Zsidók hármas útja¹

321. A zsidó modernizáció, polgárosodás, világiasodás párhuzamosan haladt a keresztényekével. Kettőzött erőt adott neki, hogy a zsidóknak ki kellett jönniük mind a keresztény, mind a zsidó falak mögül. Ortodox nézőpontból, vagy a környezet barátságtalan tekintetével nézve – ez igen gyors asszimiláció volt. Közép-Európában a keresztény polgárosodás is igen gyors asszimiláció volt: külhoni minták, technikák, tudások, divatok átvétele. A polgár bekapcsolódik a nagyvilágba, és onnan veszi a javait, ahonnan tudja. Keresztény és zsidó polgárok együtt csinálták meg a közép-európai polgári életformát, megtalálva a helyileg erősen színezett nemzetközi mintát.

A zsidók polgárosulva elvesztették a hébert, a jiddist, a ladinót, majd a németek csúnya viselkedése miatt elvesztették az irodalmi németet is mint közös nyelvet, és kulturálisan messzemenően azonosultak azzal a nemzettel, amelynek területén, amelynek államában élnek. A magyar zsidók magyarul, a románok románul, a lengyelek lengyelül, a csehek csehül beszéltek álmukban is. Föl sem vetődött, hogy kulturálisan elkülönüljenek.

 

322. Etnikai kisebbségek és többségek együttélése mindig szimbiotikus. A modernizáció nézőpontjából a helyi társadalmakra a zsidó jelenlét termékenyítően hatott. Ugyanaz az energia dolgozott bennük is, mint a környező népekben: ki a saját feudalizmusukból, a belülről is áthatolhatatlanná tett gettóból! Ki a szegregációból, a zártságból, amelybe külső rendelkezések és belső definíciók zárnak be! Az európai polgárosodáshoz hozzátartozott az egyén emancipációja a vallási közösségtől, az egyháztól. Akár hierarchikus, akár közösségi a vallási szervezet, a feudális korszak embere körül igen szoros. A zsidó felvilágosodást egy kitörő érzelem hajtotta: most már lehessen érintkezni a földkerekségen minden más emberrel, lehessünk valóban szomszédok a szomszéddal.

 

323. Sem az asszimiláció, sem a disszimiláció nem lenne pontos szó arra, ami manapság a közép-európai zsidóság köreiben zajlik. A gondolkodóbbak mind a két (vagy több) odatartozásukat komolyan veszik, és nem akarják egyik identitásukat sem letagadni a másik kedvéért. Nem kívánják eldönteni azt a kérdést, hogy zsidó magyarok-e, avagy magyar zsidók. Nézhetik magukat így is, úgy is, és így se –, úgy se. Azoknak a zsidóknak a többsége, akiket én ismerek, úgy véli, hogy zsidó az, aki annak tudja és mondja magát. Nem zsidók ritkán állítják magukat zsidónak.

 

324. Én még a zsidósággal vagy a magyarsággal nem találkoztam, csak ilyen-olyan emberekkel. Ha megölik őket, akkor a zsidók egyformák. Amúgy, ha élhetnek, különbözőek. Marhavagonban, barakkban is kezdenek egyformára változni. Civilben előtte és utána különböznek. A szemléleti redukció a közös lényegre feltételezi az Endlösung masinériáját.

 

325. A zsidók századok óta jogokkal felruházott vendégek ott, ahol vannak, mert inkább vendégnek tudják magukat, semhogy a teljes asszimilációt választanák. A sikertelen hasonulási minták nem megismételhetők, sem a keresztény-nemzeti, sem a kommunista-szocialista asszimiláció nem bizonyult követhető stratégiának. Attól az adománytól vagy tehertől, hogy zsidónak születtek, nem tudnak megszabadulni.

Úgy élnek, mint a környezetük, de érdekli őket a tény, hogy zsidók. Mindenesetre sokféleképpen fogják értésükre adni, hogy különböznek, hogy mások. Nem múlik el hét, hogy egy újsághír vagy egy utcai felirat ne emlékeztetné őket erre. Olvasnak egy rövidhírt valami sírkövek lerombolásáról és bemocskolásáról, és ez nem akar kimenni a fejükből a többi apróhír nyomában. Egyik este úgy remélik, hogy békés otthonra lelnek ott, ahol vannak, másnap este elfogja őket a kétely, harmadik este azt gondolják, hogy ez már évezredek óta így van, és valószínű, hogy még jó darabig így is lesz.

