Verseskönyvről verseskönyvre

Bevezető

Ez a kis tanulmánykötet nagyjából az utóbbi két-három évben megjelent verseskötetekről számol be. Alapja az Élet és Irodalom-ban folyamatosan megjelent Verseskönyvről verseskönyvre cikksorozat. Nem kapott benne méltatást persze kivétel nélkül minden kiadott kötet, nem szerepel benne kivétel nélkül minden jelentős költő. (Az első kötetesek, az indulók pedig teljesen kimaradtak.) Mégis, merem remélni, hogy könyvem a mai magyar lírát illetően olyasféle képet ad az olvasónak, mint a statisztikusoknak a statisztikai átlag. Ha a tárgyalt költők névsorát tekintve ugyan néhány jelentős név, nehézsúlyú mű írója hiányzik is, általában mégis szerencsém volt: a beszámolók írása idején a legtöbb jelentős költőnk közreadta újabb verseit, sőt egyiküknek-másikuknak összegyűjtött kötete is megjelent. Jó alkalom volt ez a pályaképrajzra. S fokozott szerencse, hogy a korszakunkban elevenen ható egyik vagy másik éppen elhalt klasszikus vagy félklasszikus válogatott vagy egybegyűjtött kötete is a cikkek keletkezése idején látott napvilágot. (Összesen 67 költő 71 kötetéről valamint 2 antológiáról írtam.) Hiányok azért persze maradtak, nyugtalanító hiányok. Közülük néhányat verselemzéssel vagy egy-egy évfordulóra írott cikkel igyekeztem pótolni.

Szeretném azonban eleve figyelmeztetni az olvasót, ne kérjen számon könyvemtől lexikális vagy irodalomtörténeti funkciókat, tudósi teljességet. Nincs itt jegyzék, lábjegyzet, bibliográfia, semmilyen körültekintő tudományos apparátus. Annyi eligazítás van csupán, hogy a kötet végén megtalálhatni a tárgyalt költők névsorát, kötetük címét (címeit), feltüntetve mellettük azoknak a cikkeknek a címét, amelyekben foglalkozom velük. A félreértések elkerülésére azt is hadd tisztázzam, hogy bárki, aki megtisztel figyelmével, egy nem tévedhetetlen magánszemély líráról való elmélkedését olvassa; magánvéleményét. Kritikusi mérlegem nem központilag hitelesített és ellenőrzött mérleg. A magyar líra eleven alakulásáról számolok be, többnyire közvetlenül az új kötet megjelenése után, azon frissiben. Nem a költő helyének tudósi kijelölése, végleges rangsorolása a célom (távlatomból hiú törekvés is volna), hanem a költő karakterizálása, az olvasó informálása. Értékelni is informálva értékelek; s mivel ez reciprok művelet: értékelve informálok.

Persze hazudnék – és egykettőre rajta vesztenék –, ha azt állítanám, hogy a magyar líra korunkbeli alakulásáról, sőt átalakulásáról nincsenek kiformálódott nézeteim. Hogy iránytűm csak a pillanatnyi benyomás. Vannak nézeteim, elméleti meggondolásaim, sőt az olvasó, bár azt remélem, tűrhető mennyiségben, de mégis variált, folyamatos ismétlődésekben állandóan találkozni is fog velük. Ahogy módjával illik: elmélettel a kritikai gyakorlat megvalósítása közben. A lírai kifejezés korunkra jellemző alapproblémái a több irányú megközelítésben ki fognak rajzolódni. Legalábbis rajta voltam, és remélem.

A lírai kifejezés alapproblémái – nem, ne ez maradjon itt az utolsó szó. Annak örülnék legjobban, ha nem is felmérésnek, keresztmetszetnek, hanem egyszerűen hasznos tájékoztatásnak, netán szórakoztató olvasmánynak találná könyvemet a versszerető magyar olvasó. És a bevezető zárószavaként az álljon itt: versszeretet. A jó vers szeretete – könyvem legfőképpen azt kívánja szolgálni.

Két vázlat Weöresről

Mai klasszikusok

Egy korszak költőinek gyűjteményes verseskötetét gyakran a puszta véletlen párosítja egymással. Olyan kiadói alkalom például, mint az Ünnepi Könyvhét. Az élet tele van esetlegességgel. Összekapcsol sorsokat, társít egymással neveket, párhuzamba von műveket, esetleg csak az egy időben eltöltött évek alapján, ahogy Szabó Lőrinc teszi: „Még tíz év, húsz, harminc, esetleg ötven”, vagy még kegyetlenebbül, a csaknem egy időben bekövetkezett halál okán. E révén került Áprily Lajos neve Füst és Kassák mellé 1969-ben, azon a magyar költészetre nézve oly szomorú nyáron.

Az utókor viszont mindig a jövőre kacsintva, az elkövetkezőt firtatva veszi számba örökségét. Az alkotásokban, az életmű-összegezésekben nemcsak gyönyörködni vágyik: kegyetlenül tanulni is akar belőlük. A klasszikusok életműve afféle szüntelenül működő mesteriskola. A kritikus tiszte, úgy tűnik fel, a kapcsolatteremtő véletlennel szemben éppen a szétválasztás.

Kassák másik arca

Kassák Lajosra az én nemzedékem egészen másképp emlékszik, mint az előttünk járók. Viszonyunk is más volt vele. A nálunk idősebbek megírták, hányszor, de hányszor, hogy mennyi konfliktusuk volt Kassákkal. Hogy szíjas, csupa akarat egyénisége nem tűrt maga mellett más akaratot. Hogy a MÁ-t vagy a Munká-t szerkesztve, kiváló emberekre, jelentős tehetségekre rá akarta erőltetni nézeteit, egyéniségét. Lehet, hogy napi közelségből ez volt – vagy ez is lehetett a való. A mi távlatunkból és távolságunkból viszont inkább úgy tetszett, ahogy Kassák szuggesztív egyénisége kiváló fiatalokat – a későbbiekben kitűnő írókat – vont maga köré, és tartott a hatása alatt. (Az apagyilkos indulat az ilyen viszonylatban előbb-utóbb persze felüti a fejét.) S visszatekintve már az is érdem, hogy ebben a jó értelemben vett lélekhalászatban kiket fogott ki a hálója. Adyról köztudott, hogy nagyon ritka kivétellel csak mélyen alatta álló emberekkel vette körül magát, csak azokat tudta elviselni. Kassák nem így: elég a MA, a Munka állandóbb munkatársait számba venni, kiket publikált, kiket bátorított, ha később összecsapott is velük, vagy azok összecsaptak is vele.

De a múltról a valót nem tudhatjuk, nem tudhatom. Amikor Kassák Lajost megismertem, már csaknem hatvanéves volt. Kapcsolatunkat 1946-ból tudom keltezni. Addigra már a háború végi aléltságból csudamód, anteusi mozdulással támadt fel az irodalmi élet. Megfiatalodva, duzzadó erővel. Romok közötti intenzitása ma már legendás. Az a három gyönyörű év! A Vallás és Közoktatási Minisztérium művészeti osztálya a vidéki szellemi élet fellendítésére és a demokratikus irodalmi kultúra terjesztésére akkoriban a legkülönbözőbb városokban rendezett kulturális napokat. Azt hiszem, Kardos László és Kassák közös ötlete alapján. A Szegeden rendezett napokra mint fiatal kritikust, az Újhold szerkesztőjét, levittek magukkal. Kassákkal a vonaton „barátkoztam össze”, személyes vonzóereje, szuggesztivitása akkor érintett meg. Mi volt ez a vonzóerő? Csaknem goromba, mindenesetre őszinte, indulatos közvetlensége. Sokféleképpen lehet közvetlen az ember. Tersánszky Józsi Jenő is közvetlen volt. Fütyült rá, hogy ő író (méghozzá milyen!). Annyira fütyült rá, hogy két szót nem lehetett vele irodalomról vagy szellemi dolgokról beszélni. De Kassák szelleme teljességgel nyílt volt, minden érdekelte. (Már nyolcvanévesen csaknem erőszakosan vett rá, hogy magyarázzam el neki a strukturalizmust, ismertessem kiindulását, fő tételeit, s a magyarázaton felindulva, mert úgy gyanította, hogy végül ez is csak az eleven irodalom ellen működő tudósi dogmarendszer, alig tudtam magamat kimosni, hogy nem vagyok strukturalista.) Érdekelte az is, ami bennünket, fiatal írókat nyugtalanított vagy szorított: s néhány szó után nem kerülte meg, nem hagyta homályban, hogy ugyanaz aggasztja őt is. Az írói szuverénitás, a művészi függetlenség egyre nagyobb fenyegetettsége. Akkoriban – és azt hiszem, napjainkban sem – ennyire nyílt kártyákkal nem játszott egyetlen neves író. A fiatalok előtt legtöbbjük szobrot állt. Csakhogy akkori nézeteim szerint – és persze a fiatal szemlélet kritikusabb a kelleténél – nagyrészt agyaglábakon álltak ezek a szobrok. Ifjúságom nagy héroszai kihaltak. Meghalt Kosztolányi, akit egyszer hallhattam felolvasni, meghalt József Attila, akit sosem láttam, de élete utolsó két évében már csodált hérosz volt a szememben, meghalt Babits, akitől egy népművelési előadáson még hallhattam a Mint különös hírmondó-t, s aki nekem, a gimnazista diáknak egy életre szóló alapkategóriákat adott, meghalt Móricz, akit már személyesen is ismertem, s ami ezerszeresen több, ő is ismert, sőt számon tartott engem. A nagy nemzedékből egyedül Schöpflin élt, aki, később megismerve, a személyes találkozás során, bénultan, a szélütésből felépülve is az volt, aki volt. (Füst Milán értékeit, nagyságát még nem fogtam fel.)

Akkoriban olvastam az Egy ember életé-t. Mi az, ami ezt a könyvet (első hat kötetét) az önéletrajzi vallomások klasszikusai közé sorolja, Gorkij trilógiája mellé? A története? A fiatal lélek pokoljárása a társadalom bugyraiban? Az inaskodás, a munkássors szociológiai pontosságú, de annál milliószor plasztikusabb felmérése? A tehetség eruptív kitörése a testi és lelki nyomorból az íróságba? Mindez együtt és még sok minden más is. Legfőképpen azonban a személyiség karaktere. Ebben a személyiségben, mint az egymást taszító fémek ötvözetében, olyan végletes feszültséggel van jelen két ellentétes törekvés: az önmegismerés-vágy és a világváltoztató akarat. Elérkezni önmagamhoz, vallotta Kassák, és ugyanakkor, egy időben újrateremteni a világot is – s mindkét törekvés döbbenetes erővel.

Akkoriban, 1946-ban, ahogy könyvében az önmegismerés sziszifuszi erőfeszítése ragadott meg, úgy személyes találkozásunkban a másik pólus: a magabiztossága. A tehetségében, belső indításaiban, gondolatszikráiban való feltétlen hite. A szegedi kulturális napok kis híján botrányba fulladtak. Az egybegyűlt népes hallgatóságnak (főként egyetemi fiataloknak) az egyik szereplő író, előbb a szegedi gondolatról, majd beletüzesedve, már magáról Szegedről, a bűnös városról mondott dörgedelmet. Horthyék bűneit számon kérni a jelenlevő és csaknem szükségszerűen lokálpatrióta ifjúságon – elképzelhető ennél jobb taktika is. A zsúfolásig megtelt nagyterem az írókkal szemben egyszerre robbanásig ellenséges lett. Ez után következett Kassák. Az irodalom, a szellem rangját azzal mentette meg, hogy a történtekről, az indulatokról tudomást sem véve mondta a magáét.

Később értettem csak meg igazán: mindig a magáét mondta. Nem azért, mert ügyes taktikus volt, hanem éppen azért, mert nem volt taktikus. Új művészetet hirdető és teremtő író volt, nem hasznos vagy hasznosnak vélt kompromisszumok zsonglőrje. Elhivatottságában szuverén.

Hányszor, de hányszor voltam tanúja később ennek a kassáki magabiztosságnak. A véletlen úgy hozta, jártam vele együtt képzőművészek műhelyében, hallottam városépítészekkel vitatkozni, s mellette álltam, a közelében, kényszerű hallgatásának éveiben is. A legnehezebb idők elmúltával, hosszú estéken át beszélgettem vele, vagy hallgattam őt, amint másokkal beszélgetett a művészetről. Volt próba, alkalom és idő elegendő belelátni a titkába.

A titok nyitja számomra nem egészen az volt, mint amit ő megfejtésül a világnak s különösen nekünk, kritikusoknak kínált. Kassák azt mondta: olyan verseket ír ő, hogy mint egy-egy tárgyat, le lehet tenni az asztalra. Meg azt is mondta – nem szó szerint idézve –, hogy az ő versei olyanok, mint egy városi tér; bármelyik utcán indulj el, végül mindegyik beletorkollik, mindegyik a térre vezet. S hogy ez mind az ő tudatos szerkesztésének az eredménye. Tudatosság? Olyan hosszú időn át volt az esztétikában a költőket illetőleg afféle félpejoratív fogalom, a spekulatív és a másodlagos udvariasabb szinonimája, hogy nem árt egy percre elidőzni itt. A szavak mögöttes tartalma ugyanis változik. Akik például azt írták Babits Mihályról, hogy tudatos költő, poeta doctus, nem dicsérni, hanem kicsinyelni akarták. Egészen más nézetek szerint a tudatosság afféle kifejlett sakk-képességet jelent, mely a felrajzó számtalan lehetőségből logikai úton szűri ki az egyedül jót, a leghatásosabbat. Kassák sem így, sem úgy nem volt tudatos. Másként volt az. Művészibben, áttételesebben. Akár verset írt, akár részt vett az irodalmi köz- és magánéletben, hallotta a hangot: a személyiségéből fakadó egyetlen lehetséges választ. Ahogy műveiben nincs spekuláció, rafináltság, ravaszkodás, a fontolgatás tétovasága, se hideg, se meleg megfogalmazás, úgy nem volt az életében sem. Személyisége örökösen készen állt a feleletre, de ezt az érett, kimunkált személyiséget indulati, ösztönös parancsok vezérelték. Ahogy a kezdő autóvezető mindent megfontol, és úgy adja ki tagjainak a cselekvési parancsokat, a rutinosnak pedig keze-lába önállóan végzi a dolgát – Kassáknak minden tagja-íze Kassák volt. Ránduló idegszálai pontosan működtek.

Láttam 49-ben vagy 50-ben, ahogy zordan, megközelíthetetlenül dobott oda egy megszolgált, kiérdemelt királyságot. (Végül is ő volt az első munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt magyar író.) Elismerés, hírnév, pénz, hatalom – amit csak egy társadalmi rend az érte küzdő nagy egyéniségeknek adni tud –, minden megillette volna. Minden, ami egy ideig jobbára csak ügyeskedőknek jutott. Akkoriban az Írószövetség négyoldalas kérdőíveket bocsátott ki – mintegy az írói felhasználhatóság kipuhatolására. Ez volt a tárgyalási alap. Aztán egy bizottság egyenként beszélt a megidézettekkel. Kassákkal együtt várakoztam. Kérdőíve nem volt kitöltve: a neve alatt kemény, nagy betűs kézírásával mindössze ez állt: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom!” Nem fogom elfelejteni a keserű mosolyt, amellyel megmutatta.

Furcsa dolog, egyre-másra puritanizmusát rajzolják elém az emlékek. A békásmegyeri parasztház tisztes szegénységét például az ötvenes évekből, honnan természetesen HÉV-vel járt be Pestre, a nem háborgás nélküli büszkeséget, mellyel félrefordulva elnézte, hogy szomszédos írótársa hogyan robog el mellette kormányszintű fekete autóján. Vagy azt a diplomáciát nem ismerő hajthatatlanságot, mellyel, amikor már módja volt képkiállításán az általa becsült írók számára irodalmi délelőttöt rendezni, a felkérendő szereplőket kijelölte, ahogy egyik költőnk kikötését, hogy csak a feleségével együtt lép fel, visszautasította. („Az irodalom nem családi ügy!”)

Pedig a puritán, az őszinte, a kemény Kassák – és éppen ez a más a mi tapasztalatainkban – mégis méltányos és másokra figyelő volt. Indulatosságában sosem vált önössé, sebei miatt vakká, szívtelenné. A paranoiát idegosztályi sűrűségben produkáló irodalmi életben személyisége biztos emberi egészséget mutatott. Ellenvetésre, érvekre fogékony volt még haragjában is. Igaz, már-már szeretett indulatba jönni, mert tehetsége, szelleme ilyenkor fokozottan dolgozott. De azt sohasem tapasztaltam, hogy a vitát személyes térre terelte volna, vagy hogy érveit tekintélyével vagy sértődöttségével toldotta volna meg. Merem állítani: egyetlen vagy szinte egyetlen volt a jóval idősebb írók közül, akivel az egyenlőség jogán lehetett vitatkozni, sőt akivel gyakran élvezet volt a szellemi torna. Sok mindenben voltunk különböző nézeten, más értékrend, más irodalmi kategóriavilág adta gondolatmeneteink kiindulási pontjait. Vitatkozás közben természetes tapintattal sohasem sértette, sohasem érintette ezeket a személyiség mélyén rejlő és mindegyikünk számára érzelmileg fontos alapképleteket. Zelk Zoltán Kassákról szóló tanulmányaimmal kapcsolatban nemegyszer mondogatta félmosollyal azt az ellenérvet, hogy Kassák mint aktív szerkesztő (puszta formai okokból) le sem közölte volna azokat a formahű költőket, kikhez én személy szerint a legerősebben vonzódtam. Lehet: ez az ő tapasztalata. S a Kassáknál indult s vele viaskodó nemzedéké. Én viszont húszéves barátságos, sőt – talán dicsekvés nélkül – barátinak nevezhető kapcsolatunk alatt mindössze két alkalomra emlékszem, hogy egyáltalán előhozakodott volna a rímes verselés elleni nézeteivel, és hogy – bár akkor is tapintatosan, de befolyásolni akart volna. S hogy az egyik érzékeny alapképletet említsem: Babitsról – kivel pedig irodalomtörténetileg dokumentált a rossz viszonya – csak tapintattal és elismeréssel beszélt.

Visegrádon Kassák több ízben is együtt volt édesanyámmal, kinél mindössze két és fél évvel volt fiatalabb. Csakhogy hét évtized fölött nem az évek számítanak, hanem a testi állapot. Anyám a sír szélén tántorgó öregasszony volt, kinek elgyötört testében csak a szelleme maradt ép, Kassák tetterős, javakorabeli férfinak tetszett mellette. Úgy igaz, hogy a férfiak emberségének egyik eleven próbája, afféle biztosan jelző lakmuszpapírja, hogyan viselkednek az öreg, a nőiségüket vesztett nőkkel. Aki keresztülnéz az öregeken, zengjen bár fülemüledalt a nemes eszmékről, süketen hallgatom. Jó volna ábrázolni tudni, hogy Kassák miként volt anyámmal természetesen kedves, figyelmeskedés nélkül figyelmes, megjátszás nélkül érdeklődő. Valami rokonszenvféle látszott szövődni közöttük. Egy ízben anyám a kerti sétaúton a földet tartó kőfalhoz vitte Kassákot, s rámutatott egy virágra, amely a kő között, sőt a kövön, egy cseppnyi földből hajtott ki. – Ezt írja meg! – mondta. – Ezt a virágot. – Nyugtalanító pillanat volt. Mondom, két és fél év volt közöttük – és egy évszázad. A virág a kezdődő magyar szimbolizmus témája lehetett volna (ha nem inkább Tompa Mihály tollára illő allegória), Reviczky még megírhatta volna, Ady már alig. Kassákot mégis megérintette, meghatotta a témaajánlat. Írt egy verset anyámnak, Egy öregasszonnyal beszéltem címen.

A címből is kitetszik: a vers írója nem tartotta magát öregnek. (Két-három hét alatt akkor több mint félszáz verset írt!) Nem is volt Kassák öreg – az emberek között. Korát szinte csak a magány mutatta, ahogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő előadás után a taxiban elengedte az arcvonásait, vagy ahogy felrezzent, ha az ajtót valamelyik alkotóházban rányitottam. Egyedül, elrévülten az ember arca döbbenetes. Kiül rá a sorsa. A nagyság zord magányát láttam meg ilyenkor Kassákon, meg azt a sötét, laokoóni szenvedést, amint küzd az izmaira tapadó, láthatatlan kígyókkal.

Füst, Kassák

Nem voltak jó barátok. Legalábbis amikor így-úgy a közelükbe kerültem, nem voltak. Pedig az utókor nemcsak a Panteonban szereti együtt látni nagyjait, hanem szívesen rájuk aggatja a nagy barátságok legendáit is – kivált ha a rokon vagy a közös törekvések az ő távlatából oly világosak. Ez az utókor érzelmessége.

Az élet azonban más. A barátságok alapja nem a puszta és vitathatatlan érték (mellesleg melyik értékes alkotás „vitathatatlan” a létrejötte idején?), hanem csip-csup emberi dolgok számba alig vehető garmadája. Inkább nem magyarázott feszültség, rég történt dolgok kedvetlenítő emléke vagy egyszerűen különböző természetük taszítása nyilvánult meg közöttük, amikor a véletlen úgy hozta, hogy valamelyik alkotóházban egy fedél alá kerültünk. Füst a merev lába és a félironikusan számon tartott tizenkilenc vagy huszonhárom betegsége miatt már nem hagyta el a szobáját, de karosszéke kényszernyugalmában úgy ült, a környezetre akkora figyelemmel, mint hálójában a pók. A szálakat tisztelők, hírvivők, küldöttek naponta újra és újra megszőtték. Aki ott volt, jelen volt, annak előbb-utóbb el kellett jutnia ahhoz a karosszékhez. Kassák elég mordul fogadta az ismételt invitálást. Nem volt a kényszerek elfogadásának az embere.

Így a jelenlevők közül mi, fiatalabb írók előbb is kerültünk Füst elé. Nem beteglátogatók voltunk – színházba kerültünk nézőknek. Milán – még a gyerekemberektől se tűrte, hogy bácsizzák – a legaktuálisabb monológjait adta elő. Akkoriban írta Tolsztoj-esszéjét. Ment a szöveg (nem az írott, hanem csak annak summája) Tolsztojról, hogy micsoda századokra szóló zseni volt, s mégis mekkora butaság lakozott benne; ment így, tisztelve és tiszteletlenül, ahogy nem a szavukat megrágó tudósok, hanem valamirevaló, normális irodalmárok beszélnek. Ment pompás és régtől készenlétben tartott megfigyelésekkel, mély és igaz bölcsességekkel és ellentmondásra ingerlő képtelenségekkel. Csokonait mellékesen sárba rántotta, mert „üres”, s egyik legkiválóbb élő költőnket, a forma szuperművészét pokolra küldte, mert „nincs benne zene”. (A néző ingerlése is hatásvadászat.) Ha valaki megszólalt vagy meg akart szólalni, Milán rákiáltott: Hallgass, ne zavarj!

Felkavaró, hibátlan produkció volt – már a maga nemében. Igen, de a neme. Fiatalon, csaknem gyerekként még hallottam egyszer-kétszer Szabó Dezsőt. Ő is csak monológot mondott, izgatott, indulatból fakadt, lávádzó szöveget, s ő is csak hallgatókat és kulisszaembereket tűrt meg maga mellett. (A formát, a nemet magyarázom csupán: isten őrizz, hogy Füst lényegét valaki összetévessze ezzel a sok zavart okozó bajkeverővel!) S az emlékeim között felpárázott Szomory Dezső is, főként az a kép, amit Kellér Andor kitűnő könyve, az Író a toronyban rajzolt róla. Az íróság mint a szerepjátszás, mint szüntelen produkció. Mennyire időhöz kötött magatartás ez is! Mennyire magán hordozza a tízes vagy húszas évek, a szecesszió jegyeit! Az est folyamán feltűnt az égbolton, s végighúzott a horizont felett, mint egy megbolydult csillag, az első szputnyikok egyike. Valaki felfedezte. Mindnyájan kitódultunk, az égre meredtünk. Füst a karosszék magányából még utánunk szólt: – Mit bámuljátok azt a vasdarabot, mikor engem nézhettek!

Ódivatú lett volna ez a játék? Szomorynak elhitték sokan és sokáig, hogy ő a „fejedelem”. Adynak elhittük, hogy nem költőnek, de mindennek jött. Az olvasók egy részének ma sem idegen az önistenült költő. S ha már komolyra fordítjuk a szót, Füst Milán költészetének épp a színészkedéseiből, az idegen helyzetekbe való beleéléséből, a transzpozícióiból fakad az egyik legnagyobb újsága: egész költészetén végigvonulóan (már a verscímek is mutatják) művelődéstörténetből kiemelt, kölcsönzött szituációkból beszél (azokba játssza bele magát), s ezzel mintegy a XIX. századi túlburjánzóan vallomásos formából kiragadta, és korszerűen személytelenítette líráját. Az esetleges, a pillanatnyi, a csaknem bántóan egyedi kihullott e tárgyiasítás során, s maradt a lényeg: a régi korok hősének szájába adott vagy mitológiai személyek révén megszólaltatott töprengés a létezés végső kérdésein. Egy filozofikus életérzés stilizált, de megrázóan mély kifejezése, koncentráltan, a lényegre sűrítve – s általános érvényét megerősítve azáltal is, hogy a költő tudatosan kerüli az itt és most-ot, a pillanatnyit és a pillanat adta impressziót.

Mindez pedig a költői impresszionizmus, a pillanat ihletére hagyatkozás friss felvirágzása idején.

Kassák Lajos tudta és meg is fogalmazta, hogy Füst Milán az ő ízlésfordító költői forradalmának, a nyugatos költészet elleni konstruktív lázadásának többé-kevésbé fegyvertársa. És nem azért, mert Füst is szabad versben ír. (A füsti és a kassáki szabad verset ég és föld választja el egymástól.) Hanem azért, mert a tudatos intellektus és a vizionárius lélek együttműködésén alapuló füsti versteremtés antiimpresszionista. Oly szoros kapcsolat azonban nincs és sosem volt közöttük, mint amit mostanában hajlamosak vagyunk feltételezni. Csak nemrégiben jelent meg Bori Imre testes könyve, Az avantgarde apostolai címen, mely kizárólag róluk szól, és kettőjük művét ekként párosítva elemzi. De ha komolyan vesszük az avantgarde fogalmat, és nem ejtjük ki belőle a társadalom megváltoztatására való közvetlen törekvést, azt, amit André Breton így fogalmazott: „Átalakítani a világot – mondotta Marx; megváltoztatni az életet – mondotta Rimbaud; ez a két jelszó a mi szemünkben egy” – akkor ebbe a „mi”-be, vagyis az avantgarde irodalomba Füst be nem sorolható. (Legföljebb ő is rájött az avantgarde verstechnika eredményeivel párhuzamos lehetőségekre.) De Füst a konkrét társadalommal csak áttételesen, elsősorban a léttel, a létezés konstrukciójával perelt. Végső igazságtevőre, mindenható bíróra nem lelve, egyre keserűbben, kétségbeesettebben.

A fiatal Kassák azonban mozgalom volt. Hogy milyen szíjas, kemény, inkább csak követőket, mint társakat tűrő volt az a mozgalmi Kassák – ha ugyan így teljes az igazság –, megírták már sokan. A legplasztikusabban (és bevallott elfogultsággal) Vas István a nagyszerű Nehéz szerelem-ben. De Kassák hatvanévesen, úgy, ahogy az én nemzedékem megismerte, más volt. Kemény maradt persze és indulatos, haragjában még igazságtalan is (melyikünk nem az?), de póztalan, de csaknem gyanútlanul közvetlen. Az idősebb írók – gyakran nem is tehetnek róla – művük, tudásuk révén árasztják a fölényt. Kassák – mondhatni – megnyugtató gorombaságában volt valami az egyenlőségkeltés természetes művészetéből, a leereszkedés nélküli méltánylásból. Nem a személyét polcolta ki, nem önmaga érvényesítése izgatta, hanem a dolog maga, amiről éppen szó esett. Egy világ választotta el Füst sziporkázó narcizmusától.

Hogy miként zajlott le kettőjük beszélgetése, az a nagy diplomáciával megrendezett látogatás, melybe Kassák csak kelletlenül ment bele? Faggattam utólag Kassákot, szűkszavú válaszai azt mutatták, feltehetően csak udvariaskodtak egymással. Pedig az legföljebb modus vivendi lehetett; nem mondhatni, a legkevésbé sem, hogy az udvariaskodás természetes formájuk lett volna. Igaz, ahogy említettem, Kassák feltehetően megértőbb, sőt tapintatosabb volt, mint lehetett régen. Húszéves kapcsolatunk, mondhatnám, már-már barátságunk alatt mindössze kétszer fejtegette, hogy a rímes versnek nincs semmi értelme (pedig ez alaptézise volt, és szerkesztői válogatásának valaha sarkpontja), s erősködött, hogy jobb volna költő barátaimat a kötött versről lebeszélnem. A régmúlt költőit is jobban elviselte, lehet, hozzájuk ízeledett, s még Babitsról is – gyaníthatóan ránk való tekintettel – akkora megbecsüléssel és méltánylással beszélt, mintha vitáik vagy konfliktusaik indulati anyagán túl lenne. Pedig Babits – persze ötven év távlatából könnyű ítélni – annak idején Kassákról írva megnyomta a tollat. (Válaszában nem kevésbé Kassák.)

De ne higgye senki, hogy ez a dolgokat tárgyiasabban vizsgáló, ez a mogorván közvetlen, ez a társakat elfogadó, ez a „hajlékonyabb” Kassák nem őrizte írói és emberi szuverenitását éppúgy, mint annak előtte. Csak egyetlen példát befejezésül az egyenességéről. Egy ízben valamelyik alkotóházban beszélgetésünkbe belehallgatott a MA vagy A Tett egy régi munkatársa. Egyszerre megszólalt:

– Kassák elvtárs, maguk tegeződnek, pedig nem ismerhetik egymást, mint velem, vagy ötven éve. Ideje volna…

Kassák arca elkényszeredett.

– Ami jó volt ötven évig, jó lesz már ezután is – mondta. Komisz egy jelenet volt. Vibrált a levegő. Nem tudom, mi volt a dolog mögött, de irigyeltem Kassákot.

Egy Illyés-vers titkai

Hogy milyen az Illyés-vers, tudja mindenki. Még az is, aki nem tudván-tudja, hiszen több évtizeden át költői nemzedék sora nőtt fel úgy, hogy az ő modorát, hangját próbálgatta. Ő a spontán költő, aki maga is azt vallja: minden vers alkalmi vers. A Victor Hugók, a Petőfik csodált táborából való, akik számára a versírás: naplóírás. Pedig igazából nála sem a kiindulás a fontos, a pillanat hozta lírai rezdülés, az, hogy például vihar készül, indul a komp, vagy kapál egy öreg paraszt, hanem az, amit az impresszió belül mozgásba hoz. A belső világ nyugtalan, felhevült, vulkanikus állapota, mely a legkisebb külső hatásra létrehozza a vers eruptív tüneményét. A spontán költészetnek ez a nyitja; s a belső izzás foka egyszersmind mércéje is. Petőfiből minden aprócska érintésre kiszökkent a vers. A sikeres vers. Miért? Mert folyton-folyvást fogta az Isten lábát. Jól tapintható, hogy Illyés belső világát mi tartja izzásban, mi a magja, magmája. Ez a parasztsor, magyarság, emberség, szabadság kérdéskomplexuma. Bár más helyzet, más idő koordinátáin, de a komplexum rokon a Petőfiével. És megint csak más koordinátákon rokon a stíluseszmény is. Fölösleges is részletezni. A világosságigény. Az inkább kifejtő, mint elhallgató érvelés. A motívumok, képek, metaforák tisztult pontossága. A verselés hagyományon belül újító hagyományossága. Verseinek pályája, ívelése, kiindulástól a lezárásig, típusban többnyire azonos a Levél Arany Jánoshoz pályájával. Ami nem jelenti azt – lehetetlen is volna –, hogy oly köznapi kezdetből mindig is akkora magasságba emelkednének fel.

A „szerep”, melyet a fent idézett és elemzésre szánt vers említ, az előbbi kérdésgubancból való. Jelentése tág, benne van az az ezerszer emlegetett „úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen” vagy a hasonlóképpen a hűségre vonatkozó „nem menekülhetsz”, de túl ezeken az a bizonyos „őrhelyen állok” helyzet is, mely távolra szegzett szemmel folytonosan a nemzeti lét jövendőjét vizsgálja. A vers első részének egyszeri olvasásra is kitetszik a magja: az őrt álló kínjairól van szó, kinek magányos helytállásáért rossz pénzzel, kétellyel, bírálattal fizet a világ, de aki mégsem tehet mást, mint amit tesz. Csakhogy ez a felszíni értelmezés mellőz egy sereg árnyalatot, mellőzi a többletjelentések egész sorát. Márpedig a többletjelentés – tudja minden valamirevaló költő – gazdagítja a verset. Mellőzi például a „bírálni tündöklő” világ mellől a költő önbíráló tekintetét, mely lappangva felsejlik a második versszakban. Mert vajon csak a világ az, amelyik előtt „nyílik is, vetkezik is a szív meg orca”? És még világosabban jelződik ez az önvizsgáló tekintet a vetkezést, a vetkezés módját feltáró, csöppet sem hízelgő hasonlatban: „mint gyermekkorunk műlovar bohóca”, aki vágtában, vagyis mutatvány közben bújik ki gönceiből. Bohóc, műlovar, gönc és a hozzájuk értendő mutatványszó – mi ez, ha nem keserű távolítás, az elkínzott és a dolgaiba belefáradt ember önkáromlása? S vajon nincs-e előkészítve a kételyeket gomolyogtató elkínzottság már az első versszakban, az óriás magányban és abban, hogy ébredéskor elölről kezdődik minden: „nincs rostély” a világ „tőrei elől”? A szonett tercina részének első sora nemcsak erősíti, de meg is fogalmazza ezt az értelmezést: „Előadásra?! Meddig még – szerepben?!” Bármennyire tudjuk is ennek a szerepnek fennkölt fűtöttségét, nemzeti tartalmait, itt, ebben a sorban mégis ott van a legyintés, sőt már-már a bírálat. A vers keményen fogalmaz. S ezzel mintegy előkészíti a gyors fordulatot: a szerep összeszorított foggal való továbbvállalását, a helytállás már-már himnuszba illő fogadalmát: „Míg sorsunk itt…” Igen, de a fogadalommondatot a vers megszakítja – s micsoda ellenpont, micsoda érzelmi váltás! –; stb. stb.-vel folytatja. A versben el nem mondott, de máshelyt untig ismételt, agyoncsépelt érvek sorára utalva abban a vitában, mely a költő és a bírálni tündöklő világ között folyik. A továbbiakban leleményesen szövegbe szőtt, új és új stb. stb.-kel érzékeltetve azt, ami most már ebben a „csontváz-rendezés”-ben halálig várja. Érvet és ellenérvet, állítást és tagadást, mely mindig a megszakított „Míg sorsunk itt” mondat képzelt folytatásából következik. Gyötrő, vica versa ezerszer elmondott, reménytelen dolog – jelzi Illyés; tömör és a stb. stb.-kel egyszersmind minősítő összegezésük arra való csupán, hogy érzékeltesse a magány és a kín forrását, s eljuttasson a „Fintorom is unom!” érzelmi lezárásig.

A fentiekben azonban csupán a vers egyik lehetséges kulcsát kínáltuk – az Illyés-mű ismeretében, tipikus gondolat- és érzelmi meneteit mintegy belelátva, beleképzelve a szövegbe. Toljuk mindezt némileg hátrébb. A fogalmazás többrétűsége más kulcsot is ad, azt, hogy a világgal való vita: a léttel való vita, s ez esetben a vers az öregedéssel, a halállal való perlekedés. A szív és orca vetkezése, a göncökből való vágtában kibúvás: az a megcsúnyulás, rombolás, melyet az idő végez rajtunk, a „csontváz-rendezés”, mellyel nem lehet vitázni. Ezért stb. stb.-k az érvek és az ellenérvek, s tudott a végszóra és végmosolyra az ellenszó és mosoly.

Melyik kulcs az igazi? Eliot azt mondja: minden versmagyarázat jogosult. Ami csaknem azt jelenti: annyiféle értelme van egy versnek, ahány értelmezője. Ez túlzás. De annyi mégis tény – s ez A virradat tükre című vers gazdagságát tanúsítja –, hogy nyitja mind a két kulcs, sőt még inkább: együtt a kettő.

Elnyújtott máris ez az elemzés? Jogosult-e egy szokott formában írt, „világos” Illyés-verssel kapcsolatban, melyet bárhogy vesszük, költészete alaptémájából merít, s ismerős eszközeivel alakít?

A versmagyarázó legnagyobbat akkor téved, amikor fölös magyarázatba fog. Igen, de vajon azonos-e az Illyés-vers a köztudatban élő Illyés-verssel? Nincs-e itt, éppen az utóbbi évtized eredményeként, változás? S nem változtat-e képeivel és tömörítéseivel az érzelmi és gondolati menet megszokott dinamikáján már ez a vers is?

Csakhogy előttünk áll még a vers második része. A rajzzal szemben a metszet. Bizonyos, hogy a metszetet más technikával csinálják, mint a rajzot. Kemény anyagba vésve. A költői technikát illetően nem rossz hasonlat. Mert ugyanarról a témáról szólva tagadhatatlan a váltás, más a költői módszer itt. Tegyük egymás mellé a két első versszakot. Mennyivel inkább szűkszavú, mennyivel tömörebb a második megoldás. Egy sereg dolgot elhagy, vagy felcserél, mást pedig megismétel. Mit hagy el, mit iktat ki? A költői szubjektum esetlegességeit, a megfogalmazás alanyiságát („magányom; szemem lezárom; várt rám” – melyek mögé mindig is odaértendő az én). Még a „fölébredek” szót is felcseréli a „föleszmélek”-re, mert valamivel tárgyilagosabb, s tartalma is gazdagabb. A „tükör” szót viszont megismétli, pontosabbá téve a költői képet: az egész láthatár, az egész világ az ember tükrözője. S azt is érzékeltetni tudja a „mi vár?”-ral, hogy kínzó ez a tükör.

De továbblépve: a második versszak is elhagy még jó néhány alanyi részletet. Kiiktatódik a szív és orca vetkezése, a gyermekkori emlékből megelevenedő bohóc; s a „szerep” és a „bírálni tündöklő világ” helyébe lép két összegezés: a „szembenézni” és a „nézőtér jövő”. A tömörítés két telitalálata. A „szembenézni” a tükörrel kapcsolatban nemcsak pontos, képszerű, de tág jelentésénél fogva egyként hordozza a bátorságot a farkasszemet nézésre és az önmagunkkal való szembenézésre. (S ezenfelül egy olyan Illyés-kötet címe is – azért van idézőjelben –, mely a vers hátterében lappangó problémákból bőven merít.) A jövő jelzője, a „nézőtér” – e jelző tartalmasságát nem lehet eléggé méltatni – egyetlen szóval kirajzolja azt a költői képet – és micsoda plaszticitással! –, melyet az első vers bohóccal, előadással, szereppel körvonalaz. Az arcba köpött új redő pedig a már ott is tömörített szenvedtető konfliktust, a világgal és a léttel valót összegezi. Végül az utolsó versszak: ez megint eltávolít, tovább dekonkretizál, de egyben fel is erősíti a lírai hatást. A „fintor”, mely az első versben nagyobb hangsúlyt kapott, itt a helyére kerül, kevésbé lényeges; a magány lesz nyomatékos, az a képzeletet felszító költői kép a színészről – immár az előadás után: melyet a „nézőtér jövő” képe tesz lehetővé, s melybe – az átélés pillanatnyi csendje után –, a tragikumot végiggondolva, csakugyan beledöbbenünk.

Spontán költemény ez? A véletlen adta rezdülést, a benyomást feltáró? Nem. Sűrítetteb, mint az előző? Igen. Szorosabban vannak benne egymáshoz kötve a szavak, s ugyanakkor tágasabb a jelentéstartalmuk? Igen. A vers nagyobb teret nyit általános emberi mondanivalójával a beleélő képzeletnek? Igen.

Mindezek ellenére a kettős vers első és második része mégicsak összetartozik. Hatásuk egymást erősíti, mint általában a rokon verseké egy oeuvre-ön belül. S ha kölcsönkérjük a „tükör”-hasonlatot, azt mondhatnánk: a virradat tükre kétszárnyú tükör: az egyik fele mintha egy régebbi, a másik mintha egy újabb költőarcot mutatna. Nemhiába mondja Illyés a Fekete- fehér című kötet előszavában: „A magánélet, de még a magánvélemény, sőt magánérzés is: nyersanyag, eszköz. Rendeltetése másodrendű. Rosszul alkalmazva gátló, tragikus. A vallomás önfitogtatásra ferdül, s épp magunkról enged mind kevesebbet szólanunk… Szóval szólva Arany és Berzsenyi versei alig födnek föl valamit szerzőjük e szerinti magánszemélyiségéből. Mallarmé, Valéry, Eliot versei még ennyit sem. S ez nem holmi eldologiasodás tünete. Sőt dacolás azzal; a mélyebb mivoltunkért.” Gondolom, az elmondottakból is látható, Illyés nem ok nélkül vall így.

Összegyűjtött versei után Babits ezt írja: „Maradjatok összesek – Egy költőt eltemettem – Most már más költő leszek – És leszünk vele ketten.” Illyés Gyula ezt talán nem így, nem ennyire gondolja. De olykor Illyés is más, mint Illyés.

