sárga csőrvégi apró félkörfogsora, mintha két
sárga kukoricacső lenne patkósan sárgabőrös csőrperem-ínyéhez nőve! Sárga csőrfogai
úgy fogták a Tejútat, mint egy fehér gilisztát, mint egy fölcsípett grízestészta-szálat,
mint sárga csipesz fehér százlábút, mint rojtos, cafatos sztaniolpapír-szivacskiflit,
mint zöld hattyúnyakú, zöld zsiráfnyakú, zöld csigolyás, zöld gyűrűszelvényes, zöldcsöves
búzaszár-nyakú, zöld fűszál-nyakú, zöld fürészbak-lábú, zöld kukoricacséve-
potrohtestű, zöld páncélháromszög-szívfejű, zöld, behajtott tűfésű-birkózókarú,
kettős gyöngyházlepény-szemű, zöld rugócső-homlokbajszú Ájtatós Manót a feketerigó.
Mint sárga csőrében rojtos ezüstpapírszalagot a feketerigó. A fészeképítő. Mint
sárga csőrében zöld mirigykaktuszos, piros szemölcsös, fölfújt hártyazacskócsillag-krumplivirág
elefánt-talpú, elefántláb-talpjárású zöldszőrös sárga hernyót a feketerigó.
A gyermeketető. És úgy ment el a tavalyi ősz, mint gyermekkoromban szüretkor a csősz.
Megjött puskával, tarisznyával, botosan, kalaposan, puskával, pirosan. Jött
pirosan, ezüstfüst-bajszosan, magányos derengéssel, mint egy nyugdíjas
Arany János, ivott egy pohár bort, dózniból cigarettát sodort, a kis arany-
Ferenc Józsefes lapos piros pléhdobozból, a kis aranypénz Erzsébet-királynős
lapos piros pléhdobozból, kezei mint hengeres parafalegyezők, ujjai, mint vékony,
földes marharépa-kötegek, előbb a cigarettapapírt vette ki a belső ezüstfényű
dobozból, ráfújt a lapos vízjeles papírlemez-csomagra, s a forró piros fújástól
a fehér papírlemezek hártyaszélei szirmosan, legyezősen, forgácsosan, görbén
szétrózsállottak a szögletcsücsöknél, szétnyíltak, mint a cserebogár, katicabogár fekete csápja, a
szétrózsálló lemezlegyező-harmonika, bal mutatóujjahegyét nyelvével megnyálazta,
s nyálas ujjahegyét a legfelső fehér papírlapra ragasztva, ujjahegyével leemelt egy fehér
téglalap-alakú hártyás papírlemezt a kis csomagról, s látszottak a nyálfolt sötét ablakában
ujjhegye egyenes és gyűrűs bőrlécei, bőrléc-árnyai, erezet-gyűrűörvény lenyomatai, aztán,
csöves félhengerré görbítette a finom papírost, a dózniból kicsipett dohányt beletette, aztán
a jobboldali papírszél egyenes hasábvonalát a baloldali papírtörzs hártyájára hengerítette
és tekerte, aztán nyelvét végighúzta a kiálló peremes hosszú papírlécen, aztán a
nyálas papírt a száraz papírhoz ragasztotta, aztán a dohánnyal-töltött fehér papírhenger
két csücskét kőgomba hüvelykujjaival megpofozta. Aztán rágyújtott sercegő könnyű gyufával.
Nézte, ahogy apám porban térdepelve köhögve vágja az őszi fürtöt a kék zománcvödörbe,
vastag orrtarajú metszőbicskával, ojtókéssel vágja, nézte anyám gyönyörű könnyű
görnyedését, ahogy szoknyáját két térde közé gyűrve lehajol, guggol, mintha
vizelne, s metszi a kék fürtöt a rövid konyhakéssel, s egy-egy szőlőszem, egy-
egy lila bőrgolyó ezüstmoha hamván ujjhegyének erezete látszik, a bőrlécek
lenyomata, egy ezüst-ív, egy indigó-ív, egy ezüst-ív, egy indigó-ív, mint pozitív-negatív,
sárga-fekete törpe zebracsík domború sorozata a zebra gömbölyű hasán, domború
hasoldalán, a finom pihés redők, mintha egy bolyhos fehér-tollpihe ragadt volna az indigópapír-
golyóra, nézte, ahogy cipelem a puttonyt, ahogy ömlik a vödrökből a szőlő
térdhajlatig-érő zöld faputtonyomba, meg a nyakamba. S ivott még egy pohár bort,
puskájával a levegőbe lőtt, s ment lassan az öreg tyúkokként kotyogó, öreg kakasokként
taréjosan és szakállasan lobogó zöld szőlőtőkék között, a csipkés, ködmohás,
rojtos lobogás, a zöld kakasok, zöld tyúkok könnyű csodás tarajos, lángoló zöld növényzokogás köd-csöndjébe
mosódva. És fölitta a köd, mint könnyet az itatóspapír. Köd volt, köd volt, köd, köd,
köd, fehér sűrű grízvatta-gomolygás, apám vért köpött, köhögött, s az ólom szőlőporban
piros köpése mint Krisztus kezeinek, lábainak sebei, mint a fölszögezett Krisztus
piros lándzsaszúrás vérző szívsebe. Hömpölygő, gyöngyöző fehér grízhomály, füstölgő
grízgyöngy hullámhegy-bodorapály s a ködben apám véres köhögése, mint Szűzanya
szívének hét tőrkése szívemben. A hímzett kések a hímzett Mária hímzett szívében a
szobafalon. Igy ment el a tavalyi ősz, ilyen ködárnyék-emlékköhögésben, a köd
izzadó, könnyező kazlaiban térdepelve, guggolva, görnyedve, támolyogva, járva. Ó,
az az ősz úgy hátrált a nyárba, mint a lila rák piros szeplőivel, kék pöttyeivel,
kék bimbóival, lila rügyeivel, piros tokjaival, vörös ollóival, narancs pálcáival és
bíbor csöveivel, kármin lemezeivel, rubint könnyeivel, skarlát szögeivel, tüskéivel,
tűivel, cinóber bajuszával ropogva, nyikorogva, csikorogva, bajuszpálca-ütemeivel
gyorsan morogva, hogy az egész szelvényes, félgörbe-lapos cséve-tülekedés mintha egy
tejútnagy bíbor ászka szivemen mászna lapos szelvénylevél-törzsével hernyózva, csúszva,
szeletesen kinyílva, harmonikásan összepréselődve, fugalemezpajzsként széthúzódva.
Mászik a galaxis-rák, mászik a szupergalaxis-ászka világmindenség szivemen!
S én vagyok a vér a késen, s én vagyok a kés apám fehér, szeplős hosszú kezében.
S én vagyok a vérköpés az ólompor szőlőföldön, apám kiköpött tüdővére én vagyok,
a nyálas, iszamos, enyves, iszapos vörös hab, a habmirigycsillagba szőtt sűrű vérnyákcsillag,
s Krisztus szívsebe és Krisztus lábsebe és Krisztus kézsebe én vagyok. A lándzsa. A szögek.
S én vagyok a Szűzanya-szív, a köd, a köhögés, a könnyű fiatal anyagörnyedés, a szőlő,
a csősz! A piros csősz és a piros ősz s a fehér ködben minden növényi, állati, emberi
halandó. És úgy ment el a tavalyi tél, ahogy egy halott lány arany torkára tett fehér liliomszál
beszél, ahogy a tiszta rács beszél a kristályról, a hóról, ahogy a tiszta rácszuhogás,
tiszta rácslobogás a szünetei közt megmaradóról, ahogy a zuhogás beszél a benne-elmúlóról,
vérben-szétmálló rózsa az égi fehér ragadozóról, ahogy a Fehér Bárány lépked teste
fekete árnyán, ahogy holnapot mond a szivárvány, ahogy csöndjével szobrot mond a
márvány, ahogy csiszolt fehér márványlapon elszárad a narancsbíbor óriáspolip,
eltaknyolódik narancspirosan a fehér csiszolaton, s lesz hínár-rózsa elszáradt vérköpés,
téli alkony a téli hó-lapon, ahogy a kitört kutyafogak zörögnek pléhdobozon,
mint a négyhónapos Balzsam, a fekete puli tejfogai: száraz kenyérbe harapott,
aztán csak fekete ínye volt, mint két fekete cellafészkes kukoricacső, mert fogai
a kenyérben patkósan sorban, beleszögezve félig a kenyérbe, mint cipész sárga faszögei
patkósan körben a cipősarok-bőrben, a vésett sarokbőr-hüvelylukakban,
s apró fehér hegyes faszögekből kiálló patkó a kenyér két oldalán, a kis puli tejfogai,
úgy ment el ez a tavalyi tél, mint a puli kenyérbe-szögezett tejfogai, s majd új fogak
nőnek a tavasz piros ínyébe, nem fekete öreg gyermekpuli-pepegés, zöld láng öli a fagyot,
úgy ment el ez a tavalyi tél, ahogy a só búcsúzik, ahogy a holtak nevetnek arany-korallsziget álmaimban,
angyalok kristályzuhanása, csikóhal függőleges gyémánt-kérdőjel úszása, elvarázsolt mítosz-hattyúk,
mint a varázslat megtermékenyítése! Ó, te megtermékenyűlt Titok, test, titkaimban és nappalaimban!
Megtermékenyült Titok! Test! Titkaimban és nappalaimban. Test! Éjszakáimban és
hajnalaimban. Test! Aki hűségem méhedbe fogadtad. Testemmel méhedbe múltamat is!
Titok! Rejtelme a megnevezésnek! Titok! Egyszerűsége a párolgó homályfalaknak!
Titok! Reménye az embert-kiváltó remegésnek! Titok! Fényhasáb-szerkezete a beteljesűlt szavaknak.
Titok! Bizalma minden elevennek, rángása minden hólyagszív-kehelynek, minden hamis
csontváz kegyelemtüze, minden hazug harang-borongás puha ködkantára, minden boldogtalan
varázs gyűrődés-kisímulása! Titok! Fekete álomkeselyű fehér világrácson. Fekete világrácsra
dróthurkokkal kötözött, kék lábainál megbilincselt fehér sas. Vijjogó fehér kereszt
a szigorú mindenségparázs-sercegésrácson. Feje, mint kékhólyagos fehér tolltoboz,
csőre arany-suttogások kampós horgonyszárnya, lábai fehér tollbugyogós arany-zászlórudak,
a rudakba kis zöld, kék, piros, fekete zománc-címerek, halál-emblémák, hárfa-pajzsok
apró aranyszögekkel beleverve. Titok! Az elmúlás vasszöge, a halálba-fölriadás hosszú
gyémántszöge a hullás árnyék-kezeibe, a bomlás fekete árnyék-lábaiba verve! Titok!
A szivárványgyógyulás szitakötőszeme! A kődarázs-mordulás pontos szivacsszégyene!
Titok! Éjféli gyilkos-lapulás az ember szívében. Hajnali mosoly-árulás a kőkereszt
tövében, amikor a hímnős, borzadály-palástú mirigy-ős hátára hull a tiszta nemlét
keresztalakú árnyhűvösség-teste, amikor a holtak kimásznak a földből boldogtalan
és boldog asszonyokat és férfiakat keresve, mert a holtak az élőket szeretni akarják,
mert párzani akarnak az élőkkel a holtak, s másznak a földön, a fűben, a mezőn,
a kukoricaföldön, a kertekben és a temetőkben, harmatos holdban csillogó kalásztű-
százlábúak, fekete harmatbádog eres kukorica-Don Quijote penge-sorfalak és karcolás-
sorfalak között, a krumplibokrok izzó fekete bársonyparázsfa merengés-mohahűvösében,
s a sárga hólyagcsillagok, mint vízből-kimeredő kétéltű-szemek, pettyes tarajosgőte-
szemek, foltos-szalamandra szemek, mint a kétéltűek szeme, a sárga habhólyagcsillag
krumplivirág, s csörög a rengeteg pléh harci lovagöltözet, Don Quijote harmatos pléhinge,
pléhgatyája, pléhkesztyűje, pléhcsizmacipője, pléh-borbélytányérsisakja, bóbitás, tollas
pléhdárdája, pléhpajzsa, a sok növényi zászló, kard, pajzs, címer, lábszárvédő, karvédő,
mell-ing, hát-ing, szelvényes ujjcső, potrohgyűrűs kesztyűhátkülső, mint egy sárga-barna
csíkos fürkészdarázspotroh, zörög a harmatos fekete kukoricatábla, mint Don Quijote
boldogtalan szívében a boldog elmebaj-szerelemgondok szűzesség-mirigyláng redőhomálya,
szűzhártya-pálmafája, a hüvelyváladékszagú, vizelet-illatú szűzhártyalevelű piros
pálmafa, s másznak a holtak a holdlegyezőben, amely mint az űr szétterített, világra-
szétlegyezett kristálypávahím-farka, másznak a halottak, mint a varangyok, százlábúak,
csigabigák, éjjeli bogarak, parázsló csótányok, izzó lótetűk, mint uszonyukkal földön-
kúszó pikkelykocsonyakristályhalak, mint lassú gyíkok lassú csillogással, elől-hátúl hegyes
négy emberkezes pikkelyhurkák, mint elől kúpos, lapos szívcsúcsos-orrlikú, hátúl
hegyes szelvénygyűrűcsöves gyöngyzacskók, gyöngyből fűzött apró krokodilus-lábú bajszok,
mint apró lámpás bogarak zöld mirigy-szőlőfürtökkel világítanak, másznak, mint fehér
óriás százlábúak, bordatollaikon, kézujjcsontjaikon, lábujjcsontjaikon másznak, s csontjaikon
a holdfény, mint sárga mirigyváladék bolyhos, fürtös, pamacsos virága, s mint az akácfavirág,
a pampuska illatos fehér forgácshabfürt-árnya halott mosolyuk. Mert a halottak mind
élőt akarnak. Mert a halottak szerelme az élet. Mert a halálnak az élet a szárnya.
Élet a zöld szárnya a vörös rothadásnak. Mert a halottak szerelemre várnak. Mert
a halottak szerelemre vágynak. Mert a halottak az élőt szeretni akarják. Mert a
halottak az élőre másznak, mint nőstény-állatra a hím-állatok. Hátúlról hágják meg
a halottak az élőt, ahogy az állat az állatot meghágja. Mert a halottak az élők szívébe
szúrják petecsövüket, hosszú tojócsőszálukat, mint a legyek a hernyótejfölzsák testébe,
mint a legyek tojócsövüket a békák szemébe, orrlikába, szájába, ormányos bogár
kinyitott szájába, egész a torkába, mint hosszú slagot a hordó hasába, ott fossák a petét,
ott szülik a gyöngyöt, ott lövik a magot, eleven géppuskák, lövik az életet az élő halálba.
Nyüzsögnek a holtak a titok-éj földön, mint a vörös hangyák, mint a fehér hangyák, mint a barna
hangyák, mint a sárga hangyák, a borostyán-hangyák, hemzsegnek, mint a barna gyantaüveg-
hangyák, mint a feketepettyes piros temetőbogarak, akikből sokszor egész vérlepedő van
a földön, csipkés kendő kifolyt embervérből, rángó, hullámzó, vonagló feketepettyes piros mozaikzászló, mint golyóktól
átlukgatott gyűrt, széles, hosszú piros zászló, ahogy a szélben hólyagzik, hullámzik a földön,
mint földre-zuhant piros cseréptető, tízezer piros vályús cseréptolla egymáson ágaskodva,
egymásra-lapúlva, egymáson-tolongva, egymással mozaikpalástosan mozogva. Titok!
Amit csak te tudsz! Amit csak én tudok! Titok! Ősz rostán fekete lepkék! Halálfejes
lepkék kétserpenyős arany-mérlegen. Hullócsillagok az éj gyémántkereskedő mérlegén. Titok!
Tintahalak, rákok, lepényhalak, polipok, tűzhalak, sünhalak, gubacshalak, naphalak, lepkehalak,
ráják, fűrészhalak az űr szegény gyémántmérlegén. És szúrt csillagsebek,
arany könnymirigyek a vizi állatok szívében. És szúrt égitest-petefészkek a nyálkás
állatok gerinc-csövében. Forró könnymirigyek és forró petefészkek a szívsebekben.
Titok! Hamurácson csillogó páncél-rinocéroszok. Domború, homorú, meghajlított,
csöves, hengeres, tüskés, csőrös, kanalas, leveles, csúcsos, lemezes, hegyes páncéllemezekből
összecsavarozott orrszarvúak. Szemük páncélbuborék, orrlikuk páncélhiány-pina,
fülük kiálló páncélvagina, lábuk páncélhengeroszlopok páncélkörmös lángja,
szelvényes, lemezes, pajzsos törzsük páncéllapok fényes embermagánya, s testük
fényrügyei a lemezlapokat egymásra-szorító rézcsavarok hatszögű darázsszeme.
Titok! Galamb hátán lovagló piros halcsikók. Mintha uszonyos, bolyhos, bodros
csiszolt piros sakk-ló szögletesség ülne fekete-gyűrűs nyakú, pirosszemű fehér galambon.
Titok! Mért virágzik a halottban a hangom? Mint zöld spárga-ágakkal, zöld növényi
cérnaszálakkal farácson, karókon, vasoszlopon fölburjánzó futóka lila kürtvirága,
fehér kürtvirága, a fényen szétterpedő zöldháló növénydrótszövevényen lángoló
fehér, kék hártyakürtcsillagok derengő fürt-igája: virágzik a halott húsában a
hangom, virágzik a halott csontvázán a hangom. A halott csontvázán virágzanak
fekete szemeim. A halott fehér csontvázán fekete szemeim. Mint fehérre meszelt
gyümölcsfára akasztott égő fekete villanykörték. Mint fehér gipszrács-szobor
mellkasában égő fekete gyertyák. Mint keményítő anyaggal kimerevített fekvő
test-erezet emberszobor fehér gyökéremberfonadék testbelsejében a kísérleti állat
élő szíve, horgas drótkampón, fehér nikkel-akasztófán. Ott ráng, ott lüktet,
ott dobog a fehér erezet szoborban a piros borjuszív, kutyaszív, néha elektromos
pálcával megütik, s ugrik rángva a piros szív, mint villanycsáppal lábszáron
szúrt piros bohóc! Titok! Fehér porcelán-agár félúton élet s halál között! Titok!
Egy könyv nyilik ki az éjszakában. Lapjai dörgő hártyacafat-óceánok, lapjai
zöld takonytengerek. S a kék hártyagyűrődés őshólyaghalomból, s a fölcsipkéző
dübörgő zöld hengeres takonyból négyfejű aranyhattyú dugja ki fejét. S négy
aranykérdőjel-aranyhattyúfején négy Apostol, mint négy Poseidon, zöld hínárszakálluk,
kék nyálkaszörny-ragyogásszakálluk a vízben szétterűl, mint zöld, kék muszlinfátylak,
s a növényi, állati muszlinfátylak befödik a hattyúk piros szemét, az egyik
Máté, a másik Márk, a harmadik Lukács, a negyedik János, és gigászi vizi szivarokat
szívnak, gigászi bőrszivarokat, szájukban bordás barna bálnák, ámbrás cetek, azt szívják,
azt fújják pöfékelve, s páfrányosan fölszökik, bolyhos kalászként sisteregve űrbe nő,
szőke árvalányhajcsokorként gyopárosan szétbolyhozva fölkévésedve szétpálmásodik
a tarkóvíz fújásfüstje a tarkólik bálna-emlékezetből, szivaroznak az apostolok,
óriás barna hosszanti bőrlécbordás bálnákat, ámbrás ceteket szívnak, fújják a bodros
bálnafüstöt, az ezüst hamugyűrű szemű piros szivarfejekből csokrosan lövődik föl a bálnafüst,
ahogy Santiago de Cubában láttam az öregasszonyokat, öreg férfiakat, ültek fehér ingben
a 40°-os melegben a pálmafák alatt, ültek barna tonett-hintaszékben
billegve, hintázva, mint barnapettyes piros hintaló kéknyergű hátán a boldog gyerekek,
ültek a sárga nádszalagrács-nyugágyban, a hintalótalpú páros nádkérdőjel-ágyban
a szegények, s harminc centiméteres, papirgyűrűs, szalámirúd-vastag szivarokat szívtak pöfékelve.
Mintha bálna-alakú hosszú, ezüstbordás vízszintes csíkozatú léghajóval szivarozna a
holdfényes éj, ezüstszivar zeppelinnel, s füstje felhőpamacsok karcsú aranykelyhe.
Titok! Széthull a mindenségben a fekete kelme, mint molyrágta fekete szövet,
s a molylukakon át arany-tűcsokrok nőnek fekete száron, mint a Krisztus-tövis
szőrös virága, mintha valaki molyrágta fekete nagykabátban, molyrágta fekete
muszlinruhában állna meztelenűl, s a rojtos lukakon kilátszana pihés fehér
bőre, ágyéka szőre, hónaljszőre, combja szőre. Titok! Kivettem szivemből a
tegnapot! Titok! Kivettem, selyempapírba tekertem, a kis fehér csomagot fekete cérnával
keresztben, kétszer körkereszt alakban átkötöttem, mint gyermeked levágott szőke
haját, ha levágod, becsomagolod, átkötöd. Titok! Járni láttam a piros ködöt. Ment
szivacsosan, lukacsosan, bolyhosan, eresen, hártyafürt-zacskósan, érhártya-csomagosan,
mint egy négy emberlábú világnagy tüdő. Piros cellahabszövedék-terpedő négy dimenziós
tüdő nőtte be az Időt. Mint köd az embertájat, embertelen tárgyi ténytenyészetet.
Titok! A függő fényen fekete ablakok! S a fekete ablakokban sárga rózsák.
S levágott emberfejek a fekete ablakokban. Mint levágott arany Szent János-
fejek. Mint sűrű szegfügyűrű-fejű virágállatok tengeri csigaházon. Apró tömzsi
pálmafa-nyéltörzsük a nyakcsonk, állatnövénytalpuk a nyakcsonk
vöröskorong alja, s megfeszített sárga látomások a szemhéjjal-borított dülledt
mohaszemekben. Mint kakas levágott feje, mint disznó levágott feje ahogy
áll az asztalon lecsukott sárga szemhéjakkal, szőke szempillákkal, véres
mosollyal! Mint disznó levágott, leborotvált feje, ahogy véresen mosolyog a görbe
hegyesfogú henteskampón, lehúnyt szemekkel, szőke szempillákkal, rózsaszínűen
és véresen! Titok! Egy varangyosbéka tüzet köpködött. Mint elhízott mirigyes,
ragyás, zsírgolyós, zsírcsomós, májfoltos, bibircsókos, lila test-szedres meztelen öreg Buddha
ült a földön, s nagyokat köpött, s fehér liliomot hajtott minden nyálas,
véres köpése! Titok! Hajnalban valaki meglökött: a konyha-ablaknál
álltam, vizet ittam, virradásra vártam, rózsamenzeszvér-asszonypirkadatra,
hátranéztem, konyhakés volt a kezében és mégse volt senki ott! Csak a homály
barna mája, arannyal-átszőtt hálóapálya. A vízcsap, a gázkályha, a pohár, a
bögre, a kenyér! Titok! Hogy lehet ennyi vér, hogy lehet ennyi vér mibennünk?
Titok! Mi a vér? Mi a vér, mi a vér, mi a vér, mi a vér, mi a vér? A vér a mi lelkünk!
Titok! Mért nem alszom el, ha lefekszünk? Mikor falnak föl majd a csillagok?
Mint Délamerikában a folyóba dobott költőt a pirhanák, a pirhanák, a
kúpháromszög-fejű, kettős tűkúpháromszögfogsorú halak, a pirhanák, az
emberevők, akik lobogva szinte a költő testére repültek a vízben, mint ledobott nyers
huscafatra tolongva, zsibongva, lökdösve, tülekedve, zajongva gúlás kupacban a
madarak, s rágták, ették, cibálták, harapták, falták, fűrészelték, kettős tűkúpháromszög
fogsorukkal szájukba, gyomrukba varrták a kezeket, lábakat, a törzset, nyakat, combot
mellkast, hátat, a péniszt, a herezacskót, a tüdőket, a szívet, a májat, a
veséket, a gyomrot, beleket, lépet, húgyhólyagot, prosztatát, az epét, az epehólyagot, a
zsigereket, ereket, billentyűket, pitvarokat és pitvarfalat, a hártyákat, nyirokmirigyeket,
a pirhanák, a víz pikkelyes, törpe, tömpe elektromos varrógépei, a halálvarrógép-halak,
s a meztelen költő bokái vaskötelekkel hurkosan összekötözve, kezei, karjai hátára csavarva,
s fényes szögesdrót-koszorúnyolcasokkal összekötözve, fejére csavart szögesdrótkorona,
s habzott, forrt, sustorgott, sziszegett, tajtékzott, véresen szikrázott, vérfüstösen csörgött és
lángolt a víz, csipkézve, fröcsögve, csipkésen forgácsolódva, virágozva és zörögve
bugyborékolt, buborékzott, őrjöngött a halakkal, az embert-zabáló pirhana-madarakkal.
Mint a fortyogó, buborékozó, tajtékzó fém, ha pirosan olvad, piros emberbuborékok, tűgép-halak!
A vízben: csontvázasuló ember. A halakban: emberhús. Rotyog a víz a pikkelyvarrógép-tolongástudattal!
Aztán lesűllyed a kopasz-koponyás csontváz a folyómederbe. S ott fekszik most
mint egy széttört kő-betű! Ott fekszik vaskötelekkel összehurkolt lábszárcsontokkal, vaskötelekkel
megbilincselt alkarcsontokkal, csontvillanykörte-koponyáján iszapos
vastöviskorona. Titok! Mikor zabálnak meg engem tű-fogakkal?
Titok! A Kozmosz-virágzás vérmocsok lesz, ha elevenen rágni kezd a gyilkos!
S mint Macbeth, a gyilkos, az iszonyfehér, azt mondja majd, aki gyilkol könyörögve:
„Ennyi vér, ennyi vér egy emberben, hogy lehet ennyi vér?” S ül rémlátásba csomagolva zölden,
mint egy zöld selyempapírba csomagolt véres tőr. S zokog röhögve, vakogva és nyögve.
Titok? Engem is megölnek majd egyszer? Embert én nem ölök! Embert sohase öltem!
Titok! Míg magam is titok leszek! Titok! Míg magam is titok leszek! Fölbonthatatlan
némaság! Titok! Lemérik majd a szivemet? Megmérik majd a szivemet? Ha fölbontanak.
S a szív már csak lila hús-salak, vagy fehér pórusos, csöves mészcsipkezsák. Hol van a
szívből már az ifjúság, a férfikor, a gyerekkor? Ami volt akkor, a fehér szívből hol van a
tavasz? Megmérik majd a szivemet? Véres kórbonc-mérlegen? Ha ott fekszik majd
az orvos gumikesztyűs tenyerében, fölbontott testem fölött, a kinyitott kéreg fölött,
büdös és szines szerveim fölött, ha ott fekszem majd ágyékig hasítva, nemzőszervig kinyitva,
szégyentelenűl és meztelenűl a hullaasztalon, s a boncmester keze véremtől véres,
s hanyattfekvő aranygyász testem alja leszálló véremtől tintapacás, mint az itatóspapír,
kék, lila zöld halálpacák a test alsó részein, a háton, a nyakaljon, a combgolyókon,
a felsőcomb-hátakon, lábszáralsó-szalagon, bokasarkokon, márványon-fekvő
tenyerem vonalai, vályui, redői, recéi hosszú hajlítás-ágyai és keskeny bevágás-vonalai
barna halál-jódba, zöld halál-tintába mártva, lila hulla-hipermangánnal beszórva.
Megmérik majd a szívemet? Hány deka a szív? Létemben mennyit nyomott?
Lemérik majd a szívemet? Megmérik a költő szívét? Ki méri meg a költő szívét?
Hogy súlya mennyi volt? Ha ott fekszik majd a bádogasztalon, vagy márványasztalon,
az ezüst, a fehér, a bíbor halál-lapon, mint csillagcsiszolt tengeri sziklalapon
narancsbíbor száradó polip. Ki méri meg a költő szívét? Ki méri le a költő szívét?
A narancslila húspumpa piros hártyakürt-kéménycsöve üresen hallgat, mint
levegőbe felmeredő hernyós könyökcsövű fehérzománc kályhacső elhagyott üres
vályogszobában, s a meszelt vályogfal mészkéreg-levelei hullnak csörögve a
zöldpenészes, szalmás, pókbogáncsbokros földre, mint deres őszi lomb ha hull,
zuzmarás fa ha megvakúl, s lemezes fehér levele a fűre csörög. A rozsdaszerelmű
növényszögekre, növénydrótra, növényszitarács-hamvadáscsomókra. Ki méri meg a
költő szívét? Ki méri le a költő szívét? Ki méri le a szívemet, ha majd engem is
fölbontanak? Ha marad valami a szívből! Ha föl nem falják a ragadozó legyek. Ha
föl nem zabálják a mész-rügyek, mint a nyüvek, a nyüvek, a nyüvek, a légynyüvek
az eleven szivet, mint a varangypusztító légy lárvái a varangyosbékát, a légy, a
Lucilia bufonivora, a varangyosbéka testére, szemére, fejére petézik, a kikelt lárvák
az orrnyiláson át a békatestbe vándorolnak fickándozva, ficánkolva, hullámosan
nyüzsögve, elevenen eszik meg a békát, mint apró bizsergő, pezsgő, sustorgó, sistergő,
falánk zsiros cérnadarabkák és fonaldarabkák hánytorognak, gomolyognak a békatestben,
békahúsban, békaszövetekben, a szívben, a gyomorban, a tüdőkben, a vesékben, a májban,
a belekben, az erekben, az idegekben, az agyban, a velőben, a vérben, mint vérbajosok
testnedveiben és testszöveteiben a spirohéták, a varangyos bőrig eszik meg belűlről a
békát, aztán megeszik a bőr rostjait, nedves rügyeit, taknyos ragyáit, fényeit, lámpáit,
nyálát, nyál-lámpásait, hínárhomályát, belűlről eszik meg a szemgolyót kifelé, mintha
belűlről falnának puha csillagot fehér szárnytalan pióca-angyalok, angyal-lárvák,
angyal-nyüvek, egész a külső csillaghártyáig, aztán apró fogakkal, apró rágáspontokkal
szitarácsosan azt is kilukasztják, a külső hártyagömböt is fölfalják zizegve, nyüstörögve,
megeszik a combhúst, lábizomhúst, a kézujjak, lábujjak rücskös gyűrűkéreg bőrét
egész a körmökig, s megeszik az orrlik kiálló peremes porcait, az orrlik porcelánenyv-
gyűrűit, a szemhéjak faopál pettyes katicabogárhátát, a kloáka dúdoros, rücskös,
bütykös parafazsír-rózsacsók-korongját, míg végül a békacsontváz marad!
S úgy áll a csillogó, kopasz, kopár békacsontváz a földön, mint egy csipkés, hurkos,
lemezes, apró-dorongos orrszarvú-csontváz törpe, mint egy nagy csipkepálcikacsillag-
talpú, csontlemezibolya-orrlikú, páros ollófoggantyú csontperec-koponya-ablakú
fehér kőhártyapajzs, amely csigolya-porcelánrugókkal ível hátrafelé a fénybe, s vékony
csontlapok, könnyű csontágak laza-szövedék ugrás-csillaga a fehér varangycsontváz!
Fölfalnak a nyüvek? A varangyevő legyek fehér lárvagombócai, hogy a szív, mint
egyetlen lüktető lárvagombóc-béka, hullalegyekkel nyüzsgő embersír, ficánkoló féregcsillagokkal
hemzsegő eleven varangy, fölfalnak majd a csillagok, hogy szívemből csak szívem csontváza marad?
A szív csontváza! A szív varangycsontváza! A szív csontváza csak! Mint mészfehér csipketoboz,
fehér mészcsipke-dobozzsák, mint egy fehérre elmeszesedett piros ország, mint egy fehér
és ezüst sárcsipkékből és sárcsipetekből összeragasztott, fehér mész-lánggal, rózsamész-levelekkel,
összefosott üres fecskefészek. Amelynek hol a lakója? Hol, merre, aki benne élt, a
fecske? Aki a levegőt bukdosta, fércelte, vagdosta, csiszolta, ollózta, hasította, cibálta,
rángatta, nyeste, bogarakat, szúnyogokat, muslicákat, legyeket keresve, s nyiszálta, metszette
röptével cikkcakkban, hajlítva, pörögve, ráncigálva a fényt, mint végtelen csillogó
celofán papírlapot, ami fölhólyagzik, behorpad, kisímúl, ropog, gyűrődik, ragyog,
szelvényesen záródik és szögletesen zihálva csobog, ahogy fújja a forró könnyű nyári szél.
Az emberszívnek csontváza nincs! Nincs belső csontváza az ember szívének! Mégis
megcsontosodhat az emberi szív! Lesz mellkasunkban, mint tengervizi fehér korallkorsó,
mint mészfonalakból szőtt géz-szita korsóállat, mészhabszivacs tömlőállat, merev
csöves szivacskorsó-koporsó, lila korallcsipke-levéllegyező merevségcsokor. Mészcsipketoll-
csokorkoszorú. Csontvázzá falják szivem a csillagok? Csontvázzá falja szivem a ragyogás?
Ha bepetéz az Isten isten-folytatással, mint a Lucilia bufonivora a varangy testét, fejét, a
varangyosbékaölő-légy, s kikelt lárvái, a vak féreg-angyalok, a vaksivak angyalnyüvek
testem eleven belsejébe másznak, a halhatatlanság rángó, ragacsos apró cérnadarabkái,
s ágaskodva, táncolva és fickándozva, ficánkolva furakodva fölfalják létemet
kívűl és belűl, megesznek mindent, ami vagyok, voltam, s nem leszek se élőn, se
holtan, s létemből csak lényem csontváza marad a feslő könnyű fényben. Nem
amit éltem, nem amit értem, a ragyogás csontváza csak, a szív csontváza csak, az
emberszív mészcsipke-csontváza. Ami széttörik, mint finom porcelánfonadék-korsó
az orvos kezében, a kórboncnok gumikesztyűs véres kezében, ha könnyű kalapáccsal könnyen
megütik, fodros, csipkés mészcserépdarabokká, sejtes, facettás mészforgácshalommá.
Egy marék szívhamu! Egy marék fehér kihűlt szívparázs-törmelék. Fehér faszénlemezek
rostos, rostás virágmaradványa. Ami széttörik szívcsontváz rácsos kristálylapokká,
rostás ásványlemezekké. Mint tűs, cérnás kristályfonalak összevissza kúsza vonalkazla,
ha tűcsigolyákká, cérnaporrá, fonalmorzsává, vonalkásává törik a kalapácsütéstől.
Szívem: a páncélszív! Mint fölboncolt halotté, akinek szívburokgyulladása volt
valaha, s a szívburok alatti sárga vizenyő meszesen összecsontosodott a gyulladt szívburokkal,
megpáncélosodott, s ez a páncéltok az összeragadt, szivacsosra lángolt, mész-szivaccsá
varázsolt szívtest körűl, mint vastag fehér cukormáz! Ó összetörhető páncélszivem!
Titok! Istenhez miben hasonlítok? Az elképzelthez, az el-nem-képzelhetőhöz?
Titok! Mert az a titok, hogy ember vagyok. Távol az ősteremtés-időtől, közel a temetőhöz.
Titok! 18 milliárd évre ha visszanéz szivem, meglátja-e a kezdet tiszta titkát?
Titok! 18 milliárd év után miért merész hitem, ha elmondja, amit lát?
Titok! Miért titok, hogy ember vagyok? És mért vagyok boldog, hogy embernek születtem?
Titok! Mert az a titok, ahogy a mindenség ragyog. S a mindenség itt mereng emberszivemben.
Titok! Mit tudtam kimondani? S amit kimondtam, mért szikrázik, mint a szitakötő szeme?
Titok! Akit az angyalok belűlről megettek: cellás, sejtes hártyakupola, mint a szitakötő szeme,
ha a hangyák belűlről kiették a kupolásan összeálló szögletes hártyasejtekig a kocsonyaüveget,
a lencsés látótű-csokrokat, a nyitott üvegesernyőként domborodó látóüvegpont halmazsüveget,
a gyémántnyál-gombostűkötegeket, a 15 000 látó üveg-gombostű domború szivárványikracsokrát.
Titok! Mért halt meg az Isten? Mért hal meg az ember? Ki issza meg az izzó borostyánt?
Titok! Miért eszi meg az ember az embert, ha majd úgy jön, az embert megenni mért lehet?
Titok! Emeld szádhoz a topáz-serleget, hisz lángban nem olvad el a topáz-képzelet!
Titok! Csak apró hártyabuborékok szitaszövedék-ősbuboréka marad a szemekből.
Titok! Mit értettél meg abból, ami voltál? Mit tudsz csontsejteidben az egyszerű üzenetből?
Titok! Ha nem voltál, miért vagy? Ha vagy, miért nem leszel? Ha voltál, hova lettél?
Titok! Nem azért maradtál itt, hogy elszaladj! És meghalsz te is, hiszen te is megszülettél.
Titok! Apró Szűzanya néz ki kék bárányfelhő-szemedből, homlokodon hattyútollak.
Titok! Kék triptichon-árnyék a mosoly-falon. Pettyes őzek inni csillagra hajolnak.
Titok! Szomorufűz nőtt ki egy bolond katonából. Kutyaugatás kongatta a Holdat.
Titok! A kristály sorsa vagy, háromszor hármas oltár, szemembe csöppentett értisztító oldat!
Titok! A gyulladt írisz lombos cifra vérerecske tollpelyhét feloldó, szárasztó gyógyszer-könnycsepp!
Titok! Mért könnyű ami nehéz? Mi a jázmin? S a nehéznél a könnyű mért nem könnyebb?
Titok! Merednek a vízben a brüsszeli csipkék. Kitömött madarak szikráznak a Holdban.
Titok! Ember vagyok, a Lét ragyogása, mért leszek csontváz, ha már ember voltam?
Titok! Ablakom előtt a körtefán fészket épít a nőstény feketerigó. Jön, elszáll. Jön. Honnan tudja?
Ugrál az ágrácsok kelyhes háromszögében, megtorpan, oldalt néz, fölfele néz, néz szíve gyanúja,
ugrik, topog, elszáll, visszaszáll, csőrében rozsdás nylonszalagot hoz, a háromszög-tőre csavarja,
elszáll, s egy ólmos fűszállal visszajön, azt is az ágak kúprács-serlegére tekeri csőrét csavarva,
szeme, mint egy barna katicabogár, tolla rozsdaszürke, szövi a fészket nőstény-türelemmel,
elszáll, visszajön, új fűszálat hoz, a megtermékenyítettség tüze ő, nézése tömve barna selyemmel,
a párzás utáni boldog léttudat dübörög kis szívében, dolgozik, tudja: a fészket meg kell csinálni,
tudja: testében már nőnek a zöld tojások, a zöldszeplős gömbmagányok, nem lehet várni,
kis szívében a párzás utáni boldog léttudat dörög, jön a tojó-idő, addigra kell a fészek,
addigra kell a pontos fűkehely, mert kell a remény kelyhe, kelyhe a méznek, a vérnek, szülésnek,
visszajön, elszáll, elszáll, visszajön, csőrében ezüst drótszál, sárga fűszál, fekete falevél,
cserreg, csattog, kotyog, pattog, a metszett rózsafa alatt a hím figyel, ugrál, fölfele beszél,
a nőstény dolgozik, tekeri fejét jobbra, balra, kis ágra ugrik, a fűcsészére visszahuppan,
mert fűcsésze, fűbögre, fűkehely, fűserleg, fű-félkoponya már a szövedék az áglukakban,
s új fűszálat hoz újra, új falevelet, a fészek rosthúsába tömi, aztán a fészekbe ül pislogva,
tollas testével a fészekbe merűl, mint a fehér puli, ha nyáron a földet gödörré kotorta forrva,
s forog a fűcsészében nyakig merűlve, alsó csőrig süppedve forog a szőke fűkehelyben,
forog gömbölyűen, púposan, lázasan, dolgosan, ólomforgácsgombócosan a sárga hüvelyben,
forog fészekperemre legyezett szárnnyal, a fészekperemre legyezett farokkal, forog szétborzolódva,
bögyével, seggével a fűcsésze-belsőt dörzsöli, kinyitott esernyő szétlegyezett szárnya, farkatolla,
lába a fészekmélyben kapar, lábkörmei füvet-igazítva százlábúszerűen gyorsan mozognak,
szeme barna selyemdülledés-golyó, farka pala-lomb, bögyén barnán borzolódnak a tollak,
forog a fűcsészében, súrolja, sikálja, csiszolja, reszeli testével belűlről a fűkelyhet,
símára, kerekre, homorúra, üstszerűre, elszáll, visszaszáll újra, s én nézem a forgó boldog anyatürelmet,
nézem, amig írok, hat órája már, néha rámnéz az ablakon át a nőstény feketerigó,
egymást nézzük, ahogy dolgozunk, én a rozsdaszürke tojót, engem a kiváncsi tojó,
elszáll, visszajön, benéz, nézem őt, titok néz titkot, titkot titok néz ragyogva,
én e létezéshosszú verset írom, ő fészket épít, enyém a vers, neki fészek a dolga,
szájamban cigaretta, szájában fűszál, hosszú pallos-alakú fűszál sárga csőrében,
már lemegy a nap, már elmegy a nap, már barna fátylak, piros nyálak a kék keveredésben,
már kósza ezüst füstbolyhok, óriás bolyhos tollas árvaszúnyogcsápok a kerti violalángban,
már sűrű füstölgő vértocsogások, kihamvadó zöld párázat-rácsok a kristálylilában,
már ül palaszürkén a feketerigó, a nőstény-munkaláz, a párzás-utáni lázangyal a fészken,
s csöpp aranyparázs-istenszív csillámcsillogás apró dülledt barna selyemsír-szemében!
Titok! Titok a madár. Titok az ember. S titok a jövő az ember szivében.
Titok! Titok a jövő a madár szivében. S titok a tojás a rigó mirigyfészek-üstjében.
Titok! Titok az a pici aranyparázspont a madár selyemsűllyedés barna szemében.
Titok! Titok a versvarázspont, a költő előtt is titok, a költő madárszivében.
Titok! Az alkony homokrács-ketrecében nyújtózó, ásító tigris puha rózsalépte,
mint egy emlős fürkészdarázs, feketecsíkos-aranycsíkos karcsú teste szelvény-lélegzése.
Titok! A szeleteire, lapjaira, lemezeire, tűire, csillámaira hasadt ásvány sűllyedése.
Titok! A szétmállott mosoly csírázni kezd, zöld könny a fekete zománchang rügyezése.
Titok! Fehér majmok lógnak csillagrácsokon, piros seggrózsával, piros emberkezekkel.
Titok! Apám a kert felé oson, kijött a kőből, csontvázán tűzpikkely-vértezettel,
csonthólyagkörte koponyáján barna micisapka, repedt, eresen repedezett csontkeret-szemgödrei
zöld foszforfényt sóhajtanak, a feketén szikrázó só-nárciszok éjbenyílt könnyei,
só-nárciszok szikrázó gyíktest-virágszáron, kék faárnyak hálójából néz fehéren,
ágaskodik a gyík-virágszár, a fehér nárcisz sókalap a gyík szivárványkúp-fejében.
Titok! Titok! Titok! Titok! Titok! Titok! Titok! Titok! Titok! Titok! Titok!
A holtakat legyek eszik, legyek nyalják. Dögevő ásványrózsák. Hatlábú csiszolt csillagok.
Titok. Ifjúságom, mint árvaszúnyog áll a Halott arany-obszidián megváltás-homlokán,
két óriás előreálló, függőleges bozontos homloktoll-csápja, mint két strucctoll-legyező pettyes ló
homlokán, mint lokál-táncosnők óriás puha strucctollai a táncosnők meztelen seggéből kiállva,
mint rózsaszín arc-angyalok fülesen, legyezősen előreálló két selyemláng halántékszárnya,
mint kupleráj-kurvák strucctoll-legyezője Toulouse de Lautrec szeme előtt puhán lobogva!
Árvaszúnyog ifjúságom! Halott aranyon állsz Titok! Két óriás strucctollcsápod a Mindenséget szagolja!
És könnyű vagy és könnyes és puha, mint apád ajkán a tüdőszínű vércsöpp, mikor meghalt.
Titok, vércsepp, könnycsepp, ifjúság! Tedd szőke fejed meztelen mellkasomra. Várjuk a hajnalt!
Titok. Könnycsepp. Vércsepp. Fűszál. Falevél. Száraz fűszál. Rothadó fekete falevél.
Barna selyembuggyanás madárszem. Titok. Az ásvány szégyene. A fény magánya. A kín
lombhullása. Piros selyembuggyanás a retinahártyán. Apró piros gyöngyselyemgolyó-
ragyogás. A sebesség anyagi fénye. Titok. Hüllő-éjszakák. Hüllőgyomor-csillagok. Hüllőszív-
hajnalok. Halak csókja. Csillag. Titok. Kő. Madarak éneke. Ágak borzas bizománya.
Szűzhártyaszó. A hajnal szűzhártyája. Lukas piros hártyafény. Holdmekegés. Sírkőcsönd.
Síriszap. Emberiszap. Temető-okosság. Titok. Rovarszemben a fény tűcsokrai. Vonatok sírása.
Titok. Bársonyragályon aranyrács-homlokkendő. Zenefukar hő. Madárhónalj csöndje.
Zöld petrezselyemlevél-árnyék az asszony szemében. A virág álma. Nyárciszcsalogány.
Kések könyörgése. Orgonaszag a halott kiálló kék szemében. Kék orgonavirág. Titok.
A csillám csöndje. Alkonyatpalástomlás. A csont szigorúsága. Piros pókhálók a
szememben. Fehér pókszálak a szivekben. Az egyszerű ok. Titok. Légyszem: fekete málna.
Ragadozó szivacsok. Lila ráspolyok, szárnyér-recék, comb-reszelők, fátylas fűrészhegedűk.
Házilegyek. Házilégyszemek: piciny, pontszerű, bársonyos, barna gyöngyszemek ezrei két nyitott
üvegcsokor-esernyőre ragasztva. Körtefabozontkúszaság. Kékfoltos, aranyfoltos, mohafoltos,
aluminiumfoltos, lilafoltos, nikkelcsíkos, ezüstpontos, zöld hínárpontozott, piros mikróbaszeplős,
barna csigolyacsontos, fekete tűrács-kazalbozontos a törzs, az ágtő, az ághónalj, az ág
bőre, az ágkalicka szövevényszüneteiben a gézritka rostos fehér csönd. Titok.
Keresztre-szögezett fekete varjú. Kerítés-szögekkel deszkakeresztre szögezett kék
holló, zöld harkály, rózsaszín galamb, fehér sirály, rózsapirók, zöldike, őszapó, sárgarigó.
Titok. Valaki tegnap nem köszönt vissza. Valaki tegnap visszaköszönt. A ló szőrös,
májfoltos, albínórózsaszín orrlikában arany oltáriszentségtartó, csöpp atomreaktor,
kőszén-szarvasbogár. A bögöly szeme: két lapos fagomba, két parafa-stoppolófa
a rovarkoponyába szúrva, tűfoknyi selymes aranygolyók, tűhegynyi bársonyos aranygolyók
ezrei a stoppolófák parafagombáira ragasztva, mágnesezett aranytűk összevissza
rácsozott kupacos, csúcsos szitarostvonallemezrácsok egymásra összevissza dobált halmaza.
Titok. A rózsa vércseálma. Az ölyv liliom-magánya. A fehér sas fekete királyárnya.
Föld. Harmat. Nyál. Vizenyő. Enyv. Kocsonya. Neuron. Nyirok. Nyiroknedv. Víz.
Idegnedv. Vérnedv. Velővíz. Titok. Az ágkülső, az ágbelső, az ágpúp, ágágyék
aranyfoltos szalamandrabőr. Fehér cérnarostok szitaszövete. Állatszőr, emberszőr,
madárszőr, rovarszőr. Lóbajusz. Madárbajusz. Pókbajusz. Rezgő csiszolt opálkövecske
kolibri kanalas aranyszalmaszál csőre, szárnyrezgés-szivárványkoszorúja. Titok.
