Milyen az egyszerű dal?

Ha jól emlékszem, a poétika úgy tanítja, hogy a dal „egyszerű érzéseket mond el egyszerű, dalolható formában”. Nem tudom, ki találta ki ezt a meghatározást, ha magyar, Petőfi dalai lebeghettek a szeme előtt, azok közül is az olyanok, mint a RESZKET A BOKOR meg a BEFORDULTAM A KONYHÁRA, de már az Etelke-versek vagy A felhők visszhangos dalai aligha állnák ki a próbát. Hát a világirodalom nagy dalszerzői? Talán egy-egy Burns, talán egy-egy Heine, de már ezt is tétovázva mondom. És ami kevés a szerelem első nagy dalnokából, Szapphóból megmaradt? Az is csupa bonyodalom, modern idegesség. Horatius talán zenekísérettel előadott énekeit nem is érdemes szóba hozni, még szerencse, hogy a carmen-t magyarul ódának szoktuk mondani. A romantika csodálatos dalai éppen azért szépek, mert megtévesztenek látszólagos egyszerűségükkel. Mintha az alkonyatról, a hajnalról, mintha a boldog vagy fájdalmas szerelemről szólnának, de közben rejtett, félig ismeretlen hangú húrokat érintenek meg az olvasóban. Kell-e Stormot, Lermontovot vagy a nagy őrülteket, Blake-et, Nervalt említenem? Mert talán nincsenek is vegytiszta értelmeink, s ha vannak, a költők rendszerint nem azokat akarják megnevezni. Az pedig már igazán természetes, hogy századunk nagy dalköltői a kimondhatatlant, az érzések valóságos világegyetemét tudják-akarják akár csak egy néhány sornyi versbe is beletenni. Gondoljunk Apollinaire vágyat, szerelmet, magányt, időtlenséget és halált, kínt és gyönyört öt sorba fogó BÚCSÚ-jára, József Attila, Weöres Sándor, Kormos István polifonikus zengésű kis dalaira. Poétikatanár legyen a talpán, aki meg tudja nevezni az egyszerű formába zárt egyszerű érzést!

Persze Erdélyi József nem illik bele ebbe a sorba: a REGGEL, s talán nem is csak első pillantásra, igazi dalnak látszik, megfelel az iskolás leírásnak. Egyszerű forma, egyszerű tartalom. Egyébként is köztudomású, hogy Erdélyi vitathatatlan jelentősége éppen abban van, hogy a NYUGAT ellenkező irányú sodrával szemben visszatérítette a lírát a hagyományos egyszerűséghez. Meglepő, hogy ez az új népiesség egy cseppet sem ingerelte a nyugatosokat. Az ember azt hinné, hogy Kassák új szemléletet, tónust, technikát teremtő modernsége harsányságával, kihívó gesztusaival is közelebb kellett volna hogy álljon a NYUGAT ízléséhez. Ki érti ma már, hogy újszerűségét miért csak (az egyébként mindenre nyitott) Kosztolányi ismerte fel? Erdélyinek viszont az első pillanattól nyitva volt a NYUGAT. „Noha nekem más úton kellett járnom, más tájakon kellett áthaladnom: a magyar líra eljövendő útját és kilátásait én is arrafelé sejtettem, amerre ő, (Erdélyivel együtt) már-már megtalálni látszik.” Babits Mihály írta ezt 1932-ben, Illyés Gyuláról, aki csak folytatta és kiteljesítette, amit Erdélyi kezdett el. Valamikor azért ünnepelték, mert újra felfedezte a népköltészetet. Igaz, nem egy versén áttetszik a népköltészetnek nemcsak a formai, hanem érzelmi, indulati, gondolati szövésmintája is. De szinte fontosabb, hogy hitelesen-eredetien megszólaltatott egy régen elfelejtett, elsilányított hangot, a Petőfiét, az Aranyét, a könnyen bomló természetes közbeszédet. Hatása felmérhetetlen. Mostanában mintha kezdenénk elfeledkezni róla (valamelyest érthetően, hiszen a pártirodalom éppen ezt a „népi realista” módot követelte-erőltette), hogy ki mindenki adósa Erdélyinek, Illyéstől, Szabó Lőrinctől, József Attilától Babitsig, sőt Vas Istvánig. És ezen mit sem változtat, hogy akik, így vagy úgy, tanultak tőle, az övénél többnyire nagyobb szabású lírában hasznosították verstechnikáját.