Illyés, Weöres, Nagy László

Illyés Gyula új verseskötetének, a Minden lehet-nek az öregedés, a halállal való szembenézés a legfőbb témája. Az ismert illyési alapmondanivalókat is háttérbe szorítva vagy csak egy-egy olyan fényes új felszikrázásukat engedve meg, mint amilyen a Párbeszéd új házasok közt, vagy a nyelvünkről szóló a Koszorú –, a versek nagy többsége ebből a témakörből fakad. A kötet elé tett fénykép is azt sugallja, azt erősíti, amit a versek mondanak: ősz hajú, időmunkálta arccal néz ránk töprengve-gondolkodva a költő. De azért ne csapjon be a komor tekintet: bámulatos termékenység és erő vezeti a tollát. Régóta tudjuk – a Kháron ladikján óta bizonyosan –, hogy Illyés – az öregedés jelzéseit tán túlbecsülve – elérkezett a legnehezebb emberi konfliktusig; ő, aki a lét végső kérdéseit költészete egészében aránylag kevesebbet bogozta, most az úgynevezett lét-líra fő-fő kérdésgubancához jutott. Olyan filozofikus göcshöz, melyet a vele rokon – metafizikátlan – költőelmék is többnyire valamilyen saját metafizikával oldozgatnak.

Ha egykor, a Haza a magasban idején a „hűtlen jövő” miatt perelt a sorssal, most a „kétes jövő” az, ami miatt támaszt, fogódzót keres. Ha egykor úgy gyanította: lehet, hogy a múlt rejti, amiért érdemes még emberül élni, vagy ha nem, akkor talán a földön kívül kell célt keresni, most azonban, hogy „kezd megszegetni az Ígéret”, mármint a biológiai állandóságé, megújulásé, mikor „minden lehet”, minden rossz: „Járványok. Hidegzáporú kilakoltatás. Sárban cuppogó menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó aggokkal” (mennyire huszadik századi s egybeli ősi pusztuláskép!), amikor „a virágillat temetőivé hidegült, s a fölkapált kertsarok szaga, akár a frissen ásott síroké”, most, ebben a nem hűtlen, de kétes jövőben sem a múlt, sem a földön kívüli cél nem merül fel benne vigaszul. Szembenézése komorabb. Még a mű „aere perennius”-mivoltának gondolata sem borzolja meg – ahhoz talán fiatalosabb dölyf kellene –, sem az őskortól napjainkig oly kitaposott út nem kísérti: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív.” Vagy más, indulatosabb, keményebb megfogalmazásban: „Vélnek hallani – léten – földön – túli hangot némelyek. – Ilyet mi semmit. Mi csak itt: – e földön, itt a földön, földi hangon – tudnánk tisztázni ellentéteinket – a földöntúliakkal is, ha vannak.” Ha nem is a vershang, de fűtöttsége felpáráztat emlékeinkben egy másik vershangot, a Füst Milánét. Az adott kérdésben, az eleven lét elmúlásának szűnhetetlen világbotrányában perlekedett eleget ő is. Illyés azt mondja: „És páncéltoronyként forog – szívem a hó és jég fölött – isten-jussunkért, emberek: – ne haljon sose meg, – ki egyszer a világra jött!” Füst versének hőse rokon módon szól, de csaknem többre tör: „…felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visszakövetelvén – Mondott aiszkhyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.” De kár szaporítani a párhuzamokat, az elmúlással viaskodó költők sora csaknem végtelen. (Illyés is idézi versében Vörösmartyt, Adyt.) Inkább az a meglepő, hogy egyáltalában nem minden öreg vagy öregedő költőben vetül ez fel, Kassák költészetéből például, hiába élt meg nyolcvan évet, csaknem teljességgel hiányzik; akiben pedig olyan szenvedélyes központi mondanivaló, mint Illyés új kötetében, abban már korábban s szinte életkortól függetlenül jelentkezik. A kifosztó idő, az embert végveszélybe rántó tehát gazdagította Illyést, a költőt, általa még be nem járt gondolati és érzelmi területek felé irányította. A tapasztalás, hogy bennünk rejlő okok miatt lábunk alatt a föld nem szilárd, és a valóság se úgy valóság, ahogy eddig biológiai magabiztosságunkban hittük, váratlanul és katartikusan érte. Igaza van: „Pap, bölcselő szó-vesztve pillogat” itt, s érthető az önmagának címzett felhívás: „Költő, felelj!”

De hát szegény költő, szegény költészet! Mindig is olyan feladatokra kénytelen végül is vállalkozni, csaknem azt mondtam, olyan feladatokba ugrasztódik bele, melyek felülmúlják elménk lehetőségeit. Nevezze néven az elmondhatatlant, értesse meg a magyarázatot nem tűrőt, szavaival járja körül a hallgatást parancsolót. Illyés költészete, ez a világos, mindig is pontos közlésre törő, ez a racionalitásában virtuóz, nem erre készült. Nem ilyen célra formálta ki kitűnő eszközeit. Az ő magával sodró ereje a rádöbbentően pontos költői megfigyelésen alapszik (ilyesfélén például: „Csekély zúgás után – átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus – egy szarvasbogár”), meg a hozzáfűzött érvelés robbanásos szenvedélyességén. De a felfűtött képzelet terméke: a valóságos világhoz közvetlenül nem kötődő vízió nála aránylag ritka. „Stigmaként égnek sebeink: – Világítják az ember éjszakáját” – nem Pilinszkytől idéztünk, hanem a Minden lehet-ből. És ez a látomás is belőle van - hogy azért ne informáljam helytelen túlzással az olvasót: „És ahol – a hó függönye szétválik, mint a színpadé: – még távolabb már – századokra? – hirtelen – kigyulladt sziklacsúcsi városok – csörömpölő – pohárszékszerű összedűlte. – …ó-szövetségi medvecsordák – lecammogása falni óvodásokat, ítéletül!”

A feladat és téma követelte stílusváltoztatásoknak a példái ezek. Nem látványos, költőt önmagából kifordító változtatások, de azért észrevehetők. A metafizikátlan metafizika igényei szerint fokról fokra formálódnak, és az időrendbe nem tett köteten belül is nagyjából követhetők. Először a személyes lét és a természetváltás párhuzamosításából fakadó jelképrendszer kristályosul ki (ezzel élt az öregedő Babits is), másodszor – bocsánatot kell kérnem, mert csak nehezen fogalmazható meg – a veszélyeztetettség és a pusztulás kap történelmi példatárt. Illyés, amikor nem képileg fogalmaz (de szerencsére többnyire képileg fogalmaz), így mondja: „Nézhetsz világunkból jobbra-balra, előre-hátra: ugyanaz”; vagy más helyütt, még világosabban: „emlékezetünk, végül biz egybeolvad az emberiség emlékezetével”. Már az imént idézett ószövetségi medvecsordák is azért jöhettek elő. S így jut el Illyés a kötet legmélyebb ciklusában, a Ha jól fülelünk-ben a veszélyeztetettség és a pusztulás olyan látomásáig (s vele szemben itt-ott az okos-jogos biztatásig és bizakodásig is), mellyel a hallgatásra késztető, szót vesztve pillogtató tényekre mégis felel. Csak egyetlen példát: „Afféle tenger hozza ott – mángorló hullám-hengereit Ninivék, – Atlantiszok fölül s húzódhatsz – Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra: – vakondtúrás az neki.” Azt hiszem, hogy a Nagy Felelő, a kötetben is megidézett, az Előszó és a Gondolatok a könyvtárban magaslatán erre már rábólintana.

Weöres Sándor kötete, a Tizenegy szimfónia a költő hatvanadik születésnapjára jelent meg. Csupán válogatás életművéből. Tartalma: tizenegy verscsokor a lírai termés „virányáról”, a költő kedve szerint kiszakítva és egybekötve, az időben lépésről lépésre haladva, 1932 és 1970 között. A versek sorában nem egy csaknem betéve tudott remeklésre bukkanhat az olvasó, olyanokra, mint a Valse triste, Ábrahám áldozása, Harmadik szimfónia, Hódolat Arany Jánosnak vagy a Mária mennybemenetele – közműveltségünk megannyi eleven kincse. A kötet egésze mégis meglepő és elgondolkoztató, mert válogatásával már-már hitelesen felel arra a kérdésre, hogy sokirányú és roppant gazdag terméséből mi az, amit maga a költő a leglényegesebbnek tart, önarcképét, költészetének fejlődésvonalát maga hogyan rajzolja meg.

Egy ízben elmondtam már, hogy a weöresi pályakép megközelíthetetlen, ha ívét nem versminimumainak és versmaximumainak pillérei között próbáljuk kitapintani. Vagyis, ha nem a reális anyagot pazarul ontó kisebb vállalkozásaiból indulunk ki, s érkezünk végül az elvont, a mitológiákat elevenítő, azokba bújtatott, benső lét-lírájáig. Weöres elhagyta a Tizenegy szimfóniá-ban az elsőnek említett, a köznapihoz kötő pillért; s hogy egy ismert versből vegyek hasonlatot: a hídívből hajó lett – a létezés fényes vizein ringatózó. Szimfóniái a benső világ szóhangszerre írt zenei kifejezései. Hogy magával Weöressel jellemezzük: „láng gyúl olykor, nem tudni, messze vagy közel – s egy kedves, vagy félelmes arc, – s az emlékek híg vázai szállnak – s a csodák üveges lényei suhannak –, mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból”. Az állandó a változóban című remeklésből idéztem, s a címet nem is teljes önkénnyel fölébe írhatnánk a szimfóniáknak is. Persze nem igaz az, hogy ebbe a benső térbe, Weöres létköltészetébe porszem se fér a foghatóból – nélküle dehogyis születik költészet, kivált nagyköltészet –, csupán annyi az igazság, hogy ebben a „párafényből, gondolatból égig fonódó lugasban”, mely tizenegy szimfóniájából az olvasó szeme láttára felépül, fogalmaink fogható, konkrét mindennapi tartalma fokról fokra halványodik, költői, atmoszferikus, asszociatív vagy zenei jelentése pedig ehhez mérten növekszik. Weöres a szavak átlényegítésének mestere. Általa, e kivételes nagy képessége által jut olyan eszközökhöz, melyekkel felmérheti, feltérképezheti ennek a benső világnak (a hipotetikusan nem változónak) archetipikus mélységeit, feloldhatja – nem materialista, de nem is idealista módon – létkonfliktusát; a halállal való birkózást a személyiség kiiktatása révén. Így éri el – a zenei és képi hatások fokozott sűrítésével s ugyanakkor a szó és kép anyagtalanításával, a jelnek a jelzett fölötti lebegtetésével –, hogy kötete végén a most először publikált tizenegyedik szimfóniában belső világunk olyasfajta gomolygását is versbe tudja fogni, verssé tudja rendezni, melyre eleddig a szóval élő művészet nem, csak a zene volt képes. A Csillagzene című végső ciklus csakugyan egy, az egész kötetet átható törekvés végső pontja. Végső pontja egyben – legalábbis ma annak látszik – a költészet egyik önmegsemmisítést kísértő lehetőségének is.

Ez hát – fogalmi nyelven így-úgy körültapogatva – Weöres önportréja. Jól ismert versekkel, nagyszerű teljesítményekkel teli.

Ne bolygassuk hát, hogy ez az arckép végletesebb, ezoterikusabb az összképnél; hogy a kritikus Weöres-képe – és feltehetően az olvasóé is – megint más és más. Ne kérjük számon a kimaradt nagy verseket és a teljességgel elhagyott kis remekléseket. Ne kérjük számon e profilképen Weöres másik, elfedett profilját. Az Egybegyűjtött írások két impozáns kötete nemrég jelent meg újra; benne – a gazdag termés kimeríthetetlen lehetőséget ad rá – ki-ki abban a Weöres-arcban gyönyörködhetik, amelyikben akar.

Illyésről és Weöresről beszélve, Nagy Lászlónak két közvetlen elődjét-mesterét is megneveztük – ha ma már Illyéstől, klasszikusan világos stíluseszközeitől teljességgel elpártolt is. Távolabbról az egykori témavilág fel-felcsillanása, közelebbről a nyelvhasználat – tájnyelvi kifejezést is versbe olvasztó – alkotó merészsége kapcsolja még hozzá, már amennyire kapcsolja. Weöreshez, az imént megidézett, a szavak fellazított jelentéstartalma árán merészen teremtő Weöreshez sokkal több köze van. Figyeljük csak: „szemed, a szemed is tünedező, – levelek rése ahogy tágul – ahogy szűkül, de mindig másutt, – szüntelenül célzó, de célozhatatlan, – kintről ordasi tűz s fegyelem, – belül piros őzikecsillag”. A Versben bujdosó című új Nagy László-kötet címadó verséből idéztem. Szántszándékkal kerültem el a vers kezdősorát s egyben refrénjét, mert az már egészen máshova kapcsol, messzebbre: „Versben bujdosó haramia vagy, – fohászból, gondból, rádszabott sorsból – hirhedett erdőt meg iszalagos – bozótot teremtesz magad köré.” Bozót, bujdosó, sors, fohász, iszalag (hogy a hírhedett-et ne is említsük), lehetetlen észre nem venni, melyik fészekaljból keltek ki, s szálltak át ide csapatosan ezek a szavak.

Bizonyos színvonalon felül nem kicsinylés firtatni, ahogy nem önkisebbítés megvallani az eredetet. Nagy László maga származásra utaló példaképversekkel kezdi a kötetét. Bartókkal indít, de a sorban a leghangsúlyosabb: Ady. S joggal az, nemcsak ebből a látszólag mellékesnek tűnő, stiláris szempontból. A vers befejező két mondata így hangzik: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Vagyis a költő Ady Endre tisztító haragjával tud a legteljesebben azonosulni. A tisztító, lávádzó harag, ez a Versben bujdosó legerősebb, legvilágosabban kihüvelyezhető mondanivalója. Feszültsége két ellentét között szikrázik fel. Az egyik pólust, a pozitívot, maga Nagy László így fogalmazza meg: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz.” A negatív tágasabb is, dekonkretizáltabb is, az maga a világ vagy a világ nem múló gonoszsága, tülekedése, nagyvárosi ügyeskedése, törtetése vagy a létezés eleve szörnyű konstrukciója. Többnyire nem fogalmazódik meg, vagy áttételek homályába vész, körvonalak nélkül lebeg, mint a mindnyájunk által ismert ős-Gonosz. De az indulat, amit felkelt, az a sárkánnyal harcolni kész – hogy magam is áttérjek Nagy László kedvéért a képes beszédre –, az magasan lobog: „Nehogy elmúljon hit s harag, – kínzókamráid, világ, vállalom. Erdőtűz harsonázik hátamon, – tengerből szájba ver a só.” Vagy egészen más, rezignált változatban, de mégis ugyanarról vallva, s a régi formát (hiszen Krónikatöredék a vers címe) merészen kemény szóhasználattal elevenítve meg: „Ilyen időről soha – nem csikorogtak atyák – a holnap kölkeinek – ilyen időről magam – vérhólyag-ajkú diák – dadoghatnék, de kinek.”

„Vérhólyag-ajkú diák” – a pillanatnyi önjellemzés csaknem általánosítható. Nagy László világjárásában és világfelfedezésében, örömeiben és dühös keserveiben van valami a réges-régi prédikátorfiakéból, akik megjárták Wittenbergát, beleszippantottak a korabeli magas civilizáció légkörébe, belekóstoltak a tudomány italába, s aztán indulatos szívvel vizslatták a hazai világot, súlyos, ütni tudó szavakkal ostorozták elmaradottságát. Ha az olvasó az iménti idézeteket jobban szemügyre vette, láthatta – céloztam is rá –, csupa-csupa jelképi, áttételes (és így persze felnövelt erejű) megfogalmazással került szembe. („Világ kínzókamrái, erdőtűz harsonája hátamon”, vagy a korábbi: „versben bujdosó haramia”.) Nem pusztán az alkalomszerű erőteljes kifejezés eszközei ezek (melyik költő nem használ ma már ilyen tömörített képi áttételeket vagy jelzéseket?), hanem egy egyetemes vagy egyetemesnek ható szimbólumrendszer darabjai. Nagy László nemhiába nyúlt vissza Adyhoz, mégpedig az öregedő Adyhoz. Nála találta meg a magát eleve áttételekkel kifejező költészetnek alkatához legközelebb álló sémáját. Nála és persze ott, ahonnan részben Ady is merítette, a képes népi gondolkodásban. Nagy Lászlót olvasva jellegzetesen hagyományainkból fakadó, mitologikusan fűtött új szimbolizmussal kerülünk szembe. Öröm találkozni mai költészetünkben ezzel a mély, indulatában a XVI. századból és persze annál is sokkal-sokkal ősibb időkből reánk tekintő hagyománnyal (vagy pontosabban: visszfényével), jó olvasói élmény megfejteni Nagy László áttételrendszerét, még akkor is, ha közben tudjuk, hogy a gondolatot, különösen elménk mai világát többnyire csak hézagosan tudja tolmácsolni. (Ne értsük félre: nem belső világunk érzelmi villódzását!) Ha tudjuk, hogy erre, mármint a gondolat, az intellektuális világkép plasztikus költői kifejezésére kimunkált és szintén mélyen magyar hagyományban gyökeredző költői lehetőségeink vannak (Vörösmarty, Babits Mihály, József Attila).

De minden igazi költőt, költészetet úgy kell megkedvelni, úgy kell szeretni, amilyen. Nagy László eredeti költő – oly ritka, tünékeny fajta ez –, primer, nagy erejű képekben, látomásokban fejezi ki a belső világot, a mi belső világunkat. Nyers, csiszolatlan bazaltszavakat vet elénk, néha szerteleneket, szecessziósan túlméretezetteket is. De egy-egy pillanatában nagy versekkel lep meg bennünket. Lezárásul hadd idézzem, visszafordítva rá, amit kötete élén Bartókról maga ír, minden egyes sorra egyforma hangsúlyt téve: „Ó, hány remek mén dühe benne! – Diadala mégis a fegyelme, – nem csitul mégse, virrasztani hív –.”

A harmincas években indultak

Két kötetben kiadott (Napkergető, Holdnéző), csaknem ezeroldalnyi költői életművéből Jankovich Ferencnek két versét bizonyosan ismeri, meg tudja nevezni a tájékozottabb magyar versolvasó. Az egyik a politikai jelképpé vált nagy hírű dalszöveg, a Sej, a mi lobogónkat; a másik méltán közkinccsé lett jelentékeny, nagy vers, a Szántód partjainál. Ha jól datálom emlékezetből, az utóbbi a harmincas évek közepén keletkezhetett, s később, 1954-ben címadó verse volt egy válogatott kiadásnak. Most az Összegyűjtött versek két kötetében (szerkesztette: Horváth Zsigmond) föllelhetetlen. A Hét évszázad magyar versei-ből idézem hát – mert érdemes is, szükséges is idéznem: „Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan – ifjúságomnak harminc aranyát –, megállok most és vallatom magam: – láttam Párizst – nem láttam Baranyát.”

Ugye emlékeznek már? Hiszen ebben a lendületes és tömör indításban szinte benne van az egész vers, csupán egy kis képzelőerővel ki kell bontakoztatni azt a költői magatartást, amelyet a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát” sor rejt magában. Ki kell bontakoztatni a konzekvenciát, ami belőle levonható. De ne siessük el a dolgot: a versben Jankovich is – igen jellemzően – apró léptekkel halad, bár egy pillanatig sem kétséges, hogy erős indulat vezérli. „Láttam Monte Carlót és Avignont – s mint a játékos, kinek pénze fogy – riadva kérdem: mit nyertél bolond? – elmúlt Avignon – itt maradt Somogy.” Vagyis, hogy a magyar valóság marad itt, a helyi, az itthoni tennivalók kötelessége és kényszere. De nehogy szűkösen csak a költői magatartásról beszéljek, legalább egy versszak erejéig kövessük ennek a programadó versnek nemes pátoszú, szép ívelését:

A program persze ismerős; s nemcsak az, hanem a programot szülő körülmények is rokonságban vannak a fiatal Illyésével. S ha tovább szálazzuk: még a vers mögött kimondatlanul megbújó szociális élményvilág is: a vidéki kőművescsalád sarjában már-már forradalmian feszülő. S még egy párhuzam akad, ami megint csak általános érvényű, s nemcsak a Szántód partjainál című versre vonatkozik; a vershangé, amely érdességet, formai lazítást, akart ügyetlenséget kever bele például ebbe a hármas-négyes rímmel dolgozó, nagy zenéjű franciás strófaszerkezetbe is. (A pontosság kedvéért: a kiragadott idézetben ennek véletlenül nincs nyoma.)

Lehet, hogy ez a távoli Illyés- és Apollinaire-visszhang adja ennek a fogadalom- és hűségversnek kivételes hitelét. Visszhang? Ami az Illyéshez való viszonyt illeti: helyesebb az előbb használt kifejezés, a párhuzam. Mert ha igaz is, hogy Illyés hangja jelen van Jankovich lírai oeuvre-jében, az is igaz, hogy Jankovich ezt a hangot egy időben vagy csaknem egy időben munkálta ki nagy költőtársával. Semmiképpen sem akkor kapott rá, mikor divat lett, sőt iskola – játszva elsajátítható. S még azt is tetten lehet érni, hogyan munkálta ki: többet merítve, kevesebb távoltartással, művészi átalakítással a régi magyar költészet formavilágából, annak olykori lazaságát, uram bocsáss! körülményességét vagy nehézkességét is szabályként követve.

Kényes dolog a költői életpálya. Az indulat és a látomás egymást gerjesztő, transzformatív pillanataiban remekműveket vagy legalábbis jelentékeny költészetet produkálni kész, máskor meg, esetleg hosszú évekre csökkent feszültséggel, hatástalan intenzitással dolgozik. A szavak evidenciája néha (gyakran?) búvópataklétet él a költőkben. A múltat nem ismerő és a sok okoskodó, nem evidens versen elkedvetlenedett mai olvasót meglepheti a régi Jankovich. Nemcsak társadalmi mondanivalóinak, szociális pátoszának hitelességével, hanem költői látomásának merész eredetiségével is. 1941-ből idézem a Mulandóság című verséből: „Egy haldokló jaja fülembe vág, – a május üveg szeme tört mint földbe dugott lázmérők, a fák – fölfut bennük a zöld.” Aki így lát (és így írja meg), az igazi költő, és ez olyan rang, amit nem lehet elveszteni; az joggal hiszi, hiheti azt, amiről például a Szürkület című vers is vall: „Megállsz majd, buzgó szív, kihűlve – csak a vers él – a pillanat: – mely az időből kiperdülve – két szárnycsapás közt itt marad –.”

Jankovich hagyott ránk ilyen időből kiperdült pillanatot, nem is keveset. És nemcsak a harmincas évekből. Érdemes felkutatni a roppant költői termésben.

Toldalagi Pál költészetének titkos vagy ma már talán nem is annyira titkos legendája van. A harmincas évekből ered ez is. Az évtized vége felé, már-már a fordulóján, Toldalagi felfedezett, kimunkált egy vershangot, amely a szenvedély robbanásig feszített állapotát képes felidézni. Ez a hang vagy közlésmód költészetünkben jól ismert, és a fiatalabb költők írásaiban időről időre, újra és újra felbukkan. Csakhogy, többnyire még a hozzáértők is, Pilinszky találmányának tekintik, és nem Toldalagiénak. Pedig Toldalagiban csaknem készen, jelen van az a lelemény, amelyre Pilinszky fiatalon ráérzett. Pilinszky már réges-régóta másképpen dolgozik. De Toldalagi nem. Figyeljük csak, hogyan intonál egy-egy verset új kötetében, A visszahívott tenger-ben: „Tenyeremen ringattalak, – megfordítottam és lehulltál –, mehetsz az irdatlan úton, – megállhatsz a bezárt kapuknál.” Vagy vegyünk másikat, az Osztozzatok a szívemen című verset, melynek mondanivalója is rímel Pilinszky Eleven étketek vagyok-jával. „Az én szívemből egyetek, – ha férges és keserű is, – Bárány voltam, oroszlán voltam, – kinek talpába sok tövis – fúródott, majd átlényegült, – ami bennem volt; mindenek – előtt ragyogva állok én, – a sok értelmű szeretet.” Lehetett volna persze Toldalagira nézve hízelgőbb példát is találni, mert ha egyfelől a versszerkesztésre, a módszerre szerfelett jellemzők az előadás drámaiságát fokozó sor végi gondolatmegtörések, másfelől a bárány és oroszlán ellentétnek senki sem tulajdoníthat valami nagy eredetiséget, kivételes súlyt. Elégtételadásul hát, hogy nemcsak módszere, de eredeti látásmódja is van ennek a közlésnek, szaporítsuk még eggyel a példák sorát, egy szerelmes vers kezdetével: „A szívbe mártott kés lehetnél: – sugárzó és iszonyú vagy, – Rólad eszembe sose jutna – egy rózsa vagy egy hattyúnyak.”

A technika máris elég világos. Tömör, szentenciózus, de megcsavart, de képben megfogalmazott megállapítások, kényes, megnövelt jelentésű szóválasztással; s mindennek hajszálpontosan kell illeszkednie, hogy a strófa vagy a vers hatása ütéserejű legyen. Meg kell adni: nehéz, igényes kifejezésmód. Nem formája a spontán, a pillanatot részletező vagy a leíró költészetnek. Szentenciózusságában mindig van összegezés, mérlegelés utáni, csaknem ítéletmondó megfogalmazás. Nem is annyira a belső világ feltérképezésére, színeinek, látványainak kibontására, hanem egy-egy tartósabb közérzet összegezésére alkalmas. Toldalagi legalábbis így alkalmazza. A közérzetlíra többnyire fordított módszerrel él a megszokott költői gyakorlattal szemben: nem a világot írja le, valóságát, jelenségeit, hogy közben, mintegy kísérőzeneként, beléjük lopja a maga érzelmi állapotát, hanem a világ jelenségeit kiragadva, eszközként hasznosítja csupán egy-egy közérzeti állapot ábrázolására. Intenzívebb, egyszersmind többnyire elvontabb, áttételesebb így a kifejezés. Tágassága, mármint világot tükröző tágassága azon múlik, mi rezdíti ezt a közérzetet, radarrendszere milyen külső jelenségekre fogékony.

Toldalagi Pálnak zárt világa van. Saját boldogsága és boldogtalansága, mondhatnám, olyan ősi-naiv módon foglalkoztatja, mint a romantikusokat. De ne tévedjünk, élményfelfogó készségét nem lehet a romantikusokéval mérni. Az tompább, szűkebb az övéknél. S tompább általában kortársainál is, a Nyugat harmadik nemzedékénél, kikhez erős szállal kötődik. „Az életemnek titka – írja csattanóként egyik verse végén, – hogy nem voltam magamtól én sosem megszabadítva.” A költői probléma azonban nem itt vagy nemcsak itt van, hanem az élmény általánosítása területén. Az intenzitásában ugyan megnövelt, de elvont, de szentenciózus kidolgozásmód ugyanis gyakran az úgynevezett mindennapi életbölcsesség nemes és ismert tételeiig érkezik csupán el. Toldalagi – bár volnának hozzá eszközei – ezért képes aránylag csak ritkán ütéserejűvé tenni egy egész verset. De ha sikerül neki, mint például néhány szerelmes versében vagy oly emlékezetes anyalírájában, ott teljes a sikere.

Szép Ernőről írta valaki, hogy szinte már a zakóján kívül hordja a szívét. Vihar Bélára se tudnék találóbbat mondani. Ez a szív láthatóan feldobog minden nemesért, jóért, humánus gondolatért, és ugyanakkor vergődő, sebesült is. A század, a mi századunk sebezte meg. A Küzdelem az angyallal című új kötetének egyik versében felteszi a kérdést: hol vannak ama rettenet hajdani osztagai, a tarkólövés mesterművészei? S így felel rá: „Kaszárnyájuk idegsejtem, – támaszpontjuk szívem érfala, – hadijelentésük: álmaim – s agytekervényeim útján masíroznak előre.” A nem gyógyuló sebet nem kell jobban kommentálni. A vergődés okáról pedig valljon egy nagyon is jellemzően biblikus fogantatású vers, az Apokrif; a negyedik napról, melyben Tamás, a kétkedő így beszél a feltámadás után: „Miért vigadozzam tehát? Hiszen nem omlott össze Kajafás palotája, a pénzváltók csengőbongó asztala, Pilátus börtönpincéje, sem a hamis bírák ítélőszéke. Nem, nem szűnt meg az éhesek és megalázottak jajszava Judeában, Szamáriában, Görögországban, Róma és a médek tartományaiban, a Pontustól az Eufráteszig, s még azon is túl.” S mindezt az mondja (mert végül mégsem Tamás, hanem a költő beszél itt), aki fiatal magát így jellemzi „Hidat kíván verni a Hegyi beszéd és a Kommunista Kiáltvány között, – A kétéltűség zakós kentaurja, magaszabta forradalmár és költőjelölt, a konvenciók keresztjén, a Minderwertigkeitsgefühl öt sebével.” Persze ezt a múltat, mely legföljebb színezi a mát, ne vegyük szó szerint. De azért ne is felejtsük el egészen, hiszen egyéniségünkhöz a múltunk többnyire kulcs.

Vihar Béla költészetének főbb motívumait így máris felidéztük. Ha tetszik, össze lehet foglalni: századunk okozta sebek, ősi mitológiákban gyökeredző szociális igazságvágy és küzdelem a művészi kifejezéssel, melyet a fenti szövegben még a kisebbrendűségi érzés öt sebe jelképez. Az új kötet jelentékenyebb lírai termésében, valamint a versekhez kicsit szokatlanul csatlakozó lírai rádióhangjátékokban is ezek a motívumok variálódnak. A címadó vers, a Küzdelem az angyallal, a művészi kifejezés kérdését vetíti bele a mitológiába. Az ismert történet, a Rilke által oly gyönyörűen megírt Jákob harca az angyallal elevenedik meg itt, hogy Vihar szuggesztíven, szépen, újra elmondhassa nem is annyira a kiválasztottság, hanem az írás gyötrelmét. Ez minden író szenvedélyes témája, de neki különösen szenvedtető. Nemhiába fogalmazza meg máshelyt a kötetben, de ugyancsak ókori köntösben, az egyiptomi írnok vallomásaként: „A boldog él, és ír a boldogtalan.” Megvan rá a saját külön indoka. Versei nagyon korán, már a húszas években megjelentek, kötete volt a harmincas évek elején, s aztán végigírta a harmincas, negyvenes s talán még az ötvenes évek nagyobb felét is, míg költőként észrevették. Ennek a kívülállásnak, kívülrekesztettségnek megmaradtak a nyomai. Megmaradtak, hellyel-közzel észrevehetően még költészetén is: nagyok a szintkülönbségei. Másfelől tekintve ez persze érdem, mert a különbségek abból adódnak, hogy egyre gyakrabban igen magas szinteket is elér. Új kötetében van jó néhány emlékezetünkben megmaradó, igazi vers – főleg a szabad versei között. Kiemelkedő teljesítményét, a Kenyér megdicsőülése című paraboláját pedig szinte-szinte legjobb költőink is elirigyelhetik tőle.

Csak a dalra

Zelk Zoltán közvetlen költő. Azt írja, ami vele-benne pillanatnyilag történik. A lelkiállapotát. Csaknem úgy, hogy ami a szívén, az a száján. És mégis: milyen nehéz arról írni, ami velünk-bennünk történik. Azt írni pontosan. A fiatal Zelknek – ahogy a legtöbb fiatal költőnek – évekbe tellett, amíg versébe tudta fogni élete mindennapos valóságát. A hónapos szobát, a csorba csészén pislogó gyertyával, az asztalon a tört kenyeret, a kávésbögrét és a zsíros papírt, a sarokban a kis vaskályhát. Kezdő költőként előbb sajátította el a valóság elemeiből való merész jelképteremtés mozdulatát, mint magának a valóságnak a felidézését. Évekig írt sikeres verseket, költőileg hibátlan verseket – némileg Kassák nyomán – anélkül, hogy tudni lehetett volna, ki írja a verseket, és milyen körülmények között; hogy egy vidéki vagy vidékről jött inas vagy segédmunkás, de mindenképpen proletársorsú ember az, aki bennük kifejezi magát. A mai Zelket ismerve, ugye, milyen különös? És ezek a versek mégsem hiábavalók. Egy sereg költői elem, állandóvá váló motívum csiszolódik bennük, amely mind segít majd leírni és költészetté tenni a belépő valót.

De miféle valóság az, amit a kezdő évek után Zelk Zoltán megteremtett? Elég egyetlen idézet, és máris bő képzeteink lesznek róla.

A város pereme ez, akár József Attilánál – a két vers nagyjából egyidős –, s ha lágyabb is a hangszerelése Zelk Kifosztott táj-ának, ahol gyanú kíséri a költő minden léptét, s hol csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés, réti proletár, s hol zörög az enyészet, mint a pergamen, mégis a téma, a kifejezésmód s a mögéje rejtett szolidaritás rokonsága nem kétséges. József Attila azt mondja, hogy neki a proletariátus önkifejezési formája, Zelk számára a rákospalotai városvége, ez a proletárvidék, majd a zuglói szegények világa válik ilyesféle formává – s marad meg vissza-visszatérő motívumnak akkor is, amikor maga más környezetbe kerül, s a világ gyökeres változása után a forma „tartalmai” is természetesen megváltoznak.

De itt még nem tartunk. Az összegyűjtött versek kötete, a Sirály, Szántó Piroska szép illusztrációival, ugyanis két történetet vázol fel: az egyik a költő fejlődéstörténete, a másik Zelk élettörténete. (A kettő persze egybejátszik – és az élettörténet korántsem minden költői műben van jelen.) Egyelőre a fejlődéstörténet mozzanatait követve, a tágan értelmezett forma felfedezését bogozzuk. Zelk akkor találja meg költői hangját – úgy 1930 körül –, amikor közvetlen való világát versébe bekebelezi; azt aknázza ki a lírai kifejezés alapanyagaként. Amikor rájön, hogy nincs mit keresnie a számára spekulatív áttételek között, mert a jelen látványa az, ami elemi erővel mozdítja benne a költőt. Persze így sem olyan direkt versében a való, mint hinnénk. (József Attilánál pedig kivált nem az.) A versbe már a lírailag értelmezett, tartalmasabbá tett világ kerül bele, mely önmagánál mindig valamivel többet jelent. Mint a népdaloknál, egy szinttel magasabb jelzésrendszerként. Valahol a szürreálisig is eljutó népdalszint mellett és fölött alakul ki a speciális Zelk-dallam. Jelzéseit, áttételeit lefordítani ma már csaknem fölösleges. Szegénysors, elnyomottság, másfajta világ reménye, forradalmi vágy bujkál abban a városszélben, Angyalföldben, vagy Zuglóban, amelynek embereiről és emberi roncsairól, kutyáiról és kecskéiről, fáiról, füveiről és grundjairól, hajnalairól és alkonyatairól szólnak a híradások. Intim közelségből és részvéttel. Az egész élő tenyészetre kiterjedő részvéttel, mely Zelk legfőbb ihletője, világhoz kapcsolója és a proletariátus ügyéhez való kötődésének alapmotívuma is.

De ugorjunk egyet. Hagyjuk el egyelőre ezt az újonnan felfedezett tájat, mely egyszerre tükrözi önmagát (a vagongyárat, a Fóti úti szegényeket, az ágyrajárókat és a kivert kutyákat) s a fiatal Zelket, s kövessük nyomon a költőt, akinek életútja Ukrajnába vezet. A város pereméről a halál peremére. Az otthonból az otthontalanságba. A munkások és parasztok (és Arany és Babits) szavában megtalált hazából a csaknem-hazátlanságba. A megroppantó, soha át nem adható háborús tapasztalás lírai következménye nemcsak néhány megrendítő vers (Másfél esztendő, Két év után), hanem két három versképző alaptémakör kikristályosulása is. Zelk nemcsak felfedezi a múltat, a saját múltját, mint egyik fő ihlető elemet, hanem ettől kezdve, mint előzőleg a pillanatnyi környező világ, olyannyira „formája” lesz a múlt – s benne különösen a gyermekkor, az otthon, a család. Hasonlóan, mint a „távol Szerbiába” űzött Radnótiban, s éppoly nosztalgikusan, éppoly fájdalmas, mély vágyódással telítetten. „Azzal, hogy vagy, felkelsz, lefekszel – tüzet gyújtsz, főzöd vacsorádat – megőrized nékem hazámat.” – Lehet-e kedvesnek, feleségnek ennél többet, egyszerűbben igazat vallani?

Lépjünk megint egyet az élettörténetben. A negyvenöt utáni örömök és reménységek idején vagyunk. Az első évek fénylő ege alatt, holtak mellől felkelve, halálveszélyeken átgázolva. A válogatottan közölt lírai termésben erős és szép igazságokat hirdető versekkel találkozunk – még akkor is, ha tankönyvek koptatták őket, ha mondanivalóikat más összefüggésbe helyezve kiforgatták eredeti értelmükből. De eltelik néhány év, s máris borul az égbolt, csaló reménységről, vétkekről és bűnökről (a költő saját vétkeiről is) esik szó, s egyszerre benne vagyunk egy olyan személyes és nem csak személyes tragédiában, mely katartikus erejű. Formál rajtunk, olvasókon is – még ha húsz vagy ötven év múlva már nem is fogjuk tudni tisztázni a közölt versek alapján hátterét és részteteit –, ahogy formált magán a költőn is. Mit változtatott rajta?

Megfosztotta léte fix pontjaitól azt, akinek szavát mindig a környezet, az otthon determinálta. Egyedüllét, magány, öregség meredt elébe, amikor a tragédia után kénytelen mégis visszatámolyogni, visszarázódni a mindennapokba. „Bekerített csend” veszi körül múlt éveinek „olthatatlan erdőtüzei, árvizei és bányaomlásai” után. S e tipikus vagy annál is rosszabb huszadik századi férfikort most az „évszak nélküli” magány követi. Igen, de ha a jelen színei kihunytak is, ahogy fokról fokra feltámad a költő, felbukkannak a múlt színei, megélednek a múlt évszakok. „Kinek nyit ajtót borzas szolgálód, özvegy árnyad? – emlékeid gyülevész hadának” – vallja az egyik vers. De nemcsak a gyülevész hadnak, ilyen pejoratíven, hanem a „halhatatlan gyermekkornak” is, a halottaknak is, akik magukkal hozzák újra és újra a rég eltűnt otthon kínzó édességét, a „gyerekfürdetések alkonyi szertartását”, s mindazt, amit mi olvasók már ismerünk: Rákospalota palánkjait és szilvafáit, a vagongyárat, a malmot – és persze Irént, az otthon megtestesítőjét, mindig és újra őt. És magukkal hozzák természetesen a léttel való filozofikus szembenézést is – vagy annak legalább érzelmi vetületét –, hiszen emlékezni és a lét értelmén tűnődni csaknem azonos dolog.

De Zelk, aki impresszív és impresszionálható, képes a gyógyulásra is. A jajszavak után (a legismertebb a Sirály, de nem egy rövid, intenzitásában hozzá méltó verset találni még), ahogy oldódik a görcs, hangot kap ismét az eleven jelen, a pillanat; utcák, kapualjak, futballpályák, reális és mindennapi élettények, futó lovak, futó szerelmek, pályatársak humorral és szeretettel rajzolt portréi, sőt ironikus önportrék bukkannak elő. S közben a zelki dallam – mindezek hordozója –, ha nem is érdesebb, de több felhanggal szól, vonala kurtább, hirtelenebbül elkapott. Zelk mintha megint változtatott volna művészetén, áttételeit fokozta, a kifejtés rövidítette, a szuggesztív hatást erősítette. „Könyökölve, mint híd-karfára, – a szeptemberi délutánra, – két perc rése között rálátva – a teljesség pillanatára, – a csordulásig teli tájra, – a fák öntelt diadalára – – – Folytathatatlan, mondhatatlan, – folytatnám még, de csak szavam van.” Ilyen vagy ilyesféle „kis” remeklések volnának Őszikéi-nek nagy pillanatai.

A történetszálat odahagyva, összegezésül egyetlen romantikus képet: régtől s mindenek ellenére hiszem, hogy a magyar lírának már-már ritka énekese Zelk, afféle kivert, útszélen fázó, didergő, aki bár a vidék világából szakadt ki, a városnak dalol. Az udvaroknak és az utca népének. A Marseillaise-t éppúgy, mint a legfrissebb Apollinaire-sanzont. Vagy komorabb, magyar hasonlattal élve: mintha a Lilla-dalok vagy a Reményhez mai megszólaltatója volna – abban meg jelen volt a jakobinizmus. Ha akadnak is itt-ott nagyobb verskompozíciói, ő mégis-mégis dalköltő. Vannak, akik azt mondják: a költészetben ez a könnyebb út. Nem tudom. De Babits, aki igazán nem chansonnier, merte vallani, hogy ő csak a dalra ügyelt, csak a dalra. Zelk is elmondhatná, ugyan kicsit más, inkább szó szerinti értelemben, ahogyan mondja is: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.”

És neki sikerül a mutatvány.