A púpos mért szeretett? A férfi mért ugrott télen a folyóba? Január volt, lent zajlott a
folyó. Január volt, halálra-virradó. Dörgött, dübörgött, zengett, recsegett, jajgatott
gigászi jéglapokkal lent a folyó, csomósan, laskán, könnytelenűl és rács-rendetlenűl
hullt a hó, mint egy ritka cérnából szőtt, lebegő könnyű cérnarácsozat-dobozasztal,
rendetlen laza nagysejtű rácsozattal lebegve sűllyedt lefelé a hó a városra, a
háztetőkre, a vörös csillagokra, a vízszintesen, laposan hajlított hídra, a tarka
lámpaüveghólyagokra, a zölden világító üvegtojásokra, a fehéren üvöltve tántorgó
folyóra. Titok. A férfi mért ugrott a folyóba. Munkába mentem akkor gyalog. Gyalog a
hídon át. Lent, mintha jégkristály-titánangyalok, jégtüske-jégtaréj gyíksárkány-
Tyrannosaurusok őrjöngenének egymást harapva, marva, cibálva, ráncigálva,
lökdösve, löködve, ragadozó angyalok és ragadozó taréjos Dinoszauruszok szikrázó
recsegő, csattogó őrült tülekvése és dühössége odalent a világsziget-lapokban tántorgó,
ágaskodó, támolygó és csattogó jég, jéglap-angyalszárnyak és jéglap-sárkánytaréjok
egymásra-torlódó kúpos, lemezes, szilánkos, sziklás, ásványtömbös és fehérráncos
tébolyüzekedése volt odalent a folyó, fölágaskodva, szikrázva, robbanva millió
jégszilánkra, ölte egymást a fehér menny és a fehér pokol, vívott a fehérkristály
angyali a fehérkristály állatival, az ősi a régivel, az animális a szellemivel, fehér
kristálylap-tollak keveredtek recsegve fehér kristályháromszög óriás taréjlapokkal, fehér jég-
kaktuszfák harcoltak fehér jégkristálysasokkal, toll a taréjjal, taréj a tollal, fehér
gőzrácsfogsorok puha szigorába fehér tövisfogsorok csattogása lobbant, roppant
fehér kristálykeveredés volt odalent, csőr, karom, köröm, pikkely, tű, taréjél, szájbalta,
kés, tollkéve, páncéling-robbanás, páncélhéj-vértezetrepedés, vicsorgó kristálytülekedés,
vinnyogó fehér kristályszégyenkezés ott lent a folyó, a városra-sűllyedő ősi fehér laza horgolt
cérnarács-asztal alatt. Munkába mentem éppen. Dolgozni, gyalog. Szivemben
huszonhét fekete ravatal. A ravatalok körűl gyertyatartó aranyangyalok. Az embernagy
angyalok mellükön imára-összehajtott arany-kezében égő hosszú piros gyertyák.
Huszonhét égő piros gyertya az imára kulcsolt-kezű angyalok arany-legyezőpár
kezében. S a huszonhét fekete ravatalon huszonhét tetszhalott asszony feküdt. Huszonhét
őrűlt tetszhalott. Huszonhét barna kicsi asszony. Huszonhétszer egy. Huszonhét ugyanaz.
Halántékain, mint a fülhallgatós rádió kagylói, fekete dobozkorong mikrofonhallgatói,
görbe csuklós rugófémszalagokkal összekötve, csillogó félholdalakú lapos pánttal:
az elektrosokk-készülék fémtárcsa-koronglapjai, mint a legyek lábának állati
habszivacs fekete tapadókorong-talpai. És arca lila volt mind a huszonhét ugyanannak,
lila, mint csiszolt lila ásványkő zsírtalan száraz ragyogása. Imára összehajtott
fehér kezében, kis emlői fölött, fehér liliomágak. Zöldszárú liliomágak fehér
liliomkürtök aranyfalloszcsokrú füstjeivel. Huszonhét fekete elmegyógyintézet-ravatal
fehér ragyogása! S a lila ásványon fehér hókristálycsillagok. Mint finom apró
cérnahorgolás-csillagocskakeresztek, pravoszláv Jézus-horgolás-csipkefeszületek fehér cérnából,
mint cseresznyevirág fehér szirmai, mint száradt bolyhos madárürülékpötty fehér
lángfoszlány-mészpihetolla. Fehér a lilán. Fagy a fagyon bolyhosan fagyottan.
Titok! Mért őrűlt meg az asszony? Titok. Mért ugrott a folyóba a férfi? Dolgozni
mentem a hídon át, gyalog. Titok. A hídkorlátnak dőlve állt a férfi. Fekete
nagykabátban. Éppolyan fekete téli kabátban, mint amilyet Papától vettem el
Bián, mint a Papáé volt, nem kérdve tőle: adja, nem adja, hisz ezért az apja,
hogy kabát legyen a fián, fekete nagykabát! Fekete bársonygallér a fekete télikabáton.
Mint a feketebársony kopoltyú-kúpfejű halak. A hídra-dőlő fején nincs kalap.
Fejbőre rózsaszínlila a ritka haj alatt, foszlott haja vizes fésűvel csíkosra, szalagosra
gereblyézve koponyáján. A fekete bársonygalléron hóhamú, fejkorpa-hamú.
Aztán a kabátot gyorsan ledobta magáról, mint aki kilép a világból, aztán
a szürke, hótaréjos hídkorlátra lépett, s ugrott fejest a lenti robbanó, ropogó,
recsegő vastag kristályos angyal-sárkányviaskodásba, ugrott a szilánkos, lemezes,
jéglap-pilléroszlopos őrűlt kristály-tusakodásba, s a lilakoponyás emberi gond
lett előbb kalimpáló, forgó fekete csomag, fekete némaság-csomag, majd
hulló száraz fekete pont, s két hegyes, háromszögletű, óriás, függőleges jéglap
fehér Dinosaurus-tátogása, fehér Tyrannosaurus rex vicsorgása fogadta,
a fortyogó zöld, ősz, lemezhabkása vízbe hullt, a fehér őrjöngésangyal örvénylő
zöld szívébe, a fehér kristály-elmebaj-sárkánygyíkkirály jégszálkafogsoros zöld
szájába, s bugyborékolva elmerűlt. Titok. Néztem. Aztán fölmerült a titáni fehér
kések között a zöld fortyogásban, fehér tajtékdübörgésben, sárga kásarózsa-
habzásban, mint egy szétnyitott szárnyú óriás fekete bőregér, mint egy nyitott
fekete esernyőszárnyú denevér, csapkodott karmos fekete szárnykezeivel, ott lent
a jégvilágban, ott lent az izzó fehér hasadás-alvilágban, s újra lemerűlt! Titok.
Néztem. Egy munkás állt mellettem, hóna alatt kitört-pikkelyű barna aktatáska.
A barna zomáccserepekben kitört lakkréteg alatt a bőr, mint zsák, amin csiga mászott,
mint sár, amin földigiliszta mászott: tompa, receléces, gyűrűlenyomat-szövedékes, nyálszalagos.
Mintha egy hámló, vedlő gyíkot tartana összehajtogatva a hóna alatt. Hámló, vedlő
barna gyíkot hóna alatt, behajtott bal karjával. „Gyújtsunk rá”, mondta, s kivett
kiskabátja zsebéből egy pakli cigarettát. A paklit megpöckölte alúl jobb mutatóujjával,
s előre csúszott a barna papírzacskódobozból két cigaretta, mint két kicsi fehér
velőscsont. Kihúztam a cigarettát, kihúzta a cigarettát. A zörgő gyufásdobozból
pirosfejű gyufaszálat vett ki, végighúzta a lila-smirgli dobozoldalon, s két ujja
közt szorítva, tenyere gyűrt vonalvályús gödrébe befele tartva a lángoló gyufát: tüzet adott. Titok.
Cigarettáztunk. Fújtuk a füstöt. S az alálebegő, süllyedő cérnarács-dobozasztal
horgolás-sejtjei között bolyhosan tapogatózva, fodrosan, szálasan szétmállva, lazán
kacskaringózva örvénylett, gőzlött a füst. Mint csigaszem-kitolódás, csigaszem-visszahúzódás, mint széterjedve
növekedő pamacsos lepke. Titok. Néztük a fuldoklót a jégszeletelésben.
A munkás meg én. Biciklis rendőr jött, köszönt, elköszönt, elkarikázott. A küllők,
mint százezer szikrázó ezüst parázsbot, mint fémpálcacsillag pörgő villogásrácsa
forogva szeletelte a rendetlenségrács-cérnahorgolás hulló dobozos asztallepedőt.
Mint a fény sárga üvegkései fehércsipke halotti szemfedőt. Titok. Jéghasáb-
szögletidomokkal dörgött a folyó, csomósan, fürtösen, puhán, lazán hullt a hó,
mi meg szívtuk a cigarettát. Titok. Még kétszer merűlt föl az ágaskodó merev
vastag jéglepedők között a zöld habőrületből a fuldokló halál, kabátja
ott hevert az aszfalton behavazva, mint egy levedlett gyíkruha, hártyás, sejtes
pikkelyöltözet, mint a feketén lemállott lomb, mintha Isten vette volna le
lényéről a világot, a kozmoszfény a fekete kozmosz-inget, mintha Isten
dobta volna le létéről halála fölöslegét, mintha kásásan, kocsonyásan
kihül az embertekintet. Aztán eltapostuk a csikket, ment ki erre, ki arra,
ki jobbra, ki balra, 1955-ben, januárban. Munkából a munkás,
munkába én. Titok. Szivemben a lángoló ravatalok. Titok. Ó, a halálból ki
vezet ki minket? Ki vezet ki minket a halálból, mint gyertyafüstös, gyertyalángos
hullabüdös ravatalházból síró gyermeket kézenfogva? Mert büdös a halál és büdös
a halott, mert büdös a hulla és büdös a halál, s a halott arca mint gödreiben lila foltokkal
befestett aranyálarc. Lila halántékgödör. Lila arcgödör. Titok. A halálból mért lesz költemény? Mért nem
marad halálnak a halál? Titok. Mért ugrik, aki a hidkorlátra áll? S mért ugrik,
akinek kötélben kis nyaka? Kötélhurokban, vagy piros selyemövhurokban?
Titok. A csillagok mért vonítanak, mint éjjel a kutyák? Titok. Világhajnal.
Világéjszaka. Titok. Úgy mosakszik a légy, mint meztelen szőrös fekete öregasszonyok.
Dörzsöli, sikálja, keféli barna bársonygyöngypontokból összetett dülledt pórusos
parafaszivacsgolyó-szemét, dülledt diószemét, mellinge lábkezei tapadóvánkos
talpaival, kutikula-mellvértje korong-tapadópárnás kézlábaival, ahogy egy macska
mosakszik, ahogy a tigris, a puma, a leopárd, a gepárd, a párduc, az oroszlán
mosakszik. Titok. A kerti rózsatövek közt egy macska lépeget. Zöld szeme,
mint zöld kristályrügy rózsabeszéde. Titok. Kivirágzik a körtefa majd.
Nézi a vizelő kutyát. Titok. Mért fáj legjobban a szomjúság? Mint kvadrillió
lámpásmedúza lebeg a világűrben a szomorúság. Titok. Magányok. Csillagok.
Titok. Mert másképp fáj minden ami fáj, ha veled vagyok. Mert másképp fáj
minden ami fáj, ha velem vagy. Mert ami fáj, az a nélküled-homály barna
rácszuhatag-elmúláshatalma. Mert ami fáj, az a nélküled-sivatag világító sárga
aranyredő-ránclapálya, virágzó homok-erek végtelen ragályos aranyháló-pusztasága.
Titok. Hajtsd szőke fejed meztelen mellkasomra, hallgasd kemény vad szívütésem.
Igy virrasztunk a világéjszakában. Igy győzünk mi gyászon, éjszakán, gyűlölet-sötéten!
Igy, összefonódva meztelenűl. Szivem fölött csókold le veritékem, a test-könnyet.
Szerelmünkért kinyílik minden titok! Elpárolog a Titok! Nézd az elpárolgó Titok-Könyvet!
Mert szerelmünk minden Lény, Létező, Dolog, Állapot, Jelenés, Forma zárt szívét kinyitja,
s benézhetünk a Lét szívébe, mint házba, nyitott ajtón, s a homályból lényét kinagyítja
minden Rejtőző Rejtelem! Mert élni nehéz a Titokkal, s élni a Titok nélkül se könnyebb!
Tavasz van. Tavasz. A tél zöld alkonya. Tavasz van. Tavasz. A tél zöld halála, tavasz.
Tavasz van. Tavasz. Mindenütt aranyenyv, aranyragacs, fénymocsaras gőzkendők süppedő
társulása. Zöld páracsövek és kék párolgás-uszonyok sarjadnak ki a göröngyök, rögök,
lapuló émelyek szűzhártyás pórusaiból, a fekete kövekből, a kő lemezeiből, rücskeiből
réseiből, a hangok piros árnyaiból. Tavasz. A tél fehér halálszaga még itt dorombol a
száraz növényi pálcák, drótok, dorongok, rudak pikkelyes, csőlevélszives, gombostűszőrös,
póruscsomófelhős árnyszita-ernyői alatt, mint fehér macska, akinek szőre mégis fekete
koromból, fekszik fehéren és mégis feketén az árnyhónaljak hímzett aranycsipkéi alatt.
A tél fekete uszonya mozog nyálkás kék tüskéivel, vérpettyes töviság bordaléceivel, barna
legyezőszelvényes hártyáival, mint óriás zöld lepkeszárny a túlsó hegygerincen, a fény barna
ködtávolába mártva, kinőve a hullámzó kék csík elfoszló ámulatából. Tavasz. Tavasz.
Forogni kezd a fénypárzás széllapátja, villognak a függőlegesen pörgő fényküllőlemezek.
Lüktet az ezüsthártya, s az aranyrács szita-állványa rezeg. Kilépett az elmúlás a gyászból.
A fény sárga bőrébe szőtt körtefa-ágrecén begöndörödött apró tölcséres falevél lóg,
mint fejjel lefelé egy elszáradt bogár. Mint egy göndör, rozsdás, pókhálós faforgács. S a kis
levél a szélben úgy rezeg, mintha lábkörmével pókhálót penget, cibál, ráncigál
a pók, s a kifeszűlt selyemragacshálókosár selyemrácspamutcsillagaiba maszatosan,
vattásan és füstösen ragadt legyek selyembáb koporsótörvénye rezeg, úgy rezeg
gyorsan a csöpp eres száradéktölcsér falevél, mint a poszméh szárnya, darazsak szárnya,
szitakötő szárnya, viráglégy szárnya, huszárlégy szárnya, a levegőt hadarva, a szelet habarva,
hogy szinte láthatatlan a kis falevél, mint a tigrislégy szárnya, ha levegőben állva
repűl, kis tigriscsíkos barna pont, aranycsíkos barna márványrögöcske zöld opálszív
szemekkel, zöld szőrgumó dülledt ikracsomó szemekkel. Pengeti a sűrű fényvonal-aranyrácshálót fénykörmével
az aranypók, a Nap, mint hegedűhúrt körmével cigány, veri arany-ütőivel, mint
cimbalmot a cigány, s véres gézpólya-sapkában fölrepedt ujjhegyei,
hisz a cimbalmot ujjhegyeivel is veri. Pici, gyűrt, puha, mohos, pihés,
forgácsos, szilárd zöld láng gyűrődik ki a fölrepedt rügykoponyák barna hártyamozaik
szívcsúcsából, mintha egy bőrtelen magzatkoponya varratai és kutacsai mállnának
nyílva kelyhesen, mint a rózsa szirmai, s a zöldhártyás könnyű agyvelő gyűrődne
ki mosolyogva a széthúzódott görbe és egyenes csontlemezek csipkés tág réseiből.
Új levelek. Szilárdak, bársonyosak, pihések, puhák, gyűrtek, mint az újszülött-fülek
megszületés után, zölden véresek, mint az újszülöttek fülei születés után, hisz
a véres medencecsont, a húgyos combcsont, a vonagló asszonyhüvely összegyűrte a puha
piros pihés csigaházat. Növényi barna szívalakú hártyamozaik-koponyák! Vékony
koponyacsontlemezek, domború, egyenes, hajlított, görbe, varratos, kutacsos
koponyacsontlemezek, csontlemezek, földrészek, földrész-szigetek, világszigetek,
létszigetek, a világegyetem csíra-erő tojáshéj-lemezdarabkái, Földgolyó-
földrészek a zöld óceánon úszva. Kozmikus térszigetek a zöld idősötétben úszva!
Tavasz van. Tavasz. A rügyek, a barna szívalakú mozaik-koponyák, szétnyílt-
varratú, tág-kutacsú növényi celuloze-tojáshéj-réseiből és repedéseiből úgy lóg ki
a zöld világcsíra-láng, mint barna szöcske lemezes, pirospettyes páncélsaláta-
szájából törpe zöld sáska, zöld csecsemő-sáska, fejjel-lenyelt kisjézus-imádkozó sáska
hosszú vékony szelvényszív potroha, hosszú zöldkard combja, hosszú tövisfogsorú drótcsillag-
talpú lábszárcsont lába, zöld kukoricacső háta, karmos pihekörmei. Tavasz van.
Tavasz. Beborúl. Kiderűl. Beborúl. Kiderűl. A múlt-időbe bújt fehérgyík tél
levedlett, sejtes hártyabőrcafatai, mozaikmintás üvegselyem-üzenetrongyai,
karmos üveglángkesztyűi, karmos üveglángcsizmái a fák zöldfekete bozontreményén
hevernek, lógnak fönnakadva, mint csillogó celofánszalagok, fénylő celofánkabátok,
lángfényű celofánzsákok, celofáningek, amiket a nedves szél tömött feszesre üvegizmokkal,
üvegtollakkal, üvegdagadással, ahogy egy celofánzsákba vizet öntünk, ahogy tavasszal
új szalmával tömték ki asszonyok a régi szalmazsákot, ganéjdombra szórva a
régi, átizzadt, penészes, húgyos szalmát, a százmillió verstöredéket, ganéjdombra
szórva a gyűrt, penészes régi kukoricacsuhét, a szőkéből húgyos zöldre halálosúlt
letépett halálcső-leveleket, ahogy új tollpihékkel gyömik, tömik, gyömködik,
tömik a sárga verejtékfoltos, barna vérfoltos, zöld könnyfoltos régi párnacihát, s
elégetik a zöldpenészes, sárgacsomós, összetört, zöld trágyakupaccá gyűrt régi tollpihéket.
A kályhában, vagy a száradt krumpliszáras, elfonnyadt tökindás kertben, s a száraz
kocsonyakő krumpliszárak, halállá-fonnyadt tökindák a kertben a földön mint
tekergő kidobott, elszáradt tyúkbelek, mint fosfonalakká, sárga takonyspárgákká
elszáradt köldökzsinórok. S minden elszáradt, mirigyes, forgácsosan fölpördűlt,
hártyacsík, erezetszitacsík szélű barna kocsonyakovakő töklevél: elszáradt fekete
placenta, elszáradt barna méhlepény. Asszonyplacenta, tehénplacenta, ló-méhlepény.
Tavasz van. Tavasz. Suhog a tavaszi szél, mint egy folyékony üvegzászló, folyékony
végtelen üveglepedők torlódása és zuhogása a tavaszi szél. Folyékony üvegharmonika
a tavaszi szél, rángatja a mindenség-csontváz, rángatja mindenség-csontváz-kezével,
összepréselődnek, szétnyílnak, csomóssá összenyomódnak, fölfújt zacskólemezessé
széthúzódnak a szél üvegszelvényei, és szól a csillag-gombos üvegharmonika,
a zöld tavaszi szél, ráng, hernyózik, lüktet, görbűl, üveglemezesen összetorlódik,
üvegzacskósan szétpúpozódik a tavaszi szél a mindenség galaxis-kezében,
röffen, röfög, zihál, hörög, csörren, sípol, trillázik, fuvolázik a szél, a szél,
a szél, a zöld tavaszi szél, mintha holt apám harmonikázna, mintha
apám harmonikázna már-majdnem-halottan ülve a konyhában az
ágyban, dunyha alatt hosszú sárga lába, testén nyitott fehér ing, nyakában a
harmonika szíja, sárga kopasznyakú-kakas-nyakában, s hosszú szeplős
szőke kezeivel, saskörmű szeplős sárga hosszú ujjaival rángatja, cibálja
a kisgombos tiroli harmonikát, ül, mint egy sárga spárgacsomózás-fonadékszobor,
ráhajtja fejét a harmonikára, vörhenyszőke fejét a szelvényes fekete
fújtatódoboz bőrzacskó-lemezsokaság szuszogó, röfögő tüdőcsillagára, ritka
sárgás haja a széthúzott, fölfújt szelvénylemezek zacskócsücskei közé hull,
a bőrzacskócsücskök kis pontrózsás rézkúpháromszögekkel vannak beszegve,
harmonikázik, hangszerével a levegőt facsarva, csavarva, mintha egy kiboncolt vérző
tüdővel harmonikázna, mintha egy nikotinbarna, dohánysárga tüdővel harmonikázna,
összenyomva, széthúzva az ólomlila tüdőt, összepréselve, szétráncigálva az embertüdőt,
a hártyás, bimbós, ribizlifürtgolyós, szuszogó, bugyborékoló szivacsszövevény-hólyagcsomagot,
mintha egy dohánybarna, nikotinsárga emberi tüdővel harmonikázna, azt húzná rángatva,
cibálva, széleinél fogva, a kiboncolt emberi tüdőt, harmonikázik féltüdejével,
liheg, sír, harmonikázik piros melaena-szagot lehelve, párás savanyúkáposzta-
illatot, nehéz ecetespaprika-illatot, mint a fölnyitott ecetespaprikás-üveg,
amiről a száraz, ropogó, poros, síma, celofánhártya fodorkalap letörve, mert
kemény ujjheggyel betörte a fiú, a nagyobbik fiú, s az úgy tört szét, hogy
szinte robbant, s szétdurrant cafatos-csillagú celofánlángokban, harmonikázik
a melaena-szagú, harmonikázik a tüdővér-szagú, hisz gyomrában, belében,
székletében, leheletében emésztett vér van, harmonikázik már-majdnem-halottan,
harmonikázik a konyhagőzben, hiszen tudja: nemsokára meghal, hiszen tudja:
holnap meg fog halni, hiszen tudja: nem sokáig húzza, hiszen tudja:
a földbe kerűl majd, hiszen tudja: nem lát többé hajnalt, hiszen tudja:
ő a madár csőre, hiszen tudja: ő a kutya nyála, hiszen tudja: ő a csillag árnya,
hiszen tudja: ő már nem is itt van, harmonikázik a féltüdejű sírva, háta fele
mint egy itatóslap, amin tintabetűk, tintapáfrány-tollak, háta fele, mint egy
összepréselt barna papírzacskó, amire nyálas piros tintaceruzával piros karácsonyfát
rajzoltak, kék mentecsontvázat összeforrt sebvágásvonalakból, piros fésűt piros
varratokból, lila fogast, lila halcsontvázat, lombhullató lila fűzfaágat! Anyám
meg csak a halálra gondol, anyám meg csak a halálra készűl, arra gondol: hogy
fogja csinálni, arra gondol: mit kell majd csinálni, koporsósra gondol, koporsóra,
sírkőre gondol, sárga sírra, ül a kályha mellett, mintha sírna, pedig nem
sír, a halálra gondol, a halál meg az ablakon néz be, a gőzpára mohapapírjára
rajzol sötét könnycsorgás keresztet, mert az ablak, mint hatalmas légyszem:
apró vízpontok százmilliója, piciny vízlencsék százmilliója, egymás mellett, egymás alatt, egymás
fölött, mintha csak fehér halikra volna, fölűl nagyobbak a gőzikrák, alúl kisebbek a gőzikrák,
akár a légy összetett szemében fönt a nagyobb, lent a kisebb szemcsék, fönt a nagyobb,
lent a kisebb pontok, fönt a nagyobb, lent a kisebb létevő-fényivó ásvány-hólyagocskák.
Tavasz van. Tavasz. Kivirágzanak a fekete tervrajzok, virágba borúlnak a barna vázlatok.
Megnemződik a fehér szűzesség, a zöld szűzesség, a sárga szűzesség, a piros szűzesség, a
kék szűzesség, a lila szűzesség, a bíbor szűzesség, a kármin szűzesség, a cinóber szűzesség.
Fölszakad minden állati, növényi szűzhártya most. Megtermékenyűl a tervrajzok
virága. Megtermékenyűl minden a magányra. Beporzódik, bepetéződik minden
növényi, állati pillanat. A levegőben, a vízben, a földön, a földben, a víz alatt. És
mi lesz még? Mi lehet még? Jaj, mi lesz még? Jaj, mi lehet még? Mi vár? Mi jön?
Mi lesz? Mi lehet? Asszony: gyömöszöld vissza testedbe gyermekeidet! Asszony:
gyömöszöld vissza méhedbe gyermekeidet! Mert megőszűl agyam, ha elgondolom:
mi lehet, mi jöhet. Ha elgondolom, mi jöhet, mi lehet e zöld nemzés-
pillanatban. Ebben a nászhabzó növényi tavaszban. Ebben az állatnemző,
madárnemző, madártojó, rovarpetéző tajtékos ondódiadalban, tavaszi boldog
spermaforradalomban. Tavasz van. Tavasz. A legyek hatalma jön? Az emberevő
legyek kegyelme? Mi vár rád? Mi vár rám? Mi vár ránk? Szorgalmas, szükségszerű,
szép, szelíd, szigorú, szomorú, szerető, szeretkező Emberiségre? Mi vár ránk?
Háború, vagy béke? Béke, vagy háború? Vörös robbanás-márvány? Bíbor
dülledés tűz-ásvány. Sugárzás-halálcsók? Sugárzás-túlvilágkapú? Sugárzás-
tébolytürelem? Sugárzás-rothadáskegyelem? Tapogatás-jövő? Fehér csöndtudat?
Vak virradat? Hogy leszünk, mint a vak indiánok egy kis hegyi faluban, Délamerikában:
vakon jönnek, mennek, dolgoznak, kapálnak, aratnak, építenek, esznek,
szeretnek, szeretkeznek, nemzenek, szülnek, szoptatnak, ürítenek, koporsót
szögelnek, sírt ásnak, temetnek, vakon gyászolnak, vakon vígadnak, vak a nemzés,
vak a kihordás, vak a szülés, vak a szoptatás, vak a nevelés, vak az itatás, vak
az etetés, vak a lakoma, lakodalom, vak a halott a ravatalon, vak a virrasztó,
vak az özvegy, vak, aki gyászolni jön, vak, aki temetni elmegy, vak a temetés,
vak, aki szül, vak, aki nemz, vak, aki szaporodik, vak, aki sír, vak, aki meghal,
vak a halotti tor, vak a mennyország és vak a pokol, mert vak az egész falú,
mert vak az egyszerű nép, csak az újszülött látja még a látható világot, ha
valamit láthat a világból, tárgyak foltjait, dolgok, lények alakját, a mozgás fényét,
a merengés salakját, a csecsemő, a kisbaba, a kisgyerek, amíg meg nem vakítják,
a nyűvek, a nyűvek, a nyűvek, a nyűvek, a nyűvek, a nyűvek, a nyűvek,
az emberevő légy, a Wohlfahrtia magnifica nyűvei, aki a kockás húslégyhez hasonlít,
csápsörtéje csupasz, potrohán nem sakktáblaszerű rajzolat van, hanem ezüstszürke alapon
bársonyfekete foltok, aki az emberre szarja fürtös petéit, s boldog lárvái az ember
fülébe, bőrébe, orrába, szemébe furakodnak, ott tolongnak hemzsegve, nyüzsögve az ember
agyi látás-neurondúcában, a látássejtszigeten, mint hemzsegő fehér fókák, elefántfókák,
rozmárok, lammantinok, dugongok, medvefókák, elefántfókák a habzó óceánban, ott
evickélnek az emberszem idegeiben, idegpályáin, s a látást megeszik, a látó embert
vakká megvakítják, vakká eszik, mint azt az egész indián falút, ahol az emberevő legyek, a dörgő
Wohlfahrtia magnifica-felhők a látó csecsemők, látó gyerekek fejére szarják
fürtös petéiket, s a kikelt lárvák az ember agyába, velődúcába, szemébe szívódva
fölfalják a látást, a látást megzabálják, kieszik az emberi szemből a látható világot!
Ó, vak tarajosgőte-nép, vak barlangi szalamandra-nép, vak csigabiga-nép!
Aki úgy élsz látó kezeiddel, látó lábaiddal, csúszkálva, ütődve, tapogatva,
mint a száras látó higanyvirág töltet nélküli vak szemcsövű csigabigák! Igy szeretsz, így
szűlsz, így temetsz! Vakon. Ó, emberevő legyek rabjai, ti nép, ti legyek rabjai
vakok! Tapogató ember-csigabigák! Mi is így leszünk majd? Mi? Földgolyó rabjai?
Naprendszer rabjai? Az anyag rabjai! Mikor hull fejünkre a gépi emberevő legyek petéje?
A Vakság-Kezdet Bomba? A Második Nagy Bumm! Bűzlünk szívórózsa csókjára rohadva?
Mikor nyílik sorsunkra az Égő Aranykönyv Apokalipszis-Album? A halál ránk irígy?
Jaj! Világhódító legyek hódító hatalma jön? Csillagba mártott tavasz? Háború vagy béke?
Mi jön? Mi jöhet? Mi lesz? Mi lehet? Háború? Béke? Béke? Háború? Miféle irgalmatlan
és iszonyú béke a Tűzrózsahervadás után? A Vakító Hervadás után? Ha elhervadnak
a Rózsák, a Rózsák, a Rózsák, a Rózsák, a Rózsák, a Rózsák, a Rózsák a fölöttünk
és köröttünk függő égi kertben? S mi is, mint a vak indiánok, a Förtelem-selyemláz
Rózsarohadás-Rózsaromlás üszkös sziromlemezeibe temetve sírunk vakon és
szívünkre szorított vak, kopasz gyermekeinkre folynak vak könnyeink fehéren. Ülünk
a világgyász-szemétben, penészes rózsavérben, kukacos rózsaürülékben, dongó
legyektől belepve, mint a napra-kitett vak hülyék, bolyhos, sötét világ éjszaka-
fagyra kirakott meztelen vak elmebetegek dideregve, mert megvakúlt a látás és
az elme, s köröttünk foszladoznak megvakúlt halott gyermekeink? S testünk
körűl is és megvakúlt szívünkben az Új Jégkorszak csillagtalan sötét tágulása,
és nincs akit mi lássunk, s nincs, aki eleven rothadásunk lássa, csak a legyek!
Csak a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek!
Csak a legyek! Ó, legyek! Bonyolúltak és egyszerűek! A legyek emberhatalma jön, a legyek
világhatalma majd az ember után? A Kétszárnyúak, a Dipterák nyüzsgő, rezgő, bolyhos,
fényes hatalma, akik 200 millió évvel ezelőtt, a perm és a triász között különültek
el a Mecopteráktól, hogy most majd könnyeinket nyalják, sebeinket falják,
nyálunk, vérünk, ürülékünk, sugárfertőzött rothadásunk bögyükbe, gyomrukba
tömjék, gyömjék, gyömködjék, gyömöszöljék, nem ismerve az emberlét szerelmét,
s kérőddzenek, böfögjenek csomókban, halmokban, kazlakban, kupacokban,
elolvadt gyermekhústól enyves, koponyákról lefolyt gyermekhajtól selyemtöredelmes
vérző tenyerünkben. A legyek! Ó, legyek! Vak hullaevők, mi, vak haldoklók,
mit látunk mi majd belőletek akkor, s mit lát belőlünk összetett szemetek, belőlünk,
a megvakúlt, rothadó emberiségből? Mirevaló összetett szemetek, orthognath fejetek,
ha a világ vak? Mirevaló az a 4000–5000 pici ablak, az a 4000–5000 látósejtmag
a szemeken? S az egész szerkezet mirevaló? Az összetett könnyű gépezet mirevaló, ha csak
a vakság lesz örök magányunk, s már a halálra se várunk, hisz meghaltunk mi már,
pedig élünk, hisz halálon élünk és úgy vagyunk halottak, halálból élünk és úgy vagyunk
halottak, tűzrózsák csókolta vak gyávaságok, vak idióták, nem is emberek!
Rothadunk rózsahímek, rózsanőstények tüzgolyódaganat-csókjaitól, az iszonyathő
rózsaharapás-csókjaitól. Rothad velőnk, vérünk, szívünk, belünk a sugárzó
csönd szerelemémelyében, ti meg böfögtök, fölböfögtök, kérődztök, mint a tehenek!
Ó, legyek! Ti lesztek majd a Végső Hódítók? Ti oldalról négyszögletes, vagy ovális-
kerek fejűek. Szemetek, a látógyöngyökből összetett dülledt szitarácskosár, mint
füles gyémántsisak, vagy domború cellás sejtes napraforgótányér. Két szemetek között
a homloksáv szélesebb, ti nőstény-idegesek, a pázsitpánt, szemetek dichoptikus,
s ti hímek szemei, a holoptikusok, a fejtetőn összeérnek, a domború pázsitos fénylemezek,
mint két gyöngyökkel kirakott szőrös pázsitgolyó. Ó, ti vörös, sötétbarna, bíbor, sötétzöld,
cinóberpiros, fémesen irrizáló, szalagos, sávos, szivárványpántos, opálos, foltos szemek! Ó, ti!
Legyek! Legyek! Legyek! Embersorsunk jövői! Legyek! Legyek! Legyek! Emberiségsorsunk jövői!
Barna, zöld, fekete, kék, lila, arany, piros, bíbor, ezüst testszínűek! Sárgák! Lilák!
Testetek pigmentanyaga melanin és karotinoida, finom kutikula-lemezeitek
között az interferencia-jelenségek szervezik a szín, a fény mélyülését, halkulását.
A fény beesési szögétől függ csillogástok sötétje, puhább, emelkedettebb fénye! Ó, ti!
A megmaradás megmondhatói! A fönnmaradás meghódítói! Kétszárnyúak, Dipterák,
Brachycerák, legyek! Mit mond a fejetek? Két összetett szemet. Fejtetőt, a fejtetőn
háromszögletű pontszemlemezt, a pontszemlemezen háromszögben három pontszemet. Aztán
mi van még? A háromszögletű három látás-emlék után? Homloksáv, járomlemez,
lanula, homlokrés, arcél, arcpajzs, orca, pofa, pofaszöglet, szájszöglet, tapogató,
szívóka, ajakpárna! Csáp: csáptő, csápíz, csápsörte. Mint a csillagszőrszűzesség.
Aztán a fejsörték: az ocelláris sörték, a homloksörték, szájkörüli sörték, vibrisszák,
a belső vertikális sörték, a postvertikális sörték, a külső vertikális sörték, az orbitális
sörték, a felső orbitális sörték, az alsó orbitális sörték, a fejtetőlemez-sörték! És ti legyek!
A teremtésben mit vétettetek? A létezésben mit vétettetek? Hogy így se látjátok meg, amit én
látok? Repülő gyémántok, repülő ásványok, repülő szőrös szénrögöcskék, fémrögöcskék. Miféle
bűnt feszítenek szárnyatok erei? A szegélyér, mellékér, a sugárér, középér, könyökér,
végsőér, hónaljér, vállér, radiomediális harántér, mediocubitális harántér, mit,
miféle bűnt felejtenek a hártyasejtek, szárnytőlemezek? Mit remeg potrohszelvényetek.
A potrohszelvények hátlemeze (tergit) és haslemeze (sternit), s a kitines lemezeket
összekötő tágulékony hártyák emberiség-szívünktől mit akarnak? Mit akartok ti ragadozók,
emberevők, világevők, mit akar emésztőcsatornátok, abban a két szívópumpa, mit akar
nyelőcsövetek, begyetek, s a vékony nyél a kettő között? A középbél elejének vékony
peritrophikus hártyája? A négy Malpighi-edény, a kiválasztószerv, s a végbél négy
vízelvonó szemölcse? Mit akar trachea-légzőrendszeretek, mit akarnak a tor, a potroh
légzőstigmái, a légzacskók a trachea-ágak végén, a repüléskor fajsúlycsökkentők,
mit akarnak a szőlőfürtszerű, vagy bokrosan elágazó petefészkek, halálunkat mért
akarják? Mit akartok ti kétivarosan szaporodók, szűznemzéssel szaporodók, légy-
Szűz Máriák? Ó, legyek! Legyek! Legyek! Legyek! Vaskos bársonylegyek, vastag mártonlegyek,
ti növényi nedvekkel táplálkozók, nektárt-ivók, mézharmatot-nyalók, levéltetvek
édes ürülékét, ó, viráglátogató katonalegyek, huszárlegyek, tarka kétszárnyú ásványistenek,
barna, fekete, zöld, kék sárga testeteken sárga sávok, fehér vonalak, térdesen hajlott
harmadik csápizűek, torotokon, a pajzsocskán, középtoron tőrszerű kúpos kinövések,
kitintüskék, kitintövisek, ó, falegyek, kósza legyek, szagos legyek, íbiszlegyek, vízcölöpre
petét rakó, aztán meghaló légyíbiszek, akik gyerekfej-nagyságú nyüzsgő halott-gombócot,
lárvagolyót csináltok, ó, esőthozó pöcskök, pőcsikék, akik egy szívásra 0,2 cm3
vért isztok, egészfej-szeműek, aranyoszöld, bíborszínű, ibolyakék szemetek szőrös
és lángolva szelíd, mint tűzbe tartott nem-olvadó ásványkristály, topázgolyó,
szürkésfeketék, barnasárgák, szürkésfehéren márványozottak, szemeteken zegzugosan
futó sávok, aranyszita szemeteken foltok, testetek sárga-fekete rajzolatú, szárnyatok
barnafoltos és potrohotokon is barna, sárga, vörös foltok, ó, vérevők, vérivók, vérnyelők,
vérböfögők! Marhabögölyök, elefántbögölyök, rinocéroszbögölyök, vizilóbögölyők, krokodil-
bögölyők, aranyszemű pöcskök! Ó, szitakötőlegyek, botlegyek, vércselegyek, gyilkos legyek,
szemetek előre kiáll, mint két ólomrácsdugó, csápotok, szájszervetek közt burjánzó szakáll,
szemetek közt a kúpos pontszem-púp, ó, arcpúposok, rabló-szeretők, trágyán-ülők,
ó, árnyfoltos vércselegyek, rézpotrohú gyilkoslegyek, darázsalakú farkaslegyek, tőrös legyek,
mídász-legyek, óriás hőslegyek, fölfújt gömblegyek, gömbpetefürt szemetek
mint csöpp herezacskó léggömb-testeteken, pókok petetokjába tojók, pókbelsőt
lárvával fölfalók, ó, szegélyes pőszörlegyek, zengő legyek, szőrös arcotokból hosszú
szivókátok kilóg, mint az ördög fallosza pirosan, mint egy angyal végbele véresen,
hosszan, virágok fölött rezegve függők, a csönd opál fülbevalói, gyászlegyek,
gyászos szárnyatok csúcsa átlátszó, mint a tiszta víz, sáskákban fejlődő szelídek,
rőt pőszörök, ötsávos borzaslegyek, méhek, darazsak petebombázói, ó, harmatos
táncoslegyek, hímfaló kannibálok, férjfaló szeretők, baszás közben ajándék-
állatselyemcsomagot mellkezükben forgatók, körte-fejűek, ó zöldfém szúnyoglegyek,
akiknek szájnyílását kis kitines fogak veszik körűl, szürkésfekete púposlegyek,
termeszlegyek, hímnősek, egyszerre hím-ivarmirigyesek és női-ivarmirigyesek, ó, ti
sírlakók, Conicera-púposak, ó, te Conicera tibialis, te sírlégy, akinek lárvái
bábjai, imágói a holtak sirjaiban, ó, dögevők, hullaevők, emberevők, halottevők,
hullalegyek (Metopina hesselhausi), húsevők, mindenevők, gombaevők, csigaevők,
ó, zengőlegyek, virágok fölött egyhelyben lebegők, rezgő feketesárga szelíd légytigrisek,
viaszsárga homlokotokkal, potrohotokon 2×3 pár hold alakú fehér folttal,
sárga-fekete darázsutánzat nektárnyaló csillagok, tavaszi zengőlegyek, virágülő
zengőlegyek, árnyékszékek, pöcegödrök, reterátok, klozetok szarnyaló herelegyei,
s ti szőrösek, bundás pihelegyek, virágport-evők, nektárt-szopogatók, ti csőrösek,
kolibricsőrűek, csőrös zengőlegyek, ó, ti virághű orros legyek, légy-Cyrano de Bergeracok,
nagy lámpaorrú, uborkaorrú, répaorrú virághű rezgés-csalogány-Dipterák, zebracsíkos
zengőlegyek, bomló növényi anyagokkal, szerves törmelékekkel táplálkozók, pollen-evők, nektár-evők,
levéltetü fogyasztók, (szaprofágok, fitofágok, afidofágok – a lárvatáplálkozás szerint),
ürülék-lakók, halálfejes odulegyek, ó, csupaszem-legyek, mozgatható gömbölyű fejűek,
akiknek feje egyetlen gömbkristálycsillár, sárgahomlokú fejeslégy, gyümölcslegyek, zellerlegyek,
répalegyek, fúrólegyek, gubacslegyek, cseresznyelegyek, ó, különös-különös olajlegyek,
fénylő vörös fejeteken cseppalakú fekete foltok, torotok sárgásvörös, a toron fekete pontok,
torotok kockás: hosszanti szürke, rozsdabarna keresztsávok egysége a rácsok, potrohotok
barnásvörös bőrén négy pár fekete folt, fekete tojócső potrohotok végén, ó, vibrálólegyek,
tarka-legyek, smaragdzöld-potrohú, barna-torú szárnyas állatok, lószar elbűvöltjei,
lószarba petéző gyönyörűek! És ó ti, ti, ti, ó, ti nyeles-szeműek, nyeles-szemű legyek!
Fejetek két oldala hosszú kitinnyél, mintha két üvegfejű gombostűt szúrt volna a
teremtés jobbról és balról fejetekbe, jobbról és balról vízszintesen, fejetekből
kétoldalt két barna hőmérő állna ki, s a hőmérők hosszú üvegcsöcshiganyzacskói
a barna szívalakú, gömbalakú, golyóalakú összetett szemek, mintha jobbra és balra
két csillogó bőrű barna uborka nőtt volna ki, hólyagos üveguborka, üveghólyaghurka-
uborka, s az uborkák végén gömbölyű piros ikrarózsák, mintha a fejközépből
kétoldalt két megmerevedett barna üvegpénisz nőtt volna ki, s az összetett szemek
a falloszok fitymabőrnélküli csupasz pirospattanásos lila makkja, mintha
két vízszintes üvegrúd-lámpanyél végén fénylene két barna üvegszemcsetojás, mintha
két lopótököt, üveghébért szúrtak volna vízszintesen a kettős üveghólyaglégy
csöpp fejébe, vízszintesen, s a lopótök, hébér szárvégi tökhéjgömbjei, üvegszívei
a vörösborral töltött hólyagok az üvegszárak végén: az összetett légyszemek!
Ó, fekete testű, barna fejű, sárga lábú muroklégy, ó, lőcslábú, pálcatestű legyek!
Billegető legyek, szagmirigy-végbelesek, ürülékben, tehénlepényben fejlődő Sepsisek,
Saltellák, halevő legyek, moszatlegyek, lábszár-illatmirigyesek, csigaevő legyek,
csigaevő szarvaslegyek, szarv-csáposak, sárgásbarna árnyékos-legyek, rácsos-szárnyúak,
Piophilidae-k, ürülékre-petézők, rohadt fát szeretők, avar-imádkozók, gomba-szívűek,
és ó, ti rabló-részegek, fészeklegyek, akiknek lárvái a feketerigócsecsemő vérét
szívják és isszák, ó ti feketerigó-vérrablók, Neottiophilum praeustumok,
feketerigók, madarak, fészkét peteláncokkal fosva leköpők, feketerigók gyilkosai, ti
aknázó legyek, levélszeretők, trágyalegyek, akik ezrével ültök a háziállatok szarán, méhtetűlegyek:
viasszal, virágporral, viaszba-ágyazott virágporszemekkel táplálkozók, a méhek tora és
potroha közötti vájatba körmötökkel kapaszkodók, méhek bundájába csimpaszkodók,
virágevők, más-szívével szállók, mint költők, akiknek szíve ólomhuszár,
üregi, barlangi madarak szív-evői, sólyom tetűlegyek, fehérszemü (white),
feketeszemű (black) harmatlegyek, sörlegyek, borlegyek, szörplegyek, ó, ti, víz álmodói
vizilegyek, ó, ti bomlás hódítói, dögök, ürülékek, latrinák zöld, kék, lila, piros,
ásványi állat-csillagcsomói, pöcelegyek, s ti merítőkanál-alsóajkúak, plankton-meregetők,
petróleum dülledt kis zsidói, petróleumlegyek, s ti gabonalegyek, tömeges fűlegyek,
csíkoshátú búzalegyek, vastagcombú búzalegyek, kalászlegyek, békalegyek, s ó, ti ürülék
sárgabundás zsibongói, a zöld nőstény mindig sárga hímet cipel a hátán, együtt az angyal
meg a sátán ahogy bagzanak, a kettős szarevők, az ürülék-szeretők! S ti, ti, ti,
akik ott nyüzsögtetek iszonyat-kupacokban gyermekkorom kék mindenség-szivében,
mint a kétszárnyú szégyen: házi legyek! A disznószar, emberszar, emberhulla, madárhulla,
kutyadög, dögvarangy dülledt iszonyat-ragyogói, a klozet, a ganéjdomb, disznóól, a reterát, pöcegödör
állatkristály-dulakodói, bajvívói, bámulói, kristálykoporsói, pórusos, lüktető
szőrös üvegdugói, szines törpegyík-szárnymanói, akik fölböfögitek, amit megettetek,
fölböfögitek előgyomrotokból a nyelőcsövön át szájatokba, fölböfögitek bögyötökből szájatokba,
mint a kérődző állatok, s böfögés-anyagotok szívókátok csővégén kibuggyan s azt
fölnyaljátok újra, mint a kutya amit kihányt, a rózsaszín okádékot, ti 8 mm hosszú
csiszolt szögletes kristályragacsok, szürkésfekete mohó szegények, torotokon négy
sötétebb hosszanti sáv van, potrohszelvényetek kétoldalt sárgásbarna foltos, s
szemetek mint két dülledt bársonyszáraz barna grízszemcsegombóc, két
dűlledt barna gesztenye, két barna dió barna bársonypetékkel sűrűn, szorosan,
gömbszitarácshalmazsisakként teletojva, mint két barna bársonygyöngy petegombóc-golyó,
s a fej alá csapott szivókátok két félgömbalakú szívópárnája, mint a pióca,
lila recés korongrózsaszivacsszája a táplálékra tapad, s oldó nyálat présel ki szivacsából,
ha orgazmusa van a fej csiklójának, a légyarc fekete klitoriszának, a pázsitvánkos
szívópárnának, mint az asszonynak, s arany méz csordúl ki az égő szőrös pázsitrózsa-hüvelyből,
s a lábak talpai, a tapadólebenykék fürtös fekete pázsitcsillaga idegi légritkítással, vagy
adhéziós erővel (az érintkező felületek egymáshoz tapadását létrehozó erő) a
fordított felületre tapadnak, s a karmok, a körmök, a serték a tapadást segítik, ó, házilégy,
aki lábfejeid finom érzékszerveivel, a lábfejek finom érzéksejtjeivel a kémiai
ingereket szagolod, te 600 csáp-érzékpálcikás, úgy rajzottál zenélve, sírva, nyöszörögve,
nyafogva, sikítva gyermekkorom halottain, virágain és álmain, mintha apró rozsdafejű
fekete szögek nyüzsögnének fehér liliomágas, arany-kisbabás kék gyerekkoporsóban!
