A staféta

Elsárgult lapok, társasági krónikák, a tudomány annalesei s a nemzeti történelem véres lapjai egymás mondatait folytatva, összefonódva mesélik el a történetet…

Amikor József nádor 1815-ben Budára hozta ifjú feleségét, Teleki Lászlóné mutatta be neki a főrangú hölgyeket, akik aztán lelkes segítői lettek valami elindításában. Minden irónia nélkül mondható horribilisnek, hogy ez a „női reformkor” úgyszólván a Habsburgok kebelén melengetve indult el, a férfiak férfias küzdelmeinél korábban. Sándor Vincéné, Beniczky Pálné s különösen Brunswick Terézia már eltökélte, hogy energiáját az elhanyagolt leánynevelés ügyének s a gyermekvédelemnek fogja szentelni. Terézia grófnő szenvedélyesen szerette a zenét, s virtuóz módon zongorázott. Házuk állandó vendége volt egy időben Beethoven. A mester néhány darabját tehetséges tanítványának szentelte, ebből indult az a sosem tisztázott feltevés, hogy ő lett volna a „halhatatlan kedves”.

Brunswick Teréz svájci tartózkodása idején megismerkedett Pestalozzival, a pedagógiatörténet egyik „beethovenével”, s ez még a muzsikánál is jobban rányomta bélyegét élete értelmére. Abban az időben szorgalmazza a kisdedóvók létesítését, mikor magas állású férfiaknak az a nyíltan csattogtatott véleménye, hogy a „népnek engedelmességre van szüksége, nem nevelésre”. Pedig a nádorné még azzal kezdte: „Van-e Budán asszonyegyesület? Nincs. Hát árvaház? Az sincs, fenség. Hát gyermekmenhely? Nincs. Vakok intézete, lelencház? Hogy lenne!… Tehát itt semmi sincs…”

Miképp ma a történelem kritikájának rostáján végül jobban fennakadt Pestalozzira, a korabeliek Friedrich Fröbel (1782–1852) „német tanférfiú” elveire voltak érzékenyebbek; világhíre a „gyermekkert” (Kindergarten – magyarul: óvoda) intézményének megalapításával lett teljes. A magyarországi kísérleti kisdedóvó Angyalkert név alatt nyílt meg, 1828. június elsején (és híre-hamva nem volt még holmi nemzetközi gyermeknapnak!) özvegy Brunswick Antalné krisztinavárosi házában. A városi polgárság felkapta az ügyet, nemsokára a Várban, a Vízivárosban, aztán a pesti oldalon, majd Selmecbányán s más vidéki fészekben nyíltak óvodák. Ekkor Terézia már magasabb terveket kovácsolt. Unokahúgát, Teleki Blankát s ennek ifjabb barátnőjét, Leövey Klárát vonta be a már több mint álmodozásba. Miután a hű barátnő, Beniczky Pálné meghalt, ennek leánya, Hermin jött helyére ebbe a terveket kovácsoló körbe.

Az új hölgy neve ma ugyancsak jól cseng a pedagógiatörténet firmamentumán: ő Veres Pálné, akiről utcát és gimnáziumot kereszteltek el napjainkban. De egyelőre az ifjú Veresné vanyarci kastélyában, ahová a később visszhangos nevű ifjakat a közös eszmények, na meg a társasági élet összehozza (Szontagh Pál, Ballagi Mór, Madách Imre), egy délután a csolnak felborul, s a ruháján a rátapadt békanyállal partra vergődő Madáchra kiáltja a nevetés közben Szontagh: – Íme, az ember tragédiája!

Teleki Blanka 1806. július 5-én született Hosszúfalván. Münchenben és Párizsban festészetet tanult, s Ferency Istvántól a reformkor legnagyobb magyar szobrászától szobrászatot is, mielőtt nagynénje, Brunswick Teréz hatására életcélként a nevelésnél kötött ki. 1846-ban magyar tannyelvű intézetet állított fel Pesten, s ez lett az első magyar nyelvű leány-középiskola, ahol az oktatás szaktanári rendszerrel indult, jól képzett, haladó módszereket követő pedagógusokkal. A magyar nyelv és történelem tanára Vasvári Pál, később a márciusi ifjak egyik vezéregyénisége, aki 1849-ben fegyverrel a kezében esett el a szabadságharcban. S természetesen ott áll mellette Leövey Klára.