 

326. Nem árt megismételni, a zsidókérdés a keresztény vagy a muzulmán társadalom kérdése. Mennyire tűrik el önmagukat? Ha elviselik önmaguk sokféleségét, akkor elviselik a zsidókat is. Ha önmagukat el akarják nyomni, akkor a zsidók ellen is dühöngenek. A jelek szerint a közép-európai társadalmak nem akarják a második évezred fordulója előtt önmagukat elnyomni, tehát összeférnek a zsidókkal is.

Ha Közép-Európában megszilárdul a demokrácia, akkor a zsidókkal a többiek gond nélkül együtt élnek. Feltételezem, hogy a mérvadó középosztály Magyarországon például inkább egy jogi-kulturális, nem pedig egy vallási-faji nemzetfogalommal fog élni, és az itt élő magyar anyanyelvű é állampolgárságú zsidókat a magyar nemzet részének fogja tekinteni. A közvélemény nem fog csodálkozni azon, hogy a judaizmus ugyanúgy transznacionális, mint valahány világvallás, mint a keresztény nagy és kis egyházak is.

Magyarországon például van egy életképes zsidó közösség, amelynek iskolái vannak, amelyekben a gyerekek minden nyomaték nélkül tudnak zsidók lenni, számukra már a hanukai gyertyagyújtás természetes. Vannak még zsidók, akik hajlandóak életben tartani egy emlékvilágot, ápolni a hagyományt, működtetni a templomot, és van rá igény, hogy istentisztelet után a zsinagóga legyen önképzőkör. Magyarországon vannak zsidó egyletek, iskolák, folyóiratok, könyvkiadók, a kirakatokban zsidó tárgyú olvasmányok és zsidó ünnepek jelentőségét magyarázó előadások a televízióban. A judaizmus mint vallás vagy mint bevett történelmi egyház bizonyos jogszerű megbecsülésben részesül. A zsidók jelentős része nem vallásos, ugyancsak jelentős része a maga módján az, és csak szerényebb hányada jár el a zsinagógába, még kevesebben követik az életmódra vonatkozó vallási előírásokat.

 

327. Az Izraelben élő magyar zsidók visszajárnak Magyarországra, és a magyar keresztények is mind szokásosabban mennek Izraelbe. Már nem egy fantommal állnak szemben, hanem emberekkel, akik ugyancsak szeretik és féltik a maguk hazáját. Magyarországnak Izraellel gyarapodó kapcsolatai vannak, feltételezem, hogy ezek előtt bővülő tér nyílik, már csak azáltal is, hogy Izraelben is, Magyarországon is van számos magyarul beszélni tudó zsidó. Van esély rá, hogy a két nemzet együttműködése új értelmezési keretet ad a főként budapesti magyar zsidóságnak, amelynek viselkedése és sorsa már csak azért is paradigmatikus, mert ma ez a legnagyobb zsidó közösség Közép-Európában. Józan előrejelzés az izraeli–magyar kapcsolatok fejlődése, és ennek fontos része mindenféle csere, a kétirányú turizmus, magyarországi temetőlátogatással, éttermi örömökkel és a magyarul tudó izraeliek színházlátogató szenvedélyével. Az is normális, hogy a nagyobbrészt kelet-európai eredetű izraeliek érdeklődési körükbe vonják az ő eredethelyüket. Keresztény magyaroknak a Biblia országába menni, és ha éppen gyümölcskertész az ember, megnézni, hogy dolgoznak az izraeli gyümölcskertészek, egyre természetesebb. Lehetetlen, hogy a Biblia földje meg ne rendítse a fogékonyabbakat. A modern Izrael is megtekintésre érdemes. Aha, szóval ilyen országot csináltak ezek a zsidók! Ahhoz képest, hogy honnan kezdték: több mint figyelemre méltó. De ami ennél lényegesebb: emberileg érthető ország. Vagyis általa a zsidók emberileg érthetők. És az antiszemita mitológiák ebben a köznapi érintkezésben már csak úgy látszanak valami érdemlegeset mondani a zsidókról, mint a Drakula-filmek Erdélyről.