S ti vörös szárnypikkelycsúcsú kerítéslegyek, s ti árnyékszéklegyek, seblegyek hogy csíptetek,
mikor kakálni a trágyadombra guggoltam, csöpp Rimbaud-vers, meztelen rózsa-seggel,
döfő legyek, szuronyos istállólegyek, s ti ismeretlen cecelegyek, fémeszöld, bronzfényű
aranylegyek, búzavirágkék, érckék döglegyek, dongólegyek, zöld zúgólegyek, kék
húslegyek, vöröspofájúak, sárga szárnypikkelyű kék dongólegyek, feketearcú dongólegyek,
emberi széklet-szeretők, emberfekália-szerelmesek, árnylegyek, selymes-döglegyek,
ti szemét, ürülék, romlott élelmiszer, büdös, penészes étel szerelemcsillagai, ti
dögszagtól-elcsábítottak, dögtől-hívottak, dög-áhítatúak, dög-reménykedők,
hulla-álmúak, emberi hullát-szeretők, emberhullára térdepelők, imádkozó zöld Ördögszűzmáriák,
dülledt barna gyöngypázsit-petegolyó szemű szárnyas csöpp Charles Baudelaire-ek,
eleven testi szenvedésbe tojók, hullába-szarók, holttestbe petét sajtolva zúdítók,
állatok inkvizítor-segédei, sárga fejű, sötétbarna torú, fényes sötétkék potrohú
Dermatobia hominis, vizeletes, ürülékes föld részegei tumbulegyek, világossárga
vérszipolyozó dongólegyek, sebevők, akik szívókorong-tapadószájatokat az emberi
sebre nyomjátok és isszátok az emberi vért!, göndör aranycsillogású torszőrök
birtoklói: gilisztalegyek, kopulálók, eleventojók, elevenbábtojók, elevenszülők,
ti, húslegyek: szürke Calliphoridák, torotokon hosszanti fekete sávok, potrohotok
sakktáblaszerűen négyzetes, ezüst-fekete pepita hordócsévecső, ti eleven petetojók,
ovoviviparok, elevenszülők, viviparok, varangyevő legyek, emberevő legyek,
ezüstös, foltos-szárnyú kakukklegyek, gyönyörű buckalegyek, homokbuckáink
aranycsíkos ezüstcsillaga, te pirosfejű, kékszemű!, lovak, szamarak, elefántok, zebrák,
orrszarvúak, kínzói, megsebzői, elpusztítói, kenguruk rablói, bagócsok, juhok,
agyának felőrlői, ugrólegyek, kúszólegyek, hernyólegyek, fürkészlegyek, medvetalp-virágon,
iringón, bordamagon, gyümölcsfavirágon, murokrépán, kutyatejen legelő legyek,
vöröses potrohú sünlegyek, tracheás dagadt uterusban kiteljesedők, ti, ti, ti,
skorpió fürkészlegyek, s te csodálatos csaló, férfikurvalégy nőstény, te alattomos szent ragadozó
Rondania dimidiata: ormányosbogár-fürkészlégy, akinek az a jövő-élet, hogy
úgy rakod petédet: megvárod, amíg a táplálkozó ormányosbogár kitátja száját, hisz
leültél vele szemben, mintha várakoznál egy kuplerájban, fordított isten-teste-osztáskor, ahol te vagy a
pap, s a bogár az áldozó, ondó-osztáskor, pedig a megtermékenyűlt petét már te adod,
testednek háromszor hosszabb tojócsövét visszakanyarítva lassan
óvatosan előretolod lábaid között, mint óriáspéniszt, megkeményedett fallosz-cérnaszálat, a hasad alatt, s mikor az ormányos rovar-rágó
kinyitva és éppen harapni készűl, tojócsöved a bogár szájnyílásába vezeted vitézűl,
s egy petét nyomsz a bogár nyelőcsövébe! Mintha férfi lennél, szamárcsődör,
s asszonyba orálisan vezetnéd hosszú lila falloszodat, mintha éhségsztrájkolót
etetnek erőszakosan, s gyomrába hosszú vékony gumicsövet nyomnak a rab száját
szétfeszítve, mint epeszondát az epehólyagba, hogy azon folyjon a sárgazöld epesár a vesetálba,
a szájon, gégén, nyelőcsövön át erőszakosan piros gumicsövet vezetnek! Ó, ti
denevérlegyek, denevércsimbék, tetűlegyek, ti mind, vérevők, harmatevők,
virágporevők, hullaevők, állatevők, emberevők, dögevők, nektárivók, szarevők,
húsevők, mézharmativók! Mohó, szárnyas, kristályosúlt könnyek! Ti lesztek
majd jövői a Jövőnek? A világ urai majd? Legyek! Vak holnapunk szárnya ti lesztek?
Ti nyüzsögtök majd rajtunk és mibennünk, ti hemzsegtek dörögve fölöttünk,
lilaszeműek, kékszeműek, vörösszeműek, zöldszeműek, pirosszeműek, sárgaszeműek, ezüstszeműek,
feketeszeműek, aranyszeműek, nyélszeműek, hőmérőszeműek, fallosz-szeműek?
Akik itt voltatok, itt vagytok, mióta ember él a Földön, s voltatok már az ember előtt,
s lesztek az ember után is, és sisteregtek pezsegve fürtösen a vak emberpusztuláson,
a förtelmes és szigorú sugárzás emberiség-rothadáson, a lassú kimúláson.
S aki majd megmarad, az vakon támolyog, vakon ül, vakon fetreng és motyog,
ha lesz még hangja erre a világra. Ha lesz még hangja, de akkor minek?
Vak lesz az Emberiség. Vakon vérzik a Földgolyó. Vak vért sírnak a vak csillagok.
Ti meg csak néztek dülledt ragyogással. S mit lát többezer-sejtű összetett szemetek?
Mint csecsemő sír, nyafog, nyüszít, vinnyog, sikít a légy. Elmondani nem tudja senkinek!
Amit lát. Hisz elmondani csak az ember tudná! Dehát néma az Emberiség-Halott!
Sír, nyafog, vinnyog, nyüszít, bömböl, sikít, nyálzik, böfög, ordít, üvölt, zúg a légy,
mint a csecsemő, mint az újszülött jajong és kiabál, ha hasa fáj, szélgörcsei vannak
és nem jönnek szelei, hasa püffedt, puffadt és kemény, s fölfújt beleit a gázok
feszítik és csavarják, mint mosónő a vizes inget, vizes törülközőt, mint csecsemő
zeng, dörög, sír a légy, mert dagadtra zabálta magát emberhússal és emberfoszladékkal,
s gyomrában, előgyomrában, bögyében az emberi hús, az emberi vér, az emberi nyál,
az emberi könny nehéz, mint az ásványdarab nedves selyemvödörben, nyirkos eres
selyemhólyagban, s az emberhústól pocakja oly nehéz, mint a mesebeli farkas
fölvágott hasa, amibe vastag, mohás köveket varrtak, s szállni alig tudnak,
dülöngélve mászkálnak a legyek a rothadó, vak, véres, félig-sült, félig-főtt
megmaradt emberiségen, a hústól-részegek, a vértől-részegek, a könnytől részegek,
az emberhústól-részegek, az emberkönnytől-részegek, az embervértől-részegek,
a sárga emberzsírtól-részegek, a legyek, a legyek, a legyek, a kérődző, böfögő,
nyálzó, szívókájuk elektromos fekete szivacspárnáin emésztésnyálat, büdös böfögésnyálat
kicsurgató, kifolyató, kipréselő legyek, mint a tántorgó, támolygó részegek, akiknek
szájából vastag nyál csurog ki, piros hányadék folyik kilógó nyelvük fölött a
szájukon ki! Ó, százezerszer százezermillió, és százezermilliószor százmillió-quadrillió
légy hemzseg, mászik, tapogat, nyel, böfög, imádkozik, csipog, ciripel, csicsereg,
mosakszik, ürít, böffent, párzik, tojik, szar, rabol, fosztogat, lövell ondót
nőstény-petezsákba, nyalja szája szélét, mint a tortát evő bolond, pálinkát ivó
elmebeteg, fúrja petecsövét emberszívbe, emberszembe, vérző szűzlányvaginába, seb-
liliomos férfi heretojásba, szarik nyögve, mint guggoló férfi, térdig-letolt nadrággal,
s a légy két fekete-sejtes szőrös barnafoltos szárnya a négy lábbal megroggyanva
guggoló légy szőrös potroh-oldalain a halott-homlok fehér redőire eresen lelóg, mint hóra
férfi télikabátja, a szaró szelvényszív szőrös lélegző-stigmás oldalain, mint a
télikabát két foszladozó fekete szárnya a sóhajtva-guggoló férfi oldalán a földig, a
holdszagú fehér-hóra. Mert embervak már a Földgolyó! S a Föld urai ti vagytok,
akik mindent megkaptatok és mindent megkaptok, minden maradékot és minden jövőt,
akik megmaradtatok és fönnmaradtok, ti, legyek, robbanás-reménnyel
szaporodók, akik fönnmaradtok és megmaradtok, legfeljebb tizenhat fejetek
lesz és nyolc potrohotok, tizenhat fejetek, harminckét szemgolyóval, s egy-egy légy,
mint lüktető barna gubacs-csokor, mint nyolcszárnyú golyós kristálygereblye,
a vízszintes gereblyefejen külön fejek a gereblyefogak, a gereblyefogak rései között
dülledt üveggolyók a légyszemek, legfeljebb huszonhat eres-szárnyú szőrös szikrázó
gyémántbogyó-szőlőfürtök lesztek, vagy áttetsző piros ribizlibogyófürtök, s minden
rózsaparázsgolyó-szemetekben pici barna emberszív-magok, s átlátszik a piros
bogyók eres áttetsző bőrén a szemhús kocsonyalángja, a nedves piros bogyótöltelék
a barna növényszemölcspupillás gömbhártyahéjon, legfeljebb nyolc potrohotok
lesz, s az szétáll legyezősen torotokból kinőve, mintha nyolc zöld kukoricacsévét
fognék egyszerre jobbkezembe, mintha nyolc ragyás, pattanásos, rücskös, rügyes,
szemölcsös uborkát, nyolc zöld bőrfallosz-uborkát fognék egyszerre balkezembe.
Legfeljebb elveszti érdemét a légy-klasszicitás. Mert minek a klasszikusság,
a klasszikus szerkezet-okosság, ha kivirágzott egymásból mindenféle más
burjánzó bizonyítás, szilárd vagy szitás barokk krisztusosság, degenerált okság,
légy-istenfia teleológia, ha gén-törlés, gén-szerkezetmódosítás, kromoszómalopás,
gén-dadogás és gén-parancselcsítítás sugárszerelme az élet, nem a gyilkosság?
Ha már másféle az ok, és másfajta a szándék, minek a klasszikus meghatározók?
„Lábszárukon sarkantyú van.” „Gégetüskék.” Aranyló bögöly: „Szemük színe világos,
fehéres, agyagsárga, vagy zöldes. A ♀ homlokdudora kicsíny, vagy hiányzik.” „Szemük
sötét, zöld, kék, vagy barna, többnyire élénkszínű sávok díszitík.” „A ♀ homlokléce
5–6szor magasabb szélességénél. Tapogatója fehéres vagy világos. Homlokháromszögük szürkén
hamvas. Potroha oldalt barnássárga, a 2. szelvény oldalán fekete és vörössárga szőrök keverednek,
a fekete középsáv  -e a potroh szélességének. A 3. lábszára sárga. 13–17 mm.”
Lilaszemü bögöly: „Szemük csupasz.” Solva maculata: „A pajzsocskán nincs tüske, a
3. lábszár sarkantyús. Számos sárga folttal díszített torú és sárga harántcsíkos potrohú faj.”
„Szárnya füstösbarna.” Tüskéshátú légy: „A toron a szárnytő felett feltűnően eres tüske áll.
A pajzsocska két tüskéje félig felfelé áll. Az állat teljesen fekete, a hátat élénk rézvörösszínű
szőrök borítják.” „Potroha zöld, vagy zöldessárga fekete csíkokkal, vagy foltokkal. A toron 3
hosszanti fekete csík.” „A hát sárga foltja összefügg a válldudorával.” „A szem mögötti
sörtesor világos színű, a tapogató fekete, a csáp 2. ize sárgásbarna, a többi fekete. A tor
barna, a potroh szürke, széles hosszanti barnás sávval, a lábak világosak.” „Az arcdudor
erősen fejlett, fent peremben végződik.” „Bajusza kevert fekete-fehér szőrökből áll.”
„Arcdudoruk erősen előreugrik, felűl éles perem határolja.” „A billér előtt nincs
szőrernyő.” Csupaszarcú vércselégy: „A bajusz csak az alsó arcfélre terjed, a 2. combon
csak csúcs előtti sörte van. Az arc ezüstfehér (♂) vagy sárgásfehér (♀), hamvas.
Egyébként fekete légy. A tor oldallemezei és csípői fényes feketék, a lábak vörösessárgák.”
Aranyfoltos vércselégy: „az arcot, a hát oldalát és a tor oldalát aranyszínű sűrű lesímuló
szőrök boritják.” „A 3. csápíz hagyma alakú.” Lombikhasú darázslégy: „A fiókszárny
csökevényes, a potroh rendkívűl hosszú és vékony. Szárnya üvegszerű. A ♂ homloka hamvas
a ♀-é a csáp felett hamvas, a fejtetőn és középvonalban fényes.” Közönséges herelégy:
„Szeme sötétbarna, egyszínű. Pöcegödörben fejlődik.” Bozontos herelégy: „Szemét sok fekete
petty dísziti. Teljesen fekete faj, zöldes csillogással.” Halálfejes odulégy: „A hátat a varrat előtt
két nagy kerek fekete folt, mögötte egy 3 karéjos harántcsík dísziti.” Közönséges fejes légy:
„Feje felfújt, a pofa olyan magas, mint a szem, peremén hosszú fehér szőrök vannak.”
„Csápsörtéjük hosszan tollas, a sugarak elállók.” „Csápsörtéjük csupasz, vagy a sugarak
ráfekszenek a gerincre.” Trágyatúró légy: „Zömök állat. Szárnya füstösbarna, habos rajzolattal.
Potroha széles, tojásdad. Tora és potroha sárga hamvasságát sűrűnálló fekete pontok
szakitják meg. A hátvarrattól a pajzsocskáig a szárny felett négy sörte áll. Ürüléken gyakori.”
Farkasfog légy: „Szájpereme előre áll.” Viráglégy: „A szájszegély ormányszerűen előre hajlik.”
„a)2+2st, homloksáv fekete (♀) a hát zöldessárga, a notopleura csupasz, a ♂
potroha hengeres. Feje 3–4 mm. Emberi és állati ürülékben fejlődik.” Árnyékszéklégy:
„A vasszürke háton 4 elmosódott sötétebb csík van, a potroh szürke. A ♂ 2. csípőjének
szélén 2 kampósszög alakú sörte áll. Árnyékszékek űrgödrében fejlődik.” Fogaslábú
légy: „Hímje csupasz szemű, sötét potrohú, combjain alúl nincs tüske, lába, billérje
sötét. A nőstény homlokháromszöge fénylő fekete, orcája hamvas, hátán a varrat előtt
4 hosszanti csík van, amelyek közűl a belsők keskenyek. Trágyában fejlődik, lárvája
ragadozó.” „Az egész test, lábak, homlok sárga színűek, a szem vörösbarna. Ürülékben.”
(Phaonia pallida.) Más: „az ízeken szőrkoszorú van.” Közönséges trágyalégy: „combján alúl
csak szőrök és szőrszerű sörték vannak. A ♂ testét és lábait hosszú, dús aranysárga
szőrök borítják, a ♀ teste zöldesszürke, rövid ritka fehér szőrökkel.” „Szeme csupasz
3 élénkszinű sávval.” „a kitindudor vese alakú, sáv kapcsolja a pontszemekhez.”
„A tapogató teniszütő alakúan kiszélesedett.” Musca domestica, házi légy: a kurva:
„A ♂ homloka felülnézetben ¼ szemszélességű, a ♀ homlokának homloksávja 3–4 szer
olyan széles, mint a járomlemez. A ♂ potroha kétoldalt sárga, a ♀-nek csak hasoldalon
sárga. 7–8 mm. Az emberi lakásokat kedveli, mivel az emberre száll. Lárvája főleg
sertéstrágyában fejlődik.” Musca larvipara: „Tehenek szemén, orrán nyalakodik.
Elevenszülő.” Selymes döglégy: „Szintén ürülék és gyümölcslátogató, húsban fejlődik.
Legveszedelmesebb fertőzést terjesztő legyünk.” Kék dongólégy: „Az arc alsó fele vöröses,
a pofa szőrei feketék. A tor elülső légzőnyílása és a szárnytőlemezek világosak.
Húsban, dögben fejlődik.” „Az arc alsó fele fekete, a pofa szőrzete rókavörös.
Húsban, dögben fejlődik.” (Feketearcú dongólégy.) „Narancsvörös homlokú és arcú zöldeskék
potrohú legyek.” (Hegyi döglégy.) Tükörhomlokú légy: „A fej a csáptőnél, oldalnézetben
hegyesszögben előreugrik. A hím homlokának elülső felét tükörszerűen csillogó ezüstös
szőrzet disziti.” Wohlfahrtia magnifica: „A fej nem nyúlik előre. Nagyobb termetü,
12–13 mm. A kockás húslégyhez hasonló alakú, de csápsörtéje csupasz, potrohán nem
sakktáblaszerü rajzolat van, hanem ezüstszürke alapon bársonyfekete foltok.
Lárvái az ember szemében, fülében orrában fejlődve vakságot és súlyos sebeket
okozhatnak.” (Emberevő légy.) Húslegyek. „A potroh csillogó foltjai sakktáblaszerű
rajzolatot mutatnak. Szemük életben élénk vörös. Lárváik légzőnyílásai mély gödörben
vannak.” „Ivarszerve téglavörös.” (Vörösfarú húslégy.) „A ♂ ivarszervén virágszerű
hártyás nyúlvány van.” „Az előmell-lemez szőrtelen. A csáp a szem közepe alatt
illeszkedik, a csápsörte többnyire tollazott. A pofa többnyire olyan széles, mint a
csáp hossza.” „A szemet hosszú szőrők boritják, az orcán rövid sörték vannak.” „Ocelláris
sörtéje nincs, a ♀ hasoldala oldalt összenyomott, fogszerű sörtékből fűrészes.”
Ó, minek a pontosság és a részletesség, ha Összevisszaság lesz és Tajtékos Rühesség,
ha majd a Földgolyó Urai ti lesztek, legyek? Ilyenek is, meg nem ilyenek, mint
amit itt összegezve, tünődve leírtam. És mit ér 4000–5000 látócellátok dülledt
dupla szőrös, selymes, vagy kopasz kettős félgömb-csokra, vagy mit ér a 100000,
500000, vagy 1000000 látófacetta, amely tán egész kúsza komor és emberi
halottra, vagy emberi vakra éhes testetek befödi, mintha egymillió gombostű üvegbuborék-
feje állna ki koponyátokból, arcotokból, halántékotokból, homlokotokból, tarkótokból,
még combjaitokból, lábszáraitokból, lábszártüskéitekből, gégesarkantyúitokból
is, a körmökből, a szájperemekből, szívókából, szívókapárnákból, a páros
fekete szivacsdobozokból, s a szárnyakból is, a szárnyerekből, a sejthártyákból,
s a potroh, a tor lemezeit, ingeit, mellényeit, szelvényeit, stigmáit és csöveit
is beborítják, mint a hónaljszőrt, a szemöldökszőrt, az ágyékszőrt a tetvek háborúban,
s az ivarszerveket is belűl, az uterust, a petefészket, az ondózsákot, a spermacsövet,
a tracheatüdők bokor-galaxisait, s a Malpighi-edények gyomorláncait,
s a szívhólyag csöpp pumpa-hártyabuborékát, hogy kívűl-belűl látószemcsék ikrás
társulása szervezett boldog lényetek, a kéreg és a belső, a külső és a bélés,
a szivárványpáncél és a csatorna, az érzőszőr és a csáp teniszütőbolyha?
Mit láttok ti ötezer szemetekkel, vagy az ötszázezerrel, vagy az egymillióval?
Egy halom volt ember-alakú ikrát? Szines mozaiksejtekből mozaikosan
összeépült földön-csúszó, lila alvadtvérlemez-földrészen kúszó emberigilisztát,
rácsossá, szitássá szétritkúlt emberi masszát, mint földön fölfújva lobogva
előre-úszó nagylikú, sejtes selyemharisnyát? Mit lát a légy majd? Mit lát
a légy? Mit lát? Mit látnak a legyek az elszenesedett, elrohadt, elmocsarasodott,
elpárolgott, üveglekvárrá dermedett Emberi Világból? Mit lát belőlünk a Boldog
Győztes, a Volt-Emberiségből? Mit látnak belőlünk majd a Győztesek?
A legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek, a legyek! A legyek!
És miért maradt meg akkor, aki megmaradt? Miért? Miféle Új Hitért? Miféle
Eljött Édenért? Miféle Elveszett Mindenért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
Mit lát a Húslégy, a Döglégy, a Hullalégy, a Selyemlégy, az Emberevő-légy?
Emberevő embert? Dögevő embert? Ahogy az ember embert öl meg: enni?
Ahogy az ember emberhullát eszik, állatdögöt, dög-emberhúst, dög-állathúst?
Iszonyat-látástól vérző szemeim behunyom most! Iszonyat-látó vérző szemeim két
gyönyörű emlőd közé fúrom, pihés nagy emlőid veriték-könnyével mosd el
látomás-iszonyatéjszakám, add csoda-lakomád boldog húsoddal, tűzliliom-mézeddel,
add irtózatom mézbe-mártott föloldozását, add a nyálat, a felhők türelmét!
Hallgatok. Szempilláim üti szived. Húsodban ősfény-ünnepek. Méhedben világlét-tüzek.
Méhedben szupernóva-csók. Halott most a Halál. Az embercsók szerelmét a Halál nem érti meg!
Ahogy férfi asszonyt szeret, asszony férfit: azt nem érti meg a Hiány, az Űr, a Vákuum, a Nemlét!
Ó, iszonyat-látástól vérző szemeim! Ó, iszonyat-látó vérző nagy szemeim! Ó, jövő-iszonyat szemek!
Mit akar mivelünk a Nemlét? Mit akar szerelmünkkel? Tudja a Lét az ember szerelmét?
Mit akar hitünkkel ez a Rém-jövő? Mit akar tőlünk ez a Megsemmisítő Utolsó
Párzás? Amikor Tejútig tölcséresen fölszélesedő piros pamacsokban az Irtózat sisteregve
lobban, s kinyílik a Romlás Rózsakertje, s a földön hó lesz, hamú és sötét. S ha
majd az Égi Rózsakert csomósan, sárgán, barnán elrohad, s a csillagokra tekeredett
arany bajuszok szőrszálai, mint a lovak vizelnek, kifordított szájbélésű narancsvörössel,
zúgó vastag aranysugárban, mint a nősténylovak, fekete bársonytokból hosszú lila
kucsmagombával, mint a heréltek, nem-heréltek, csődörök, puha füstölgő aranyrudat
folyatva, hogy habos lesz hasuk alatt, patáik között a föld, mintha aranyszínű fehér
szappanoslé buborékzana, pattogna, torlódna sustorogva, ha majd az arany
bajusz-szálak vizelnek, s az űr kovakövein a szépiák, mint láb-arcú
puha daganatok és kemény rémület-csomók a tintahalak a csillagokon, ha majd az űrbeli kovaköveken
narancstakonnyá olvadó tengeri óriáspolipok karjai hínárosan szálazva, mint az olvadt
üveg, az égitestek közti fekete hallgatás-sávban bolyongva lomhán, hullámosan és
fodrosan széttenyésznek, mint vízbefúlt asszony haja szoknyásan, lepényesen, lobogó szőrkerékként
a víz bádogaszály könnyű felszínén, a szivárványhártya redős, ráncos, fodrozódó
olajbőrén, ha majd az esthajnalcsillagra rózsalökéssel dobott rénszarvasok, jegesmedvék,
rozmárok, pingvinek, elefántfókák, zsiráfok, gorillák, orrszarvúak, elefántok,
óriásteknőcök, páviánok, vizilovak, bölények, őzek, tevék, kenguruk, zebrák
szamarak emberzokogása lecsorog a Földre, a könny, a könny, a könny, a könny
a csillag-száműzetésből, ha majd a gyermek enni kezdi anyját, s gyermeke nyers
szívét rágcsálja az asszony, guggolva, mint pávián-nőstény a sárgarépát, s combjai
között óriás arany tökvirág sárga hártyakürtje a porzóval, a bibékkel, az aranypor-
klitorisszal, s combjai között óriás piros tűzliliom, a vörös hártyacsillagkürt tölcsére
szirma aranypettyes és feketeszeplős, s a vörös kürthártyacsillag csiklói a fekete
porzók, arany bibék, s nyitott pávián kutya-anya combköze a fekete ánuszlukkal,
a narancsbélésű koromgyűrűvel, mint vérrel-bekent fehér liliom, amiből hosszú
merev aranyspárga-kalapácsok lógnak ki, mint a harang nyelve, s a gyerekszivet
rágicsáló asszony arca, mint a páviánkutya-arc, mert ezüst hullámlemezzé sült
húsa az arcon, ezüst hullámlemezzé sült gyönyörű arca, a hosszú lila dupla-tölcsér
kutyaorr két oldalán domború ovális ezüst hullámlemezek, szája fölrepedt piros paradicsom,
és kétoldalt az orra alatt, a buggyadt piros paradicsomhús felső-ajak fölött
zöld kristálytűk pamacsos merev csokra, a zöld bajusz és forgácsosan begöndörödött
piros rózsalevelek rózsahőben aszalódott pici fülei, s csorog a csillagról az állatkönny
a földre, mintha a semmi szeme kifolyna, s kétméteres csótányok ágaskodnak
a földön, büdösen nyikorogva és büdösen csikorogva, mintha minden földsziget
fekete sündisznó volna, s négyméteres csíborok, csíkbogarak úsznak hattyúzva
a vizekben, mint ostoros feketebajszú, szén-sírdomb-szemű, domború-lapos
fekete kőszénbárkák, s csöves, csuklós, teleszkópos, térdcsuklós szénvirágzás-
lábuk karmai között légbuborékok fehér hólyagcsokra, a pozitív talpszivattyú,
mint néger kezében fehér rózsacsokor, a feketeráncos rózsabélésű fekete kézben
fehér rózsacsokor, s a bogarak hátpáncélja csúcsos oválisban körben barna
recereszelő-peremmel beszegett, mint fogaskerék-fogazott barna kitinreszelő-
hártyalécekkel, mikor másznak a megalvadt tűzön az emberi megmaradottak,
mint meleg sáron a földigiliszták, puha fogaskerékhernyóléceket nyomva a
puha sárba, átlós küllőléc-receszalagokat, testük lila gyűrűivel és lila hengerszelvényeivel,
s földet esznek, s a föld átáramlik testükön, s földspárgát szarnak, mint a lila
földigiliszták, mikor a hólyagos fekete üveggé megalvadt földön lassan totyogva
járnak a megmaradottak, mint bögyön-lőtt fehér hattyú a tó véres jegén, s
csattognak véres sárga hártyatalpai a jégen, mint bordás, küllős, karmos sárga
nárciszcsillagok, s bögyükből omlik a vér, mint piros selyem, piros muszlin,
piros géz, s a szívből-kitekercselődött, a szívből-kigöngyölődött piros selyem, piros
muszlin, piros géz lepedői, szoknyái, szalagai, palástjai, függönyei a fehéren,
mikor embervérrel telt a csillagok gyomra, mint a tetűk gyomra forró embervérrel, mert
embervért szívnak a csillagtetűk, s átlátszó üvegpajzs-testük közepén piros pont, a
mi vérünk, s úgy tetvészkedik az Isten, hogy két piros körme között a csillagokat összenyomja,
s roppan a csillag, pukkan a csillag, s törik a csillag, robban a csillag, s vérünk Isten
körme felhőjére fröccsen, a piros körmök bodros fehér göndör apró bárányfelhőire,
mikor az ember önmagának börtön, s nem akarja, hogy a holnap jöjjön, és azt se akarja,
hogy megegyék a társak, hogy élni akarjon, már azt se akarja, mert él még
és halott már, s élő embert eszik a halott élő, holtat eszik a halott,
s úgy van, hogy nincs már, s úgy nincs, hogy mégis itt van és száraz, mint a szalma
és nyálas, mint a felböfögött száraz növénygombóc a rózsaszín tehénszájban, s azt hiszi,
tél van, pedig nyár van, s üres, mint egy légylárváktól belűlről fölzabált sáska, mint
egy belűlről bőrig-zabált sáska, csak zöld bőr-alakja áll a fű közt szelvényesen,
csévésen, sisakosan, sisaktollasan, lemezesen, pálcásan, arcrostély-függönyösen,
mint középkori harci lovagruha, királyi vasöltöny tollas vasháromszög-kúpsisakkal,
s nem akarja már, hogy sorsa sorsot gyötörjön, mert úgy durrant
szét az emberszív a Tűz piros körmei között, mint körmeink közt a tetű a háborúban,
mikor bajszunkból, szakállunkból, hónaljunkból, ágyékszőrünkből, hajunkból
sűrű fésűvel kaparva kiszedtük, s potyogtak a tetvek a földre-terített kék csomagolópapírra,
asztalra-terített barna csomagolópapírra, fekete-lélegzetű újságpapírra, mint finom
gyöngypontok, mint csöpp piros-szívű üvegszirmok, üvegszilánkok, mint a fehér gríz,
s a Tűz piros körme vérünktől szeplős, s megnyálazott jobb ujjhegyünkkel a serkét, a
tetüt bal körmünk bárányfelhőire tettük, odaragasztottuk nyállal a körömre, s jobb
körmünket keményen rányomtuk az állati grízszemcsékre, s roppant, pukkant, durrant
az állati grízgyöngy körmeink között, s körmünk lilapettyes, zöldpettyes, barnapettyes,
sárgapettyes, bíborpettyes, feketepettyes, mint a villanykörte üvegemlője, légy ha leszarja, ha leszarják
a legyek, s ujjunk hegyén a nyállal odaragadt tetű, serke, mint nyershús, ha légy
csillogó fehér petéivel fürtösen, csomósan beköpi. Csillogó petekupac! Csillogó serkekupac!
Csillogó tetűkupac a vörös, léces, redőlemezes, márványos nyershúson, nyálenyvben a csillogó
finom bőrlécek között, mikor már nem remény a nemzés és nem remény a csók
se, s nem lesz férfi, ki szivét asszonyhoz kösse, s nem lesz nő, ki szivét férfinak
adja, sem ölét, vagy csak a hüvelyét, és síró kopasz gyermekek állnak a füstölgő
világszemétben, gégéig érő patkányürülékben, mint sziklás lepraszigeten leprás
gyermekek, hajuk lemállik fejükről, kis péniszük lilán lerohad ágyékukról,
ujjaik, mint ollóval levágott lila selyemkesztyűujj, lehullnak, s orruk helyén
lepke-alakú lila gödör, sárgán taknyolódó lila rothadásüreg-seblepke, s
kis emlőcskéjük zöld parázsként izzik, mint a szentjánosbogár, amelyben luciferin
világít, mint a szentjánosbogár, aki luciferinnel világít, mert kémiai anyagot, kémiai
energiát fényenergiává alakít át, mint a vegyi fénykeltő szentjánosbogár, akinek
luciferinje csak akkor világít, ha a potroh idegnyalábjából villamos kapcsolási jelzés,
fut a „lámpába”, (ilyenkor az idegvégződések az acetilkolin nevű vegyületet bocsájtják
a fénysejtekbe, ennek hatására a luciferin más vegyületek gátló hatása alól felszabadúlva
reakcióba lép a légzőcsöveken odaszállitott oxigénnel, és világítani kezd,) kis
mellük, mint zöld parázsgomb világít, mint zöld hideg fénnyel, luciferinnel a
szentjánosbogár, de miféle párzásra csábítanak ezek a zöld emlőcske-lámpák?,
miféle gyermekszerelemre?, halál hív halált a hideg zöld fénnyel világító szerelemtűzzel,
amikor emberrothadásbűz nemződik állatrothadásbűzzel, s fehér lovak nyerítenek
a fekete sasokban, s embervér gyűlik a csillagokban, mint a tetűgyomorban,
s fekete galambok krúgatnak, búgnak, burukkolnak és csörögnek a zöld
gigászi sáskabotokban, templomnagy botsáskákban piros galambok, mint
piros harangok, zöld sáskafülükön surrogva, csapatban kilobban, belobban
a vörös galambsereg, mint a piros harangszó a zöld templomtorony-ablakon,
mint a lemezes, tollas, bolyhos vérszökőkút a fülön, a zöld tölcsércsövön,
aztán szörcsögve, csörögve visszaszívódik, a zöld templomsáskába, ahogy a
tenger habosan, sisteregve, szétereződő legyezőrojtosan az eres, márványos, tollas
sárga homokra kifut, szétterülve, mint fehér rózsahabfodros zizegő zöld csipkeszoknya,
s gyöngyházkása zizegéssel szétlapúl, aztán szörcsögve, hörögve és röfögve, böfögve
visszaszívódik újra bársonygyűredék zöld üvegönmagába, aztán tajtéklökéssel újrakezdi,
s ropog, mint az összetört üveg, mint kalapáccsal morzsává tört zöld üveghártyalemezek, aztán
hördülve visszafolyik, s tömény zöld vastag üveggé olvad újra össze, puha üvegrengés-csönddé,
amikor barna krokodílusok ásítoznak kék ürülék-damasztokban, zsiráfhím
sárga tevekancát hág meg, viziló oroszlánnal üzekszik, s nyálas szájában aranyserleget,
fehér liliomot, gyémántnyelű kardot, krisztuskeresztet, istentest-istenvér-ostyát
hoz a tigris, a puma, a jaguár, a gepárd, a párduc, s puha lesz az ásvány, a
kristály a földben, puha, rugalmas, forró, mint a sperma és az ondó, a spermaszál,
ondószál, spermatej, ondónyál, s vízfejű törpék futkosnak, mint a termeszhangyák
gigantikus csillaghalmazok Dinoszaurusz-taréjain, mintha két gyík-hátsólábú
lópöcsű szappanbuborékok lobognának fürtösen zöld kaktuszfa tüskés hengerlevelén,
zöld kaktuszfa szőrös Brachioszaurusz-lapockacsont levelén, zöld kaktuszfa
tövistű-csillagcsokros Brontosaurus-medencecsont-ágain, amikor fehér márványfűzfák
és piros márványszomorúfűzek derengenek borongva a zöld óceánban, mint
ősállatok, gyíksárkányok, sárkánygyíkok, mammutok kétlábon álló csontvázai,
s a márvány-ágakra, márvány-levelekre, a piros és fehér márványvizesés-csöndsejtelemre
hegyes, csigás harmonika-farkukkal imádkozó angyalok tekerednek, imádkozó angyalok
aranyból, ezüstből, mint habuszony-sisaktaréjos csikóhalak, gyöngyház-füllegyező
uszonyos tengeri csikók, s szétlobog az angyalok szárnya a zöld víz szégyenében,
mint vízalatti korallszigetek piros agyszövevénye, fehérlila tüdők, mint víz alatt
vízszintesen lobogó fehér selyempapír-csipkeszárnyak, s mozog és ragyog és lángol
és bizsereg az angyalok szárnytolla, szárnypikkelye, szárnysejtje, szárnyrecéje, szárnypihéje,
mintha aranyforgácsot, ezüstforgácsot szórt volna a vízbe az örök fekete létezésgyász,
és sellők és szirének és hableányok marják egymást szájukkal a vízben, mint egymást
szájukkal, fogukkal harapó selyemhalak, fátyolhalak, aranyhalak,
selyemarany és lázrózsaszín kotongyűrű-szájjal, apró hegyes madárfogakkal,
s piros szájbelsejük, a vízspermával telt, félig-kigyűrt hengeres kondom-hártyazacskó,
a vízben-lebegő selyemgumi falloszkesztyű-lámpa, s forognak, pörögnek,
habot fröcskölve táncolva forrnak egymást egymás szájával, fogával harapva, asszony-emlőjük
mint a dagadt hold, halfarkuk szétlegyezett zöld kettős uszonyhártyavilla, tajtékörvényben
pörögnek egymást harapva, falva az asszonyhal-leszbosziak, a halasszony-homoszexuálisok,
ajkuk vére, ínyük vére, nyelvük vére bodrosan, bolyhosan, füstösen szétlegyeződve
párolog a vízben, mint amikor nyers marhahús ázik a vízben, s a húsból a
vérfüst szétlazúlva, gomolyogva a vízbe omlik, pikkelyes törzsük, a köldöktől
lefelé gyöngyházpénzes törzs végiben, a zöld hártyalegyező uszonyfarok alatt a halvagina,
mint lila hegyes parázskehely, kék csúcsos parázs-serleg, kárminrózsaparázs Krisztus-szívseb,
s e ficánkoló vad szerelemforgatag alatt és fölött vízbehullt falevélként, vízbedobott
rózsaként lebegő tengeri dögök, cápák, cetek, bálnák, ráják, szépiák, narválok, dugongok,
tintahalak, vizi-denevérek, fűrészhalak, polipok, teknőcök, óriáskalmárok,
kalamájók (tízkarú lábasfejűek), lammantinok, tengeri tehenek, tengeri elefántok, elefántfókák
víztől-fölfújt mintás és fehér tengeri ingek, hólyagos medúzacsalogányok, fölfújt vizi-kesztyűk,
rozmárok, murénák, vizi-buzogányok, fodros tengeri lepények, mind a halott vizi lények,
mikor már rothad a részlet és a lényeg, az össz-szerkezet és a mindenféle rész:
a legyek kimondják hatalmukat! A legyek! A legyek! A legyek! A legyek. A Föld: légy-egész!
„Egyetlen kilógrammnyi lóürülékben 5000–8000, ugyanannyi sertésürülékben 15000 légy
fejlődhet.” „Egy nőstény több alkalommal 2000 petét is tojhat.” „Kedvező körűlmények közt
már hét nap alatt kifejlődhet – a pete, a lárva és a báb állapoton keresztül – a szárnyas légy.
Földrajzi szélességünk alatt a légy egy-egy nemzedéke, két-három hét alatt alakúl ki, ezért
aztán évente mintegy nyolc nemzedékkel számolhatunk. Elméletileg egyetlen légy
egy tenyészidőszak alatt több mint 250 billiárd utódot hozhatna létre.” Világsötét lesz?
Világtél majd? S a Földgolyó bundája öt méter vastag bozsgó, nyüzsgő, recsegő, ropogó, síró,
vinnyogó, nyöszörgő, nyüszítő, csipogó, zengő, zúgó, nyávogó, nyafogó, bömbölő légy-gömbköpeny?
Gyűrődő, föltajtékzó, föltorlódó, fölágaskodó hullámzó, redőző, föltüremkedő
kék, zöld, sárga, piros, fekete, lila, pepita, arany, ezüst, vörös, rózsaszínű, flamingórózsaszín,
fehér, narancsvörös, tüdőpiros, ezüst-arany sakktábla, barna, ólomfüst, rubintláz, zafirköd
legyekből szövődött öt méter vastag állatmohaszőr-gömbtakaró, a Földgolyó szemfödője?
S aki megmaradt: ott fuldoklik a legyek dühöngő iszonyat-dunyhája alatt? S lüktetve nő
a Zúgó Dunyha, s már mi is legyek leszünk, szivünk legyek asszonyméhe, legyek temetője.
Nyűveket eszünk, s minket a nyűvek. Egy nyű-gombóc a Megmaradt Emberiség! Benne nyüzsög az öröm, a kín!
És sír a Megváltó: nincs Emberiség! S a halál-kozmoszban feketén sír. Embert keres. Csillagtól csillagig röpköd.
Embert keres, akit meg kéne váltani már. Embert keres, akit meg kéne váltani már,
embert. Embert keres, akit meg kéne váltani még. Más-csillagú emberiséget. Van talán
a Kozmoszban valahol egy másik emberiség. Egy másik, egy jobb, okosabb, nem-bűnösebb és
nem bűntelenebb emberiség, valahol az Univerzum mélyén, a Mindenség-végtelen egyik
végtelen és beszegetlen szegélyén, egy másik csillag örömétől, fényétől, melegétől erjesztett
bolygó, valahol a végtelen és egyszerű magányban. Van tán valahol egy másik bolygó
ebben a káotikus és rendezett bűntelen árvaságban, emberlakta, keringő, fényivó anyag,
fényboldog anyag-gömb, múlandó megmaradással bepetézett, halandó hűsége a
felburjánzó és romlandó növényi tenyészet, a léttel-habzó virágzó és romló állati
tenyészet, s a halhatatlan emberi végzet, amely mégiscsak halandó, vagy valami
emberhez hasonló értelmes igézet, amely nem bűnösebb, mint a bűntelen természet,
mint minden lény, aki világra jön, mint minden magzat, minden újszülött, az örök anyag
halandó reménye. Van tán valahol, egy messzi könnyű bolygón, egy ismeretlen távoli-
távoli anyagpont gömbtalaján, a csillaga körűl keringve mosolygón, talán egy ősi őszi
szuperhalmaz lemérhetetlen és megmérhetetlen égő, sistergő, forrongó tüdőlebenyében,
a világűr egyik tüdejében, a hideg és pontos feketeség tűzrost-fényrost ős-szivacsában,
valahol a megszervezett függvényes lüktetve-függő irgalmas szövevény-aranylazaságban,
egy picike emberi pont, amely nem lesz bűnösebb, vagy nem volt bűntelenebb,
mint ez az Emberiség-Földgolyó. Mint a tevékeny létté szervezett természet. Mert a
természetnek nem bűne az anyag. Mert a természetnek nem bűne semmi múlandó,
semmi növényi, állati halandó, mert a természetnek nem bűne az ember! A kristály
az kristály, a tűz az tűz, a tenger az tenger, a folyó az folyó, és föld a föld és
növény a növény és állat az állat. Szégyenében csak az ember kiabálhat. A természetet
nem kell megváltani. A természet bűntelen. Minden gyomor, száj, fog, ösztön,
ernyő, karom, köröm, edény, talpkés, bendő. Nincs bűne a boldog anyagnak.
Nincs bűne a megvalósuló boldog akaratnak, sem közvetített, sem eredendő!
Nincs. S akit a létező anyagok s képzelt dolgok emberré avatnak, akivel
a boldog anyag legfontosabb önmagát mondta ki: bűnös miért lett? Bűnt miért tenyésztett?
Hogy önmagával lett önmagán Itélet? Hogy önmagával bűntette önmagát? Hogy
önmaga lett önmagán merénylet? Hogy önmagából önmaga szakadt ki? Hogy kezéből
a Romboló Rózsatenyészet önmagára hullt, hogy eladta magát a kásásan
rothadó rózsa-magánynak, s hiába csókolja a Szöggel-átvert Zöld Lábak
büdös rózsaromlását, hiába eszi a Zöld Lábak büdös sziromsorvadását könnyes
csókjaival, könnye csak mint az asszonyvizelet, nem szülőasszony forró, sárga
véres testvize, az csak véres sófolyadék rettegő szeméből, nem sűrű zsíros
sárga, kocsonyás magzatvíz a Megváltás Asszonyhüvelyéből, könnye csak párolgó
sócsöpp a Zöld Rohadásrácson, mint harmat rothadó petrezselyemlevélen,
könnye csak a bújdoklás szem-nyála, mint hermafrodita csiga-ondó véreres
zöld rózsalevélen. S mi fekszünk némán, fekszünk fuldokolva a színes, vastag
Zengő Dunyha alatt, fekszünk élőn és fekszünk halottan, halálszagú élők,
holdszagú halottak a Zúgó Dunyha viszkető tébolyában, a vonagló, fölgyűrődő,
hánytorgó, forrva-bugyborgó, sisteregve-zsibongó Világsötét-Dunyha büdös émelyében,
mint öregasszony vizeletszagú és savószagú fekete posztószoknyája alatt a csecsemő,
mint a csecsemő a szőlőben a földön, a földön sárga vesszőkosárban, amit az öregasszony
büdös vizeletfoltos és fénylő vaginanyálfoltos fekete szoknyájával terít le, a ráncos, redős
fodros, óriás fekete bársonylepénnyel, vagy posztólepénnyel, hogy a fény a gyermeket ne
rágja, s fuldoklik a gyermek a fekete szoknyalepény-büdösben, mint bolyhos, gyapjas
nyári éj alatt a rózsa, s csöpp viaszkönny körmein barna hangya mászik, pipacsfüst
orrára fekete tücsök ugrik, szőke szöcske, apró zöld sáska barna szempilláira.
S ott hintázik a göndör szőrszálakon, mint egy zöld majom barna pálmaágakon,
mint fekete varjú sárga kukoricaszáron, mint fehér hattyú gyűrűző barna vízredőn.
Igy leszünk mi, a Halál Újszülöttei? Halott s megmaradt Emberiség? Ó, te Fáról-lelógó
Rothadó Zöld Gereblye! Ó, ti Csorgó, Vizelő, Könnyező Zöld Fogak! Ó, ti Zöld Lábfejek
Körmös Zöldbimbójú Csigaszarvai, Csigacsöcsei, Csigaszemei! Ó, ti Zölden Rothadó Ritka
Lábfej-Szempillák! Ó, ti Dagadt, Eres, Zöld Kákics-szár Térképeres Sötétzöld Lábfejek
Keselyűkarmú Szempillaszőrei! Erjedő, görcsös, csomós, bütykös, horgas Zöld Lábujjak!
Ti Penészes Gombafürtök! Ti Csöpögő Zöldbimbós Haláltőgyek! Ti Oxidált Rézcsövekre,
Oxidált Rézrudakra Kötözött Elkocsonyásodó Zöld Hengerkaktuszfák! Ó, ti Taknyos,
Szőrös Zöld Kaktuszhengerujjak! Ó, ti Véres Kőlécekre Kötözött Elfolyósodó
Szívsalátagombóc Kőrózsacsokrok! Ó, ti Rothadozó Zöld Krokodíluslábak,
Bomladozó Zöld Aligátor-lábak, Büdös Zöld Selyemkönyvként Oszladozó
Kajmán-lábak! Ó, ti Saslábak, Keselyűlábak, Sólyomlábak, Héjalábak, Vércselábak,
Ölyvlábak, Bagolylábak, Zöld Körömerjedés és Zöld Tollgyújtogatás Kő-vízesései!
Ó, ti Püffedt, Kékfoltos, Barna-anyajegyes, Sárga-lencsés, Lila-mongolfoltos,
Repedező, Vizenyővánkos-Lábfejek, ujjaitok, mint a tejfogak kihullnak! Ó, ti
Zöld Vizenyő-Patkó Gyermekínyek, Fölpuffadt Lábfejek, a lila ínyekben
zöldüszök cellagödrök, fekete kocsonyaliliom sejtüregek, a tejfogak fészkei,
az ujjak sejtgödör-fészektövei! Ó, ti Fonnyadt Piros Spárgára Kötözött Lemorzsolt
Lila Kukoricacsövek. Lila Kukoricacsutkák, Seggtörlő Lila Kukoricacsutkák
Sárga Spárgán a Világklozetban egy szögre akasztva! Lila hengercső-ínyetek
foghelyei sűrűn, gyűrűsen körben, mint légyszemek, szitakötőszemek üres facettái,
a kihullt fogak lila celulózefészkei szivacsos puha itatóspapír-növényköd száraz
húsába ágyazódva, a kitört növénycsont-szemek fordított csipkés hártyaüvegkalapjai
száraz lila itatóspapírmohába ágyazódva! Ó, Száraz Zöld Szívtörlő-lábak, veletek
törlöm ki szivem ürítőpontját, a szívürülék maradékait az ürítőpontból,
mint a szegény napszámos-parasztok falumban, ó, ti Száraz Csutka-Zsebkendők,
veletek törlöm ki szivemet, ha könnyektől kiürűlt, mert sírtam, ó, ti seggtörlő
növényi hengerkefék, veletek törlöm megürült szivem ánuszpontját, a mérgező
sártól, a folyékony epe-bélsalaktól kiürűlt szivem végbélrózsáját, mert
szivem belei kilökték a mérgező, mérgezett büdös szennyet és megtisztúltam
szivem belső mocskaitól, az átemésztett, használhatatlan anyagtól! Ó, ti,
Halálfán Csüngő Múlt-Idők, Valaha-Lélegezők, Vörös Fürtök: Lila
Lábfejek, hernyós fehér hártyaporcelán gégecsövön és légzőcsövön függő Bíbor
Tehéntüdők, Bikatüdők, görbe, hegyes, fényes, fölálló fémfogakra légzőcsőnél
akasztott Véres Bikatüdők és Tehéntüdők! Ó, ti Véreresen-Vizenyősen, Lilán és
Sárgán Csöpögők! Ó, ti Puffadt Vörös Lábak: henteskampón lógó leborotvált,
szőkeszempillás, kékszemű, sárga u-szög fogsorú, vicsorgó Disznófejek, Piros Marhavesék, Lila Marhamájak,
Bíbor Tehénszivek a horgas henteskampóra akasztva! Ó, ti Duzzadt Vörös
Lábak, az Itélet henteskampójára szögezve, a Csók Bikanyelvei, a Csók
Tehénnyelvei, a Hervadás Ló-ajkai, Tehénszájcimpái, a Halál Föltámadásajkai, ti!