A REGGEL igazi erdélyis remeklés. Elég egyszer elolvasni, hogy egy-egy ragyogó képe, dúdolható sora emlékezetünkbe ragadjon. Mintha, megfogalmazatlanul, eleve bennünk lett volna. Mint a népdalok, mint elemi élményeink. Közvetlenebb, természetesebb líraisággal nem is lehetne verset kezdeni. Semmi kiszámítottság, semmi cicoma, így mondanánk ezt akkor is, ha csak úgy odafordulnánk valakihez. Ilyen a második sor is, de azért az már nem olyan egyszerű. Háromszor hangzik fel, más-más környezetben, változó visszhangot verve, a dalnak ez a főszólama. A halál, ez a szinte súlytalanná stilizált, de azért mégiscsak komolyan megnevezett halál. Egyelőre ez a majdnem idilli elmúlás épp csak megborzolja a szép reggel ősidőktől ismerős gyermekkori derűjét. És hogy ilyen majdnem-észrevétlenül hangzik el a meghalok, az nemcsak azért van, mert a reggel szép, és a költő mosolyog. Hozzáteszi a magáét a mondatszerkezet is. Az első sort nemcsak a jelentése miatt esik jól hallani, hanem azért is, mert jólesik kimondani, nincs benne közegellenállás, emelkedése-esése olyan, mint egy könnyű, hajlékony dallamé. Az erős hangsúllyal és az önkéntelenül kitartott magas hanggal, az é-vel nyomatékosított szép-pel hirtelen felcsap, s aztán lassan halkulva ereszkedik (ezt nem én találom ki, próbálja meg bárki természetesen kimondani), és persze nem egyszerűen azért, mert a sorvégi gondolok szinte hangsúlytalan, hanem azért is, mert a három o meg a nazális n amúgy is mélyebb regiszterben szól. A második sort meg azért lehet olyan kedvtelve magunk elé dünnyögni, mert olyan szépen ki van egyensúlyozva. Nemcsak a mondattani szimmetriára, a kétféle cselekvést egyenrangúsító kötőszóismétlésre gondolok, hanem arra is, hogy a két, alliterációval is összekapcsolt, egyébként széthúzó állítmánynak egyforma a súlya, tartama, hossza. És így persze felezik is a sort, vagyis az öt-hármas tagolású első sor után a mindnyájunknak régóta ismerős felező nyolcas következik, ha nem is egészen úgy, ahogy a fülünk megszokta, mert hangsúlyai szerint is, mértéke szerint is emelkedő dallamú. Vagyis Erdélyi kitűnő ösztönnel elhárítja a vers anyagához nemigen illő, mert túlságosan is népies hangulatú forma kísértését. Ez a tökéletes verstani, mondattani elegancia önmagában is lehalkítja a lehető tragikus felhangokat. Alighogy a költő leütötte ezt az akkordot, líraian epikus hangra vált. Egy alighanem igaz történetet, igazi életképet fest, könnyű kézzel, levegősen. Minden csupa fény, szín, hang, eleven mozgalom. De ez az elbeszélés a természetes közegében élő ember, a gyermeki bizalom, a mindenből áradó életöröm földközelben szárnyaló himnusza is. Az első strófában még lassú ütemben. De a másodikban felgyorsul, felforrósodik az előadás. Remek, a természettel csak egy kicsit is ismerős embernek magától értetődő ötlete Erdélyinek, hogy az egésznek a közepébe a sárgarigót teszi, így egyszerre emberen kívüli és emberi ez az ujjongó dalolás. Az emberi világba csak az utolsó sor, a ha fogják az ember kezét téríti vissza a verset. S ott mintha a költő valahogy le is halkítaná a hangját, mintha ebben a sorban már ott bujkálna egy cseppnyi szorongás, a biztonságot adó felsőbb erő elveszthetőségének sejtelme. A vers dinamikája úgy kívánja, hogy itt meg is álljunk egy kicsit. Az utolsó versszakban változik, visszafordul a vers, újra felhangzik az első szakaszbeli szólam. Erdélyi szinte szó szerint megismétli a versindítást (ezekben a néha gépies, de többnyire a természetes