Utak az avantgarde-ból

Zelk Zoltán avantgarde versekkel indult, és Kassák Lajos volt az első mestere. E megállapítás ellenőrzéséül fölösleges felütni az Irodalmi Lexikont, mely inkább elmossa, mint tisztázza a tényeket, elég beleolvasni Zelk nem is olyan régen megjelent összegyűjtött kötetébe, a Sirály-ba. Az értő olvasó a kezdet verseiből máris világos bizonyságot szerezhet. Csakhogy a dolog mégsem olyan egyszerű. Mert az a Zelk-hang, amelyet mindnyájan jól ismerünk, s amely oly sok feledhetetlen verssel belénk ivódott, már más hang, nem az a bizonyos kezdeti, amelyet Radnóti is ünnepelt. Nem avantgarde. Vagyis hogy… de ez sem olyan egyszerű, megvan a dolog még egyszer csavarva. Mert igaz ugyan, hogy Zelk Zoltán is azok közé a költők közé tartozott, akik a harmincas évek elején (némelyek még korábban is) hátat fordítottak az avantgarde törekvéseknek, és a hagyományos lírizmus keretein belül formálták ki költészetüket, de egy jó költő életében semmi sem múlik el nyomtalanul. Sem a gyerekkor (az újabb versekben domináns téma), sem az ifjúkor ízléseszménye. Itt van például Zelk Felelj, ha vagy! című híres kétsorosa: „Szélfútta levél a világ. – De hol az ág? de Ki az ág?” Az első sor képe (szélfútta levél) persze még kétségtelenül beleillik abba az ősi (vagy romantikus?) lírizmusba, amely örökül szállt ránk, de a második sor kérdése már-már túlvan rajta. Ez a gondolatkapcsolás már más talajból sarjad. De idézhetném az új kötetből (Ahogy a kötéltáncosok) azt a négy sort is, amelyet Zelk Zoltán bevallottan provokatív szándékkal tesz elénk a „megsértett szó”: a realizmus korszerű példájaként: „Küszöbünkről a szorgos évszakok – vállukon hordják el halottainkat – míg háztetőnkön a piros tehén – hasig kék fűben gázolva legel –” „A képpel szóló Képtelen Beszédnek” ez a „világos, megfellebbezhetetlen állítása” jól tudott, milyen ízlésfordulat után vált csak evidenssé, megfellebbezhetetlenné. Zelk, aki kitűnően szerkeszti köteteit, a gyengébbek kedvéért az idézett vers mellé iktatja Marc Chagall köszöntése című kis remeklését, hogy a háztetőnkön a tehénnek ne csak jelképi értelme, hanem képi formája előhívódjék.

Mindebből talán máris érzékelhető, hogy Zelk Zoltán vissza-visszapillant arra, amit egykor elhagyott. Újabb köteteiben többet és többször, mint a régiekben. Hasznosít olyan lehetőségeket, amelyeket az avantgarde fedezett fel, szerzett nekik polgárjogot. Olyasféleképpen, ahogyan napjainkban a legtöbb költő megcselekszi – az is, aki át sem esett a maga avantgarde korszakán –, mert készen kapta az eredményeket Kassáktól, József Attilától vagy Weörestől. Zelk persze első kézből dolgozik: átható, félreismerhetetlen lírizmusában az új elemeket alig is lehet tetten érni, illeszkedésük annyira szerves. De ott vannak.

Ez a lírizmus – mint a legtöbb igazi költőé – a dolgok képzeletbeli meghosszabbításán alapul; színező, romantikusan felnagyító-kiegészítő képzeletmozgással. Ez a kiegészítés teszi költőivé Zelk valóságlátását, telíti érzelmekkel. Tudom, hogy terhes az olvasónak a sok példa, egy utolsót még Zelk látásmódja kulcsaként hadd idézzek ide. A vers a költő két nagyanyjának emlékét kelti fel. „Milyen köddel fűtött vaskályha mellett, – milyen vályogárnyakból fölrakott – vizes falú szobában ülnek, – milyen bádogtengerben áztatják fájós lábukat? – Az évek pamutfonalából – kinek kötnek meleg ruhát?” Alapjában ismerős kép ez az öregasszonyokról. De az az apró képzeletmozdulat, amellyel minden egyes elemben megtoldja a látottakat, a mindennapit (köddel fűtött, vályogárny, bádogtenger stb.), mennyire más síkra, milyen fojtogató érzelmekkel telítettre helyezi az ismert képet. Szorongató részvéttel és vággyal tölti el. Merész általánosítással: a köznapinak nem látványos mozdulattal való kiragadása a köznapiból, humánus tartalmainak, emberi jelentésének felmutatása, ez a zelki líra egyik alapvető jellegzetessége. Nem látványos mozdulattal – hadd hangsúlyozzam. Mert az avantgarde például többnyire provokatív hangossággal csinálja, amit csinál, a szürrealizmus meghökkentő képi elemekkel, a szecesszió vagy az egyre divatosabb újszecesszió a dekoráció, a részletek túlméretezett, kirakati halmozásával. De Zelk, ha avantgarde gondolattársítást vagy szürreális képet alkalmaz is – ahogy jeleztem már –, belesimítja azt lírai kifejezésmódja általános tónusába. Az úttörőktől, merész gesztusaiktól magát távol tartva, szolid, klasszicizáló módon fejleszti tovább a mindig is megmerevedni kész, elöregedésre hajlamos hagyományt.

De hát a költői módszerről ily részletesen beszámolva, lássuk végre, mit kap az új Zelk-kötet olvasója. Szép verseket, igazi Zelk-kötetet. Sőt a megszokottnál talán még töményebbet is. Olyan lelkiállapotban fogantak a kötet versei, melyben egymás után gyulladnak ki az emlékek, és mintegy az ember után zúdul mindaz, amit elhagyott. Három ilyen újra átélt emléksor elevenedik meg a ciklusokban a kötet tartóvázaként: a réges-régi gyerekkor, az egykori Zugló és az eltávozott mesterek, barátok, pályatársak köre. Zelk Zoltán számára: az elveszett éden, az igazi otthon s a szellemi haza. Ha az ember az elsőt olvassa, a kötetindító gyerekkori ciklust, akkor azt gondolhatja, persze az elveszett Édenről lehet a legmegrendítőbben írni, innen a versek fájdalmas, fekete-Nap ragyogása; ha a zuglói részt (tudjuk, hogy Zugló milyen személyes, egyszersmind szociális tartalmat jelent számára), akkor azt, hogy az elmúlt boldogság és a harcos ifjúság nagyfeszültségű téma, érthető a versek felizzása; ha az eltávozott mesterek és barátok idézését lapozza, a Móricz Zsigmondra, Krúdyra s a csütörtöki fogadónapot tartó Babitsra vagy Nagy Lajosra emlékezőt, akkor azt, hogy ilyen mesterekről nem is lehet másképpen írni, csak így, hozzájuk méltóan. (Ide tartozik különben az a remeklés is, amit nemrégiben Hunyady Sándorról írt.) Pedig hát nem a témák ihlető erején múlik e ciklusok hatása, hanem azon, hogy az emlék rezgő ösvényén, mint napsütötte cigarettafüstön – Zelktől magától veszem a képet – egyensúlyozva, ahogy a kötéltáncosok, megindult, s járni tudott a költő. És ahogyan szokta, átfűlt, behízelgő, szuggesztív hangjával maga után vonja olvasóit.

Tamkó Sirató Károly is avantgarde költőnek indult, még valamikor a húszas években. Nem tudom, hátat fordított-e valaha is az avantgarde-nak. Nem tudom, hogy Kozmogrammok című kötete alapján változatlanul avantgarde költőnek tartsam-e. (Erősen kétlem.) Két dolgot azonban tudok: 1. Semmi köze a hagyományos lírizmushoz. 2. Jó költő.

Kötete meglepetés. Tamkó Sirató Károlyt gyermekversíróként mindig is nagyra becsültem, nagyra, szó szerint. A legjobbak mellett (pedig igazán rangos lista ez), hozzájuk felzárkózva tudott valami mást csinálni. Valami mást, amiről azt hittem, legfőképpen nyelvi ötletek, rímjátékok, szófacsarások, groteszk jelentésváltoztatások mulattató sorozatán alapul. Felnőtt ésszel is jól szórakozott az ember a kötetein, a Tengerecki Pál-on meg a Pinty és ponty-on. Holott – szinte-szinte most értem meg igazán – a játékosság mögött egyedi szemlélet rejtőzött.

Tamkó Siratónak más a szemüvege, mint a miénk. Tréfálhatnék: idegen bolygó lakóitól kapta. Tréfán kívül: mintha a Világűr makrokozmoszáról nézne le a mikrokozmoszunkra. És rózsaszínű szemüveg is ez: a Világűrt birtokba vevő ember nagyságát láttatja vele, a diadalmas emberét, „ki tiaraglóriaként viseli fején a 20 milliárd fényév átmérőjű világegyetem fogalmát”. S akit ő úgy biztat, évmilliárdokban gondolva el jövőjét: „volt víz-tüdőm – van lég-tüdőm – lesz űr-tüdőm… Kúszni fogok a fénysugáron”. S ebből a perspektívából nézve igazán jelentéktelen akcidencia az a bizonyos személyes lelki életünk, örömünk, bánatunk, szerelmeink és halálunk, amelyről cirka négy-, legföljebb ötezer év óta szorgalmasan írnak a költők, meg-megújított, de mindig is hagyománnyá váló lírizmussal.

Nem mondom azt, hogy Tamkó Sirató mindezzel teljességgel nem foglalkozik. A kötet egyik legszebb verse például, a Bólyai utca e perspektíva ellenére mégiscsak azt a lelki semmiséget kívánja megörökíteni, vésni fára, ütni vasra, írni sziklára, kódolni jelre, hidrogénhullámra, „hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk – a Rózsadomb lankáján – Budapesten – a Bólyai utca”. De a kiindulása mégsem a szokott költői: én és a világ – hanem fordítva: a világ (a Világegyetem) és én. De ez így se pontos. Kénytelen vagyok egy kilencsoros teljes versét, a Pillanat címűt idézni, hogy ezt a sajátos makroszemléletet – és a belőle fakadó lírizmust – érzékeltessem. „Az űrhajó harmadik kozmikus sebességgel – úszott az űrben a hold felé. – A ganajtúró-bogár ősi ritmusban hengergette – az ürülék galacsint a piramis felé. – A föld abszolút közömbösen végezte – száztízféle különböző mozgását. A Virgo-szupergalaxisban világtörténelmien – csattogtak a hetvenféle sugárzás alabárdjai. – És én a Duna-parton…”

Nehéz elhinni persze ennek az „És én a Duna-parton”-nak a szerénységét egy vers alapján. Az egész kötet alapján azonban hinni kell. Nemcsak azért, mert Tamkó Sirató Károly, már-már gyermeki hittel, mintegy az egész költészetét felteszi arra, hogy az emberi lét, az emberi tenyészet fejlődését, hogy így mondjam, Űr-perspektívába helyezze, hanem azért is, mert költészetében van elhitető erő. Ha félreveti is az ismert lírai hatások nagy részét, főleg a közvetlen érzelmi hatásokat, tömörítései, szóolvasztásai szellemesek, szillogizmusai ülnek, a tízes évekből származó szimultanizmusa frissnek hat, nyelvi leleményei természetesen és meglepően illeszkednek nyelvünk szellemébe. Ha nem is avantgarde stílusban, de a saját maga által kikísérletezett avantgarde utáni módon mondja, amit mond. Hogy ez olykor sci-fi-ízű, vagy talán túlságosan egysíkú? – mégsem az, hiszen jó költő mondja.

A kételkedő Múzsa

Vas István világos, érvelő versstílusa megtévesztő. Az áttetsző kifejezésmód sokkal összetettebb költő sajátja, mint ahogy a lépre ment olvasó netán feltételezné. Sőt, már nem csupán a stílust, hanem egy-egy vers vallomását vizsgálva is könnyű Vas Istvánt illetően tévedni. Nem a közelnézet rajzolja ki őt, hanem a távlat. Az, amelyben az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorából előtűnnek érzelmi és elmemozgása ellentétei. Nemhiába felfedezés számára Nicolaus Cusanus, „az utolsó skolasztikus és az első forradalmár” dialektikus alapgondolata: ellentétek keresztezési pontja ez az egész világ; nemhiába önfelismerés: minden lény, egyed, maga is ellentétek keresztezési pontja. Vas István belülről éli ezt. Költészetét alakító egész leglelkével. Egyszerre eleven benne a tézis és az antitézis, sőt többnyire a szintézis is; vagy dialektikusan: az állítás, a tagadás és a meghaladva megőrzés. Hogy közülük mit szólaltat meg, esetleg melyik tételpárt, az attól függ, mire készteti érzelmi impulzusával a pillanat.

„Két percet élek minden perc alatt, mindennek rögtön ellentételét” – vallja pontos önismerettel a Napló című versben. A Rapszódia a hűségről összefoglaló vallomásában (1952!) pedig ismételten így fogalmaz: „Két pillanattá válik minden pillanatom – És engem kétfelé feszít egy időtlen kínpadon.” A kétfelé feszítettség kínja azonban nem úgy és nem csupán annyira politikai jellegű, ahogy és amennyire a vers tematikus felszíne mutatja. Figyeljünk arra, ami a zaklatott, felforrósult szöveg mélyén bujkál: „Így kínpadra feszített keserű tudatom – Erőt vesz még a kétfelé igyekvő pillanaton. – Az egyik hűség ide ránt, a másik húz oda. – Feszít a kín: »Vagy ezt, vagy azt!« De nem és nem! Soha! – Nem, amíg én vagyok én, amíg érzem, hogy egy vagyok. – Egy hűségemet nem nyelik el ezek a »vagy-vagy«-ok. – S ha szorít az egyik förtelem s beleroppan az öntudatom, – És szűköl létem lényege, s magamat feladom… – Nem én vagyok, nem én vagyok, csupán a rettegés… – Hűségölő, tébolybavivő, sátáni »vagy-vagy«-ok – Száradjon el az agyam, ha egyet is elfogadok.”

Alig eldönthető, vajon az „ellentmondó hűség” kérdése vagy a versben dőlt betűvel kiemelt „egy”: az egyéniség védelme feszíti-e jobban ezt a szöveget. Magának a költői individuumnak a védelme, a szabadon vizsgálódó, a dolgokat és a jelenségeket kételkedve megkopogtató, színüket-visszájukat szemügyre vevő személyiségé, mely éppen vizsgálódásai közben, vizsgálódásai révén kerül versre késztető érzelmi feszültségbe. Az ilyen kényes, töprengő, a világra tárt szemmel tekintő költő számára amennyire olykor szenvedtető, annyira termékenyítő is a történelem dialektikus mozgásának: az ellentétek harcának követése, a politikum.

De ahogyan se Cusanus, se Vas István, mi se értelmezzük egysíkúan a létezést az ellentétek között; hiszen az emberi egzisztencia, minden eleven emberé, önmagában is örökös keresztezési pont. Lété és nemlété. Vas István hiába mondhatja el, hogy Adyval rokon módon legfőképpen politika és szerelem ihlette poétaceruzáját, az egyedi lét immanens ellentmondása (a nem voltunk, és nem leszünk képtelensége) szintúgy végigvonul költészetén mint alaptéma. Sőt vizsgálódó, termékeny kételkedése e téren, az egyedi létezést illetően gyönyörű hitbe csap át – a credo quia absurdum, a hiszem, mert képtelenség rándulásával.

Átcsap egy materialista fogantatású „lélek halhatatlanságába”. Részleteiben, töredékes gondolatmeneteiben ez a hit már a Menekülő Múzsa kötetben (1938) felsejlik, míg a negyvenes évek elejének két nagyszabású versvállalkozásában – mindkettő költészetének egy-egy lírai csúcsa –, az Önelemzés-ben és a Monádok-ban ölt testet. A két vers egymást kiegészítve vallja az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét; az én, a költő jelenlétét a dolgok, a világ kezdeténél, majd véges-végig az emberi történelem során („Minden családom és elődöm, nemzedékem, – Eredet, folytatás magamnak én vagyok. – Lehet-e múltidő, amelyben én nem éltem?”), s eljut az öröktől fogva levőtől az örökké levőig: „A saurusok korát megéltük már mi ketten, – És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk – A föld halálakor, a végső nagy hidegben.” A vers lezárása még világosabban fogalmaz – belőle is visszatérő motívum lesz: „Kosztümök, korszakok, dallamok, merre szálltok? – Mi marad? Atomok, eónok… te meg én. – Te már talán tudod – ugye te hétszer-áldott? – Milyen szabály szerint keringünk, mint szegény – Göröngyök, csillagok, boldogtalan monádok.”

Miért kell az új Vas István-kötettel kapcsolatban (Önarckép a hetvenes évekből) erről, legfőképpen erről beszélni? Azért, mert ennek az önportrénak, melynek háttere a század hetvenes évtizede, de modellje a hatvanas költő, még erőteljesebb karakterjegye a birkózás a létellentmondással, az öregedés, a betegség révén is támadott személyiség védelme. Az, hogy az öregedéssel járó kivonulásban (Vas István is pontosan úgy, ahogy kitűnő kötetében Csorba Győző, rálel az anabázis-hasonlatra: „Úgy hátra, hogy mindig előre”), mondom, a kivonulásban mi lesz az énnel, a „száműzetésbe tartó” személyiséggel? Lehet-e a „nem-én hatalmas földjeit fölfedezni halálos hódításra vagy bebocsáttatásra” anélkül, hogy le kellene mondanunk önmagunkról, anélkül hogy el kellene ereszteni azt, ami bennünket lassan elereszt? Lehet-e a létezésnek csupán a halálban felsejlő titkát megkapni, megtartva személyiségünket és személyiségünk szerzeményeit? Hogy lehet „találni léggömböt vagy űrhajót – Kerül, nem számít, amibe kerül – Csak el és föl, ahol már sohasem – És mindörökre különbözhetem – Szállítani ahhoz az Egyedül- – Valóhoz ezt az egyedülvalót”?

Ezek az idézetek és félidézetek maguk is mintegy idézetfélék: régebbi versek motívumait visszhangozzák, vagy egészítik ki. Csakhogy a régebbi és az új versek közötti időben az egyedülvaló és maradandó én költője, aki a hagyományosan közvetlen személyesség költője is, kételkedőbb lett. A világban is, önmagában is, kényes-elegáns harcának értelmében is kételkedőbb. Következésképp: megrövidült Vas Istvánban a versre késztető érzelmi lökések tartama; az egykor homogén és hosszan tartó feszültség, mely korábbi verseinek tagadhatatlanul romantikus hevületet adott, újabban – már jó ideje – egyre-másra megszakad, sőt éppen a szaggatottság válik jellemzőjévé.

Felbuzdulás és legyintés sebes dialektikája formálja a verseket. A heves kíváncsiság (Vas István egyik legjellemzőbb tulajdonsága) és a „már nem vagyok kíváncsi, nem vagyok”, a versbe, a költészetbe vetett ősi, metafizikus hit és a „tudnám talán csinálni, ó de únom”. És hogy régi vallomást vessük össze új vallomással: „Tévelygő, szilaj ész, te vagy nekem a hit”, s mai párja: „Eszetek és vakmeréstek és technikátok a naprendszerből előbb fog kijutni, mint bölcsességtek az egérfogóból, hol körbe fut.” Ugye érezni a különbségeket? A kontrasztokkal még élesebben kimintázott személyiséget?

A vershang – Vas István messziről felismerhető vershangja – is eszerint változott. A régebbi versek romantizált zenéje, mely valaha töretlenül áradt a verskezdettől a zárás magaspontjáig, itt, az új kötetben – és már az előbbiekben is – többnyire csak egy-egy hullámvetésként van jelen. Felcsap, és szertefoszlik. Prózaibb, fogalmiságával ható, kifejtő közlés váltja fel: áttételes tartalmú, választékos szavak helyett tényközlő, hűtött szavak; a köznapin alapuló beszédmód. A kötet egyik legszebb verse, Az ismeretlen instancia című szonettpár (megint csak két ellentétes irányból megközelített egyetlen gondolat ez, magyarra fordítva: a bennünk működő erkölcsi késztetésről, követelésről, még magyarabbul: kategorikus imperatívuszról) így kezdődik például: „Még mit keres, még mindig mit akar – Az ismeretlen instancia bennem? – Azt hiszi, hogy még mindig kicsikar – Tőlem valamit? És: azt igen, ezt nem – Hogy választhat? Hogy kőtábláival – Még egy ideig sakkban tarthat engem? – Miben reménykedik a vén szivar? – Hogy van még mit tagadnom, cselekednem?” Egyfelől instancia és kőtábla másfelől: miben reménykedik a vén szivar. Mindez persze nem pusztán nyelvhasználati kérdés. A romantizáló, az emelt, az így vagy úgy stilizáló nyelvhasználatot korunk évtizedei alatt költőink java része odahagyta. (Már Illyés, Szabó Lőrinc is.) Mégpedig programszerűen, valami más üdvözítő erejébe vetett hittel. Vas Istvánt azonban – ahogy erre céloztam már, és ahogy ebben az oly karakteres „vén szivar” kifejezésben tetten is érhető – nem annyira új hit vezeti, hanem inkább fontolgató kételkedés. Magában a költészetben. Pontosabban: hit és kétely együttes jelenléte a versre késztető pillanatban. Ez hozza létre voltaképpen azt a vershangot, amely lírai keverésmódjának új változata, eltéveszthetetlen sajátossága, és amelynek hatása sok fiatal költőnknél nemegyszer nyomon követhető. Ez indítja az új kötetben olyan verskísérletre is, amely a jel és jelzett, a név meg a dolog megfelelésének elvont problémáján alapul, azt életi át személyes hőfokon; vagy arra, hogy ismert avantgarde-ellenes nézetei ellenére a szóbontás trükkjével írjon verset. Ezek a kísérletek azonban persze lehetnek a kettősség jelenlétének csak esetleges nyomai. Fogadjuk el, hogy az alapérzésekről mindig a nagy versek vallanak.

Végezetül beszéljünk hát még két kötetmeghatározó versről; kiválók között is két kimagaslóról, egy ars poeticáról (Avilai Teréz intelmeiből) és egy történelmi tablóról (Nagyszombat, 1704). A kettő egy ihlettőről fakad, és bármi furcsa, egyről szól, legyen az isteni megigazulás a témája az Intelem-nek és Rákóczi vesztes csatája a Nagyszombat-nak.

Tudni kell: Vas Istvánnak mindig is legkitűnőbb tulajdonságai közé tartozott történelmi, főleg kultúrhistóriai beleélőképessége. Az átélt régmúlt, mindaz, amit mohó kíváncsisággal feltámasztott, és képzelettel kiszínezett, friss, személyes élményként járta át, s általa hozzánk is aktuálisan szólott. (Forum Romanum, Aki éjszaka ment Jézushoz, Etruszk szarkofág, Via Appia, Cambridge-i elégia, Branyiszkó – és így tovább. Jól ismert, művéből közműveltségünkbe felszívódott, gyönyörű teljesítmények.) Mit mond az Avilai Teréz-vers? Józanul furcsát: hogy tegyük meg az üdvözülésért azt, és pontosan azt, ami tőlünk telik. Nem, semmiképpen sem mellőzve az észt, de nem is túlfeszítve, hanem alázattal használva. A többi nem a mi dolgunk. És hogy a formájáról is beszéljek – egy ars poetica esetében igazán helyénvaló –, nincs is a vers szokványosan verssé csinálva, itt-ott ragrímek pántozzák csupán Teréz szavait. (Aki szeret, annak jó lesz így is – babitsi gesztussal.)

És mit mond a Nagyszombat, 1704? Mintha csupán történelmünkről volna szó, Rákóczi tesz itt vallomást, olyan pontos hűséggel, mint az üdvözülésről Teréz, a nagyszombati ütközetről, a „vakvezette világtalanok” vesztes csatájáról. A megfutott kurucok összeszedése után, akik hadtestbe gyűjtve persze bátorságra kapnak, „mintha senki sem mért volna rájuk soha vereséget”, így zárul monológja: „És nekem is folytatnom kellett, amíg lehetett – Megérdemelni az érthetetlen bizalmat – Ha már az istenség velem ezt akarta.”

Nem is lehetne kifejezőbb mottót találni az Önarckép-hez, ehhez a felkavaró, létkérdésekkel szembenéző, szép, nagyszabású folytatáshoz.

Egy költői költő

Jékely Zoltánt felfedezni? Annyiszor és oly pompás kritikusok fedezték már fel. Szerb Antal például, aki a széles olvasóközönség előtt ma is talán a legolvasottabb, a legnépszerűbb tekintély, meg Halász Gábor, aki az irodalmárok szemében a harmincas évek leghitelesebb kritikusa, meg… de hadd ne iktassam ide napjaink szavahihető műbírálóinak egész kis névsorát. Az utalás, a hivatkozás úgyis keveset nyom a latban, ha a szélesebb olvasói tudatnak nincs, vagy alig van mihez kapcsolnia. Ha – mondjuk, a harmincas évek közkinccsé vált verseit emlegetve – csak kevesekben, csak egy szűk versolvasó rétegben társul Weöres Valse triste-jéhez a Pisztráng balett és a Nizsinszki, Illyés Magyarok-jához A marosszentimrei templomban, József Attila Téli éjszaká-jához a Csillagtoronyban. Ha Radnóti halált, háborút sejtő, tiltakozó verseihez (az ő „költő vagyok, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt”-jéhez) nem kapcsolódik a merészen kiálló Apotheozis, a Vasvári Pál nyomában vagy az Öcsémhez című Jékely-vers. Pedig ez a párosítás a lehető legtermészetesebb. A versek lírai alapanyaga persze más – istennek hála, a költők különböznek. De ha a nagy verseket a költők sajátos adottságainak titokzatos felszikrázása jellemzi, valami, a szemünk láttára létrejött (és mégis elleshetetlen) bravúr, önmaguk és anyaguk fölé emelő, akkor Jékelynél, a harmincas éveket tekintve, csaknem sorozatosan veheti számba az olvasó a bravúrokat.

Nem én figyeltem meg, Jékely Zoltán nemzedékének nálam illetékesebb kritikusa, Rónay György mutat rá egy remek esszéjében, hogy Jékely lírai alapanyaga mennyire a közismert érzelmek világából való. Az a fajta érzelem készteti versre (versindításra), amely adott esetben mindenkiben vagy csaknem mindenkiben megmoccan. Az örök költői. A harmincas évek lírizmusában ezzel Jékely persze nem áll egyedül, de a korszak költői között mégis ő a legköltőibb költő – a szó romantikus értelmében. Az, aki az időtlen lírai anyagot, élet, halál, szerelem alapérzelmeit friss borzongással éli át, és spontán természetességgel írja meg. Aki minden érzelmi rezdülésbe azonmód beavat. A trubadúr, akit szüntelenül lázban tart a szerelem.

De azért csalok, amikor így írom le Jékelyt; a romantika felleghajtó köpenyében, mint egy nosztalgiáktól zaklatott Krúdy-hőst. Mert vajon ez az örök költői valóban csak a romantikától keltezetten „örök”? Vajon csak azóta eleven számunkra az a bizonyos költői költő? Dehogyis! Bátran mélyebbre hatolhatunk az időben, s ott kereshetjük ősi ködökbe veszve Jékely társait, sámánok, ráolvasók, igézők és igricek között, akik mind-mind megpróbáltak szembenézni a pillanatontúlival, a létezés külszíne mögötti sejtelmekkel. Ott kereshetjük mindazok között, akik felnéztek az égre, vagy le, a földkivetette csontokra, és megborzongtak. Jékely titkokat sejtő fogékonysága, költői szenzibilitása archetipikus. A romantika csupán a rájátszás benne. A borzongásban a borzongató keresése, a halálfélelemben a halállal való kacérkodás, az életszerelemben a nosztalgia túlsúlya.

De ha ez így van, akkor mit csináljunk azzal a trubadúrlírával, melynek gyönyörű darabjai ott sorjáznak Jékely költészetében a harmincas évek elejétől szinte napjainkig? És hogyan iktassuk be Jékely-képünkbe Jékelyt, a chansonnier-t – szólaljon meg bár lírájában mindig is a nagyköltészet instrumentumain a sanzon? (Csak zárójelben: egyetlen példát a fiatal Jékelytől erre a nagyköltészetbe emelt sanzonra: „A villanydrót öt égi vonalán – izgága hangjegyek a füstifecskék. – Ha lejátszhatnám, bennük már az estét – az ősz első akkordját hallanám.”) Bármennyire népszerűek lehetnének is ezek a versek – meggyőződésem, hogy lesznek még –, a Jékely-lírát létrehozó rengések epicentrumától többnyire azért távolabbra esnek. Maga az epicentrum: csakugyan tektonikus mozgás: a lét gyönyörűségének és pusztulásának törésvonalán keletkezik. Mint az ősidők költőiben. Jékely számára még lágy a földkéreg, és a ragadozó idő – hogy apját, Áprily Lajost idézzem – „áll, mint az ölyv a levegőben” e forró, remegő talaj felett. Ha láthattuk volna a földet ebben az ember előtti őskorában, az élet képtelenül buja, kegyetlen burjánzásával (csupán a bányák mélye vall róla), akkor tudnánk magunkban is felidézni Jékely életszeretetének és rettegésének kettősségét.

A Jékely-vers tipikus érzelmi pályáját ezek után könnyű kirajzolni. Sebes út ez a csodált élettől a rettegett pusztulásig. „Hogy futsz velünk gyönyörű, tarka ló: – bolond, makrancos élet! – Lám, nemsoká megint lehull a hó – s a réteken éjjel hűs lángok égnek. – De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó: – lakói leszünk már a semmiségnek.” Íme az alapképlet, melynek számtalan, szebbnél szebb variánsa van. A kiindulás többnyire a nosztalgikus vagy beteljesült pillanat: az mozdul el, és válik múlttá, gyönyörűsége semmivé. A költők időt megállító örök képességéhez Jékelyben romboló időtudat társul: felmutatja, és azon frissiben elporlasztja a pillanatot. Egy inga következetességével. Ez a kilendülés és visszalendülés a fiatal Jékely Zoltán életérzésének legsajátosabb tulajdonsága.

Ködbeveszően ősi vagy középkori – a danse macabre értelmében –, vagy végletességében éppen romantikus: Sokféle jelzőt rá lehet aggatni erre az életérzésre. Egyet azonban nem, azt, hogy irodalmi fogantatású. Jékely a zsigereiig átérzi, amit ír; és istenáldotta eredetiséggel szólaltatja meg. A Jékely-hang nem aprólékosan kikísérletezett, kifejlesztett, mint nem egy nemzedéktársáé – különben semmiképpen sem diffamáló a költőre, ha lépésről lépésre hozza létre a maga hangját –, hanem megszólalással megtestesült. Mindjárt első kötete első versében. Esztétikai sarkigazság, bár gyakorta megfeledkezünk róla, hogy verset csaknem mindenki írhat, de a költészet a saját hanggal kezdődik. (A saját hang persze saját világot is jelent, másképp létre sem jön.) Valaha régen volt egy hirdetés: „Saját hangja, vigye haza” – a magnó persze elfújta ezt a hanglemez-üzletet. De a költőkről nekem mindig eszembe jut abban a változatban, hogy akinek van, annak a könyvét érdemes hazavinni.

Milyen hát ez a Jékely-hang, melyen az archetipikusnak, az örök költői életérzésnek korunkra transzponált változata megszólal? Csapda a feltett kérdés, nekiszaladás helyett jobb apró mozdulatokkal próbálkozni. Először is, közelítésül: természetesen a nagy Nyugat-nemzedék munkálkodása utáni hang ez; virtuóz formakultúra hozza létre, mint Weöresét s a későbbi Radnótiét. De tekintsünk csak bele az előbb emlegetett első Jékely-vers kezdő sorpárjába: „Hogy vagytok, hé, szegény kóborkutyák, – hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?”, s egy Jékely-specialitás máris kirajzolódik: a közvetlen természetessége. Sorra lehetne idézni a versindításait: csupa-csupa természetes tényközlés. Az élményt adó lírai helyzet világos leszögezése. Hagyományos – talán Áprilytól reá szállott – pontosságigénnyel a szándékolt avantgarde homályt, az absztrakt kifejezésmód bizonytalanságát vagy az ügyetlenség esetleg sokat sejtető mellétalálatát messze kerülve. Másodszorra – továbbvivő ellentétként – a hagyományos egész egyes részelemei (nyelvi, képi, rímtechnikai elemek) már csöppet sem hagyományosak, hanem bizony nagyon is modernül széthúzók, ellentétes vagy elütő tónusokból kikevertek. Nyelvi diszparátság: nagy erejű, el nem koptatott erdélyi szavak balladai atmoszférája – ez mindenkinek nyomban felötlik –, ugyanakkor az intellektuális vagy a városi köznyelv tömörítő találatai. „Fák öbliben lábbog a holdkanu” vagy „suhamlik az idő”, „torha fa” egyfelől, másfelől pedig: „tündöklő égbe disszidálsz”. Vagy egymás mellett, egymás sarkát taposva a fiatalkori, nagy összegező vers, a Csillagtoronyban, egyetlen szakaszában: „Szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog, – s döcög sómalmi-ló útján a Föld, – körötte úsznak árjától gyötört, – zilált felhő-archipeláguszok.” S ugyanez a kettősség vagy akár többszörösség a képi elemekben, megint csak egy versen, a Téli éjszakák-on belül: „Enyém maradsz, enyém, bárhova mennél: – megőriz verseim kék Déva-vára, – édes Kőmíves Kelemenném!” A felfedezésszerűen beillesztett balladás kép után – Jékely igazán nem tehet róla, hogy azóta csaknem konvenció lett apollinaire-es vagy Jules Lafargue-os torlasztott sorok következnek, közepükben egy félreismerhetetlen szürrealista képpel: „A céltalanság tuskója koponyám behasította; – a seb zeng rajtam, mint fekete kotta. – Minek, minek e könnyező halandzsák –.” Ha valaki belemagyarázásnak vélné a kép minősítését, félrehallásnak a tónust, üsse fel a verset, és az idézett sor után vadonatújonnan költészetünkbe emelt két gyönyörű Apollinaire-strófára lel. Pontosabban: Apollinaire-lebegésű két pompás Jékely-strófára.

S végül a rímtechnikáról. Ez külön fejezetet érdemelne. Egyfelől a tartalomhoz simuló, hibátlan zenéjével, másfelől pedig a meghatódást ellenpontozó mai disszonanciájával vagy akár iróniájával. De ha példák során át részletezném is váltakozó, édes és fanyar vegyülésüket – pedig az már túlságosan is szakmai dolog –, még akkor is bizonytalan volnék benne, hogy eredménnyel jártam-e. Mert hát, istenem, lehet-e egy hangot, ami akusztikus, fogalmilag véglegesen behatárolni? Egy olyan hangot, melynek éppen a hagyományosan harmonikus és az elegáns könnyedséggel újított, diszharmonikus elem vegyítésmódjában rejlik egyedisége, messze ható szuggesztivitása?

Elégedjünk meg annyival, hogy ez az eltéveszthetetlen hang a mollban írt ifjúkori mű után, e költői költészetnek pompás eredményeit fenntartva, később egy zordabb nagyköltészet dúr hangnemében is remekléseket hozott létre. Az 50-es, 60-as évek csúcsteljesítményeire gondolok. A csúcsokra – hangsúlyozom, mert kritikusi balfogás volna egy Jékely-formátumú költőt váltakozó szintű átlagával mérni. Olyan versekre, melyek szintúgy, mint egykor az Apotheozis vagy a Csillagtoronyban és a Kalotaszegi elégia, emberi és magyar létkérdéseket summáznak (sodró lírai áramukban a valóság végtelenül gazdag tenyészetét őrizve), csak amennyivel a régieknél szikárabbak; romantikátlanabbak, annyival mélyebbre hatolnak. Említhetném itt a Középkori fametszet-et, a talán-talán ismertté vált Futballisták-at, de igazánból a Zsámbék romjai-ra és Az utolsó szó keresésé-re gondolok.

Megismerendő versek, megtanulandó címek. Nem csupán Jékely Zoltán, de, meggyőződésem, huszadik századi líránk nagy teljesítményei. Ahogy a nagy teljesítmények közül való – jó volna belátni, olvasói élményünkké tenni – Jékély Zoltán fiatalkori költészete is a harmincas években.

Klasszicizmus, modernség

Rónay György verseinek gyűjteménye Mérleg címen jelent meg. Több mint negyven év válogatott költői termése (1931-1972), csaknem négy és fél száz oldalon. A címből az életművét közrebocsátó költő mozdulata többféleképpen is magyarázható. Hangsúly kérdése, hogyan. Rónay gesztusa olyan szerény, hogy ekkora életmű láttán feltűnik az olvasónak. A címadó vers ugyanis a műfordító kételyeivel csinál mérleget: „Művetek magyarul hangommal lett örök, – Michelangelo, Rilke, Ronsard. – Saját művem viszont, mint friss szobrok mögött – a sérült kő, tört deszka… egy halom töredék.” Tipikusan az írással járó, cáfolni sem érdemes kételyek. Inkább arra figyeljünk, hogy idézés közben, ellenállhatatlan kényszernek engedve, két szó kihagyásával miért rontottam el a gyönyörűen felépített, keresztrímes strófát. A Ronsard-ra rímelő sor így teljes: „a sérült kő, tört deszka, rom, sár”. Önmagában kifogástalan megoldás, benne van a képben: a szobrászműhely leírása vele egész. És frappáns is, már-már virtuóz. Pompás, gyönyörű hagyomány áll mögötte, a nyugatos költők első nemzedékéé, amely költészetünket a döcögős alpáriságból kiemelve, a könnyed eleganciával is megajándékozta. Rónay, aki a Nyugat harmadik költőnemzedékében indult, hosszú éveken át hívebb volt ehhez a hagyományhoz, mint sok nemzedéktársa, kit Illyés és Szabó Lőrinc – a második nemzedék – szándékolt rögössége, közvetlensége megérintett vagy befolyásolt.

De nemcsak erről van szó. Nem pusztán a kidolgozás míves eleganciájáról. A mai közköltészetben elhanyagolhatónak tartott és mélyre züllött mesterségbeli tudásról, amely Rónay költészetében oly példaszerűen magas még. A kidolgozásmód – mint rész az egészről – a költői eszményről is vall. Arról, hogy milyen szféra Rónay számára a költészet, és hogyan, milyen átalakulással, milyen áttételezéssel kerülnek bele az élettények, a köznapi valóság tényei. Ebből a szempontból Rónay alkata Babitscsal rokon. Vagyis ellenállást leküzdve, átalakulva, derítve érik benne költészetté a világ. Sőt fiatalon, a vallomás gátoltságában mintha túltenne Babitson is. Romantikus érzékenységét klasszicista lefaragással fogalmazza meg. Csupa ősképzet jut eszembe: a költészet szentély vagy olyan liget, amely távol van a világ zajától. Csakhogy korunkban a világi zaj (s melyik korban nem?), méghozzá ágyúdörgés, gépfegyverropogás, atomrobbanás a teljes földtekét rázza, templomostul, ligetestül. Belerobbant Radnóti klasszicizmusába is, persze Rónayéban is jelen van. Ha az olvasó szemügyre veszi a versdátumokat, világosan újrarajzolódik előtte az ismert külső történet. Megélt életünk. De ha közben más magyar költők műveire gondol, kirajzolódik az a megszűrt áttételesség is, amely Rónay Györgynek kivételes sajátja.

A vers befogadóképessége mennyire kitágult korunkban! Mindent felvesz magába: epikát, esszét, dokumentumot, sőt az élet kaotikus tényeit is, csaknem azon kaotikusan. Nem így, nem egészen így Rónay lírája. Bármennyire kiváló esszéíró is ő, egyike ma a legkiválóbbaknak, s bármennyire sokkönyvű, gazdag elbeszélő, verseit a műfaji átcsapásoktól távol tartja. Számára a költészet bensőbb ügy. A lant válogatott pillanatokra való, ünnepibb hangszer. Leltár című négysorosában vallja: „A virágokat és a madarakat is, – s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; – de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: – a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.” Nem tudom jobban körülkeríteni: számára a vers a csönd pillanatainak észleléseire való. Ezért is van annyi szuggesztív tájverse. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog: a csönd pillanata az egzisztencia öneszmélésének pillanata, a léttel való szembenézés. S ha a klasszicista harmóniavágy („és negyven év után mégiscsak sikerült nyarat teremtenem magamban”) tárgyiasan elrendezi-kivetíti, természeti képekben rögzíti, vagy a keresztény mitológia nagy paraboláiba szorítja is bele ezeket az egzisztenciális eszmélkedéseket ez utóbbi Rónay költészetének legmagasabb és sokkal több méltánylást érdemlő szintje –, a klasszicizmus „szövedéke mindig fölfeslik valahol”. Szerencsére. Úgy, mint Hölderlinnél, hogy az egyik mintaképet említsem, vagy olyasféleképpen, mint Rilkénél. S a példaszerűen megmunkált vers – ki tudja, milyen kiérdemelt kegyelemből? – megtelik a szándékoltnál nagyobb feszültséggel, a mélységek örvénylő titkaival.

A törvény szövedéke fölfeslik – vagy maga a költő fejti fel, éspedig nagy okkal. Rónay György nagyon is megérti, hogy az imént miért idéztem csonkítva. Az „ellenállhatatlan kényszernek”, a versízlés változásának éppen ő az egyik gerjesztője. Természetesen nemcsak fordításaival, az úttörésként megjelentetett Modern francia lírá-val (1939!), az Apollinaire, Éluard-, Aragon- stb. tolmácsolásokkal, hanem saját költészete, saját kifejezésbeli eszményei végletektől tartózkodó, biztos átalakításával. A Mérleg olvasója az irodalomtörténeti líraváltozást követheti nyomon – nem látványos harcaiban, hanem leszúrt eredményeiben. Azt, ahogy a formai hatásokon és a kifejezés eleganciáján alapuló Nyugat-hang átfordul, s egyre nagyobb teret ad az élményt kiváltó puszta tényközlésnek. Ahogy sóvár zenéje összetörik, s disszonánsabb zenére vált át, kifejtett, nagy jelképei jelzésekre tömörülnek. Szóval, ahogy apránként más lesz – nem a vers leglelke, hanem lírai hatóanyaga.