A Szívseb Ajkai henteskampóra akasztva. A Seb Szájszirmai, a Szív Ajakszirmai
fölszögezve, szögre akasztva. Megcsókolom a Sebet, az Ajkat, az Ajakcimpát,
a Szájlebenyt, a Szirmot, megcsókolom a Hulló Hervadást, a Boldog Romlást,
a Zöld Gereblyerothadást. Csókommal a Zöld Halált bepetézem, a Lét Függő
Zöld Ürülékcsokrát, a Fölakasztott Sárga Trágyaszőr-Szivet, csókommal százmilliárd
petét tojok a Függő Halandóság szirmaiba, a Zöld Hervadás-Salátabokorba, ahogy a
légy a tehénürülékbe lövelli gyorsan petéit, ahogy a légy a zöld sáskapotroh vaginájába
szúr hosszú tojócsövével, a zöld besűllyedt hártyaliliomba, s a kikelt lárvák a mocsaras
sárga ürülékben táncolva nyüzsögnek, s eszik, falják, csámcsogják, zabálják a sáska
belsőjét, a sáskapotroh belső szerveit, a gyomrokat, a beleket, a szívet, az idegeket,
a tracheatüdő bokor-galaxisait, a húst, az izmot, az uterus-dagályt, a méhfal
eres hőhártyalüktetését, mert életet eszik az élet a halálban, s csókom minden
petegyöngye: élet: a Zöld Sáskapotroh Lábak bomló húsában, a fán-függő sárgazöld
tehénürülék szőrös Szarrózsa-Mosolyában. Élő világegyetemet csókolok a Rothadásba!
Boldog sistergő szikrázó csillagszületést az Emberhullaszagú Málló Virradásba!
Tavasz van. Jaj, ne hulljon tűz a tavaszra! Tavasz van. Jaj, ne hulljon hó a tavaszra!
Fekete hó a nap-halálból, halálszirom a nappal-éjszakából, halál-hócsillag az éjből,
az éjből, a napfény-fehérből, a szétfeslett éj-dunyha fehér gyomor-sűrűjéből.
Emberroncsoló vak fehér nukleáris hó a gyapjas fekete égi salakból! Tavasz van.
Jaj, ne égessék ki bélbolyhainkat, gyomrunkat, beleinket, velőnket, májunkat, vesénket,
lépünket, szivünket az atomsugárzás hópelyhei! Hogy a férfi is úgy vérzik, mintha
havi tisztulása volna, s a szűzhártyás újszülött csecsemő is menzeszvéres
kis combjai között, s az asszonyok hátából, hónaljából dől a vér, mint Krisztus
arcáról, Krisztus homlokáról az Olajfák hegyén, mert nem a kivégzés a nehéz,
de a kivégzés előtti virrasztás éjszakája. Tavasz van. Tavaszunk ne ítéld halálra
XX. századi Történelem. Ülök sok büdös sebeden, mint emberseben a
fekete légy XX. századi Történelem, XX. századi Emberiség, és milliárd sebed
szivemen, mint légy szemén az 5000 pici látóoszlop-ablak. Szivem pontozott
látósejt-milliárd gyémántsisakban. S milliárd sebeddel látlak én XX. századi
Történelem és XX századi Emberiség! Szenvedéseid mozaik-freskóvá összegyűjtve
dülledt látósisak-szivemben, könnyező látás-agyamban. Milliárd sebed milliárd
szemem, milliárd sebed látásom milliárd lencse-sejtje szivemen XX. századi
Emberiség, XX. századi Történelem! Magadra én sohase hagylak és te se hagyj
magamra engem XX. századi Történelem és XX. századi Emberiség! Maradjunk
mint a szerelmesek: te simogass, én meg énekelek XX. századi Emberiség, XX.
századi Történelem! Símogasd hitemet, hűségemet, én meg öreg válladra ülök, öreg válladon énekelek
XX. századi Történelem, XX. századi Emberiség. Mint a hím feketerigó. A jövő
évezred szűzhártyáját duzzadó csíra-erőddel érintő, nyújtózkodó csíralángoddal
fölszakító XX. századi Történelem, XX. századi Emberiség! Az ének a te érdemed, csak a szerelem az én érdemem.
Tavasz van. A nárciszbokor tejes sárga csillagsaláta. Zöld száron rezgő bethlehemi csillag.
A tulipán piros vérlemezek növényi uterus-tágulása. A föld piros álma a tulipán.
A nárcisz Radnóti Miklós sárgacsillagos bevonulása. Bársony zsidójegy a föld szivén.
Rigóhímek verekszenek a levegőben, zörögve, csörögve, csörömpölve és pörögve,
mintha két feketesugaras csörgő, nyitott, fölborzolt legyező, szénforgács-szénlemez-csokor
forogna egymás csőrét csípve, rángatva, cibálva, harapva a levegőben, sárga csőrük,
mint két sárga műanyag-olló egymást keresztben keresztezve harapja, fog fogat,
szaruhéj szaruhéjat reszel, döf, csíp, cibál, rázogat, lobog, robog a két rigókakas,
mint a virágzás két fekete tollas kalapja, két apró, tollas csendőrkalap, két nyitódó,
csukódó fekete selyemvászonesernyő: drótokkal, küllőkkel, huzalokkal, sárga nyelekkel,
rigónyelvük hegyesen görbén kimered, mint egy apró hosszúkás piros gyík, mint egy
apró piros rózsalevél, a körtefa bimbói, mint kicsi zöld itatóspapírszivek, itatóspapír-
fülek, itatóspapírzacskók forgácsosan puhán düllednek ki az ágacska-végek
szétrepedt mozaikos barna lakk-szív erszényeiből, a nyírfa millió apró zöld lángszilánk
és barna hengermirigy-virága, mint hosszúkás pontszem-toboz, kukoricacsőszerű összetett rovarszem
leng tízezerszeresen, s fehéren habzik a mandulafa, fehér virága mint az angyalok pinája,
ahogy képzeltem gyerekkoromban, s Ménkü, a fehér puli fekszik a földön, mint egy oltott
mészbe mártott szőrecset fekszik, fekete őslégy-orrával túrja a földet, legyet eszik, legyet fogott:
félszárnyát már leharapta, mászik a légy, a kutya óvatosan ráncigálja, harapja, döfködi hegyesen,
aztán leharapja a légy duzzadt barna málnadió szemét, dülledt bársonygyöngy dupla diófejét.
Csámcsog, cuppog, nyelvével nyalint, ásít pirosan, nézi a lefejezett legyet habosan,
mint hóhér a lefejezett testét, vérző nyakát. Szülés, halál, gyilkolás, élet: tavasz van!
Mint egy összerágott csöpp fekete szív, mint egy összerágott csöpp fekete dió, amelynek
kilátszik barna lisztporos, kukacos, dióbél-bőrös és dióbél-húsos belseje, mint egy szuronnyal
fölvágott hasú kis katona: evickél, vánszorog, támolyog, tántorog az összeharapdált legyecske,
föltorlódott szőrös testpikkelyei közűl kilógnak belei, mint egy fehér cérnacsomó, mint fonnyadt
beles krumpliszár, amit belepett a hó, farcsücskén, a szívalakú fekete kitintölcséren fehér
petefürt, vagy ondófürt türemkedett ki, mint csillogó zsír-szőlőfürt, ragyogó gyöngypont-agyvelő,
mintha a szőrös kitinszívnek lenne agya, mint újszülött, akinek agya nem a koponyában,
de koponyája tetejére nőtt, csöpp térdes lábai karmos, szőrös behajlított drótdarabok, csöpp
drótcsizmák, mint egy lefejezett koporsó, fekete szőrös hullaládika mászik a fejnélküli, csontkésekkel
megkéselt légyzúzalék, megrágott légymaradék, és mint halottvirrasztó öregasszonyimák:
a piros tulipánszívek. Piros ima-tulipánok, sárga öregasszonyok fekete szájából
kinőve hosszú zöld leveles száron, s a sárgamirigy halott-arc világít, mint a sárga
kristály, mint a sárga zsírkő, s imádkozó sárga kezein a tulipánok piros árnya,
mint barna májfoltok az alkony topáz homlokán. Tavasz van. Tavasz. Tavasz van.
Nemzés, szülés, születés, gyilkolás, párzás, élet, mámor, zuhogás: tavasz. Tavasz van.
Tavasz van, tavasz van, tavasz van újra, új tavasz! Gyermekkorom van férfisorsomban
újra! Fekszem a réten, állok a nádasokban, ülök a mezőn, járom az erdőt merengve.
Gyermekségem öltözött zöld hímzés-ruhába, ősz a tavaszba, tavasz a nyárba, gyermekszavam
öltözött virágruhába, zöld pikkelyruhába, zöld levélruhába, zöld kalászruhába! Tavasz
van, tavasz, tavasz van, tavasz, tavasz van, tavasz van, tavasz van, tavasz van, tavasz!
Állok a fényes, tiszta, boldog ég alatt, állok a zöld pikkelyropogásban, állok a zöld
lándzsasuhogásban, nyersen, puhán, gyémántosan és fémesen nyerítenek az óriás
kásás, palás, késhalmazvillogás lovak: a fák, s fényes, kopasz, fekete gyerekfejem
körül övekben, gyűrűkben, pántokban, karikákban, koszorúkban vígaszaim:
az énekes-madarak. Pánt pántra horgolódik, gyűrű gyűrűt szül, öv övet kerít,
karika karikát növeszt, koszorúból koszorú nő ki, ahogy fejem körűl a kék eget
benőve gyűrűkben, koszorúkban, koronákban lebegve áll zúzott gyermekkorom
boldog vígasz-koszorúja, az Ének-vígasz, a Fütty-vígasz, a Madárzene-vígasz,
a Dal-vígasz, a Zene-vígasz, a Sorsvígasz piros és kék és rozsdás és sárga és fehér
márványvirága, aranyvirága, selyemvirága, tajtékvirága, lángvirága, harmatvirága.
Ó, madarak, madarak, madarak, ó, énekes-madarak lebegő és zengő boldog
koronái és koszorúi gyermekkorom zöld őz-pillantása fölött, ó, madarak, madarak,
madarak, énekes-madarak kék tavaszba, kék égi damasztba boldogan föltornyosodó
virágzás-gyűrűi, megaláztatásom vígasz-koronái zöld gyermekszívem habos
csöndjén, zöld gyermekáhitatom kilombosodott kereszt-magányán, ó, madarak,
madarak, madarak, énekes-madarak boldog színes bizsergés-koszorúi, zöld
kalászokból font gyermekszívem ének-koronái, kék gyermekdepresszióim füst-oldó
fényei, ti, madarak, madarak, madarak, madarak, madarak, madarak, énekes-madarak!
Ó, könnyű, tiszta nimfák, éneklő égi pontok, hólyagzó kék muszlinba szúrt
dallam-tövisek, aranycsobogás-ajkú lebegő pontlángok, pacsirták! Mezei
pacsirta, tarkóig-nyúló szemsávú Erdei pacsirta, hosszú bóbitájú Búbos pacsirta,
apró tollfülű Füles pacsirta, Kövi pacsirta, Kalandra pacsirta, Sziki pacsirta,
Szerecsen pacsirta, te pikkely-alakú tollazat-mintás, fehér szemsávú Vékonycsőrű
pacsirta, s ó, ti, fecskék, a kék szűzesség bársony-ollói, krémsárga farcsíkú,
fehérhasú, sötét-torkú, mell-keresztszalagos, fehér-torkú apró fekete bársonyvillámok,
csudaszép metszett égi lángok, kétszer háromszögletű hullámvirágok, fecskék,
te, barnásfekete Sarlósfecske, pirosbögyű Füstifecske, Molnárfecske, Vörhenyes fecske,
Parti fecske, Szirti fecske, szögletes-végű farkadon fekete pontok! S, ti, boldogok,
boldogok, mint a színes gyermekálom, akik győztök szivemben, minden émelyen,
minden halálon győztök szivemben, s legyőztétek barna szorongás gyermek-virrasztásom,
mert ültem apám kék szemén, mint kék csillagon véres késsel játszogató gyermekangyal,
mert ültem apám kék szemén szorongva, mint barna selyempapírba csomagolva, barna
szorongás-selyempapírba csomagolva ültem apám véreres kék szemén, mint egy barna
hártyabogár, szorongás a szorongáson, barna homály a kék csillogáson ahogy némán
kiabál, mint néma gyermek ha ordít, süketnéma gyermek ha vinnyogni szeretne, de csak feketén eltorzúl az arca,
ráng lilán, mint egy csillagból-kihólyagosodott könnycsomó, kezével szívét veri és
szájára üt sárga kezével, s anyját nézi dülledten, mint légy a
szivárványszínű halottat, mint néma barna selyemcsikó, ha némán
nyerít, és néma nyerítése barna selyemvirág, fekete szájából kinőtt piros fátyolvirág,
ó, győztes, egyszerű, színes remények, szarkák, szajkók, havasi varjak, havasi csókák,
sárgarigók, seregélyek! Te hosszú zöldfarkú fekete-fehér Szarka, rózsaszín, kékfarkú,
kékszárnyú Kékszarka, fehérpettyes barna Fenyőszajkó, ívelt piros csőrű Havasi varjú,
Szajkó, szárnyadon égszínkék s fehér foltok, s te Sárgarigó, feketefarkú, aranysárga
testű, fémes csillogású, finoman pettyezett seregély, rózsaszín Rózsaseregély, te fekete fejű,
feketeszárnyú, tarkódon fekete bóbita. S ti, akiknek szárnya, mint a málna, fején
narancsszínű tollkalap, akiknek hasa rozsdasárga szalma, ti barnák, sötétek,
barnán sávozottak, sárga-sávosak, fekete-sapkájúak! Te, Sárgafejű Királyka, Tüzesfejű
Királyka, Vizirigó, Ökörszem, Hegyi Fakusz, Rövidfarkú Fakusz, Hajnalmadár, Csuszka,
Szirti Csuszka! S, ti, nekem akkor az emberiség: cinkék, cinegék! Nekem akkor
a bársonymerengés-kert sárga, fekete, zöld, kék, piros, rózsaszín, fehér, kékfoltos,
feketebarkás, fehérfejű szivecskéi, éneklő szivecskék a krumplimerengés, petrezselyem-
csönd, saláta-agyvelő, kapor-temető zöld bársonygyászai és zöld csipkeláz-lombjai
fölött a kékólom tüdőérlomb szilvafákon, amikor ölni akartam, vagy legalább
sírni késsel! Széncinege, Fenyvescinege, Kék cinege, Barátcinege, Kormosfejű cinege,
Lazúrcinege, Füstös cinege, Búbos cinege, Barkócinege, Őszapó, Függőcinege.
És ó, ti rigók, rigók, rigók! Akik boldogak vagytok, mint a testté-tömörűlt csók
hajnalonta és estelente, mielőtt eljön az este, az alkony lila kristályaiba szögezve,
mint a Rothadó Kezekbe éneklő, rozsdás, fekete vas-szögek, a süketnéma Láb seb-hangjai,
a bíbor tüdőlombok szövetébe szőve, Boldog Kimondók, Boldog Elgondolók,
az Ajándék Himnuszai, a Fönnmaradás Époszai, rigók! Feketerigó, Örvösrigó,
Fenyőrigó, pettyezett mellű, sárga szárnybélésű Énekes-rigó, Léprigó, Szőlőrigó,
Rőtszárnyú rigó, Feketetorkú rigó, Vándorrigó, Rőtfarkú rigó, Vöröstorkú rigó, Halványrigó!
S ti barna, sárga, kék, narancsvörös, rozsdásbarna, sárgásbarna, rozsdavörös, kormos,
sötétszürke, sávozott, pettyezett, mintázatos és összekevert apró fényszárak, szivek, magányom
éneklő gyümölcsei, ti, akár az éneklő csipkés csillagok. Pezsegtek zöld reményemen, barnán
zsibogtok, barna csöndemen, mint szivárványos esőbuborékokkal a sár: Hantmadár, Déli
hantmadár, Kormos hantmadár, Kerti rozsdafarkú, Házi rozsdafarkú, Cigány Csaláncsúcs,
Rozsdás csaláncsúcs, Vörösbegy, vörös-csillagú, fehér-csillagú Kékbegy, mert kék begyetek
közepén vörös csillag, vagy fehér csillag, farkatokon narancsvörös folt, gesztenyevörös farkú
Fülemüle, Nagy Fülemüle, kékfejű, narancsvörös farkú Kövirigó, Palakék Kövirigó!
S ti egyszerű hátú, mintázott hátú nádiposzáták, tücsökmadarak. Ti akkor is énekelők,
ha belőlem már csak a csont marad, ha énekemnek már csak a csontváza
marad meg, vagy az se, mert énekem csontváza is elpárolog, mint az átok,
s szavam párafény és szavam, mint az esőben elmázolt hócsillag-hajnalrácsok.
Barnák, szemgyűrűsek, fehér szemsávosak, sötét-sapkások: Cserregő nádiposzáta,
Nádirigó, Énekes Nádiposzáta, Berki Poszáta, Nádi Tücsökmadár, Berki Tücsökmadár,
Foltos Nádiposzáta, Fülemülesitke, Réti Tücsökmadár, Csíkosfejű Nádiposzáta,
Szuharbujó! Ó, én csak mondom nevetek, nevetek mondom, mert lényetek, mert a
hazám ti vagytok hazám helyett is hazámban, ti vagytok a Nyelv és a Kimondás,
ti vagytok az Elhulló Történelem, a Megkülönböztetés, Megalázottság Éneklő Csillagai, mert a
hazám ti vagytok hazámban, Tűzözön-torkúak, Csillagözön-szívűek, mert a
hazám ti vagytok nevek, madarak, hazám ti vagytok és versem nyelve ti vagytok, versem
éneke, ti, Poszáták, világos-szeműek, fekete sapkások, vörhenyesek, feketetorkúak,
bajszosak, élénk narancssárga bögyűek, fehér bajusz-sávosak: Barátposzáta, Dalos poszáta,
Kucsmás poszáta, Mezei Poszáta, Kisposzáta, Feketetorkú Poszáta, Törpeposzáta,
Bajszos Poszáta, Bujkáló Poszáta, Karvalyposzáta, Tüskebujkáló; kis torkotokban
nagy tüzek égnek, boldog máglyák lobognak apró torkotokban, mézes máglyatüzek!
S ti citromsárgák, zöldessárgák, barnászöldek, énekkel megváltó igék: kerti poszáták,
gezék, fűzikék, Fitisz Fűzike, Csilpcsalp Fűzike, Északi Fűzike, Sárga Fűzike, Vándorfűzike,
Bonelli Füzike, Sisegő Füzike, Kerti Geze, Déli Geze, Olivgeze, Halvány Geze, Kerti Poszáta!
S ti, ha ott feküdtem egyedűl a temető füvén, selyem-életökrendezésem gyűrve, gyömöszölve
torkomba vissza, vagy a rozsföld pázsitos kocsiútján s néztem a hömpölygő kalásztemetőt,
ti pityerek, billegetők, sávos barna-hátúak, rózsaszín-lábúak, téglavörös torkúak, kék-arcúak,
karcsú pacsirta alkatúak, földesbarna-foltúak: Réti Pityer, Erdei Pityer, Parlagi Pityer,
Sarkantyús Pityer, Rozsdástorkú Pityer, Sárga Billegető, Barázdabillegető, Hegyi Billegető.
S ti, kistermetűek, akik száraz ágon ültök, háztetőkön, kéményen, s ti rovarevők, egérevők,
apróbb madarakat evők, rozsdavörösek, narancssárga begyűek, világosszürke homlokúak,
fehér vállfoltosak, fehér nyakörvösek, álarcosak, fejeteken selymes bóbita, ti madarak
hatalma sárga selyempapír-gyermekszégyenemben, mert nem csak az fájt, ami fájhat,
de az is fájt, ami mosolyával vert meg, mert jobban fáj a lét, ha halállal szeretnek,
s kínjában úgy gubbaszt a fiú, mint asszony ha szülni készűl, s guggolni gyötrik görcsei,
tolófájásai. Jöttetek, mint a vértollú ünnepek, csonttollú viaszcsecsek, légykapók,
csonttollúak, gébicsek: Szürke Légykapó, Kormos Légykapó, Örvös Légykapó, Kis Légykapó,
Csonttollú, Nagy Őrgébics, Kis Őrgébics, Tövisszúró Gébics, Vörösfejű Gébics, állarcos Gébics.
És ó, ti: Hatalmam Meghódítói! Ó, ti Mámorom Kigondolói! Ó, ti Halandó
Piros Kincsek, Pintyek! Rózsapirosak, málnaszínűek, tüdőszínűek, rózsaszínűek, sötétpirosak,
kárminpirosak, világos tüdővérszínűek, meggypirosak, epervörösek, kék bíborfeketék,
sárgásbarna feketesávúak: Süvöltő, Kenderike, Zsezse, Szürke Zsezse, Téli Kenderike,
Karmazsinpirók, Nagypirók, Keresztcsőrű, Nagy Keresztcsőrű, Szalagos Keresztcsőrű!
Ti zöldek, sárgák, piros-fehér-fekete bohócok, hullámvonalban repülő fehérszalagos
zöld búzaszem-csókok, csöpp tarka zománccsillagok, röpködő Csokonai Vitéz Mihály-
Csókok: Meggyvágó, Erdei Pinty, Téli Pinty, Tengelic, Zöldike, Citromcsíz,
Csíz, Csicsörke! S ti, apró majdnem-emberek, s mert ott nőttem köztetek, veletek
a kín szemétdombjain, a kín száraz kupacain, csillag-kenyérmorzsákat, csillaghulla-
lángdarabkákat, csillagszemét-ürüléklegyeket csipegetve, röpdösve elkapva, hogy el ne
ítéljenek a halottak, halottaim: verebek, sármányok, szürkebegyek, szürkék, fekete torkúak,
fehérporcelán-képletesek, fekete-arcúak, fekete-mellűek, rozsdavörös-arcúak, aranysárga-
mellűek, élénksárgák, rozsdavörös farkcsíkúak, rozsdavörös fejtetőjűek, kéklábúak!
Házi veréb, Berki veréb, Mezei veréb, Kövi veréb, Erdei Szürkebegy, Erdei Sármány,
Hósármány, Sarkantyús Sármány, Nádi Sármány, Sordély, Törpesármány, Bajszos Sármány
Kerti Sármány, Rozsdás Sármány, Citromsármány, Sövénysármány, Kucsmás Sármány,
Aranyos Sármány, Vörösfejű Sármány, Fenyősármány, Szibériai Sármány, Feketearcú
Sármány, Szürke Sármány! Ó, madarak, madarak, madarak! Árva szajkók, Havasi hollók,
Remete hollók, violaszínnel feketéllők, Rózsaszínű seregélyek, Vörösszalagos Keresztescsőrök,
Rózsapirókok, Vörhenyes lenikék, Sárgacsőrű kenderikék, Citromsármányok, Vasvarjúk,
Zöld zsályák, Zöldkányák, Függő madarak, Remiczek, Piripiók, Gyurgyókák, Gyurgyalagok,
Méhészbankák, Fecskekirályok, Fellegi fecskék, Sárgafejű gyurgyalagok, Csaláncsattogatók,
Dalos poszáták, Barátka poszáták, Cirregő sármányok, Rőtbegyű pipiskék, Zöld rendikék,
Sárga fűzikék, Sövénybujkálók, Perzsiai fülemilék, Erdélyi fülemilék, Füstfarkok, Boros rigók,
Húros rigók, Kékrigók, Hantmadarak, Feketefejű csipkemadarak, Vizi rigók, Aranypipőkék,
Tűzfejű aranypipőkék, Lepkemadarak, Selyemfarkak, Vörösbegyű légykapók, Egérszínű sarlósfecskék.
Szívem űrbe-nővő lebegő ének-koszorúi! Bolyhos, borzongó, éneklő, zsibongó, lobogó
merev barna zomácpont-szemű, merev piros porcelánpont-szemű, pelyhes zománc-rózsa
boldog megváltás-koronáim ti vagytok, éneklő boldog töviskoronáim, Madarak!
És éneketek és beszédetek, és hangotok és szavatok virágzó vérgyűrűkoronái, bizsergő
aranygyapjú-kalászkoronái, bodros, zúgó, fütyülő, éneklő, cirregő, csivitelő, pirregő,
csiripelő, fuvolázó, furulyázó, pittyegő, gordonkázó, csellózó, brácsázó tavasz-koronái fejemen,
ti vagytok csillaghárfám új tavaszának mámor-toronnyá épűlt koronái, ti, Madarak!
Fejeteken csillagok pihegnek, űrszél borzolta tollatok pehely-hónaljába csillagok ragadnak,
embervérszivó csillagok, mint a madártetvek, torkotokban boldog tűzvészek, kis vörös
hártyakút-mirigyvödör torkotokban boldog világtűzözön tombol, szíveteken a halálok meghalnak!
Ének-szívetekben meghal a Halál, mert hatalma van szíveteknek a Halálon,
mert hatalma van a Halálon Ének-Hiteteknek, halálom hangotok hit-dobozába zárom,
nem mint koporsóba, de mint gyémánt-dobozba halhatatlan Boldog Ember-álmom!
Kinőtt a csöndből a sötét, mint egy vérző kristály. A madárkoszorúk szivembe zuhannak.
Madár-világegyetem vagyok én már, csillagzó éneksűrűség, nemzője, szülője madársors-magamnak.
Madárvilágegyetem magzatburka, én, a költő, a lilakristály csöndet nézem, a kristályból kiszülető
csillagot. Kinyílik a kristály bíbor vaginája, s mézet folyat a belső, vért, zsíros virágzó habot.
A kristály bíbor mirigyhüvelye kitágúl, s mint újszülött-fej aranyhólyag-csillag tolódik ki lassan.
S bezárúl az űrkristály bíbor mirigyrózsája most. Sírni kezd az újszülött csillag az Új Tavaszban.
Sírni? Lóbálja az Isten kis lila vékony lábainál fogva az űrben az aranybömbölés-csillagot,
a csillag-újszülöttet, a harsogva nyávogót, a dülledt lila ordítás ott lóg a Véres Sugallatban.
Sírni? Isten pofozgatja, lábainál fogva. A köldökzsinórt foggal elharapja. Megszülettem: ember vagyok.
Sírok, mert ember vagyok. Éjemben csillag ragyog. Mért sír az ember, ha megszületett a Tavaszban?
Mért sír az ember, ha már megszületett? Mért sír az ember? Mert az a sírás már
a védtelen élet?! Ment az a sírás már a meg-nem-védett és alíg-védhető gyönyör!
Mert az a sírás minden szilárd és minden puha védelmet összetör! Mert az a sírás
az első tudatos akarat, az öntudatlan léttudat első könnyes ólomvirága, füstölög
vértüske-ága, párolognak eres, hártyás ólomszirmai. Mert az a sírás halálűző szavak
sűrű csillogó előnyála, szerelem-előnyál, fallikus izgalom-előnyál, a habzó kivánság előméze a cimpák,
lebenyek duzzadásán, virágzó lila orgonaág, fürtös lila hosszúkás kürtcsillaghabzás
tajtéktartománya! Mert az a sírás, mint a párduc köré épített vastag vasrácsozat,
mögötte a fekete ragadozó puha sárga lángja, a türkiz kések száraz villámlása,
karmos pamacsok könnyű csattogása. Mert az a sírás, mint fény-ingbe öltözött Megváltás:
nemlét és halál között. Selymes hangnyál-háló a leselkedő nagymacska-elmúláson,
fehér jajkötelek rácshálója a Várakozó Gyászon, a megmaradás habos kerítése.
Az a sírás a béke! Az a sírás: szerelemcsíra, sors-csók, mint elefántok,
orrszarvúak, vizilovak nehéz életfutása, torlódó ormányos ólomerdők, orrtüskés
palakőerdők, malacfüles rózsakristályerdők vízözön-robogása. Ahogy úszhatott
a sárga vízözönben millió elefánt, orrszarvú, viziló, zsiráf és zebra, teve és tigris, oroszlán
és gazella, szarvas és tapír, bölény és bivaly és mindenféle más egyszerű állat,
úszóhártya nélküli szelíd vad, uszony-nélküli csillag, mert a léttől más létre
kapott hatalmat, úszott az emberszemű ólom, az emberszemű kő, pala, ásvány,
szénlemez-cédrus, szikla, az emberszemű petty, mozaik-szőrvirág, asszony-ajkú
sárga moha, kék-asszonyajkú szőke felhő, emberpislogású szőke-barna
csík, a csecsemőszemű fekete ponthalmaz, a disznószemű piros zománc, a szelvényes,
lemezes, csuklós, ízelt, csöves, pántos, buborékos és hengeres, tölcsérfüles emlős páncélkakas.
S mellettük úsztak a másfajta talányok, a hosszúkás, rettenetcsipesz-fejű, rücskös
barna lángok, az álnok vigyorgó kihegyezett zöldkérgű karmos, taréjos fahasábok,
a krokodílusok, kajmánok, aligátorok, s pancsolva a dübörgő keserű vízben,
mint a kutyák, a majmok, a selyemmajom, a maki, a lajhár, a pókmajom, a cerkóf,
a pávián, a mandrill, a gorilla, a csimpánz, az orángutáng, s libegtek a halálhalom
őrület-tarajokon a gázlómadarak, mint zsiráfnyakú pelyhes óriástojások:
a strucc, az emu, a nandu, a kazuár. Az a sírás a Megmaradás Vízözön-úszása már!
Az a sírás! Mért sír az ember, ha már megszületett? S nincs ami védje: a puha
átderengő üvegbelső, a boldog hattyúként, boldog kacsaként totyogó anyatest,
a csont, a hús, a szövet, az izom, a hártya, a sárga magzatvízmeleg, a méhlepény
bíbor lepkefelhő-árnya, a réteges bőr, s a kettős vér, ami mégis ugyanaz? Mért sír
a Tavasz? Mert megszületett? Ó, madarak, madarak, madarak! Ti, Hitetadók! Ti
Hitet-hozók! Ti, Arany-énekállványzattal Ásítozók! Ti Zöld Fölkiáltás torkúak!
Ti, Bíbor Selyemhörgéssel Csobogók! Ti, Kék Lobogáspehelycsomók! Ti, Aranykürt-szájúak!
Ti, Ezüstfuvola Lombgyanakodók! Ti, Gyémántcimbalom Szerelem-Mulatozók!
Ti, Szélhárfa Selyemvillogók! Ti, Merev-szemű Csók-kiáltozók! Ti, Hajnalbort-ivó
Aranysárga Bársonyirányok! Ti, Alkonyvért-ivó Pettyezett Toll-lámpa Magányok!
Ti, Fehér-mellsávos, feketebajszos, piroskalapú Hegedűs Cigányok! Ti Rózsaszín-lábú
Aranyharangálmok! Ti, Tűzliliom-torkú Citerafények! Ti Piros-porzós Fehér-
liliomtorkú Bekormozott Üvegharmonikák! Ti, Zöld Gordonkák! Ti, Citromsárga
Mélyhegedűk! Ti, Málnaszínű Brácsák! Ti, Billegő Ugráló Fekete Vászonorgonák!
Ti, Kukacevő Piros Pillanatok! Ti, Légyevő Eperszív-ámulatok! Ti, Tücsökevő
Skarlátgyöngy Szempillantások! Ti, Bíborlakk Borzas Énekfürt-Orgonavirágok!
Ti, Röpdöső Füstházikók! Ti, Mozart-szívü Szálló Pehelybimbók! Ti, Johann Sebastian
Bach-elődei Aranyvirághímzés Istenköpeny Bach-fugák, Passiók, Kantáták, Orgonaversenyek!
Madarak! Madarak! Madarak! Énekesek! Lombok közt, mezőkön, erdőkben, nádasokban,
bokrokban, fűben, búzában, kerítésen, ólomviasz-ágon, világhamvadás-tűzben énekelők!
Madarak! Ti, Sose-gyász Torkúak! Tollas Énekdicsőség Ünnepek! Szárnyas Lángtalan
Tüzek! Ünneplő Lángzománc-csokrok! Éneklő Páratűzbóbiták! Énekes Sárga Kürtversenyek!
Kristályszűz-Imák! Kék Harangszívverések! Piros Citerapengetések! Málnaszín
Hegedűhúrpattogások! Tüdővérszínű Furulyavirágzások! Májszínű Vaskolompok!
Rozsdaszínű Kristálykereplők. Gyomorvérzésszínű Drótszoborhattyú Üvegcsengők!
Enciánkék Mirigytrombiták! Gálickőkék Üdvözülés-hárfák! Hullaviola Pánsípok!
Kékítőbe-mártott Hegedűversenyek! Harangvirágkék Aranyreszelők! Tojássárgája-
sárga Bánatevők! Aranypikkelyes Piros Mirigyklarinétok! Zöldpelyhes Ólomoboák!
Madarak! Madarak! Madarak! Hajnali Ének-erők! Nappali Ének-erők! Alkonyi
Ének-erők! Madarak! Madarak! Madarak! Madarak: ne hagyjatok el engem!
Isten legszebb pillanatai: énekes madarak, szines Isten-pillanatok beszéljetek csak a szivemben!
Tavasz van, madarak, tavasz van hit-szavak, tavasz van, tavasz van, tavasz,
boldog selyemvarázs, sziromparázs-energiarobbanás, a körtefán a porzós
virágcsokrok, mint eleven golyóvá hasadt száztorkú könnyű fehér madarak ülnek.
Gyűrt a kerti levegő, gyűrt a kerti zöld, gyűrt a kerti ég, mint Hantai Simon
gyűrt zöld vásznai, a kihúzott gyűrések, mint Hantai Simon kihúzott gyűrt
vásznai, gyűrt a kerti levegő, gyűrt a kerti zöld, gyűrt a kerti levegőég, egymásra-halmozott
hosszú fehér és zöld háromszögek, redős, ráncos nyúlánk háromszöglevelek laza,
sűrű halmaza most a kerti levegő, a kerti zöld, a kerti ég, mint Hantai Simon
gyűrt vásznai, az előbb spárgával megcsomózva csomaggá fodrozottak, hogy
a világnagy vászon úgy lóg a plafonszögről vastag sárga pikkelyes spárga-lábainál
fölakasztva, mint egy óriás véres fehér denevér, zöld denevér, kék denevér, piros
denevér, sváblila denevér, mint egy spárgával hálósan átkötözött bíborsárga-
lilamárvány-paprikaarany disznósajt, füstölő-füstre akasztott piros, fodros
disznósajt, mint egy cérnára-akasztott sárga óriáshernyó, aminek zöld kaktusz-sivatag
a háta, homorú hasa meg tömpe fordított virágállatok, tengeri szekfűk páros
sora, törpe-pálmafatörzsű tengeri szekfűk kettős, bizsergő-talpú oszlopsora, mint
körmös orrszarvú-lábfejek, enyvszikla-körmű elefántlábvégek páros sorozata,
az a festékkel-megtöltött óriás vászonzacskó úgy lóg a plafonszögön a műteremben,
aranypikkelyes lábainál fölakasztva, mint egy vérző páva, vérző aranyfácán,
kínai aranyfácán, amit meglőttek aranyzománcpikkelybuborék bögyénél,
úgy lóg a vászonzacskó, mint egy óriás, csipkés, mirigyes, cafatos, kifordított tehéngyomor,
mint egy hatalmas, festékkel töltött gyomor lóg a vászonzacskó a műterem-mennyezetről,
a Világ Gyomra, Világbendő, Mama-gyomor, Mama-bendő, Világ-Mama-gyomor,
Világ-Mamabendő!, a Mama Gyomra, amiben ott a Világ, a Mama Gyomra,
amiben ott a Virágzó Világegyetem, ott lóg Hantai Simon fiú-szivében, az
Ötvenéves Szívben, a Negyvenötéves Szívben, a Hatvanéves Szívben, a Hatvankétéves
Szívben, a Mama-Gyomra, a Világegyetem-Mamagyomor, aztán a vászongyomrot
a festő leveszi a plafongerendaszögről, a műterem-istállószögről, sárga spárga-
lábainál levágja a Gyomrot, mint egy Világgal-töltött zsíros, füstös, zöldlila-
pirosarany disznósajtot, aztán a sárga spárga-masnival külön megcsomózott kis
zacskóhólyagok, külön-gyomrocskák gégeköteleit késsel nyisszantva gyorsan
elvágja, révületesen és elragadtatottan, mint varázsló a szív köteleit, vérző ércsomóit,
gyorsan elvágja, mint a fölakasztott kötelét a kislány, akinek lazán
lilán vállára hullt a halott, indigópapírkék halálarca fehér arcát csókolja,
hosszú barna haja hosszú barna hajával összekeveredik, a halott nyála az élő könnyével
összekeveredik, hattyúkék kezei, kékrigó lábai lengve lógnak, mint a gyászlobogó
bojtjai a múlandóság-rácson, s nehezebb a kis test, mint a világegyetem, aztán széthúzza a csomózással
külön hólyaggyomrocskákká gyűrt vásznat, a többszáz aprógyomrú vásznat
meteoritbecsapódás csillagrepedésűvé ráncigálja, s a széthúzva-szétterűlt világlepedő,
mint most a kerti zöld, mint most a kerti levegő, mint most a kerti ég, zöld háromszögek
és fehér háromszögek és sárga háromszögek, bíbor háromszögek és
lila háromszögek hosszú leveles halmaza egymást érintve, egymást keresztezve, egymást
metszve és fehér háromszögek és fehér hosszúkás háromszöglevelek, háromszög fehér
levélrepedések gyűrődéshalmaza és síkhalmaza, lapos kúpsikhalmaza és lapos
rombusz-sátor halmaza a vászon, fehér repedések, repedésvonalak, csorgások,
fehér vászonlevelek és vászongyökér-állomások, háromszögletű és többszögletű,
cikkcakkos és csipkés fehér levélavar-gyűrődések és tapadások, vékony zöld
szilánkok és vastag fehér szilánkok lapos rácshalmazata, tört, gyűrt, lemezes, eres,
vonalas lapos szövedék-szőnyegmintázata a Mindenség-vászon, mert így van ez,
„L’ Ecriture du Peintre”, „Espaces Lyriques”, „Pour Pierre Reverdy, Etudes”,
„Etudes pour un mur”, „Bilan et Problèmes du 1%”, „Le Pliage comme
Méthode, regard sur dix années”, bizony igy van ez: „I. Le mur, dits:
Manteaux de la Vierge (1960–1962), II. Suite-La porte, dits: Les
Catamurons (1963–1964), III. Suite-Maman! Maman!, dits: La Saucisse
(1964–1965), IV. Suite ou non: Les Meuns (1967),” bizony, így van ez,
gyűrt zöld gyémántok, gyűrt fehér gyémántok, gyűrt kék gyémántok, gyűrt piros gyémántok,
gyűrt lila gyémántok, gyűrt sárga gyémántok, szilánkok, törések, levelek, hasábok,
vonalak, ágak, rések, repedések, háromszögek, csipkelemezek, repedéslapok, robbanások,
élek, szögek, lapok, lemezek, gyűrődésgörbületek, lapos buborékhullámhajlatok,
bádogtörések, vászonpléh-horpadások, bemélyedések és kiszögesedések merev és puha
egydimenziós, kétdimenziós és háromdimenziós halmaza most a kerti zöld, a kerti levegő,
a kerti ég, az üres térbe vízszintesen és függőlegesen befelé tolódó gyűrődés-
ősiség, mint Hantai Simon gyűrt vásznai és vakít a fehér és szikrázik a kék
és mintha a zöld volna az üreg és a fehér a teli tér, mintha a gyűrt zöld volna
a ritka semmi és a repedezett, csipkés, gyűrt, csorgásos fehér a tömény növényi vér,
a fehér kúsza csipkerács a valami, s a csönd üregeibe gyűrt sűrű zöld, ami
nincs! Most a kert, mint Hantai Simon gyűrései, kihúzott gyűrés-vásznai, a nincs az ami
van, és ami van az a nincs, a zöld a fehérnek csipkés, szilánkos ürege csak, a fehér a
világ ébrentartó rácsa, besüllyedt a zöld a fehér ragyogásba, a zöld a látszat, a fehér a
valóság! S a fehér rácsban éneklő madarak, s a fehér rácson éneklő madarak! Feketerigók
a szilánkos fehéren, feketerigók a szilánkos, csipkés, repedezett fehérrács ősi
fényen. Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók. Hallod-e Simon: rigózenémet?
Tudod-e, mitől félsz Barátom? S tudod-e, mitől félek én, s tudod-e mitől fél
az ember? Az új tavaszban? 1984-ben? Április 19-én? Tudod-e? Tudod-e?
Mert nem a természetes haláltól, ami testem része lesz majd, hisz ember vagyok,
testi halandó, biológiai-vegyi anyag szervezett szövedéke. És az a törvény, hogy
meghaljon az emberré módosult anyag, ez a halál nem
a félelem világtöredéke! És nem attól, ami itt lesz
e Földön, az ember után, az emberiség után, 50 millió év múlva! Az az újra-új
embernélküli állatcsoda-virágzás, az különös, gyönyörű, boldog, mámor-fauna!
Nem az az Akkori Tavasz! Nem az az Akkori Nyár! Az az akkori Állatvirágzás-Béke!
Most még két katicabogár. Két katicabogár mászik verspapíromon zörögve.
Mint egy bohóc két kifestett könnye. Csöpp fekete drótszandál-lábuk körmei kaparnak a papíron.
Mint csöndkoponya fekete felső fogsora apró fekete körmük a fehér verspapíron.
Fekete lábszárcsontú üvegcsizmák horogcsokor-bajuszai, mint pöttöm kék súrolókefék.
Az egyik katicabogár piros, kitinkönnycsepp testén fekete pontok. A másik katicabogár fekete,
kitinkönnycsepp testén piros pontok. Mászik a két ellentétes bohóckönnycsepp, a fekete
piros-pontozott, a piros fekete-pontozott, kapar a fehér papíron fekete körme.
Kis fekete-piros lakk zászlócska csápjaik fölfújva harmonikáznak, mint lampionok síron,
mint lampionok, amikbe gyertyát tett a gyermek, égő gyertyát, fekete sírkövön a papírlámpa.
Ki mondta, hogy ilyen legyen ez a hintapalinta? Hogy mi legyen a szín, milyen a minta?
Madarak foltja, sávja, nyakörve, kalapja, pettye, mellénye, gatyája, csíkja?
Ki gyűrte rácsos, rostos, repedéses, foltos, szilánkos, eres világvászonná szived, Barátom?
Mért fél a költő, hogy ha félni kell? Mért félti amit féltenie kell? Mért sír a világpusztuláson?
Csak a bolond szúrja ki szemét, csak a bolond vakítja meg magát, hogy ne lásson!
Csókold meg fekete szemeim Valóság! Mint a füst dől ki szememből, mint a füst: Fekete Látomásom!
Fekete Látomásom! Gyertek ide körém ti szivemben-gyökerező Három. Gyertek ide körém:
álljunk a Fekete Virágzáson. Gyertek ide körém: álljunk a Halhatatlan Gyászon. Álljunk
a Lila Átváltozás-Állomáson. Gyertek ide körém Bimbózó Szeműek, Gyermek-énekűek, Illatos
Hajúak, Csalogány-hitűek, Aranymálingó-léptűek, Sármány-szívverésüek! Gyertek ide körém.
Gyertek ide körém. Álljunk a Véres Nap Fekete Szempilláján, mint tar fák alkonyi ágain
az éjszakát váró néma madarak. Ez a nap nem a tegnapi nap, ez a nap nem a holnapi
nap, ez a nap az emberhalandóság fémgyűrű-arcú napja, ez a vacsora a mi megmaradásunk!
Gyertek, ne fázzunk, gyertek, vacsorázzunk. Megszegem a hosszú fehér kenyeret. Anyám még
hosszú lassú keresztet karcolt a kés hegyével a kenyér hátára, a kenyér hasára, hosszú lassú
keresztet a hosszú piros kenyér kopoltyús hátára, lisztes, kérges embertenyér-recézetű és
embertenyér bőrléces, bőrvonalas, bőrvályús, bőrmintázatú hasára, amely szőke volt és feketén
fehér, mint egy bekormozott, lisztbe-mártott, nehéz, vonaltérképes munkás-tenyér. Anyám
a kenyeret mellei közé fogta, úgy karéjozta szeletekre. A hosszú késsel, a hosszú kés
hegyével keresztet karcolt a kenyér hátára, a kenyér hasára, mielőtt fölvágta, mielőtt
szeletelni kezdte. Gyertek körém barkás csicsergő csillagaim. Vacsorázzunk. Eljött az
este. Ó, a hosszú piros kenyérhátak! Ő, a pirosra lakkozott, narancsvörösre zománcozott
kenyérhátak kopoltyúi! Ó, a piroscserép kenyérhátak fehér kopoltyúrései, rücskös piros
csipkehabkagylók! Ó, piros kenyerek fehér bélés-szárnyú narancssárga kopoltyúlemezei,
sült tésztahab-mirtuszkoszorú kopoltyúsávjai. Ó, a sárga-hónaljú, fehér szárnyhónaljú
piros kopoltyúk a kenyereken! A piros kenyerek piros kopoltyúi! Ó, lisztből-puffasztott,
tésztából dagasztott hosszú halak, a Megváltás Halai, pirospáncélos, fehér szivacshab-
csillagadós belsőszervű halak, kenyerek, mereven-kinyílt piroskopoltyús, fehér kopoltyú-hónalj
bélésű Piros Halak. Kenyerek! Kenyerek. A Megváltás Piros Halai! Kenyerek! Kenyerek.
Megmaradásunk Halcsillagai! Embervarázsunk Hal-Holnapjai! Illatos Reményhal-Édenek!
Csütörtök van. A vér és a könny napja. Csütörtök van. Gyertek, ne sírjunk ma!
Gyulladjon föl szemünkben a szalma. Szívünkben ne a nehézkín-gyűjtemény
luciferin világítson, mint a szentjánosbogár potroh-szívében, a hím, a nőstény zöld hideg fény,
de szívünkben az égő embercsontok, szívünkben az égő máglyacsontok. Gyulladjon föl
szemünkben a márvány-nemzője szivárvány, gyulladjon föl szemünkben a rücskök
gyűrődéshónalja reménypuha csütörtök, gyulladjon föl szemünkben minden petty,
pont, szeplő, folt, felhő, minden aranyesernyő, fekete kristályerdő, rézpikkelykoporsó!
Csütörtök van. A könny és a vér napja. Zöldcsíkosan, narancs-zebrasávosan elaludt
a szappan. Nem mosunk hajat ma. Gyertek körém. Ne fázzunk. Vacsorázzunk. Ne
fázzunk. A hitre vigyázzunk. Ahogy az űr-éj gyűjti fekete kötényébe csillagait, úgy én
a merengés gyűrt, redős, sötétzöld vászonkelyhébe csipogástok, csicsergéstek, csengőfényetek,
nevetéstek aranyforgács-lombjait, gyémántszempilla-lángjait, s a falon sárgálló lámpafényen
a péntek fekete körpecsétje, az ítélet fekete körpecsétje, mintha koromba-
mártott ujjhegyemtől recés, redős fekete pávatoll-pehely nőtt volna laposan a
sárga lakkpapíron. Rányomott kormos ujjhegyem ottmaradt árnyéka: bőrléces, kagylós,
eres, pihés fekete-fehér gömbölyű tollpehely. Szőrös korompihepajzs. Ajakredők
vonalas, hernyós csigatalpnyoma a megcsókolt indigópapíron. Fehér csókpihe.
