Rónay György halálára

Ismét egy nagy író távozott el közülünk. Halálával megtetézve és újra feltépve az év halottai miatt még egyre friss sebeinket. Olyan író, aki ha látványosan nem is állt az emlegetett nagyok között, a hírverés reflektorainak kiemelő fénypászmáiban, de a tiszta értékek rejtett pódiumán mindig is elöl állt, a legelsők között. Olyan író, aki némileg az írók írójaként élt és alkotott, de aki hihetetlenül termékeny életének eredményeként, egy roppant gazdag életmű birtokában olyasféle átváltozásra képes, mint halálával Kosztolányi. Évek, sőt évtizedek telhetnek el azzal, míg hagyatékát felmérve, művének ma még eltakart rejtekeit bejárva, teremtése minőségének szuggesztiójára nemzeti közkinccsé érik az, ami ma inkább csak kevesek kincse. Megpróbálom elmondani, hogy miért hiszek ebben.

Rónay György egyetemes író volt. Az a szó többirányú értelmében is. Egyetemes elsősorban olyképpen – s ez elég ritka manapság –, hogy az irodalom minden műfajában magas szinten tudott értékeket teremteni. Költő volt, regény- és elbeszélésíró, irodalomtörténész, esszéista és kritikus (sőt publicista is) és persze műfordító, kiválók közt is talán a legkiválóbb. Szántszándékkal emeltem ki a műfajok közül az utóbbit. Nem mintha magam is ezt tenném a csúcsra, hanem mert eszembe jutott, hogy annak idején a Szép Szó-beli híres nekrológjában Ignotus Pál is ilyesféleképp mérte fel Kosztolányit, a fordítói művét becsülve a legtöbbre. Egyetérthetünk-e ma ezzel a különben jó szándékú és tartalmas Ignotus-esszével? Ugyan! Nem is a Rónayval egyidőben elhunyt Ignotus Pál érdemei kisebbítésére hozom fel a példát, hanem a kortársi vakság tágas lehetőségeire. Arra, hogy az eredeti műfajokban az eredeti alkotás szerencse, kordivat, korízlés dolga, hogy nyomban felszívódik-e. Másik példát is mondok, és megint csak Kosztolányiról: az ő regényeit – ma már mind közkincs, klasszikus – a Nyugat második nemzedéke (a közvetlenül befogadó irodalmi közvélemény) csak afféle belletrisztikus, ügyesen szórakoztató írásoknak tekintette. Lehet, hogy a magam vaksága viszont, hogy Rónay eredeti művéből egyfelől a költő, másfelől az esszéista-kritikus-irodalomtörténész vonulatra tenném a hangsúlyt, s regényeinek sorozatát, melyből nem egyet filmről is ismer a közönség, s melynek utolsó darabja (A párduc és a gödölye) éppen ezekben a napokban, már posztumuszan jelent meg, még nem látom át a maga egymásra épülő egészében. Ezt pótolni majd az érlelő, alakító jövő feladata. De azt tudom, hogy a költő… (hiszen több ízben is igyekeztem számot adni versgyűjteményeiről, egyre jobban értve, egyre erősebben hatalmába kerülve lírája vonzóerejének) és azt tudom, hogy az esszéíró, a kritikus…

De még mielőtt a részletekhez közelednék, hadd lépjek vissza az egyetemességhez. Az, hogy egy írónak mi a műfaja (egy műfaja van-e, vagy több) nem pusztán a kifejezés adottságainak a kérdése (az alkaté, a megfigyelésmódé, a világ alanyi vagy tárgyiasító felfogásáé, vagy mondjuk a formakészségé). Megkockáztatnám azt a megállapítást, hogy a több műfajúság különböző, egymással szoros közlekedésben álló magas művészi tudatszintek következménye. Valami igen magas egység vagy szintézis. Műfajok feletti külön műfaj. Van benne – megnyomva a tollat – valami goethei, a klasszikus egyetemes teremtésnek legalább egy szikrája; korszerű hasonlattal élve: irodalmi öttusázó készség. Mindenesetre olyan képesség, amely a világból az író felé áramló, a benne élményi szintre érő benyomásokat nem kénytelen egy-egy műfaj korlátai szerint megszűrni, egy részüket a művészi kifejezésből kizárni – mert bár korunkban oldódnak a műfajok határai, minden azért egyikbe sem fér bele. Amikor azonban Rónay Györgyről azt mondom, hogy egyetemes, nemcsak azt állítom róla, hogy az írás művészetén belül a számára adott élményvilág teljes kifejezésére törekszik, hanem ennél valamivel többet. Azt, hogy az egyaránt hasznosított különböző művészi tudatszintek kölcsönhatása következtében egész művét jellemzi az emberi-művészi tapasztalatkincs szolid kimunkáltsága. Az apró élettényektől és a tárgyi részletektől kezdve az eszmei szféráig elérő, klasszikusan átvilágított világkép.