Mindezt az olvasó egy olyan költőt követve élheti át, aki korunkban talán legmélyebben gyökeredzett bele az írástudók humanista hagyományába; olyképpen, hogy a művészetet harmóniát adó, a létezés teljességét kínáló, külön területnek tekinti, s olyképpen is – hiszen azért humanista –, hogy minden embertelenségnek szilárdan szembeszegül. Ahogy írja is, a költő nem romantikus vándor, nem jövő-menő idegen, hanem gazdája a világnak. Olyan gazda, akiben eleven a részvét, s aki békességet hoz a jóakaratú embereknek. „Nem tőrt hoztam. Olajat, kenyeret, – s korsómban tiszta víz. – És sebem sincs. Hát kegyelmezzetek – ti magatoknak is.” Rónay költészete végül is legmélyebb szándékában hit és vallomás, vagy ha úgy tetszik, hitvallomás a művészet ősi, transzfiguratív képességéről.

Csorba Győzőről már régóta tudni lehet, hogy nem a könnyű utat választotta magának. Köteteinek egész sorával bizonyította, hogy van benne szikárság, szűkszavúság, a tetszetős helyett inkább a rögösséget vállaló keménység. Mindez a szakmán belül, hol ki-ki a kártyákba belelát, imponáló, sőt tiszteletet keltő. De az olvasói sikerhez, a versek felszívódásához, közkinccsé válásához kevés. Az többnyire más csatornákon fut. Sajnos.

Az Anabázis, Csorba új kötete, merem remélni, legjobb szintjével nemcsak ilyen szakmán belüli megbecsülést hoz a költőnek. Ez a verseskötet egységes szerkezetű, egyetlen témát kerít körül, mégpedig mindenkit érintő, szinte katartikus hatással. Csorba szemléletének tárgyias keménységét fokozta fel itt – önmaga ellen. Az anabázis – hagyományos értelme szerint – pusztuló sereg hazavonulása. Csorba valahogy így értelmezi: a kivonulás története, tényei. Mármint az életből való kivonulásé. Afféle újabb Kharón ladikján volna hát a kötet? Nem, még ha vannak is Illyéssel megfigyelésben – s itt-ott vershangban is – érintkezési pontjai. Rilke mély gondolatát, hogy mindenkinek saját halála van (ami létében érik), vagy ami ugyanaz: saját kifelé-útja a létből, a két kötet összevetésében tisztán átélheti az olvasó. Csorba már a kötetnyitó Szüleimnél című versében felveti a témát (nem a szüleinél van, hanem szülei sírjánál – de ez a változtatás nyomatékos), hogy néhány verssel később világosan kimondja, mi új verseinek magja, ihletője. Ne egyszerűsítsük arra, hogy a halál, ő se úgy nevezi. Pontosabb így fogalmazni: a felismerés, hogy a személyes lét befejezése elkerülhetetlen. Ahogy a Kis himnusz összefoglalja: „A tiszta és csodálatos – törvények tiszta és csodálatos rendje tipor szét, tiszta és csodálatos – minden halál.” De ne higgyük, nem ilyen ünnepélyesen rilkei a kötet beszédmódja; jobban érzékelteti, és az ihlető felismerésről is pontosabban vall egy köznapi tájleírás (Révfülöp, október): „Tanácstalan az őszi táj: a zöldet – még csaknem épen őrzi de a fény-árny – kavargásában kétkedik melyiknek – jobb hinnie melyik szabály s kivétel. – De én tudom ha kicsit korai is még – záróráról beszélni új csírát csak – a pusztulás hajt s kertben réten erdőn – a parti parkban szőlőkben kövek közt rokon a bomló vegetáció: a – negatív sarjadás és nemsokára – az gyűjthető csokorba.” Ez a „kicsit korai még záróráról beszélni” és a „nemsokára csokorba gyűjthető negatív sarjadás” a fontos itt. Nemcsak a szenvtelenségében hatásos megfogalmazás miatt, hanem azért, mert árulkodóan érződik benne az élethez való eleven kötődés, a „még ha lebírnak is akkor is megvetem a lábam” izommozdulata. S ha az olvasó számára ez belemagyarázásnak tetszhet is, a verseskönyv ismeretében nem az. Csorba a maga szűkszavúságában pontosan fogalmaz: „Nem csupán, idézni lehet – dúsítani is ami volt… s hátrafelé menni előre – énekszóval a temetőbe.” Vagyis – elnézést a kihagyás miatti magyarázkodásért – az élet felé fordulva, azt dúsítva. (Íme az ellenpont, a hatás felfokozója.) Ez a kéttős életérzés, a haláltudat és az élethez kötődés akkor is áthatja kötetét, ha olykor lazább, konvencionálisabb megoldásokat is beenged sorai, sőt versei közé, mintegy a megtalált hangról, tartásról időről időre megfeledkezve. De magas pontjai (Alkonyodó, Ahol nehéz, Fa, Nyugalom, Derűvel – és a többi) éppen azért magas pontok, mert ellágyulás nélkül valók. Mintegy hangsúlytalanul veszi itt tudomásul a pusztulás leleményeit, a laikus anatómiaórákat, a betegségprofesszorokat, azt, hogy „a hús szövetei módján a lélek szövetei is meglazulnak: papucs-érzelmek, papucs-hevülések – klaffognak, ráncosulnak”, azt, hogy például a fa „csak beljebb bírhat menni a – termés vak varsa-hálójába – tűrve a megnőtt támadási felület – sokasodó veszélyeit”, és végül, hogy „a metszett szavakat a motyogók élesítik – az öregség héja, magja, szára is a gyümölcsé – az alkony is a nappalé”.

Nehéz abbahagyni az idézést. Csorba lecsupaszított stílusában, köznapira törő megfogalmazásaiban, tömörítéseiben, mellyel a közlendőre összpontosít, erős a vonzás. Idézni kell, hogy az ember láttassa az értékeit. De Csorba versszövege nem úgy értékes, hogy részleteiben okvetlenül tetszetős is volna, vagy kivált frappáns. Az ő tartózkodó és tartalmas, klasszicizált modernsége egy-egy vers egészében bontakozik ki, testesül meg. Kassák fejtegette ismételten is: olyan verseket szeretne írni, hogy tárgyként lehessen magunk elé helyezni őket az asztalra. Fogható, körüljárható valóságként. Csorba Győző néhány új verse ilyenféle tárgy a magyar költészet asztalán.

Az emlék hatása

Tóth Eszterről nehéz írnom. Fodor Józsefről nemkülönben. Tóth Eszter volt az első költő, akit személyesen megismertem. Hogy az ember mikor ismer meg egy költőt, korántsem mindegy. Hiszen megismerkedtem én, sőt barátságba is kerültem nem egy költővel, úgy hiszem, biztos-halhatatlannal is – mármint a mi időérzékünk szerint. De amikor Tóth Eszterrel megismerkedtem, nem láttam még eleven költőt. Tizenhat éves voltam.

Eszter se több nálam. De ő költő volt, s én gimnazista diák, az írnivalókkal örökös hadilábon álló, ám a költészet titkos rajongója. E rajongás révén – nem is tudom pontosan, hogyan – kerültem bele abba az irodalmi körbe, amelynek Eszter volt a középpontja. Az volt, nemcsak, mert költő volt, már meg-megjelenő, hanem egy nagy költő, az éppen klasszikussá és halhatatlanná vált Tóth Árpád leánya is. Úgy néztem akkoriban rá, azzal a hitetlenkedő csodálkozással, mintha a lehetetlenség öltött volna testet benne. Tóth Árpád lánya! Nemcsak annyi volt ez a szememben, mint Csokonai lánya, Vörösmartyé, Arany Jánosé, hanem annyi is: Árpád fejedelemé, Mátyás királyé, Rákóczié – a magyarság értékei még nem differenciálódtak bennem.

Volt persze ennek a kis irodalmi társaságnak más csillaga is. Eszter nimbuszával vetekedett Raskó Judité, aki tizennégy-tizenhat évesen már ki is adott egy kötet verset, s az újságok úgy írtak róla, mint csodagyerekről, új költőzseniről, csaknem akkora országos hírveréssel, mint ma a televízió. (Mi lett vele, belőle? Sejtelmem sincs róla.) Társaságunk finemű tagjai közül egy fiatal költő, Orosi József volt már név. A lapokban szépen szerepelgetett, megjelent már a Nyugat-ban is, s úgy hírlett, Babits is kedvelte. (A háborúban pusztult el, talán csak azért nem tartjuk számon.) Az ő révén – Orosi már vitathatatlanul a felnőtt irodalmi élethez tartozott – látogatott el egy ízben körünkbe a nagyok csodált világából Fodor József, s hozott magával egy megjelenésre hozzánk hasonló korú költőt, gyerekarcút, gyerekhangon beszélőt. A Hideg van megjelenésének évét írtuk, 1935-öt; Weöres Sándor Csöngéről később el is küldte a kötetet látogatása emlékéül.

Ezért nehéz írnom Tóth Eszterről, Fodor Józsefről. Meghatározó emlék ez, tűrhetetlenül befolyásol. Irreális igénnyel lép fel. Pedig a reálisabb mértékek szerint Tóth Eszter könyve, A választott sokaság igazán az értékes, színvonalas kötetek közül való. Amit oly sok fiatal és kevésbé fiatal költőnél hiányolok: elsőként a jó iskolát fedezem fel benne, a biztos íráskultúrát. Sőt többet mondok: nem tartalmainál fogva, de megmunkáltsága révén mintha a harmincas évek végére vonna vissza ez a kötet, s ott volna színvonalas Jékely, Radnóti, Vas István kötetei mellett. Aztán már, másodsorban – kevésbé az impressziókra hagyatkozva – az anyagon úrrá levő költői fogás az, ami helyenként megragadja az embert. Az ilyesféle versindítás például: „Rózsa, rózsa, rettenetes erőszak!” Ez a verskezdés tud újat mondani a szépség elháríthatatlan, tolakodó erőszakosságáról. Pedig a vers nem is a rózsáról szól igazából, a rózsa csak ürügy, hanem a költői teremtésről, az írás kényszeréről, kínjáról, tragikumáról. Visszatérő téma ez. A Munka című négysoros például így vall róla: „Az anyag enged, ellenáll, enged – szerszámaimnak. Ha sérelem izgat, – ha örömhír, – mindennél izgatóbb: aznap – enged az anyag? Ellenáll? Enged?” Tóth Eszter központi problémája ez. Pedig az ellenállást többnyire le tudja küzdeni, ha nem is mindig invencióval, hanem akaratos, örökké elégedetlen, kitűnő eszével. Évekkel ezelőtt olvastam tőle egy tanulmányt: egy versének születését mondta el benne, versváltozatról versváltozatra. Csupa-csupa úgynevezett mozaikoló művelettel dolgozott közben, ide-oda rakta szóköveit, apránként formálta újjá rendjüket. Tanulságos bepillantást kínált ebbe a költői látomásnak tudatosan ellenálló, képkonvencióktól idegenkedő műhelybe.

Persze az ész, az eszélyesség – vagy mai szóval: az intellektus jelenléte, mely ugyan a nagyköltészetnek egyik feltétele, önmagára utalva mégis alig esélyes a művészi teremtésben. Jó ízlés és ész összefogásának is mindössze szép lehetőségei vannak, de korlátozott lehetőségei. Tóth Eszter régebbi költői termésének tapinthatóak voltak a határai. Egy, talán apjáról reá szállott mély humánum tört benne a kifejezés felé, rakosgatta a szavakat, formálta az ellenálló anyagot, anélkül hogy az érzékletes jelenlétet meg tudta volna teremteni. Tóth Eszter persze közben sikeres verseket írt (pontosabban: írt nem egy sikeres verset), de kötetei ilyen- vagy olyanfajta versekre estek szét, nem hozták létre a folyamatos beszédet, a költő hangjának mindenki más szavától eltérő hangszínét. Az új kötet éppen e téren hozott változást. Nem annyira eszközei, szolid képi anyaga, tömörítő költői fogásai révén, hanem gondolkodásmódjának, észjárásának belénk szuggerált egyedi jegyeivel. E gondolkodásmód fűtötten tárgyilagos. Többnyire tartózkodva „aláfogalmaz”. Karaktere, váltásai, kapcsolása, az emberi dolgokra és az emberség örökösen nyugtalanító ügyére való nyíltsága az, ami felismerhető hangszínt ad a kötet verseinek, megteremti a folyamatos költői beszédet. Nem mintha elvétve nem akadnának itt is pusztán megcsinált versek. De az egész mégis él. Költészetet kínál, költőt mutat fel. Sőt, többet mondhatok (néhány nagyobb vállalkozását, különösen a Duna-kanyari ciklust tekintve): újra törő, változni és változtatni képes költőt, akinek szikár puritanizmusa, tudatossága a mai ösztönösség-vásárban üdvös példa lehet.

Fodor Józsefet – ahogy céloztam is rá – nagyon fiatalon megtanultam tisztelni. Ne értsék félre, nem a személyes ismeretség miatt. Megtanultam tisztelni a harmincas években megjelent verseiért, a versek emberségéért, szociális hangjáért, s főként azokért a bátor, okos, humanizmussal telített cikkeiért, amelyekkel a korabeli fasizálódás molochjának nekirontott. Ha emlékeim nem csalnak – s ugyan miért csalnának? –, csakugyan sárkányra törő, szentgyörgyös hevülettel.

Olvasni, különösen a verseit folyamatosan olvasni, már nehezebben tanultam meg. Erre mindig taszító kényszereket leküzdve kellett rávenni magamat. Miért? Mert Fodor József sajátos nyelvhasználattal, hol régies, hol csak bonyolító szókapcsolásokkal lohasztja le az önkéntes olvasói vágyat. Posztumusz kötetének (Egy Plánta énekei és más versek) mindjárt a bevezető szonettjén tetten lehet érni azt, amiről beszélek. Indító négysorosa így hangzik: „Június boldog összevisszasága! – Hang, illat, fény, zenebonája: nyár, – Színt színre fest; zöld fű-pompán a sárga, – És pirosat vérként buggyantva tár.” Ez még félreismerhetetlenül a sima, nyugatos hang, legföljebb a „fű-pompa” összevonás tér el tőle, meg a negyedik sor rímhelyzetben levő igéje, a tár vázlatos, pontatlan kicsit. De nézzük az első tercínát. „S míg illat-fény-kánkántól füll fejed, teng, – S minden érzéked víg-kábulva fetreng, – S duruzsol száz szem, hő, vágy: – Szédítő!”

Itt már benne vagyunk a sajátos olvasói problémákban. Nemcsak az „illat-fény-kánkán” meg a „víg-kábulva” összevonás, vagy a „duruzsol száz szem” tudatos érzéktévesztése miatt, hanem sokkal inkább az egész háromsoros tömörítés levegőtlen nehézkessége okából. Csak fokozza az olvasói appercepció problémáját, hogy az első sor nagyon is jellemzően választott két egy szótagú igéje: „füll” és „teng” nincs egymással teljes szinkronban – s az olvasónak joggal kelhet olyan gyanúja, hogy a teng már-már kiegészítő odavetés a „fetreng”-gel való rímkényszer miatt. – S ha most még végigolvassuk a vers befejező tercínáját, meglepő eredményre jutunk: „Gyönyörű hónap! Jött, s megy futva máris. – (Óh megy, elszáll gyorsan, mint majd a nyár is! –) Csak derülj, élj, tégy, míg van még idő.” Ez nemhogy göcsörtös, nehézkes, hanem sima, édesen énekel – s csupán az utolsó sor három igéje (kettő közülük egy szótagos!) kever bele némi disszonanciát. A mondanivalója pedig a leghagyományosabb horatiusi, ronsard-i mondanivaló – annak általánosabbá tett parafrázisa.

S ezzel eljutottunk a Fodor József adta olvasási problémák lényegéig, mely egész költészetére, s természetesen erre a posztumusz kötetre is érvényes. Amin ír: az ismert Nyugat-hang; de édességét, a mi fülünknek ma már éneklő dallamát régies-patinás nyelvi zordsággal, kakofon szókapcsolásokkal érdesíti. Már-már kemény mesterember kézzel bánik oly hajlékony, oly engedelmes nyelvünkkel. A sűrítés kedvéért teszi, vagy azért is? Vagy még inkább: indulatoktól feszített világképének, világlátásának egyedi kifejezéséért? Ez a világkép – ha jobban utánagondolunk – az emberiség jövőjében bízó, a nagy eszmék mellett hitet tevő humanista világképe. S mert az eszméket, megvalósításukra törve, korunk is sokat sérti – lehet, innen az indulat, a zordság. Van azonban ennek a posztumusz kötetnek egy külön része, a Shelley Érzékeny zsengé-jére ütő elmélkedő költemény, az Egy Plánta énekei. Ez, azt mondhatnám, Fodor József eszméinek, filozófiájának költői foglalata. A hit az emberséges eszmékben, a fejlődésben, a tevékeny élet hasznában, az emberiség jövőjében összegeződik itt – búcsúzóul. S ha régies-zordan is, helyenként nagy erővel szólal. Igen, végezetül ezt szeretném még elmondani: Fodor József nyelvi múltat idéző, olvasást nehezítő költészetében – a ritka szerencsés pillanatok nyomán – néha elemi erő van, csaknem vörösmartyas zengés. Kikeresni, s közkinccsé tenni a ránk hagyott műből ezeknek a pillanatoknak a gyümölcseit, ez volna emléke előtt a legigazabb tisztelgés.

A változatosság gyönyörködtet

A kis költőket is lehet szeretni. Van, aki szerint még jobban, zavartalanabbul, mint a nagyokat. De bocsássanak meg – nem rosszat mondtam, csupán kicsit. A kettő között ég és föld a különbség. Ha jobban meggondoljuk, a líra műfajának annyiszor panaszolt túltengése ellenére (pedig nem az teng túl, hanem a próza szűkös) nemcsak nagy költőknek nem vagyunk bőviben, hanem valójában még kis költőknek sem. A mai olvasót megcsalja a látszat, s úgy hiszi, költőkkel Dunát lehet rekeszteni. De vajon nem csupán a látszatra illik az, amit John Stuart Mill írt az angol poétadömpingről a XIX. század közepén: „Sokan összetévesztik a költői hírnév heves vágyát a költői tehetséggel.”

De a kis költő: költő. Része a nemzeti irodalomnak. Mondd meg, hogy a múltra nézve hány kisebb költőt ismersz és becsülsz, s megmondom, mennyire fejlett olvasó vagy.

Réges-régóta hallom, ismerni vélem egy költő hangját. Itt-ott talált verseiből ivódott belém. Szerény hang, és nem is mai divatú. De bensőséges, de megérintő. Az ember, ha ki akarná találni a költőjét, előbb rokonít: Heltai? Hiszen a vers, a verse, ahogy Rónay György írja, aki az Olvasás közben című kötetében az utolsó húsz év minden valamirevaló íróját feltérképezte: „…többnyire leíró menettel, szelíden folydogál egy szellemesen záró fordulat felé”. Csakhogy Heltainál – s ez is Rónay pontos megállapítása – a záróötlet valóban zár, az áram sziporkázva kiváltja a hatást, aztán kialszik. Itt meg olyan fény lobban, szelíd, meghitt fény, amely önmagán túlra világít, valamit kinyit. Nem észre ható, intellektuális ötlet, hanem érzelmi hatású. Mint Heltai őse: a Reviczky-sanzon. Vagy, hogy időben közelebbi társat nevezzek meg, és a gyengéd érzelmességben is rokonát: mint Szép Ernő.

Falu Tamásnak, a 92 éves költőnek, akinek gyűjteményes kötetét (Vidéki állomások) forgatom, ezzel már meg is rajzoltam a családfáját. A századvégen, századfordulón kialakult városias sanzonköltészetet folytatja, gazdagítja ez az egész életében vidéken élő költő. Persze ne a mai sanzonra gondoljunk, s isten őrizz, slágeresített változatára, hanem arra az irodalomtörténeti dalformára, amely oly megkapóan szól a Nyugat-nemzedék fiatalkori lírájában is. Az „édes” dalra. Hogy ez nem formájában, de tartalmában mennyire édes, édes-e egyáltalában, az persze más kérdés. Inkább úgy kellene mondani: nyílt érzelmekkel élő.

A század elején (Falu Tamás első kötete 1900-ban jelent meg) még ismeretlen volt az érzelmi tárgyiasítás vagy a groteszk ellenpontozás – hacsak nem Heine módján. Szép Ernőről még találóan lehetne írni: nem a bordák rácsa alatt, kívül, a kabátján hordja a szívét. Falu Tamásra is ez illene. Igaz, a szív gazdája – mint ahogy írja is – keskeny vágányú sorson utazza be az életet, nem a gondolat és a látomás nagy, nemzetközi vonalain, de az a kisvilág, amit bejár, költészetében tisztán éled meg. Igaza van Csanádi Imrének, az Utószó írójának, a kisvárosi enteriőr kifogyhatatlan bőségű topográfiája rejlik itt. És még valami, fűzném hozzá: az aggkor érzelmi életének topográfiája, vagy legalábbis híradás a belső életről nyolcvan és kilencven év között.

Akárhogy vesszük is: megindító.

Keresztury Dezsőt tisztelet és megbecsülés övezi – merem hinni, az egész országé. Spontán tisztelet, ami szeretet is. Az ilyen közös érzést, melyet nem halványít sem irigység, sem gyűlölet, a sokirányú, hasznosan tevékeny élet váltja ki, legkevésbé sem keskeny vágányú. Közös dolgainknak olyasféle szolgálata, mely csak az ügyre tekint, s nem polcolja ki a cselekvő személyiségét. S valóban Keresztury művelődésünknek, nemzeti kultúránknak póztalan munkása. Az ember és szerep másoktól unalomig boncolt problémája nem kezdi ki, nem eszi el életművének sem nagyobb, sem kisebb részét. Cselekvő életvitelében van valami tartózkodóan férfias. Lírája a munkás életmenet mögött, szinte rejtetten bontakozott ki. Mintegy a közdolgok magánvetületeként, érzelmi kiegészítéseként, elmélyítő emberi hitelként. Így igaz, vagy inkább így volna igaz, ha a költészet nem volna maga is közdolog, közösségi ügy. Ha nem volna a sok cselekvési lehetőség között maga is cselekvés a szó tágasabb, nem köznapian gyakorlati értelmében. Azt a kínálkozó szempontot tehát, hogy íme, most Keresztury Dezső lírája révén belelátunk egy szolgáló-cselekvő ember belső világába, el kell vetnünk. Amit látunk, egy máskülönben is cselekvő ember költői cselekvése.

A költő hetvenedik születésnapjára újból megjelentetett Dunántúli hexameterek a lírai termésnek csupán egyetlen ciklusa; 1946 és 1956 között keletkezett. A lírai mű szempontjából mégis olyan ciklus, mely az egész legfontosabb jegyeit hordozza. Őrzi rejtetten, ki nem beszélve a költő életpályájának legvégletesebb hullámvonalát, s válaszol mindazokra a kérdésekre, amelyeket ez a szinte tektonikus mozgás sorra a költő elé helyezett. Lét és sors, magyarság és emberség, haza és szülőföld, ember és táj, egyén és közösség viszonya egymást követve bukkan elő, és nyer költői választ. Nemcsak a versforma, a szóhasználat, hanem maga ez a válaszsor is klasszikus ízű, klasszicista. A magyar múlt legjobbjainak örökségét érezni rajta, nemesen fennkölt reformkori ihletést. Érték ez, jólesően vonzó érték, de korunkban az adaptálhatóság akadálya is. A férfiokosság, a józan mérték, az emberség tiszta eszménye persze örök iránytű. Mégis erősebben szól hozzánk útmutatása, ha mélyebben bepillantunk az érte való küzdelembe. A vívódásba, netán a megjárt zsákutakba. Keresztury azonban szemérmes. A Dunántúli hexameterek életszemléletének párlata.

A személyes lírai híradás csupán két helyen lebbenti félre az eszmék és életszabályok szépen szőtt függönyét. Gyerekkort, emlékeket idézve, és a táj, a szülőföld leírásaiban, melyeket természetesen színeznek az emlékek. A ciklus egészének hőfoka tőlük függ. Ők a melegforrásai, flórát, faunát éltetők. De a hexameter, ez az ünnepi forma nem nyeli-e magába erejüket, nem közömbösíti-e hevüket? Irodalmunk ahányféle hexametert tart számon, csaknem annyi bravúrral dicsekedhetik. Fazekas Mihálytól és Vörösmartytól egészen Radnótiig és Vas Istvánig. Egytől egyig megdöbbentően más-más tónusú alkalmazása a közös versmértéknek. (S akkor még Dsida játékos, tündérien frivol csilingelését nem is említettem.) Keresztury tudja azt, amit Fazekas Mihály zsenije kitalált: a köznapi beszéd formába illesztését azon nyersen. A természetesség rafinált látszatát. (Ahogy például egy öregasszony két sorban ránk zúdítja a sorspanaszait.) Ez a Fazekas Mihály-i „modernség” üde ellenpontja az alaptónusnak, mely nyelvileg emeltebb, inkább Vörösmartyval rokon. Nem a fergeteges zúgásban, zúgatásban persze, hanem az érces zengés szeretetében. Mintha a költő szavát, szóválasztását olykor a tudós, a múltat kutató irodalmár irányítaná, aki a hagyományos és az élményhű vitájában szívesen dönt a patinás mellett.

Lehet persze, hogy ez a megalapozatlan kritikusi gyanú idegen a mű belső törvényeitől, értetlen a költő szándékaival szemben. Hiszen Keresztury a Dunántúli hexameterek-ben nem oktalanul kötődik a hagyományokhoz. Pontosabb kifejezés híján azt mondhatom: hazát teremt magának. Múltból, emlékekből, eszményien szép tájból, némileg eszményiesített emberekből s a maga ideáiból. Egy dolgos, tisztességtartó, pannon hazaeszményt teremt, melyben a jövőért való fáradozásnak tere és becsülete van, a munkás életnek messze ható értelme.

Minden nemzedék, minden kor formál magának ilyen cselekvésre ösztönző ideált. Kereszturyé oly nosztalgikus – megilleti a változó világ tisztelgése.

Hogy mit változott korunkban a vers, mérhetjük akár e cikk esetleges keretein belül is. A sanzonköltészettől indultunk, egy „keskeny vágányú” sors sanzonköltészetétől, s íme, most Somlyó György A mesék könyve című kötetéről beszélve, a gondolat nemzetközi vonalait befutó prózaversig értünk. Pedig ez a széles ív, dal, hexameter, szabad vagy prózavers, a vers változásának pusztán a külsőségét rajzolja meg. A forma változását; amely, jól tudjuk, távolról sem a lényeg, hogy mennyire nem az, magából a prózavers műfaji térhódításából tudjuk: vele, általa dőlt meg az az ősi előítélet, hogy a forma, a rím és a ritmus a megkülönböztető kritérium vers és próza között. Mások a kritériumok. Nem verstaniak. Mert még az sem igaz, ami nagyjából Füst Milán költészete nyomán ivódott a köztudatba, hogy tudniillik ritmikai alapsejtelmek (félig hallható ritmusok) teszik verssé a szabad verset.

Somlyó György például nem is él ezzel az eszközzel. (Ahogy Kassák sem élt.) Sőt versalakítása közben más, inkább a lényeghez tartozó kritériumokat is mellőz. A mesék könyvé-ben – két jól ismert, előző könyvét egyesíti újra ez a kötet – kitalál magának egy rendkívül elasztikus versalakzatot, amelyet jobb szó híján esszéversnek nevezhetnék. Ez az alakzat mindent felvesz, ami a meditáció révén lírai szintre emelhető: életrajzi töredéket, például a költő háborús megmenekedésének megrendítő történetét, párizsi metszeteket, képzeletbeli kísértethistóriát, ars poeticákat (elég számosat), újsághírből merített riporttémát, nyelvtani ötletből fakadt versötletet – s legfőképpen a szüntelenül mozgásban levő belső kontempláció legkülönbözőbb elmefuttatásait. Elmefuttatásokat, melyeket bőségesen táplál korunk széttartó tudata, képtelen és felemelő története, világirodalmának széthúzott színskálája. A felsorolás már sejteti: A mesék könyvé-ben van valami áradás, parttalanság, a szavakba feledkezésnek olyasféle mámora, amely a világlírában is jellemzi a prózavers vagy szabad vers egyik-másik halhatatlanját, Walt Whitmant vagy Saint-John Perse-t például. Mégpedig paradox módon. Mert ugyan mi teszi verssé a próza formájú sorokat, ha nem a megszerkesztettség, a közlés emelt, sűrített mivolta, a prózában kifejezhetetlen tartalom jelenléte? Somlyó esszéversét, mely csupán egyetlen (és laza) formája az intellektuális versnek, hiszen gondolat és indulat lírai összeforradása ezerféle lehet, az teszi verssé, hogy a költő kontemplatív világát a legfőbb kérdés tartja lázban: a létezés kérdése. Bárhonnan indul is útnak, ötletből, hírből, játékos leleményből, emlékből vagy valódi lírai felismerésből, a létezés felfoghatatlan csodájához és ellentmondásaihoz érkezik el. Ezt boncolja, analizálja, és próbálja szintetizálni, hol műveltsége, tudása és hajlékony gondolkozása teljes latba vetésével, szabadon zsákmányolva érvet vagy módszert világirodalmi példaképeitől, Aragontól Deguyig, García Lorcától Pessoáig, hol a véletlent kísértve, a nyelvet próbálgatja szabad asszociációkkal, trükkökkel, s így remél eredményt. S ezt az utóbbit is mindig világos, tiszta, követhető mozdulatokkal. És ha még bele is keveredik gondolatmenetébe a létezésről vagy az írás, az alkotás rejtelmeiről néhány divatos gondolat (néhány nemesen fennkölt tónusú érv, mondjuk, az írás abszurditásáról, ami persze valóság), akkor is megmenti, megőrzi versét a benne rejtve munkáló ünnepi felajzottság. Somlyó prózaversében – bármi furcsa – van ének.

A mesék könyvé-nek lírája tehát extenzív, és mindenfelé nyitott. Az más kérdés, hogy általában a verstől, formahűtől és formabontótól, intellektuálistól és nem intellektuálistól, esetleg nagyobb érzékletességet, több speciális lírai felismerést, fokozottabb intenzitást lehet elvárni. De Somlyó esszéverset írt, műfajváltozatot teremtett, a maga képére, kiteljesedésére.

A sanzontól az esszéversig: igazán széles skála, nagy változatosság. Ne szégyelljük, örüljünk neki, hiszen a költőket illetően sokat szeretni bűntelen gyönyörűség, s csak egyet vagy egyet sem szeretni a bűn. S az is csupán önmagunk ellen való.

Amiből „kenyér” lesz

Aki rendszeresen sok verset olvas, talán túlságosan is sokat, elszomorodik. Éspedig nem azért, amiért az újabb költészettől idegenkedő olvasó netán feltételezi. Elszomorodik, mert a versek közül keveset tud megjegyezni. Még a legjobbak sorából is csak ritkásan egyet-egyet. Pedig a vers az írásos művek közül a leginkább megjegyezni való. Közlése akkor érik be, akkor válik a sajátunkká, amikor belőle egy-egy sort vagy sorpárt magunkban már el-elmormogunk. Amikor maga a vers az emlékezetünk szélén lebeg. Az én nemzedékem – talán az egykori fiatalság élesebb emlékezőkészsége alapján – ilyesféleképpen „tudja” Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila és persze Dsida és a fiatal Illyés és Szabó Lőrinc művét. Köteteiket újraolvasva ismerős tájon jár, s inkább köti le az ismétlés gyönyörűsége, mint éri meglepetés.

Aki túl sok verset olvas, köteteket sűrűn egymás után, az a költészetnek ebben az igazi elsajátításában csökik meg. Az emlékezete nem tud lépést tartani az olvasói tempóval. Nem tudja, vagy csak részlegesen tudja versélményeit tartósítani. S ez baj. A maga baja, ha műélvező csupán, s közbaj, ha történetesen kritikus, és az a dolga, hogy esztétikai élményeit kifejezze. Miért? Mert a nem eléggé kihordott, ismétlések útján nem eléggé megerősített élmény elnagyoláshoz vezethet. Azt eredményezi, hogy a klasszikusokat, a régről ismert költőket a csúcsaikon méri (hiszen a csúcsokhoz kötődnek a tartós esztétikai élményei), az újabb költőket viszont csupán az átlagukon. A gyakorlati kritikának mindenkori farkasvaksága ez, afféle szakmai ártalom, mely sok zavart okozhat, különösen akkor, ha a kritikus nem úttörő, és nem egyenletes szintű költők életművét veszi számba. Egy példát csupán a kétféle mérlegelés különbségére: mindenki ismeri, iskolában is tanulja Vajda Jánosnak azt az öt-hat (vagy nem bánom, bár valószínűtlenül sokat mondok: tíz) versét, amely terjedelmes és felettébb egyenetlen költői művét fémjelzi. Ami miatt Vajda János Vajda János. De vajon milyen méltatást kaphatna Vajda, milyen irodalomtörténeti helyet e tíz vers felfedezése és kiemelése nélkül?

Tóth Endre Mindenért megfizettem című kötete a hatvanéves debreceni költő válogatott verseit tartalmazza. Az életműve javát, feltehetően mindazt, amit a harmincas évek elejétől napjainkig a maradandóság igényével írt. Az összegezésből kirajzolódó emberi arckép, Tóth Endre portréja karakteres. Sok mindent megtudunk róla a versek ugyan tartózkodó, csöppet sem exhibicionista vallomásából. Megtudjuk mindenekelőtt, hogy olyan korban készült költőnek Debrecenben, amikor ott még hagyományosan nehéz volt költővé lenni. S neki személyesen még talán annál is nehezebb, mert a szegénység, a proletársors súlya is terhelte. Ő ehhez a sorshoz s a vele járó mondanivalókhoz – a kötet tanúsága szerint – mindig is hű maradt. A harmincas években írt versei azt a szociális mondanivalót, azt az emberségvágyat szólaltatják meg, amelyet ebben a korban költészetünk legjava harcosan hangoztatott. S a háború idején azt a tiltakozó humanizmust, amely – parázs a hamu alatt – költészetünkben mindvégig rejtve izzott. Ez a tartalom Tóth Endre verseiben nem hatás, nem átvétel, hanem személyes élmény, egyszerű, hiteles. Legföljebb az élmény megszólaltatása, túl direkt, egyszerűsítő kidolgozása tart némi távolságot líránk megszokott szintjétől. Mintha a költő hátrább állna az időben, féllábbal még a Nyugat előtti költők között.

De aki joggal mondhatta el magáról, hogy „a szabadság dalát zengem – poros-lapos Debrecenben”, és aki szegényen és megtagadva várt ott egy új virradatra, a felszabadulással mégsem költői kibontakozása irányába indult el. Az első évek után – a versdátumok rögzítik – nemhogy felívelés, az adottságok szükséges kicsiszolása, hanem hallgatás következik. Majd, verstelen évek múlva, ilyen keserű a megszólalás: „Ahonnan indultam, – lent vagyok a porba’. – Megalkudva s hízelegve – többre vittem volna.” Elgondolkoztató költői pályaív.

Az ötvenes évek közepe után, ha nem is nagy bőségben, de újra sorjáznak a versek. Mintha a harmonikusabb, görcsöket feloldó külvilág apránként feloldotta volna a hallgatás görcseit. De a körülmények külső szorítását a hatvanas években belső szorítottság váltja fel: hosszú betegség, szívroham, az egzisztencia természeti kiszolgáltatottsága. Nagy és örök téma – a költői kifejezés kimunkált birtokában. De nehéz annak elkapni a nagy téma el-ellebbenő csücskét, akit a mostoha sors éppen a folyamatos költői gyakorlattól ütött el, s aki az elmulasztottakat nemegyszer sietős versvázlatokkal véli pótolni, ott hagyva abba gyakran a verset, ahol az ismerős érzés és gondolat egyedi kimunkálása kezdődnék. És mégis, Tóth Endre költészetében máris van néhány számba veendő szolid csúcs (Ne nyugodj bele, Emlékezés a tengerre) meg számos elszórt költői találat. Megírta, s meg fogja írni azt a néhány verset, amit majd a kritikus – és persze az olvasó – élményként megjegyez, és a művet fémjelezve kiemel.

Bárdosi Németh János kötete (A lélek lángjai) ötven év költői termését foglalja össze válogatásban. Az indulás versei a húszas évekből szólalnak meg, a már pályájára talált költőé a harmincas évek elejéről. Bárdosi Németh János tehát egy időben indult Illyéssel és Jankovich Ferenccel. Nem ok nélkül tűnik fel a két nemzedéktárs neve a versekben, hangja a költő hangjában. Ahogy mondani divat: azonos táj küldte őket, a Dunántúl, s rokon a szociális szemléletük, a haza-, magyarság-, emberséglátásuk is. „Poros szilfák és sovány kazlak, – engem is váltig biztatgattak, – hogy a sorsukat kidaloljam” – írja Bárdosi Németh indulása idején Adyhoz címzett versében.

S ahogy Jankovich mondja, hogy „elmaradt Párizs, s ittmaradt Somogy”: a magyar valóság, annak minden gyötrő kérdésével, ugyanúgy vet számot Bárdosi Németh is, legföljebb azzal a különbséggel, hogy számára a tündökletes idegen világ látványát – ahogy azt egyik versében fel is panaszolja – nem adta meg a sors. De amit megadott, főként a dunántúli világot, szépségével és kínjaival, aranyával és porával, azt mind hiánytalanul magáévá tette. Nemhiába vall így a harmincas évek közepén egyik legnevezetesebb versében, a Szegény ország-ban: „Én itt mindenütt hazatérek, – ismerős minden pajta, fészek, – a csillagok is úgy fogadnak, – mint békés, meleg tanya-ablak.” Ha ez a hang (és távolabbról a versben megfogalmazódott társadalomváltoztató vágy) rokon is az Illyésével, a költő maga lágyabb, érzelmesebb nála; mintha Juhász Gyula mélabújával is beoltották volna. S így a harmincas évek ismerős és oly nemes témái inkább moll hangszerelésben szólalnak meg benne. Különösen a természeti képek, a táj vonzásáról, szépségéről vallók élednek meg meleg tónussal, otthonian fénylő színekkel. Érthető, hiszen a hazai földhöz fűződik egyik legerősebb érzelme, s körülbelül Radnótival egy időben maga is úgy vall, hogy számára se puszta égitest a föld, „s a táj se térkép”.

De az említett nemzedéktársi nevek mellé két másik költő nevét is ki kell emelnem a kötetből, kiket Bárdosi Németh szintén versben köszönt, s akiknek az előbbiektől elütő világa a bizonyság arra, hogy az ő verseszménye tágasabb annál, ahogy itt körvonalaztam. E két másik költő – ki hinné! – Berda József és Kassák. S mindkét köszöntővers (Egy ínyenc költőnek, Köszöntő pipaccsal) kiemelkedő vers is, s másféle tájékozódás jele. Mert Bárdosi Németh művében jól hallható a vershang váltása. S míg az illyési, jankovichi intonálás a pálya nagyobb felén uralkodva egy sereg (bizony több megbecsülést érdemlő) szép verssel gazdagította a harmincas-negyvenes évek líráját (Plakát, Lucázás, Susog a nád, Paradicsom, Po Csü-ji verseire), addig a hatvanas évek termése a maga szikárabb, dísztelenebb esztétikumával sem marad alatta az elért eredményeknek. Csak más.

A kétféle hang különbségét hadd érzékeltesse itt két önvallomás, egy korai és egy kötetzáró: „Uram, te mondd, hogy hű síp voltam, – a magam énekét daloltam, – azt mondtam el csak, amit láttam, – magamban és a nagyvilágban, – s talán egy kicsit azt is mondtam, – ami ragyog a csillagokban…” (Síphang). S a kötetzáró: „Az vagy, ami a munkád, – nem több és nem kevesebb, – az eltűnő időből – az őriz meg, – emberségednek ez ad alapot…”

Bárdosi Németh János érdeme, hogy az olvasó mindkét megfogalmazással, a romantikusan behízelgővel és a prózaian tárgyilagossal egyet tud érteni; a költői pálya ismeretében mindkét vallomásra rá tud bólintani.

Solymos Ida harminc év termését gyűjti egybe. Kötete (Esküminta) testesebb, termése terjedelmesebb, mint Tóth Endréé vagy Bárdosi Némethé. S ez meglepő, mert abban a kifejezésmódban, amelyben ő ír, abban a belső világra összpontosító lírában aránylag szokatlan a bőség. De legyünk pontosabbak. Van költő – ez a gyakoribb típus –, aki a külvilágra, a külső látványra figyel, és ahhoz fűzi érzelmi, gondolati reflexióit. S van ezzel szemben, aki a látvány nyomán létrejött belső látomásra vagy kontemplációra. Ez utóbbinak a költői megismerése áttételesebb s egyszersmind összetettebb: önfelismerésen és törvények kitapintásán át vezet világfelismerésre. József Attilát szoktuk erre eklatáns példának felhozni.

Azt, hogy Solymos Ida József Attila utáni költő, már a kötet élére tett bemutatkozó vers is elárulja. Jó néhány mozdulatával, de legfőképpen mintegy költői programot adó verszárásával: „Ige akartam lenni valaha. – Mikor leszek kenyér?” Az egymástól valójában független megállapításokat, melyek között ellentét sincs, senki más, csak József Attila tudta ilyen következtetést szuggeráló módon egybekapcsolni. Ezt a technikát, mely természetesen jogos és érvényes a költészet logikájában, ő találta ki, vagy legalábbis ő honosította meg.