Ó, a kenyér! Anyám hajnalban dagasztotta, a kék, fehérgyomrú zománcveidlingben
gyömöckölte, bokszolta, pofozta, fölemelte, visszavágta a tálba, gyúrta, ütötte,
sárga ujjai között fehér, foszló kenyértészta-úszóhártyák csuppogtak, feszűltek,
foszlottak, lobogtak, mintha keze kecskebéka pettyes hátsólába volna, mintha
keze liba sárga talpa volna, mintha keze kacsa arany-hártyacsillag talpa volna,
ujjai között nyúlós, foszló, elvékonyodó gyűrten rugózó tésztahártya, gyűrt, s kinyíló
fehér háromszög tésztahártyák, esernyővászon kenyérlebenyek, hártyás fehér vitorlák, kezei,
a sárga borostyánkő-bokrok, tésztás, tésztahártyás kezei, mint fehér csapongó denevérek,
mint albínó denevérek szálltak föl-le, ujjai közt fehér denevérhártya-vitorlákkal,
nagy cafatokban, csipkékben, szálakban, nyúlós lemezekben, tészta-agyarfogakban,
tészta-jégcsapokban, csipkés levelekben és lapokban lógott le szálazva kezéről
a zománctálba a tészta, vizet öntött hozzá, lisztet öntött hozzá, gyömködte, bokszolta,
öklével lukasztotta, dagasztotta, aztán a hosszú, csipkefonadék-körszemöldökű
barna vesszőkosárba kékkockás fehér vászonkendőt tett, kékkockás fehér
vászonkendőt keresztcsipke-alakban, mint amikor kockás papírból játszó
gyerek vág ki ollóval kereszt-alakú négy-háromszög csillagot,
s azt a csöpp babakosárba teszi babapelenkának, beszórta a kockás vászonkendőt, behintette
vastag fehér liszttel, ujjaiba csippentve a lisztet, ujjaiból fátylazva a lisztet, mintha
darát szórna a tyúkoknak, kukoricadarát a csibéknek, a rózsaszín-lábú pehelycsillagoknak,
a csipogó sárgalábú fénynek, mint amikor Isten csillagot vet, s kötényéből a csillagot szórja,
hint galaxist, szupergalaxis-függvényt, hint gyémántpor-pávafarokfátylat, hint a
képzeletben, mítoszban, mesében, aztán anyám hal-alakú hengert formázott a petróleumlámpa
sárga büdösében a kenyértésztából, úgy tette két kézzel a kosárba, mint az újszülöttet a
pólyába, két tenyerét a tészta-hal alá csúsztatva, mint újszülött segge, nyaka alá, s
lágyan a kosár-pólyába helyezte a meztelen újszülöttet, jobb mutatóujja kis bögyével köldököt szúrt
a nagy kenyér-halba, kemény pici fehér lisztes üstöt, azután a Friss Újság széléből
nagyollóval papírtéglát vágott, s rágörnyedve a konyhaasztalra, ráírta a kis
papírtéglára, megnyálazott tintaceruzával, sötétlila tintaceruzaheggyel, sötétlila
nyálas ceruzával: Juhász Ferenc. Tópart ucca 2. S nyelve közepén nagy lila csík
volt, mint egy málnaszínű hal lila gerince, bíborhal lila oldalvonala, piros lepényhal lila gerincsávja, bíbor
meztelencsiga lila párataréja, s alsóajkán szőrös foszló lila festékpötty, lila
tintaceruzarúzs a sűrű szájredőkön, s pici szája, mint szeplős varangyhát, mint
egy elvarázsolt tündér békabőre, mintha száját kirúzsozta volna, pedig száját sohasem
rúzsozta. Ajakbőre, mint szeplős varangyhát, békává varázsolt asszony hátabőre:
lilaszeplős, lila-májfoltos, lilapettyes, lila békaszirmos. Aztán a négyhegyű kendőkeresztet
a kenyéren összehajtogatta, ahogy papírhajót hajtogatunk a gyereknek, de előbb a
proletár-névjegyet a kenyér köldöke fölé ragasztotta, az újságpapír-tintaceruza-
névjegyet. A kenyér hengeres fehér pocakjára. A kenyér pikkelytelen albínó hal-oldalára.
S vittem hónom alatt én a pékhez. S hoztam hónom alatt, kisütve a péktől.
Forró volt a kenyér, mint egy lámpa. Forró volt, mint egy égő petróleumlámpa. Gőzölgött
a nehéz hóesésben. Futottam a nehéz hóesésben. Futottam haza a friss kenyérrel.
Csütörtök van. Már csütörtök éjjel. Gyertek ide: éljünk a kenyérrel. Gyertek ide,
ha már nem alusztok. Gyertek ide, én azt a varangyot lilaszeplős hátán megcsókoltam,
lilaszeplős fénylő varangyhátát, lilaszeplős izzadt hátabőrét, lilaszeplős szíve hártyaingét,
lilaszeplős szíve békabőrét, lila-májfoltos varangyemlőit szájammal csókoltam,
csókommal a lila-szeplős kis varangyot asszonnyá visszavarázsoltam, fiúcsókommal
újra anyámmá, mert varanggyá volt bizony átkozva, varanggyá az a csőlátó asszony!
S csókomtól az asszony visszavedlett, visszavedlett asszonnyá az asszony, visszavedlett varangyból
emberré, visszavedlett varangyból asszonnyá, s ott feküdt a varangybőr a földön, mint lenyúzott
varangy könnyes bőre, ott a konyhakövön kiterítve, mint ledobott festékfoltos köpeny, mint
cafatos, cafrangos, mirigyes, rücskös, zöld üvegmohakendő, sárga fénylő hártyákkal bélelve,
a hártyákban erek páfránylombja, arany zsírpántok, arany zsírpontok a feszes hártyalángban,
s az orrlikak helyén két csönd-tojás, a száj helyén nagy üresség-sarló, a szemgolyók helyén
két véres luk, a lábak, a kezek bőre mint a késsel-fölhasított kesztyű, csizma, s a kloáka
meg a kettős szemhéj: lilaszeplős bőrgyűrődés-rózsák, s amikor a bőrt megfordítottam: olyan
volt az, mint a párduc bőre: foltos, pettyes, zöld, szürke és sárga, könnyes, nyirkos, mint
törpe mohával, sóhaj-zuzmóval hideg erdei szikla. Csókommal megváltottam anyámat!
Mert varanggyá átkozta a bánat, kis varanggyá az a nagy szegénység. Kis szeplős
varanggyá az a nagy betegség. Nem is tudta, akit szül: Megváltó. Akit szül: a
Megváltó Reménység! Nem is tudta: akit jajgatva szült: az fogja őt csókkal megváltani.
Megváltani csókkal és énekkel. Megváltani fiú-szerelemmel. Megváltani nem-áruló csókkal.
Mert nem Judás-csók énekes csókja. Nem az árulás csókja a csókja! Csütörtök
van. Gyertek, vacsorázzunk. Csütörtök van. Virrasszunk. Ne fázzunk. A csütörtök:
vér, húgy, kés és könnyek! Csütörtökön az árulók jönnek. Csütörtökön tűz ömlik
az égből. Csütörtökön virág nő az éjből! Csütörtökön harang szól a földben.
Csütörtökön angyal röpköd zölden. Csütörtökön foszfort szül az árnyék.
Csütörtökön epét sír a gyík-nép. Csütörtökön a nyúl rókát ellik. Csütörtökön
az űr gyíkként vedlik. S a virrasztó éjszakát benőve, pikkelyes gyémánthártya
száját kitátva lóg fölöttünk fölfújt kezeslábas fénypikkelyiszony-ruhája,
úgy lóg a Tejút az űr csönd-ágain, mint széltől-fölfújt fehér ing a fekete faágon, mint
szappanbuborék sárga szalmaszálon, mint úton-szétlapított varangyosbéka belei testéből holdfehéren,
mint a gond ágán a szégyen, mint egy akasztott a háború-hóesésben, mint harmat a fényen,
mint egy világnagy fölfújt hártyafény-krokodílus, hártyakesztyűkezeiben, lángoló
hártyakesztyű-lábcsizmáiban, szétrepedt, hegyes, taréjfűrész-farokzsákjában,
dülledt hártyagolyószemű szétrepedt fényhártya-őszacskó koponyautánzatában
süvít a kozmosz-idő, mint kéményben a szél, mint fölfújt száraz angyalbelekben
a túlvilág. Ó, csillagszögekre akasztott fölfújt száraz eres angyalbelek! Ó, csillagszögek
fölfújt eres hártyacsokrai: angyalbelek! Ó, Csütörtök, miattad már nem rettegek!
Halott szivedre nem térdepelek, mint halott kék dülledt kocsonyahólyag szemére fekete
térdeivel a légy, nem imádkozok büdös halott szivedben, mint pupillátlan dülledt tengerkék
kocsonyahólyag-hullaszemen a légy, ahogy ott áll a zöldzománc szőrös koporsómadár, szemei
dülledt piros ikracsomó-golyók, s két zöld mellénylábát, ingpáncéllábát imádkozva összedörzsöli,
mint gyerek ha kezet mos, favágó piros kezeit a fagyban, Harpagon a Molière-darabban,
s úgy imádkozik, mint temetés után a pap, kártyás ha nyert, tolvaj, ha lopni sikerült,
s négy zöld zománcsöprű-lába visszatükröződik a kék kocsonyaragyogásban, s potroh-tökei,
mint tóban-álló bivalybika teste, zöld kilátó-állványzat zöld oszlopai, zöld zsalugáterszobája.
A függő ember, ha keresztként szétfeszítve áll, vagy szétfeszítetten lógva ül kis keresztfa-
sámlin, mert segge alatt vízszintes deszkalap-ülőke: az a kereszten-függő gyászparázs
az Eleven Elmeszesedés, Eleven Elcsontosodás, az a fára-szögezett Reuma, Podagra, Isiász, Csúz,
Görvélykór, Üszög, Köszvény, a keresztre-feszített Morbus Bechterew, Polyarthritis chronica
progressiva, Arthritis gonococcica, Arthritis urica, a függő ember, ha keresztként szétfeszítve áll:
ő a Megcsomózott Fájdalom, a fölkunkorodó, előredülledő, megcsavart, szétlazúlt, húsvonító Szabály!
Csontjai meggyűrődnek, csontjai szétlazúlnak, csontjai megrepedeznek, széthúzódnak térdcsontjai,
csigolyái, mint a széthúzott órarugók, mint a széthúzott drótspirálok, papírcső-teleszkóp-
porcelánok. És mindene csomós és mindene feszűl és mindene ég és mindene csikorog és mindene
ráng és mindene görcs és mindene kő és mindene beszívódás, kidudorodás, homály, apály,
lapály! És mint a kővásznak, kő-gézek, kőlapok, kő-szalagok, kőgyűrűk, kőcsomók, kőgolyók:
a test izmai! A fej izmai! A Musculi capitis! A Musculus occipitofrontalis (venter frontalis),
a Platysma, a Pars orbitalis, Pars palpebralis, a Musculus orbicularis oris (pars marginalis),
és a Musculus Sternocleido-mastoideus, meg a többi fejizom és nyakizom, és a Musculus
Thoracis, mint a vizenyővel átitatott csikorgó száraz lángoló kő, az M. trapezius, az M. deltoideus,
az M. pectoralis major (pars sternocostalis), meg a M. biceps brachii (caput longum), meg az
M. biceps brachii (caput breve), meg az M. obl. ext. abdominis, meg a Musculi Serratus
Anterior, meg az M. rectus abdominis, s a Musculi Abdominis többi része, s lejjebb a férfi
duzzadt virágegésze izmai, a Canalis inguinalis izmai, a Funiculus spermaticus, a Lig. fundiforme
penis, az M. obl. int. Abdominis, meg a Lig. reflexum, s a combcsatorna izmai, a hasüreg izmai,
a Hiatus Subinguinalis, a hererázó izom: a M. cremaster, a medence izmai, a rekeszizmok, s a hát felületes izmai, és az M, gluteus
maximus, s a hát mélyizmai, s a tarkó alatti izmok, a mellkasbemenet izmai, s a hónaljárok bőnyéi,
s a felső végtagok felületes bőnyéi, s a lapocka és a felkar hajlító izomzata, (felső réteg, középső réteg,
mélyréteg), s a Hiatus Axillaris, s a Musculi Dorsales Scapulae et Musculus Triceps Brachii,
s az alkar felületes hajlítóizmai, s az alkar mély hajlító izmai, s az alkar felületes feszítőizmai, s az
alkar mély feszítőizmai, s a kéz, a tenyér inai, izmai, a Thenar, a kézhát izmai, s a kéz háti csontközi
izmai, s a kéztő és tenyér inhüvelyei és a kézhát inhüvelyei, s minden, ami a köldöktől (Umbilicus) és a
hasvonaltól (Linea alba) s a pénisztől, heréktől, herezacskótól lefele lóg, a far, a comb, a térd,
a lábszár, a láb, a lábfej, a lábujjak, a talp, a boka izmai, az M. gluteus maximus, a nagy
farizom, a sonkák, kötegek, golyók, az M. biceps femoris, az M. gluteus medius, az M. gluteus minimus,
az M. biceps femoris, meg az is, meg ez is, a farizmok, a csípőizület izmai, a forgató izmok, a comb
hajlító izmai, a combpólya, a comb feszítő és közelítő izmai, a lábszár felületes hajlító izmai,
meg a mély bőnyék, mély hajlítók, az M. flexor digitorum longus, az M. flexor hallucis longus,
meg a feszítő izmok, szárkapcsi izmok, meg a lábhát inai és izmai, meg a láb bőnyéje, meg a talp
felületes izmai, meg a Musculi Plantae Profundi, s a Vaginae Tendinum Musculorum
Flexorum et Extensorum Pedis, a Vaginae Tendinum Musculorum Peroneorum et Extensorum.
Ó, ez a hörgő, rángó, nyálazó, bevizelő, bekakáló, ejakuláló, könnyező, verejtékező, csomós,
golyós, dúdoros, kocsonyás, nedves, száraz, okádó, vonagló, csikorgó, vicsorgó Görcs-Összesség!
Ó, ez a keresztre-feszített hímvesszőtaknyos Eleven Szűzesség! Ó, ez a hajdani véres
csütörtökesték jövőből múltra-hulló kereszt-alakú Üvöltő Péntek-Árnya!
Ó, ez a Görcsben-rángó függő Szelíd Emberlárma! Ó, ez a Csillag Vérkereszten! A Kozmosz
fekete tüdejére habos, puha, málnaszínű vérből írt kereszt, rászögezett Aranyhattyú-csillag.
Ó, az Aranyhattyúcsillag csütörtök-éji hattyúsírás-éneke! Ó, Szenvedések
Emberlakhelye! Fájsz, mint a költő teste fáj, ha egy évig írta versét. Fájsz, mint az öröklét!
Fájsz, mint a hűtlenség, ami csak embernek fájhat, ha kínjában a hűség rágja öklét!
Mert nem hűtlen a növény, a hűtlenséget nem tudja a virág, sorsával hűtlen nem lehet az állat.
Mért lett hűtlen az ember önmagához, mért lett hűtlen az ember Kozmoszához? Miért vak?
Fekete Látomásom! A bolygó-gyilkos ember hova fut majd, ha ideje jön a Mindenség Rózsa-repedésnek?
Ha évmilliókig hó hull majd az éjből. Aztán megáll a hó, a gyászfüggöny elpárolog, kinyílik újra
az aranyablak. De ember se lesz már, embercsont se lesz. Nem szül asszony örömöt: szenvedésnek.
Mert az Emberiségnek halála is halott már! S halál nem szül halált a halhatatlan halálnak.
Csak állatvirágzás lesz, gyönyörű, gyönyörű: az ember után! Talán ötvenmillió év múlva!
Ötvenmillió év múlva? Csütörtök van. Csütörtök este van. Csütörtök van újra! Csütörtök.
A csönd bagolyszemei virágzanak. Virágzik a bagolyszemű csönd. Ó, bagolyszemű gyerekkor!
Ó, bagolyszemű bánat! Bagolyszemű halál néz utánad messzecsörtető zöld gyerekkorom.
Aranybagoly ül a Hold-koponyán. Pislog az aranybagoly bíbor bikaszívre állított sárga
emberkoponyán. Izzó zöld gyémántot pislog az aranyforgács-szív kék emberszemhéja,
fehér emberszempillája. Ez a Zöld Gyémánttűz Bagolyéjszakája! Ez az Aranyforgács-szív
Zöld Késütése! Ez a Zöld Bagolyszemásítások Csütörtökéjszakája! Csütörtök este
van. Csütörtök van újra. Gyertek, vacsorázzunk. Ami holnap jön, a péntek, az a nap, az
a nap, az a nap: a Miértek Fekete Virága! Ami holnap jön, a Péntek! Az a Függés
Homálya! Ami holnap jön, a Péntek! Az a Halál Nappali Éjszakája! Ami holnap jön, a Péntek.
Nem szabad felejteni! Nem lehet felejteni! Bűn: felejteni! Irgalmatlanság: felejteni! A
szégyen szomorú szárnya: felejteni! A gőg dagálya! És ne legyen utolsó vacsoránk ez a mai,
ez a csütörtöki! Ne legyen Utolsó Vacsoránk! Gyertek, terítve az asztal: Gazdag Áhitattal,
Fehér Hódolattal. Kenyér, hús, gyümölcs, víz, bor az asztalon, tányérok, poharak,
evőeszközök. Százszorszépek a csillagok között. A gyufásdobozban gyufa van, pirosfejű,
a barna vizslafejes sárgarézfödelű üvegdobozban: cigaretta. A bronzvázában piros
tulipánok. És nem lesz holnap a sakál-alakú belsőrészt-őrző korsókehelyben, a tuamutefben,
a Halott szíve, tüdőburka, tüdeje, veséi, gyomra, mája, belei, heréi, agyvelője.
Nem lesz a Holnap-Halál belső szerveinek, lágy részeinek fekete sakálkorsó őre.
Ez a Péntek a Csütörtök Virrasztó Szivére dől kereszt-alakban, mint fehér
ablakkereszt fekete árnyéka a könyves-szoba falon, a Péntek aranyjele a
Csütörtök-ámulaton. S a csütörtök szívében orálisan a péntek pénisze, heréje.
A csütörtök szájában a péntek orális szerelme, a péntek virágkegyelme a csütörtök szivében.
A halott pénisze, heréi orálisan az Eleven Ütésbe petézve. Ó, emberszív-zabáló
pénisz-nyüvek, herezacskóból kitóduló lárvák! A halál ondószálai, spermaszálai, a halál
ondófolyadéka, spermanyála, szív-evő életkukacai! Amik a szív belsejét megeszik,
fölfalják az emberszív húsát, mint légylárvák a sáskapotroh belsejét, mint légylárvák
a sáskapotroh belső szerveit, a sáskagyomrot, a sáskaszivet, sáskatracheát, sáskabeleket,
sáskamirigyeket, sáskahártyákat, mint a varangyosbékaevő légy nyüvei a varangy
testét megeszik, egész a varangybőrig megeszik, hogy az emberszív, hogy a varangytest,
mint a kígyóhajú női szörnyeteg, a Gorgó, ficánkoló fürtökben, csomókban és kévékben
áll ki a szívbőrből, békabőrből a sárga gennyfonálrózsa-lárva, s ha Gorgót látsz,
kővé dermedsz azonnal! Ha látod tekergő kígyóhaját! Csütörtök van. Sorsunk mit ér a gyűlölet-haszonnal?
Gyertek ide körém, vacsorázzunk! Egyetek húst, igyatok tejet. Mártogassátok forró
vérembe a kenyeret. Mártogassatok, törölgessétek könnyű kicsi kézzel. Könnyű kicsi
kezetek tenyeremben, mint pici kamilla, pici százszorszép, többszarvú apró
csigabiga, a piros redővonalakra hullt körtefaszirom. Mártogassátok fehér
tányérom piros levét, szivacsos könnyű kenyérdarabokkal, majd-asszonyivá
növő csöpp kezetek a pénteki vért csókolgatja vacsorámból, a csütörtökre-hulló
péntek szívsebéből, mártogassátok a vért a szivemből könnyű kezecskékkel, kis kenyér-darabkákkal
szivem piros könnyét, s ott fekszik majd az Asszony ölében az Öröklét véresen, sebzetten, halottan,
meztelenűl és hanyatt, aki már ma halott, s mégiscsak holnap fog meghalni, aki csak holnap
fog meghalni, pedig már ma halott, mint minden halandó, az Asszony
ül a földön, a világon terül szét kék redőruhája, fiát úgy fogja, mintha
szoptatni akarná, fiát úgy fogja, mint hajdan szoptatáskor, jobb karjában a márvány sárga
fiú-fej, kékredős ölében a fiú fargolyói, véres kendővel letakarva a fiú pénisze,
herezacskója, a fiú karjai, lábai a földre lelógnak, mintha egy óriás sárga szalamandragyíkot
fektetne ölében hanyatt, mintha egy óriás sárga varánuszgyíkot akarna megszoptatni,
s az ott feküdne hanyatt az ölében, nagy keze-körmei, nagy lába-körmei, mint
hosszú görbe zöld kampós krokodíluskarmok, Sárga Márvány-Szalamandra, Sárga
Márvány-Leguán, Sárga Márvány-Varánusz, Sárga Márvány-Tarajosgőte, azt mondják:
hüllő, azt mondják: kétéltű, azt mondják: Jézus, csütörtök van, gyertek, vacsorázzunk,
a homály vas-szögei az árnyunk, s a vastag nehéz szögekre várnak a lábak, kezek,
tenyerek, lábfejek. Ó, Szögek! Szögek! Szögek! Szögek! Szögek! Szögek! Szögek!
Az Itélet Szögei! A Gyűlölet Szögei! A Megbánás Szögei! A Kárhozat Szögei!
A Lehetetlen Szögei! Az Elmondás Szögei! A Bíborkék Szögei! A Virradás Szögei!
A Holnap Szögei! A Péntek Szögei! Csütörtök van. Csütörtök van újra. Ne legyen ez az Utolsó
Vacsoránk! Ne legyen ez a Gyötrelemvirrasztás Csütörtökéjszakája! Ne legyen ez a Hulló
Péntek Jövőidő-Árnya! Ez a csütörtök. Ne legyen ez az Utolsó Éjszakánk! Ne legyen ez az
Emberiség Utolsó Csütörtökéjszakája! Ne legyen holnaptalan-csütörtök, ez a mai! Ne
legyen holnaptalan éj mai csütörtök-éjszakánk! Ne legyen nem-virradat péntek! Ne
legyen közös vacsoránk holnaptalan. Ne legyen halál, ne legyen halál, hajnali tűzrohadás,
hajnali halálmagömlés, hajnali hullavirradás, ibolyaviola-violaibolya tébolytársulás,
Fekete Megvilágosodás, száraz fekete szélözön, párolgás-lángözön, dübörgő Sátánköröm-kopogás,
csönd-virágállatok bizsergő hólyagfürt-koszorú lámpamagánya. Volt már halál
és lesz még halál, lesz még halál, volt már halál, de csak úgy, ahogy lennie kell, úgy legyen,
ne legyen ez a mi Végső Halálunk! Jobb ha mosolygunk, hazatalálunk, egyszerűen!
Ahogy az embernek kell meghalnia szépen, mert ez is a dolga, a halál, az emberi, úgy legyen!
Csütörtök van. Gyertek, vacsorázzunk. Ölembe ülhetsz Anna, ölembe ülhetsz Eszter.
De csak ha lefekszel. Vacsora után. Ha megigéred. S nem jön Boszorkány, Tündér,
Vasorrú Bába, Lábasfejű Szépiaszörny, csillagok közt járkáló, nyávogó Fekete Macska.
Madárarcú Kecskebak-Őszapó, Lepkemanó, Katicabogár-Kos, Égő Dunyha,
Lángoló Vánkos, nem jönnek a Lények és a Férgek, Aranykoronás Varangykirályok
nem ülnek lucskosan szivedre, mint embervérbe-mártott vattacsomó, Szitakötőmajom
nem ül szemedre, alvó szempilládra Harkály-Mandrill, Rózsapirók-Pávián.
Csütörtök van. Az Itélet Tavasza? Álmélkodhatsz az ember fián. Hullaszállító
bádogkoporsó-éjszaka. Csütörtök volt. Hullaviola hullamagány. Aranyfényű kis
viaszbaba volt az a csütörtök este. Száraz lakkfényű lila porcelánbaba volt az a
bíborárnyékú csütőrtökéjszaka. Sírt a fekete puli rózsafához kötve. Nagy könnyei
csillagok a holdfényben. Asszonyholttesttel-zörgő bádogkoporsó-lobogás, fémcsónak-lebegés
a lépcsőház lámpafényben. Csütörtök van, gyertek, ne játsszunk, csütörtök van, gyertek:
vacsorázzunk. Anyám úgy adott nekünk zsíroskenyeret, hogy vágott a kenyérből
egy vastag szeletet, rákente a zsírt, aztán a zsírt késéllel feszesen lekaparta a
kenyérről, mint disznóöléskor a hájat, zsiradékot, sárgafehér fodros, forgácsos nyers
zsiradékcsipkét az asztalra-fektetett kimosott disznóbélről, ahogy az eres hártyáról
késsel kaparta. Még össze is nyomta a kenyeret gyorsan, a barnapatkós fehér szivacskaréjt,
ahogy összepréseli galaxisait az éj, hogy a tömött szivacslukakból a zsírkukacok
pálcásan, hurkásan buggyanva kimásztak, s azt is lekaparta, a kenyér fehér
szivacslukaiból kigyűrődve fölbugyogó disznózsír-csigabigaszemeket, az apró fehér
zsírcsöcsöket, a zsír fehér hengeres csigaszem-tornyait, mert olyan volt akkor az a zsíroskenyér,
mintha egy lapos lángosalakú csigafejnek kétszáz bimbós csőtornyú csigaszeme
lenne, kétszáz kitolt-csigaszemű nyálkás csiga volt az a kenyérszelet! S azt is
lekaparta késsel, a puha szivacsüregekből kinőtt kétszáz csigaszemet, a fénylő
csigaszem-erdőt. S mikor már a kenyeret szárazra kaparta, s csak itt-ott volt
a lukakban, likacsokban zsírhártya, zsírpetty, zsírpont, piciny zsírtömés, horpadt zsírdugó,
mintha lukas, üreges, barlangos, szivacsos fogak lennének betömve fénylő fehér zománccal,
s a kenyérszelet, mint kétszáz-köldökű parafaszivacs-lobogó fénylett mereven:
megsózta, odaadta. Így ettem én a zsíroskenyeret! De nem így a szilvalekvároskenyeret,
baracklekvároskenyeret, ribizlilekvároskenyeret, mézeskenyeret, tejfölöskenyeret,
cukros-kenyeret! Vagy amit titokban, gyorsan a pörkölt híg levébe mártogattam,
s folyt le államon s ujjaimon a híg vizes paprikás zsír, mintha anyám mosásban
fölrepedt ujjai véreznének, mintha láztól-kirepedt ajkaim hártyavályúi vérzenének!
S a lekvárbőr lila hártyaszilánkjai fogamon, a tejföl pelyhes csibesegg-bajszomon,
s a szájbőrre, ínyre, bajúszpihére, a nyelv klitorisz-ünnepére ragadt kristálycukor
szemcséi, rögei, csillagai! Csütörtök van. Gyertek, vacsorázzunk. Holnap a halál jön?
A Másik Állapot jön holnap? Odakint a kutyák csaholnak. Ki járkál az utcán?
Miféle csontváz? Miféle angyal? Miféle bűnös? Miféle áruló? Miféle rettegő? Miféle hírhozó?
A függő ember, ha keresztként szétfeszítve áll, vagy keresztként lógva ül függőlegesen a
fakereszten: mint egy megcsavart, kinyújtott, szétfeszített csontvázas kocsonyagyökérgubanc,
mint egy keresztre-kötözött csalánzós-csápos virágállat, mint egy taknyosan, nyálasan
fára-száradó állattakonyrózsa-állatvirág, húsban-szétrepedezett, húsban-széthasadozott
csontok, elfolyó kocsonyák, üveges nedvek, sűrű iszamos gyulladt pépek, püffedt, fürtös, golyós
nyirokérhálórácsok, tüzes csonttöltelékek, izzó száraz mirigyfürtlepedékek, enyvek, iszapok, savók,
enyves büdös szalagok, fölkunkorodó összecsavart pántok, eleven parázsló deszkahasábok, görcsök,
göbök, csomók, golyók, dúdorok, horpadások és dagadások, kőrostok, belső tűz-uszonyok,
égő belső drótrácskerítések, szakadt fonalak, szaggatott vonalak Begyűrődés-Kifeszülése!
A Függő Ember savó, zselatin, zselé, ászpik, gyök, izületi folyadék, porc, húgy, velő, bélsár, könny,
ondótejföl, neuronfüggöny-idegrács, savós vér, vérsavó, tüdőnyál Zagyva Szines Képlet-Üledéke,
kifeszűlt csontváza elcsavarva a szakadó húsban, mint csigamenetesen összegyűrt
dróthálószobor gipsz-szobor váz, mint agyagszobor spirálisan gyűrve összetekert drótcsontváza!
Erei szétdurrannak testében, a bőrén, mint lángba-dobott fölfúvódó
hólyagos bogarak, mint tűzbe-dobott levelibékák, akik emberszemű zöld
selyemlabdává fújódnak föl a hő csöveitől, parázs-nemzés asszony-
terhességben, erei mint a kukacok, férgek, giliszták, kék kukacok,
piros férgek, lila giliszták, zöld hernyók teste izzadt dúdoros, görcsös, csomós bőrére
kimásznak, testén homlokától talpáig százezer piros féreg mászik, bőrére-kidurrant vérző
erei. És mindene a test, a törzs legalsó részeibe száll, a ziháló tüdők, a megdagadt máj,
a püffedt húgyköves vesék, a légynyüves szív, az angyalfűrészelte szív, a kutya-
marcangolta szív, az Ájtatos Manó-harapdálta szív, a rák-reszelte szív, az Imádkozó
sáska tőrfésű fogókarjai közé harapott szív, mert szívét arany kézifűrésszel angyal
fürészeli, veszett kutya marja, gyomra, belei leszállnak, leszállnak a herezacskóba,
s herezacskója mint egy ólom-Földgolyó a földig lóg térdei, lábszárai fölött.
Légylárvás szive, mint egy emberszívalakú óriás, élő fehér cérnával összegyúrt ürülékgombóc,
tüdeje szortyogó vaslombok zsibongó énekesmadár-szövedéke. Pupillátlan szemei
dülledten kiállnak arcából, a szőrös, csöpögő hullaenyv-tálból, mint pupillátlan nagy kék
kocsonyahólyagok, mint dülledt kék légyszemek, a kék gálickő-ikragolyórózsák.
A Világ Infarktusa Ő, a Fulladva Csomósan Gubancosan Függve Csavarodó, Összevissza-
Tekeredő, a lábujjaiban, a lábfejeiben fekete, lábszáraiban, térdeiben lila, a combjaiban indigókék, az
ágyékában hullazöld, a törzsében borostyánsárga, aranysárga, citromsárga, nárciszsárga,
zsidócsillagsárga, a mellein málnakék, a nyakában rózsaszínkék, az arcában márványos zöldfehér, a
homlokában narancslazúr, a füleiben lépviasz, a karjaiban gyertyavérfehér, a
kezeiben sárga citromlepke, az ujjaiban zöld káposztalepke világoszöld bunkócsápja.
Kristály és olaj és fű és moha és fém és deszkaforgács és pamut és kő és láz és száradás
Szétfeszített Zagyva Keveréke. Az Érgörcs Ő, a Kiszáradás, a Fulladás, az Érszakadás.
Segglikából híg sárga ürülék folyik a fára, hátsó combjaira, és erekciója van eres
vesszőjének és egyszerre vizel és spermát lövell. S szemei szárazok, mint a legyek szemei,
mint a méhek szemei, mint a darazsak szemei, mint az aranybögöly szemei.
Függőlegesen hullámosan vonaglik, mint egy keresztre kötözött gyík, összegyűrődik, föltűrődik, föltúródik,
fölgyűrődik, föltorlódik, horpadt hasa mellkasába szívódik, a vér alászáll teste alsó részeibe,
mint a halottnak, Ő a Függő Feszülés, a Szomjúság, a Szomjhalál, a Statikai Keringési Zavar.
Mintha kifeszítve óriás pikkelyes gyíkot szögeztek volna függve hanyatt a keresztre! Zöldet!
Hullámzik, vonaglik, hánytorog, függve tekeredik, függve támolyog. Sárga hasa, fehér gyűrt tokája
dúdorok, verejtékpikkely-horpadás lapok és gömblapok, tarajosan kikagylósodó pikkelysávok,
pikkelyszalagok, pikkelygyűrődések rángó, vonagló halmazháborúsága, vállig, hónaljig érő
pikkelykesztyűje, tökéig-érő lábkesztyűs pikkelygatyája gyűrten, csavartan lobog és lotyog
karja-húsán és lába-húsán, hónaljgödreiben, fasztalan ágyéka gyűrt pikkelyharmonika,
s mint zöld húspikkelygombóc kövirózsa dülledt aranyércsomós kloákája. Hosszúkás
háromszögkúpfeje mint egy fordított kinyitott fogsoros pikkelyesernyő, zöld mohával benőtt
szelvényes imádkozó sáskapotroh, nyelve kiálló zöld kard, a sáska potrohának kardbajusz-tojócsöve.
Szemei fáradt Krisztus-szemek, szemei véreres dülledt emberszemek. Szemei merev
sasszemek, keselyűszemek, héjaszemek, karvalyszemek, sólyomszemek, ölyvszemek! Szemei!
Gyűrődik, vonaglik, ellottyad, kifeszűl, kidülled, behorpad. Mintha egy ólomgyász krokodíl, zöld
kristálynász aligátor, dögparázs kajmán, ónvirradás varánusz, sorshervadás leguán, létpalás
szalamandra, kocsonyaóriás pettyes-gőte lenne nagy ács-szögekkel keresztre szögezve.
És térdepelve körötte a földön és szivárványkoszorúban függve körötte a kékfekete levegőben
imádkozó, éneklő madárszárnyú angyalok: Harkályszárnyú Angyal, Rózsapirókszárnyú Angyal,
Sárgarigószárnyú Angyal, Őszapószárnyú Angyal, Kékcinkeszárnyú Angyal, Sármányszárnyú Angyal,
Aranymálinkószárnyú Angyal, Zöldzsályaszárnyú Angyal, Kékvarjúszárnyú Angyal!
Mit tudtok rólunk Angyalok, Madarak? Ti Elképzeltek és Valódiak? Hajdaniak és Mostaniak?
Akik meghaltok, ha meghal az Emberiség. S éltek talán az ember után is. Ötvenmillió év múlva!
Hisz többet tudott a létről, mint ti a Fán-Hervadó szelvényes sáskapotrohként vonagló zöld kisujja!
A csillag-gombostűre tüzött zöldsáska zöld potroha. Az arany-gombostűre szúrt zöld sáskapotroh?
Mit tudtok ti rólunk madarak? Mit tudtok ti rólunk? Mit tudtok mirólunk: emberekről?
Mit tudtok mirólunk madarak? Mirólunk: emberiségről? Angyalok, ha gyötrelmünkre
hullotok az égből, mint sárga hullócsillagok, sárgakék tűzpáva-pávafarkú meteoritok,
izzó, sistergő, égő kövek? Ha merengésem virágos ágaira szálltok suhogva, lobogva
feketén, mint a fekete fény, mint ablakom előtt a virágos körtefa-ágra a feketerigó?
Mit tudtok ti rólunk madarak, hajdaniak és mostaniak? Mit tudtok madarak:
énekesek és daltalanok? Csirregők, csipogók, ciripelők, csiripelők, pityegők, csettegők, csattogók,
csókcsacsogók, trillázók, fuvolázók, gordonkázók, mirigyrózsabarlang-torkotokban rozsdás
bádogharangot rázók, selymes kék pléhcsengettyűvel csöngettyűzők, gégegordonkák, torok-
cimbalmok, aranycitera-tollszivek, biológiai orgonák, vegyi furulyák, ezüstgitár csőrös
csöpp pálmafák, mit tudtok-vijjogók, vakogók, kopogók, ugatók, sziszegők, sistergők,
károgók, kaffogók, kerepelők, nyerítők, nevetők, búgók, burukkolók, krúgatók, kacagók,
mit tudtok hápogók, gágogók, jajgatók, sírók, kiáltozók, tulipán-torkúak, tűzliliom-
hangszálúak, fehérliliom-szájúak, akiknek piros mirigykút torkában húsvéti föltámadás
van, akiknek torka mint a túlvilágfényt vizelő nyitott sziklasír, s a sírtorok
arannyal úgy vizel, mint a tehén, párolgó hold-ív sugárban, mit tudtok ti barna
gyalog futamok, ti kék péngések, zöld cimbalom-szívverések, piros hártyakürt-szavak,
fekete pikkelytrombiták, sárga gyerekcsörgő-torkúak, lila tollgyapjú-oboák,
fehér üvegorgona-szimfóniák, boldog piros gégedobok, szupernóvameleg húros és ütős hangszerek,
állati villanyorgonák, harangvirág-szelvényű üvegharmonikák, tiszta facimbalmok
xilofonok, fémszalag-hárfa ütőhangszerek, puha malachit-klarinétok, lobogó szines
hangpipák: arany-szaxofonok, szines tollzománc bombardok, tubák, pisztonok,
hosszú aranyfutóka-sikolykürtök, lángcsellók, barna brácsa-bikák, vérözön-mélyhegedűk,
bánat-üstdobok, látomás-csemballók, sárgacsőrű fekete Chopin-zongorák, piros
légyszemű Artur Rubinstein-zongorák? Mit tudtok ti rólunk madarak? Bagolyfülesek,
őzfülesek, csigaház-fülűek, fülkagylótlanok, pontluk-fülűek, borzas férfibajszúak,
drótsöprű tigrisbajszúak, csőrtelen teveszájúak, bozontos férfiszemöldökűek, fehér
kisborjú-szempillájúak, fekete csikószeműek, festett kék hullaszempillájúak,
madarak, akiknek szines arca mint a festett ókeresztény múmia-arctáblák, a fatáblán
a göndör-csigás hajú fej kék és piros, és fekete pont-köldök kék hegyes vonaltojás merev szemük,
madarak, kifestett asszony-arcúak, akiknek szémöldökcsontíve aranylila és rózsakék,
felső szemhéja levelibékahát-selyemzöld, alsó szemhéja málnaszín, narancssárga és
ezüst hármas csíksarló-szivárvány, a szempillaszőrök alsó és felső kákicskerítése
fekete lakk-karéjjal becsíkozva, szempillája kis fekete lakkba mártott kefehengerrel,
apró nyeles hengerkefével forgácsosan keményen fölgöndörítve, mintha göndör fekete
légylábak sűrű küllőcsillaga volna a fekete szempilla, s arccsontjukon vastagon, lazán,
szétfoszló páravászonokkal a rózsapiros festékrózsaszín, s arany csillámpor szikrázó
pontjaival beszórva a szemhéj, az arc, az orrtő, a kékeres halántékgödör bőre,
mint nyáralkonyi tóvíz füstös rózsalángja alkonyesti nyári csillagokkal, mintha
egy lazán rostos, pikkelyrács-aranyhal rothadozna laposan, hullámosan arcukon, homlokukon.
Mit tudtok ti rólunk madarak? Mit tudtok ti rólunk és mit tudtatok? Madarak,
mostaniak és hajdaniak? Mit tudtok a szivemről? És ahogy mondják: az emberi nemről?
A jóságról, a hűségről, a gőgről, a dacról, a gyászról, a csalásról, az emberi szerelemről?
Tudtátok-e, hogy majd megszületünk mi: játszani, ölni, nemzeni, szülni, szoptatni, szeretni,
verset írni, gyilkolni, lopni, csalni, háborút háborúból facsarni, más szívét, mint fölmosórongyot
kicsavarni, hogy megszületünk mi majd embernek: embertelenek, s mert mi is csak
halandók vagyunk, a létben halandósággal vakok, hisz nem lehetünk halhatatlanok,
hát Istent csinálunk, filozófiát? Tudtátok-e, hogy mi lesz a Jelenlét, az Ittlét, a
Lét meg a Nemlét, s hogy mi már tudjuk: azért születtünk embernek, mert tudjuk,
az Idő minket halandósággal vert meg, s halandóságunk a mi Szép Homályunk?
Tudtátok-e ti Ősök, Madarak, akik 35 vagy 40 millió évvel ezelőtt gyötrődtetek
ki a tajtékos, pikkelyes Lét-Iszonyból, a Földgolyó-Gondból, hogy eljön az ember, aki
nem tudja magát megváltani, mint ahogy ti sem tudtátok magatok megváltani, s csak a halál
ami nem múlandó, mert csak a halál nem múlandó, s hogy a fán-függő Emberfia, mint az
asztrofizikusok, csillagászok, kozmosz-kutatók, univerzum-vizsgálók szinkép-skálája,
szín-szalagsora, színvonalsora, föntről lefele, vagy lentről fölfele a bíbor, a sárga, a vörös,
a piros, a rózsaszín, a zöld, a lila, a fekete, mert függő teste, amelyben leszáll a vér, a vizenyős
vér, ahogy üvegben a festék leüllepszik, alúl a festék, fölül a sárgafehér víz, vagy a fehérsárga
terpentin, lent a körmös lábujjakban, a rózsarothadó lábfejekben, a szétrepedezett lábszárakban,
a csontemlőkként kiálló csontrózsacafat térdekben a feketéből nő ki a lila, a lilából
a sötétkék, a sötétkékből a zöld, a zöldből a világoskék, a világoskékből a bíborvörös,
a bíborvörösből a rubintpiros, a rubintpirosból a kárminvörös, a kárminvörösből a karmazsin,
a karmazsinból a skarlátvörös, a skarlátvörösből a cinóberpiros, a cinóberpirosból a
gyomorvérszínű, a gyomorvérszínűből a tüdővérszínű, a tüdővérszínűből a málnaszínű,
a málnaszínűből a narancssárga, a narancssárgából a citromsárga, a citromsárgából
a viaszragyogású lépfehér, s e szinek csíkjai, vonalai, sávjai a testen alúlról fölfele,
mintha egy csöpp szines gyémántparázs-kolibri lenne szétlegyezett szárnyainál fára szögezve,
a mozdulatlanúl rezgő szivárványdarázs gyémántmadár, sárga csőre vékony hosszú szalmacső,
mintha egy óriás szines darázs lenne potrohánál, szárnyainál, recés hártyasejt-szárnyainál
a fára laposan függve szögezve, mint egy szivárványlepke gombostűkkel, púderes potrohánál,
púderzsindelyes, hímporpikkelyes érgyökeres szárnyainál három gombostűvel keresztre szúrva,
s a lüktető vízszintes potrohkeresztcsíkok, dongák, gyűrűk, sávok, koszorúk, szelvények, szeletek
alúlról fölfele, a feketéből a fehér felé egyre világosodnának, ó, Emberszivárvány,
keresztben-csíkozott Rothadó Márvány, a potroh, a tor, a nyak, a gége, a torok, a fej, a szemek,
szájszervek, csáptollak, csápbuzogányok halálszivárvány-csíkozása, ó, halál-ívek szinei
a testen a csáptoll bolyhos pihepajzsáig, pihelándzsájáig, s a dülledt szemgolyókban
is szines övek, gyűrűk, szalagok, sávok, pántok, abroncsok, szivárványok, mint a
legyek, bögölyök barna, fekete, arany, kék, zöld, piros, vörös, lila, gálickő-kék színű,
sárga, borostyánkőszínű, mézgaszínű, tejszínű, ködszínű, füstszínű, gyöngyszínű,
üvegszínű szemcsés domború kristályrög-szemében, amely mint kettős füles halpete-patkó
a rovarkoponyán, két bársonyos petehalmaz-sírdomb, szájig-hátkezdetig lehúzott rostély-orrlemezarcú
gyöngyház-lovagsisak, római katonák ókori harci sisakja a koponyabúbtól, homlokvastól
a nyakig sörényes szőrkefe-taréjjal, mint bársonyos gyöngypontokból mozaikgömbbé összeragasztott
emberútálat, tudtátok-e madarak, Ősmadarak, Kezdetiek, Hajdaniak, hogy ember azért
lett a Földön, hogy egyszer talán minden embert megöljön, s hogy lesz Költészet és Költő,
akinek világegyetemhosszú énekében ti lesztek az Ősi Titkon nőtt virágok, éneklő titkos
zsibongó álomlángok: Madarak? Mit tudtál te: Proavis, Előmadár, te gyík és
madár keveréke bonyolúlt-egyszerű ősvilági béke, fejed pikkelyes, mint a gyíké, s hosszú
hegyes állkapcsaidban hegyes kúpos gyíkfogak, s kitollasodott gyíklábaid végén különálló
karmos gyíkujjak horgosodtak és meredeztek ízelten, gyűrten, mint a gyíknak, s pikkelyeid
az ősmúltba-avultak: tollakká módosultak, te Gyíksasszivárványtobozpáva, te,
Madarak Pikkelyes Szivárványürülék-Előképzete, s mit tudtál te ősmocsarak, őszsurlók hite,
őspálmafapávaplatánok szarában, őspikkelytörzsén háromágú, kékkörmű sárga lábbal
csúszkálók, mászkálók Előképlete, Harkályok Eljövetele Szivárványszar-Előünnep:
Archaeoptrerix, te zománcosan zölden, sárgán, kéken kifestett merev gipsz-gyík, gipszmadár
ötvözete, te, te szárnyközépi karmos sárga sátánkezű, te Ősi Nyár Gyíkmadár-
Szivárvány, te állandó testhőmérsékletű, melegvérű, lúdszemű Sasgyík, színezett
Pikkelytoll Pávavitorlaladik, szined mint a szines ürülék, mintha gyomorvérzéses,
tüdővérzéses melaena-székletet szarik, mert zöld szén, emésztett fekete vér,
pirosarany pikkelylekvár, fölrepedt aranyér alvadt pecsétviaszkönnye az a gőzölgő kupac,
ó, Ősgyíkszivárványtobozpávasas Archaeoptrerix, lobogó hatalmas tollas, csipkés
zöldkék őspáfrányok közé visszaszólok a Múltba neked is, te sárga gyíkfejű
kéklila madár-x, már madárjellegű koponyád volt, állkapcsaid alveolusaiban
kúpos fogak, csigolyáid a nyak és hátrégióban amphicoel-alkotásúak, hüllőjellegűek,
hisz a madarak szabad csigolyái nyeregszerűen ízesülnek, farkad hosszúra nyúlt, 20–21
csigolyából állt, a szemet sclerotica-gyűrű vette körűl, farkad tollai az egyes csigolyákon
páronként kétoldalt kiálltak, hátrafelé szálltak, mellső végtagpárod függesztő készüléke a
Pterosaurusok és a madarak egyesülése, a sternum csak tökéletlenűl maradt meg, mellső
végtagjaid ujjait nem takarta tollazat, mint a mai madarakét, ó, te úgy másztál, úgy kapaszkodtál
az ősfán Madár-Talány, mint a délamerikai hoacin (Opisthocomus), a titokmadár,
de mit tudtál te arról, amit hinni fog a költő, amit hisz a költő, a szivárványistenember, Archaeoptrerix?
S ti még ősibb hártyás lobogó, lebegő, nyikorgó fekete Óriáslángok, Talányok, Pterosauriák,
Repülő Hüllők, mit láttatok ti a Titokban? Gyászhomály agyatokban, a csöpp velődióban
fölszikrázott-e a Jövő? A Költő, aki repülő akart lenni, pilóta, repülő? Mit tudtatok ti
arról, ami volt, jöhet és jön: vízözön, tűzözön, nem-mítoszi gyász világegyetem-pusztulás?
Ó, ti Hatalmas Ősi Fények, akik mint a denevérek! Ti madárszabású hüllők! Csőrszerű
megnyúlt fejetek gerincoszlopotokra merőlegesen áll, a halánték-ablakokat és a praeorbitális
ablakokat (néhol az orrnyilásokkal összefüggnek) keskeny csontlécek választják el egymástól,
ti üreges-csigolyások, üreges-végtagcsontúak, ti nagy koponya-belvilágúak, ti szőrösek, melegvérűek,
hatalmas bőrlebenyeitek, mint a denevérek bőrlebenyei a végtagok által kifeszítve,
ti szárnyközépen csontváz-kezűek! Ó, te Ramphorhyncus gemmingi, te felső-júra hosszú
fekete pálcafarkú őre, a pálcavégen bőrből falevélalakú kifeszített hártya, a kormányzó-hártyalevél,
ó, te Őshüllődenevér Pterodactylus, s te Pteranodon longiceps, kiterjesztett mellső
végtagjaid szélessége 7 méter, ó, te Repülő-legelső, ti repülő Saurusok, hatalmas
hosszú csontcsákány-fejűek, küllős sclera-gyűrű szeműek, óriás Hártyahattyúsárkánycsalogányok,
hatalmas Denevérkrokodíllámpaernyők, röpködtetek mint kinyitott fekete drótvázas,
drótküllős, drótküllőcsillagos, sárkánygyíkfejű, vászonhártya-cikkelyű csipkés félgömb esernyők, amiket
kifeszítve és sodorva lök, fúj, emel, dobál, himbál, táncoltat, pörget az őstengeri sós szél!
Ó, ti keresztként szétfeszített csontvázakra terített szőrös bőrhártyalepedők,
Röpködő Ős-szavak, repülő sárkánygyíkok, lobogtok, mint a 40 millió év előtti
Isten fekete ősszempillái, mint a Virágzó Idő Elhulló Fekete Szirmai: Szaurusz-repülők!