Persze az egyetemességre – s itt bukkan elő a fogalom jelentésének másik értelme – egy idegen nyelvű szinonimát is használhatnánk: azt, hogy katolikus. S ezzel már benne is vagyunk abban a problémakörben, mely némileg magyarázza, hogy ezt a nagy írót miért nem állította az irodalmi élet oda, arra a helyre – úgy is mondhatnám, a hivatalos megbecsülés és elismerés ellenére –, amelyet olvasói egyenként többnyire természetesnek tartottak volna; éspedig világnézetüktől függetlenül. Nem tudom, szabad-e egyáltalában egy szükségszerűen hevenyészve írt nekrológban ilyen nehéz, ilyen csontig metsző kérdést említeni. De a vele való küzdelem számomra nem általános elvi kérdés, hanem személyes ügyem. Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, befolyásolja-e olvasói élvezetemet, egyetértésemet Rónay György katolicizmusa. Megfontolt, ellenőrzött válaszom az: nem befolyásolja. Még annyira sem, mint Mauriacé vagy Graham Greene-é. Miért? Mert az a katolicizmus, amely sohasem dogmaszerűen, sohasem kipolcolva, hanem mint egy rejtetten munkáló szemlélet van jelen műveiben, annyira letisztult, annyi tudós okossággal átvilágított, hogy semmi köze sincs ahhoz, amit mi köznapian úgynevezett vallásos szemléletnek nevezünk. Ha szabad így mondani, tautológiával: egyetemes katolicizmus. Vagyis hogy az emberi együttélés olyan etikai princípiumait foglalja magába, amelyeket az emberiség előrejutásán fáradozók a régi időktől a mai időkig – álltak bár a legkülönbözőbb eszmerendszerek alapján – magukénak vallhattak és vallanak.

De ha már az egyetemesség két értelmezését ide iktattam, nem kerülhetem el, hogy ne említsem a Rónay Györgyre éppoly jellemző harmadikat is. Humanista tulajdonságot nevez néven ez is, régi hagyományban gyökeredzőt, de amely századunkban, a nyugatos irodalomban leginkább Babits magatartásában testesült meg. Jelenti pedig a problémalátás rendkívüli szélességét, a bejárt területek teljes világot reprezentáló gazdagágát. A szellem pályájának szinte képtelen fesztávolságú ívelését. Ha belelapozok Rónay számra is meglepő, legalább falpolcnyi esszé-oeuvre-jébe – a magyar esszéirodalom egykor majd általánosan élvezett és tanított műveibe –, akkor a felmerülő témák sokfélesége máris érzékeltet valamit abból a teljességigényből, amely szellemét nyugtalanul űzte. Van itt filozófiai, vallástörténeti, nyelvészeti, irodalomtörténeti értekezés, a társadalomtörténetre alapozott filológiai pontosságú munka egy-egy korszakunk irodalmáról, egy vaskos kötet a műfordítás kérdéseiről, egy-egy könyvet kitevő portré nagyjainkról, francia és olasz reneszánsz líra, majd a modernek arcképcsarnoka (Rimbaud-tól Supervielle-ig) és így tovább felsorolhatatlanul egészen a Jelenkor hasábjain most közlés alatt álló József Attila-monográfiáig, mely József Attila-irodalmunk örök kárára, felébe-harmadába abbamaradt. S amit nem mondtam még, mert nem tudtam a mondatba belegyűrni, itt van az utóbbi harminc év eleven magyar irodalmának rendszeres feldolgozása, az Olvasás közben című kötet, az, amit a rengeteg önálló mű mellett a gyakorló kritikus szinte mellékesen létrehozott. Páratlan összkép ez jelenkori irodalmunk kiemelkedő jelenségeiről, könnyed és olvasmányos, mint Szerb Antal, megbízható, mint Schöpflin Aladár. A műelemzés olyan felsőfokán és a láttatás olyan világosságával, melyre csak a műveket belülről élő, az alkotás folyamatát mindennapi gyakorlatából ismerő költő és író képes; s az is csak akkor, ha olyan önmegtagadó megértéssel, mondjuk ki, alázattal helyezkedik bele minden lehetséges kifejezésmód, minden stílus külön értékvilágába, mint amilyennel Rónay György helyezkedett bele. Nincs okom titkolni: kritikusi pályatársként mindig is kalaplevéve, de irigységgel bámultam ezt a teljesítményt, s benne láttam a maximumát annak, amit jelenkori kritikánk az új értékek felismerése, tudatosítása és helyretevése terén létrehozott.

Végül valamit a személyéről is, aki elment, s akit már csak a művek éltetnek tovább. Öt évvel ezelőtt a hatvanéves Rónay Györgyöt felköszöntve, ezeket írtam: „Valaha rég, személyes ismeretségünk előtt, Rónay György számomra egy csodált csillagvilág része volt magasan az ég ívén fölöttem. Sok csillag kihunyt azóta azon az égbolton, sokról kitetszett, hogy kölcsönzött fénnyel ég. De Rónay Györgyről több, mint negyedszázados barátság után se mondhatok mást: ha az asztal mellett beszélgetünk, akkor is felnézek rá.” Most, hogy a beszélgetésnek vége, s ő valóban a magyar irodalmi égbolt saját fényű csillagává lett, még valamit ehhez hozzáfűznék. A fiatal vagy az irodalmi életről mit sem tudó naiv olvasóban elevenen él egy elképzelés az író feddhetetlen erkölcsi tisztaságáról, mely abból az ösztönös képzetből származik, hogy a tehetség és az erkölcs egy tőről fakad. Sajnos, tapasztalnunk kell még a legnagyobbakon, az ő esendőségükön is, ritkán fakad egy tőről. De Rónay György tiszta, becsületes embersége, nyitottkönyv-élete ezt az ősi és gyönyörű hitet erősíti bennünk.