 

328. Ha Közép-Európában marad nagyjából az, ami most van, sőt még egy kicsit jobb is lesz, egyszóval, ha van, ha lesz tökéletlen és akadozó, de mégis kiszámítható demokratikus jogállam, akkor a helyben maradó, várakozó zsidók számára több alternatíva nyílik. A zsidók mint nemzeti vagy etnikai kisebbség nem szerveződtek politikai egyesületbe vagy pártba, kollektív jogokért nem lépnek fel, a pozitív diszkriminációról, amelyre más nemzeti kisebbségek igényt tartanak, lemondanak. Nem kívánják magukat elkülöníteni, szegregálni, nem kérnek autonómiát – túl a mindenkinek járó, polgári egyesülési szabadságokon, illetőleg túl az egyházaknak kijáró jogokon. A demokratikus jogok követelményén túlmenően a zsidóság nem fogható fel politikai érdekközösségként. Normális, hogy vannak konzervatív, liberális és szocialista zsidók. Sokféle irányba tartva, közös nevezőként nem marad más politikai igényük, mint a demokratikus szabadságjogok követelménye. Ha van liberális demokrácia, akkor vannak zsidó szervezetek és vannak zsidók, akiknek nincsen dolguk a zsidó szervezetekkel. Nem fennmaradási kérdés odatartozni vagy nem odatartozni valamilyen szervezethez.

Világos, hogy a zsidók érdekeltek a liberális demokráciában, az alkotmányos jogállamban, ahol ők más polgárokkal egyenrangú jogalanyok, és ellenérdekeltek minden antidemokratikus nacionalizmusban. Ahol a többség ingerülten korlátoz bármilyen kisebbségeket, ott a zsidóknak rossz. A zsidók jogai az olyan országokban állnak jól, ahol az embereket nem lehet csak úgy politikai megfontolásból megölni, hivatalosan kirabolni és hatóságilag kivonni a forgalomból. A zsidók érdekeltek a demokráciában minden szinten: helyi és nemzeti, transznacionális és transzkontinentális szinten, az egész földkerekségen, mindenütt, ahol megfordulnak, és nemcsak a politikai, hanem legalább annyira a személyközi viszonylatokban is. A modern korban a tízparancsolatot követő élet leginkább a liberális demokráciában lehetséges. Ha egy zsidó a demokrácia gyengítésén fáradozik, akkor a józan ítélőképességéhez kétség fér.

 

329. A huszadik század a zsidók növekvő hatósugarú szétszóródásának a kora, de a zsidók a megsemmisítő táborokban is, áldozatként is rendkívüli, világraszóló szerephez jutottak. Auschwitz után mindegy, hogy mit mondanak a zsidók a maguk zsidóságáról, muszáj nekik gondolkozniuk róla, sem ők, sem a leszármazottaik nem bírják elfelejteni.

A zsidók kiszolgáltatottsága és tehetetlensége a második világháborúban arra tanít, hogy a zsidóknak erőre kell szert tenniük, és erőt kell mutatniuk. Ez nem csupán a nemzetté összeálló izraeli zsidókra vonatkozik, hanem a diaszpóra-zsidókra is. Elkötelezett hívei kell hogy legyenek az alapvető emberi jogoknak bárhol a földön, mert ez az ő fennmaradásuk záloga. Ennyiben szolidárisak minden néppel, minden kisebbséggel, amely nem erőszakos eszközökkel lép fel a saját alapvető emberi jogaiért.

 

330. A legtöbb zsidó teljesítmény egy paradox identitás horzsolódásából merít többletenergiát. A zsidók messzire mentek az individualizációban. Mi a közös mégis a zsidókban? Az, ha zsidónak nyilvánítják magukat.

A zsidók bármely nyelven beszéljenek is, kevés szóval ráismernek egymásra, érzelmesebb, cinkosabb és haragvóbb lesz a viszonyuk egymás iránt. Másokkal találkoznak, érintkeznek, de egészen el nem keverednek. Nem térítenek, és többségükben meg sem térnek. Azzal tisztelik Istent, hogy megmaradnak zsidónak. Kitüntetett szerepet vállaltak a világ kommunikációs összekapcsolásában, a hírközlésben, a kereskedelemben, az intellektuális dialógusban, a Föld és a rajta élők világgá változtatásában.

 

331. Hogy a judaizmust a magunkénak tekintessük, még be nem fejezettként, velünk alakulóként kell elgondolnunk. Nem azonosítjuk egészen a papi beszéddel. Mindenki, aki zsidónak mondja magát, jogosult ennek a szónak az újrafogalmazására.

A keresztények Jézus által kapták meg a zsidó hagyományt. Jézus hozza magával a zsidóságot az egész keresztény világba. Egy templomfreskón láthatók a próféták, az apostolok és a szentek. Keresztények és zsidók, ha akarják, sem tudják elválasztani egymástól a legfontosabb képeiket és igéiket.