Ó, mit tudtok ti rólunk madarak? Mit tudtok mirólunk? Kezdetiek, Hajdaniak? Mostaniak?
Csöpp agyatokba, mint alkonyi félhomályba bezárva mit tudtok ti Világrészlet-Árva Madarak?
Mit tudtok az emberi nemről, a lét-történelemről ti barna homályba csomagolt gyönyörű
fények, isten éneklő vércsöppjei, ti, akiknek szive halál-homályba csomagolva, s függtök
az ének cérnaszálain, függtök a levegő pamutszálain, a dal nyálfonalain, a csillogás
aranyrothadás-semmirácsain, a hajnal zöld esőágain, az alkony májvörös, lila
elmúlás-lombjain, mint aranypapírba, ezüstpapírba gyűrt, recés, ráncos, eres sztaniolba
csomagolt diók a gyertyalángos karácsonyfa-ágon. Mit tudtok arról, ami a világegyetemben
lángol, a szuperhalmazok aranyspongyáiban a fekete pontok, fekete rések, fekete
repedések, fekete hallgatásgomolyok, fekete iszonyvaginák szülésgörcseit tudjátok-e?
S mi az, ha az Irigység Angyala rászáll az ember szívére, s az betojja, bepetézi,
mint légy ha tojócsövét, a nőstény kitinfalloszt a nyers hús vörös, márványos redői,
lemezei, lebenyei közé döfi, vagy darázspotroh szelvényközti sárga hártyáiba szúrja?
Mit tudjátok mi az a retinacsönd, a fal, amit a Szűz Köpenyének hívnak, az ajtó,
amit elburjánzó szederinda-lepedőnek hívnak, hogy az igen a nem, s a nem az igen, s ami
elkészült: begyűrődik, hogy lehessen az, amit sohase csináltak, Mama mért szültél a világra
engem: mért fogantál meg velem Mama akkor, általad ó Mama mért lehettem?, ó,
látomás-csönd, ó, szemgolyócsönd, ó, a töprengés bepinásítja a teret önmagába, ez a begyűrődés,
ez nem kimeredés, ó a pozitívre tenni a negatívot, a zaj dobhártyáját kiszúrni tűvel,
pozitív-negatív-negatív-pozitív egymásbagyűrődés, egymásba-üvegesedés és hallani lehet
a szemmel és látni a füllel, mint kifordított kesztyű: a begyűrt zaj, a kifordított csönd,
ó, bíborfehér, fehérbíbor vetés: a zöld, a föld, látóbíbor a szemben, ó: hidegágy, halottas-ágy, amin a halott kiterítve
fekszik, s a szűzhártyát föl kell törni, hogy megismerd a szülést, a szerelmet és a
konkrét luk a kőben, s az absztrakt luk a filozófiában, matematikában, és mikor megszülettem,
anyámból vedlettem ki magam, a védelemből kivedlettem lényem, ettől lettem, odaálltam
a Halál elé, de másképp fogant meg a Szűz, szűzhártyája szeplőtelen, s a Szűz szűzhártyáján
kívűl és belűl a meg-nem-tört teljes befogadás, ez a szűzhártya-látás, ez a szűzhártya-ima,
és mondd Hódolatos Asszony, Anyám, ugye én szültelek téged, hiszen te szültél meg engem,
így szültük egymást, tudjátok-e madarak, Kezdetiek, Hajdaniak, Maiak, tudjátok, mért kellett megszületnem?
Tudjátok-e: halandók azért vagyunk, mert meghalunk, őslétté születünk a Halál-pinán kibújva.
S ha lesz még Világ és nem lesz, aki tudja: minek a Világ? Ötvenmillió év mulva? 1054, nonillió év múlva?
Ó, anyám, én szültelek téged, hiszen Te szültél meg engem! Ó, ez az együtt-szülés, együtt-születés!
Mi egymást szültük meg anyám, te engem, én téged, mi együtt hordtuk ki egymást önmagunkban,
te szoptattál engem, én szültelek téged, te szültél engem a halálra, a halálra én szültelek téged,
mert ott állunk a halál előtt, ott állunk mind a ketten, s levetkőzünk majd a halálban, levetkőzünk
meztelenre akkor! Mit tudjátok ti madarak, akiknek csontja könnyebb, mint az emberé,
mit tudjátok ti madarak, akiknek csontváza könnyebb, mint az emberé, hogy az ember
hogy is végzi végül? Veletek a Lét a Homállyal kibékül. S a virrasztó agyhomály létetek
közös magánya. Ti, akik zöld lombok közt, kék levegőbe fúródva, szúrva, mint egy pázsitpuha
rajzszög, a könnyűség Mallarmé-szeme kék aranyrács tornyain lobogva énekeltek, vagy
holtan a rózsák, a rózsák, a rózsák alatt hevertek, s férges, kukacos, kemény kicsike
holttesteteken a barna rózsaárnyak, mint mosolygó csipkés, lemezes szilánkhab, mint
nehéz fekete polipok gomolyognak, s a férges, kukacos madárhulla, s a tavaszrozsdás
barna rózsaárnyékgomolygás, a fekete árnyékpoliprózsa-mosolytolongás, mint fuldoklóban
a szűzhártya-szomjúság. Mikor haltok meg madarak? Hogyan haltok meg madarak?
Mikor hal meg a madárszív? És miért? Mikor? Ki fohászkodik a madarakért? És ki az emberért?
Másért, ugyanazért? A madárért, az emberért ki fohászkodik a Gyönyörű Mindenségben?
Hol lesztek ti már 1054 év múlva? Hol leszünk mi már nonillió év múlva? Hol leszünk?
1000000000000000000000000000000000000000000000000000000 év múlva!
Ki temeti el a madarakat? A madarakat, akik halottan ott hevernek az erdőkben,
füvekben, mezőkben, vizekben, réteken, szántóföldeken, nádasokban és temetőkben,
kertekben, sás-sziszegés hánytorgás-émelyben, a fehér sziklakövek közt, erdei patakok,
vízlap-hullámcsobogás csöndje szélén fölborzolt nyaktollakkal és legyezősen szétterített
szines szárnytollakkal forogva, széttárt sárga csőrrel, hanyatt, férges, piócás, rovarlárvás,
csíkbogaras, csíboros, árnylencse-körlánc talpú vizipókos büdös tollkeresztként, s lábuk rezgő
napfénypettyekbe akadt két zöldarany pikkelyhorog, mintha a rezgő zöldpettyes-aranypettyes
levegő óriás átlátszó pettyes hal volna, s a zöld lombuszonnyal zizegő levegőhal sárga-zöld
fejének puha hártyás porcelánkorongcsésze szájába akadtak volna az aranyhorgok, a
halott zöldpiros madárlábak, s kékpettyes gőték és pirospettyes gőték és zöldfoltos
tarajosgőték úszkálnak a hideg vízhártyaszenvedélyben halottan forgó madár háta alatt,
merev sötétbarna porcelánbogyó szemei mellett, amelyek mint vízben-billegve-táncoló,
félig-vízzel-töltött barna üvegpalackok ragyognak sötéten, sötétebben, mint egy galaxis
égő szivacsszálai, szivacshártyái, szivacs-membrán falai között az ősi barna luk,
s csilingelve csorog és szálazik hártyásan a víz a tollak és pihék erei, bordái, bolyhai, lécei
között, ki temeti el a madarakat, akik ott feküsznek halottan a tószél zöld posvány-dunyháiba
süppedetten, a zöldpetty fénylő békalencse-lepedők gyűrődésrózsáiba ágyazottan, a zöld
békanyál lángredői között sárgán mosolyogva, sárga csőrrel mosolyogva és barna szemekkel,
mint zöld enyves vászontekercsekbe csavart múmiák, szines tollsipkák, füles tollsüvegek,
kék tollköpenyek, piros tollgatyák, arcuk homlokig zöld növénylekvárba mártva,
piros csőrtő-szív taréjos tollcilinder fejükön apró barna béka ül párologva és ragyogva,
mint elvarázsolt királykisasszony, mint meztelen remete füves sziklán, mint koncentrációs
tábor tetves priccsén törökülésben meztelen zsidó kisgyerek és néz dülledten, mint
egy apró fekete légy, barna bársonyszemcse-többezer gesztenye-összetett-szemekkel,
s combhónaljából lila pióca lóg ki, mint egy kis csődörcsikó kilógó hosszú vesszője, halak
csípkedik, vizibogarak rágják, vizinyüvek, vizitetvek, vizipoloskák harapdálják, piroscsíkos
sárga farktollain, a kinyitott hullalegyezőn, a szétlobbantott halállegyezőn zöld
szitakötő ül, meg kék szitakötő, meg fekete szitakötő, mint a fény három négyszárnyú
vékony rúdelemlámpája, s hosszan, egyenesen hátranyúló cingár potrohuk egymáshoz ragasztott
apró bársonyzacskók, egymáshoz-forrasztott apró zománchordók, egymáshoz-tapasztott apró
selyemkoponyák merev lánca, a farvég lábkörömcsipeszollói kinyitva, s fölkunkorodik,
selymes, zománcos ragyogással egyenesre visszahorpad a hosszú vékony csősorozat-potroh.
Ki temeti el a halott madarakat, akiknek testbelseje, mint rendetlen, zűrzavaros, kúsza
cérnásdoboz, zöld cérna, fekete cérna, sárga cérna, piros cérna, kék cérna, fehér cérna,
lila cérna lazán és kibogozhatatlanúl összevissza-keverve a dobozban, felhős és bodros,
csomós, egymáson-átmászó, egymásból-kimászó fürtös, rácsos, tüdőszövedék-gomolyban,
a piros, a zöld, a fehér, a fekete, a sárga, a lila, a kék cérnaszálak a fonalférgek,
a zománcos, páncélos fonalférgek a madárhulla-cérnadobozban, hömpölyögve, szálazva és
egymás kötegein szálasan átfolyva gomolyognak a vékony hosszú cérnaszálférgek, a zománcgyűrűrugó
féregcérnaszálak a tollas haláldobozban, a halott madarak szemére légy ül, mint beszögezett,
fölravatalozott kis gyerekkoporsó, két gyöngyvirágkoszorú a kék koporsófejen, mézszínű,
tejszínű két koszorú, mint jégen-fölravatalozott kis kék gyerekkoporsó a gálickő-kék
légy a halott madár napfénnyel-behavazott szemén, s tejszínű pettyes buborékok, mézszínű
ikrabuborékok a kék gálickőkoporsó ásványhomlokán, s mosakszik a kék
gálickő-koporsó, szemét mossa fekete tapadó-lencsés mellkezeivel,
mint szivaccsal asszony hátát, asszony ágyékát, asszony emlőit a férfi, s két tapadólencse-szivacskesztyűs
kezét összedörzsöli a kék gálickő-koporsó, mint temetéskor tél-lángban a pap, s keféli
szemsávja szőrszálait, s minden egyes látó szemcsehólyagot külön-külön, az ötezret, mintha
a csillagos eget súrolná egy asszony gyors kemény gyökérkefével, sárga sikálókefével, keféli
mell-lábai szivacshab-kefés fekete tapadócsengő-idegvákuum-kötegeivel, s ki-be másznak nyüzsögve a
fehér, fodros, zsíros légynyüvek a madár halott bőrén, mintha a halott madár bőre kemény
sűrűszita volna, s azon paszírozna át asszony zsíros túrót, s a zsíros vékony hosszú hengeres
turópálcák a szőrszita rácslukain lógnának csomósan, mint hengeres fehér denevérek,
mintha a Földgolyó bőrének likacsain másznának ki-be a ficánkoló, szárnyatlan
gyermek-ördögök, apró zsíros szárnyatlan hártyabőruborka fehér ördögangyalok, mintha
nagy kötőtűvel szúrkálta volna össze a madárhalott testét valaki, a lárvák rágás-lukai
lila kráterpontok a sárga madárbőrön a tollak, pihék, pelyhek hideg, eres, merev,
borzas, bozontos, halgerinces és halcsontváz-képletű csomós lángjai alatt. Ki temeti el
a halott madarat? Ki temeti el a halott madarakat? A rovarok, a bogarak? A
bogarak, a rovarok? Akik a halott madár alá mászva, nyüzsögve, lihegve, pihegve,
szaglászva, hadonászva a halott madárnak sírgödröt kaparnak a halott madár alatt,
kifutnak a madár alól, befutnak a madár alá, dolgoznak sisteregve, loholva, pezsegve,
s ahogy a sírgödör nő: úgy sűllyed a madár a sírgödörbe lassan, sűllyed, ahogy a tengeralattjáró
fokozatosan, lassan az óceán zöld vizébe sűllyed szuszogva, habosan, lassan szépen
lemerűl, mint a tengeralattjáró a vízbe, még csillogó páncéluborka-háta látszik, még
csillogó ovális páncéltornya látszik, még merev csillogó rovarcsápbunkó-periszkópja látszik,
a periszkóp szikrázó szitakötőszeme, aztán az is lemerűl a vízbe, s összedunyhásodik
fodrosan, buborékosan, enyvesen, zöldüveg folyadékosan fölötte az óceán-anyag,
s körötte szörnyek, szépek, szeretők: szépiák, kalamájók, polipok, tintahalak,
ráják, cápák, kardhalak, fűrkészhalak, vizirakéták, vizilepedők, kék darázsszemű
zöld pikkelykések, úszó uszonyos mohos sziklarepedések, elektromos lepke-óriások, piros
vizidenevér-gigászok, hegyes embernevetésű, fehér csőrvigyorú boldog delfinek,
sűllyed a halott madár a bogarak-kaparta sírgödörbe lassan, ahogy a sírgödör nő,
ahogy alatta nő a levegőteknő, ahogy elfogy a föld alatta, sűllyed, mint sírgödörbe
szőke köteleken leeresztett koporsó, ahogy száll alá lassan a sírba a köteleken
eresztett koporsó, amíg a halottal a sárga talajra zökken, s elnyugszik ott az alsó
földön, az alsó sárga földlapon, mint töltőtoll fehér papíron, ceruza fehér papírlapon,
s zörög, amikor a köteleket halálteknő-törzse alól kihúzzák, aztán kapával
nyesni kezdik rá a földet, s hull a föld, dörög a föld, zuhan a föld, a sárga,
folyik az eltemetett halálra, süllyed lassan a madár a pezsgő, sistergő bogarak ásta
sírba, a bogarak hemzsegve dolgoznak alatta, szinte benne, mégis alatta, ez a
pihe-érzés, ez a toll-érzés, ez a szőr-érzés, ez a pehelyláng-érzés, mert a tollnyomástól,
szőrnyomástól, pihenyomástól, pehelynyomástól, amit a halott madártól kap páncélos
pórusos, kitinrácsos, kitinléces sötétkék, bíborpajzs, piros-feketepetty halálfej
bogárhátuk, szőrös páncél-koporsófedő fedőszárnyuk: kaparniuk kell a földet,
ez a hullanyomás, halálnyomás a munkainger örvényeit pörgeti föl szivükben, izmaikban,
ez a szőrös, bolyhos, pihés, toll-lándzsapelyhes hullanyomás rovarfejükön, rovarhátukon
a jövőteremtés izgalmát tölcsérezi föl szivükben, izmaikban, mint a forgószél,
mint a forgószél a port a vihar-előtti porszalag úton, s meghajlított zöld szögesdrótok a jegenyék,
ez a halálsúly a munka-ingerlés, ó, mért kell a munkához a halál, mért kell a
jövőhöz a halál, mért kell a vershez a halál?, és süpped, sűllyed a halott madár
a rovarsírba lassan, mint köteleken leeresztett koporsó, s a sírszéleken nő a
kikapart föld, a halottnak már csak nyitott sárga csőre látszik, fekete viaszláng-nyelve,
a halott madárnak már csak kék lába látszik, a madárhalálnak már csak zöld körme
látszik, aztán az is elmerűl a földbe, mint tengeralattjáró-periszkóp, s kaparják már
a földet a sírba vissza, kaparják hátsó lábaikkal a bogarak, túrják a földet orrukkal
a sírba, ahogy a kutyák hátsó lábukkal bekaparják az ürüléket, ahogy a fehér puli hátsó
lábaival kaparva gyorsan hátrafelé földdel bekaparja, amit kihányt, kiszart, a nyálas fűgombócot,
a gyomornyálas fűtojást, a csontszáraz fehér ürülékrépát, ürülékkukoricacsutkát, ahogy
a fehér puli, Ménkü: orrával, rózsapöttyösre fölsebzett pikkelyes fekete orrhegyével
földet túr a csontra, a megmentett csontot betemeti a kertben, nyikorognak a térdes,
csigolyás, izületes, dugattyús bogárlábak, a körmös, sarkantyús, tüskés, szarvholdas fekete
kitinágak, hátrafelé kaparnak a körmös fekete dróthálócipők, a karmos drótcsillag-talpak,
mint a kutya karmos talpai, s a bogár a halott madarat betemeti, a halott madárhúsban
már fürtökben, csomókban függnek nősténypetéi, mint cseppkő-sündisznók, izzó galaxisok,
fehér kristály-szőlőfürtök, s a halálcsók és a pete, a bogarak halálvégzete, új létük
könnyű kezdete, a hullanyomáscsók jövő-bimbók laza, puha, porhanyó földdel
betakarva, bekaparva, s a halott madár az Élet Anyja már! S lefele szállnak a barna
földmorzsák a sírföld kaparás-üregeibe, a földszivacs üreghálóiba, ahogy a vízbe dobott
kő a vízben lefele száll lassan bolyongva, hogy végső helyét, megnyugvás-helyét végre
megtalálja. Gondolsz-e Asszonyom a halálra? Gondolsz-e a halálra Szőke Szívverésem!
A halálra: ami most jöhet, ma jöhet, holnap jöhet? Jaj, a halál a mi testi részünk!
A mi testi részünk, hisz emberek vagyunk! Eljön majd egyszer, arcát kezével befödve,
tűzpettyes fehér kezével, vagy homlokát kinyitva, mint egy ajtót. Hogy az legyen végső
pillantásunk, ha agyába látunk, látjuk az agyban az infralámpát, ahogy kigyullad,
hogy átvilágítsa gőgös homályunkat, ránklő az agyból a lézersugárnyaláb, hogy
kiégesse fekete mámorunkat, s nem bújhatunk el a Mindenség gyűrt, fényes, feketehálós
arcredőiben. Settenkedve jön, lopva és titokban? Vagy néma ultrahanggal üzenve,
amit mi nem értünk, csak a rovarok, csak a denevérek? Vagy egyszercsak nevetve
betoppan, mint Arany Jánoshoz Petőfi Sándor, Pestről Szalontára, s elhiszi, hogy
ott van? Lesz a halálra fülünk? Lesz-e szivünknek füle a halálra? Vagy legalább
láb-fülünk, lábszár-fülünk, fülünk a derekunkon, mint a szöcskéknek, tücsköknek,
sáskáknak, hisz többet hall a muzsikus rovar, mint az ember! A szöcskéknek,
tücsköknek elülső lábszárán, a csuklós térd alatt vannak fülei, a zöld-szöcske mindkét tüskés
lábán két párhuzamos rés van, (fülnyilásaik kettős légkamrába vezetnek, közöttük
két trachea-csövecske húzódik, hajszálvékony faluk a hanghullámok hatására rezegni
kezd, ezt a mozgást az érzőszőrök sora alakítja át villamos jelekké,) (a gombostűfejnyi
szerkezet már akkor is érzékeli a hangokat, ha a hártya mindössze ezredmilliomod
centiméterrel domborodik ki a lüktető légnyomás hatására. Ez olyan hihetetlenül
kis érték, hogy az atomok átlagos átmérője is tízszer nagyobb ennél.) (A sáskafélék
300-tól 20000 Hz-ig hallják a hangokat, de egyes mérések szerint még a 90000
Hz-es ultrahangrezgéseket is érzékelik. A tücskök 300-tól 8000 Hz-ig, a
szöcskék pedig 800-tól 45000 Hz-ig fogják föl a levegő rezgéseit.) Lesz-e
szivünk szárnyai alatt, a sziv-combtövek felett fülünk, a sötét fülüreget ferdén
lezáró timpanális hártyánk, mint a sáskáknak, zöld idegszál varázsszem-legyezőnk,
(a rovar központi idegrendszerébe varázsszem-legyező zöld villamosjeleket küldenek a
hallószerv idegszálai,) lesz e a halálra fülünk, vagy csak úgy halljuk meg a Hívó Hangot,
a Fekete Harangot, mint a hal, aki úszóhólyagjával fogja föl a lét hangrezgéseit
s a Wéber-féle csontocskák közvetítik a rezgéseket a belső fülhöz, lesz-e sorsunknak
hallóhártyája majd, halljuk-e hangunk halál-visszhangját, mint a Chilonycteris parnellii
denevér, vagy csak süketen folyik szivünkből a vér, vagy csak süketen folyik sorsunkból
a könny, mint a halott szeméből a könny, mert könnyzacskója, könnycsatornája, könnypontja
megereszkedik, meglazúl és sír, pedig már nincsen, nincs ő, se bánata, se gondja!
Mert nem ember már a halott. A halott: csak halott. Bomló, büdös, szines anyag-szegénység!
S ha egyszerre hal meg a Világ? Mért akartam, hogy szivem a kozmosz sejtjei, a csillagok is értsék?
Minek akkor a Hallás és a Hang? Az Ének hangszálai? Tudatom hallóhártyája?
Ha egyszerre hal meg a Világ. Ha az Emberiség csontváza párolog el benned: Rózsarobbanás Lángja?
Ha meghal a Világ, minek a Világ? Minek a Világ, ha meghal a Világ? Minek az ember?
Minek az ember, ha meghal az ember? Minek az emberiség? Minek az emberiség, ha meghal?
Minek a költő, ha csak megégett kő lesz majd a földön? Megfőtt vizek, megsült kövek.
Megfőtt kövek, megsült vizek. S úgy járkál a halál a megégett Teremtőben, mint piros
kakas a temetőben, mint kékzománc kakas a temetőben, a dülledt sárga száraz fűkalász-
szakállú, fehérmárvány Jeruzsálem-arcú, Krisztus elszáradt hónalja illatú, Krisztus
zöld megpenészedett ágyéka illatú héber kőbozont temetőben, mint pettyes kakas
a kék arámus-esőben a száraz gazfuvallat kis zsidótemetőben a faluvégi
dombtetőn. S úgy járkál a halál a Földgolyó-Temetőben, mint kurvaság a megbolondúlt
nőben, ágak között ahogy ugrál a madár. Nap-pettyes, zöldfoltos sistergő boldog
lombok között a boldog énekes feketerigó. Ó, összekeveredett, egymáson-tenyésző Élet és
Halál! A temetőben a kalászos fűszál, mint zöld halcsontváz bütykös zöld drótszáron,
mint zöld napsugártüskés zöld oltáriszentségtartó bütykös zöld libalábon, s a barna
földön karmos zöld hártyacsillag-talpai. S a zöld fűszál zöld kalászcsontvázán zöld
szöcske ül mozgó zöld rugógyűrűszál-csápbajusszal, zöld veseköves zöld veseszemekkel,
s csöpp salátabokor-szája mozog, külön-külön minden salátalevele, s száj-ujjai
körben, mintha zöld pókok kapálódzanának hanyatt a salátabokorban, a
salátafejben, s lihegő potroha zöld szelvényközti hártyái, mint a harmonika
zöld szelvényközti hártyái fújtatva mozognak s háromszögbe-hajtott zöld collstok-lábai:
a sonkacombok, drótcsizmaszárak, fűrészek, tüske-lécek, sarkantyúk, karmok
zölden lobognak, mint az égő gyufával meggyújtott gázláng az első pillanatban.
Hervad az arany-búcsúírás a fehérselyem koszorúszalagban, s az aranyfésű-
szalagrojtok ájúltan aszalódnak, mint sárga kukacok, s a sárga hangyák,
mint cigarettából kihúllt dohányszemek, fehér cigarettahüvelyből kihúllt sárga dohányszálak
új halottra várnak, s tyúkok járnak a temetőben, kendermagosak, sárgák,
barnák, kopasz-nyakúak, fehérek, feketék, a kopasznyakú tyúk, mint egy
apró strucc lépeget, nyaka hosszú fodros mirigyes rózsavörös gégés fallosz-hurka,
feje sárgacsőrű piros dió fehérszőrös sárga szemhéjakkal, fehér szempillákkal, a
fejtetőn piros taréjhernyó, mintha most kelne ki a borsó a földből, álla alatt kis
vörös mirigylebeny-szívek, apró négylevelű lóhere piros bőrlebeny-zsákokból, a
fehérszőrös szemhéj fél-bársonydióhéj, a koponyába-sűllyedt, sárga viaszba nyomott apró piros csigaházak
fülei, kétoldalt a fejen, a tollszőrös sárga tyúkhalántékok alatt. A tyúkok a
temetőbe jártak tojni minálunk, a temetőszéli házak tyúkjai! Ott kotkodácsoltak,
káráltak a sírok között a fűben, kukacot fogtak, férget fogtak, zöld, kék, fekete
kristálylegyet fogtak, sárga karmukkal, sárga csőrükkel a sírokon kapartak,
s a tojásokat kötényükbe szedték reggel az asszonyok, tarka kötényükbe,
fekete kötényükbe, kék kötényükbe, kötényüket a köldökig fölemelve, kötényüket
az emlőgombokig fölemelve, s a kötény mint egy fordított esernyő szelvényzacskósan:
barna, szőke, vagy ősz, vagy fekete, vagy vörös láthatatlan ágyékszőrük fölött, s fölszedték
a haskotorással horpadtra-gyalúlt sírdomb-fészkekből, a sírkeresztek haláltövéből,
a meszelt kajla kő-Krisztus földbe-sűllyedt dagadt fehér lábai közűl, a rozsdás
lándzsavas sírkerítés-kertek piros ecetfa-őszsurlóárnyaiból, a fölszinre-okádott
csontok, csigolyák, koponyák közűl a sárga tojásokat, a fehér tojásokat, a vérszeplős
tojásokat, a zöld tyúkszarral festékes tojásokat, a vérfostos tyúkseggpihével teleragadt
tojásokat, s hervadt az aranykoszorúírás a lila, fekete szalagokban, mint kiégett,
elmebeteg agyban a gondolat, s kiáltoztak a kakasok a temetőben, járkáltak a
kakasok a temetőben, mint a hetyke Útolsó Itélet, járkáltak, mint az öreg huszárok.
Járkáltak, mint az öreg huszárok, halottak, csontok között a virágarcú csatamezőn.
Járkáltak a kék, a piros, a fekete, a barna, a lilazöld, a vörös, a szivárványkurva
zománchuszárok a temetőben. Mint a régi huszárok a temetőben. Mint huszárok
a temetőben, a kakasok a temetőben, sárga csizmában, piros nadrágban, zöld mellényben,
kék dolmányban, kakas-oldalukon képzelet-kardjuk, piros csákójuk aranyrózsás!
S a barna sípcsontok, karcsontok, combcsontok, csomós ujjcsontok, alsó állkapcsok,
alsó-állkapocs nélküli koponyák a régi elrohadt keresztek, fehér gégéig besüppedt
sírkövek váll-keresztlécei alatt, az őshüllőbőrű őskoremlék hosszú csipkeláng-ecetfák
árnybordasárkányai árnyrács-ágaskodásában, a laposan szétlazuló tigriscsík-
ősgyíkhódolatban: mint sárgabarna parafalécek, parafacsövek, parafacsomós parafauborkák,
fehér felsőfogsoros parafa-dinnyehéjak, barnasárga parafapálcák, parafa-gyökérgumók.
S a kakasok a temetőben! Jöttek-mentek a temetőben. Piros trombitát fújtak a temetőben.
Arany-kürtöket fújtak a temetőben, ezüstbaltákat köpködtek a temetőben, kék
hangszigonyokat hörögtek a temetőben, lila fűrészrugókat fújtattak a temetőben,
fehérkristály kiáltáskardokat okádtak a kék égre a temetőben, s a kék pázsitba
szúrva remegtek a kardok, mint piros papírvirágok, kék tollzászlós lándzsatörpék
a nehéz fekete bikák vastag vérző nyakában, ha a bika habot hörögve torpan és elrobog,
ha bikaviadal van, s őrjöng a nép a sárga, cellás lépesméz-kagylóban, ahogy Madridban
láttam, s őrjöngött dülledten a nép a vérben, a gyászban, ötezer asszony-Federico García Lorca
vetkőzött újjongva, tolongva, bugyiját lehúzta, melltartóját kikapcsolta, az arénába
dobta, nem a bikának, a táncos-csipkés-harisnyás-cipellős-aranymellényes hódolónak,
a gyilkolónak, a torrerónak, az aranyhímzéses fekete selyemmellényű, fehér buggyosingű
Don Quijote-utódnak, volt aki mankóit dobta be, volt aki tűsarkú cipőjét, volt aki
piros-selyem menzeszkendőjét, volt aki fénylő nikkelrács-csizma járógépét lecsatolta
s a porondra dobta, mint egy csontvázról-lefőtt ágyékig-érő csipkés lovagi vascsizmacipőt,
pántos, ízelt, csuklós, hernyós gatyaszár-vastölgyfalevélcipőt, odadobta
járógép-lábát, volt aki kombinéját, táskarádióját, volt aki papírvirágot,
virágot, kulacsot, volt aki csókot dobott, volt aki járógép-nikkelcsizmalábat,
mintha Nagy Laci dobta volna járógépét a gipsz-halálcsöndből utánad a homoszexuális pokolba Federico
García Lorca, ahogy Madridban láttam, abban a költők-hülye nyárban, 1982-ben.
A kakasok a temetőben! Szivaroznak a temetőben. Pipáznak a temetőben. Cigarettáznak
a temetőben. Párapipák, gőzszivarok, páracigaretták a sárga kakascsőrben a
temetőben. Kakas-Mikszáth Kálmán, Kakas-Justh Zsigmond, Kakas-Gárdonyi Géza,
Kakas-Eötvös Károly, Kakas-Bródy Sándor, Kakas-Szabó Dezső, Kakas-Hunyady Sándor,
Kakas-Török Gyula, Kakas-Iványi Ödön, Kakas-Petelei István, Kakas-Gozsdu Elek,
Kakas-Thury Zoltán, Kakas-Cholnoky Viktor, Kakas-Cholnoky László, Kakas-Csáth Géza,
Kakas-Szomory Dezső, Kakas-Gyulai Pál, Kakas-Tolnai Lajos, Kakas-Lovik Károly,
Kakas-Szép Ernő, Kakas-Reviczky Gyula, Kakas-Vajda János, Kakas-Móricz Zsigmond!
S a táncos Pán-isten szó-csipkeverő: Kakas-Tersánszky Józsi Jenő! Kakasok a temetőben.
Kakasok a biai temetőben! Ott hevertem a biai temetőben a fekete árnyék-Krisztus
alatt, két kezem tarkóm alatt, s néztem az égi kékítőben járkáló fehér felhőkakasokat,
ott feküdtem hason a temetőben, hason és könyökölve az új halottak, régi csontvázak
fölött, állam két tenyeremben, s néztem a kakasokat, a kakasokat a temetőben, a
hetykén, csipkésen, táncosan, totyogva, lécesen, szálkásan, vonalasan, lombosan, fodrosan,
pitykésen, csontosan, cicomásan és csillagosan járkáló kakasokat. Fehér merengésem
kakas-regényeit, kakas-novelláit, kakas-verseit, kakas-époszait néztem. A barbárokat,
komor kakaslovakat, az Európa-szárnyúakat, Ázsia-kakashomlokúakat! A múlt-időben
őgyelgő kakasokat a temetőben. A jövő-csontmezőben ásítozó kakasokat a temetőben!
S láttam, a sírokból itt is, ott is kibújik egy halott, a füves földből itt is, ott is kibújik egy sárga
csontváz. S köldökig áll ki a sírból a halott, s aranyzöld, mint a naptócsában derengő
petrezselyemlevél, s zöld szeme két zöld kristálynyál kemény kőrisbogár, s mosolya, mint
egy piros rongyszalaglobogó, sárga tökkocsonya madárijesztő bicskával karéjosan, fogsorosan
kimetszett fehér mosolya, kék kezei, mint elfolyó kék üvegszilánkok, mint
folyékony kék üveggyökerek ahogy gyertyacseppkövesen a földre csorognak és homloka
izzó aranylap, s a ráncos tűzidő homloksávon vörösbundájú halálfejes lepke,
s büdös zöld inge párolog, mint napon a zöld levelibéka. Volt aki csak fejét dugta ki
a sírból, ádámcsutkája még a sírföldben, s kéken rothadozó feje, mint tóba dobott,
zöld békanyállal, zöld hinárlombbal fürtösen, függönyösen benőtt füles kék zománcfazék,
pergett zöld hajából a puha föld, a halálmorzsa, mint hangyászbogár sárga homoktölcsér
ragadozó homokhálójáról a homokszemek, ha barna hangya csúszott a sárga tölcsérfalra,
s kis drótsöprűlábaival kapálódzik a szemcsés ferde homokfalon, mint ember, ha pörgő, ferde,
sűrű gumigolyógörgő-szivacslabdafalon próbálna evickélve fölmászni, s tudja, már halálra
van ítélve, lecsúszik az emberdarálómalom tölcsérnyakba, s egymásba-lapozódó
kajla késpenge-fogaskerekekkel lesz fölszeletelve, szétharapva, mert nem ugorhat
ki a sárga homoktölcsér-csapdából, a homokhalálítéletből, mint hangyászbogártölcsérből
pattanva rugósan a szöcske, aki mint egy zöld köpés, zöld diólevélrágásos nyálfröccsenet,
szemhéjai már lerohadva, s a pupillátlan dülledt kék szemgolyók, mint kék gáliclé
permetezőfolyadék kék buborékai, mikor anyám rongyba-csavart bottal a vödörben
keverte. S a csontvázak, a temetőből kiállók, mint óriás sárga paragrafus-jelek,
megcsavart fehér kottafejek, gipszhólyagos gipszlétrák, széttárt-szárnyú gipsztollas gipszsasok!
És nézték a kiváncsi halottak, nézték a kiváncsi csontvázak, a gipszlétrák aranyújságpapír-
csákós gipsz-szobafestőkoponyái, nézték a zöld levelibékaként párolgó zöld halottak, mint
gőzölgő vizes zöld mohacsomók, nézték a dülledt kék légyszemű halottfejek a gyűrt
aranyhártyamezőben sétáló kakasokat a temetőben. Kamaszkorom kakascsillagait a
temetőben. A kakasokat a temetőben. Hitem csillagsziget-tereit a virágzó halálmezőben.
Háború volt akkor. Nyár. Negyven éve már! Ó, Iszonyat-Nyár! Ó, Irtózat-Nappalok,
Rettegés-Éjszakák! Ó, negyven éve már! Ó, negyven éve már! Most béke van. Béke-Álom.
Rettegés-Béke. Elmondhatatlanság-Béke. Két alvadtvérbarna lepke párzik sárga virágon.
Barnamellényes fekete lódarázs, hártyaszárnyú zúgó bogáncs hanggyűrűje a tavasznyálon,
a zöldhártya feszes levegőn, mintha körzővel zöld papírra köröket rajzol valaki, zúgásnyom,
csipkésen füttyög a feketerigó, száz feketerigó arany füttykatedrálist épít, kék orgonák,
fehér orgonák merev csillagkürt-tőgyfürtjei dagadtan lengenek, a meggyfák, cseresznyefák
apró fehér szűzhártyák ezreit szórták a fűbe, mint széttépett cigarettapapírt a földre, a kőre zöld nevetéssel,
most béke van és szombat délután, cigarettázom, a gyermek játszik a hosszú konyhakéssel.
Itt béke van. A földön hány háború mégis, sásban, sivatagban, őserdőben rohadó halottak!
A földön hány háború mégis! Vízben oszladozó katonák, halottak. Ó, és azok is emberek voltak!
Ők is emberek, akik megkínozva, fölakasztva, lefejezve, lelőve, tigrissel összekötözve!
S holnap? Új háború lesz? Egymilliárd halott? Ki tudja majd? Őket ki számolja össze?
Őket? Bennünket! Minket! Miféle kompjuter? Egymilliárd agonitzáló, halál-onanizáló egymilliárd?
Egymilliárd haldokló, egymilliárd halott, aki már nem öl, nem szeret, vak Istent sose bánt!
Hő-tűzviharok? Robbanás-ősforró levegő? Tűzvihar! Tűzözön! Minden elég, ami csak eléghető?
S karbon-monoxid, dioxin, cianid egyvelege fekete füst lesz, amiről azt hittük: levegő?
Savas eső lesz? Szupernóva-forró a talaj, a föld a Földgolyón, minden csíra, mag megölve?
Nukleáris tűzlabda? 3000 Fahrenheitnél nagyobb hővel megmaradásunk levegőjét gyötörve?
Fotokémiai füstköd, a sztratoszférában ózonréteget pusztító, az ibolyántúli sugarakat elnyelő gázréteget,
s elrákosodik az emberiség-maradék, és jön az új ős-sötét, 200 millió tonna kormos füst lepi az eget,
örök homály, semmi fotoszintézis, semmi zöld, ötméterre befelé csonttá fagy a föld, nukleáris tél lesz,
új jégkorszak, forró fekete eső, léthulladék-eső, egy méterre befagynak a folyók, a tavak, mit kérdez
akkor a hal s a tengeri csikó?, a növény, az állat, mit kérdez az emberrel rothadó Föld?
Hogy minek a lézernyaláb-ágyú, a hidrogénatomokkal bombázó űrágyú, a halálgyorsító-zöld?
Hogy mért írt verset a költő, mért lett áldott az asszony, nő mért esett teherbe, mért
szült zöld növénypengét a vaginásan fölhasadt mag, mit tett az ember meg az emberért,
mért szült az állat, mért költött a madár, s mit akart az a Függő Ember a kereszten?
Itt béke van most. Béke és virág. S ha meghalsz Egyszeri Emberiség: a Mindenség szempillája se rezzen!
Hát mért nemzünk gyermeket mi férfiak, ha így lehet, mért akarjuk, hogy a másik szeressen?
Mért írunk verset, ha versünk mit sem ér, hisz nincs oly vers-erő, hogy így ne lehessen!
Minek a vers, ha a vers annyit sem ér, mint egy palack átadható vér, amit a beteg
testébe folyatnak vékony átlátszó műanyagcsövön, a könyökvénába (vena cubitalis), vagy a
nyaki vénába (vena jugularis), vagy a lágyék-érbe, kézfej-érbe, lábfej-érbe, boka-érbe
szúrva a vastag injekcióstűt, s a tiszta vér cseppenként csöpög a szürke gumiszájjal korongos
fordított üvegpalackból, állványos fémgyűrű-függőben a palack, szürke gumiszájából
kilóg a hosszú műanyagcső, mint anyatestből a köldökzsinór, ha már megszült, a köldökzsinór
másik vége meg az újszülött hasfala közepén, minek a vers, ha annyit sem ér, hogy egy
pirospettyes kék sáska letört mángorlótüskeléc lábát a térdbütyökszárral a comb-bütyök
ágyékba igazítsa? Minek a vers, ha nem tudja a kitinszívet a kitinvaginába forrasztani?
Ha a fölrepedt, szétszakadt, cafatosra rongyolódott szülő-asszonyvaginából kilógó
köldökzsinór, mint az infúziósüveg csöpp fehér műanyag-elzárócsapos sárga csőszála
a semmibe lóg, a vers-köldökzsinór, mert alatta már az emberhalott, alatta
már a Halott Emberiség? Minek a vers és minek az époszok, a verssorokon az aranyporok,
az éposz-kozmoszon a virágporok, a gyászpor, örömpor, bánatpor, csillagpor, álompor,
nemzéspor, tűzpor, halandóságpor a versek lepkeszárnyain, az époszok csillagtornyain,
ha versünk a létben annyit sem ér, mint egy csöpp bársonyálom vér, amit gyermekünk
ujjáról lenyalunk, mert megszúrta ujját lopott gombostűvel, és most sikít és zokog
s ujjáról nyaljuk forró könnyeit, mint borjú könnyes szemét az anyja, a feketefolt
szemálarcú tehén. Minek a vers, ha nem lesz majd kinek? Minek? Minek?
És minek a vers, ha nem tudtuk vele megvédeni emberálmunkat és emberhitünket,
akit nemzettünk: gyermekünket, ha nem az életbe halnak bele, de a halálba,
ha nem abba haltunk bele, amibe joga van minden halandónak meghalni,
ha létünk halál-útlevele nem az élet lesz, de a Teljes Halál, s egymilliárd
halott fortyogó, füstölgő rothadás-szőnyegén az árva gyermek áll és a tűzlabda-csókkal
koromrózsává égett szemekkel, vakon, kopaszon áll, és sír és tapogat és anyját
keresi a lilazöld hullakásában totyogva, testbőre szétmállik, húsáról leválik,
jár, mint egy széthasadt foltozott cipő, aminek talpa laffogva lejött, s leng,
csattog a cipő-talp, mint a kutyalihegés, ha a kutya piros nyelve hosszú leveles
szív-alakban feketefoltos feketerózsaszín fekete lakkdoboz szájából kilóg,
s a gyermek bőre mint a sűrű, vastag rózsaszín szappanhab húsáról pattogva,
sercegve, pörkösen, pörcösen, száradva lefoszlik, s az egymilliárd-halott-szőnyegen
vakon totyogó gyermek hol megsült emberszívre lép, hol fehér gyermekláncfű-
pehelygolyó-makkú férfipéniszre, s szétrobban az ezer küllőtengelyes habpehelygömb,
mintha szél ütné meg üveg-mutatóujjal, s szállnak ezerfelé a Közös Halál fölött
a csöpp fehér piheesernyők, esernyőszáruk alsó végén kis barna növényszív: a mag,
hol elszenesedett vállcsontokra lép, hol kitört emberfogakra, mint lemorzsolt kukoricára,
hol elfolyósodott, enyv-asszonyemlőkre, amiknek lila tányéra, mint fekete koponya-alakú
árvácska-virág, lila halálfej-lepke, hol asszonygyomorral összesűlt férfibelekre, amik
egymásba-égve szerelmesen, mint a széttaposott száraz sárga kukoricaszár, barna
érgerinc-csatornás kukoricalevél, és csöpp szájából, csöpp orrlikaiból, csöpp füleiből,
csöpp végbélpontjából, csöpp péniszlukából, csöpp vaginájából dől a vér, mintha menzesze lenne a
halálon totyogó csöppségnek, havi vérzése szájának, fülének, orrlikának, ánuszának, péniszének,
a szűzhártyás szűz csöpp vaginának, havi tisztulása a totyogó szénrózsa-vak
báránykának és háta is vérzik, háta vérpázsit, combjai vérzenek, combja vérenyv-virág,
mintha egy bödön ribizlilekvárban ült volna eddig, ott gubbasztva nyakig
a piros növénykocsonyában, mintha egy üst hideg paradicsomlébe esett volna, mintha a
sűrű paradicsomlé testéből kifolyna, és totyog és sír és forró koromcsöppek
vak fekete könnyei! S gyermektalpai, mint a félig-leszakadt cipőtalp leffegve külön
csattognak a halálkása földön, mint sárgarózsaszín posztó embertalp-alakú talp-alátétek
a fürdőszobában, ha ráállunk vizes talppal kiszállva a kádból, s a posztótalp
nedves talpunkra ragad, aztán a kőre visszahull és nedvesen, talpasan gőzölög.
Minek a vers, ha holnap így lehet? Ha nukleáris tűzlabdák rettenet-tánca jöhet?
S a dagadó tűzlabdák úgy táncolnak lebegve, forogva, gomolyogva a vörös-szárú tűzsugáron,
mint a piros cellulózegömb pingponglabdák a föltornyosodó piros vízsugáron a céllövöldében
este, s a néma űr benőve a dörgő és dübörgő nukleáris pingponglabdák vörösen
fölfúvódó tűzgolyóival, s elpárologtatja a fönnmaradásra-gyáva emberiséget a nukleáris
tűzvihar, a nukleáris hővihar, a nukleáris fényvihar, s ami megmarad, az rádióaktiv
sugárzásözönben fog majd Krisztusként rothadozni! Ó, Rettenet-Veszélytudat! Ó, Jövőrettegés
Ősbűntudat! Ó, Vésztjelző Töprengéstudatom. Ó, Vészvihar Holnapjutalom! Ó, Feketeragyás
Mindenséghimlő-Látomás! Ó, Mindenség-feketehimlő üszkös, ragályos, gennyes, hatalmas
hólyagai Gyermeklátomás-szivemen! Ó, Látomás-Átokvarázs! Ne szögezd virrasztó
éjszakáim vékony söprűcsontvázas hártyaszárnyait lobogó piros árnyékrajz-életedre,
ne szögezd emberiség-virrasztó éjszakáim bordás keresztfa-csontvázas bőrlebenyszárnyait,
gigászi Pteronodon-szárnyait, hüllőmadár-szárnyait holdban-szikrázó nyöszörgés-énekedre,
mint kerítéslécre, rácsos kerítésre, padlógerendára, ajtókeret felsőküszöbre a
szétlegyezett denevéreket, akik ott nyüszítenek, vinnyognak, nyafognak, cincognak, nyöszörögnek,
mint bordás, hártyás, szétfeszített fekete, barna esernyők, két szárnykezű, rókafülű
óriás cakkos, hegyes, ívelten hurkos és ívesen szögletes bőrlepkék, nagy hímgégéjű hártyatöbbszögek,
vízszintesen repülve vizelő kettős hártyavitorla feszességtáblák, ó, Krisztusként fölszögezett
repülőkutyák, kalongok, repülőrókák, kalapácsfejű repülőkutyák, szabadfarkú denevérek,
hártyásorrú denevérek, rőt vérszopó denevérek, kereknyergű patkósorrú denevérek, kis
patkósorrú-denevérek, hosszuszárnyú denevérek, nagyfülű denevérek, horgascsőrü denevérek,
csonkafülű denevérek, bajuszos denevérek, tavi denevérek, vizi denevérek, hegyesorrú
denevérek, pisze denevérek, hosszúfülű denevérek, szürke hosszufülű denevérek, szőröskarú
denevérek, óriás-korai denevérek, durvavitorlájú denevérek, fehértorkú denevérek,
északi denevérek, kései denevérek, szemrésetek, mint akit kiheréltek, begyűrt, bársonyzacskópuha
állatmoha-tok, abban izzik a piciny zöld pázsitgolyó, úgy izzik, szinte párolog, ha keritésre-
szögezve függtök, mint csöpp szárnykaromlábú, drótviszony horgocska aranyérlábú, csontvázas,
selymes, csipkés óriás-ostyák, s szikrázik zöld szenvedésetek, ha aszalódó, száradó
fölétek kifeszíti csontvázas végtelen cakkos hártyaszárnyát a végtelen kozmosz-éjszaka,
és ti vagytok a hártyás félelem, és ti vagytok a hártyás rettegés, és ti vagytok a hártyás
megbocsájtás, hártyás denevérangyal bársonykrisztusok, patkósorrú, hártyásorrú,
disznóorrú, piszeorrú hártyaangyal-denevérjézusok, akiket a babonás ember
röhögve fölszögezett a fára, káromkodva és részegen a pókhálós padlásgerendára,
a büntető buta babonás ember, mint nagy lepkehálóval megfogott szárnyas ördögöt,
s szétfeszíti pálcás legyezőborda cakkos hártyaszárnyait, a fekete, barna mohaselyem
szárnyvitorlákat, aztán vacogva, vihogva, dideregve fára szögezi a macskaként nyávogót,
nagy kerítésléc-szögekkel. S szikráznak a hosszú vasszögek a világpestis holdragályban,
a világegyetem-sárgaságban, mert eldugult az űr epevezetéke, s az űr-epehólyagból
az epesár, az epefesték, az epefolyadék a galaxisok vérrendszerébe folyt, s aranysárgára
festette az űr íriszét, az űr kezét, az űr arcát, az űr fekete szemhéjait. Aranyra
festette az űr szemét! Ó, Bíbor Látomás-Átokvarázs! Ne szögezd nehéz, derengő
bagolymerengő éjszakáim, ne szögezd bagoly-töprengő emberiség-világéjszakáim tollas
halálszűzesség-testét a Hervadó Szűzhártya-Éjszakára, mint baglyot a templomtorony-
gerendára az őrűlt harangozó, ne szögezd hűségem bagolyvirrasztás-szárnyait
a harangkondulás barna éjszakára, ne lepjék be vonagló tollas testemet a
mindenség nyüzsgő tetvei, a csillagok, az életpárolgó aranytetvek! Ne legyek
a harang-űr, a fekete harang-őséjszaka csönd-kondulására szögezve, mint szivacsos
templomtoronygerendára, barna szúpont-szivacs vízszintes faállványra a szétfeszített
szárnyú bagoly, akinek szeme sárga, szeme barna, szeme sötétbarna, szeme fekete,
kerek szeme körűl sugaras tollkoszorú, kerek szeme körűl szívalakú, gyűrt álarc-alakú,
kettős rombusz-alakú fátyol! Ó, te sárga sávozott, fakéreg-színű szürkésbarna,
rozsdabarna, zömök, rozsdavörös, cseppfoltos hátú, vastag fekete arckeretű, szürke, füles,
körökkel berajzolt arcú, fa-évgyűrű korong-arcú, te fehér, Hóbagoly, Gyöngybagoly, Réti Fülesbagoly, Füles Kuvik,
Erdei Fülesbagoly, Uhu, Halálmadár, Macskabagoly, Kuvik, Törpekuvik, Karvalybagoly,
Gatyás Kuvik, Szakállas Bagoly, ti fehér tollszakállúak, fehér tollgatyájúak, barna tollesernyő
fülűek, szürke tollpáfrány-fülűek, ó ti fehér szív-arcúak, fekete gyűrűsorozat-arcúak,
arcotok, mint az átfűrészelt öreg fatörzs: sárga évgyűrűs, barna évgyűrűs, fehér évgyűrűs!