Persze ez egyetlen jegy csupán – általános jelzése a főútnak, melyen a költő végighaladt. Mert máskülönben Solymos Ida inkább azon az útelágazáson törekedett előre, amelyen nemzedéktársai jártak (Pilinszky, Nemes Nagy, Rákos, Rába stb.), kiknek létélménye (fiatalon átélt háború és fasizmus) jobban illeszkedett az övéhez, mint a Weöres Sándoré, pedig indulásakor Weöres példája bátorította. Vagy legalábbis egy darabig, csak feltehetően jobban illeszkedett, mert a negyvenes, ötvenes évek versei nem is annyira a közös élményvilág tényeit domborítják ki, hanem a hozzájuk vonzódó, velük rokon stílusszándékot.

Solymos Ida azt a versbeli intenzitást igyekezett megcélozni, mit Pilinszky, azt a képekkel zsúfolt, szenvedélyes eszmélkedő hangot, mit Nemes Nagy. Felvillanások, találatok és kiragyogó példák a nyomjelzői ennek a hang- és voltaképpeni önkeresésnek. Csak egyetlen példát, hogy a kifejezendő és a kifejezés magasrendű igényéről képünk legyen: „Mert szól a szem, ha már a száj – nem emlékszik az anyanyelvre – s megadatik a némaság – testben fogalmazott kegyelme.” Milyen tömör, pompásan szerkesztett és nem utolsósorban a lét mélységeibe bevilágító, törvényt felmutató strófa. Ilyen és hozzá hasonló elszórva számtalan van a versek tömkelegében. Mégis Solymos Ida gyanítja, és ki is mondja éppen az idézett strófa melletti versben, hogy szűnhetetlen gondjának eredménye csak részletek sora. És ha ő túl szigorú is magához, mondjuk mi azt, hogy az eredmény néhány szép, erős, sikeres vers a nemzedéki stílusban a sok vers között.

De lassan és apránként történik valami, ami azt mutatja, hogy Solymos Ida stílusszándéka mégsem volt puszta stílusszándék. Hogy nem ok nélkül kereskedett ott, ahol kereskedett. A kifejezés igényessége mögött ott rejlett a közlendőké is. Nemzedéktársaival csakugyan rokon élményvilága, léttörvényeket kutató eszmélkedése ugyanis fokról fokra egyre személyesebb lett; s ahogyan magát pontosabban rajzolta, úgy vált a kifejezésmódja is személyesebbé, egyedibbé. Önálló, felfedezés jellegű képei megsokasodtak, tömörítései találóbbak lettek, ugrásai tartalmasak és követhetők, odavetései vagy pontatlanságai pedig ritkásabbak.

Összegező kötete második feléből bátran ki lehet emelni jó néhány hibátlan, erős Solymos Ida-verset, főleg a gnomatikus tömörítései közül, jó néhány „tövig rágott” egymondatosát. A harmadik harmadban már ennél is többről van szó: itt már a stílusszándék és a belső világ titokzatos összeérése révén kialakult a költői önkifejezésnek az a folyamatossága, amely versről versre rajzolni képes az elmélkedés útját, a belső kontempláció menetét. Benne vagyunk – a kellős közepén – egy lélek történéssorozatában. Lét- és sorsküzdelmében. A költészetnek abban a nemében, amelyre Solymos Ida mindig is törekedett, a nálunk József Attila nevével jelzett úton, ez az, amit létrehozhat a költő. És mert ez a küzdelem embersége és mélysége révén tág teret ad az olvasói azonosulásra, a költőből érdeme szerint így lesz végül is „kenyér”.

Közvetlenül és áttételesen

A vers gyakran nem arról szól, amiről szól. Nem a tárgyáról. Bármennyire új keletű dolognak látszik ez, nem is olyan új keletű; mindössze a szimbolizmus óta vált jellemzővé, általánossá, a költészetben már-már uralkodóvá. Az allegorikus vers réges-régi ismerős. A madár fiaihoz című Tompa-versről még a korabeli cenzor se hitte, hogy az énekesmadarakat biztatja dalra. Rimbaud tizenhat évesen, a Látnok levelei-ben kissé sommásan fogalmazott, amikor azt mondta: az egész költészet a romantikáig nem több, mint rímbe és ritmusba szedett próza. Vagyis, hogy azt jelentik benne a szavak, amit máskülönben jelentenek; a vers arról szól, amiről beszél. Nem, őelőtte (és már a romantika előtt is) volt mód és alkalom a hangulat, a közérzet, az életérzés, a fogalmilag oly nehezen megközelíthető belső világ lírai feltárására. Az univerzálisan használható új nyelvet hozzá persze azért ő teremtette meg, ő és társai, követői – nemhiába beszélt a felfedezők lázával új költői nyelv szükségességéről.

Mit fedezett fel Rimbaud? És mit adtak nekünk a XX. századi líra előfutárai vagy kezdeményezői? Durván és leegyszerűsítve: a közvetlen verssel szemben a közvetett verset. Pontosabban: a közvetlen mellett a közvetettet. Azt, ami prózában már nem, vagy csak nehezen, körülményesen elmondható tartalmakról szól. Ami többnyire másról beszél, mint amiről vall, de vallomásával – mondanom sem kell – rejtett, nagy emberi területeket emel a megismerés fényébe. Ehhez a benső feltáráshoz kellett az új nyelv: a köznapilag használt és aránylag világos jelzőrendszer átformálása új (csak versre érvényes) jelzőrendszerré. „Nyelvvé”, amely távolról sem olyan szilárd és konvencióktól szabályozott konstrukció, mint a köznyelv, s amelynek alakításán, formálásán, tömörítésén napjainkig dolgoznak a költők. Innen a modern költészet megértésének egyik fő nehézsége.

Az olvasónak ismernie kell tehát a még egyre változót: korunk költészetének formanyelvét. Ez tagadhatatlanul akadály, de nem átugorhatatlan. Rimbaud se, Ady se, József Attila se, korunk költészetének egyetlen nagyja sem a puszta semmiből vette a maga formanyelvét. Amit a közvetett költök felfedeztek-létrehoztak, az benne volt mint lehetőség, magában a költészetben. A költői eszköztárban ősidők óta jelen volt a hasonlat, a metafora, a jelkép, a laza analógián alapuló párhuzamosítás. Csak az érvényüket, a funkcióikat kellett hatványra emelni. S talán legfőként a legutóbb említettét, az analógiáét. De az meg elevenen él a mindennapi nyelvben. Az telides-tele van vele. Csak egyetlen példát: vajon költőnek kell-e tekintenünk azt a réges-régi juhászt, aki az egen mélázva először mondta ki: „bárány felhő”, mert a világmegnevezésnek és a világmagyarázatnak azzal az alapmozdulatával élt, amely a költészet alapmozdulata? (Én bátran annak nevezném – a nyelvi tudat így őriz tenger sok „névtelen”-t.)

A közvetlen és a közvetett vers ma már különben egyként hagyományos. Nem vall valami különös elmeélre azt hinni, hogy az egyik érvényteleníti a másikat; hogy egyfelől a múlt vagy a régmúlt ragyogó értékeire hivatkozva devalválni lehet a jelen vagy a közelebbi múlt értékeit („nem vers az, aminek tartalma nem foglalható röviden össze”), másfelől, hogy a jelen uralkodó tendenciája megrendíti a költői múltat. Nem időben, hanem inkább térben lehet megjelölni az eltérő költői módszerek érvényességének a területét. Az ember belső világa rétegekből áll. Nem mindegy, hogy melyik rétegében válik a külvilág élménnyé. Ugyanannak a külső jelenségnek lehet egy rétegben közvetlen költői élményhatása, s lehet egy másikban már közvetett, az egzisztencia alapérzeteivel elkevert. A költő szuverén joga, hogy hol képez belőle verset, melyik állapotában ragadja meg, fejezi ki.

Sirató

Juhász Ferenc új verseskötete, A megváltó aranykard csaknem teljes egészében egy családi tragédiáról szól. Arról, hogy a költő hogyan élte át, hogyan élte túl ezt a tragédiát. A haláleset és a kiszivárgó részletek annak idején azt is megdöbbentették, aki a tragédia szereplőit személyesen nem ismerte. A megváltó aranykard most újra visszavon bennünket a történtekhez, melyeket az eltelt egy esztendő már kezdett jótékony feledésbe takarni. Közlése látszatra annyira személyes közlés, hogy talán nem is volna szabad kritikát írni róla, csak tapintatosan ismertetni. Arany János, amikor elhalt Juliska lányáról ír (Juliska emlékezete), néhány sor után megtöri a verset, s odajegyzi: „Nagyon fáj! nem megy!” Elhallgatásával hallgatást parancsolóan. Juhász Ferenc nem így tesz. Nem magánjellegű naplót vagy dokumentumot ír, hanem költészetének minden eddigi eszközét, lehetőségét felhasználva művé, életműrészletté objektivál. Tapintatunkat, magándöbbenetünket félretolva, bennünket is objektív beszédre kényszerít.

A kötet a prózavers jellegű Kései előszó-val kezdődik, amely részben bevezet a tragédiába, részben magyarázatát adja a költői termésnek. Azt, ami történt, így írja le: „Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek. S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászonlepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás… S a fehér vászonlepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség.” Kurta, tömör, drámai mondatok. S bennük az érzelmileg villámsújtott ember látásának eszelős pontossága: a puli a rózsatőnél, a vasalt ágynemű vászonvonalai, vászonkockái a tetemen. Holdtávolságnyira van ez a stílus attól, amellyel a következő oldalon Juhász a feltakart halottat leírja: „Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémántmarkolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolt virág-kacskaringó aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypólusok buborék – pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel.” Gondolatmenetemet gyengítve, kihagyással idéztem. Így is kitetszik, mi leírás-beszámolás, és mi stilizáció.

Nem mintha a korábbi idézet nem volna maga is némileg stilizált („a Törékeny Kicsi Titok”, „a Hallgatás”, „a Sejtelem”); de csak annyira az, amennyire egy romantikára hajlamos szemléletnek a valóság írói megidézésére éppen szükséges. A második idézetrészben azonban már másról van szó, teljesebb áttételességről: egy népmesei ihletésű látomás dús képzeletű feldíszítéséről, kiszínezéséről, melyben a valóságos látvány a díszítőelemek sejtelmes párhuzamosításaiban bujdokol csupán. A kimondott szó nemzi itt a további kimondott szavakat, a csírájában felbukkanó kép a továbbfejlesztett képet, annak barokkos elágazását – átlényegülését. Divatos strukturalista kifejezéssel: egy szöveg (texte) keletkezik itt, amely öntörvényű, autonóm. (Nem igényli, nem úgy igényli a valóságos élményhez való visszacsatolást, mint amihez szokva vagyunk.)

A hitelesség kedvéért tekintsünk bele még mélyebben a szöveg keletkezésébe. Napjainkban nem idegen a műkritikától a statisztika. Az utóbbi idézet környéke (7. oldal) – a kardhasonlat mellett – két szó igézetéből foganhatott. Az aranyéból és a kékéből. Az előbbi 15-ször, az utóbbi (különböző összetételekben) 11-szer ismétlődik ezen az oldalon. De ez a szöveg csak bevezető, ha tetszik, próza. Nézzünk most egy jellemző versstruktúrát. Az Anna, aki szívemre-fonódva búcsúzott című versét. Így kezdődik: „Anna, Anna, Anna, Anna! – Szegénység Szép Riadalma. – Szőrös alumínium-sas, – kiszőrösödött bádog-arc.” A szőrös bádog – ez az okkal visszataszító kép, mellyel Juhász a vers tárgyának-hősének betegségét kívánja ábrázolni, különböző változatokban (vagy akár változatlanul) 71-szer tér vissza a 230 soros versben. (Csak néhányat a változatokból: „szőrös fémrács, aki voltál”, „szőrös szögletesség-csillag – alumínium szörny-alak”, „kiszőrösödött fém-asszony”, „alumínium fehér nő”, „a halál fém-szöglet-szobra –, szőrös pléhszobor” stb.) De hát csaknem fölösleges az idézgető bizonyítás, a statisztikacsinálás, mert aki elolvassa például a Fény-hitem kő-kérdőjele című vers első nyolc sorát (csak négyet fogok idézni), az nyomban rátapinthat a szöveg keletkezésének titkára: „Kőkérdőjel a szívem, – kő-csikóhal fényhitem, – kőpáfrány-fül-tollakkal, – kő-toll uszony-szárnyakkal.” A fogantató és a versen végigvonuló szó: a kő itt a szöveg alfája és ómegája. Máshelyt, más versben, persze változnak a versfogantató, verstovábbvivő képzetek-fogalmak, de állandó visszatérésük-ismétlődésük következtében mégis szinte az egész kötetre nézve meghatározhatók. (Arany, gyémánt, ős, tűz, kő, vér, kés, minden, csillag, csődör, kanca, pikkely, pont, szőr, zsák, rózsa, mosoly stb. és összes elképzelhető vagy éppen meghökkentő kombinációjuk.)

Mi következik ebből? Nem az, ami nyomban elénk tolul, hogy Juhász Ferencben a vers verbális fogantatású, mert ez nem is teljesen igaz, és nem is magyarázná bőven bomló látomásait (bár azoknak is van verbális eredetük). Inkább az következik, hogy Juhász jellegzetesen díszítő költőtípus. Méghozzá egy-egy korszakában adott nyelvi díszítőelemekkel, díszítő módszerekkel dolgozó. Az élményt nem egyszer írja meg, megszerkesztve, maximálisra fokozva a kifejezés erejét, hanem, mint a siratóasszonyok, kikiáltja előbb, majd modulációit énekli el, módosít rajta itt, módosít rajta ott, ahogy a pillanatnyi ihlet, a szavak és képek benne kialakult vonzása (az Adyra utaló Juhász Ferences nagybetűs szókapcsolás) hajtja, löki előre. Teljességgel idegen tőle az a költői eszmény, mely szerint három sor is lehet monumentális, a tömörség és a szerkesztettség eredményeként. Igaz, a monumentalitást ő is célba veszi, de más, inkább a méretekre törő eszközökkel. Mivel élményei majdnem mindig halmazélmények, szoros kötöttségben legfőbb eszközével, a halmozással, versei szalagdíszes ékítmények, ismétlődő, alig változó motívumok láncolatai. Új kötete mintha az ősi, mezopotámiai domborműveket idézné, az egymás nyomába lépő figurák vonulását. Előbb láttatja az ornamentikát, a fogyhatatlan, a túlhajtott dekorációt – s később tűnik ki a lényeg: a dekorációba takart borzalom.

Egy költő önarcképe

A szenvedély évszakai Garai Gábor összegyűjtött verseit tartalmazza (Borsos Miklós szép rajzaival), csaknem hétszáz oldalon, a papírral fukaron bánó, folyamatos szedésben. Akár a klasszikus kiadványokban. Ha valaki, bár túl a negyvenen, de sejthetően még nem túl a pálya derekán, nem válogatott kötettel lép elénk, hanem egybegyűjtött mindent, amit eddig létrehozott, az vértet, pajzsot, alkalmi védelmet önként elvet magától, az bízik annyira művének egészében, hogy a pillanat ezer tényezőtől befolyásolt mértékét félrevetve valami másnak, a magyar líra nagy hagyományait szem előtt tartó, hozzájuk viszonyító mérlegelésnek vesse magát alá. A „minden munka” kendőzetlen dolog. Van, aki nyer rajta, van, aki veszít. S van olyan költő, aki meg sem engedi magának, csak halála után teszik meg vele – nem is mindig tapintatosan – a filológusok.

Előrevethetjük: Garai Gábor nyert a merész vállalkozással. Nem azért, mintha lehetne hétszáz oldalnyi remekművet vagy jó verset írni. Ezt senki sem tudta, Petőfi zsenije sem, még Arany sem. Nincs a világirodaiamnak egyetlen ilyen költője. De hétszáz oldal megmunkált, gonddal létrehozott versszöveggel, sőt sokkal kevesebbel is, árnyalt, világos, félremagyarázhatatlan arcképet lehet rajzolni. Ki lehet bújni egy maszkból, amelyet az arcunk elé tettek, vagy az eleven élet vibrálásával lehet telíteni, át lehet lelkesíteni azt a maszkot, amelyet önként magunkra illesztettünk. Az arcvonás nemcsak a véletlen műve, hanem a választásé is. „Harmincon túl – ahogy Székely Magda szép verse mondja – az arc elszabadul, a rossz, a jó kiütközik javíthatatlanul.”

Miből bújt ki Garai? Abból a képből, melyet az értesültség, a közhiedelem alkotott róla. Amit az indulása – vagy a kiugrása – rávetített. Hogy a Tűztánc-nemzedék… Mennyire műviek ezek a gyors bélyegző-fogalmak, milyen sebesen kopnak el. Anélkül, hogy a Tűztánc-cal jelzett társadalmi mondanivalók jelenlétét Garai költészetében egy pillanatig is tagadnánk (ez ostobaság volna), az összegyűjtött versek egészen másképp rajzolják ki Garainak mind a társait, mind kapcsolódását a múlthoz. A megszokott párosítások többnyire félreértések. Nincs köze például Illyéshez vagy az Illyés-iskola bármely új hullámához. Abban a légtornászrendszerben, ami a magyar líra – hogy némileg átformálva magától Garaitól vegyük a hasonlatot –, ahol mindenki kapaszkodik valakibe vagy valakikbe, és ha lett valaki, hát tart is valakit, ebben a rendszerben Garait mások tartják. És amint nyilvánvaló is, ez a függés és összefüggés korántsem formai kérdés. A használható lírai anyag észrevétele, belső feldolgozása, majd a vers megformálása, építményének egész struktúrája ezen múlik. Garai magas szinten, magába olvasztó szinten tanulékony. Kapcsolódása mégsem kétséges. Kiemelkedő versei mögött József Attila áll, jó versei mögött Babits, színvonalas, de kevésbé jó versei mögött Szabó Lőrinc.

Mindez azonban igazságtalanul félremagyarázható, ha a költők egymáshoz való viszonyát iskolásan, epigon fokon értelmezzük. Ha viszont természetesnek vesszük azt, hogy a költészet tartományának leleménnyel, kínnal vagy zsenialitással meghódított minden új földdarabja általában csak rövid ideig a felfedező-hódító magántulajdona, és hogy az új köztulajdonba vétele: maga a költői kifejezésmód fejlődése, akkor már világosabb, hogy miről beszélünk. Garai már közbirtokokat vett birtokba. Az ihletődés, az észlelt jelenséghez hozzáfűzött kontempláció, a kifejtés tempója, a kép- és hasonlatanyag alkalmazása területén leginkább a Babitsét. De úgy is mondhatnók, a Nyugat első nemzedékének nagy hódítását a maga teljességében. Egy hajlékony, tartalmas, világosságra törő, roppant verskultúrát. Ezen ír, ez önkifejezésének alaphangja. Költészete egészét forgatva, már az avatatlan szem is észlelheti azt a formai feszességet és ugyanakkor hajlékonyságot (szonettek, tercínák, hexameterek, anapesztizált formák), amellyel ír; érzékenyebb fül pedig világosan kihallja a régi szavak, ismerős mozdulatok, költői képzetek visszhangját vagy új modulációját. Mindez természetesen tudatos; és nincs is mereven körülhatárolva az időben; a Gázel a Goethe-parkban Goethe modorában szól, a Párizsi posta egyik darabja Baudelaire-t, másik Apollinaire-t eleveníti. A Tűztánc Weöres Sándor-idézettel indul, s belőle csap át T. S. Eliotba. Apollinaire, Weöres vagy Eliot nevének említése azonban ne tévesszen meg: ezek inkább a szélső határokat jelzik. Garai alapállása racionálisabb, nem üldözi a mondhatatlant vagy a látomásoknak Apollinaire-t kísértő, lebegő, új tartományait. Ihletődése, versmondanivalója foghatóbb, konkrétabb, költői eszközei körülhatároltabbak, szolidabbak. „Megcsinálja” ugyan ő is a verset, mint az igényesebb modern költők, de nem a megcsinálás közben jön rá, hogy mit csinált meg.

S hogy miből ír, milyen élményekből-észleletekből? Ihletének főbb területei világosan bemérhetők, tapinthatók. Legfőbb ihletője (versre izgatója) a pillanatnyi látvány: a jelenségvilág egyszeri, konkrét mozdulása. S közöttük is legeslegelsősorban a természeté. (Híressé vált szerelmi lírája, ami persze rokon fogantatású, csak a természetlíra után említhető.) Csaknem egymás mellől idézem a verskezdeteket: „A tárt ablakon át sötéten szobánkba hömpölyög az ég”, „Nyári viharok dúlják a mezőt”, „Hosszúszárú kukorica, de megdőltél az éjszaka”, „Az őszi nap már álmosan és imbolyogva jár”, „Gyanakvó cinke-nesz. Avartűz borveres”, „Mintha rakéták sötétvízü tóba, felhőbe fúlnak sápadt csillagok”. A kötet 57. oldalán kezdtem, és a 63-ig jutottam el, s még három újabb ilyen természeti képpel induló verskezdést idézhetnék a következő két oldalról. Persze, azért az ilyen vers egészében nem, vagy nem csupán természetlíra (József Attila Hazám című verse a tapsikoló jázminokkal indul, az Óda a nyárral és a sziklafallal). Garainál is gyakran belejátszik a személyes vagy a világszemléleti áttétel, de tagadhatatlanul tartózkodással, csaknem parnassien hűvösséggel. Szinte-szinte elmondhatná ő, is: „ezek hideg szonettek” (nemhiába ez a kedvenc formája), s csaknem azt is: „szonett, aranykulcs zárd el szívemet, erősen, hogy csak rokonom nyithassa”. (Persze itt sem szabad, ahogyan eredeti helyén sem, Babits szavait szó szerint venni.) Kétségtelen, egy sereg finom észrevételt hordozó, szépen megmunkált természeti képet kapunk – sok mindennel átszőve – ezekben a versekben – (például Őszi nap, Rózsa-tűz, Dáliák) –, s nem kétséges az sem, hogy ez a feszes természetlíra véges-végig jelentékeny az egész költői oeuvre-ben – értékszintjének egyik biztos záloga.

Hogy függ össze ezzel az ihletterülettel (és a míves, elegáns megformálással), hogyan ízesül hozzá a másik, a többet emlegetett, a társadalmi mondanivalókat hordozó? Az elkötelezetten harcos, az emberi ügyekért hevesen küzdő? Sokan hiszik, vagy hosszú ideig hitték, hogy itt valami ellentmondás van. Hogy egyfelől lefojtottság, rejtőzködés, másfelől hitvallás. Hogy egyfelől szemlélődő hajlam, másfelől cselekvő agitáció. Nem tudom. Garainál mindenesetre a két terület ízesülését valahogy így képzelem: erős, alacsony napkoronggal szemben nézi a világot, a fény minden változása megindítja; a fák, füvek, virágok vibráló tánca, a természet szépsége vitális boldogsággal tölti el – ez különben természetlírájának alapmondanivalója. Ezt a boldogságot, humanizált létörömet szeretné rávetíteni a szembesütő nap (vagy a lényéből fakadó hűvös távolságtartás) miatt már egyedileg kevésbé plasztikusan látott emberekre, emberi jelenségekre. De az emberi világ, a valóság az ő normatív rendjét, humánus eszményeit folytonosan sérti. Absztrakt hűvösség meg ugyanakkor normatív megszállottság ezért vegyül egymással lírájának ezen a területén. Ha ugyan vegyül még mindig. Mert, ha igaz is, hogy Garai költészetét egy fából faragták – nagy váltásokkal, kísérleti periódusokkal vagy látványos ugrásokkal nem találkozunk benne –, mégis: társadalmi mondanivalójú lírájának van titkos alakulása. Az elvontból, a gyakran csak képzelettel átéltből, a konkrét, a személyes felé vezet az útja. A magamagán tapasztalt és átvilágított felé. S mert a lírában mindig a személyes, az átélt válik vitathatatlanul általános érvényűvé, az ezerszer szavalt, ismert versek mellett és fölött a vállalás és választás személyes küzdelmét is kirajzoló Dávid- és Jób-példázatok – A szenvedély évszakai-nak ezek a záróakkordjai – jelzik itt a legmagasabb, legérvényesebb szintet. Garai szocialista költészetének legtartósabb eredményeit.

Hogy küzd meg az ember, a költő a magában hordozott alkattal? Ha a belső, kontemplatív világ – ez az érzékeny, hamar felizzó – amúgy is tele van közösségi gonddal, az azonosulás vágyával, minden emberi átélésének áhításával, hogyan lehet akkor még beljebb kerülni az emberi dolgokba – az összegyűjtött versek utolsó harmadának tanúsága szerint ez Garai költészetének egyik fő gondja. A másik: hogy lehet a világosságigényből semmit sem engedve a tartalmak és a kifejezés új, kimunkálatlanabb területéig is kinyújtózni, azt is birtokolva, amit József Attila után már magába zárt, meghódított a magyar költészet, s túljutni azon is. Garai Gábor gazdagon termő költészetének, mely programszerűen igényes úton jár, ez volna az elkövetkező, nagy „költő virtusa”. Arról van itt szó, amit más szavakkal, más kiindulásból magamagának így fogalmazott meg: „idegzeted rácsába zárva lappang – elméden egyszer fog csak átnyilallni – az ösztönöst, e tűnő akaratlant – próbáld a tudat csapdájába csalni”. De hiszen erre törekedett eddig is. Nincs előtte új feladat.

Idézni és felidézni

Miért jó költő a jó költő? Az esztétika ilyesféleképpen szokta körvonalazni válaszát: mert saját hangja van, mert egyedi világot teremt, mert teremtett világának ilyen és ilyen a horizontális és vertikális kiterjedése, ilyen és ilyen az intenzitása, így és így jelentkeznek benne korunk alapkérdései. És így tovább. Félve egészítem ki ezt az elvont logikai hálót egy nagyon is alanyi olvasói megfigyeléssel. Az a jó költő, akinek legalább egy félsorát, sorát könyv nélkül tudjuk. Akinek egy-egy verse ott bujkál a tudatunkban, elevenen vagy félelevenen, születésre kész élményembrióként. Az a jó költő, akinek új verseit is úgy olvassuk, hogy közben sejtve emlékezünk a feledés takarta régiekre.

Hát persze – rögzíthetné az esztéta –, az új természetesen ráépül az eddigiekre. A rég nem látott ismerős, bármit változott is, felidézi emlékarcát. Csakhogy mi olvasók nem nézünk ilyen történetien, meg máskülönben is furcsán vagyunk a költőkkel. Gottfried Benn azt mondja: „A költők egyéni, tragikus tapasztalata, hogy még koruk legnagyobb lírikusai se hagytak hátra hat-nyolc tökéletes versnél többet. A többi érdekes lehet, adalék a szerző életrajzához és fejlődéstörténetéhez.” Bármi túlzás rejlik is ebben, valamit kifejez az olvasói szempontból. A vers hozzánk a legteljesebben akkor szól, ha már elsajátítottuk. Ha magányos töprengéseink közben mormoljuk sorait, ha beszélgetés közben a magunk szavai helyett használjuk képét, tömörítését vagy szentenciáját. (Milyen eleven, mennyire közműveltségi kincs például József Attila a mai köznapi beszélgetésekben!) A költészetnek ez a felszívódása a többi irodalmi műfajhoz képest kivételes. Semmi máshoz nem hasonló. S így megszorítva, megszűkítve a dolgot, talán nem is annyira elhanyagolható az az alanyi esetlegesség: mit tudunk egy költőtől; amit írt, hogyan, mi módon őrizzük.

A költői személyiség

Egy-egy verseskötet, ha igazi, sosem csupán a versek véletlen adta egymásutánja, hanem elrendezett, folyamatos beszéd, megszerkesztett monológ. Igaz, a nagy költők – egy-egy termő korszakukban – természetes folyamatossággal beszélnek (lásd például Ady tematikus ciklusait) – ezért is lehet ránk maradt művüket később az időrend véletlene szerint elrendezni. Lehet, de ez a művelet mégsem veszélytelen. Hiba volt például, nagy hiba, József Attila Medvetánc-át a nagyközönségnek szóló, nem tudományos célú kiadásokban is szétbontani, mert ezt még ő rendezte el, és az elrendezéssel mondani akart valamit.

Mit akart mondani? Önmagát. A lehető legtöményebben, legpregnánsabban. Úgy, ahogyan fölismerte és láttatni kívánta költői személyiségét, ahogyan vágyta, hogy megszeressék.

A költői személyiség karaktere, az, ami vonzóerejével bennünket megragad, ami olvasói szeretetünket kiváltja, két tényezőből adódik: általános emberi tulajdonságokból (lelki alkat, jellem, intellektuális szint) és speciális művésziekből (a kifejezés sajátságai, értéktényezői). A kettő a műben szoros szimbiózisban él, és bennünk, olvasókban észrevétlenül összefényképeződik. Mi ugyanis – a tudós elemzőkkel szemben – egy-egy verseskötet vagy egy lírai életmű lapjait forgatva általában nem szoktuk szétbontani a költői karaktert emberi és művészi szféráira, hanem hagyjuk, hogy a megnyilatkozó személyiség elrendezett, folyamatos beszéde hasson ránk. S még azzal sem törődünk valami sokat, hogy ki mivel hat ránk, művészi szuggesztivitásával-e inkább vagy egyénisége színeivel. Egy azonban bizonyos: a költői személyiség jelenléte nélkül nincs hatás, nincs olvasói viszony a költészet területén. Furcsa, de a líra műfajának ez kivételes specialitása. A válogatásnak, az elrendezésnek, a fontos kiemelésének – és ez nem afféle sminkelés – ezért is van a költészetben a köztudottnál lényegesen nagyobb szerepe.

Károlyi Amy válogatott verseskönyve (Pakli kártya) szigorúan megszerkesztett kötet. Csaknem egyetlen élménykörről szól benne a folyamatos beszéd. Az időbe zárt, két végtelenséggel körülvett létről. A képtelen „elrendezésről”, hogy elmúlunk. Arról, hogy – amint megfogalmazza: „úgy hullok a vetés – redőibe mint túlérett, dércsípte – berkenye, – vagy tisztáson felejtett keszkenő”. És még tovább követve az idézet felsorolását: „vagy gyöngyös bőrű, – zöld selyem cipő, – amiből éppen kilépett a lány”. Elgondolkoztatók ezek az elmúlás-hasonlatok. Főleg a „keszkenő” és a „zöld cipő”. Egyik sem a torz, az erőszakos halál jelképe, hanem inkább az észrevétlenségében finoman ódon, a szecessziós halálé, mely már-már Krúdy világából lép elő. Meg is jelenik a versben, a következő szakaszban az örök Krúdy-kellék: a szekrény a levendulával. Pusztán irodalmi mélázás volna mindez? Vagy olyasféle gyönyörű és megborzoló kacérkodás az elmúlás gondolatával, mint a fiatal Jékely Zoltáné, aki annak idején húszéves érzékenységével mindenben, de mindenben az elmúlás jeleit tapintotta?

Nem erről van szó. Az idézet a témának csak olyan korai vagy korábbi megpendülése, amelyben még túl sok dísszel élt az ünnepélyes elfogódottság. A téma (az életérzés) itt: még nem ért be, nem formálta át a költői személyiséget a maga igényei szerint, nem válogatta át, nem selejtezte kifejezéstárát. Károlyi Amy létszemléletének nincs igazi párhuzamossága Krúdyéval. Ha valamihez köze van, ha mindenáron kapcsolni, hasonlítani akarnók, akkor a Weöres Sándoréval van rokonságban. Életszeretetben és elmúlás-elfogadásban egyaránt.

Ahogyan a kötetben lépésről lépésre követni lehet a téma érlelődését, alap-életérzéssé való kiterebélyesedését, úgy lehet tapintani kifejezésmódot, költői ízlést alakító hatását is. Így rekonstruálom a folyamatot: Károlyi Amynak kezdetben két hangja volt. Egy közvetlen, némileg esetleges hang egyszeri, nem is túlzottan megválogatott élmények gyors, aperçu-szerű rögzítésére. Mondjuk, ilyesféle: „Elvesztettem kulcsomat. – Kintről nézem az idegent: mit őrizhetek odabent?” S volt, kiforrott egy másik, egy közvetett, a létmondanivalókhoz méltó, szuggesztív teremtő készséget birtokló hangja is. Az említett alaptémát természetesen ez bontja ki. Az egyre emelkedő kötet magas pontján, a Negyedik ház című ciklusban ilyen vitathatatlan evidenciával szólal meg: „A negyedik ház alabástrom – az élő benne – meg nem él – lépcsője jég – erkélye szél – ablakai az évszakok – bedeszkázva a nyár, az ősz – de sarkig tárt ajtó – a tél.” Tovatűnt belőle a szecesszió, a puha érzelmi anyag, a szemlélődő, keleties életfilozófiának annyira ellentmondó irodalmias dísz. Joggal szállhatunk hát szembe az egy témára szerkesztett kötet máskülönben nagyon is helyénvaló búcsúversével: „Maradjon utánam – tiszta szoba. – Égjen a lom. – A füstbe kék arcomat – rajzolom.” Eleven arcát, költői személyiségét tartósabb anyagba rajzolta.

Elég merész vállalkozás a versben a tényektől mindig a reflexiók felé haladni; egyre-másra gnomatikusan összegezni, amit a világról tudunk. A gondolati csattanóra kihegyezett vers persze nagy műfaj nagy költő kezén. De azért nem árt itt az óvatosság, s bizony visszájára fordulhat a dolog, ha a vers végső aduja többnyire egy következtetés. Ha a költő túl gyakran zár ilyesféleképpen: „Halhatatlan az ember magánya – akár ölik – akár ölelik.” Vas István, aki, gondolom, gyanakodva fölveszi ezt a kesztyűt („már megint egy intellektust béklyózó teória!”), azt mondaná erre: attól függ, hogy milyen következtetés. És igaza lenne. Mert a gondolati reflexiók versbe iktatásában igazán nagy példaképek állnak a mai költő előtt. Elsőnek hadd említsem József Attilát. És Kiss Dénes verseiről beszélve még inkább indokolt, hogy éppen őt. Figyeljük csak: „Hamvasszon el utak hossza – húzzanak fel ég ágára – érdemes lehessek végre – sunyi sandák haragjára.” Ugye ismerős? Legföljebb az „érdemes lehessek végre” üt ki a kompozícióból a maga vázlatosságával. A Kék kék kék című kötet más tájáról (meg kell adni, kitűnő cím!) nemcsak ilyen tónusegyezéseket idézhetnék, hanem ismert motívumokat vagy ismerős motívumképzést is. Mindez nem azt jelenti, hogy Kiss Dénes József Attila nyomán jár. Hanem azt, hogy a reflexiókkal telített gondolati költészetnek bizonyos fajtája József Attila végleges megoldásainak milyen mágnesvonzásában áll ma is. Hogy őt igazán követni csak felfedezéseinek továbbfejlesztésével, úttörését úttöréssel meghosszabbítva lehet.

Ez azonban egyelőre nem Kiss Dénes feladata. Van neki megírható külön világa. Emlékekből, köznapibb élményekből egybeálló, vonzó lelki tájék (sok pontos természeti megfigyeléssel), harmonikusabb, mint láttatja, a létkérdések, a kínzó eszmélés eróziójától kevésbé tagolt. Vagy ha az van, amit láttat, akkor még az eszmélkedés terén is és költőileg, főleg a műgond terén nőnie kellene hozzá, hogy szava hitelesebb legyen. Kiss Dénes ugyanis a nyelv szerelmese, ami gyakorlatilag azt is jelenti: a nyelvgyötrés megszállottja. A költői hatást gyakran veszi célba pusztán stiláris fordulattal, többnyire alliterációval, rokon hangzású szavak egymás mellé illesztésével. Helyenként frappáns, helyenként könnyelmű. Pedig talán többre megy, s a beleélésnek nagyobb teret nyit a költői képpel. A kötet végén bújik meg Hiány című verse. „Lassan már semmi sem hiányzik – csak az a végső nagy hiány – mely minden tárgyról rám világít – sötét nappal a homlokán – Lassan azzal vigasztalódom: – vigaszból is hiány fakad – Sötét napok holdjait hordom – ragyogó homlokom alatt.” Sejtelmes vers, ha a tárgyak fényhomloka máshonnan ismerős is. És figyelemre méltó. Költőjének is figyelmébe ajánlom.

Parancs János negyedik (fordításokat is tartalmazó) verseskötetében (Fekete ezüst), úgy látszik, elérkezett önmagához. Kedvetlenül, a korábbi céljaival, költői eszményeivel való leszámolás közben. Jó adag kétségbeeséssel, hogy nem képes arra, amire képesnek hitte magát. Ez a rossz, nyomott érzés válik költészete javára: megajándékozza azzal, ami; segíti megvalósítani azt, amire képes.

A leszámolásra, melyben véget ért „a szépelgések, a jajgatások kora”, s melyben a „káprázatokat megunta”, egy másik illúzió szertefoszlása is ösztönözte. Az ifjúságé. A világosan szerkesztett kötet indító ciklusa (Az ősök útján) igazán köznapi tárgyilagossággal ad számot erről. Az ősök útja – sajátos, antiromantikus értelemben – a kitaposott örök út az elmúlás felé, melynek szabott pályáján, akár a bányaló, vonul az ember, egyedül, barátok és ellenfelek nélkül, fegyelmezetten és közönyösen. És persze üresen is – hogy visszatérő jelzőit idézzem –, sőt az ürességtől idegesen.

S ettől az idegességtől fordul át a közhelyekig való lecsupaszítás művészi kifejezéssé. Ez készteti, hogy egy újabb ciklusban olyasféleképpen rendezze újra költészete eszközeit, ahogy az életérzését. A szavak ebben a rendcsinálásban éppúgy üreseknek bizonyulnak („tátogó űr mögöttük iszapos sötét”), mint az ember az ősök útján. („Csupán alakjuk ismerős.”) De az idegesség, mely a nyugtalanság, sőt a tettvágy szinonimája a költő felülvizsgált szótárában, tovább űzi, és a kötet Összefüggés-ek ciklusa el is juttatja az újrakezdésig – a létbeli és költői tapasztalatokon megokosodva. A mindennapi, de mégsem köznapi szintű élményekből, a fanyar, próbált igazságokból és reflexiókból a megvizsgált, átalakított eszközök révén létrejön az összefüggésrendszer: a költészet. Az útkeresések után Parancs János saját költészete. Ő ugyan a tavaszról írja, de ráillik: „annyi keserű tapasztalat ellenére, – újra az egykori tündöklő lobogás, – újra ez a szánnivaló igyekezet”. Csakhogy, ha megszenvedett is, ha hiteiben óvatos, emberségében szűkszavú, dehogyis szánni való. Sőt. Hitelesebben ír, tartalmasabban, helyenként megragadóan. És magamagát írja. Akarhat-e többet egy költő? És kívánhatunk-e mi olvasók mást tőle?

A Senki ideje Rózsa Endrének a második kötete. Ő még nem esett át, mint Parancs, a szótár felülvizsgálásán. Hiába írja (nem tudom, hogy miért éppen Biztató címmel), „a szavak túlságosan fáradtak ahhoz, hogy jelentést vonszoljanak”, „a szavak addig sem léteznek tán, amíg elhangzanak”. Egész kötete – tehetséges kötet – arra bizonyság, hogy nagyon is léteznek a szavak, s nemcsak „hóval befútt nyomok”. Máskülönben hogyan is érezhetné a kötet olvasója, hogy Rózsa Endre versszövegei mögött unos-untalan ismerős szövegek emlékképei motoznak. Hogy amiképpen a magyar szabad vers tele van klasszikus ritmusok alaksejtelmeivel, úgy van az ő szövege tele ismert versek alaksejtelmeivel. A legkülönbözőbb költők legkülönbözőbb mozdulatával. Mert Rózsa rengeteget olvasott, és tegyük hozzá, kitűnő érzékkel, értéket, újítást, leleményt nyomban felismerve és elsajátítani is próbálva. Nyilván azt gondolja, olyan hévvel, bőséggel árad belőle a szó, a kép, a látomás, hogy felvehet, magával sodorhat bármit ez a zuhatag. De vajon így van-e? És nem volna-e célszerű ezt az áradást – ismétlem, kétségtelenül tehetséges áradást – az ellenőrző értelem erejével némileg megzabolázni, a képek burjánzását rendezni, a látomások sorjázását világosabb versszerkezet céljának alávetni? Pillanatnyilag túl sok az, amire a fiatal költő vállalkozik, és túl heterogén is. Úgy tetszik, Petőfit vallja mesterének, Dózsát politikai ihletőjének, de a képinfláció, a végletes szó- és képzetkapcsolás az eszköze. És a vershang vagy a megelevenítő technika terén is mennyi egymásnak ellentmondó hang és technika. A népdaltól József Attilán át csaknem mindenkié, aki pillanatnyilag érvényes. Más szóval Rózsa sokat tud – ami persze mégis kevés. Mondom, a szavakon kellene kezdenie. A saját szavain, képein, látomásain. A saját maga által látott, megfigyelt, felfedezett világon. Költő maradna így is. Nem kell félnie, bátran ledobhatja, ami nem az övé. Sőt, így lenne igazán költő.