Megannyi képzésmód avult el az elmúlt évszázadokban, miközben keresték a modern iskolatípust. Annak ellenére, hogy az idők hulláma átcsapott fejük felett, halhatatlan érdemek őrzik nevét mindazoknak, akik a szükséglet s a gyakorlat felé nyitottak, feszítették az elmúlt egy-két évszázadban az egyetemes s a magyar tanügy kereteit. Megannyi találmány bevezetésének időpontját számon tartja a köztudat, ám ki tartja észben az olyan árnyalatokat, hogy pl. magyar iskolákban 1851 óta van mai értelemben vett érettségi; meg hogy egyáltalán valaha újításnak vagy egy-egy külhoni példa honosításának számított az olyasmi is, mint például az osztályrendszer bevezetése a tanításban, mely egyben a nevelőerőt is jobban érvényesíthette. Ahogy ma újrafelfedezett és bevált, terjedő képzéstípus a századelő Waldorf-iskolája, valaha ilyen újdonság volt például a Fröbel-intézetek terjedő hálózata. 1874-ben még Kolozsváron is működött ilyen iskola.

Nemzetünk erősödő kultúrpolitikai öntudatára vall a reformkorban az is, ahogy sok figyelemreméltó, művelődési és nevelési gondolat közepette a nevezetes 1825–27-es országgyűlés egyik legfontosabb témája a magyar nyelv ügye az akadémiaitól az iskolai fokig. Hogy az itt-ott édes-búsra idealizált képhez a mítoszrombolás bűne nélkül odakeverjük a valóság árnyalatait, úgy ahogy azok közepette a kortársak birkóztak, néha egyenesen vergődtek, fel kell eleveníteni, hogy a forradalmat megelőző évtized egyik legfontosabb eseménye a magyar nyelvvel és nemzetiséggel kapcsolatos. 1844-es II. törvénycikk megalkotása, melynek révén a felsőbb iskolák mind lerázhatták végre magukról a latin tanítási nyelv már teljesen anakronisztikus igáját, s anyanyelven szolgálhatták a magyar művelődés ügyét. Ám a gyakorlat egészen más maradt: 1848 márciusáig Erdély katolikus gimnáziumaiban még tantárgy sem volt a magyar, nem hogy magyarul tanítsanak bármit.

Leövey Klára 1821. március 25-én született Máramarosszigeten, tízéves korában a helybeli jótékonysági egyesület műkedvelő színjátszói között buzgólkodik, az 1842–48-as országgyűlés alatt a máramarosi követ leányával utazik fel Pozsonyba és Budára, és kerül kapcsolatba a kor hölgyek számára legelérhetőbb eszmeáramlatával: a nevelésüggyel s természetesen Teleki Blankával és körével, s lesz nevelőnő abban a nevezetes intézetben.

A folyamatok jóformán csak elindultak ama bizonyos jó irányba, mikor bekövetkezik a robbanás. Ezért felmérhetetlen a jelentősége a Teleki Blankához hasonló úttörőknek. Ám Teleki Blanka személye, pályája két – egymástól nem is elválasztható – vonatkozásban jelent példát. A forradalom és szabadságharc előtt azzal, hogy maga is iskolaalapító és -fenntartó. A Bach-korszakban pedig az üldözött rebellisek sorsát példázza.

A világtörténelemben annyiszor érvényesülő titokzatos törvényszerűség értelmében a rendszer, mely a forradalom emlékét akarta kiirtani, sötét „megoldásai” révén, éppen annak kultuszát öregbítette, emelte a nemzet azértis vallásává. Ám nem illúziókat csillapító higgadtság már a közvetlen környezetben is felbukkan. Minden forradalmi helyzetre jellemző, hogy a hullám elvonulása után már aligha következik folytatás; apátia, visszaesés következik inkább. Másrészt a passzív ellenállás, Deák Ferenc rajtafoghatatlanul elindított valóban hatalmas erkölcsi akciójával a passzív ellenállással kapcsolatban: ma már világos, hogy, sajnos, hatalmas számban akadtak Bach-huszárok is; a győztes toporzékoló rezsimjének magyar kiszolgálói közt – a „másképp gondolkodás” toleranciára intő ürügyével tudomásul kell vennünk, hogy történelmi nevek viselői is akadtak bőven (egy makfalvi Dózsa is).

