Baudelaire cseréprózsája*

A téli köd ablakom előtt bolyong. Mint megőszült, kövér, tétova bolond, a téli köd.
Izzadt, fehér, sűrű, gomolygó, foszlányos vatta-kegyelme habosan ragad a gyásztalan
üvegre, vattafürt-hasak, vattafüst-tőgyek, lihegő vatta-arc embermásolatok fehér
ragacsa, penésze, párolgó ondófolyása téli ablakomon. Sziszeg az üresség örvénylő könnyű
kelyhe, csipkésen kopog a tél tébolyúlt páraenyve az átlátszó katatón anyaglemezen,
mintha fehérgatyás surrogó galambtömeg tipegne nyüzsögve és foszlékonyan lüktetve,
csomózott vattakévékként tolongva és remegve a bőrtelen kopasz üvegen. Sír a fekete
fák lombhiánya, lomb helyett köd zizeg, lomb helyett köd sziszeg a szilánkos, kócos, kúsza,
vasszögekkel kivert, rücskös, bozontos, rozsdás vashálószoknya-lobogás fekete ágakon. A
köd alatt pikkelyes csontvázzal, gyűrt lemeztűkkel, elszáradt varrótű-esernyőkkel
szorong a törpe növényrokon. S a rothadt hóban szétmállva-rothadt őszi rózsafej.
A rothadt hólemez, a rothadt hókupac füstölgő árva ólomszivacs. Ólomszivacs-kúpok,
ólomszivacs-deszkák, ólomszivacs-téglák a növényi dolgokon, emberi tárgyakon, rozsda-
pikkelyes tetőhalmazokon, a fagyott könnyű mindenséganyagon: a földön. Szögletesen
meghajlított, egyenes, ferde, vízszintes, függőleges, háromszögletű, átlós és merőleges fehér
síklapok szikrázó kupolaüregében borzongó öreg varjú tolong, mint sóbányában
a fekete ördög. Akinek kecskelába van, akinek zsiráf-farka van, akinek kecskeszarva
van, akinek rovarpotroha van, akinek keselyűkörmű emberkeze van, akinek arany-
emberarca van. Mint finom rézdróttal hálósan összecsomózott ólomforgácsköteg,
mint rézdróthálózacskóban göndör ólomlevelek tömése, mint málló zöldpenész sovány
lócitromok fagycelofán-zacskóban: a megalvadt feketevér gubanccsipkéken a
verebek. Kerek barna hólyagos üveghagymák az ürülék-itatóspapírtojás lócitromok
homlokcsúcsába nyomva. Narancspettyes szürke macska szalad a halott, nedves
hószivacsállaton, talpával tört hókristálycsillagzúzalékhólyagot nyomva a sebzett puha
ropogáson. Szétszakadt csöpp ólomhártya-párnacihák a verebek, a cihából az
ólomtoll kimászik, fesletten kicsúszik, fürtösen kipezseg. A téli köd ólomrózsa-
másodpercei: zsibongó rozsdás halandóság-csipogások. Csipog a köd-idő lázzal sisteregve,
ketyeg a köd-óra, a téli köd ólomrózsa-csokra. A múlandóság tenyészik zsibongva.
A téli köd ablakom előtt bolyong. Mint megőszült, kövér, tétova bolond a téli köd.
Tél van. Köd. A ködben anyag-árnyak. A köd hömpölygő elmúlás-nyálhab. Tél van.
Köd. Most kiszolgáltatottabb a teremtés a magánynak. Most hideg a gyász, mint a halott
keze, halott homloka, halott lábfeje. A lámpafény, mint sárga álom sorvad. Sárgán
gyötrődik a csillag, mint a halottak száraz fogsora. Hullafogsor a csillagos űr az őrült
köd fölött, a csillag lángja hullafogak arany tömése, platinasziromfa-fogtömés a csillagláng
a halott űr hullafogában. Tél van. Köd. Kövéren habzó levegőpára-szappan. Fagytömény
szigor a gondolatban. A szívben hosszú zöld sejtszivacs-cső szárakon virágvagina-arcú
gyémántos merengés-gyapot. Ez is mindenség-állapot. Ez is emberállapot. Mért akarjátok
elvenni tőlem a tegnapot? Kilopni onnan ahol vacogástalanúl virágzik, amihez
történelmi jogom van? Ami azzal enyém, hogy így akartam, s enyém azzal hogy nem
akartam. A jövő a hűséggel megérik. Késetek árnyamon mért háborog? A tegnapot
sem adom én a fosztogatóknak, sem a mát, sem a holnapot. Sem ásvány-ámulásom.
Azt hittétek, hogy megbolondulok, vagy kivégzem magam, mint az a kis barna asszony,
aki itt élt a fényben huszonnégy évig? S csontváza most már csillaganyagba csomagolva, immár
tizenhárom éve. Mert nem hitte el élve. Mert úgy feküdt testével lógva, nyakán piros hurokkal
szerelme alá a gondnak, hogy kiválasztotta önmagát bolondnak. Fölakasztva a barna
téli estét. Hogy másképp szeressék. Ahogy ő akarta volna. Viasz-békahercegnő megbomolva.
Vissza se varázsolva. Ez a hite a szónak. Én a hűségért születtem halandónak.
Mert az a megmaradásért halandó, aki csak léte mindenség-anyagával múlandó!