Héra Zoltán harmadik verseskötetét (Dél az öbölben) úgy szerkesztette meg, hogy máskülönben csak körülményesen bemérhető, összetett egyéniségének egy indulatos, forrongó szegletét tárja indulásul elénk. Valami csaknem kamaszosan egyensúlytalant. Nemcsak a kötetnyitó vers exponálja így a költőt, hanem a négy ciklusra osztott könyv egész első része. A kezdő vers, a Minden órán így indul: „Mert a vacsoracsillag nem csillagod, – s az éjféli Pásztor sem juhaival. – Mert szökéssel kezdted, – s Heródes-éjre jött új Heródes-éj – szökj.” Egy új Krisztus készül itt tehát új Egyiptomba. Később a vers a jelképeket odahagyva egyre konkrétabbá, egyértelműbbé válik. Szökj, mondja minden strófa végén a refrén, és „szökésre minden óra jó”, foglalja össze az utolsó előtti strófa végsora a mondanivalót. S talán csupáncsak egyszer van jelen a versben egy olyan levegősebb megfogalmazás, amely a lázadásra késztető konkrétumok mögött a magatartás kulcsát is kínálja: „Tudod, gőg ront le gőgöt, – haragod Táborhegyére szökj.” Enélkül a vers csaknem félreérthető. A magatartást különben a ciklus egésze teszi világossá – bár sosem egyértelművé. Nem lehet ugyanis pontosan tudni, hogy vajon az emberi alacsonyság váltja-e ki a költő forrongó indulatát, vagy a társadalmi együttélés, vagy általában a lét ránk szabott és képtelen ellentmondása? Amikor az ember ezt olvassa: „Már megint ők, már újra ők, – az egyarcú ugyanazok. – Mint bírák, mint jópofák, – mint kócnyelők, mint ködevők”, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a költő az emberi minőséggel elégedetlen. Amikor ezt: „leszegett homlokú – zsaruk, tanúk. – Mikor döntenek rólunk, – nélkülünk, – mikor sorsunkat aláírják”, akkor inkább vagy még inkább társadalmi konfliktust érez az indulat mögött. Végül, ebben az utolsó idézetben: „Bírád te lehetsz, ítélőd te vagy – a megérő fergetegben”, már hajlamos többet: általános létproblémákkal való etikus küszködést belemagyarázni az elégedetlenségbe.

Bármi az igazság, bármi dominál is ebben az összetett magatartásban, a lényege világos: távoltartás és ítélkező hajlam dolgozik a mélyén. S ez rendben is van. Költészetünkben megvannak ennek is a hagyományai. A magam részéről sosem hittem – és sosem tartottam azokkal, akik hirdették –, hogy a kritikus vitázhat egy költő alapérzéseivel. Nem, egy bizonyos humánus körön belül, csak a kifejtés érveivel, módozataival, a kifejezéssel lehet vitánk. Héra Zoltánnal is csak ebben vitáznék. Az ember és az emberi együttélés etikus megítélése, másfelől a természeti lényként társadalomban élő ember speciális létproblémája (a létezés mint probléma), örök és talán legintenzívebb területe a lírának. Szinte előnyben van itt a többi műfajjal szemben. Amit századunk a létlírában létrehozott – éppen, mert ez a század olyan volt, amilyen –, fájdalmas csúcsa lehet még hosszú ideig a világköltészetnek. Hadd ne utaljak másra, csak József Attilára, Radnótira: bár utalhatnék mindazokra, akik a rokon élmény nyomása alatt úttörésüket folytatták. Egy bizonyos, ők változtattak a magyar versen. Restelkedve mondom ezt, mert mindenki, Héra Zoltán is jól tudja. Kötetének Föld-levegő-föld című ciklusában például úgy ír, ahogy eredményeiket hasznosítva ma írni lehet. De itt, egyéniségének ebben a küszködő, forrongó szegletében, mintha egy korábbi és érvényét vesztett verskultúra töredékes elemeit próbálná újra egybeötvözni. A szavakon, kapcsolataikon már-már erőszakot téve. Nem lelve meg, vagy alig lelve egyénisége szántszándékkal egyoldalú profilképéhez az elfogadható, hitelesítő művészi karakterjegyeket.

Furcsa csak az, hogy a kezdetben árnyékban maradt, a kötet további részében kirajzolódó másik arcél nem ilyen. Azon már teljes az emberi és művészi személyiség egysége. (Magasabb, harmonikusabb verskultúrán alapszik itt a kifejezés.) Nem mintha gyökeresen más egyéniség volna, de tágasabb, hajlékonyabb, megérleltebb.

Ha elfogadjuk, hogy a kifejezés és a kifejező változása miatt a versben soha sincs két teljesen azonos gondolat, akkor elfogadhatjuk, hogy a különböző versciklusok mögött sincs teljesen azonos személyiség. A magam részéről Héra Zoltán nehezen bemérhető, összetett személyiségének ebben a második szférájában érzem a költői továbblépés biztató lehetőségét.

A hiány költője

Pilinszky János költészetének nemcsak lelkes és titkos szektája van, mint mondjuk, valaha a Füst Milánénak (akit értékeihez mérten sajnos ma sem olvas eléggé a versszerető nagyközönség). Nem, Pilinszky, bár egykor évekre számon kívül maradt, már elég régóta vitathatatlanul, csaknem divatként népszerű – nagy költői értékeihez, teljesítményeihez mérten az. Honnan, miért ez a szélesebb népszerűség? Érdemes elgondolkozni rajta, mert a dolog nem is olyan természetes, nem is olyan magától értetődő.

Kezdjük mindjárt Pilinszky tartalmain, az életszemléletén, amely a mai olvasó előtt első látszatra a leginkább különleges. Nem katolicizmusára célzok itt; a hit által színezett humánum művészi megelevenítése – lásd például Rónay György költészetét – már a sok száz éves hagyomány következtében is természetes számunkra. Másról van szó, egyedibb szemléletről. Pilinszky egy hajó orrán áll, de háttal a menetiránynak. A távolodót látja, a múlót, a reménytelenül múlttá válót, de azt is csupán egyetlen szemszögből: elmúlásából, önnön lényegét mintegy felizzítva a vég előtt. („Egyedül az, ami elveszett, világolhat.”) Ezt a sűrítő, kihagyásos szemléletet, jól tudjuk, a háború élménysora alakította ki, véglegesítette Pilinszkyben. Századunk történelmének káini tette – hogy a vallási jelképrendszerben maradjunk –, vagy modern, több milliós áldozatú Szent Bertalan-éje – hogy vallástörténeti hasonlattal éljünk. Ennek a Szent Bertalan-éjnek (Bergen-Belsen, Mauthausen, Auschwitz stb.) ő még a fenyegetettje sem volt. Csupán mint véletlen tanú élte át látványként, és képzelte tovább látomásként, ahogyan egy költő idegzete szabadulásra képtelenül átél valamit. Vagyis hogy lélekben belerokkant, belepusztult. Nem annyira a bűnbe (pedig attól is meg lehet bomolni), hanem a szenvedés apokalipszisába. Az az egyszer megpillantott, éhező francia fogoly – hogy egyik legismertebb versét idézzem –, emlékképeiben visszajárva, nemcsak követelte a szívét, de meg is kapta. Pilinszkynek a létet kísérő fájdalom, a szenvedés lett legfőbb ihletője. Az az egyetemes szenvedés, amely egyfelől „az örökös sötétet” tapossa itt „hasadt patákon, hártyás lábakon”, másfelől facipőben botladozik a halál sarkig kitárult kapuja felé. A kiszolgáltatott lét, a fenyegetett emberi egzisztencia. Tudálékosan úgy mondhatjuk: a képzelettel meghosszabbított egyszeri tapasztalás alapvető és általános létélményévé lett; és viszont – mert a folyamat reciprok –: létélményének kifejezési formája lett a KZ-láger – és persze az egész háborús élménycsoport.

Költészetének magja: a létezés tragikuma. S ugyanakkor a vele való küzdelem. Ebben az utóbbiban bukkan felszínre szemléletének másik különleges jegye. Hiszen mégis élünk, az a bizonyos hajó mégiscsak halad velünk. „De szállva ím elsők között a sorban – biztatta magát Arany János a legnagyobb kétségbeesésében – vásznunk dagad, hajónk előre megy.” Pilinszky azonban nem így, nem ott tudja a tragikum ellensúlyát. Remény csillog az ő képzetei között is. Fényesség van ott, tűző napkorong, de az valami más: a végítélet napja. Ez a vágyott, kietlen és fenyegető napkorong az ő bizonyos úticélja. A boldog pusztulásé? Vagy a boldogtalan megigazulásé? Nem tudható, hiszen tévedés azt képzelni, hogy valamilyen üdvözüléstan tételeivel – és nem egy heves közérzet meghajszolt, szomjú látomásaival – kerültünk szembe. E látomásokban a végítélet nem is annyira megméretés, hanem sokkal inkább lét- és teremtéskorrekció. Mintha volna utána még folytatás. Mintha helyreállna vele a lét „arany egyensúlya”, mely a költő visszatérő képzetei szerint csak a búcsú pillanatában állhat helyre. Figyeljük csak: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító – és olyan édes. Úgy igazi minden.” Vesztőhely és édes, pusztulás és öröm – így párosan újra és újra visszatérő motívumok. Pilinszky különben mostani, még inkább lecsupaszított és a régieket már-már magyarázó új korszakában maga így összegez: „A jövőről nem sokat tudok, – de a végítéletet magam előtt látom. – Az a nap, az az óra – mezítelenségünk felmagasztalása lesz.” Az előzmények ismeretében talán nem merészség úgy értelmezni: az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságának megszűnése.

Másfelől is indokolni lehet ezt a nem szó szerinti értelmezést. Pilinszky a hiány költője. Egyfelől elvont formában mindannak a hiánynak, amelyet az emberiség java évezredes erőfeszítéssel be akar tömködni. Másfelől a lét rendjéből fakadó, betömhetetlen hiányénak. Annak, ami a semmi megsejtéséből, átéléséből következik. Művészete a konkrét, szubjektív élményből kiindulva egyre inkább az elvont, az általános felé halad. A tapasztalat felől a törvény felé. Kezdetben volt a háború. Ez konkrétum. Egzisztenciát formáló alaptapasztalat. De már ezt a tapasztalatot is mily minimális szubjektív elemmel, micsoda roppant, szigetelő tárgyiasítással írta meg. Kell is ez, nagyon kell, hiszen huszadik századi képtelen tapasztalataink – már csak méreteiknél fogva is – szinte-szinte elérik az emberileg felfoghatatlan, a nem-antropomorf határait. Pilinszkyn ólomköpeny ez a tárgyiasítás, mely megóvja – már amennyire – az élményben rejlő sugárhatástól. Mennyi mindent elhagy és feláldoz a költői eszköztárból, hogy ezt a tárgyiasítást megvalósítsa: nincsenek szokványos értelemben vett témakörei, alanyi megnyilatkozásai, nincs itt táj, nincs természet, vagy ami van, az csupán kivetített megelevenítője a kiszolgáltatottság pőre léthelyzetének. Pilinszky, mint a forrasztólámpa a lángot, erre az egy pontra tartja rá költészetét.

És itt, ennél a világító pontfénynél pillanthatjuk meg, hogy a költő vállalkozása milyen nagyszabású. A legnagyobb vállalkozások közül való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel a lézersugár élességével fejezni ki. Hogyan, mivel éri el ezt a jellegzetes pilinszkys élességet, a kifejezés intenzitását? Nos: szavakkal. És itt a lényeg megvilágítására hadd kérjek kölcsön egy Babits-gondolatmenetet: „Minden igazi író – írja Babits Mihály Minden a szón múlik című jegyzetében –, aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb, hogy az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmenetek és fordulatok ügye – legalább amennyire az író azt láthatja és megállapíthatja… A legmélyebb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre: művem papirosízű, rajzom érdektelen.” Pilinszkynek a szóválasztás és a szóelhelyezés a legfőbb erőssége. Nem úgy persze, hogy szép stílusa van, ez ostobaság. Hanem úgy, hogy szavai láttató erejét, versbeli súlyát, jelzőképességét a maximálisra tudja fokozni. Sőt, ami már-már kivételes sajátság: csaknem állandóan a maximumon tudja tartani. Erre minden eszközt felhasznál, ha tetszik, a tömörítés, szóösszevonás, vágás, bújtatott képi látomás minden modern eszközét, csak trükköt nem, puszta stílfordulatot nem. Vagyis hogy a stíluskérdés – ennyiben ki kell egészíteni Babits szavait – nála nem stíluskérdés. (Különben jobban utánagondolva, Babits se tartja annak.) A szó, a kép, a látomás mindig a valóságból fakad, annak párlata, lényegének felismerése, törvényének megfogalmazása. Pilinszky nemhiába talál rokon szavakra (és persze a semmi átélése körül rokon élményekre) József Attilával – mint ahogyan ezt Beney Zsuzsa részletesen meg is írta –: szavai felfedező szavak. Versbeli közlései heurisztikus közlések.

Nehéz ezt ilyen szűk helyen, a szövegösszefüggésből kiragadva, példákkal is bizonyítani. De mégis, pusztán ízelítőül: „plakátmagány”, a kivégzőosztagra utaló „kockacsend”, a „hamunéma fal”, „a mulandóság ránca”, „a magány extatikus torlaszai”, „a haragos ég infravöröse”. Példák felfedező jellegű képi erejére (a szóválasztáson és elhelyezésen túl ez a legerősebb eszköze): „a jelenidő vitrinében égek”, „felöltöm ingem és ruhám – begombolom halálomat”, „mint tagolatlan kosárember – csak ül az idő szótalan – nincs karja-lába már a vágynak – csupán ziháló törzse van”. Folytathatnánk bár, de ehelyett inkább húzzuk alá azt a gondolatot, hogy a stiláris lelemények magja nem stiláris. Pilinszky hatása meglehetősen érződik a hatvanas évek magyar líráján. Visszatérő szavai, motívumai, poénre kihegyezett verslezárásai egy sereg költő művében bukkannak fel. Éspedig nemegyszer hatástalanul. Miért? Mert a pilinszkys szavakhoz a mindig velük együtt járó felfedezés is szükséges – elkerülhetetlenül.

De hát azt mondtam, a menetiránynak háttal áll, a dolgokat elmúlásukban látja. Hogy volna mégis felfedező? S azt is mondtam, népszerűségén érdemes elgondolkozni, hiszen létköltészete lírai divatjainktól eléggé elütő. Csakhogy a múló jelenségvilág számunkra nem múló híradást közvetít vele rokon, szintúgy tünékeny egzisztenciákról. Ez örök és mély mondanivaló. Pilinszky specialitása, felfedező különlegessége, hogy a mélyben lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket századunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. A Nagyvárosi ikonok című kötetben összesített Pilinszky-líra a létérzet topográfiai leírása. (Az újabb kötetek, a Szálkák és a most megjelent Végkifejlet, mindehhez megvilágító kiegészítés, egyszersmind kísérlet a létélmények általános egyenleteinek, mintegy algebrájának felállítására.) Vagyis hogy az egész mű együtt, töményebb és konkrétabb kezdeti, oldottabb-elvontabb mai állapotában, olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet. S ha közben a szemlélet és jelképrendszer hellyel-közzel, mint mondottam, tartalmaz is speciális, nehezebben átélhető elemeket, a rejtett kínjaiban megszólaltatott, a kiszolgáltatott és felmagasztalására váró humánum mindnyájunk vágyott ismerőse. Azt hiszem, ebben van, itt van a Pilinszky-líra népszerűségének kulcsa. S ha Pilinszky a dolgoknak, a jelenségvilágnak háttal fordul is, e minden rezdüléséből feltörő humánum révén nem háttal áll: teljes mellel fordul a jövő felé.

Rába, Tandori

Rába György azok közé a költők közé tartozik, akik a negyvenes években indultak, jobbára a felszabadulás után, és akiknek fiatalkori, formáló, sőt determináló tapasztalata volt a háború. Idegekben hordott, nem csillapodó, az erkölcs és a lét végső kérdéseiig ajzó tapasztalata. Ez a szembekerülés, sőt félrepillantás nélküli szembenézés a legnehezebbel, melyre legszebb korukban, még a biológiai optimizmus teljében kényszerültek, természetesen nemcsak létérzetüket formálta, hanem – hiszen a dolgok összefüggnek – költői céljaikat, költészetük mineműségét is meghatározta. Ha valakinek alaptapasztalata, hogy a létezés dráma, melyet félelmes előrejelzések között hol lassabb, hol nekiiramodó tempóban játszat el vele az idő, a sors, akkor számára a vers: híradás a közérzetről – dráma közben, egy-egy felismerés villámfényében. Rába György egy helyütt így fogalmazza ezt meg: „A vers tanúságtétel – az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy.” Ez azonban – ha kicsit belegondolunk – nem annyira általános érvényű meghatározás, mint amennyire formája szerint gondolnánk, hanem személyes ars poetica. Figyeljük csak: „a törvények kő-arca”; „az anekdota, az impresszió…: magánügy”. Vajon nincs-e rímelés itt a József Attila-i „csak a törvény a tiszta beszéd”-del? De kövessük még egy darabig nyomon ezt a tudós mezbe bújtatott vallomást: „Ugyanakkor a líra, az »alanyi« költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár »kiáltás«, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

Így Rába. Összegezzük csak: „nagy összefüggések”; „háborgó belső világ”; „sallangjaitól megfosztott vers”. Ez megint mond valami lényegeset Rába költészetéről, de még mindig elég messze van tőle. Próbáljunk tovább közelíteni, küzdve-kínlódva a fogalmi nyelv eleve adott tehetetlenségével meg azzal a zavaró érzéssel, amely a kritikust elfogja, ha az irodalomtudományt már-már az esszé művészi rangján gyakorló Rábával akar konkurálni. De hát ő maga, az ő szövege kényszerít a feladatra.

Méghozzá eltávolodva közelítsünk. Azok a költők, akikkel Rábának rokon az élményvilága, rokon a hangja, nála (talán igaztalanul) inkább elismert, jelentős vagy nagy költők. Az erkölcsi, filozófiai reagálásra kényszerítő alapélmény – és persze a saját vonzódásuk – olyan ősökhöz közelítette őket, akik a magyar líra mai forgatagában kevésbé elevenek, vagy csak látszatra, optikai csalafintasággal elevenek. Vörösmartyból a romboló tapasztalatok után ezt emelték ki maguknak: „És mégis, mégis fáradozni kell”, és a folytatást, úgy, mint a nagy előd, az általános emberi szem előtt tartásával együtt vallották: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Babitsból a költői tartás rezüméjét merítették, sok minden mellett, mondjuk, ezt: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha – virág volnál a saját sírodon.” És József Attilától? József Attila a legközvetlenebb elődük. Tőle való a fentebb már körvonalazott alaptétel: a vers nem valami megcsinált, tetszetős holmi: egy hatásos benyomás, egy tanulsággal járó történet: a vers a közérzeti állapot összegezése egy adott pillanatban; egy-egy költészet egésze pedig magának a léttel küszködő embernek a drámája. Ezért lehet egy költői életmű katartikus hatású.

De József Attila nemcsak a kifejezendő, hanem a kifejezés területén is útjelzőjük volt. Nem úgy persze, hogy kimunkált eszközeit, védjegyzett motívumait hasznosították, alkalmazták volna. – erre líránkban rengeteg példa van, de ez epigon szintű követés, nem érdemes rá szót vesztegetni. Ők a módszerét fejlesztették tovább, mely a fellazított vers, elsősorban az avantgarde által felszínre hozható tartalmakat hagyományos formában, már-már klasszicista igénnyel tárta az olvasó elé. (Gondoljunk a formahű Nyugat-versben őelőtte elképzelhetetlen, polgárjogot nem nyert merész képzetkapcsolásaira, párhuzamaira, vágásaira, továbbfejlesztett, látomássá növelt képeire, melyekben a látszólagos klasszicitás mögött a felszabadult analógiás költői gondolkodás roppant érzékletessége dolgozik.)

Rába és költőtársai – hogy végre mégiscsak visszaérkezzünk hozzá – ezt a módszert hasznosították, és fejlesztették tovább. Előreléptek, két irányban is: egyrészt úgy – s ez különösen Rábára jellemző –, hogy az analógiák sűrítésével, egymás lábába kapó alkalmazásával még töményebbé tették a vers szövegét, még több költői információt préseltek bele. (Gyakran a felfejtés igényét, magyarázatvágyat ültetve el az olvasóban.) Az új kötetből, a Lobbanások-ból íme egy kiragadott példa: „A lenti léthez tartozom – a látvány-alji éjszakához – már tapintható vas-sötéthez – nem üti át – a pillantások sorozat-lövése.” Csupa tartalmas és szuggesztív analógiás tömörítés: egymással is összekapcsolódnak, s belepréselik a sorokba azt a költői közlést, melynek kifejtése hosszas és dadogó prózai mondatokban lehetséges csak. De tovább idézem a verset, hadd lássa az olvasó a maga szélsőségében ezt a nehezen, de mégis felfejthető, gazdag tömörséget: „S a várva várt nap – a másnap – megismerése ingoványnak – cserépedény dicsőségére jutva.” Persze a tömörítésnek ez az analógiás kapcsolás csak egyik eszköze; éppúgy szolgálja ezt a dolgok indokolás nélküli, de drámát szuggeráló egymás mellé állítása: „Egy percnyi föld – élükre állított percek – az ég magas – egyszeriek a csontok” – vagy a fölösleges szavak, az olvasó tudatában amúgy is felsejlő ige egyszerű elhagyása: „Bár lehetne – egy tekintetbe – a nap teljes ívét – a fénykeltét a fénylementét – s a repesést a delelőt.”

Ki ne látná, hogy a vers szövege így nemcsak tartalmasabb, hanem feszültebb, szenvedélyesebb is, a közlés irama sebesebb. De éppen mert „a háborgó belső világ” „kiáltás”-igényű közléseiről van szó, valamivel hűteni kell, általános érvényűvé kell tenni ezt az alanyi felfokozottságot. S itt érkeztünk el a József Attilától való különbözés, az előrelépés második mozzanatához. József Attilánál az „én” még mindig és mindenkor azonos József Attilával, a költővel. De a modern költészetben ez koránt sincs mindig így. Már Füst Milánnál sem közvetlen az azonosság a vers alanya, egyes szám első személye és a költő között. Ő a maga szecessziós koturnusán többnyire idegen személyek álarca mögül beszélt. (És Weöres is, hányszor, de hányszor!) Rábánál és társainál azonban nem erről van szó. Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kapunk, maga a tapasztalat általános érvényű. Persze a líra dialektikája révén így van ez minden valamirevaló költőnél; a személyes egyetemessé lényegül át. De ők, hogy a személyes véletlenül se maradjon magánügy, az én versbeli pozícióján; funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet.

Csaknem képtelenség ezt a fontos jelenséget ilyen kis helyen bemutatni az olvasóknak. Mégis egyetlen példán megpróbálom érzékeltetni. Előrebocsátom: az egész gazdag kötetben – ha jól nézem – mindössze egyszer fordul elő az a szó, hogy én. S akkor is kiemelve, sorvégen, hogy a másokkal való ellentétet, a vers kompozíciós fordulóját hangsúlyozza. De idézzük ide a kötet egyik legszubjektívabb versének teljes nyolc sorát, a pályáról, a költői útról tett vallomást: „Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen – ige felé elnémulóban – Ha megláttad foltot a szemhatáron – süllyedni emelkedni testemet – az út írt engem nem mehettem – másfelé s most az a mezsgye vagyok – már soha semmi több – és soha kevesebb.” (Visszanézve) Ugye világos? Nem másról, egy törvény kő-arcáról van itt szó.

Rába György azt mondja itt: „nem mehettem másfelé”. Azt a közérzeti drámát kellett apránként, versről versre megformálnia, amelyet átélt, s melyet új kötete a magas költészet színvonalán összegez. Erről a költészetről könnyű megállapítani, hogy túlnyomóan belső dráma, s hogy tematikailag visszafogottabb, társadalmi mondanivalójában szűkszavúbb, áttételesebb, mint a nagy előd és példakép. Ez természetesen alkat kérdése is. Meg szerencsétlen múltbeli körülmények következménye is, amelyek Rábának és vele rokon társainak teremtőerejét, nagyszabású humanizmusát oly könnyelműen félrevetették. Rákos Sándornak – egy a társak közül – van egy magára és költőbarátaira utaló, megdöbbentő nagy verse Ras Shamra torzóiról, akik félig élnek csak, sem meghalni, sem megelevenedni nem tudnak. Vajon az analógiás tömörítésre felhozott példa („a lenti léthez tartozom, a látvány-alji éjszakához”) tartalmában, közérzeti híradásában – s éppen benne rejlik a Lobbanások egyik alapmondanivalója – nem rímel-e, nem egyezik-e Ras Shamra torzóinak létérzetével? Igen, de a Ras Shamra-versben megidézett költők régen megelevenedtek már: helyük van legjobb költőink között. Nélkülözhetjük-e sorukban Rába Györgyöt?

Tandori Dezső különleges tehetség. Őt igazán arra találták ki, hogy verset csak hivatali kötelességből olvasó szakférfiak kétségbeessenek miatta. Hogy megint világgá kiálthassák – a verset nem szeretők ismert közhelyeit csokorba gyűjtve –: érthetetlenek ezek a mai költők. Pedig az, amit Tandori csinál, világos, mint a nap. Végiggondol valamit; amit nem szoktunk végiggondolni, és az ad abszurdum végeredményt szántszándékkal bosszantó módon írja meg. Nem is annyira versei az érdekesek, a trükkjei, sziporkái, leleményei, hanem az, amit velük eltakar: a versek mögötti kontemplációi.

Új verseskötete, az Egy talált tárgy megtisztítása, mely, vigyázzunk, pusztán 1969-ben és 70-ben írt verseit tartalmazza, címében egy József Attila-versre utal. „Mint talált tárgyat visszaadja”, mármint az életet, mit, ugye, emlékszünk a megelőző sorokra, a halálra kap az ember ráadásul. A kötet címe szerint tehát Tandori Dezső, mint talált tárgyat, az életet tisztítja meg. Ez a cím azonban nem pontos; csak a kötet második, kisebb felére érvényes. Az első rész, a nagyobb, éppen ellenkezőleg, a tárgy elvesztésének folyamatáról számol be.

De ne beszéljünk rébuszokban. Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz. (Vagy, mint látni fogjuk, az volt legalábbis.) Éspedig nem filozófiai meggondolások, a logika spekulatív tornája alapján, hanem érzékelését, tudatát átható alapvető létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, amelyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalán van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az „álláspontot”. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja „mindaz a kétkedés – ahogy írja is –, amelyhez nyilvánvalóan jogom van, amennyiben hordozom”. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészetet létrehozó alany bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet. A kételkedés paradox módon a költészettel szemben a leghevesebb ebben a költészetben.

Az olvasó hiába szokhatott hozzá immár száz esztendeje, ma is nehezményezi, ha a költő nyilvánosan felülvizsgálja az eszközeit. (Hogy a csodában csinálhatná másként?) Egy híd teherpróbája kötelező; a verskonstrukció, a szavak hitelének próbája szentségtörés. Mi, nyájas olvasók csak azt kedveljük, ha egy-egy versváltozat révén (például nagyok kéziratjavításai) vagy egy már eleve megcsinált, művé tett versmagyarázat kulcslyukán át bepillanthatunk a műhelybe. De hogy valaki magát a szétdúlt, elkínzott, problematikussá lett műhelyt sarkig kitárja? Vers-drótvázak között mutogassa a formába öltöztetés bizonytalanná vált vagy fölösleges művészi mechanizmusát? Tandori pedig ezt teszi, s borzongásunkat hellyel-közzel még ki is gúnyolja.

Nézzünk egy példát arra, hogy kell-e a vázra szó. Ennyi a Horror című verse: „akkor inkább – el – gat-getek – Rémületemben”. (Az igét nem, csak a gyakorító képzőjét jelzi.) Vagy egy másik; a Kant-emlékzaj című: – „A fűnyírógép – odakint – villanyborotvám – odabent.” Ha az olvasó megérti a csillagos égre és az erkölcsi törvényre való utalást, akkor akár meg is pukkadhat – ha humortalan – ennyi blaszfémikus elhallgatáson. A tréfa Kantról különben számomra a szó hatalmát tárja fel, egy mondatforma megidéző erejét – úgy érzem, a költő szándékával ellentétesen. Mert Tandori a szó lejáratására tör; trükkök, mutatós és kevésbé mutatós ötletek sorozatán át sugallja: az irodalom az évszázados gyakorlat, az olvasói berögződések miatt tele van az elhitetés fondorlatával, a meghamisítás természetesnek vett, soha meg nem kérdőjelezett hazugságaival. (S ebben igaza is van.) E téren nemcsak addig jut el, mint az idézett példában, hogy csak jelzi az igealakot, hanem verseket, versvázakat is létrehoz, melyek teljes egészükben tetszőlegesen kitölthető nyelvtani meghatározásokból állnak. Sőt addig is eljut – és talán a vers lényegét illetőleg gondolatilag itt a legmélyebb –, hogy nemcsak félig kiírt vagy csak formálisan jelzett szavakkal, de szavak nélkül is lehet verset csinálni, ha az ember a verscímmel megad az olvasó számára egy kontemplatív beleélésre, gondolkozásra késztető pozíciót. (A címben azért kénytelen ő is a szavakhoz folyamodni.) Mindezzel az írói műhelynek napjainkban eléggé adott, részben valóságos, részben divatosan kilovagolt, eltúlzott kétségeit akarja dokumentálni. Az ötletek bőbeszédűségével azt veri a fejünkbe: a kimondott szó nem azonos a jelölt jelenséggel, a költő szava az olvasóban felkeltett képzettel, s így a leírt jelenség a leírással, az ábrázolt a megtörténttel. Egyáltalán semmi semmivel.

És máris itt áll előttünk napjaink egyik jellegzetes paradoxona. Mert ha a jelzés, a jelekkel való közlés reménytelen, minek akkor írni? Micsoda akkor a művészet? Tandori a kötet harmadik harmadában, ahol mint talált tárgyat, visszakapja az életet – bár szerintem elég szűkös és mesterségesen érdektelenített részét csupán –, már-már visszakapja a művészetet is – még elég sok, maradék kételkedéssel. Figyeljük csak: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent – Később, igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például: mit is írtunk. – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség.”

És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére, és azt is némileg megváltoztatva –, hogy igen, marad a kutyakötelesség. A „csak azért is megpróbálom”. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. És olyan, nála tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Tóth Judit, Székely Magda vagy Petri György, akik a maguk felelősebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái, sziporkái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban. Harminchét éves, és kitűnő tehetségű költő. A talált tárgyat visszakapva, ha tetszik, ha nem, marad ugyanis a kutyakötelesség.

Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér

Hiába, nehéz leszokni arról, hogy a költőt ne a romantika szemüvegén át nézzük. „A sátán kacaja és az arkangyal röpte” – olvastam sok-sok évvel ezelőtt Babits fejezetcímét Az európai irodalom történeté-ben, amikor még a nevükön túl alig tudtam többet Byronról és Shelleyről. S nem feledtem máig, pedig már Babits csaknem idézőjelben írta fel a címet, jellemző cirádaként. Mit tegyünk, hogyan szokjunk le a romantikáról, ha a költő figurája még napjainkban is romantikus, sőt romantikusan romantikus? Ha bőséges legenda övezi, olyan vagabund-villonos, mint például Kormos Istvánét? Ha történetek sora kering arról, hogy csikóugrándozását sosem lehetett hámba törni; hogy az élet szolidabb kereteiből hányszor és mily csokonais vagy Kakuk Marci-s kópésággal vágta ki magát; hogy a nők nevét –, hiszen ez is idetartozik – színes léggömbként gyors egymásutánban vagy csoportosan eregetik fel versei, s olyan ő e léggömbcsokorral, mint egy felragadott, égbe tartó fiúalak. Valaki, aki játszik, s akivel – nem tudni, ki vagy kik – játszanak.

Pedig Kormos Istvánnak semmi szüksége rá, hogy inkább figyeljünk eleven figurájára, és kevésbé a verseire, Lírája – sokan tudják már – nagyon is megéri a bennfenteskedésnél sokkal mélyebb odahajlást. Ez a líra úgy villonos, ahogy az Apollinaire-é. Úgy apollinaire-es, hogy az igazán Kormos István magyar szabadalma, legföljebb némi Balassi, József Attila és Jékely van elkeverve benne (távolabbról Krúdy, Tersánszky, Gelléri) hazai ízelítőül. Tündéries játékosság a felszíne; és az „új inget gondolok reád”-mozdulat fedi a keservesebb mélyét. Ha Kormos elmondja – mert kénytelen elmondani –, hogy se háza, se széke, se asztala, s fekszik könyéken a puszta földön, akkor a villonos–József Attilá-s hetykeség így felel rá: „de semmi vész gyerekeim – sajnálnotok fölösleges – világokat varázsolok – amikor akarom”. És varázsol is szüntelenül. Csakhogy az ember varázsolni is csak abból tud, amije van. A képzelet is a valóság természetes leánya. Kormos varázslatainak fő eleme a zsellérgyerekként végigélt gyerekkor. Éles-fájdalmas, determináló élményhalmaz; kiírni fél élet sem elegendő. A versek kaleidoszkópjában persze ott van a másik elem is, a költő mai élete, nem-kipolcolt műveltséganyaga, úti élményei, egyszerre magabízó és kesernyés életérzése. S ahogy a kaleidoszkóp versről versre mozdul egyet, könnyű felismerni, hogy a varázslás módja: szürrealista.

Mit jelent ez? Nem többet: merész költői áttételességet, nem kerülőt, hanem éppen átvágást a költői lényegig. Ugye ismerik Čapek feledhetetlen védőiratát a szürrealista költészetről? Čapek történetében a költő egyetlen szemtanúja egy cserbenhagyásos gázolásnak. A nyomozó az autó rendszámát kérdezi tőle. – Fogalmam sincs róla, kicsit ittas voltam – feleli a költő –, de írtam egy verset azon nyomban az eset után. – A detektív elolvassa a szürrealista verset, nézi-nézi, és nem érti. – Hogy kerül ide. Szingapúr, Malájföld? – Mert az autó barna volt. – Ahá! És ez: „hattyúnyak, kebel, dob és cintányér”? – Várjon csak – mondja a költő –, kellett ott valaminek lennie, ami ilyesmire emlékeztetett. Gondoljon az alakzatokra: a hattyúnyak a kettes, a kebel a hármas, a dob és cintányér az ötös. 235 lehetett annak az autónak a rendszáma.

Čapek tréfája: alapvicc. Evidens igazságot fejez ki. Kormos szürrealizmusára pontosan illőt. A kifejezett belső világ és a látható külső törvényszerű kapcsoltságáról. A versek hiteléről. Fontosabb dologról van szó, mint látszatra hinni lehet. Napjaink költészetében divat (újra divat) a szürrealizmus. Kivált a népi szürrealizmus, melyet számon tartott mesterei előtt éppen Kormos István kezdeményezett újra a Magyarok-ban és az Újhold-ban, Dülöngélünk című korai kötetében. Szürrealizmusa azonban – hogy kitartsunk a szó mellett, bár más kifejezést is segítségül hívhatnánk – korántsem az esetleges szinonimája. Kormos játékos áttételessége, bármire merészkedik is (mondjuk például a kódexíró Sövényházi Mártával való szerelmeskedésre), világos és megfejthető. Pedig meghökkentő, friss szemlélet dolgozik benne, friss, remek magyar nyelven. Azt mondja például: tengerek szaharáiban kétpúpú hajók, ötforintos pelyhekkel jön a hó, köd medvéskedik, madár-Niagara zúdul, vagy egy kis látomás az időmúlásról: velocipéd gurul, kerék a hold, a nap. S mindezt énekelve, könnyedén, a keserűt is édes sanzonversben mondva, hogy a behízelgő verszene – éppúgy, mint mesterénél, Apollinaire-nél – egybetartja a merész képzetkapcsolások miatt széthúzó verselemeket. Üde, természetességével elbájoló, mindjárt, egy csapásra megnyerő, modernül romantikus költészet keletkezik így. Igazi költészet. Az olvasó igazi gyönyörűségére.

Más kérdés, hogy a magatartásban is, a sanzonhangban is, nincs-e az elkerülhetőnél egy csipetnyivel több irodalmi emlék? Nincs-e nyersebb, ősibb költőmozdulatok domesztikált reflexe? Az új kötet (N. N. bolyongásai) után a teljesítmény, mondhatnám, példaszerű értékeiről tudósítva, teszem fel ezeket a kérdéseket. Annál is inkább, mert a kötet újsága éppen az, hogy maga a költő is már-már szembenéz velük. Mintha ott állna, azon a ponton, hogy a továbbiakban nem N. N. bolyongásait írja, hanem N. N. visszaérkezését bolyongásaiból. Ismét feltűnik a kötetben a gyerekkor, de fényévnyi távolságból előbukkanva, tragikusabb, sötétebb horizonttal. Fel-feltűnnek ismét a lányok léggömbnevei, de egyre borúsabb, kételkedőbb ég röpteti őket. S ahogy a szép kötet belső életrajzában előrehaladunk, el is tűnnek végleg. Egyetlen valódi érzelem foglalja el a helyüket, a múltakat hökkenten számba vevő. Nem a költő játszik már az élettel, hanem ő mered arra, aki vele játszik. Időre, sorsra, elmúlásra.

Ez a született kamaszköltő így ajándékozza meg olvasóit a legmélyebb pillanatokkal.

Hol kezdődik a költészet?

Ágh Istvánról azt írja Fodor András A nemzedék hangján című tanulmánykötetében, hogy költészete a vidéki gyerekkor igézetében fogant, s hogy tele van „a szülőföld, az útra bocsátó falusi közösség iránti felelősségtudattal”.

A Jóslatok az újszülöttnek című új kötetében mindennek elég kevés nyoma található. Pontosabban távoli nyoma van egy népi motívumokat variáló ciklusban (Krumplinyomóhuszár), közelebbi pedig az Elveszejtve és szabadon című versben, hol igen erőteljes képeket gerjeszt: „gyermekkorom előtűnik, – mint ritkás bokorból a fészek, – falu széle az állomástól, – elfojtott láng a lángolástól, – közel vagyunk, mint nagyharang – délben a déli kondulástól”. S ha e néhány sor nem is rajzolja ki: az egész vers a hazatérés képéből indul, és az „itt mégiscsak hazára találok” vágyképével fejeződik be: „találj, nyüszíti a beton – fekete vére a füvekből, – kanász leszek, kócostorom – sudarát lerántom a mennyből, – kocsis leszek, én hajtom az – utolsó lovat kétezerben, – anya leszek, olyan fiút, – szülök, ki nem felejt el engem”. Pontos, sugallatos képi megfogalmazás ez, még ha a belerejtett dac vagy keserűség (a beton fekete vére) nem világosul is meg közben. A költő változásának pedig itt van a kulcsa, ebben a dacban. Figyeljük csak: „belülről égni e »Tilos – nyílt lángot használni!« világon, – hogy bezárt szám is füstölög, – és fél tőlem a papiros?” Vagy másutt szintúgy tömör és szuggesztív képi megfogalmazásban: „Mit cselekedjek önmagammal? – nézzek az emberek szemébe, – mint földi-kutya az enyémbe, – olyan félelmes tekintettel, – hogy már puska kell szemem ellen?”

Fölösleges is magyarázni, hiszen a szöveg beszél helyettünk: embert, költészetet átformáló heves indulat dolgozik itt, nem emlékeket bogozó, hanem létkérdéseknek nekifeszülő. Valami láz, amely csillapodottabb állapotában tiszta, szép verseket is terem, felszaladtában pedig már-már megfejthetetlenné teszi a költői beszédet. A kritikus ilyenkor, ezt a beszédet olvasva, csaknem illetéktelennek érzi magát, mert csupán a költői módszer mineműségét tapintja, a Nagy Lászlóéval rokon szabadasszociációs képi gondolatfűzést, részleteiben helyenként érzékletes megfogalmazások sorát, de a vers egésze mégis zárva marad előtte. S mi tagadás, elég gyakran kerül ebbe a kellemetlen és számára szokatlan olvasói helyzetbe. Miért? Mert Ágh István részben nem dolgozza meg eléggé a képi elemeket, részben nem illeszti bele egy olyan rendbe, mely a részleteket költőileg világosan értelmezhetővé tenné. Bárhonnan, akár a kötet elejéről, akár a kötet végéről idézhetnénk erre példát. De szólaljon meg inkább helyettük A vers című kötetnyitó írás kezdete. Ez feltehetően a költő szerint is a termés javához tartozik, másként nem állna kiemelt helyen:

Ugye világos, hogy milyen veszély kerülgeti Ágh István költészetét? Láthatóan nem értéktelen és nem tartalmatlan szöveg ez, és mégsem igazán evidens. Az egyes elemek nem érnek össze benne, és korántsem egyenértékűek. Több-kevesebb kérdés kételyét cipelve vágunk neki ez után az indítás után a vers további szakaszainak, melyek, mint az indítás, éppúgy homályos és megvilágosult részek váltakozásából szövődnek egybe. A homály oka – s ezt már általában mondom –: az egymásra halmozott képi és jelképi megjelenítés túlhajtása, nem is annyira az asszociációs távolságok túlméretezése révén, hanem inkább képi pontatlanság, tetszetős, de félrevivő szavak meg nem fontolt alkalmazása s legfőképpen a versírás előtti versprekoncepció tisztázatlansága miatt.

Ágh István erőteljes víziókra képes – láthattuk a korábban kiemelt idézetekben is –, de mintha nem törődne eléggé azzal, hogy a szürreális képek egybeillesztése nagy szakmai megfontoltságot igényel. Abban az irányban, amelyben tájékozódik, éppúgy veszély az esetlegesség (sőt talán fokozottabban az), mint a hagyományos kifejezésben.

Demény Ottó sohasem vállalkozik többre, mint amennyire futja az erejéből. Ez le is határolja költészetét, de meg is növeli szolid megbízhatóságát. A művészetben nekifohászkodni, megkísérelni és belebukni a kísérletbe sohasem szégyen. De az se szégyen, ha valaki tisztában van saját határaival. A század lázas újító hangulata miatt olvasói szemléletünk e téren csaknem megrontott: mindig új és új üstökösökre, szenzációkra vágyunk. Pedig a költői érték kiteljesedése egyfelől (mondom: egyfelől!) a mindennapi munka, a lassú érlelés következménye – s csak nagy ritkán (s akkor is többnyire utólag) látványos, égbolti jelenség.