Ó, ti parázsharang-szeműek, égő parázs-orgonafürt szeműek, szikrázó lélekharang-szeműek!
Hányszor mondtátok nekem a halált a kocsikerék-kútkerékről, a mohás, kövirózsa-
csigaszemtornyos nádtetőről, a Kálvária-holdéjszaka csillagtajtékba csüngő vérarcú foszfor-
Krisztuskeresztről, latrok fehér madárfos-lánghajzatú, lepittyedt-ajkú, dülledt, kopasz
vasfejéről, hányszor mondtátok nekem a halált! Hányszor mondtátok gyerekkoromban!
Jaj, ne szögezd hát kifeszített tollszárnyú testemet a bűnhődés árnykeresztjére,
a bűntudat fénykeresztjére, az elhallgatás aranykeresztjére halált-nem-ismerni-
akaró Jelenkorom, halállal-szembeköpött, halállal arcon-fosott egyszerű emberfajom,
népem, örök-jelenidejű emberiségem, bonyolúlt emberi fajtám, egyetlen reményem,
ne büntess az Elfogó Hálóval, ne büntess a Szétfeszítő Kezekkel, ne büntess a Szögekkel,
Kalapáccsal, hisz mi bűnöm van nekem, mit bűnöztem én, mi az én bűnöm: énekem?
S mért bűn az ének, hogyha remény, a remény, ha ének, s mért bűn az életem, hogy bevégezzem a szögekkel?
Mért bűn a látás, mért bűn szikrázó varázs-szemem, mért bűn a csillag, ha ragyog, mért bűnös?
Ne szögezz föl gyűlölet-keresztedre, ne szögezz föl égő átokfádra, ne szögezz
föl engem a csontvázra, a világegyetem-csontvázra, mint világegyetemmé
szétfeszített bőrlebeny-szárnyú madárőshüllőt, Pteronodont a szivacsos
szuperhalmaz-csontvázra, mert azt hiszed, a világmindenséget csipkés hártyaszárnyaival
beborító Denevérsátán, Bagolyördög vagyok én, ne szögezz föl engem a halálra,
mintha élőt a halottra egyméteres vasszögekkel szögeznek, halandót a halottra,
hullára elevent, ne büntess kegyetlen irgalmaddal, nem leszek boldogabb
azzal a halálirgalommal, se boldogtalanabb, csak elrohadok, csak meghalok,
kiszáradok, megfulladok, belerohadok zölden a zöld rothadó halálba, megfulladok
statikai keringési zavarban, szívem halálütésben megáll, én leszek az infarktus-halál,
a halál szívinfarktusa, az ének szívbénulása, a kiszáradt égő fájdalom, és
mi jó van abban?, ne büntess büntető közönyöddel, se szavaddal, se szögeddel
mert arról beszélek, ami eljöhet még! Emberiségpusztulás. Világhalál! Világkihalás.
Emberiséghalál. Amikor a Lét végbeléből lángolva véresen kilövődik az Emberiség,
mint madár ha röptében fosik, mint denevér ha csüngve ürít, a világmindenséghártya
pisze malacorrú denevér, a fejjel-lefele csüngő összehajtogatott kozmosz-ősesernyő sárga
karmaival Isten testpikkelyeibe kapaszkodva, a csillagokba, mint ágaskodó gyík nyaki
testpikkelyeibe apró mohás, borzas bozontos zászló-tollcsápú gyászdarázs, aki szúnyoglégy:
böffenti fodros vastagbelét, s az Emberiséget testéből kiüríti, az elemésztett Földgolyót,
s a szürke, meszes ürülékgombócban rovarok hártyaszárnyai, bogarak kitinkarfiol-szemei,
bundás éjjeli lepkék kitin-radarkészülékei, kitin-lokátorai: verseink, époszaink, mámoraink,
az emberiség őskönyvei, Bibliák, Halottaskönyvek, Varázsszövegek, Misztikus Tüzek,
Majomkirály-regények, Mítoszok, Mesék, az Isteni Szinjátékba virágként préselt Dante,
vére barna pacák, foltok, pöttyök, szeplők árnya a papíron, József Attila, Reiner Maria Rilke.
Ó, mért félsz tőlem, mért gyűlölsz te engem, mért retteged reményem, mért utálod hitem?
Mért hiszed gőgnek mosolyom, mért vacogsz babonásan, keresztet vetve, ha fénylő szemeim
látod a világéjszakában, mint kettős csillagot, mért akarod, hogy fölszögezve büdösen
rothadozzak, a Kínzás-Világfára, Büntetés-Világfára, Bűnhődés-Világfára, Halál-Világfára,
a Száradás-Világfára vastag gyűlölet-szögekkel, nehéz rettegés-szögekkel, mint fára szögezett
denevér, bagoly, a keresztre-feszített egyszerű állat, aki meghal ott szívbénulásban és kiszárad
s hártyái, tollai, szőrei, bolyhai, pihéi, mohái között nyüzsgő kukacok, lárvák, tetvek: a csillagok!
Halottevő csillagok, halottevő kukacok, halottevő tetvek, halottevő lárvák ficánkoló fehér fürtjei,
apró hullaevő-életgalaxisok, nyüzsgő denevérevő, bagolyevő állati fürtös csillagrendszerek.
S büdös az elszáradt denevér, s büdös az elszáradt bagoly, tolla borzolódik, csontváza nyikorog,
szemei, mint a férges csillagok, szemei, mint a lárvás ürülékgolyók, nyüves puffadt takonyrózsák.
Ó, nem a halált mondom én, ha a halál-jövőt kimondom, nekem a megmaradás a gondom,
szivem gondja mindíg csak az élet! Ne szögezz hát a Fára: Rettegés, Bűntudat, Indulat! Itélet!
Mint szines madarat a ragályos embergonosz: Szalakótát, Gyurgyókát, Búbosbankát,
Jégmadarat, a kékeszöld mellűt, kékeszöld fejűt, gesztenyevörös hátút, a sárga torkút, kékeszöld
mellűt, gesztenyebarnát, sárgát, a fekete-fehér szárnyút, rózsaszín testűt, akinek magas
tollbóbitája legyezőszerüen szétteríthető, a piroshasút, szikrázó kékeszöld zománchátút, az
avarszínű, kéregszínű Lappantyút, a Fekete Harkályt, Tarka Harkályt, Háromujjú Harkályt,
Zöld Küllőt, Hamvas Küllőt, Nyaktekercset, a tűzpiros sapkájút, zöldhátút, széles piros
barkójút, a fehérfoltos-hátút, fehérfoltos homlokút, piros homlokút, sárga sapkájú fehér feketét!
Mert nem a halált mondom én, de az életet mondom! S ha vérző színes madárként
vonaglok a Fán, akkor is az életet kiáltom: embersors-halálom előtt, emberiséghalál után,
ha élve maradok, míg elevenen el nem rohadok a sugárfertőzés szörnycsókjaitól
megharapottan, akkor is, hogy: Élet, Élet, Élet, akkor is, hogy Mindíg-Élet, Élet! Mindíg-Élet!
Költő mi mást tehetne? Költő a költő másképp hogy lehetne? Ha nem szívverése a Reménynek?
Mi más lehetne hát a költő dolga, hogy a Nem-Remény kés-kezét lefogja, féljen énekétől a Pokol!
Mert szabad csak akkor vagyok, ha boldogan úgy énekelek, mint a feketerigó a lombos körtefán.
Vasárnap délután van. Kora-alkonyat. A Hold pikkelyes fehér gipsz-hal a kék selyemfeszülésben.
Asszony szeret. Nemzettem három gyermeket. Három lányt. Élek. Megmaradtam: ember-részesedésben.
Asszony szeret, s én asszonyom szeretem. Világ: abba nem hagyom az éneket, szerelmet!
Én abba nem hagyom! S ha meghalok, folytassa más halandó. A haláltól életet azért kap a költő. Embernyi kegyelmet!
Én abba nem hagyom! Én abba nem hagyom! Én abba nem hagyom! Én abba nem hagyom!
Én abba nem hagyom a reményt! Hitemet abba nem hagyom! Múlandóságom abba nem hagyom!
Abba nem hagyom sorsomat a halálig! Én abba nem hagyom hűségemet! Én abba nem
hagyom hirdetni hatalmad halandó tiszta élet! Én abba nem hagyom szabadság-énekem,
boldog szabadság-énekem a halálig. Mert embernek csak úgy vagyok szabad, ha költőnek
szabad vagyok, mert a Lét költőjét fölismeri, s a költő a Létet anyagával kimondja,
s a költő akkor szabad, ha kivirágzanak lét-énekei, ha minden pihe, pillanat, fényszilánk,
emberbűn, természet-árvaság, lény-ártatlanság, holttetem, történelem, szerkezet, rács,
erő, szelíd anyag, véletlen összefüggés, okos káosz, rabság és fölszabadulás, munka
és állapot ott ragyog, ott csobog, ott párázik és ott lobog mindenség-szívű szövevény-énekében!
Halandó vagyok, énekelek. Egy vagyok veled nem-halandó világmindenség-anyag, állandó Első
Pillanat, Végtelen Omlás, Végtelen Újrakezdés, Végtelen Születés, Végtelen Halál. Énekemmel én
nem a magányba megyek. A magányból jövök én létszerelem boldog énekeimmel. A magányból
jöttem én, a belső árvaságból, a belső zöld zsibongó vadonokból, a belső erdő szült
engem kíváncsi és felnőtt szabaddá, a Zöld Magány-vadon, hogy ember-legyek, énekeljek,
éljek, a haláltól akkor se féljek, ha ott pattogtatja csontos sárga ujjait meztelen szivem
előtt, s úgy nézi éneklő pontos hitemet, mint gyilkos meztelen csecsemőt, mint gyilkos meztelen
csecsemőt, aki nem sejtheti, hogy meg akarják ölni, hogyan is sejtené, aki gajdol,
gagyog, ujjong, sikít, nyög, nyöszörög, gőgicsél, s csak színes foltembert lát, hall
sárga kereplő-pattogást, mintha kereplőt forgat valaki a decemberi ködben, s a nyeles
fahenger lapos léces, széles fogaskerék fogai körűl a villás fatollat pörgeti. Lapos faujj
penget késél-húrú fahenger körciterát. Boldogtalan, aki lát? Boldog, aki lát! Mert
nem boldog a csecsemő és nem is boldogtalan, csak van, s nem sír, ha jól érzi magát,
mert nem éhes, anyatejjel teleszopta magát, böfögött is fehér tejbuborékot, hasa se
csikar, szelek se feszítik, nem fekszik maró húgyban, égető zöld kakában, hát megvan
szépen önmagában, gőgicsél, vagy mosolyog, vagy alszik, orra tövén nagy szempilla-árnyai,
vagy apró ujjacskáit nézi, ahogy mint kibújt csigaszarvak mozognak, hajlonganak a
levegőben, az apró kékeres, körmös csöcsöcskék, s nem tudja, mi az. Az boldogtalan,
aki szemre süket, fülére vak, orrlikára néma, s szivében nem villódzanak a Mindenség
színei, fényei, anyagai, s orrlikát meg nem üti a Mindenség boldog, erjedő, pezsgő vad,
gyönyörű, titkos, tiszta, halálos, halandó-halhatatlan virágszaga. Az boldogtalan,
akinek hitébe nem szívárog a Mindenség merengő mosolya, akinek szívébe nem
csorog a Mindenség fényálom anyagszövevénye, mint boldog csillagnyál az éji tó lényekkel-hemzsegő,
árnyakkal-erjedő titokvizébe, akihez nem szól az anyag, akit nem hív
az anyag bonyolúlt szövedék-egyszerűsége, aki vakon él, mert szeme betapasztva
szürke cementlencsével, mint kisérleti apró emlős állatoké, s futkosnak fehér
fülükre, rózsaszirombelső eres fehér gyapjúlevélfülükre fényes dróthurokkal akasztott
hólyagos betonszemüvegben, mert szemük befestve szines lakkal, piros lakkal,
kék lakkal, zöld lakkal, fekete lakkfestékkel, hártyás folyékony ezüsttel, hártyás folyékony
arannyal, ami a szemre szárad, mint kisérleti rovaroké, kisérleti bogaraké, az ötezer,
tízezer szemlencséből összetett szem minden facettája, cellája, szemcséje, röge, pontja, morzsája,
ablaka, buboréka, hólyaga, pázsitgolyócskája, gombostűfeje külön-külön, tűheggyé sodort
selyemszőr ecsettel külön-külön festékpontokat, aranyszeplőket, ezüstpettyeket pöttyintve,
szúrva, kenve minden picinyke lemezpontra, lencsepontra, hogy a dülledt vesealakú, vagy labda-alakú,
vagy szívalakú, vagy uborka-alakú, vagy málna-alakú, vagy napraforgótányér-alakú rovarszem,
mint görögkeleti templom pikkelyes aranyhagyma-kupolája, mint bearanyozott szent dió,
befestett marcipán-alma, befestett gipsz-szőlőfürt. Akinek szivében nem villódzik
a Mindenség, mint gyűrűző, mozgó, kis taréjkacsákkal, apró vízágaskodás-rucákkal
himbálódzó és hegyesen csúszkáló tó vizében a napcsillag lángja: annak a létre
nem lehet hiánya, mert sorsából csak száraz kő születik! Ó, Világanyag! Aki
vagy! Ó, Világanyag, akiből lettem, mert lehettem! Ó, Világanyag, aki itt virágzol testemben
és hitemben! Ó, Világanyag, aki a Nem-Halál vagy, mert én a halál vagyok. Én is a halál
vagyok. Aki halált nemzettem, én is a halált növesztem életemmel, mert bennem is halál nő, mint anyjában
a gyermek, s úgy szülöm meg majd én is a halált, halállal-áldott önmagamból,
nem úgy, mint szülő asszony gyermekét, de mint tűz a fényt, ahogy kinő a dagadás a habból,
hogy testemen kihólyagzó buborékként gömbszerűen körben kinő a halál, ahogy egy békafajta
szilárdhéjú, keménybőrű vízburkot növeszt maga köré, hogy megmaradjon, ahogy a páncélszív,
amely mint kemény cukormáz a szív körűl, a mészburok, a mészkéreg szívpáncél, a lüktető
krétaszivacs, a mozgó szivacsrosta-kéreg. Halálom úgy nő ki önmagamból, bizonyos halálom!
Mert minden halandó életével a halált növeszti, s életet nemz a halálból a sorsával halandó!
Ó, Világanyag! Szeretem minden társulásod, alakod, árnyad, tüzed és fényed, szeretem minden
szükségszerűséged, minden okozatod és szövevényed, szeretem minden módozatod, alakzatod,
lényed, formád és teremtményed, szeretem ritkulásod, tágulásod, terjedésed, szeretem
akaratod és sűrűsödésed, szeretem minden csomódat, rögödet, gömbödet, szikládat,
sugaradat, gyűrűdet, minden szerves és szervetlen reményed csókolgatom szerelmes hitemmel!
Ó, Világanyag! Legkisebb részecske, rész, hullámcsomag, erőcsomag, létcsomó, legapróbb pontadag! Neutrinó!
Szeretlek Kezdet és szeretlek Folytatás! Legkisebb Tömeg és Legnagyobb Társulás, Nem-üres
Üresség, Görbülő Téridő, ami volt, ami lesz, ami van, ami lehet, Massza, Robbanás, Sugárzás, Gáz,
Fény, Sötét, Neutron-csomósodás, Atom-születés, Részecske-társulás, Sűrűsödés Csillag-
megalakulás, Csillagtársulás, Galaxisok és Galaxishalmazok, Szupergalaxisok és Szuperhalmazok
Égő Anyagszivacs-Világűrtüdő-Láncmagánya, ahogy megszületett a téridő görbület, a gyászból
kinövő görbült téridő, szeretlek létemmé erjedő, létemen áterjedő Egyetlen Boldog Anyag!
S ha már nem leszünk mi: emberek, tudd, akkor is szeretlek, ha már nem leszünk, mi
emberek, szeretlek akkor is, mert általad lehettünk, mert tőled lehettünk mi: emberek!
Ha már nem leszünk mi, emberek, ha már nem leszünk mi, emberiség. Mert az emberiség
is halandó, nem csak az ember, s eljön egyszer az emberiség alkonya majd, az egyszerű, a
természetes, a törvényes-törvényszerű emberiség-halál, harmincmillió év múlva, negyvenmillió
év múlva, ötvenmillió év múlva? S az embernélkül-árva Földgolyón csak kő lesz,
virág, növény és pusztaság, csak víz lesz, föld és higanyhomály hatalmas óceánok,
különös istenszagú éhes tengerek, különös-különös madarak, virágok, virágmadarak,
madárvirágok, s különös, titkos, magányos, boldog állatok a vízben, a földön, a földben,
a levegőben, különös-színű ég, különös-színű föld, különös felhők a különös égen,
s ragyognak változatlanúl a csillagok, a csillagtársulások, a hiányszövevény-őstüdő
égitestek. Ha már nem lesz ember a Földgolyón, ha már meghalt az aggastyán Emberiség!
Ez a mi világsorsunk: Emberiség! Ez a mi létsorsunk: Emberiség! Szeretlek Átváltozás, szeretlek
Megnagyobbodó Legkisebb Társulás, szeretlek Összetartó Lebegés, szeretlek Hiány és Betöltődés,
Üreg és Háló, Anyagfüggvény, Csillagdiaszpóra, Minden Megnevezett Kozmikus Erő, Minden
Megnevezett Maghéj, Magerő, Vonzás, Taszítás, Részecske-Istencikkanat, Elemi Részecske Erő,
Atomerő, Kozmikus Hő, Szupernóva-Hő, Vegyi Hő, Biológiai Hő, Biológiai Láng, Vegyi Láng,
Minden Szövetség, Szövevény, Szervezet, mindent ami van, ami lesz, ami létezett, szeretlek,
mert kiteljesíted önmagad: Világanyag, velem is kimondod önmagad: Világanyag, s
részeid szövetsége a testem, s részeid erőszövevényei szülik meg reményhimnuszaimat,
s részeddé részegülnek fölbomlott anyagállapotaim majd, ha meghalok és elásnak a
földbe! Ó, Föld, Földgolyó, Kicsi Bolygó, kicsi kék-zöld Élet-Könnycsepp, kicsi
Emberiség-vércsepp Ősanyag-golyó, szeretlek! Szívedből megszültél engem s majd
szívedbe temetnek! Mindnyájan szívedbe temetkezünk. Szívedbe temetkezik az Emberiség!
Ó, Emberiség Szülővaginája, az Ősmindenség Emberiséget-szülő Asszonypicsája, ó Halott
Emberiség Sötétben Virágzó Tűzkocsonya-szívű Gömbkoporsója, te, Földgolyó, örök Jó,
nem-örök Asszony-áruló, aki tán húsz vagy harmincmilliárd embert szültél eddig, gyorsabban
ontva szülötteid, mint ahogy a légy petézik, ahogy a légy tojja petéit, a nőstény-anya,
a halott-húsba, az eleven húsba, ó, Gömbasszony-sírgödör-befogadó, testedbe több tízmilliárd
emberhalott sűllyedt vissza a kis szűzhártyátlan kéreg-vaginákon, ha nem lett rovarok
gyomra, ha nem lett madarak gyomra, ha nem lett dögevő állatok gyomra, ha nem lett
halak gyomra, ha nem lett a tenger gyomra, ha nem lett a víz gyomra, ha nem lett
a tűz gyomra temetője! Szeretlek Irgalom! Szeretlek Égi Vak! Életcsöpp Világanyag!
S szerelmemet kimondom! Szeretlek Reménytelen Remény. Te Bonyolúlt Anyagtörténelem.
Remény-Áhítatom! Halál-Holnapom. Én abba nem hagyom! Én abba nem hagyom!
Én abba nem hagyom! Remény-neked virrasztok remény-éneket! Én abba nem hagyom!
Én mondalak: csak add magad! Ki tervezte a feketerigót? Ki tervezte a katicabogarat? Ki
tervezte a gólyahírt, a kankalint, a növényi lángot, a harangvirágot, a jázmint, a
szarkalábat, a pitypangot, a vadrózsát? Ki tervezte a repülő hüllőket, a Ramphorhynchus
gemmingit, a repülő bőrlebenyhattyúkő gyíkdenevért, a Pterodactylust, a Pteronodon
longiceps gyíksárkányszárnyú hit-erejét, a kétlábon ugrálva szaladó gyíkvigyorhüllőkakasokat,
a törpéket, az óriásokat, az Ornitholestest, a Compsognathust, a Stuthiomimust, a Plateosaurust,
a Ceratosaurust, a gótikus király-reflexet: a Tyrannosaurus rexet, a huszonkétméteres
Diplodocus carnegiei sárkánygyíkatyaestét, a Brachiosaurus altithorax hattyúmedve
testét, az Iguanodon bernissantensis saskutyakacsát, a Trachodon őskacsakrokodílust,
a Corythosaurus ágaskodó taréjos kakashüllőkeselyűmosolyát, a Stegosaurus függőleges
lapos sziklapikkely óriás levéltaraját, a Struthiosaurus hátszelvény-potrohlemezes, nyaktövisfogsorú,
kettős farlemeztaréjú keselyűgyíkmerengését, a Triceratopsot, a hármas orrtüskebohóc
felső-kréta rinocerosz-különbékét, az Archaeornis siemensi gyíkgalambot, az Archaeopterix
aranyfácángyíkharangot? Ki tervezte a lombszöcske fedőszárnyán az ovális tükröt, a
hajszálvékony hártyát, a hangerősítőt, a szárnyfedőhúrt, a szárnyfedővonót, a ciripelő-eret, a
a ciripelő-szegélyt, a sáskacomb belső felének dörzsölő-recéit, a szárnyér-hegedűvonót,
a mezei poloska pengető hangszerét, aki hasán penget, hasi oldalának parányi kitinlécein
húzza-vonogatja szívókáját, a bólogató hőscincért, aki első és második torszelvényének csöpp
kitinbarázdáit dörzsöli össze, a két reszelőcskével úgy beszél, ki tervezte a levélvágó hangya
derékciteráját, az első potrohszelvény barázdasorát, a domború kitinlécsor-napraforgót
kattogtatják a tor pengetőtűjével, ki tervezte ezt az élő hanglemezt, élő hanglemeztűt, hanglemezbarázdát,
élő lemezjátszót? Ki találta ki? Ki tervezte az árvaszúnyog homlokán a bolyhos,
bozontos állatfüst-párazászlót, a levélalakú állati gőzlobogó-csápot? Ki tervezte
a vizet, a gázokat, ködöket, a neutrinókat, atomokat, az elektronhéjat, a
csillagokat, csillagködöket, csillagásványokat, csillaghalmazokat, az emberszivet
ki tervezte meg? Az emberszivet? Emberagyvelőt? Te Csoda-Világerő, te Csoda-Világanyag,
te Csoda-Világakarat? Te Ősköltő-Ősanyag? Te, Kezdet-előtti Derengő Feszültség-Sötét?
Ó, Világhimnuszom! Én abba nem hagyom! Én abba nem hagyom, hiszen szeretlek!
Ó, verset-szülő szívem! A szív-vagina vérzik és ragyog. Ó, Másodszülés, méhlepény-szülés!
Mikor a verset-szülő szív véres szülőrepedésén a placenta kicsúszik, mint az asszonyokból!
Mint asszonyhüvelyből szülés után a méhlepény, a másodmagzat, a vers után a vershártya!
Mert volt ahol szülés után megették a méhlepényt, az asszonyok. Megették a
meleg véres placentát! Megették a húgyos, véres, zsíros, zselatinos, iszamos méhlepényt!
Ó, hány szív-placentát ettem meg én, a létre-mindíg-éhes, hány vers-méhlepényt
ettem meg én, vers-szülő szivem másodszülötteit, a szivemből megszült placentát!
Ó, hány szívből-kiszült méhlepényt ettem meg én, mert éhes voltam nagyon, hogy
szivemből-szült másodmagzatom, mirigylepény-rózsakertemet magamba
temessem! S van ahol eltemetik a méhlepényt, van ahol földbe-temetik,
mint újszülött halottat! Mert a méhlepény is, mint az emberi halott! Ó, méhlepény-sírok! Ó, méhlepény-sírok égő múlt-időmbe
ásva, mint eltemetett halott rózsaesernyő-kertek! Ó, hány szív-méhlepényt
temettem el én, hány vers-méhlepényt ástam múlt-időm szivébe! Hány
szülés-után megszült véres és enyves méhlepényt! Most a tavasz zöld ketyegését
hallgatom. Ketyeg a tavasz, a zöld óra, zöld óralap a kert, s abban a tavasz zöld
ketyegése. Egy hosszú hagymaszár zöld óramutatója, zöld nagymutatója, csöpp bajuszos,
hólyagos fokhagymaszár zöld kismutatója. Ketyeg a tavasz-óra, ketyeg a zöld óra,
dolgozik zöld tengelye, zöld rugója, zöld fogaskereke, zöld hajszálrugója. Ez az én
Ámulat-Tavaszom. Én abba nem hagyom! Ez az én Zöld Sugallatom! Én
abba nem hagyom! Ketyeg az Ősidő-Vekkeróra. Mint Mama vekkerórája, a féllábú.
Ki tilthatja meg, hogy beszéljek? Ki tilthatja meg, hogy beszéljek rólad, Remény, Világ?
Ki akarja megtiltani, hogy éljek? Hogy megtagadjalak Szép Piros Szomjúság?
Nem azért születtem hallgatag szegénynek, gyémántszűz fénynek, nem azért szült anyám,
hogy a hallgatás agyagkorsójába gyömködjetek! Nem azért szült 1928 Augusztus 16-án.
Hogy ott századozzak, mint a múmiák lágy belső szervei a halálnémaság-Canopus edényben.
Abba nem hagyom! Élek. Énekelek. S ha meghaltam, ne sirassatok. Reméltem, énekeltem, éltem!
Reméltem, énekeltem, éltem. A Mindenség Emberegésze, én. Ahogy remélt a Mindenség
minden részlete, része, sejtje, egésze, minden összefüggés és minden ritkulás, minden magánypont
és minden szövevény! A Mindenség-Reményköltemény! A remény született értem, vagy a reményért
születtem én? Ki tervezte meg a reményt? A mindent összefoglaló akaratot? És ki a bánatbuja
fényt? És ki a holnapot? Ami lesz, vagy nem lesz? Az embernek holnapja lesz-e még? Tiszta
emberholnap? Egyszerű emberiség-holnap? Ki tervezte meg a reményt: az emberig? Ki adott a
Mindenség Lángjainak ember-akaratot? Emberi formát a Mindenségnek ki adott? Ki talált
szivében férget, csillagot, rozmárt, jegesmedvét, mészcsipke-kazal madárürüléket? Kinek
szivében föltöretlen még a szűzhártya? Kinek szivében feszül még a szűzhártya, mint a
bűntelenség, mint denevérek éjszakára feszített selyemhártya-szárnya, mint egy piros
csillagfészekbe ragadt rózsaszín falevél, vizelő luk-szemű selyemsárkány-arc, mohos
zsírpapíros szüzesség-tükör, amiben ott bolyong az emberarcú világegyetem. Ó, költőszivek
szűzhártyája, régen széttépve már, szétkoitálva selyemfeszülés-ártatlanságotok, mert
kopulált a szív a halállal, a gyásszal párosúlt, a halállal közösűlt, megadta
magát a megerőszakoló halálnak, hazúg nemi egyesülésben. Ó, régen szétbaszva már
a költőszív szűzhártyája, az emberszív szűzhártya-szirma! A Mindenségben mért
izzik minden mennyiség? Mért lángol, mért füstöl, mért gőzölög, mért párolog fehéren és sötéten,
mért terped, terjed, forog, gomolyog minden fényritka, fénysűrű, pontlaza, ponthalmaz
roppant és kúsza anyag-ősiség, ami embert nem fog ismerni soha, mert honnan
tudná, hogy ember létezik? A költőnek lesz-e jövője még? Van-e jövője még a
reménynek, a versnek? És van-e a hitnek hite még? Van-e a hitnek jövője még?
A jövőnek költő-tasakja az idő terében? Tasak, ami a nemzőszerv utáni csöndben
teremni önmagára döbben, s a nemzés-utáni új-jelenidőben hártyásan, szirmosan,
bolyhosan lüktet és izzik, mint egy parázshólyag-korsó, s ami megfogan és megfogant:
ott növekszik parázsló hólyaghártya-belsejében, s zsírosan növekszik, hogy egyszer megszülessen.
És meddig ér a jövő az idő terében? A tér görbület-idejében meddig, ami úgy van,
hogy lenni akar? A remény csak emberi? Csak az ember tudja a reményt? A reményt csak
az ember ismeri? Van-e állat-remény, növény-remény, föld-remény, víz-remény, kő-remény,
tűz-remény, csillag-remény? Van-e remény az ember után? Mi a remény? Az ember
erkölcsi jövőtudata? A sejtelem emberakarata? Az idő embersors-harangkondulása?
Az anyag embervarázsa? A mindenség-anyag emberbizalma? A jövő fényidőhullása?
És minek a remény az ember után? Ha megjön a Földgolyó-délután? Ha eljön?
Hisz ember nélkül a Földgolyó, mint vak kisgyerek, aki elhagyott vén temetőben
ácsorog, vakon tapogat, vakon ténfereg, alatta csontvázak, el-nem-rohadt, kiszáradt
zöld, barna, kék halottak, körötte ösztönig-öntudat nyulak, patkányok, egerek,
rókák, sáskák, szöcskék, tücskök, kabócák, férgek, bogarak, fülbemászók, százlábúak,
lótetűk, galacsinhajtók, színes legyek, lepkék, darazsak, szitakötők, fácánkakasok,
szirmos és kürtös, kelyhes, csillagos, foszlányfodros, enyves és foszforos virágok, lila bogáncs-
tüskecsontváz-hártyapapírcakkok és növényi dámszarv-lapátok, zöld csipkés, szőrös
gyertyalángok milliója zöld pórusos gyertyaszáron: csalánok, és a fákon, kriptákban, kő-
Krisztusokon, márvány-Szűzanyák fején, Krisztusok kő-vállcsontjain, a rozsdás dróthálójú
kőcsontokon: sasok, baglyok, héják, sólymok, ölyvek, karvalyok, keselyűk, kányák, kékvarjúk, feketevarjúk,
galambok, denevérek, s levelibékák a temető nyárfáin, nyárfalevelein, mintha
csecsemőszemű zöldbuborékos dohánylevélrágás-nyálat köpött volna füstölgő kupacokban
a nyárfalevelekre a zöld dohánylevelet rágcsáló, szopogató, halott-nélküli csönd-sírásó,
s ott lüktetnének a gőzölgő nyálcsomók a nyárfalevelek ezüsteres, ezüstmoha hasára
tapadva, fényes zöld lakkszív hátára ragadva, s a zöld növényi tollakkal és növényi
cérnákkal kevert bádogszáraz, rozsdabarna gazban, a tüskés, tövises kevert növényi
temetőmosolyban kövér varangyok ülnek lihegve, papsajt-seggű zöldszürke bársonyfoltos
könnycseppek, pirosszeplős hassal, narancsszeplős tokával, s pislognak emberszemmel embertelenűl.
S habos ezüst nyomszalag hermafrodita-utat húzva hullámos, fodros csúszással létük után:
négyszarvú házas csigák, elől a redős, fodros, lapos csigalepényhal, állatpalacsinta orrhegy
fölött két száras, higannyal-töltött hosszú tapogató-bimbó, mint a csápszemű hal szembimbólámpás
kettős tapogatópávatolla, s azok mögött két apróbb higany-makkú homlokfallosz, redős
csöpp látópénisz, higanygolyós hagymafejekkel a péniszvégeken. Házas csigák másznak a
sírokból kiokádott barna csontokon, nedves növényi tajtékba harapó koponyákon, a
fekete térdbütyök-sziveken, varratos koponyalemezeken, átlőtt, repedéscsillagú homloklemezeken.
Minek a remény az ember után? Kinek a remény az ember után? Miért a remény az
ember után? Kiért a remény az ember után? És miféle remény lesz az a remény? Milyen
remény? Kinek reménye? Minek reménye? Reménye az öntudatlan és elhagyottan virágzó
anyagnak? Reménye a halállal-teletömött földnek? Reménye a Múlt-Időnek? Reménye
a víznek, a salaknak, a már-sose-el-nem-hangzó emberszavaknak, a nincsen
reménye, a csak-annak-ami-van reménye, a kőnek, az állatnak, a virágnak, a fűnek,
a lombnak, a fénynek? Reménye az Absztrakt Reménynek? Reménye a Meghalt Reménynek?
Reménye a Kihalt Reménynek? A Pusztaság Reménye? A Vegetáció-burjánzás Reménye?
A Fölburjánzó Szégyentelenség Embernélküli Reménye? A Megváltozott Földgolyó Reménye?
Az Embernélküli Földnek? Az Emberiség-nélküli Földgolyónak? A halakkal-kásás
sűrű folyónak? A lényekkel virágzás tengereknek? Az óceánok halott reménye? A
sivatag-szivárványáldozatok reménye? A trópusi dzsungelek zsivajreménye? Zöld emeletes
pára-áldozat reménye? Ó, állatok, növények, virágok, burjánzó szerves anyagok, tiszta
és homályos szervetlen állapotok reménytelen titok-magánya! Ó, növényi, s állati
lények reménytelenség-csöndbe burkolt egyszerű vágyai: evés, ivás, párzás, szülés, szoptatás,
nevelés, harc, haláliszony-halálközöny halál! Ó, te embernélkül virágzó Föld: ötvenmillió
év múlva! Ó, te nekem gyönyörű, nem-klasszikus, különös, zagyva, létedben-érthető,
jövőidejű ősbarokk, összenőtt, egymásba-forrt, életkonok virágok és állatok hatalma:
ötvenmillió év múlva! Ó, te gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű, ösztöneidbe csomagolt,
boldog, rettegő, közömbös, közönyös, egyszerű, bonyolúlt, halállal-bevakolt ösztöneid
hártyabizalmába és héjszigorába, szőr-ámulatába, öntudatlanság-halálba
csomagolt Új Élővilág, ötvenmillió év múlva, époszgondolkodásom állati szent
virágoskertje, te, tollak, pikkelyek, szőrök, szaruk, hártyák, szarvak, szarulemezek,
szaruredő-hárfák, szaruléclemezpajzsok, állatmohák, zsírok, csőrök, szívókák,
piros hólyaglabdataréjok, szőrvonalak, szőrcsíkok, szőrpettyek, csontlemezek, csontlécek,
bajszok, csüngők, gégepáfrányok, madárszáj-vaginatátikák, szaruhegedűs ormányok,
kék hártyacsákók, barna buzogánycsokor úszók, vastag pázsitlegyezők, csőrlegyezők,
csúcsos farokvég-szőresernyők, virágpaták, bolyhos kőhomlokciterák, tevekengurupipák,
állati ásványbóbiták, szemek, körmök, fogak, karmok, farokcsengők és hátfészkek,
járkáló ikrás mézek, madár-pipacskopoltyúk, toroktaréj-hattyúskorpiók,
redős pajzsok, csontléc-Eiffeltorony homlokkúpok, karcsú szarupiramisok, pikkelyszakállak,
csontkereplő szárnyak szervezett pontos összevisszasága, ó, te Biológiai Látomás
Önmagad-Magánya Époszkönyv-Lét, amit csak a csillagok olvashatnak éjjel,
vagy nappal a Nap, az Embertelen Csillag, ó, te Halandóság Szent Állati Üdvözlete:
varázs-létedbe mosolyogva nézek! Ó, te állatvarázslat emberentúl-világa,
te Állatok Eljövendő Túlvilága, embert-nem-ismerő Állat-Másvilág, te
Biológiai Konvergencia Szabálya Újszülött, Biológiai Radiáció Szabálya Újszülött:
öntudatlan reményed neked is csak a használható élet, önismeret-nélküli reményed
neked is csak a testedből folytatható élet, reménytelenségbe-burkolt reményed
neked is csak az utódnemzéssel teljesített élet, mert a reményhez nincs más hatalmad!
Reményed neked se több, csak az, hogy vagy, reményed létedben csak addig ér, amíg
el nem folyik testedből a vér, ameddig meg nem szárad testedben a vér, ameddig
lényed homálya megvilágosodik a fontos és pontos ingerekkel, ameddig léted
homálya fönn nem akad halandóság-rácsod fénykocka túlvilágfalain! Mert fénylő
halandóság-rácsdobozod testedhez oly közel, mint tigris körűl tigrisketrec vastag vasrácsai. Homályrácsod,
halandóságrácsod, halálrácsod ketrecfalait nem tudod áttörni haláltudat-émelyeddel,
hisz nincs, mert nem lehet haláltudat-émelyed. Hiába gyanakszol, nem tudsz kitörni
önmagadból, s gyanútlan is hiába vagy, homály-létedbe süppedve élsz, hogy megmaradj,
sorsod hogy állj, legeléssz, vadássz, szaladj, fuss, rohanj, ölj, vagy megölnek, s mert
aki öl, annak se könnyebb, sorsod, hogy elbújj, merengj és tenyéssz, így vagy te emberszív-nélküli,
te ember-utáni: állat-egész, Hieronymus Bosch-állatjövendő-tenyészet. Remény
utáni Reménytelen. Homályos Cifra Végzet. Ameddig állatokkal is virágzik a Föld.
Ameddig föl nem falja a Nap, mint fölfúvódott varangy hártyásszárnyú könnyű bogarat,
halálfejes sírvirág-lepkét, gyémánt-istenvillanat szitakötőt. S ha már ősvarangy-gyomrában
a Föld, nyalja szivárvány-hímporos, arany-szájpikkelyes, májfoltos, lila rákszeplős, zöld
celofánszirmos szájaszélét, mint bolond öregasszony, aki csámcsogva nyers aranyhalat
zabált, kilopta a piros dülledt csigahéjszemű, aranyszita-fátyolmenyasszonyruhás aranyhalat az
üvegdoboz zöld vizéből, a villanyderengő zöld dobozkoporsó-üvegedényből, könyékig
nyúlva a zöldnyálas vizbe kékeres, száradt, bütykös bőrpók kezével, mert keze
mintha barna pók lenne kékeres ráncos bőrből, a halat a szájába tömte, gyúrta, gyömte,
gyömködte, gyömöszölte, mint egy arannyal pikkelyesre, rácsosra hímzett húsvéti
tojást, s összeharapta az aranypikkelyrács-tojást ritka, csámpás fogsoraival,
s lenyelte, s lila májfoltos, kék rákszeplős barna ajkain száradt tojássárgája-pöttyök,
tojáshéjzománcpikkelyek, rózsaszín tojásbelső-hártyacafatok, uszonytollhártyapehely
foszlányok, piros érbordarecés uszonyhártya-lángszilánkok, aranypikkelyek, s aranypikkelyek
lila inyén, barna fogain, nyelve málnatest bogyóparázs hátán, nyelve húseper
szívcsúcsán. Ó, a Föld! Ó, a Földgolyó! Ó, a Föld! Ó, Föld! Mire használod sorsodban
élő hatalmad? Eltorzúlsz, mint az újszülött koponyája? Mint az újszülött-koponya,
ha rosszúl fektetik, hisz nem forrtak össze még egymáshoz-közeli varratai, tág
kutacsai, s eltolódnak a koponyalemezek, a hátkoponya, a homlok-koponya, a
koponyabúb, az oldalkoponya, a tarkókoponya gyöngéd lemezei! Ó, a földkéreg táblái,
lemezei is így tolódnak el majd évmilliók alatt, földrészek horpadnak sűllyedve vissza
a mélybe, földrészek születnek, új óceánok, új tengerek, hisz a Föld belsejében
a mag és a kéreg közti 3000 km vastag köpeny áramlás-rétegei, meg a rádióaktiv-
bomlásból erjedő hő alakítja a felszínt, hiszen ahogy a fazékban melegedő víz kavarog
örvényesen föl-le a fazékban, úgy lobog a köpeny anyaga is lassan, és széttört a Pangaea és a
földkérgen forradások és sebhelyek! Ó, Föld, Föld, Föld! Kinyílsz, szétlazúlsz, mint
egy megrepedezett tojás, roppant repedéseiden kicsap a lángolás, s gyűrődsz, mint
sztaniolpapírgolyó az ember tenyerében. Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó, a mindenség-erő egyszerű
tenyerében! Alkonyodik. Ezüstrongyok áznak kozmikus sűrű vérben. Eső után zöld
párát lobogtat a lomb. Zöld páracsápok a zöld lomblepkék homlokán. Zöld gőzvonalak
a fénysovány hártyabíboron. A madarak a zöld fűkalász zöld tűcsokortollszivébe
dugják orrlikas sárga csőrüket. A madarak a fűre inni járnak. A cinkék, zöldikék,
verebek, feketerigók. Szivem körűl könnyű szép emberárnyak. Illatuk: csillagközeliség.
Üljetek térdeimre szép könnyű emberárnyak, mint kislányaim ha nem akarnak elaludni este.
Üljetek térdeimre, pislogva, szunnyadozva, csillagéberen, árnymosolyotokkal est-szavaim lesve!
Ülj térdemre Alighieri Dante, te karvalyorrú, pokoljáró, ördögmászó sárga emberrózsa,
ülj térdemre Reiner Maria Rilke, te gyémántgyanúból emberré sóhajtott arkangyal-zsebóra,
ülj térdemre Csokonai Vitéz Mihály, te szuvas Időfa csikóhal-fejű hiányciterája,
ülj térdemre Arthur Rimbaud, te kamaszkurva sört-pisáló, Verlaine képzelt fiú-utcalánya,
ülj térdemre József Attila, te diszfágiás, aggluticiós, mániás, te gyárfüstből, vérből, ürüléklegyekből,
skizofréniából, Freudból, Marxból szőtt proletár-előkor,
ülj térdemre Vladimir Majakovszkij, te Tyrannosaurus rex-léptű, mizofóbiás, fehérkesztyűs proletár-utókor,
üljetek térdeimre szép fényárnyékú árnyak, este van, hadd meséljek, hallgassatok ámúlva, álomba hullva.
Elmondom, mi lesz, milyen a Földgolyó, a csontotok elfogadó, milyen lesz ötvenmillió év múlva.
Ó, térdemen-tünődő Fénylő Árnyaim! Pislogva figyelő Fényes Könnyű Árnyak! Árny-Őseim!
Könnyűtestű, nehézfényű Árnyak! Nem tudhattátok ti még Mindent-tudók, boldogtalan,
esendő, halhatatlan Mindennel-semmitse Tudók, Szigorú Mosolyok, Varázsmerengés Ámuldozók,
Tőből-Kitépett Vérirgalomszárnyak, Csillaggal-nemző Kristályselyemtűz Áhítatok,
Feketeselyem-fényviaszláng Árnyak, Emberi Múltidő Árnykristályai, Versek, Époszok Fénymágnes
Tartományai, nem tudhattátok: mi lesz az ember után. Mi lesz az Ember után,
az Emberiség után, a Költészet után? Mi lesz? Az Ember után mi lesz? Az Emberiség után
mi lesz? A Költészet után mi lesz? Mi lesz a Költészet után az embernélküli
árva Földgolyón ötvenmillió év múlva? Miféle Biológiai Époszvirágzás? Miféle
Új Áldás, Új Öröm, Új Vígasz, Új Önmaga Biológiai Törvényösszevisszaság, amely
azért törvény, mert így kellett lennie! A Természet Új Hite, az Ember-emlékből Kigyógyuló
Evolúció Új Költészete, Ember-utáni Biológiai Vers-Akarata. Az Ember-emlékből
Kigyógyúló Evolúció Biológiai Új-Reménye, Biológiai Új-Világa! Ha nem is volt
világakasztófa, Egyetemes Világkatasztrófa, Atomháború-Tűzözön, mert az ember valaha
az anyagból megszületett: lett Ökológiai Katasztrófa, ahogy jósolta Dougal Dixon,
a paleontológus evolúciókutató (After Man. A Zoology of the Future), győzve a titkon.
Mert győzött a titkon Dougal Dixon, a katasztrófa-utáni csönd Benépesítő Hite,
az Új Evolúció-Látomás Éposz-énekese, az állati anyag-maradék Époszi Homérosz-Ihlete!