A zsidók a kereszténység és az iszlám által átadták a maguk ókori történetének egy fontos szakaszát az emberiség jelentős részének. Hogy szerteszét élnek a világon, ezt tekinthetik csapásnak is, de isteni iránymutatásnak is. Egyistenhitükből következik, hogy a világ egy, és hogy az emberek képesek megérteni egymást. Bárhol-létüket kötelességteljesítésnek is tekinthetik.

 

332. Szinte az egész Földön vannak zsidók, egy nép sincs, amely így szétszóródott, így irtatott és mégis így megmaradt volna, ez a különösségük. Történeti tény a fennmaradás hosszú ideje és az üldöztetés folyamatossága. Történeti tény a zsidóság világnépként való megjelenése a szimbólumok szférájában. Ez az egyetlen világnép, és ebből fakad a rendeltetése is. Világnép nemzetállamokban – ez a zsidó paradoxon.

 

333. A nemzeti kultúrákba integrálódott zsidók megtanulták a nemzeti kultúrák sokféle intimitását. A zsidók egyszerre tartják magukat világnépnek, és igazodnak ahhoz a nemzethez, amelynek a közegében élnek. Egyfelől az egyetemesség, másfelől a furcsa nép, amelynek van egy vallása. Sok történelmi nép van, amelyik szeretné, ha lenne egy külön vallása, föltételezve, hogy jó, ha van neki ilyen. Sok zsidó viszont nincs meggyőződve róla, hogy ez jó neki. Valami kevésbé feltűnő szereppel is beérné. Mivoltát azonban, ha próbálja is, nem tudja eltitkolni, a nem elvállalás útjai leszerepeltek. A zsidó egyike a legöregebb népeknek, amelynek folytonosan újra ki kell találnia önmagát.

 

334. A magát papi szerepre kiválasztó nép a különállását megőrizve tanúskodott az egyetlen isten és az egyetlen emberiség eszméje mellett. A papi népnek az a dolga, hogy szellemi kapcsolatokat teremtsen a világ minden népével és hogy párbeszédbe hozza egymással a vallásokat és a világnézeteket.

Isten megteremtette Bábellel a tarkaságot, hogy ne legyen könnyű megérteni egymást, és hogy munkálkodni kelljen a különös megértéséért. A különös nélkül a közös semmitmondó. És egyszersmind isteni instrukció összehozni a világot, szót érteni egymással, a békét szolgálni a népek között és ébren tartani a felebarátok között a tiszteletet.

Vajon a végére értünk-e az optimista univerzalizmusnak, amely a különbségek feloldását, az áthidalást, a társulást, az integrációt, az asszociációt tűzi napirendre? Végez-e a közösségi bezárkózás újromantikája azzal a hangulattal, amely kedvez a szellemi találkozásoknak az egyes vallások és nációk között, találkozásoknak valamely meghatározatlan X-ben, amely felé utat mutat a zsidók egyistene?

 

335. Eredetileg ugyan valóban csak egy nép istene, de nem maradt meg annak, és a modern zsidók műveik által éppen ennek az önmagukat is meghaladó univerzalista gondolkodásmódnak lettek a hordozói. A zsidóknak ebben a feloldhatatlan kettősségben adatik meg élniük a globális és a nemzeti önfelfogás között, ez az osztályrészük, ez a tépődés és ambivalencia, egyfelől az egyetemes kihívás, másfelől a kisebbségi magány.

 

336. A szellemi a képen túl van, az egyetlenegy istent képben ábrázolni tilos, a Biblia nyelve azonban csupa kép. A héber szavaknak az írásmód miatt több értelmezése lehetséges. Ez serkenti a vitát, és azt sugallja, hogy a dolgok többféleképpen szemlélhetők, következésképpen az igazságnak nincsen intézményesen felhatalmazott letéteményese. A zsidó vallásban kitüntetett szerephez jutnak a próféták és a bölcsek, akik nincsenek nagyon sokan, de vannak néhányan, egynél mindenesetre többen, következésképpen választani lehet a bölcsességük között, ahogy a klasszikusok között is választunk korunk és kedvünk szerint. A kimagasló író (a próféták mind azok) vallási rangot kap. Az autonóm értelmező szerepe megszentelődik, és ezáltal a zsidó vallás nagyfokú individualizációnak ad teret: a gondolkodásban rendkívüli befolyásuk van a mestereknek.

