Nem adom senkinek

Egy egyszobás, összkomfortos lakásban, Zuglóban, a város keleti végén élünk mi hárman, a feleségem, a kislányom és én. Van egy parányi íróasztalom, rengeteg könyv szekrényem polcain, az apámról egy festmény a falon s mellette fénykép: Gorkijjal Lenin. Asztalomon egy váza faluról, hamutartó, egy sötét szemüveg, – emlékbe kaptam – ezt teszik szemükre a hegesztők, mikor hegesztenek. Kis lakás ez. Mikor megházasodtam még üres volt, most függöny, bútorok vannak, munkánk nyomán fokozatosan éppúgy, mint országunk, gyarapodott. Akár, ha nem is lennének falak, úgy áramlik be a teljes világ, mint öntözőcsatornákon a víz, mely életet ad s érlel gabonát. S ha van, aki elzárna a világtól – én tudom jól, hogy vannak ilyenek – nem szerettem soha a háborút, de akkor, adjatok fegyvereket. Megfogom a géppisztolyt s odaállok és harcolok, míg mozdulni tudok, nem adom senkinek már a világot s az életet, mely mint a víz zuhog. Nem adom senkinek sem a szobámat, az apámat, a lányomat s Lenint. Mi tudjuk már, hogy mi az a szabadság s egy emberként harcolunk érte mind!