Ó, Árnyak, Hitem Fekete Fényrácsotokból Kinőtt Szárnyai, Megmaradásom Ragyogáshomályai,
Térdeimen Ülő Fekete Fényszitamuszlin-Árnyak, Szívemhez-simuló Világvak Árnyak,
merengésem magányán lobogva hallgatók, szigorú költőéjszakám csontvázkalászain
csillagként kigyúlva vacogók, Szentjánosbogár-luciferin Zöld Hidegfény Ragyogók,
ötvenmillió év múlva, az Emberutáni Ősz, az Új Tavasz majd boldog, rettegő lényekkel
benépesűl. Mereng a Nyúlőz nyúlfejjel, nyúlfüllel, rozsdásan, fehérpettyesen, lámaszőrösen,
s szarvasbogárhímcsáp-szarvasbogárhím-szarv fogakkal vicsorog a hosszú, gyűrűs, szőrös
ólomkorbácsfarkú Falanx, a Patkányfarkas, és néz a Menyétkutya bajszosan,
pettyesen, és hörög csíkosan, halálboldogan a Tigrisegér, és a Nyusztpatkány piros
fülecskékkel a halált füleli, és a föld függőleges és ferde járataiban a Hódvakond,
a Rozmárföldikutya, a Fókaföldiegér függ, mint földüreg-fa levegőcső-ágán
bársonyos fekete hengeres falevél, s rózsaszín orrhegye, mint rózsaszín pázsit-tölcsér,
hatalmas-körmű kézlábai, lábkezei: rózsaszín emberkezek, tokájából villásan két vaskos
csonttüske áll ki, hosszú fekete hajlékony pálcafarka, mint egy rózsaszín bőr-keverőkanál,
feketebordás piros toll-lapát, és a Testadon, a Cickánysünegér, a Kőlampionövesállat, a
Tatusüncickány testéből szögletes-szirmú kőrózsa, négyszögszirmú kőkaréj-
harmonikarózsa nő ki, taréjosan, legyezőkörösen szétnyílva kiálló,
szelvényes, harmonikás, háromszögkúpcsipkeszelvénycsodás gömbhéj
alól dugja ki fekete piszmogásorrát, vagy magát a szelvényes gömbhéjba bezárja, maga
köré húzza a szelvényes, lemezkockás páncélgömböt, s az kisimúl, mint egy kockásan,
háromszögletesen összehajtogatott papírzacskó, gömbhéja, mint egy szarulampion,
összenyomva, kinyitva, kockásan vonalazott gömbbé kihúzva, a szarvas zöld
Tölgyfalevélhátú-béka, barna Tölgyfalevélhátú-béka kilövi testhosszú lila, gyűrűs földigiliszta
nyelvét, piros patkányfaroknyelvét, s szemei fölött, s a hátán, a lábak felső
combjain világoszöld, vagy világosbarna bordás, fodros, szarvcsúcsos bőrlebeny-
tölgyfalevél van, s azzal a béka összenőve, mint tölgylomb-sátorral a lakodalom,
s a kurta háromszögfarkú rozsdapiros Nyestmókusok tölgymakkot harapnak,
mozgásuk kígyóhurok és piros meztelencsigaföltarajlás, s a csöpp Mókuselefántok
agyara vastag csonttű, lábuk fehér toll-legyezőesernyő, ormányuk gyűrűs sárga gumicsőkukac,
ormányuk felső szájpadlásukból nő ki a levélszív-alakú felsőajak alatt, azzal szívják
a hengerkorongra tapasztva a fajáratokból a lárvát, kukacot, férget, bogarat, amint mikor
az elefántok kéregetnek az állatkertben, s lógnak lefelé a faágról kétujjú sárgás gyűrűs
horoglábbal a Denevérvadlibák, s a Denevérmajomegerek apró piros lepkearca fölött
piros fülecskék, s azok fölött hatalmas keresztben-bordás kagylólevélalakú radartrombiták,
s a Csőregerek, mint hegyes, fehér tapogatócsáp-idegszálkoszorú bajszú ólomszőrfülek,
piros bélésű fülük nagyobb, mint a nyulaké, s hosszú egyenes sárga madárcsőrük,
mint a sárga varjúcsőrök, sárgakék harkálycsőrök, azzal keresik a földben a
kukacot, a férget, s a karmos, hányásujjú Hangyászsünmedve csíkosan, tompán mereng,
s a Négy Strucclábú Zebrakrokodílus, a csíkos Gólyalábzebra hosszú csápos jövő-
nádbojtok között halat-vadászni áll a vízben, hosszú hajlott zebracsíkos gólyanyaka
szőrös barna, fogsoros krokodilfejben folytatódik, öt ólompénztalpú ólomcsillag-
állványlábai, mint fehér-szőrpihés ólom-fenyőfaágak, ólom-fogastalpak, s a
Vizicickász, Csőröscickász, ólomkék Madármókus, Farokvégejtőernyőcickány, mint varjúvarázs,
hátára szürke csukott esernyő van visszahajlítva fektetve, szürke faroknyeles
csukott szőresernyő, s ha leugranak tavasszal a fákról, hosszúnyelű farkuk
kúpos szőrsátor ejtőernyői kinyílnak, s röpíti lóbálva tovább testüket az új tavaszi
szél, mint gyermekláncfű pehelyesernyőjét, ha a gyermekláncfű pihegolyó-termésfejét
szétfújja a szél, s száll a száras mag a küllős pihebozont-esernyőn,
mint ejtőernyőn az ember, mint ejtőernyőn a katona, mint amikor én a pincetetőről
nyitott fekete esernyővel leugrottam, mint nyitott fehér selyemesernyőt
ha ringatva, forgatva, pörgetve visz a szél, sodor a szél,
elfúj a szél, s gigászi Lóbivalyok, Lómedvék ácsorognak zöld páfrányok között,
vagy a vízben, arcuk helyén gigászi, keresztben-bordázott szarupajzsok, gigászi keresztben-
bordázott szaru-pillérek, szaru-torony cimbalmok, bordás kettős szaru-óriáskiflikkel,
szaru-madárlábakkal a fülek fölött, a fülek mögött, bordás szikla-álarcok, szikla-küllők,
s pettyes Csérmedvemadarak, fóka-hátsóuszonylábú Mókusfókanyulak, fülbajusszal
vigyorgó Rókapárduccickányok, fehér-szőrszivárványba burkolt testű fekete Póknyúlegerek,
mint eleven gyermekláncfűpihegolyók, mintha fehér láncfűpehelylabda lenne egérre ragadva,
barna Hódhattyúk, fekete Mókushódszitakötőálcák, fogsoruk két lemezes koponya-
görbület, sárga kúpmetszőollócsőrű piros Fenyőmadártűzhüvelyek, sárgazöld
Fenyőrigótoll-legyek nyüzsögnek boldogan az Új Lét Új Megvalósulás-Örömében.
S fekete csillószőrkoronás nyitott bíbor Madárcsőrvaginák, lila Virágmadárszáj-vaginabóbiták,
Agyarmedvék, Szakállmedvekutyák, előreálló kettős szarupásztorkürtszarvú
Bölénygigászok, Bölénybehemótok dülöngenek és virágzanak, előrenyúló dupla
roppant tülökszarvuk, mint szelvényes öves, nyírfakéregből csavart tölcséres tavaszi
kürtök, s csöpp ezüst ólomkezű és ólomlábú Medvevakondok, s zöld legyezőfarkú,
kék fejű Varjusirályok, hatalmas fekete Saslibakirályok, piros bőrszakáll-szemű
Lappantyúfácánok, Macskapatkányok, fehér Patkánymacskák, rózsasziromfülű
Macskavirágok, Virágmacskák boldog biológiai rácsa az ötvenmillió év utáni jelenlét!
S mint az emlékezetben megváltozott vers, vagy az időlétben megváltozott emlék,
az álomban szinesen, pikkelyesen megváltozott élet, újrateremtett sors, másképp-
kimondott ítélet, más-más elemekből összerakott kód-kaleidoszkóp ugyanaz-
másvalóság: a rozmárok, a pingvinek, a fókák, a rombuszfarkú Vízalatti
Hártyahattyúcsókák, a Krokodilrozmárok, a két hosszú cseppkőagyarlángú barna
Rozmárkrokodílusok, akiknek gnóm-arca, legyezőkezük fekete egytövis-
mutatóujja, s farkuk, mint egy széles krokodílfahasábredős lapos húsvitorla,
s a sárgacsőrű fekete Pingvinfókák, s mint fekete úszószárnyháromszögkaréjos
puha fehérhasú kék, fodros, hosszúkás óriásgombák a hatalmas, függőleges, merőlegesen
lécezett kályhapajzs-arcú, biológiai radarernyő-orrú Bálnadelfinek, akiknek két
vízpáfránybóbita nő ki szemei fölött orrlikaiból, ha vizet-prüszkölnek, s óriás
lemezes szájrostélyuk, mint félkör-alakú bordás, kályhaelőtti hőrács, száj-előtti
lécrácsos ezüst spanyolfal, s a fodros Barnacsőrdelfin, s a zöld halvadász Hattyúpáva,
s a hosszú fehérlábú Nyúlegerek, s az óriás barna, vízszintesen-bordázott kettős
pajzshárfa-arcú, szarupajzs-X arcú Zergék, a hosszú fehér nádbojt-farkú Zergék,
akiknek fején a szemek fölött az orrlikaktól a fülekig barna szaruból vízszintes
fehérrel rácsozott négycsúcsú Eiffel-torony van, akiknek fején barna szaruból a
Reims-i katedrális, a gótikus Saint Chapelle-kápolna, Orléans gótikus tömör
kőtemploma, Chartres kőcsipke-angyal katedrálisa, s az ötpettyű fekete foltokkal
tarka ezüst Párduchiénaszajha nyüzsög elnyúlt, elliptikusan ellapúlt Új Tavaszodban
Földgolyó! S mind a homok rozsdalángjai, az Ugróegerek, Szállóegerek, a bolyhos
Madárlábú Egérparittyák, Denevérfejű Egérhiénaszöcskék, Tollas Csúzlimókusok,
Sáskaegérdenevérhiénák, s a hatalmas rózsaszínű redős kopasz Sárgarépakrokodílkukacok,
a tömpe, buta Sárgarépavakondkrokodílrozmárok, s az Egérőzek, Rókacickányok,
s a háromméteres Sigurok, a szamárfejű, ló-arcú Patkánykenguruk, óriás fodros vastagbélfarkú
Kengurupatkányok, a tapírfejű, iszonyatfülű Rózsaszín Zsírtartományok, s a csőrfejű,
légyszívókás, lepkepödörnyelvű, nektárivó, virágporszívó Kolibrifejű Sünrókák, a
hosszú bordás bőrtollfarkú, varánuszgyíksárkánytaréjú, varánuszgyík fogazottbőrtoll-tokalángú
kétlábú karcsú Gyíkmadárfutókák, s a csendőrkakastoll-homlokbóbitájú
Varjúfecskék, s a körmös csontpáncélkesztyűs, orrlikas, taréjborda-arcpajzsú, gyűrűs
patkányfarkú Hódmedvepatkánybogarak, s a szaggatott fehér vonalak szálka-
összessége sötétkék titáni Emutyúkfácánok, akiknek háromujjú karmos lába
hasig meztelen, a kék Szőrmadárgázlólovagok, fejükön hatalmas piros lánghólyag
dudorodás, hatalmas piros bőrhólyagtojás, ami fölfúvódik, leloppad, lecsüng, dagadtan
föláll, mint egy piros hólyagzó világegyetem-elmozdulás, fülük helyén világoskék
mirigyszőlőfürt, mint horgolt kék rücskös pamutsapka, mint részeg kék főkötő
félrecsapva! S tűnődnek bután és tétován az emberutáni tavaszdélután homokján,
füvén, a jövőidő sejtelem-szigetén az állatgigászok, a lila Gazellaelefánt,
a lila Gnurinocérosz, a zergeszarvú Zergorrszarvú, az előre-kettős csuklyaszarvú
Zergefánt, a Diplodocus carniegei-alakú Gigantilop, akinek két kövér
szarufodorbél szelvénycsigahéjszarva tölcsérszájasan előregörbűlve a földig ér,
a Földőskori Triceratops-alakú Tetraceras africanus, a Rundihorn, a
Négyszarvú, és ölnek és zabálnak a fekete majomfejű Majomtigrishiénák,
a bozontos Csimpigrisek, a szürkearcú vörös Goroszlánok, Gorillaoroszlánstruccok,
a rózsalábú Teknőcpatkányok, Patkányteknőcök, Patkőcök, Tekkányok,
szőrös Teknőcgyíkok, Gyíkkőcök, az újkori állatgyerkőcök, létezés-zabigyerekek,
teknőcbékafejű szőrös rózsaszürke gyíkmódozatok. S hosszú farkával ágra
tekeredve, magát összehajtogatva, összecsomagolva fejjel lefelé lóg a fán a Kékpávián,
mint egy óriás patkósorrú denevér, mint egy óriás kék emberevő-állatevő pók vastag fonalán,
s lóg a zöld kígyó, mint egy hosszú, kétszer-háromszögszájú hengeres, csöves zöld falevél,
s a piros Rombuszmajom, a vörös Majomdenevér négy lába, s teste két oldalára,
s fodrosan farkára forrt szőrhártya-rombuszlemezeivel kifeszűlve röpűl,
mint egy majomkereszt-majomszűzhártya, mint egy új ősmadárkezdet-madármajom,
mint a nádkeresztre cérnával, dróttal csomózott, hurkolt piros papírsárkány
hosszú fehér bojtfarokkal, hasig-érő háromszögletű fehér pofaszakállal, tokaszakállal,
s a kékarcú majom szőrkorongja fekete napfogyatkozás, s a vörös, kékarcú, póklábú
Majomdarázs, a Hiénabagolymajom, a Hibajom, mint halálfej-álomlátomás,
s a feketepettyű sárga Párducmajom fáról fára ugrik fehér hiénafejével vicsorogva,
s farkával kapaszkodva fejjel lefelé lóg a Lajhármakikobra, a Lajmabra,
s farka középtől széles vörös csontpotrohszelvények gyűrűs hernyóalakja és
rózsaszínű lábain három hosszú kék karom, s pirók Pókmajmok fűbarlangban
ülnek a fán, s ugrik, mint egy hegyes, tengerimalac-lábú tüske a keresztorrszarvú
négy csőrszarvú, csőr-vaddisznóagyarú Madármakiegér, a hosszú piros csőrű négy-agyaras
Makegér, a vérszívó Levelibékatetüdenevér, Egérmadárlevelibéka, s a szürke Tapírmalac vérét szívja,
s a tapírszőrre ragadnak rózsaszín lencsés levelibékalábai, s két mellső piros
levelibékakezének lencsés hüvelyk és mutatóujjain hosszú kék kajmánkörmök,
varjúkarmok, s áll a gigászi Turmi, s áll a gigászi Serefánt, a disznó,
gazella, bika, elefánt keveréke, a Gadifánt, a Serefánt, s két agyarágú,
megnyúlt vaddisznó-ormányából kétméteres piros földigilisztaszerű nyelv lóg ki hosszan
a földre tekeredve, és fekete-fehér csíkos a Serefánt és a Turmi, a Gadifánt
rozsdavörös, arca, füle fehér, segge fehércsíkos, tarkója fehércsíkos, szőrös piros
ormánya fehércsíkos, fekete lábai fehércsíkosak, szájából fölfele-lefele ágazva
egymást-érintő agyarpár virágzik sarlós csontarannyal. S a halevő Békamajom
piros feje, mint egy kecskebéka, s teve-fejének előrenyúló összege, csúzlizva
úszik a vízben, mint a kecskebéka, a háttaréj bőrlevél-uszonyos, körmös Kejom,
az emberkezű, úszóhártyás kecskebéka-lábú Kecskebékamajom, kuporogva, csámcsogva zöld
halat eszik, s a Rozmárviziló, mint egy pikkelyes, mozaikos teknőcpajzs-farkú
fekete disznóféreghal kapál egyszarvú fekete húslapát-lábaival s merednek kis piros
vizilófülei, s hever a vízben, mint álomban egy magányos elhagyott fekete város, s a barna
csőrfókák, a csöves Fókahattyúpelikánkutyák, mint hosszúkörmű kisujj kaparnak jobbra-balra!
S a zöld-fekete-piros-fehér halevő Madárbálványok csőre vaskos kék metszőolló,
a felsőcsőr cakkos, mint a puliszájhajlat fekete bőrcsipkéi, a felsőcsőr az alsót hullámos nehéz
csipkefűrésszel ledöfi és hosszú keskeny téglalap-üregek orrlikai, és ritkalevelű kopasz zöldbarna
indaágon függ hanyatt a négylábú, két fekete karomujjú Slobber, a vak, zöldbarna
Lajhármedvemajom, a Lajvejom, s füles szőrecset fejéből pirosan robban ki szája,
mint egy denevér ugatása, s alsó szájszéléből úgy csorognak ki hosszan szájtő-fogai, mint
a megkristályosodott nyál, és vörösszínű és narancs orchideák közt farkán lóg az Új
Túlvilág, fát ölelve karmos lábaival a fehérfoltos fekete Hiri-Hiri, a Hiénamajom,
elvékonyodó vastag farka a vörhenyfekete szőrből a kopasz bőrbe nő át, farka,
mint hosszú feketerózsaszín elefántormány, s a Slobber nyálcsordulás alsó szájszélfogai,
mint hosszú cseppkövek, s pici feketepettyes fehérrózsaszín Hiri-Hiri-csecsemők rózsagiliszta-
farka a Hiénamajom-anya hátrafelé visszacsavart rózsaormány farkára csavarva,
s a szőrös Hattyúkígyó, mint egy óriás kopasz Piócahattyúkígyócsiga és haslemezei
és belső nyaklemezei csontos sárga dongaszelvények, s a csőrszájból kilőhető nyeles enyvkefe-
nyelvű, sárga enyvtollnyelvű Csuszkaragacsmadár hosszú csőrbajusszal, óriás piros csőrszakállal
vigyáz, s ágaskodik a fehérfoltos, lila, fehérhasú, fehér haserszényű titánanya, a
Giantala, a Juhkengurú, s lila juh-fejéből kilövi végtelen lila kígyónyelvét, s úgy
szívja a Juguru a faoduból a mézet, mint piros műanyag-szívószállal, piros szalmacsővel
a coca-colát üvegből a gyerek, s fehér hasputtonyából az újszülött Juguru lila
bárányfejecskéje, mint lila gyíkfej kitolódik, mint gyűrt lila fitymabőrből a lila
férfimakk, s barnán legelésznek a csíkos Zebradisznók, a fehér madárlábú Kengurudisznók,
a Gazelladisznókenguruk, s fehér hastasakjukból kiváncsi malacfejek lógnak
ki pislogva, mint tengeri csikók, csikóhalak, halcsikók, Hippocampusok tolluszony-
legyezőfüles barna kristály-csikófeje, s nyüzsögnek hosszúcsőrű pöcsös Pókmadarak,
nagy talpuk, mint egy-egy óriás-pók, s szőrös Denevérmajomvámpirhiénák, barna
szőrlepedő-szárnyvitorlás Sakáldenevérmacskák, s a piros szembóbitás Fácánstruccok,
s a szőrös agyarú barna Őzpatkányok fara fehérfoltos, háta fehércsíkos, s a karcsú
óriás Párducoroszlánok, a Párlánok rozsdaszőre fekete tintába mártott macskatalpak
ötpetty-párnanyomaival behintve, mint feketevirágú rozsdakertek, vicsorgó settenkedés-álmok,
s az óriás fekete-fehér Kenguruszamár, a Strick rettegve, vízszintesre kinyújtottan
szalad, mint egy feketefoltos fehér gondolat, feketefoltos sárga T-betű, s a még-hatalmasabb lókacsafejű
Zsiráfstrucc, a Wakka, mint arany-foltos, aranycsíkos barna erdő, mint a
rozsdaavar aranyrácsai, aranyfoltjai, strucc-csikó hattyúfejét hattyúgörbésen tartja
hattyústruccnyaka, karmos háromujjú strucclábai, kettős fehér óriás szőrtojás-tökei
az aranycsíkos barna hátsó lábak között, a barnacsíkos arany farokpamacsrúd alatt,
s mint barna vízben sárga napfényfoltok gömbölyű strucczsiráfteste szőrfoltjai!
És ó, te Orchidea-Madár, aki magad is virágzó orchidea vagy, Virágszájú Csőrike,
Páfránybokorarcú Zöldike, Zöld Páfránytollkoszorú Csőrű Orchideanyármadár,
ó, te Virágarcú Csőrike, Vagina-arcú Páfránymadár, Pina-arcú Madár, Páfrányos
Pinapipacs-arcú Madár, nyitott, kitátott, tátogó, puha vörös márványkristály-kúparcod,
rombusz-pinaszálkoszorúd szőre merev, kemény zöld páfránytollak kerítése,
ó, te szűzhártyáig kitátott szűzlány vaginája piros lebeny-orchidea: zöldkalász kerítésű:
Virágképü Csőrike, Virágzó Orchidea-szájú Sárgahasú, rombuszosan szétnyitott
ajakcimpájú, piros Hüvelyvirágmadár, vörös Vaginamadár, aki magad is nyíló orchidea
vagy, sárgacsiklójú szétnyílt pina, vörös vagina, sárga klitoriszod mereven kiáll piros
rombuszkút szádból, mint az orchidea sárga porzója, sárga óriásbibéje, aranyrúd
asszonyfallosza, aranypor nősténypénisze, s csőröd körűl zöld páfránytollak csipkés
és bolyhos kerítése, hosszú hajlott sárgarózsaszín csőröd körül bolyhos, bodros, tollas
csipkés, füstpajzsos, piheláng-jegenyés árvaszúnyogcsápok páfránykoszorúja! Ó, te
bíbor-rombusz szájvirágzással vadászó Madárorchidea, Orchideapáfránymadár!
S áll, mint taréjos szürke szikla ha mosolyog a kő-hérosz Rinocérosztulok, háttaraja
függőleges hullámos sziklalap, homlokától farka tövéig, ízelt csőszelvény sárga szarvai
az űrbe előre hajolnak görbén, és pislog a Zsiráfőzunikornis, egyszarva fülei között
szúrnak hátrafelé, s a fehércsíkos, fehérfoltos Szarvaszebra a földet szagolja hosszúkás
barna koporsófejével, megnyúlt dobozfejével, s a Fészekhátú Antilop többméteres
szarva két görbe ezüstgyűrű Pisai ferdetorony, csigolyanyúlványai, mint fodros, hurkás
bőrrel és szőrrel bevont parafahasábok, mint fodros csonttá-merevedett lángok
nyakvégitől farkkezdetéig kettős taréjsorban virágzanak barnán a barna háton,
a kettős csigolyaszelvény taréjhegyvonulat belseje boldog fészek, oda rakja a fekete
Nyűvágó-madár kék tojásait, ez a gyönyörű szimbiózis, ez az élni-csak-azért-is,
a madár az antilop férgeit eszi, az antilop-testmeleg, az antilophő a madártojást
kikölti! S ó, ti legkülönösebbek! Ó, ti csodavirágzók, ó, ti csöpp piros állatzászlók! Te
Piros Lepkehiéna, Piros Virágsakál! Flooer (Florifacies mirabila), hármas piros óriás
lepkeszárny-fejlevelű Hiénalepke, szürke törpe Sakálvirág, fejeden háromlevelű óriás piros
lóhere! Ülsz apró, bozontos, borzas, szürke, nyúllábu Hiénaegér, szárnytalan Sakáldenevér,
a füled mögött, nyakadból, tarkó-oldaladból, s elől, szemed fölött a homlokodból
óriás, piros bordázott, lécezett bőrlepkeszárnyak, ovális piros bőrvirágszirmok, piros pillangószárnyú
óriás lóherelevelek merednek kicsit előrehomorúlva, keresztrácsozottan az ég felé,
kis vörös füleid előtt hatalmas piros nyakfülek, koponyafülek, homlokfülek, mintha
háromszirmú hatalmas piros porcelánvirág nőne ki fejedből, mintha piros bőrpáncél
óriáslepke ült volna szürke tűbarlang csöpp bozontfejedre, mintha óriás piros bordás
falevelek nőttek volna ki csöpp tűvigyor szőrmókfejedből, a lepkecsalogató, bogárcsalogató
gigantikus piros virágernyők, lapos piros bőresernyők, piros óriás bőrtollcsápok, törpe
sátán mennyet-halló, túlvilágot-szagló, emberbűnt-kihalló, bűnünket-szagoló
gigantikus redős, lapos koponyacsáp-fülei, piros homloktoll-csáplevél-füle!
És ó te Lepkehiéna, Virágsakál, Virághiéna, Lepkesakál hármas piros radarernyője,
mozgatható bőrvirág piros radarkészüléke! Piros lapos gombafejek, kívül bőrösek
belűl sűrűn puhán lemezesek! Ó, ti pirosfejű Virággombahiénák, Gombahiénavirágok!
S ó, te Night Stalker (Manambulus perhorridus), te Éji Vadász, te kicsavart
törpe Tyrannosaurus rex-utánzat, te ötvenmillió év múlva Új Jövőidő legtitkosabb
állatgyümölcse, te Éji Vadász, strucc, denevér, hiéna, szöcske, horgas, körmös ötujjú
emberkéz kúsza, pontos, feledhetetlen keveréke, te Hiénaszöcskestruccdenevér,
te Szöcskedenevérhiénastrucc, te Struccszöcskedenevérhiéna, te Denevérstrucchiénaszöcske!
Állsz hatalmas szürkeszőrös strucclábakon, három gumiláncujjad fölött, a belső
láboldalon a negyedik fekete sarlókarmos, barna szőrdarázs potrohseggedből
nőnek ki a combok mögött szürke karjaid, emberkezeid hosszú, vékony, karcsú
bütykös, izelt emberkezek horgas fekete kúpkarmokkal az ólompálca ujjvégeken,
törzsed, fejed, mint egy barnaszőrű strucctojás, mint egy Tyrannosaurus rex-fogsorú
kutyafejű, hiénafejű, sakálfejű, pirosnyelvű bundás lódarázs, barna bundatojás
lódarázs, és vak vagy és nincsenek szemeid, csak füleid vannak, hatalmas
barna szőrlevelek a fülek, vízszintesen rácsozott ólombordapajzs-bélésű szőrös
fül-levelek, s a szőrmoha barna felső ajaksziget vigyorából is hatalmas bordás
ólomtoll nő ki, s az ólomtoll fülbélések koponyaüregeiből piros bőrkaktusz-lángok
nőnek ki, a kopoltyúlemezek-szemek! Ó, ezek a testnagy bordás ólomtollak, bordás
kereszt-érrácsos ólomlevelek, a fej ólomtollai, a felsőajak ólomlevele, mint barna
szőrrel borított középkori vaspajzsok, mint szőröshátú ólom-pálmalevelek,
bundás ősfikusz-levelek, páncélból, ónból, vas-páfrányok, ólomradiátor-fülek!
Bordás állatólom-lokátorok, hangvisszaverődésmérő-iszonyfülek, homlokfülek, orrfülek!
S ó, ti sárga Harkálysasok, feketefejű sárga Karvalygalambok, piroscsőrű Bunkómadarak,
narancsszínű Szőrkígyók, piros patkánymókusok, feketekesztyűs Majomkutyák, piros
Vidracápák, akiknek vastag, szögletes, bordás bőrólomszárnya van, s úgy álltok bőrólomszárnyatokon,
mintha fekete gumicsizmában, s vékony hosszú kezetek piros-szőrű cápafarotokból
nő ki, vékony karokkal, s a vékony piros karok között rombusz-alakú ólomlepedő
feszül ha úsztok, középen ólomcsigolya-feszítőrúddal, s ha gumilepedő szárnykarotok
guggolva gumicsizma-szárnyatokig húzva, mint meztelen asszony ha guggolva ürít!
Ó, Eljövendő Világállapot! Ó, Föld! Ötvenmillió év után: Holnapod. Im: Látomás-Lényeid!
Figyeltetek: Árnyak? Térdemen-lombozó Emberiség-Szárnyak: figyeltetek? Vagy visszafelé
merengve ültetek térdeimen, s árnyszívetek ólomkapui becsukva, mintha egy kaput
bezárnak, vagy elaludtatok szépen, csöndesen, árny-fejetek karomra hajtva lassan,
csöndesen, ahogy lányaim szoktak ölemben elaludni, arcuk karomon, szájukból
finom nyálfonal szálazik csillogva, gyűrűsen, cérnásan karomra, nagy szempillájuk
verdes karom szőrzetében, mint hosszú fűben röpűlni tanuló, ugrálva totyogó
csecsemő feketerigó. Figyeltetek: Árnyak? Figyeltetek: Szigorú Szívverések, Átizzott
Szenvedések, Örök-jelenidejű Árnyszégyen Múltidők, Árnyak, csontváznélküliek,
fény-kérgesek, árnytalan Árnyak, selyemfekete Fénymagányok, ti kettéosztott
Szabályok, Arányok, széttépett Világmindenségfátylak, lazán széthullott Kristálynyalábok,
Szétfűrészelt Látomások, Bársonyütés Fekete Csöndkondulások, Mézes Virágsóhajok,
Gyémántos Angyalnyögések, Óceándörgések Árnytornyai a feketén harangozó,
fehéren világító medúzahólyagokkal himbálva harangozó dübörgő holdfénygyűrődés
vízbe szőve? Mert összegyűrve vízzel ott a holdfény, mint lila indigópapírral
ezüst sztaniolpapir. Figyeltetek: Csontváztalan Árnyak? Hisz csontvázotok, a sárga,
ott hever valahol egy temetőben, kriptában, sírgödörben, mint gyermekvágy
a meddő asszonyban, a megfoganni-nem-tudó nőben, aki csak azért szeret,
mert gyereket akar, míg meddő sorsába beleszárad, mint kifáradt csontotok
a földbe és értelmetlen minden cicomája. Mire vár csontvázotok? Milyen Napra?
Új Hiányra? Milyen Új Nászra, Szerelem-gyászra, miféle föltámadásra?
Megcsókolom árnyszemetek: Árnyak! Árnyszivetek csöndesen megcsókolom!
Jó köztetek! Jó veletek! Jó, hogy itt vagytok körülöttem. Jó, hogy selyemfénysötét
lángotokba burkolódzom, mint amikor az atomreaktor élő szíve mellé
fehér védőruhában bemásztam, s ott álltam a Világegyetem Dübörgő Szíve mellett,
s a Világegyetem szívbőre embernek érinthetetlen, s égetett a szupernóva-hő,
a világegyetem-szívsugárzás forró levegő, és boldog voltam és hangosan nevettem.
Boldog voltam, hogy élek, boldog voltam, mert élek, boldog voltam, hogy ugyanaz
vagyok, mint a Szívben erjedő boldog anyagok, hogy én is csillaganyagból vagyok,
mint ti voltatok Árnyak, Árnyaim, akiknek csontváza ott fekszik már a
temetőben, mint gyermek-utáni vágy a sivatag-meddő asszonyi nőben,
s csontotoknak énekelnek a feketerigók. A feketerigók a temetőben. A feketerigók
az esőnehéz, alkonyszürkezöld temetőlombban. A csontvázak fölött a feketerigók!
Egy hete esik, egy hete zuhog, egy hete cérnázik, szálazik, lángol, lobban, lobog
a kékzöld eső, egy hete csöppen, csöpörög, csöpög, víztűit, vízszálkáit, vízcsőreit
egy hete szórja függőlegesen a földre a tavaszi eső. Csupa vékony cső, csupa
vékony szár, csupa vékony pálca, csupa vékony huzal, drót, cérna, léc, rács, fonal
a zöld-viaszfényű szürke levegő. A lila orgonafürtök elrohadtak, a
fehér orgonafürtök elrohadtak. Rozsdás, lilabarna, fehérbarna csillagszájú
kürthalmaz-zacskók a petyhüdt, laza, ritkuló kürtvirágú orgonafürtök.
Mint megrozsdásodott csillaghalmazok lógnak, elhervadt csillagcsütörtök csipkés fényrozsdaszivacstömbök.
A földön, a füvön, a kövön, a fényes szikrázó zöld orgonaleveleken apró
csillagszemű rozsdás virágtrombiták hevernek, mint középkori csatamező-viharban
meghalt fehér lovak, megölt barna lovak kürtös páncélsisak-fejei,
a büszke paripák páncélos virágfejei, s orrlikaikban elakadt párafürt,
megfagyott kürtlihegés, mászó házas csiga kinyújtott szarvbimbóján
egy csillagos kürt-arccal ráhullott virág, mint csipkeperemű lila
kürtkalap. Ne hagyjatok magamra Árnyak, Árnyaim! Ne hagyjatok el Fekete Fények!
Ötvenmillió év múlva mi lesz? Holnap mi lesz? Én is csak sejthetem. Ti honnan tudnátok?
Megcsókolom árnyszemetek Árnyak, megcsókolom árnyszívetek Nehéz Fekete Lángok.
Élek, s majd meghalok. Tudom. Igy a jó. Majd Árny leszek. Árnyszemem néz az Idő Árnyaira.
Hisz a többi semmire se jó: a hullában felforrt víz, a szivárvány-testanyag, az emberhúsba-halt féreg.
Halandó vagyok, élek, majd meghalok. Csak az lehet halott, aki élt, volt, s ráhajolt a Mindenség Álmaira.
Már éjszaka van. Tiszta éjszaka. Elvitte a fekete eső a zöld szelet. Elvitte a zöld szél
a fekete esőt. Éjszaka van. Éjszaka. Éjszaka. Megalvadtak a hólyagos, horpadó, füstös
könnyű vízlángok, összeroskadtak a tüskés vízkalászok, a gyűrt fodros vízlepedők más
városok és más mezők fölött forognak csattogva, lobogva, nyikorogva, mint bőrlebenyszárnyú
ősgyíkmadarak, feszes hártyazászló-szárnyú boldog őshüllőmadarak, fehér óriásdenevérek.
Más földrészek fölött bolyong a fehér-fekete denevérverdeső cincogó szőrös eső. Más
földrészek fölött csikorog a víz-denevérszárnyú, csipkés, hártyakönnyű szél. Csöpp csönd-szívvé
aszalódott a fekete zúgás, a csillagfényben itt-ott tócsa csillog, mint letört sárga tulipánszirmok
a földön, mint összetett rovarszem többezer domború szikrapontja, a sárga állati kamillafej:
vízpontok szikratűi szúrnak a sötét árnyhallgatásba, mintha szikrázó apró arany-sündisznó
lenne minden eső-utáni bogárszem, aranygombostűkkel szőrös fekete mágnesgolyó,
aranygombostűkazallal szálkásan, kúszán, összevissza tornyosodó mágnespatkó-vasvirágfej,
vasrózsa aranyszivacs gombafeje. Eltörik a fény a fekete kürtsodrás-csigaházon, mint
halott redős homlokán a gyertyaláng, a fekete orgonafürt szivacsosan beszőve fénnyel,
csöpögve lóg, mint korompöttylukas fürtös fényszivacs, mint apró rozsdás drótcsigák, csöpp
rozsdás drótcsigaházak fürtje folyékony habzó aranyba mártva, az üres madárfészekben gőzölgő
csillagfénytojások. Néha valami könnyű párabongás, néha nehéz lomha fekete növénymocorgás,
s föllobbannak a növényzet bizsergő pikkelyei, s fénypárasóhajjal kialszanak,
mint a meteoritok. A lombokban alvó madár mocorog, s kék foszforapály a bodzabokor.
A rózsabokrok fekete zománcrúzs levelein gőzölgő puha fényszáradás. A fűszálakon,
fűkalászokon, a fekete szőrtollakon, növényszőr-templomtornyokon éjszakai esővíz-
csillogás, mint gótikus katedrálisok kőcsipkeszörnyeinek szemében a holdcsöpp-parázs,
a kősátánok, tigrisfogú kősátánfejek üstös kőgödör-szemében a holdfény foszforcsöppje.
Éjszaka van. Éjszaka. Éjszaka. Éj. Tavasz-éjszaka. Döbbenet-éjszaka. Várakozás-éj.
Hatalom-éjszaka. Gyűlölet-éjszaka. Bánat-éjszaka. Halál-éjszaka. Szorongás-éj.
A remény éjszakája ez, s a reménytelenség éje. Az elvirágzás rozsdaéje. A párzás
vígasz-éjszakája. A maszturbáló magány, az onanizáló társtalanság emberéjszakája.
A homoszexuálisok csigabiga-éjszakája, a hermafroditák rettenet-éjszakája.
Kihívás-éjszaka. Megbánás-éjszaka. Lopakodás-éj. Bűn-éjszaka. Megfoganás-éj.
Rémület-éjszaka. Mosoly-éjszaka. Könny-éj. Zokogás-éjszaka. Megkívánás-éjszaka.
Bűntudat-éj. Bűnhődés-éjszaka. Gyónás-éjszaka. Hazugság-éj. Az elmebetegek kioltott
éjszakája. Horkoló, leszedált őrület-éjszaka. Haloperidol-éjszaka. Skizofrén sárga
párducléptű nyugtalanság-éjszakája. Settenkedő paranoia-éj. Gyűlölködő depresszió-éj.
Futkosó mánia-éjszaka. Az öngyilkosok éjszakája. Dolog-éjszaka. Szülés-éjszaka.
Ravatal-éjszaka. Halottlemosó-éjszaka. Halottöltöztető-éjszaka. Kórbonctanok
hulla-éjszakája. Proszekturák halál-éjszakája. Hullameztelen éj. Újszülöttmeztelen éj.
Tolvaj-éjszaka. Gyilkolás-éjszaka. Emlék-éjszaka. Tűnődés-éjszaka. Töprengés-éj. Merengés-éj.
Haldoklás-éjszaka. Műtét-éjszaka. Szklerotikusok bélsár-éjszakája. Csillagba-vezetett
katéter-éjszaka. Csillag húgycsövébe, csillag-nőstény húgyhólyagjába tolt műanyaghólyaggyomor
műanyagcsöve éjszakája. Epe-éjszaka. Bevizelés-éjszaka. Gyújtogatás-éjszaka. Vérköpés-éj.
Gyermeknemzés-éjszaka. Versviasz-éjszaka. Atomrobbantás-éjszaka. Neutrinósugárzás-éj.
Lángoló kohók éjszakája. Époszcsontváz-éjszaka. Temetők éjszakája. Halott barátok
éjszakája. Halott szeretők éjszakája. Számonkérés-éjszaka. Fenyegetés-éjszaka. Zsarolás-éj.
Börtön-éjszaka. Rab-éjszaka. Gyermekmegfojtás-éjszaka. Gyermekmegerőszakolás éjszakája.
Kislány-kisfiú szűzességrontó éjszaka. Kenyérsütés-éjszaka. Pék-éjszaka. Vágóhíd-éjszaka.
Gyorsvonat-éjszaka. Katona-éj. Számítógép-éjszaka. Csók-éjszaka. Patkányok éjszakája.
Készülődés-éj. Gyötrődés-éj. Gyötrelem-éjszaka. Lakodalom-éjszaka. Nász-éjszaka.
Gyalázat-éjszaka. Árulás-éjszaka. Hűség-éjszaka. Hitvallás-éjszaka. Sértődés-éjszaka.
Szánombánom-éjszaka. Erdők éjszakája. Földek éjszakája. Istállók éjszakája. Ólak
éjszakája. Tehenek éjszakája. Ló-éjszaka. Jószág-éjszaka. Pályaudvarok éjszakája.
Hangárok éjszakája. Garázsok éjszakája. Szülőszobák éjszakája. Bonctermek éjszakája.
Radar-éjszaka. Lokátor-éjszaka. Kurvák virrasztása-éj. Gyomormosás-éj. Elektrosokk-éjszaka.
Üres hullakamrák éjszakája. Üres sírok éjszakája. Kakasok éjszakája. Őskor-Földgolyó éjszaka.
Földgolyó-jövendő éjszaka. Múlt-éj. Jelen-éj. Jövő-éj. Éje az elmúlt ősállat-csatáknak.
Éje a Dinoszaurusz-verekedésnek. Ősevolúció-éjszaka. Éje a régi robogó páncélruhás,
páncél-paripás csörömpölő csatáknak. Volt háborúk csata-éje, hallgatás-éje. Kéreg-éj.
Földkéreg-éj. Óceán-éj. Ősnyál-éjszaka. Ősvegetáció-éjszaka. Vulkán-éj. Trópus-éj.
Történelem-éj. Idő-éj. Földköpeny-éj. Földmag-éjszaka. A szines szervek éjszakája
az emberi testben. A piros vér éjszakája az emberi erekben. A szív piros éjszakája a mellkasunkban.
Állatszervek belső éjszakája. A növényhús éj-sötétje. A földsötét bolygóvér-éjszakája!
Már éjszaka van. Tiszta éjszaka. Lányaim alusznak mezitláb az ágyban. A zoknit levették.
Mellettük könyv, hajasbaba, füzet, szinesceruza, apró, födeles ikrásüveg, az ikrásüvegben
pénz, piros szalag, zöld pamutfonál, barna gomb, szőke dugó, kékköves ezüstgyűrű, piros
zománc-szíves fülbevaló, sárga befőttesüveg-gumikarika. Alszik a két gyerek. Alszanak,
mint a szőke kenyerek, térdükön, lábszárukon sárga, lila, zöld, kék, fekete foltok.
Alszik a két boldog. Alszanak hanyatt, karjukat szétvetve, mintha gyűrt, puha, virágos,
rongykeresztre lennének kötözve, párosuk úgy szuszog, mint apró szőke Jézus Krisztusok,
hajuk vizes, homlokuk parázslik vastag párafénnyel. Nézem: hogy lélegzenek. Már
kezdenek átfényleni a szenvedéllyel. Már virágzik húsukban az emberi erőszak okos
lángmezője, szívükből kinő a megmaradás körme, mint macskakölyök karma,
már tudnak készülni az örömre, már tudják a bajt, s csak mondani tudják a halált.
Még örömmel mennek a temetőbe, s kezem csókolgatják nevetve, ha valami bánt.
Már kis lényük rettegéssel beszőve, s hallották, mi a szerelem, s ha meztelenűl
látnak: lökdösnek, kiabálnak, s akkor is várnak, ha velük vagyok. Már éjszaka
van. Tiszta éjszaka. Feleségem is alszik az ágyban, szőkén, fáradtan, szelíden, fodros
fekete hálóingben, ahogy liheg: mellén a fekete selyemlemezek kinyílnak, összehúzódnak,
mint egy fekete gyönyörű bogár potrohlemezei közt az összekötő hártya, mint a cserebogár
fekete lemezharmonika csápja ha legyezősen kinyílik, s összehúzódik harmonikázva,
párás vállgödrében veritékpontlemezhullámok ragyognak a villanykörtefényben,
fényesen rezegve, párásan remegve, mintha az éj minden csillaga ott nyüzsögne
pezsegve homályüst-vállgödreiben, jobb kezével úgy szorítja a legyezősen szétnyílva
szendergő könyvet, mint gyermek hatalmas halálfejfoltos bundás rozsdavörös, bozontos,
csipkés és cakkos éjjeli lepkét. Nézem gyönyörű testét. Nézem és nagyon kivánom.
Hogy testébe furódva ott hörögjek testén, nem-egészen-keresztény augusztus-oroszlán,
mint egy hanyattfekvő boldog keresztfán, hús-keresztre forrt ejakuláló Jézus.
De hadd pihenjen szivében az álom! Már éjszaka van. Tiszta éjszaka. Az éj az
álomra hullva. Mi lesz veled világ ötvenmillió év múlva? És mi lesz veled holnap, világ?
A természetnek az a Lét se lesz különösebb, mint volt ötvenmillió évvel ezelőtt,
amilyen volt a Föld ötven millió, negyvenmillió évvel ezelőtt, a Mezozoikumban, a
Kréta, a Jura idejében, a Kréta-időben, a Jura-időben, a Világanyagnak az se
lesz különösebb. Az a Lény-Állapot se lesz több-titok, nagyobb-titok, teljesebb-titok,
mint voltak az őshalak, őshüllők, őskétéltűek, ősmadarak, ősemlősök, ősrovarok, őshajnalok,
ősnövények, a zsúrlók, moszatok, pikkelyfák, pecsétfák, őstűlevelűek, a radioláriák,
foraminiferák, ős-szöcskék, őslegyek, ős-sáskák, ős-szúnyogok, ősszitakötők,
mint a Dinoszauruszok, sárkányok, sárkánygyíkok, óriás hüllőmadarak, törpe gyíkmadarak,
szines madárgyíkok. Nem lesz több az a Titok, mint az Öröktény Természeti Törvény,
mert az az Új Lét, az az Új Biológiai Történelem, az Embernélküli, az Emberutáni
is csak az Öröktény Természeti Törvény, csak az anyag megcsavart lángjaiból gyúr új
élő alakzatokat a Régi Akarat, csak az anyag hitét gyúrja új formákká a Legősibb
Tudat, a Legősibb Indulat! Az a Lét se lesz gyávább, egyszerűbb, bonyolúltabb, hősibb,
mint amilyen az ember-alatti létezők tenyészete és társadalma ma. Az újnak ősibb!
Mert így történik a Világegyetem! Se boldogan, se boldogtalanúl. Igy történik az anyag-történelem.
És nem rossz és nem jó a Világegyetem-Evolúció. Csak történik pontos törvénye szerint.
Ez a Folyton-pusztuló, Folyton-megvalósuló nem tudja a bűnt, a bűntudatot, a kínt!
Nem tudja, mi a rossz, mi a jó. Azt csak én tudom. Csak én tudom, hisz embernek születtem.
Csak én tudhatom, mert embernek születtem. Virág, kő, kristály, erő, állat: nem tudhatod!
Jaj, Világ, milyen lesz jövendő holnapod? Holnapod milyen lesz: Világ? Mi lesz a sorsod
Emberiség? Sorsod mi lesz: Emberi Történelem? Megrág a Láng? Fölszív a Hő? Elpárologtat
a Fény? Jaj, hány halál készülődik fémtokokba zárva hallgatag magában: Európában,
Ázsiában, Afrikában, Amerikában? Mi lesz veled és mi lesz velünk és mi lesz velem
halálgazdag, halálbuja Jövendő Jelenem? Mi lesz veled Halállal-megvalósúlt Emberi Történelem?
Jaj, ne legyek hangodra vak, Megtörténhető Rettenet-Jelenidő, ne legyek hangra vak,
mint a muslica-nőstény, aki csak roppant dübörgést hall, a nősténymuslica, aki
csak hangérző, hang-halló faágacskával hall, az összetett szemek homloksávlemezének
szőrkertjéből kinőtt kis hangérző faágacskával, a faágacskával, ami az érzőszőrök között
nőtt ki, mint elgazosodott temetőben kis kiszáradt barackfa, de halljam, finom, gyöngéd
neszezésed: Élet! Jaj, ne legyen énekem döghalálod dísze csak, halált-petézni-készülő
Nősténylégy-Jelenidő, mint a szines légy ezüst nyakörve, arany nyakörve, zöld, piros, kék
szemei alatt, mint a vérivó légy, hullalégy lila összetett szemének, a gombostűfejgömbhalmazdülledésnek,
a szines hártyapáncél légykoponyára ragadt két duzzadt hólyagmedúzának, szőrös gömblángnak
sárga szemszalagja, zöld szemszalagja, szempántja, szemöve, szemszalag-szivárványa.
Amelyek mint piros-fehér-zöld selyemszalagok tömpe, törpe sötétzöld babérkoszorún!
Már éjszaka van. Tiszta éj. Levedli a sötét páraköpenyt, mint gyík a bőrét, bőringét
a kabóca. S áll a derengő páraköpeny-gyíkruha, páraláng-kabócabőring a sötétgyönyör alján, mint fekete
lángokon, véralvadékvirágokon középkori páncélruha, amelyből kirohadt a katona, s a fehérláz
katonacsontváz belső pillére, tartóoszlopa, mint a csontcsőnek a csontszivacs rácsai, szálkái, tűi.
Nézem az éjszakát. Kristályok, pontok, gyémánt-szögletek, laza, elszakadt
fénypontvonalak, fényhálórácslepedők, szaggatott fényszavak, szétmálló tömbök, szirmok,
idomok, pontsorhuzalok, lángpontvonalösszenövés-idomlegyező-ürességsorozatok,
pontrácskockák, fénypontrudak, vonallángok, tűzhüllők, csomók, halmazok, négyzetek,
sugarak, izzó üvegpálcák, izzó üvegrudak, kristálylemez-hasadások, fényszivacsfürtök,
fénylő pettykoszorúk, faág-alakú fénykorallcsövek, korall-legyező fényvonalak, fényhajcsillagok,
tömlős szivacsállatfények, zsákállat-fényedények, fénykristály-pálmalegyezők, sárga
sugárzás-csikóhalak, gyémántsav-tengericsikó-fejek, fénytüskekoszorúk, fénykorall-koronák,
elszórt arany-gombostűk, sötétségre-szívott mágnesezett kúsza gombostűkazaltornyok,
fénylő vesekő-virágok, zsíros epekő-koszorúk, gyémántcafat-nyálfolyás-lebenyek,
zsírpát vizeletzuhogások, homorú rostaragyogások, szikratűlebeny-menzeszvérfolyások,
szikrázó fátylas űr-fehérfolyások, kristályspermalövellések, nőstényvagina-fátyolfolyások,
lángrácsok, fénysziták, tűzrostok, fényrosták, fénylő hínárok, gubancok, csöppek,
szelvények, hártyák, csápok, hártyaszárnyak, térd-dobhártyák, comb-dobhártyák,
fénypára szűzhártyák, lángpázsit-íriszek, szalmák, cérnák, szőrök, rostélyok, csontvázak,
csontok, csontcsövek, kristálypelyhek és gyémánttűz-hóviharok habzó és pontos,
szikár és szilárd tajtékösszessége az űr fölöttem és köröttem. A Földgolyó körűl.
Mint a gigászi őshüllő, a Diplodocus carnegiei csontváza fekszik a Tejút a
kozmikus sötéten. Nézem az éjszakát. Állok kozmikus őshüllőcsontvázak, ősmadárcsontvázak,
kozmikus virágállatok, csáprózsa-bizsergő állatvirágok alatt. Nézem az éjszakát.
Nem ámulok. Néha megvillan valami lassan-mozgó, fénygyáva dolog a csillagok között.
Ó, hányfajta mesterséges test keringhet a Föld körűl, mesterséges hold, fémrács űrcsáp, összetört
rakétacsontvázak, fémtokok, lemezek, lokátorok, szitakötőkoponyák, szögletes tükörmozaik-szárnyak,
tükörpikkely-napelemzászlók, hengerek, gömbök, mint kiszúrt-szemű angyalárnyak?
Nézem az éjszakát. Itt vagyok. Élek. Ember vagyok. Szívem embersorssal viselős.
Ember vagyok. S talán ember is maradhatok. Ha meg nem ölnek. S leszek új emberiség elődje ember-ős.
Költő vagyok. S szeretsz vagy nem szeretsz hazám, én abba nem hagyom reményem époszát!
Szeretsz, vagy nem szeretsz világ, én abba nem hagyom! Nézem a lángoló Mindenség-Éjszakát.
Ember vagyok, világtér-virágaim: a bűn, a bűntudat, a szerelem, a boldogság, a rettegés, a kín!
Emberként nézek a csillagos égre. Holnap mi lesz? Háború, vagy béke? Lesz-e jövőtök gyermekeim?
Mint megőszűlt, csőlátó szülőanyámra, nézek a pettyezett Mindenség-Lángra. Ó, virágzó Időfényeim!
Hajnalodik. Nyílik az atomrózsa. Mit tudtok himnusz-részeg feketerigók? Jaj, lesz-e jövőtök gyermekeim?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]