Mindezt nem is Demény Ottó mellett vagy ellene mondom. Ő a maga nevében a mindennapi munkára voksol. Közhír című válogatott verseskötetében éppen hétköznapi pontossága révén végigmond egy olyan híradást, amely csakugyan közérdekű. Hogy mi ez a hír? Egy táj átalakulása. A város széléé. József Attila, Kassák, Zelk óta egyszerre konkrétum és költői jelkép ez. Egy társadalmi céljainkat is tükröző egész jelképrendszer. Demény Ottó ott nőtt fel, ott töltötte a gyermekkorát azon a város peremén, amit elődei, idősebb társai megírtak. És úgy, olyasféleképpen is kezdte írni, ahogy ők. Ha kisebb intenzitással és harmonikusabb lélekkel is – de hűséggel. Éppen ezért lehetett a vers a sajátja. Ám ez az elmúlt, lassan-lassan bulldózerekkel kisöpört világ híradásának csak egyik fele. A másik az, hogy mi lett vele, mi lett aztán belőle. A városszéli modern lakótelep – a későbbiekben nyilván nagy téma – talán-talán vele vonul be irodalmunkba.

Egy nyolcsoros versében Demény azt mondja: „Mindent, amit igaznak mondtam – ó, te szenvedélyes világ – nem álmodtam s nem is hazudtam. – Bennem semmi sem kitalált.” Pontos önjellemzés ez. És az a kép is pontos önjellemzés, amelyet Életforma című versében rajzol magáról, a hivatalnokmód dolgozó költőről, aki vaskos aktatáskával úgy indul munkába napról napra, mint a többi ember. S megérkezve, kiteregeti papírjait, dolgozni kezd – „hátha sikerül”. S csupán ez a kétség utal arra, hogy ez a munka másnak is alá van vetve, nem csupán a tisztes szándéknak. Persze Demény, akár nagy elődei, akik mindennapi robotra kényszerítették ihletüket, igyekszik kiszűrni, kiiktatni ezt a kiszolgáltatottságot. De vajon lehet-e? S kivált annak, aki az élményt – mint ahogy erre az iménti vallomás is utal – átalakítatlanul és nagyjából fogantatása hőfokán írja meg. Abban a lelki rétegben, amelyben felfogta. Az ilyen alkat számára korántsem a felizzó (ha van?) vagy a felvillanó, hanem a mindennapok által aprólékosan megformált egyszerű tapasztalat válik költészete igazi témájává. Azt vagy azok sorát képes hitelesen megfogalmazni. Ahogy Demény a Közhír-ben – amint mondtam is – sikeresen ábrázolta egy nem akármilyen táj átalakulását s benne egy tisztes és rokonszenvesen szerény költői életmód lírai állomásait.

Elég titokzatos dolog, hogy a hibátlanul megmunkált versek sorából mikor lesz költészet. Rab Zsuzsa – fölösleges is szinte mondani – kiváló műfordító, mindent tud, amit a versírásról tudni lehet. Amit csak a költők a világlírába napjainkig létrehoztak, megvalósítást, lehetőséget, azzal már – csaknem kivétel nélkül – mind-mind szembekerült. Szó szerint a száján próbálta, nyelvén szavanként ízlelgette. S még azt is hozzátenném: műfordítói művészetének megvannak a sajátosságai; megoldásainak tipikus karakterjegyeit össze lehet állítani.

De a vers, a saját vers más dolog. Azt nem lehet „megcsinálni” a tolmácsolás bevált művészetével. Önérzéseinek senki sem fordítója. Sőt, szinte küzdenie kell, hogy ami idegen, de magyarul mégis a mi szavunkon szól, bele ne keveredjen, a sajátunkat el ne maszatolja. Rab Zsuzsa ezt jól tudja. Vigyáz is rá. Új verseskötetét, a Ráolvasó-t szinte nem is lehet a fordításaival kapcsolatba hozni. (Mulatságos módon: egy-egy védjegyzett Kosztolányi-rím az, amelynek műfordítói hajlama nem képes ellenállni.) A kötet hibátlan versekkel indul. Jól megcsinált, hideg, karakter nélküli versekkel. Aztán, a Gyufalángok című ciklustól kezdve talán már nem is olyan biztos a szakmai fogás, de a versek átforrósodnak. Az átfordító verset hadd idézzem, címe: A XC. zsoltár: „Eleitől – magamban kellett volna bíznom. – Most már – az öncsalás se tesz csodát. – Fejem alá szorítom – megszenvedett nyugalmam – kemény és tiszta vánkosát.” Ugye az első négy sor az, ami megérinti az embert? Egyszerre hallani benne a zsoltár és József Attila parafrázisát. S a lezáró három: inkább csak mívesen megcsinált. Hogy mi a hatóanyaga? A megszenvedett személyes tapasztalat. Ez az oka a kötet átforrósodásának is. Rab Zsuzsa egyszerre beljebbről kezd beszélni. Amit a magányról vall, a társ nélküli ünnepekről, a magára vett vagy a sors által rátestált kemény, elszánt, munkás életéről a megcsinált és kevésbé megcsinált versek során át: az már kirajzol egy arcot. Egy küzdő-küszködő embert, aki azáltal válik rokonszenvessé, s nyeri el részvevő szeretetünket, mert küzdelmét, megszenvedett személyes tapasztalatát megszenvedett, sajáttá tett szavakkal mondja el. Itt kezdődik a költészet.

Makay Idának inkább az a kérdése: hogyan lehet folytatni? Nevét ugyan nem vettük eddig számba – Mindörökké című verseskönyve valójában első önálló kötete –, mégis a verset írás és a költészet szétválasztó határát már ő is maga mögött hagyta. Megfogalmazásai – egy adott stíluson belül – többnyire egyedi, személyes megfigyelésen alapulnak, vagy legalábbis karakteresen összeszedettek, képi pontosságra törők. Íme egy versindítása: „Úgy gyűlöllek, hogy sistereg már – élő és tárgy, ha hozzáérek. – Vibráló veszéllyé sűrültem, – mint halálthordó vezetékek.” Nézzünk más helyről egy közbülső versszakot: „Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, – vagy így maradsz már örökre bezárva – a tiltó- meg a tagadószavaknak – irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?” S végezetül ne sajnáljunk még egy verslezárást is elolvasni, a három idézet közül ez a legeredetibb, legerősebb: „Vagy. Mint a végső axiómák. – Az ok a jelenségek alján. – S úgy ütközöl ki tetteimben – értelmetlen s kérlelhetetlen, – akár a kőkemény borosta – a holtak éles, sárga arcán.” Nyilvánvaló, nemcsak a képalkotásról, hanem a gondolkodásmódról is mélyen vallanak ezek az idézetek. Az első metafora a modern technika, az elektromosság köréből való, a második nyelvtudományi, a harmadik filozófiai – s ez úszik át, az adott oksági viszony értelmetlenségét ábrázolandó, a borosta-hasonlatba. Persze, ha akarnók, meg lehetne nevezni, hogy költészetünkben kinek vagy kiknek az úttörése bátorítja Makay Idát, de ez mit se von le igényes törekvése értékéből, abból, hogy magát, világát kifejezve korszerűen igyekszik egyszerre intellektuális és érzékletes lenni.

Fordítsunk azonban módszerünkön: nézzük meg, hogy milyen témakörből vágnak ki egy-egy vizsgálati mintára valót az idézetek. Véletlen volna csupán, hogy mind a nő–férfi viszonyból? Persze örök, nagy lírai téma. Csak félve merem kimondani: szövevényébe belegabalyodva, elmerülve benne, lehet azért a teljes költői világteremtés gátja is. (Bármilyen nemű költőnél.) S itt már a költői folytatás kérdéséről beszélek. A költő nem nyugodhat bele a körülmények lehúzó hatásába. Egyénisége teljét nem engedheti át, nem rendelheti alá sem érzelmi konfliktusainak, sem annak a ténynek, hogy egy baranyai faluban tölti az életét. Könnyelműség volna azt állítani, fellengzés, hogy a költő, ha Niklán, ha Fogarason, ha Kaposvárott, ha Pécsett vagy történetesen Véménden: a világ közepén él? Vagy legalábbis az emberi egzisztencia belső körében. Makay Ida úgy tudja folytatni, ha ismét csodát tesz: maga emeli magamagát a hajánál fogva még magasabbra a körülményei fölé. Erre izomerő persze nem képes, de az emberi agysejtek csodaereje igen. Ez az első kötet azt sugallja: sikerül majd neki.

Bari Károly 17 évesen szenzáció volt líránkban. A sajtó, a televízió legalább úgy foglalkozott vele, mint a Kohoutek-üstökössel. S amit nem kapott meg soha magyar költő: első kötete idegen nyelven is megjelent. Mennyi, mennyi segítőkészség, jóindulat – rosszabbat nem is tehettek volna vele. Bari ugyanis tehetséges. És hozott is jelzéseket egy számunkra ismeretlen mély-világról. Bár ezek a jelzések egy jól ismert lírai tónust színeztek csupán. Bari megtanulta, átvette Nagy László hangját. Azon írt. Ez is eredmény 17 évesen.

Most itt van a második kötete, az Elfelejtett tüzek. Huszonkét vers mindössze, annyi – ha nem csalódom –, mint Pilinszky híres Trapéz és korlát-ja. Mint az előző kötet, a lírai pastiche helyenként virtuóz teljesítménye ez is. Bari pompásan ellesett egyfajta dikciót, kiválóan hasznosítja az ismert motívumkincset, s szuggesztíven tudja képről képre áramoltatni a verset. Legnagyobb ereje a képi látás: itt hoz merészet és újat is. Például: „Ráncokkal szíjazta arcunkat a földhöz az idő”, vagy: „árnyékok lobognak a rögek ruhájáért verejtékbe öltöző táltosok: a parasztok arcán is…”

Mit nem tud? – szerkeszteni. Kötete elején van ugyan néhány világosabb verskompozíciója (Karácsony, Cigánysor satöbbi), de ahogy előrehaladunk, s ahogy egyre rejtelmesebb és könnyelműbb lesz a képi beszéd, úgy egyre inkább kiesik kezéből a gyeplő: nem tudni, honnan tartunk, hová; ő vezeti-e a képeket, vagy a képek vezetik-e őt? Pedig nem mondhatni – ilyen látleletet nem állíthatunk ki –, hogy a modorosság teljességgel szétbontotta volna. Nem, a kötet végén is van egy meglepően erőteljes négysoros verse (Kórházi látogatás), s még ott is tud a sok szecessziós túlhajtás mellett ilyen tisztán fogalmazni: „cigányok: az útszélek piros pipacsos-gombos mentéin – is szeretkező árvák, akiket csak jég-agyaras vadkan: tél kerget – fedél alá, fekete sáslevelek, közt zokogó kunyhókat csak a tél épít – nekik…”

Ezt a világosabb előadásmódot kellene tartania, modulálnia, továbbfejlesztenie. S nem ezt a sejtelmes-zavarosat, amit a szenzációéhség vár el tőle, vagy az oly fiatalon elsajátított rutin diktál. A tehetség – adomány: ingyen van. De írói művet, igazit, csak magunkra mért nehéz, kemény, állandó munkával lehet létrehozni. Igen, tanulással; a tehetség megszenvedett erőfeszítése árán. Ha a sok mindent látott irodalmi embernek nem is, higgye el legalább maga-magának: „Nehéz élet az ének.”

Élmény-gazdálkodás

A költői élménnyel nem könnyű bánni. Tudni kell gazdálkodni vele, mint valami korlátozottan rendelkezésre álló nemes valutával. Az élmény csakugyan a legnemesebb valuta – a költői lét aranyalapja –, nem mindegy, hogy szétszórjuk, aprópénzre váltjuk, elpocsékoljuk, vagy sóvár fukarságunkban a legkörmönfontabb beosztással a maximumot préseljük ki belőle. S ezzel már körül is írtam a gazdálkodás két gyakori szélsőségét. Vannak pazarló, megfontolatlan költők, frissen vert nagypénzt, kopott garast vegyesen és számolatlanul kihajigálók, s vannak született fukarok, akik szűkös pénzen is mindig nagyra alkusznak. S vannak végül – hogy a harmadik szélső magatartást is leírjuk –, akik megjátsszák, hogy van pénzük, pedig csak szemfényvesztők, és ügyeskedve kölcsönpénzből élnek. Az ő életmódjuk nem témánk.

A művészi élmény – ha éppen definiálni akarnók – egy érzelmi színezetű, emócióval együtt járó felfedezés vagy felfedezéssor. A költői élmény: költői értékű felismerés. A vers természetesen csak ritka esetben alapul egyetlen élményen; ilyen az Über allen Gipfeln. Rendszerint élményhalmaz – vagy még inkább: fokról fokra magasabbra vezető, felépített élménysor. (Lásd például a Szeptember végén-t.) Legalábbis így szoktuk meg, s így tükrözte a magyar költészet nagyobbik fele századunk bő közepéig. Innen kezdve azonban nálunk is, mint megelőzőleg szerte a világban, változás következett. Tegyünk egy Szabó Lőrinc-verset egy csaknem tetszőlegesen választott (de azért színvonalasnak ismert) fiatalabb mai költő verse mellé. Szabó Lőrinc költői élménye (élménysora) nyomban kiviláglik. A mai költőé viszont, ha felfogjuk is, rejtettebb lesz, homályosabb. A változásnak több oka van. Többnyire más lelki rétegből valók a mai költői élmények. Többnyire másként, több alakítással, sűrítéssel, kihagyással, elhallgatással érik el kifejezésüket. A két élményfajta úgy viszonylik egymáshoz, mint a hegy és jéghegy. Az előbbi látható, bejárható. Az utóbbi nagyobb részben rejtve marad a tengerszint alatt.

De ez még csak az élményfajták különbsége. A velük való gazdálkodás egymástól való eltérése, ha lehet, még nagyobb. Egy réges-régtől uralkodó puritán ökonómiát váltott fel líránkban egy végletesen instabil: hazárd inflációt, merész deflációt egyaránt magában rejtő.

Nem célom e téren a pillanatnyi helyzetrajz. De a probléma minduntalan felbukkan, valahányszor, mint most is, olyan költőket párosít egymással a véletlen, akik más-más élményfajta és más-más élménygazdálkodás alapján írják verseiket.

Berda József életművének súlypontja a 30-as, 40-es évek időszakára esik. Kovalovszky Miklós mondja ezt a Berda költészetét méltóképp első ízben bemutató válogatott kötet (Száguldj, szabadság!) utószavában. A több mint négyszáz oldalas kötetből kitetszően valószínű, hogy igaza van. Egy bizonyos: Berda költészete a húszas években formálódott ki, a harmincas évek legelején lelte meg azt a jellegzetes Berda-hangot, amelyen nem sok változtatással haláláig (1966-ig) írt. Ez a hang egyszerű. Csak az élményt mondja, a tiszta élményt, stilizálatlanul, díszítetlenül, felfokozatlanul. Nem él, vagy alig él különösebb képi vagy formai hatáskeltéssel. A Berda-vers természetes beszéd; a világos és bonyolítatlan alapélmény világos és bonyolítatlan kópiája. Ne higgyük persze – ne alázzuk meg a művészetet azzal a felfogásunkkal –, hogy ebben nincs is művészet. A természetesség nagy művészete van benne, amelyet Berda is teremt, létrehoz, produkál. Nem vagyunk hát híjával a produkciónak – tapsolhatunk, méghozzá lelkesen, hiszen úgy hozta létre, mintha semmi volna.

Kosztolányi volt az első, aki méltányolta és pártfogolta a természetességnek ezt a művészetét. Pedig az ő útja mennyire más volt. Berda avantgarde nyomdokon indult. Kassáktól leshette el, az ő bátorító példájából ébredhetett rá, hogy azt kell elmondani, amit az ember megél. S ha az ember történetesen újpesti proletár, ahogy Berda az volt – vagy olyasféle kiszolgáltatott létformában élt –, akkor ezt a proletáréletet úgy, ahogy van. Nemcsak egy szegletét, felsrófolt tudatállapotát, hanem a létet magát, látszólagos földhöztapadtságában és kisszerűségében. Eszközként jó volt erre az avantgarde kínálta szabad vers, amely a maga kötetlenségében képes volt befogadni a köznapi dolgoknak és érzéseknek azt az új esztétikumát, melyet Berda kifejezni kívánt. A szabad verset Berda – egyéniségéhez alakítva – át is vette Kassáktól, de az avantgarde élménykezelést vagy élménykifejezésmódot: magát az avantgarde élményt már nem. Annak a nekifeszülésnek, amely a kifejezés körét mindenképpen tágítani akarja (mert nyugtalanítja a dolgok mélyén lappangó rejtett összefüggés, a világ sejtett és áhított titka), Berdában semmi nyoma. Az ő számára nem volt a világ, mint barátja és vitázó társa, József Attila számára, nyugtalanságra ajzó örökös intellektuális probléma. Sem a tudatmély – az eredetet, az egzisztencia létét, a semmit lidércfényeivel kutató – nem volt költői kifejezésre váró terület. A maga derűs életszeretetében, mint a természeti népek, úgy fogadta el az életet, amilyen.

Az életet, mondom, a maga biofizikai törvényszerűségeivel, de nem társadalmi vonatkozásaival. Ami a társadalmi létet illeti, a nagy költőtárssal és baráttal rokon eszméket vallott, rokon humanizmust. „Az igazi költő a kor lelkiismerete – vallotta 1948-ban írt önéletrajzában –, s természetes, hogy csak haladó szellemű lehet.” Tudjuk, annyi sok keserű tapasztalat után, hogy önmagában véve mi az értéke (mily elenyésző) egy-egy ilyen állásfoglaló kijelentésnek. A mű és az élet egymásra ható egészén múlik itt a szavak súlya, tartalma. Ne azt mondjuk hát alátámasztásul, hogy Berda mindig is a szegények, a javakból kirekesztettek életéről írt, a karámon kívüliekről. Ez önmagában kevés. Ne azt mondjuk, hogy hazugságot és álfinomságot félreseprő iróniával fedte fel az ember biológiai egyenlőségét – minden egyenlőség-idea természetes és triviális alapját. Ez sem vezet el a lényegig. Ne azt, hogy pukkasztóan gunyoros, merész versekben harcolt az adott társadalmi hierarchiával, s tépázta meg a hatalmasok glóriáját. Ne csak azt, hogy az antihumánus ideológiák terjeszkedésének szörnyeteg-idején hogyan fordult szembe, mily indulatosan, az alantas eszmékkel és terjesztőikkel. Egyik szelete-cikkelye ez az igazságnak. Gondolkozzunk el a legkritikusabb időkben kiadott kötetei címén: Irgalmas szegénység, 1931; Indulat, 1934; Sötétség, 1939; Béke, 1940. Gondolkozzunk el a kötetek elé tett, ismétlődő megjegyzésein vagy mottóin: „Mivel a tiszta irodalmi szabadság az élő szó és betű nélküli képzeletben érvényesülhet inkább: meg kell említenem, hogy kötetem anyagának több mint egynegyed részét kénytelen voltam – mint önkéntes cenzor – kihagyni.” 1933; „Aludni jó és kőből lenni kéj, amíg tart a gyalázat és az átok” (Michelangelo), 1934; „Mit csináljak, mondd? – Ordítsak talán, hogy – kivetkeztetek már minden emberségből?” 1941; „Az nem lehet, hogy ész, erő – És oly szent akarat – Hiába sorvadozzanak – Egy átoksúly alatt” (Vörösmarty) 1943. S ha jól figyeltünk, a dátumoknál a történelem eseményeit is némileg megidézve, akkor végül gondolkozzunk el azon is, hogy a későbbiekben, a költői humánum újabb próbája idején vajon Berda neve ott szerepelt-e a fényben fürdőzők listáján, vagy maradt ő továbbra is a szegények és legszebb reménységeikben egy időre ismét megcsalatottak költője. S csak most igen, most olvassuk el újra az önéletrajzból kiragadott mondatot: egy teljes élet aranyfedezetével fog az világolni.

Ez után már elmondhatjuk Berdáról mindazt, amit róla általában el szoktak mondani. Hogy egy gyermek természeti tisztasága, egyszerűsége és sebezhetősége lakozott benne. Olyan latinosan gátlástalan életöröm, mely az étel, ital gyönyörűségeit (sőt a biológiai funkciókéit is) éppúgy megéneklésre méltónak tartotta, mint a lélek finomultabb élvezeteit, erdőjárások, gombászások, okos baráti beszélgetések pezsdítő jóízét. Egy aranyló húsleves, egy ropogós libasült, egy tinóru- vagy fülőkegomba (hogy a telt női idomok látványát meg se említsük) akkora lázba hozta, hogy e csaknem infantilis érzelmi kilendülésből remeklések születtek. Sebezhetőségéből pedig a szelíd, másnak nem ártó, de a korlátozás igáját nem tűrő individuum szabadságénekei fakadtak. Világos önismerettel vallja magáról, hogy ő: „Kakuk Marci kedélyes, imitt-amott még huncutabb hasonmása: költőként kiszakadt közönséges emberi lény.” Közönséges, de olyan értelemben is, hogy általános, egyetemes; emberi, de olyan értelemben is, hogy teljesedésre vágyó és minden embertelenség ellen felhorkanó. Figyeljük meg, milyen pontosan fogalmaz, hogyan védelmezi meg költészetét a szokványos előítéletekkel és lekicsinylésekkel szemben: „Nemcsak torkod-gyomrod s más érzékszerved – füled és szemed, sőt lelked is van hallani – és látni mindazt, mi elmúlhatatlan az – élet minden mozdulatában; hogy hűbb képet – kapjon a világ végtelen arculata emígy.” Nem kiválasztott lény, hanem olyan boldog alany ő – vallja a vers folytatásában – „ki a rábízott hivatást, melyre született lelkiismerete szerint lobogó szavakkal igyekszik megörökíteni”. Lobogó, de még inkább igaz szavakkal, ahogy egy önmagához hű, igazi költőnek kell.

Zelk Zoltán írta egyszer Berdáról – remélem, nem téved az emlékezetem –, hogy ha a magyar költészet elíziumi mezején állna egy asztal, az igaziak asztala, mely mellett sorban helyet foglalnának mind a nagyok, Balassától Adyig, Csokonaitól Kosztolányiig, Vörösmartytól Babitsig, József Attilától Füst Milánig és Kassákig (egyre több annál az asztalnál a kortárs, a személyes ismerős), akkor Berdának is volna ott elvitathatatlan helye. Én se hiszem másképp: azok ott az asztal körül, székeiket kedvesen vagy mogorván arrébb taszigálva, okvetlenül helyet szorítanának neki maguk között.

Egyik napilapunk kritikusa Szécsi Margit új kötetéről, a Szent Búborék-ról írva, elmarasztaló bírálatában még a költőnő tehetségét is megkérdőjelezte. Lehet persze egyet-mást vagy akár sok mindent is vitatni Szécsi Margit költészetéről beszélve. Ezt azonban nem. Szécsi Margit született költő. Mit értek ezen? Olyan látásmódnak van természetes birtokában, amely felismeri a jelenségvilág költői összefüggéseit. Tele van par excellence költői élményekkel. Nézzünk egy példát a kötetből, csaknem tetszőlegesen kiragadva: „Dongó zendül, elzuhan. – Percet köszörül a sáska. – Pengő sürgönydrótokon – tények patkány-vonulása.” Aki ezt a percet köszörülő sáskát meglátja, és láttatni tudja – megfelelő érzelmi-tartalmi közegbe ágyazva –, és aki a sürgönydrótokhoz a tények patkány-vonulását kapcsolja (bár képileg kicsit billegnek a dróton ezek a patkányok), az költői felismeréssel fogadja be a világot. A széthulló és önmagában értelmetlen milliárd részletet, a puszta látványt emberi jelentéssel tudja felruházni, tartalmassá tudja tenni. S mi más volna a költői tehetség magva? De elmélkedés helyett kövessük nyomon az idézet folytatását. „A szövetség kereke – kamillás füvekbe ásva. – Tömör fal a fű dagálya, – harmattól ablak-soros, – ragyog, akár a kaszárnya.” És persze idézhetnénk még rengeteget, mutatósabbakat és könnyebben felfoghatókat is, olyanokat, mint „gyíkok kettőskereszt-árnya mutat a fölkelő nyárra”, mert bennük a költői felismerés közelebb áll köznapi szemléletünkhöz. De a könnyű félrevinne, meghamisítaná az összképet, az ugyanis meglehetősen bonyolult.

Már az eddigiekből kitetszhet: Szécsi Margit költői kapcsolatteremtései mennyire merészek, mennyire egymástól távoli dolgok analógiás párhuzamosításán alapulnak. „A szövetség kereke” olvastán például ki gondol az Istennel való szövetségre, amire gyaníthatóan a költő gondolt, s ami csupán a rímkényszer miatt van beleásva és nem belerejtve a szintén kerek (ez volna az analógiás alap?) kamillavirágokba. A harmattól csillogó, felénk tornyosodó fű és kaszárnyaablak-ragyogás kapcsolata ennél valamivel közvetlenebb, kellő képzelettel már-már utánagondolható. Mégis nekünk, bocsánat a frivolitásért, a szövetség kerekén kell tovább haladnunk. Pontosabban: Szécsi Margit jelképpé nagyított kapcsolatfelismerésein. Ezeknek a felismeréseknek az alapja rendszerint egyetlen, szemlélet igazolta megfelelés. Éppúgy, mint a szimbolista költészet szimbólumainál. Szécsi Margit nyíltan vállalja törekvéseiben a szimbolistákkal való rokonságot. Azért is nyúl vissza Adyhoz, Ady jól ismert, kimunkált jelképeihez. Nemcsak a temető, a nádas, a láp tér nála vissza, az eltévedt lovas, mint gőz-lovas, hanem a félreismerhetetlen Ady-strófa lejtése is: „Csak az élt, aki szeretett. – Csak az létezett, akit láttak, – kit a Szerelem Csillaga – magáravállalt.” Igen, de Adyval ellentétben – jól tudjuk – ebben a népi szürrealizmusban a megfelelések általában távolabbról kapcsolódnak egymáshoz, mint a hagyományos szimbolizmusban. Távolabbról és kifejtetlenebbül. Költői élményre fogékonyan és gyors felismerésre készen Szécsi Margit olykor túl gyors felismerésekre jut, merész vagy éppen erőltetettnek ható felismerésekre. (Például: „Üvöltő hattyúcsorda-álmaim”, „Tisztaság fogalma, a világ véres fogsorát sikáló élő fogkefe” stb.) Mintha gazdagon áradó élményképzését nem szűrné, ellenőrizné eléggé; olykor nem hüvelyezné ki az élmény világos magvát, élmény-embriókkal is megelégedve, álélményekkel is becsapva magát. Holott, ha minden mindenre hasonlít, minden mindennek a jelképe lehet: devalválódik a költői felismerés.

Ez persze csak a módszer ad abszurdum vitt végső veszélye. Szécsi Margit megáll a meredély előtt. De azért egy-egy nagyobb, látomásos versében, különösen az etika kérdéseivel bajlódó A liliomos bolygó-ban megkísérti az élményinfláció, a jelképek szecessziós túlbonyolítása. Nem mintha nem volnának itt is egységes, szuggesztív részletek. Nem mintha a kötet másik két nagyobb vállalkozása, A Visszafelé Olvasott Könyv és a Dávid a szederfán igazságosztó világvége-látomása nem volna sikeres teljesítmény létkérdéseket bolygató költészetünkben. Úgy tűnik fel mégis, hogy Szécsi Margit egykor hetykén kibomló s ma már komorabb, tragikusabb színekkel átszőtt lírájának igazabb, hatásosabb kifejezője a dalforma. (Kezdetben is az volt, egyénisége vadóc-vonzását, báját azzal rajzolta ki.) Az az áttekinthetőbb, többnyire egy élményből fakadt, erősebben szerkesztett és mégis apollinaire-es, lebegő, sanzonszerű vers, amelyből a Szent Búborék-ban is jó néhány kitűnőt találni. Így kezdődik például az egyik: „Mint az őzbak delelőben – a kihantolt temetőben – a forró koponyapáston – szökell akár a parázson: – emlékeimen úgy járok, – sajogván hetykén ugrálok, – sütögetnek az ős-szülők, – s az eltemetett szeretők.” Olyan természetes érzékletesség csap ki, vagy még inkább süt a versből, amelyet a megcsavart jelképrendszerekkel bíbelődve szinte lehetetlen létrehozni. Lehetetlen? Íme egy példa, hogy a dalforma fegyelmében, a Kalóz-dal nyolc sorában még azt is létrehozza: „Jámbor vagyok, mert lehetek, – mert ihatok, mert ehetek, – mert baljós égi jelemet – leütöttem a porba. – Ha az a csillag megered, – újból világgá mehetek, – megveri zúgó fejemet – a fekete vitorla.”

Íme a két szélsőség: filozofikus fehér köntös vagy fekete vitorla. Lehet, nincs is közöttük ellentmondás, Szécsi Margit vagabund énekéhez ez az utóbbi talán mégis jobban illik.

Ladányi Mihály új kötetének a címe – Kitépett tollú szél – megtévesztő. Költőjének nincs köze ahhoz, amit a cím sugall. Nincs köze az új szecesszióhoz. Nincs ahhoz a képkezeléshez, élményformáláshoz, mely gyors és merész vagy erőszakolt párhuzamosításokkal teremt jelképeket: S végül nincs köze a nála jóval fiatalabbak félképeket, képjelzéseket összetorlasztó stílusához. A cím szimbólumra utaló, keresett képzavara nem illik hozzá. Ladányi tartózkodóbb náluk, a kifejtésben puritánabb és erősebben racionális. Élményei közvetlenebb élmények, sietve papírra vetett napi meditációk eredményei. Maga némileg hivalkodva mondja, bár az olvasóra ez nem tartozik, hogy kóborlásai közben írja meg őket, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, soha dolgozószobában. Ez volna körülöttük a romantika? Vagy inkább a be nem illeszkedés, a bele nem nyugvás egyik jegye? Egy külsőség, amely azért valami mélyebbet, önmagánál fontosabbat takar.

Ladányit bizonnyal nem kell bemutatni az olvasónak. Nyolc kötetével (ez a kilencedik) az elmúlt tizenöt év alatt igazán belénk írta a karakterét. Rimbaud úgy hitte, hogy a költő – látomásaival szabállyá nőtt szabálytalanságként – a haladás megsokszorozója lesz. Ladányi a mindennapok aprópénzére igyekszik váltani Rimbaud csaknem kozmikus tőkéjét. „A kérdés, hogy a hétköznapi problémák mozdíthatatlanok-e – vallja –, ez fűti lázadásomat.” Nagyrészt csakugyan ez fűti. Mint ahogyan régebbi, még hetykébb, még inkább odamondogatós korszakában is ez fűtötte. A köz dolgai, a politikum az ő számára természetesen életérzés-kérdés. (Valamirevaló költészetben csakis az lehet.) De mert életérzés, a régi Ladányi-kép új elemmel is gyarapszik az új kötetben. Az egyik az öregedés, a másik a keserűség. Az előbbi érzelmes önsiratásával, konvenciókon alig túljutó megoldásaival lehúzza, az utóbbi őszinteségével emeli költészetét.

Ez a költészet különben prózaiságra, beszédessé váló tények csoportosítására alapozza hatását. Ennek irodalmunkban meglehetős hagyománya van, főleg Kassákban és avantgarde áramlatában. A jegyzőkönyv című vers például így kezdődik: „Ma hajnalban – fel kellett feszítenünk a nap redőnyeit, – be kellett hatolnunk november tizedikébe, – ki kellett rámolni a fiókokból – nyolc óra munkát, – nyolc óra szórakozást, – nyolc óra alvást. – (Utóbbi két fiók csaknem üres volt.)” Ez a szántszándékkal költőietlen közlésmód (fel kellett feszíteni, ki kellett rámolni) a húszas évekből visszhangzik. Ladányi jó érzékkel azt élteti, fejleszti tovább itt, azt a szókimondó nyerseséget, ami egykor Kassák proletár szemléletéből fakadt. Félig-meddig tehát a régi avantgarde hagyományból is. Költészete legjavában ennek világosak a nyomai. Még az idézett vers befejező részén is átsejlenek: „Aztán az albérletek őrszobáin, – mikor az őrmester éj – képünkbe bámul, – jegyzőkönyvbe kell mondanunk, mit NEM csináltunk aznap. – S bandábaverődött belenyugvásunkra – és gyávaságunkra ismét kiróják – a dög-magányos órák – az éjszakányi szigorított – álmatlan forgolódást.” A kép, az őrmester-éjjel, expresszív és racionálisan végigvitt. Ha keresni akarnók Ladányi népszerűségének titkát, akkor a fenti elemekben: a mindennapok elleni lázadás expresszív, világosan és könnyen követhető kifejezésében találhatjuk meg. Ezt jól csinálja, többnyire hatásosan, helyenként valódi költői szuggesztivitással. (Lásd a kötet kiemelkedő verseit: Minden reggel, Dialektika, Kívül, Meditáció, Téli vers.) Hogy milyen mélyen? Átfogóbb szemlélettel nézve mennyire meggyőzően? Erről azért beszélni lehetne. Leleplező, ellentmondásokat felmutató, aforisztikus versein érződik olykor a magára vett szerep puszta rutinmozdulata. Amellett helyzete, egyénisége billenékeny is. Világosan kitetszik ez a kötet szerelem-, magány-, öregség-verseiből – hogy csak a kérdés egyik felét bogozzuk –, melyeken ott a hangváltás: tényközlő tárgyilagosságból a költő itt-ott édes-bús táncdalba téved. Őszinteségből, szókimondásból költői konvencióknak hódoló tetszelgésbe. Maszatos álérzelmek közé. Pedig ebben a témakörben is meg tudja lelni magát: „A város felett szentháromságként lebeg – a válóperes bíró – az anyakönyvvezető – és a küretőr. – Mihez kezdjünk, szerelmem, a szerelemmel?” Ez Ladányi. Még ha egyszerűsítő szemlélete ingerel is. De hiszen éppen ezt akarja.

Három portré

Ritkán beszélünk arról, mennyit változik korunkban a vers. Közvetlenül, a szemünk láttára. Pedig tíz-tizenöt évre visszatekintve – a líra történetében igazán nem nagy idő – világosan mutatkoznak a különbségek. Költőink többnyire másképpen írnak, mint régen, más verseszmények, példaképek, élményformálási módszerek alapján; a jelentkező új tehetségek pedig – a változás legfőbb jeleként – mást folytatnak, mint amit folytattak az egy-két évtizeddel ezelőtt indulók. Ne gondoljunk pusztán a tematikai változásra. Ez félrevezető. Arra gondoljunk, hogyan írja meg ugyanaz a költő ugyanazt az élményt ma, és hogyan írta volna meg évekkel előbb.

Az ötvenes évek direkt tartalmakat kifejező versmodellje napjainkban háttérbe szorul. A pusztán reflektív vagy egy történetet elmesélő vers egyeduralma szűnőben. Az egy-ihletből dolgozó, spontán költészet eszményét felváltja a tapasztalatsorokat sűrítő, tudatosan alakító líra mintaképe. A személyiség romantikus kipolcolását a személyiség (nem a költői karakter!) tartózkodóbb jelenléte. A részletes, aprólékosan mozzanatos kifejezést a képpel, asszociációval való tömörítés. A köznapi logika használatát a csak versben használható költői logikáé. A magyar vers mintha közelebbről szembenézne a modern költészet megismerésbeli funkciójával: inkább venne célba prózában elmondhatatlan tartalmakat.

De ne folytassuk ezt a vitatható esztétikai összegezést. Inkább nézzük a fogható, az eleven valóságot. Kísérletképpen vegyük elő három érett, negyven körül járó költőnk egy-egy kötetét az utóbbi évek terméséből, s miközben karakterizáljuk őket, figyeljünk arra is, milyen ízlés, milyen verseszmény uralkodik költészetükön. Ha a három esetlegesen választott portré a vers változásáról elgondolkoztat, akkor már be is töltötte feladatát.

Elsőnek nézzük Timár György Jerikó című verseskötetét, mely olyan költő körülbelül egy évtizedes munkáját mutatja be, aki úgy nyilatkozik, hogy számára napjaink magyar lírájából Vas István poézisa az egyik leginkább vonzó poézis. Ez a Vas Istvánhoz való vonzódás különben nemcsak a költő által vallott, hanem bizonyítható tény is. Itt-ott már a versek költői hangjában is jelentkezik a prózai és emelt elemek sajátos keverésében, a rímek tónusában:

De beletekintve a vers számvetésébe, nemcsak a költői hang, a mondatépítés, hanem az intellektuális fogalmazás különbségtevései s legfőképpen az egész verset átható önvizsgálat módszere utal a további, az alkati megfelelésekre.

Az Önelemzés írójával, a folytonos önvizsgálatban kiteljesedő, éppen általa erkölcsi éthosszal bíró Vas István-i magatartással kell-e tovább bogozni a rejtett kapcsolatot? Pedig könnyen lehetne. Hiszen még a korlátjait ismerő észhitnek is meglelni sajátos megfelelőjét. „És különben sem tisztességes, ami értelmetlen” – végződik Timár György Erkölcs alcímű versrészlete, amely megint csak nagyon jellemzően így kezdődik: „Nem értelmes, ami tisztességtelen.” Boldog, tiszteletre méltó racionalista hit feszül e két axióma pillére között. Igen, de ez az ész-hit mégsem olyan kétségek nélküli, olyan szűkös – ahogy az Óda az észhez írójáé sem az –, mint a XVIII. századé. A verset magába foglaló ciklus egészét az egyik legbonyolultabb, legnehezebben megközelíthető mai francia költőnek ajánlja Timár György, s mint ahogy prózai vallomásában is megerősíti, hozzá, René Charhoz fűzi a külföldiek közül a költői affinitás. A vonzódásokból és megvallott, látható rokonszenvekből nem lehet (hogy is lehetne?) gyors következtetést levonni. A világos hit az értelemben és az értelem rendjében, az éber és önellenőrző intellektualitás nem jelenti, nem jelentheti sem a világ leegyszerűsített felfogását, sem a költői eszközöknek olyan hagyományos leszűkítését, mint amit az 50-es évek előírt. Sőt! René Char nevének emlegetésével pedig Timár a kimondhatatlannak homályon át való keresését is csaknem zászlajára írja.

De ideje már néhány kritikai megállapítást tenni, melyek, reméljük, helyükre teszik ezt a csillagképek szerinti tájolást. Mindenekelőtt: Timár György a mesterséget komolyan vevő költő. Hajlékony kultúrával bánik a szavakkal, a mesterség eszközeivel, de nem esik a szavak mámorába, nem vonzzák az eszközlehetőségek olyan tájakra, hol már maguk az eszközök sugallják a vers jelentését. A nyelvvel való kísérlet, variációs lehetőségeivel való próbálkozás, mely a modern költői törekvéseknek egyszerre veszélye és vívmánya is, nem ragadja magával, vagy legalábbis ezzel a lehetőséggel mérsékelten él. Nem mondhatja el, mint Aragon, hogy részege a szavaknak, s hogy nála a szavak ereje nagyobb, mint az álom, amely őket megelőzte. Ám élményei kifejezésére megvannak a szavai, s tud bánni velük.

E költői kultúra birtokában mai élményeit könnyedén bele tudja igazítani egy régi formába, ha akarja, a barokk líra szonettjébe, vagy – ami önelemző vágyának szintén megfelelő – Szabó Lőrinc szerelmi költészetébe. Kultúrája azonban nem zárul le a múltnál vagy a félmúltnál, hanem természetesen ér el a mai modern világköltészetig. (Timár nemhiába fordítója a külföldi kortársaknak.) Olyan intellektuális lírikus ő, aki nyugtalan tudata számára egyre teljesebb kifejezést keres, s közben műveltségét hasznosítani tudja. Ahogy a kötött formát kezeli, éppoly hajlékony stílérzékkel ír prózaverset; a legkülönbözőbb változatokban csillantja fel a fiatal Kassák expresszív vagy szürrealista látomásának visszfényét, hasznosítja Apollinaire szimultanizmusát, a mai világlíra kötetlen versmintáit. Merész, de egyensúlyos képalkotása, köznapi, expresszív, triviális, de sohasem túl triviális szóhasználata, groteszk látásmódjának valóságfelbontása, elmemozgásának hatásos trükkjei egy tágan értelmezett, mai formaismeret, egy világviszonylatban is érvényes, korszerű poétika tudásáról vallanak. Nem mondhatni, hogy elásta a rábízott talentumokat; azzal, amit kapott, igyekszik megtenni a magáét. Legfeljebb annyit lehet szóvá tenni, hogy a tízévnyi termést felölelő kötetben, a téma érlelése terén van azért egyenetlenség. Megesik, hogy a felötlő verselőképeket nem gazdagítja fel kellő kontemplációval, hanem verssé érleli őket meglevő konvenciókban. Sietve, egy ötletből, a pillanatnyi ihlet áramában írt verseiben gyakori az áthallás. Míg tapasztalatsorokat hordozó, összetettebb versmondanivalói eredetibbek. A tolakodó, közeli példák, a tudat szélén lebegő sorok, a közelmúlt magyar vershagyományának vonzása legjobb szintjének elérésében inkább gátja, mint sarkallója. Kötetének egyik fele, a merészebb, a karakteresebb, a modernebb, kicsit idegenül nézi magát az ugyan gondos és csiszolt, de hagyományosabb másik tükörében.