 

337. A világi zsidók alkotásai részei lettek a zsidó kultúrának, amelynek a vallásos judaizmus csak egy szegmense. A lelki valóságban a vallási és a világi meditáció között éles határvonalnak nincsen helye. Az irodalom természeténél fogva ignorálja ezt a határt. Teret kap a gyarló tanító, aki a kegyelem fényében éleslátásával kiválik a környezetéből, és megsejti az Úr szándékát. Jogos nézőpont a vallási irodal-mat az irodalmi hagyományba beilleszteni és azt is kijelenteni, hogy a világi zsidók által létrehozott könyvek Spinozától Kafkáig és azon túl: részei a zsidó hagyománynak, a judaizmusnak is.

Világi zsidók számára a Tórával és a Talmuddal nem szakad meg a zsidó irodalom. Az elmúlt másfél ezer évben is voltak zsidó szerzők, akiknek néhány oldalát oda lehet tenni a szent könyvek mellé, ha nincs is túl sok ilyen.

 

338. Számítani kell az emberben lévő isteni anarchizmusra, isteni, mondom, mert Isten kacag a konstrukcióinkon. Számítani kell a zsidókban élő hittagadásra, prófétizmusra, lázadó angyalkodásra, hogy azt merészeljük mondani: ez itt a kezdet, a kiindulás helye, 0 pont, ez, ahol bármelyikünk éppen itt és éppen most áll. A tudás zérópontján, végességünk és gyarlóságunk által metafizikailag odahelyezve, eszünkbe sem jut tanítani vagy hirdetni.

A transzcendencia valóságos iránya pedig korántsem az odatúl, a másvilág, nem a földöntúli, hanem az élő testekben folytatódó sokasodás, a család. Ezért áll az értékrangsor élén a gyerek. A szülő a gyerekét önmaga fölé emeli, névtelen utódok által túléli a mai nap megpróbáltatásait és a személyes halált. A tízparancsolatot fenntartja, megszegi, helyreállítja: nem bír nem ránézni a frigytáblára.

 

339. A zsidóságnak három markáns pólusa van: a vallási közösség, Izrael és a világi individualizmus. Ezek a pólusok látszólag egymást tagadják, valójában interdependensek, és egymást táplálják. Mindenesetre nagyvonalú bölcsesség kell ahhoz, hogy egymással méltányosan összeférjenek, akár egyetlen öntudatban vagy életrajzban. Mind a három mondhatni egész embert kíván.

Az első út: az ortodoxia, a hagyomány őrzése nemcsak könyvekben, hanem az elkülönülést vállaló életgyakorlatokban, a családos szerzetesség, a szokások megmásíthatatlan állandóságának akarása a változó idő hívásaival szemben, egyszóval olyan teljesség, amelybe nehezen fér bele a másik két pólus filozófiája.

A második út a nemzeti modernizáció, a magát megvédeni képes, szuverén zsidó nemzetállam, amely újabb zsidóellenes tömeggyilkosságokat megakadályoz, és a kollektív önvédelem, az együttes kiállás méltósággát állítja szembe a Shoah tehetetlen áldozatainak a rezignált vértanúságával. Izrael állam fölépítése a hozzá tartozó nemzeti öntudattal hasonlóképpen be tudja tölteni az embert.

A harmadik út a diaszpórában élő zsidók szekuláris individualizmusa. Nem a zsidó öntudat és odatartozás feladásáról beszélek, nem a más vallásra áttérésről, nem a nacionalista vagy kommunista asszimilációról, hanem például azokról a gazdasági, tudományos és művészi teljesítményekről, amelyeknek különböző országokban és nyelvi közösségekben élő zsidók gazdagították a környező és az egyetemes kultúrát.

 

340. Megy előre a globalizáció, a világ összeszövődése, és ebben a zsidók mindig az avantgárd szerepét játsszák, amivel ingerlik a környező többséget. A lokalizmus mindig dühös lesz rájuk, mert ők transzlokálisak. Az államhatár az ő számukra nem a lét határa, legalábbis nem tekintik barátságtalanul idegennek mindazt, ami a határon túl van, hiszen a határon belüli környezet sem különösképpen barátságos hozzájuk.

A világnép mindenütt felbukkan, az eszét használja, kezdeményez, és feltűnő arányban ír könyveket. Látni kell szellemünk két oldalát: a lokalitást és az univerzalitást, az odatartozást és a nem odatartozást, hiszen éppen ez az ambivalencia ad feszültséget a zsidó iróniának.