Aki hűségét hitében hordja csak az nem a szolga! Virágaim! Virágaim! Virágaim! Virágaim!
Velem a virághatalom beszél. Virágaim nem nyalja áttetsző üvegpép-trágyacsillaggá a tél! Nem
hideg üvegláva-habcsillag törékeny végtelen virágszövetség jövőtlen jelen az én hatalmam.
Emberivé vált sors, világegyetem-valóságöntudat: ez volt, s ez marad amíg élek
boldog halandóság-szerelmem. Ez a mámorgőg szült emberré engem, emberré ezért
sikerült halandók közt lennem, s ember ettől voltam hogyha meghalok. Emberként úgy fekszem
majd a világmindenségre kiterítve holtan. Csillaglánckosár-koporsóban, tejút-szemfödővel
letakarva. A gyásznak ne nőjön körme, karma szivemben, mint a csecsemőnek, öldöklő
madárnak, krokodilus-kölyöknek. Fehér halálom alatt ne csúszkáljanak átok-árnyak,
mint fekete kövek alatt fehér bogarak, albinó páncélfonalférgek, viaszüveg szárnytalan
ízelt rovarok, lapos tejüveg pajzspoloskák, szárnytalan fagyott dupla tejfölhagyma-szemű legyek.
A téli köd ablakom előtt bolyong. Mint megőszült, kövér, tétova bolond a téli köd.
Asztalomon Baudelaire cseréprózsája. Charles Baudelaire sárgarózsaszín cseréprózsája
íróasztalomon. A hosszúkás kőpajzson fekvő kő-Baudelaire szürke kőzakós mellkasáról
hoztam e rózsát asztalomra. Baudelaire kőszívéről rózsaszín cseréprózsát asztalomra.
A kőpajzs, amin fekszik a szürkesárga kőszobor Charles Baudelaire, mint hatalmas
virágpoloska kőből, óriás viráglégy kőből. A fekete kőzubbonyon, a fekete kőhomlokon
a fekete kőgégén, a fekete kőágyékon, a fekete kőnadrágon, a fekete kőcipőn, a
fekete mellkason feketén összehajtogatott kőkezeken, amelyek mint párzó fekete kőrákok,
párzó fekete kőszarvasbogarak, párzó fekete kőszázlábúak: vastag rozsdás drótszárú
ágas fehér porcelánliliomok, vastag drótszárú rózsaszínsárga porcelánrózsák.
Kő-sátán függ a költő kő-vízszintese fölött, szétlobbantott kettős kőesernyőszárnnyal
kő-szárnycsukló-karomkezekkel, köldöktől lefelé csavarmenetes kőfáklya-fagylalt
a sátán, kő-tölcsérben emberarcú, kecskeszakállas, kecskeszarvú sátándenevér.
Baudelaire rózsaszín cseréprózsája íróasztalomon. A rózsaközép tövéből kagylósan
széthasadt törpe cserépszirmok rózsaszín szívlevélhalmaza csúcsosodik halandóság-
szagúan a halandóság-szagú csöndbe. A feslés-cserépsziromkagylóhalmazat körül csillagosan
körben öt széthajlott cserépszirom, öt vaskos rózsaszirom rózsaszín cserépből. Öt rózsás
emberi fül. Mert minden cserépszirom, mint egy-egy rózsaszín emberi fülkagyló. Ó, Baudelaire
öt emberfülű cseréprózsája téli asztalomon. Ó, Charles Baudelaire öt emberfül
sziromcsillagos cseréprózsája téli asztalomon! Ó, Charles Baudelaire rozsdás drótszárú
rózsaszín cseréprózsája téli asztalomon! Ó, Baudelaire cseréprózsája, halálrózsa,
rózsahalál, halálvirág, halott rózsaszál, barna drótszár, rózsaszín merev sziromhab!
Halandó halálcsillag! Halhatatlan csillaghalál! Égetett halandóság-anyag! Hervadhatatlan!
Ki mondaná el, hogy mit akartam, ha nem mondom el, hogy mit akartam, ha számon
piros pecsétviaszból olvadt csillag, mint a rózsa, Baudelaire rózsaszín porcelánrózsája?
Baudelaire rózsaszín porcelánrózsája asztalomon. Halotti rózsa, rózsahalál!
Baudelaire rózsaszín porcelánrózsája! El-sose-virágzó rózsamerevség, hült, feslett
rózsasárga asszonyi szerelemszerv! Halálhüvely pártái, cimpái, szirmai: asztalomon!
Megcsókollak rózsaszín porcelánrózsa. Nem vagy forró, mint a mézes, puha asszonyhüvely
pártakelyhe, cimparózsája. Száraz vagy, hideg, mint a költő csontjai, nem a kőpoloska-
kőpajzs alatt a fekvő kőember föld-belsejében, de egy másik sírban, ott túl a másik
oldalon, Charles Baudelaire, József Attila, hisz ott vagytok ahol nem vagytok sehol.
Mi lesz velem? Szavammal legyőzlek világhalál, nehéz fényemmel legyőzlek emberpokol.
A költőt élve a sírba lökhetik. A sírból a költő véresen ragyogva mosolyogva kimászik.
Sebeit csillagnyállal beforrasztja. S énekel boldogan tovább, hisz tudja: nem bolond!
Mint megőszült, kövér, tétova bolond a téli köd. A téli köd ablakom előtt bolyong.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]