Bármennyire jólesett hinni mindig nehéz időkben Aranynak, hogy mi már ilyenek vagyunk, karakánok, mindig bőven akadtak olyan velszi bárdok is, akik vállalták Edward fakó politikáját. Ami pedig a föld alatti, hamu alatti parazsat illeti, helyesen állapította meg a Makk-féle összeesküvés kapcsán Orbán Balázs: a magyar tud bátran harcolni, s ha kell, meghalni, de titkot tartani, messze- és szerteágazó és hosszan tartó összeesküvésre alkalmatlan. Hát még mikor a mártírok s a túloldaliak között is ott van egy-egy Dessewffy, Mednyánszky.

Különben eljött az a pillanat, amikor se a félreállás, se a titokban tovább folytatott aktív küzdelem nem jelent biztonságot egy-egy diktatúra tombolása ellen. Miféle kiút marad, ha az a makfalvi Dózsa most éppen Aradon szolgál ellenünk; puszta véletlen, hogy nem egyenesen Temesváron! A Világos után bosszúért lihegő szoldateszka – amint Szekfű Gyula plasztikusan megítéli a rémuralomra épülő új ferencjóskai birodalom első éveit – e szoldateszka alacsony érzelmeiből táplálkozva, a bürokratikus szervezés közepette is tovább folytak az elfogatások s a perek. Ennek esik áldozatul Teleki Blanka is. Ők ketten, a gyönge, ám elszánt nők és honleányok, akik természetesen ’49-ben sem nyugodtak, sebesülteket ápoltak és üldözötteket rejtegettek, gyámolításra fordították minden idejüket, miután az iskolát elseperték az események. Blanka Pálfalvára vonult vissza, Klárát Pesten hagyta, hogy a rendelkezésére hagyott pénzből segítse a bajba jutottakat. Teleki Blankát 1851 májusában hurcolták el, előbb Váradra, aztán a pesti hírhedt Újépületbe, s a nála talált levelek nyomán nemsokára letartóztatták Leövey Klárát is. Két év vizsgálati fogság után, 1853. június 30-án Blankát tízévi, Klárát ötévi várfogságra ítélték azon a címen, hogy lázító könyveket osztogattak, és harcosokat toboroztak. Következő állomás Kufstein, a Kazinczy óta jól ismert rabsors.

Klára 1856. június 11-én szabadult, Blanka csak 1857-ben, betegen. 1862-ben együtt utaznak Párizsba, a rokonokhoz, ahol Blanka október 23-án meghal.

Blanka nővére, Teleki Emma még a negyvenes években kerül össze August Degerandóval, akiből a szerelem s a menyasszony hazája iránti rokonszenv Degerando Ágostont csinál, karddal harcolni is visszatér, miután francia nyelvű könyvekben ismertette Magyarországot. A bukás után, menekülés közben hal meg Drezdában ’49 decemberében (ahol másfél évtizeddel később a száműzött s mindig hazavágyó Jósika Miklós is). A családja: Emma és két kisgyermeke Párizsba vonul egyelőre.

Innen tér majd vissza az ebből a házasságból született új hajtás, a staféta újabb átvevője: Degerando Antonina, hogy Kolozsváron alapítson középfokú tanintézetet, s vezesse mindaddig, mígnem a Házsongárd földjébe ringatja az örök álom.

Leövey Klára maga is iskolát alapít még Máramarosszigeten, mielőtt 75 éves korában Budapesten el nem gázolja a villamos ősének, a lóvasútnak egy vagonja, de haza szülőföldjére temetkezik, a máramarosi bércek alá, s talán ma sem merült még teljesen feledésbe az emlékezete, miképp Antonina sírjához is el lehet még zarándokolni a múltunk drága panteonjának tekinthető kolozsvári temetőbe. Iskolájának épülete is áll: másfél évtizedig ez volt a Bolyai Egyetem „sétatéri épülete”…