Zsidóként plauzibilis komparatistának lennünk, és látnunk egyik népben a másikat. A zsidók – akár a kovász – a többiekhez képest szüntelen mozgásban vannak, és úton vannak otthon, mint a viccbeli Kohn bácsi, aki sem ott nem érzi jól magát, ahonnan kivándorol, sem ott, ahova bevándorol. A helyben lét nyugalmában a zsidók nem igazi mesterek.

A világi humanista zsidók – részben az őket sújtó diszkrimináció következtében – valamelyest kioldódva a hely elfogultságaiból, nem a másik helyi elfogultságot választják, hanem valami tágabbat keresnek, a nemzetinél valami egyetemesebb érvényességet.

 

341. Elkerülhetetlen, hogy a zsidóság megértse ezt a létében hordozott multipolaritást, amelyet egyes zsidók még akár kedvelhetnek is, sőt együgyűen szólva romantikusnak és titokzatosnak is láthatnak. Arról a tévképzetről lemondhatunk, hogy az egyik pólus mint igaz és helyes, magában foglalhatja és helyettesítheti a másik kettőt, amelyek ebben az esetben kevésbé igaznak és helyesnek látszanak. Természetes, hogy a zsidók kompromisszumot keresnek a személyes vagy családi életükben e között a három ajánlat között, és felettébb érdekes, hogy ki mit választ első helyen – az imát? az országot? a világot? – a hozzájuk tartozó lemondásokkal. Aki ezt a multipolaritást nem tudja megérteni és akár esztétikai tetszéssel átélni, annak a zsidó lét terhes, túlságosan is bonyolult, szinte skizoid állapot. Egy nép stratégiája egyéneinek az életstratégiájából összegeződik. A diaszpóra adottság, az univerzalizáció is az, továbbá a zsidók részvétele is abban.

 

342. Aminek szükségképpen megvan a negatív torzképe: az antiszemita mítosz a világuralomra törő zsidó összesküvésről, amellyel a világ bármely táján összetalálkozhatunk. A gyanakvó kezdetlegesség a plurális identitást démoninak és veszedelmesnek látja: van is meg nincs is, ha itt van is, nemcsak itt van, talán egy másik bolygóról való. Ambivalenciájától, többértékűségétől egy zsidó nehezen tud szabadulni, gyógyíthatatlanul otthonosabb a paradox, az irónia vidékén, és ezáltal kiváltja maga ellen a helyi-közösségi ressentiment-t.

 

343. A kihívó elem Izrael állam megalkotásával sem múlhatott el, hiszen Izrael állam léte a Közel-Keleten, az arab-iszlám világban nem kevésbé kihívó, mint a zsidó kisebbségé az euroamerikai keresztény világban.

 

344. A zsidóság léte, istenfogalma maga a kihívás, amelyet semmi sem szüntet meg. Miért nem keresztény, miért nem muzulmán, egyáltalán: miért zsidó a zsidó? Miért nem olvad fel a környező többségben és annak partikuláris világszemléletében. Erre a kérdésre nincsen racionális válasz. Mert nem! Csak! és ez így fog maradni még néhány évezred hosszán.

 

345. Ismétlem, nem könnyű rokonszenvezőn megérteni a zsidóság három autentikus stratégiájának egymással való ellentmondásos és komplementer összefüggését. Ha nincs zsidó öntudat, akkor nem vagyunk képesek öniróniára és alkotóan bölcs kompromisszumokra.

 

346. A zsidó öntudatnak nem Auschwitz az alapja, hanem ez a hármas vállalkozás, ez a stratégiai triász: hagyomány, nemzet, világ. A Szentírásban mindez megvan: a papi, a nemzeti és a prófétai-egyetemes.

A zsidók megkapták a sorstól a perspektívaváltás mesterségét és vele az emberiség tapasztalati sejtelmét. És megkapták a tanulságot, hogy meg kell védeniük magukat minden alakjukban.

Az univerzalizmusról nem lehet lemondani, ez a monoteizmus radikális következménye. A hagyomány továbbvitele és a kinyílás a jövőre egyaránt isteni parancs. Van előttünk még nagyjából annyi idő, amennyi a földi emberiség előtt van, talán még néhány ezer év, hogy ennek a paradox feladatnak a megvalósításán dolgozzunk. Létünk pluralitását elfogadva elősegíthetjük az emberiség önmagára eszmélését.