éneklőkedvünket kielégítő ismétlésekben valahogy benne van költészete alaptermészete), csak itt-ott változtat rajta valamit. Mégis mennyire más a hangulata! Az első strófa eleven, mondhatni, jelen idejű múltja jövő idővé változik. S ettől a kék lesz az ég-nek valami szelíden melankolikus apokalipszis-hangulata támad. Egyszerre megmozdul a kép, megérezzük mögötte az idő múlását, pedig csak a nyelvtani idő változott. De innentől fogva a jövő is egyre inkább jelenné változik. Nemcsak a forma szerint jelen idejű állítmányok miatt, hanem azért is, mert a részletek olyan láthatóan, foghatóan elevenek. Az az érzésünk, hogy múlt, jelen, jövő egyidejű a versben, mint a mesékben, az álmainkban. Kicserél aztán Erdélyi néhány szót is. Az első versszakban nyájasan, köznapian sütött a nap. Az utolsóban ragyog, mozdulatlanul, fenségesen, szinte-szinte baljóslatúan. Az örökkévalóság fényével a mulandó világ felett. A negyedik sorban most nem sötét, hanem magas fenyők a jelenet díszletei. Csak felületesen gondolhatjuk, hogy a sötét komorabb hangulatú, mint a magas. Az első szakaszbeli sötét meghitten-védelmezőn borul a vonulókra. A magas égbe szaladó gótikus fákat állít elénk. Némi képzelettel hadd kockáztassam meg: metafizikai sugallata van. Az első és persze még inkább a második strófa szép redőzésével elfedi az éppen csak megszólaló halálszólamot. Az utolsó kibontja, visszhangos térbe helyezi. A vers elején fütyöl, itt megszólal a rigó, nem játékosan, jókedvűen, hanem komolyan, egy kicsit fenyegetően. És hogy most az apa jelzője nem jó, hanem holt, kézfogásuk természetes kapcsolatot teremt a földi világ és a túlvilág közt. Ez az élet rendje, mondja a kép. Ezért van az, hogy noha a vers végén erősebben szól a halálmotívum, egy pillanatra sem válik tragikussá, jóvátehetetlenül fájdalmassá. A kép elborul, de a sötét fátyol alatt ott világítanak a földi szépségek. Éppen ezért olyan szép ez a dal. A halál ugyan halál benne, de könnyű képzelet forgatja, csillogtatja, mígnem elhiteti velünk, hogy van szép halál. Ha a józan eszünkkel tudjuk is, hogy ez csak ábránd, szívesen fogadjuk a vers (a mesék, vallások, mitológiák) valahogy mégis hihető áltatását. Hát hogyne, mikor olyan megejtően tudja Erdélyi elénekelni! Felkapja, elejti, más-más hangfekvésben megismétli a vers gyönyörű motívumait. Úgy csinálja, mintha a szöveg, a zene csak úgy magától áradna-fodrozódna. A mérték, a ritmus is csupa finom moduláció, együtt remeg a dal nemesen súlytalan anyagával. A jambikus lüktetés olyan halk és változékony, hogy inkább csak a szabálytalanságait vesszük észre. Hogy az első sor a hosszú szótagok lassú ünnepélyességével indul. Hogy másutt meg-megszalad, anapesztikusra (kezemet fogta), daktilikusra-khorijambikusra (sárgarigónak legkivált) lazul, el-elfedi a magyaros, négy-négyes vagy öt-hármas tagolás, s mindkettő felett a természetes beszédtempó emelkedése-esése. Hibátlan koreográfia, a vers minden elemének szép együttmozgása. Szóval igazi dal. De mégis módosítanám egy kicsit az akadémikus előírást: elhiteti velünk, hogy egyszerű érzelmet közöl, de közben tudatunk, féltudatunk olyan mezőit érinti fényeivel, árnyaival, amelyekről ugyancsak nehéz volna racionálisan értekezni. Elhiteti velünk, hogy könnyed, dalolható formában szól, de azért ez a szépen kanyargó dallam nem is olyan egyszerű, sok minden adja ki a hangzását. Erdélyi csakugyan a legegyszerűbb modern költőnk. De úgy látszik, igazán egyszerű dalt még ő sem mindig tudott írni.