Második példának vegyük Görgey Gábor költészetét. Görgey új kötete, a Köszönöm, jól egyben válogatott kötet is, mintegy 16 év termését vagy legalábbis annak legjavát foglalja össze. Közte és Vas István lírája között is van némi kapcsolat; legalábbis van Görgey kötetében egy versciklus (éppen a címadó), amelynek iróniával kevert közbeszédtónusa Vas István vershangjára rímel. Pedig Görgeynek máskülönben nincs sok köze Vashoz, alkatához vagy esztétikájához. Számára a vers mindig egy felsejlő összefüggés küzdelmes megközelítése, kitapintása; behatolás a lét titkaiba a költészet érzékeinket meghosszabbító szupereszközeivel; valami nem pillanatnyi, nem efemer, de egzisztenciális regisztrálása. Alkatát, módszerét félreérthetetlenül jellemzi az Interjú 2. számú darabjában:

Az ilyenféle költői gyakorlat, amely az egyetemes érvényűt keresi a lét ellenséges és ellenálló dzsungelközegében, ez a kutató és felfedező költészet, míg egyfelől a legkorszerűbb, egyben a legnehezebb is. Kivált, mint ahogy Görgey vallja, látomások nélkül. Mert a látomás a maga érzékletességében egyfajta „ravasz fondorlat”, mely a föld alól körömszakadtig kikapartat átadhatóvá, költőileg felfoghatóvá teszi, beleérzési lehetőségeket, azonosítási pontokat kínálva. Az ősi mítoszok újrateremtése ezért lehet gyümölcsöző módja a mai felfedezések költői előadásának. De hát igaza van-e csakugyan Görgey Gábornak, hogy megkínlódott versteremtése közben „fügét kap, nem víziót?”. A poétikai műkifejezéseknek, amilyen például a látomásos költészet, meglehetős hátrányuk, hogy túlságosan is hozzákötődnek a múltból jól ismert, kipreparált példáikhoz, s rájuk tapad azokról olyan elem, olyan tulajdonság is, amely pedig nem autonóm sajátjuk. Ha a múlt század nagyszabású költői vízióira gondolunk, Rimbaud Részeg hajó-jára például vagy Poe Holló-jára, ha a mítoszteremtésnek tennysoni vagy hugói formáira, mindig belekeveredik valami romantikus elem. Ilyen hagyományos értelemben Görgey Gábor persze hogy nem „kap” víziót, vagy aránylag keveset kap. De ha azt vesszük, hogy a látomás a megfigyelt külső valóság és a belső kontempláció, az örökjáró tudatmozi együttes, méghozzá egységbe forrott képe – és semmi okunk, hogy a látomást másként definiáljuk –, akkor Görgey Gábor költészete teli-des-teli van látomással. Sőt, továbbmenve: kötete világosan két részre bomlik, aszerint, hogy költői vízióit milyen módon, milyen sikerrel valósítja meg. A kötet Oroszlán című ciklusa, mely 1958–1962 között keletkezett, igényes kísérlet arra, hogy a természetélményre fogékony költő mintegy táji és évszakváltási megfigyelésekben láttassa, fejezze ki vagy szublimálja kontemplatív világa rezdüléseit, függő, kiszolgáltatott, modern egzisztenciáját. Ez a csillagnevek alatt tagolt ciklus (Hold, Merkur, Venus, Mars, Jupiter, Saturnus, Nap) klasszikus mítoszelemeket hordoz, klasszikus tájleírást ötvöz modern és személyes megfigyelésekkel – az ókori költészet bonyolult és hűvösen elegáns metrumaiban.

Görgey Gábor mondanivalóit keresve és tapintva formát talált itt önmagának. Feszes és kicsit szűk formát. Mert kötetének másik nagy ciklusát, az utóbb írt Időminták című ciklust szemügyre véve kiviláglik, hogy intellektuális elemekkel telített asszociatív készsége, a lét szélesebb köreit egybefoglaló vizionáló hajlama az Oroszlán ciklusban a természet és a mitológia anyagára korlátozódott. Az Időminták-ban, stilizált köntösét levetve, mindenesetre teljesebb tudat dolgozik, felszabadultabb és sebesebb költői mozdulásokkal.

Az emberi lét ellentmondásai: élet-halál, hagyomány és technika, köznapi tény és transzcendencia között, pontosabban, inkább fogalminak nevezhető szinten rajzolódnak itt ki. Még a részletlátomások is merészebbek, eredetibbek, mélyebben hordozzák korunk jegyeit. Görgey a „messzeség némán leomló üvegtáblái” között vagy a „gyanták, rák és olajok porcelánreggelében” keresi a „nyirkos, macskaszagú félelem” kihagyását, a „boldogság karácsony-sálját”; „egy hajnali vágtát az alvó hegy bundaszagában”, s a nyári „Nap arany ökölcsapását”, „egy cigaretta kék agyfüstölését”, „egy délutáni alvás almazöldjét”. Ha ez van, ha ez megadatik, már akkor is megérte, rendben van – mondja –, holott a létezés mérlegének másik serpenyőjéről nincsenek illúziói: ott a testi romlás, a „szöcskenyájas szikkadt agymezők” s ott a világ rontása: „megpörkölődött szentek illata”, „a pallossal levágott fej térítőbeszéde”, s „a csodálkozó hullahadsereg a harcmezőkön”. E kettősségek szorításában vándorol a ma embere: maga is kettősség: aki tolldísszel a hajában és az építőiparral vállain, az autópályák pihenőin kovát csiholva, kapcsolótábla-oltárok előtt mutatja be kosáldozatait. Miközben – megint egy erőteljes modern látomás – berreg odafönt fölötte „a kimondhatatlan kamera”, s az éj-nyitotta réseken egy háromszög alakú szem nézi láthatatlan.

A félidézetekből is kitetszik: karakteres, de az én esetlegességeitől tartózkodó, személytelen vershang ez (a karaktert nem a felszín, hanem éppen a látásmód, az asszociációk tág íve hordozza), mely anélkül mondja el a külső történések belső vetületét, vagy eleveníti meg tapasztalatsorok puszta kontemplatív eredményét, hogy eseményt adna elő, hogy személyes élményeinek csip-csup részleteivel fárasztana. Nem leír, hanem teremt. Persze feszített ez a „lépésről lépésre való előnyomulás” a lét dzsungelében. Két veszélye is van: a homály és a retorizmus. De Görgeyt ezek a veszélyek alig fenyegetik. Tisztán, világos vonalvezetéssel dolgozik, s ha egy-egy sorának érzelmi-lírai tartalma első olvasásra tán még homályban is marad, a vers tendenciájából nyomban kikövetkeztethető. A retorizmus is csak annyiban kerülgeti, amennyiben nem a maga csiszolta-köszörülte motívumokkal dolgozik, amennyiben elfogadja akár a közgondolkozás kínálta banális elemeket (háborúra, halálra, pusztulásra igazán temérdek van), akár az igényes irodalom egy-egy tetszetős, divatosan elegáns megoldását. Hányan élnek meg abból, hogy ezeket versükben egyszerűen újra megzengetik. De Görgey, sebezhető pontját megsejtve, éppen ellenkező irányba lép kötete már említett harmadik és legújabb ciklusában, az Interjú-ban. Nem a zengés, hanem a közbeszéd természetes prózanyelve felé. (T. S. Eliottól az öreg Babitson át Vas Istvánig és tovább, ismert, hasznos törekvés ez.) S amit ezen a lecsupaszított beszédhangon utolsó verse kilenc sorában el tud mondani, azért már-már irigyelni lehet.

Harmadik példának, végezetül, beszéljünk egy olyan költőről, Kalász Mártonról, akinek első kötete, a Hajnali szekerek (1955) még a Lobogónk Petőfi igézetében fogant. Ne értsük ezen azt – hadd tegyem hozzá –, hogy netán Kalász Márton olyan „hasznos” verseket írt volna indulása idején, melyeket propagatív tartalmuk miatt nyomban jutalmazott is az irodalompolitika akkori szűk prakticizmusa. Erről szó sincs. Kalász költőnek indult. De ahogy akkoriban mondták: „a falu küldötteként” élményei kifejezésére elfogadta az uralkodó stílust, s elfogadta, hogy azt kell megírni, ami ebbe a stílusba belefér. Ízléssel, költői gonddal dolgozott. Verseinek javát bele lehetne keverni mesterének, Illyés Gyulának korábbi köteteibe, az avatatlan olvasó soha rá nem jönne, hogy nem autentikusak. Csak a bizonyítás kedvéért idézzünk egy versszakot Sárvári búcsú című verséből:

Most ugorjunk nagyot. Tegyük e mellé a gondos és aprólékos leírás mellé egy csaknem tetszőlegesen választott versét, új kötetéből, a Viola d’amour-ból.

A bibliai égő csipkebokor képnek elég merész hasznosítása a vers. Mert a füsttelen, nem múló láng a szerelem itt; a szerelem, mely még az érintés-odaadás után sem válik hamuvá; a vers éppen diadalmas maradandóságának metaforikus kifejezése. Hogy költői gondolkozásban, a téma megragadásában, a szavak használatában mi a különbség a két stílus között, azt szinte rátekintésre érezni lehet. A Sárvári búcsú-ból vett szakasz egy leíró vers indítása volt, mely három strófán keresztül rajzolja a szekéren vonuló búcsúsokat, a negyedikben elmondja, hogy a költő nem tarthatott velük, mert szegődött kiskondás volt, akinek a gazda annyi kenyeret adott csak, amire a törvény épp kötelezte. Az ötödik és záró szakasz még hozzáteszi, hogy az elszekerező búcsúsok kalácsot hajítanak az éhező gyerek elé, s ő könnyes szemmel hajol le érte. Ha prózában elmondva sután hat is – melyik vers ne hatna sután? –, csiszoltan, költői érzékletességgel verselte meg Kalász Márton, nincs ok szégyenkeznie miatta. Csakhogy egy más által létrehozott és aztán közkinccsé vált stílusban verselte meg, belenyugodva abba, hogy érzelmeink felkeltésére meg kell elevenítenie egy helyzetet, és végig kell mondania egy kis anekdotát. A másik, a „Hány éve” kezdetű versnek, se helyzete, se története. Illetőleg – világos, hogy helyzet- és történetsorok állnak mögötte, csakhogy lefaraghatóan, elmondatlanul. Ez a nyolc sor egy ismétlődő tapasztalat párlatát közli egy eredetien felhasznált, célja szerint átalakított ősmetaforában; s méghozzá egy személyes szerelmi vallomást (szerelme múlhatatlanságáról) a lehető legszemélytelenebbül. Persze bárki megkockáztathatja azt a nézetet, hogy ez a kifejezésmód neki nem tetszik; elvégre szíve joga az olvasónak, hogy régi esztétikai élményei alapján ragaszkodjék a már egyszer megszeretett stílushoz, s a klisét kérje számon a költőtől. Ám a költő ebben a kérdésben nem engedhet. Ha nyolc sorban fel tudja kelteni azt, amihez másképpen nyolcvan sor kell, akkor a nyolchoz kell ragaszkodnia. A lírában a tömörítés kvalitás, a tehetség jelenléte, az egyéni kifejezésmód, a stílusteremtés melegágya. Kalász Márton éppen általa jutott el önmagához, saját külön lírai világához.

Persze nem egyszerűen a rövidítéssel, az összevonással, hanem nyilván azzal a fokozatos felfedezéssel, hogy a beleérzések ujjgyakorlatait kerülve, másképp és mást kell írnia. Meglepő, hogy a szokványos, jól ismert gubóból mennyire más lény bújt erre elő. A sima, megmunkált tónust, az elfogadottan költőit, amely még 1961-ben megjelent kötete elején is uralkodik, gyors ütemben elhagyta, s a szelíd, harmonikus, falusi tematikájú költőből indulatos, diszharmonikus, a dolgok lényegén töprengő költő lett. Az olyasfajta versektől nem messze, mint az obligát témájú Idénymunkások vagy a Harmonikáznak című, melynek falusi pasztellképében még „fuvalom indul”, és „a halk muzsikából névtelen bánat szivárog”, ott áll a Hasonlat négy sora, melynek összefoglaló, modern metaforarendszere konok, szokatlan önmegfigyelés érzelmi tapasztalatáról vall:

Nemcsak tartalmi, lényegi, de formai változás is ez. És ha még egy darabig nem is költözik ki teljesen költészetéből az Illyés-, Szabó Lőrinc-visszhang (1963-as újabb kötetében hallani utoljára), az ismert, kimunkált tónusokat, a Szabó Lőrinc-i éles enjambement-okat valami másfajta verselésbeli nyerseség és helyenként hangos, expresszív nyelvhasználat váltja fel. Ha tán rögösen, a nyelven, a képen itt-ott erőszakot téve is, vagy a kifejezés terén hellyel-közzel alul maradva, Kalász Márton Kalász Márton világát írta: keserűen szenvedélyes, indulatoktól feszülő, par excellence költői áttételeken keresztül kontempláló belső világot. Nem kevesebbet, azt szeretném ezzel mondani, hogy verseit – gyakran sikerességüktől függetlenül is – igazi költő írta. A világ által szított kontempláció lett költészete tartalma. Így esett le, veszett ki lírájából az önmagára találás során minden idegen stílus, így vált fölöslegessé verse számára a helyzetrajz vagy a történet; így lett szükségessé, mintegy a szemérmes belső vallomás egyetlen elviselhető formájaként, az objektiváló előadásmód. Új kötetének, a Viola d’amour-nak (kereken száz szerelmes versnek, száz „vallomásnak” gyűjteménye!) líránkat gazdagító nem egy szép teljesítménye közül hadd álljon itt a kilencvenkilencedik, mintegy az eredmények hangulati felidézőjeként:

Lapozzunk vissza az egykor tipikus Sárvári búcsú-hoz – más vers ez a most idézett, az absztrakció fokára, a dinamikára, az élményfeldolgozás módjára és a költői eszközök hasznosítására nézve egyaránt. Célja nem is a valóságos élmény, hanem az élményekből adódó elvont gondolat érzékletes, tehát költői megelevenítése. És ha továbblépve visszalapozunk végül nemcsak arra az egyetlen versre, hanem az egész tizenöt év előtti költészetre, akkor a vers változásának általános tényéről máris valamelyes tapasztalatunk lehet.

Vállalkozások

Napjaink költészetében divatosak a nagy vállalkozások. Költőink egy-egy nekiszaladással a mindenséget kívánják versbe venni, az emberiség végső létkérdéseit ostromolják. Lelkes híve vagyok az igénynek, a sűrítésnek, a mélyfúrásnak, a jelenség ürügyén a törvény kitapintásának: annak a verspályának, amely a hangulatból kiindulva eljut az életérzésig, kifordítja minden szegletét, nyomába szegül okainak. De azért az Über allen Gipfeln-t is szeretem, a világirodalom talán egyik legigénytelenebb vállalkozását. Merem hinni, hogy létrehozó költői élménye: a természet és az emberi hangulat közvetlen kapcsolata örök költői élmény, lírai alapmondanivaló – koroktól, stílusoktól függetlenül. Az, hogy ősz van, Babits mondataival mondva, Babits szavával kiáltva el, „nagy hír”, még ha tudjuk is mindnyájan. S a vers, a Mint különös hírmondó egyike a nyelvünkön írott legnagyobb verseknek. A líra területén nincsen olyan szabály, hogy az igénytelenség vagy igénytelenség látszata mögött ne bújhatna meg remeklés.

Hajnal Gábornak nem kell pironkodnia azért, mert céljait tekintve többnyire szerény. Mert arra korlátozza magát, hogy meglehetősen homogén, átúszó gondolatfoszlányokkal színezett hangulatvilágának naplószerű krónikása legyen. S azért sem, mert a hangulat megelevenítési formája mindig egy természeti kép. Egy pasztell táj. Méghozzá nem is egyedien változatos, hanem lekonkretizált, a belső tartalmak igényei szerint általánosított. Hogy a módszer nagy magyar elődjét megnevezzem: Juhász Gyula tudta így kiemelni és általánosítani a látványból azt, ami a hangulatát kifejezte. De Hajnal nem hozzá kapcsolódik, hanem inkább a romantikához, olykor az expresszionizmushoz. Az ő tájain a hegyek mosolyának tiszta fénye van, kajánul, keserűen nevet a decemberi nap, dermesztő szél vihog, álmos és durcás arcú az ég, a fenyves csodálkozva néz körül komoly-zöld szemével. A másfajta költői eszközvilágot, a másfajta líraiságot szeretném érzékeltetni a kiszemecskélt idézetekkel. Hajnal Gábor kapcsolódását – a franciánál, angolnál századunkban kisebb hatású – német költészethez, melynek ő nemcsak kivételes ismerője, hanem leghatásosabb terjesztője is. S méghozzá igazán nem szerény, hanem nagyszabású vállalkozásokban. (Lásd fordításait s főként a német nyelv területét feltérképező lírai antológiáit.)

Ezt a nálunk szokatlan, polgárjogot alig nyert líraiságot úgy is lehet jellemezni, hogy van benne szándékolt ragaszkodás a mindennapi tényekhez (érzelmekhez) és a tények (érzelmek) köznapi (ismert, megszokott) megnevezéséhez. A kifejezés terén van benne lefogottság, szürkítő szerénység. Ezt Hajnal világosan példázza. Szövegében ritka az ilyesféle találó kép, melyet – egy más ízlés alapján – napjaink költőitől szinte kötelezően elvárunk: „A nyírek fehérsége rámreflektoroz.” Nem, az ő költészetét az idézet előtti és mögötti sor tényközlő tónusa jellemzi: „A fák között szürkésen hó lapul” és „sötét arccal az ég figyeli utamat”. Az, hogy miért került a versbe a szürkés hó, s hogy milyen az az út, melyet sötét arccal (és hogy miért sötét arccal?) figyel az ég, csak a vers végén indokolódik, s kap önmagán is túlmutató jelentést. Ott válik személyes lírai híradássá.

Ha válik, persze. Mert nem lehet azt állítani, hogy ebben a szűkített célú és köznapian általánosító költészetben könnyű volna kiemelkedő verset írni. Ellenkezőleg. Az egyszerű, földsúlyú elemek rendjének, egyensúlyának ritka szerencsés összeszerkesztettsége kell hozzá, hogy a lebegő áttétel létrejöjjön. Olyasformán, ahogy a vas, a nikkel, a króm, az alumínium micsoda megtervezett, bonyolult kombinációja kell, míg a rakéta vagy a repülőgép fel tud emelkedni. Hajnal Gábornak új kötetében (Hűvös nyárban) leginkább ott sikerül ez a felemelkedés, ahol nem általában rajzolja meg hangulatvilágát, hanem ahol a múló idő, az öregedés mindnyájunk számára szorongató tapasztalatairól vall. Ott tehát, ahol a költői tapasztalat és a természethez kötött kifejezésmód szoros párhuzamban van egymással: a versmag, az élmény az ember természeti létének közvetlen következménye. Vagyis alapmondanivalót hordoz a lírai alapforma.

Születésnapi vers-ében azt írja: „A keresztúton mindig kiszemelted – a magad útját, azon mentél szótlanul – nem tehetsz szemrehányást senkinek”, s aztán így zárja a verset: „Ha megint keresztúthoz érsz – megint választasz és megindulsz – a saját utadon – és az az út megint a nehezebb lesz.” Csakugyan nehéz út. Csakugyan konokul választott.

Ami a költői célokat illeti, Fodor András is óvatos. Nem vág bele (vagy csak elvétve) nagy vállalkozásokba. De azért új kötetét tekintve ez a dolog mégsem olyan egyszerű. „Ahogy a közelmúltban írt verseimet nézem – mondotta éppen az új kötet anyagáról a költő –, a régebbieknél szembetűnőbb karakterjegyük az idővel való viaskodás.” Kötetének címe is erre utal: Az idő foglya. A mondott karakterjegy vállalkozásként igazán a létkérdések közepébe vezet. Örök és nagyszabású lírai témák felé. Miért volna hát Fodor András céljaiban óvatos?

Egy kicsit hátra kell lépni, el kell távolodni az új kötettől, hogy a kérdésre világosság derüljön. Fodor Andrást egy időben szívesen emlegette úgy a kritika, mint a hagyományőrző lírai realizmus korszerű folytatóját. Másként s valamivel pontosabban fogalmazva: mint egy könnyen érthető, konkrét, a valóságot közvetlenül megjelenítő kifejezésmód hívét; szűkebben értve: mint az illyési stíluseredmények kamatoztatóját, továbbvivőjét. De Fodor – amint az új kötet is elénk tárja – változtatott stíluseszközein. Megtartotta ugyan, főleg versindításaiban, egyik legfőbb erényét, a költői rajz pontosságát (az új kötet vezető verse például így kezdődik: „Valahol fémes, monoton – zúgás fűrésze remeg. – Valahol hegesztőpisztolyok – szúrnak parázsló vasak húsába”), de szövege általában összevontabb és áttételesebb lett. (Az idézett vers például így folytatódik: „Rétegek súlya csikorog, omlik, – feszül az emlék tengelyére, – de őrzi, védi kínjai edényét – bűnhődött győzelmét a béke.”) Lépés ez – még ha itt a megvalósítás nem kiemelkedő is – egy másik és a realizmusból szintén kitagadhatatlan hagyomány, a József Attila-i örökség felé. Az idő foglyá-nak talán a legsikeresebb verse, a Csend még világosabban (és meggyőzőbben) tanúsítja ezt a kifejezésbeli átalakulást, hiszen az olvasó már a vers első négy során érzékelheti, hogy az József Attila-parafrázis. „Végül is megbékél a lét, – nem kérdi tőlem, mért vagyok. – Földről, égről pillámra gyűlnek – tollászkodón a csillagok.”

Igen, az eszközök változtak, a kifejezés levegősebb lett, áttételesebb, az egyszerinél tartalmasabban foglalja magába az általánosat, a törvényt. Egészében úgy mondhatnánk, hogy Fodor András közelebb hozta költészetét a 70-es évek általános kifejezésstílusához, s nem csökött meg ott, ahol Illyés követői – mesterük nagyszabású pályaívére képtelenül – meg szoktak torpanni. Vonatkozik mindez a szóválasztásra, a képi kifejezésmódra, a versmondat szövésére-fonására, a versbeli előrehaladás dinamikájára. Egyre azonban nem, vagy csak nagyon kevéssé vonatkozik. Magára az élménymagra, melyből a vers fogan. Ezen Fodor András vajmi keveset változtatott. Pontosabban: mivel az élmény a tehetség adott adománya és rajta költői munkával aránylag keveset lehet változtatni (érvényét legföljebb általánosabbá lehet tenni, tartalmát kontemplációval felgazdagítani): a régiekhez képest nem élt nagyobb válogatással az élmények területén. Még mindig tapad az egyszeri élményhez, s ritkán sűrít a versbe egymást erősítő élménysorokat.

A változtatott kidolgozásmód és a változatlan versmag között Fodor András költészetében feszül ma is valamelyes ellentmondás. Aki törvények kimondására készül – és nagyon örvendetes, hogy arra készül –, az nem időzhet el csupán az egyszeri tapasztalatnál. Nem járhatja körül aprólékos fontoskodással mindazt, amit megélt vagy megél, nem állhat meg a jelenségvilág külső burkánál. (Bármennyire értékes is, gazdag humánumú, amit eddigi módszerével máris létrehozott.) Annak a saját tapasztalatkincsét (– bocsánat a képzavarért –) röntgensugárral át kell világítania, a dolgok csont-törvényét is látnia és láttatnia kell. Az idő foglya híradással tartozik az időben élők fogságáról. Annak, ahogy Fodor maga is mondja a San Miniato al Monte faragott oltáráról írva: „a forgandó időt márvány mintán kell felmutatni”. Az új kötet gerincét alkotó Kettős rekviem című ciklusban (egy ízben külön is megjelent már) sikeres leginkább a költő ilyen irányú törekvése. Két halálélmény – létérzetet átalakító – teszi itt jelentékenyebbé a versmagokat, fokozza fel Fodor élményvilágának általános érvényét, teremti meg a személyesnek és az egyetemes érvényűnek azt a dialektikáját, amely nélkül nincs igazi költészet, vagy legalábbis nincs, nem egzisztál az a költészet, amelynek igényes formanyelvén Fodor magát ma már kifejezi. Vagyis hogy itt és jórészt a kötet további részében is az intenzív hatású kifejezésmód mögött intenzív erejű költői élmény rejlik. Eredmény ez – egy óvatosan fejlesztett, szolid értékeket termő költészet számottevő, mindnyájunkat érintő eredménye.

Petri György, ami a célokat illeti, inkább nagyvállalkozó. Létérzete központi magját igyekszik kifejezni, annak okait, összetevőit felkutatni. Legföljebb nem mindig sikeresen, olykor könnyelmű, va banque vállalkozással. Az a pozíció ugyanis, melyből a dolgoknak nekivág, vagy nekivágni látszik, olykor csakugyan a marionettbábu pozíciója: ahogyan maga írja: „kívül minden köteléken – himbálódzom mintha kötélen – talpam alatt a levegő”. Elismerem; erőteljes – költőileg igazán pontosan kifejezett – életérzés ez, bár a világ megismerésére, törvényeinek teljesebb átvilágítására nem a legkellemesebb, nem is a legszerencsésebb pozíció. A költők ilyesféle pozíció-vallomását persze sohasem szabad szó szerint értelmezni, s kivált nem szabad végleges társadalmi vagy filozófiai álláspontot tulajdonítani annak, ami csupán egy esetleg tünékeny érzelmi állapot filozofikus megfogalmazása. Mégis, nemcsak az idézett versből, hanem a kötet egészéből felködlik valamelyes rokonság Petri és Tandori Dezső költői alapállása között. (Nemhiába hasonló itt-ott a hangjuk, a kifejezésmódjuk is, úgyhogy, mint az impresszionista festők képein, alig sejteni: egy-egy hatáskeltő eszköznek melyikük a kitalálója.) Tandori persze Petrinél végletesebb, filozofikus közérzetének több konzekvenciáját vonja le a költői teremtésben – bár ő sem azonos azzal a végletes állásponttal, amelyet kritikusai verseiből kiolvasva, nyersen visszaborítottak rá. Petri pedig, hogy az idézett versnél maradjunk, dehogyis él kívül emberi köteléken, dehogyis csak a levegőben rúgkapál. A földdel fájdalmas ütésekkel érintkezik. Mondhatnám, ha nem szégyellném egy harmincas éveit járó férfival szemben: tipikus serdülőkori fájdalmakat él át. Kifelé csupa keménység, érzéketlenség, befelé csupa érzelmes szeretetvágy. A sírás határán megmerevített közöny-arccal várja a világ előtte való leborulását. Sőt, kegyetlenséggel, komiszsággal is, főleg a nőkkel szemben. Ebben az ál-kiégett magatartásban van valami őszintétlen. Igazán nem szívesen keveredem a kritikusok legreménytelenebb pozíciójába: a költők érzéseivel való vitába. De Petri kiváló képességeire tekintettel mégsem tudok megtakarítani itt egy megjegyzést: hihető-e, hogy a nőkkel való viszály az alapprobléma, amelynek eredménye meghatározza egész közérzetünket?

Ha Petrit, akit régóta nem tartok már úgynevezett fiatal költőnek, hanem igenis líránk számba veendő folytatójának, összemérem a vele korban nagyjából azonos folytatókkal, akkor azt kell gondolnom, hogy ő valamivel lassabban érik. És nem pusztán költőileg. Jó, tartson ki, ha neki úgy tetszik, az olvasóbosszantás vagy megbotránkoztatás szerintem túl hagyományos póza mellett – Weöres se hagyta abba. De találjon rá arra a bizonyos csak reá mért feladatra, melyre előbb-utóbb minden valamirevaló költő rátalál; vagy ha már tapintja, dolgozzék rajta tervszerűbben, nagyobb művészi felelősséggel. Petri a Körülírt zuhanás-ban mintha kapkodna, túl sok mindenbe fog bele. Kötetéből hiányzik még az a szolidabb célra tartás, amely a vele nagyjából kortárs tehetségek közül már néhányat jellemez. Sőt, úgy érzem, hogy az, amit egyelőre központi témának (legfőbb feladatnak) tart, az csak a téma héja, már-már eltakaró takarója. A keménységet önmagával szemben kellene inkább gyakorolnia, a lágyságot, megértésvágyat a világgal szemben. A megismerésben így jutna többre, így válna összképe objektívabbá, hasznosabbá mindnyájunk számára. A kötet részletei (részletfelismerései) többet ígérnek, mint az egész, mely már-már a felvett póz határán illeszkedik bele a fiatalkori elidegenedés ismerős témakörébe. Persze lehet, hogy intellektuális alkatú költőnek ezen egyszer át kell esnie; mint a bárányhimlőn. Petrire a lábadozás után nagyon oda kell majd figyelni. Még jobban, mint eddig, pedig a figyelmet már első kötetével joggal felhívta magára.

Simai Mihály is azok közé a költők közé tartozik, akiknek nevét meg kell tanulnunk. Akikkel számolnunk kell. Persze ehhez azért neki is segítenie kell bennünket még valamelyest. Nem lehet elénk lépnie egy olyan tartalmas, sok biztatót mutató, de egyenetlen kötettel, mint amilyen harmadik verseskönyve, a Kenyérszegő. Ha egy költőnek már kialakult a saját hangja, rászabott feladatköre, nem szabad azt – esetleg régebbi versek közlése révén – feloldani, mással elkeverni. Simai sok mindennel elfedi magát. Megszólal a Kenyérszegő-ben Ady magyar-sors-siratása, József Attila szerelmi lírájának kozmikus zengése, Petőfi egyszerűsége, Nagy László egybetorlasztott képi gazdagsága. De megszólal – s ez a döntő – Simai Mihály is, az, akit majd, remélem, meg fogunk tanulni. Figyeljük csak: „Bohóc kölyök a rettegésben – fölemelem kezem ne hidd! – ne hidd hogy megadom magam – csak tótágast állok az égen.” Dehogyis akarom azt mondani, hogy ebből a négy sorból máris kitetszik a karakter. A gesztus azonban az egész kötet ismeretében mégis jellemző: a költő a művészet erejével – esetleg játékosságával – emeli magát a nehézségek, a rettegés fölébe. Ezt, az önmagát egészségben őrizni képes erőt érzem a kötet legmarkánsabb, legrokonszenvesebb karakterjegyének.

Anteuszi képesség ez (minden igazi költő rendelkezik vele), mely erőt ad Simainak arra, hogy megküzdjön egyfelől költői bizonytalanságaival, másfelől életmódjának kicsinyességeivel, rázáródó világával. Erőt adott máris arra, hogy létrehozza – a kötetben nyomon követhetően – a maga költői hangját, egy hajlékony, elég biztos dikciójú, metaforákkal telített József Attila utáni hangot, s hogy ezen a hangon életének valóságelemeihez hűen, de felfelé nyitottan, költői világot teremtsen. Vagyis hogy vállalkozásait a kötet nyilvánvalóan újabb keletű részében már nem húzzák le többé sem a költői minták, sem a költő életkörülményei. Sőt, éppen az utóbbiakból, a családi élet küzdelmes mindennapjaiból vagy magából a legritkább témából: a beteljesült szerelemből képes költészetet teremteni. (Legenda, Rózsafüzér, Szerelem féltők stb.)

De hogy vállalkozása más összetevőit is érzékeltessem, Simai áttételesebb lírai mozdulataira idézek végül egy példát. Íme, a Fehér fantázia című nyolcsoros verse: „Elgáncsolták a hóesést – s most hogy csak fekszik mozdulatlan – lábamban ördög bizsereg – hogy induljak hogy eltapossam – csupa alázat ez a hó – esett s talán csak vélt ellenség – de tiszta és pusztítható – mint az emberi védtelenség.” Világos, tömör kép ez, magja azonban nem egyszeri élmény, hanem az emberi természetről tapasztalattá vált élménysor. Biztatóan összetett és biztatóan szabatos.

Verset írni nehéz

A költői mesterségnek nincs valami nagy ázsiója korunkban. Nincs még a művelt olvasók előtt sem. Érthető, hiszen a költők századunk során igazán nagy csinnadrattával hajították félre az öröklött lírai hagyományt (legalábbis nagyobb felét); olyan szabályokat is, amelyekről azt hittük – úgy háromezer éven át –, hogy a lírai kifejezés specifikus szabályai. Fordított átváltozás történt: a líra hímporos, szivárványos lepkéje korunkban bábbá változott. A sok díszt, a természet pazarló-zavarbaejtő formalizmusát felcserélte funkciókat célszerűen burkoló formákra. Meg lehetnek vele elégedve modern világunk köznapi ízlésirányítói: a technikai formatervezők. Ennek a bábbá változásnak többek között a klasszikus verstan a leglátványosabb áldozata. Világuralma századunk folyamán csöppnyi országra zsugorodott, mint a portugáloké. A prózavers és a szabad vers mindenki számára világossá tette, hogy nem a rím és a verstanilag számon tartott ritmus tesz egy szöveget verssé. A detronizáció nagy újságát, ezt a huszadik századi olvasói döbbenetet különben eleve tudták a régi költők is. Csokonai például világosan megkülönböztette a versifikálást (a verstani szabályoknak kifogástalanul eleget tevő szövegteremtést) a teremtő költészettől. Az nem volt, sem az ő korában, sem máskor, puszta szabályok eminens megtartása.

Igen, de ha a költők kilőtték (határok közé szorították) a verstant, kiritkították a közlés stilisztikai szabályait, átformálták logikáját, megrostálták a mesterség költőről költőre szálló és csak tehetséggel elleshető tudását (ez az a terra incognita, amely oly szilárdan áll ellen az irodalomtudósoknak), akkor végül mi marad fogható, tételes mesterségbeli szabályként? Elhárulván az akadályok, akkor ugye igazán könnyű, igazán semmisség verset írni?

Csakhogy mégis nehéz. Sőt a formai követelmények átalakulásával talán-talán még nehezebb. Miért? Mert a verseszmény csupaszabb, inkább lényegre törő lett. A személyes felfedezésre, tapasztalatra, látásmódra, élményre fokozottan összpontosít. A közlés módjánál még nagyobb hangsúlyt kapott maga a közlés. Az irodalmias ügyesség vagy ügyeskedés, amely oly hosszú időn keresztül támasz volt, ma buktató; meghamisít, ódivatúvá tesz. Vagyis a korszerű mesterségbeli tudáshoz az is hozzátartozik, hogy módjával szabad csak alkalmazni a hagyományos mesterséget. A hivatását tisztességgel gyakorló költő pucérabban áll az olvasó előtt mint valaha; nagyon is hamar kiviláglik, hogy személyisége mennyit nyújt, mennyit valósít meg abból, ami átalakult elképzeléseink szerint a versbeli közlés specifikuma.

Györe Imre költőietlen költő. Dehogyis akar szép verseket írni! Közléseivel akar hatni; meggondolkoztató vagy kellemetlen és fölkavaró közléseivel. Ez volt régen, indulásakor, a Tűztánc idején a célja, ez ma is. Legföljebb az eltelt több mint másfél évtized következtében – tíz kötet után – biztosabban, célra tartóbban, vagyis magasabb művészi szinten csinálja, amit csinál. Mert a mesterséget – ha napjainkban nincs is ázsiója – a költőietlen költészethez is tudni kell. Sőt, a hatáskeltés néhány effektusát éppen ahhoz kell tudni igazán. Györe Imre nagyjából tudja; pontosabban: az idők során megtanulta. Képességei beértek, kifejezi magát.

Magát fejezi ki, vagy legalábbis egyéniségének azt a részét, melyben heves vágyként él a haladás közvetlen, gyors szolgálata, a közéletben való gyakorlati részvétel. Ez a vágy, úgy tűnik fel, legfőbb, meghatározó tulajdonsága. Kérdés persze, hogy célra tartó lírája mögött nem lappang-e egyszerűsítés. Lehet-e korunkban a társadalmat – bármely rokonszenves hevülettel is – olyan állóvíznek tekinteni, amely mellett a költőnek szinte kizárólagos feladata, hogy belévetett versköveivel felkavarja. És ha lehet is, bár a társadalmi lét és tudat nem tűnik ilyen statikusnak, mindegy-e vajon, hogy mekkora és milyen kővel. Györe hasonló indulattal dolgozik, mint Ladányi Mihály. De jótékonyan meghullámoztató terméskövek helyett olykor kavicsokat hajigál. A szatíra akkor szatíra, ha éle van, a poén akkor poén, ha csattan. Túlbeszélt szatíra és eltompuló poén – akkor már jobb a témából újságcikket írni. Persze, Györe Imre – ne becsüljük le törekvéseit – szántszándékkal ír cikktémából verset, joggal gondolván, hogy a sikeres vers hatásosabb minden vezércikknél. Ez igaz, ha az indulat valóban vers-hőfokú. Csakhogy ezt a hőfokot Györe nem tudja mindig elérni. Pedig, mint mondtam is, ért a mai költői mesterséghez, a tényközlések és szembeállítások, a kihagyások, tömörítések hatásos alkalmazásához. Meg sok minden máshoz, még az iróniához is. Az Elröpültek a lángosok című új kötetből ki lehet mazsolázni nem egy sikeres verset (Kezedben kagylóhéjat, Víz, Csak annyi csendet, A kerub stb.), amely egyúttal a továbblépés kívánatos irányát is jelölheti. Idézni lehet egy-egy szerencsés tömörítését, például: „Kinek fájára napsugár – kinek fájára holdvilág. – Gyümölcse mégis ótvaros, – gyümölcse mégis mézízű.” Vagy egy-egy – magatartását indokló – gnomatikus megfogalmazását: „Bizony, ugyanazt mondom mindig, – ugyanazt. – Mivel ugyanazt nézem mindig, – s az, amit látok, – mindig ugyanaz.”

Ő természetesen nem ugyanazt óhajtaná látni. Csakhogy visszakapcsolva az imént használt állóvíz hasonlatra: nem mindegy az, ki dobja, milyen erővel, mennyire felmagasodva a felkavarásra szánt követ. Vagyis, hogy a közéletre gyakorolt hatás mégsem csupán a politikus verseknek, hanem Györe emberi-költői egyéniségének, teljes művészi teremtésének a függvénye. Az új kötet második felében mintha termékenyítően és utakat próbálón maga is eljutna erre a felismerésre.

Simon Lajosnak is legfőbb ihletője az az alapérzés, hogy a világ nem halad olyan gyorsan előre, ahogy ő szeretné. De míg Györében a türelmetlen indulat inkább ostorozó, szatirikus, iróniával élő verseket teremt, benne inkább haragosokat, szemrehányóakat. A harag nemcsak elvi, de személyes okát is kirajzolja. A címével is magatartását összegző új kötetből (Se fejet, se derekat) megtudjuk, hogy a felszabadulás után városba jött parasztfiatalok közé tartozik („ki tudja, hányadik népvándorlási hullám vetett minket ide!”), s hogy máig azokkal érez sorsközösséget, akik szintúgy ezzel a népvándorlással érkeztek a nagyvárosba: a buszsofőrrel, aki még sokáig úgy hajt, mintha bakon ülne, a gép mellett, mint a bokor árnyán szalonnázgató dolgozókkal, a parasztvicceken tétován mosolygó professzorokkal. Megtudjuk azt is, hogy nagy ára volt ennek a felkerülésnek. Dunapentelén Krisztus-sebeket tépett a tenyerén a tégla, a verejtéke Csillebérc köveire zúdult, s a Hanság hintáztató földjén fele bőre leégett. Munkával, verejtékkel szolgált „hittelen hitéért”, másfelől szájára vette a falu: megafon-torkú öregasszonyok seppegték szét a bűnét; mint kocsmaasztalba a kés, beléállt a férfiak ujjal-mutogatása. S a lányok – királylány-nővérei és fecskefióka-kishúgai – rózsaszirom alakú nyelvvel szurkálták össze. Ez az emléksor, ez a múlt alakította a költő, magatartását, amelyet a címadó vers így foglal össze: „Most meg, hogy testem – már csupa kék-zöld farkasharapás, – hát hogy ne állnék ellent – keményen, mint a tölgy – a vissza-visszafúvó szélnek, – hogy ne rendítene meg – a cinikusok viperasziszegése, – az ide meg oda dörgölődők – huszonöt botütésnyi – vállonveregetése, – a túlontúl ügyesek trahomás pislogása, – az újgazdagok leheletfinom – lesajnálása…” Haragosan puritán, rokonszenves magatartás ez. Nincs, nem lehet vitánk a tartalmával, csupán a költői megvalósításával. Mindaz ugyanis, amit eddig Simon Lajosról elmondtunk, egy költői típus körvonala. Költői értéke, művészi megelevenedése attól függ, milyen személyes tartalommal, mekkora intenzitással telik meg. Már az idézetekből és a félidézetek sorából is feltűnhetett az olvasónak, hogy közhelyes megfogalmazások keverednek itt egyedi megnevezésekkel vagy költői találatokkal. Közhely például a kék-zöld farkasharapás, a szélnek ellenálló tölgy, de jó – hogy kicsit visszamenjünk – a buszsofőr, a dunapentelei Krisztus-sebek, a megafon-torkú öregasszonyok. Még jobb a rózsaszirom alakú nyelvvel szurkáló lányok, vagy a huszonöt botütésnyi vállonveregetés. Szántszándékkal úgy válogattam, hogy több legyen a jó, a költőileg értékes személyes eredmény. Sajnos a kötetben gyakoribb a költői élmény ismert vagy általánosságba vesző kifejezése, a szükséges versintenzitás alatti vers. Pedig a költői értékű szintézist múltja és jelene, emlékei és a látott valóság között, azt a csak benne élőt, általa megteremthetőt Simon már itt-ott létre tudja hozni. „De szép-szépséges éjszakán, – gyárkémény kórószál felett – napraforgónyi hold lebeg, – és a betűk – a csarnok homlokán – krumplivirágfehéren fénylenek.” Ezt már nem csupán a tipikus sors diktálta. Simon Lajos költő írta.

Timár György harmadik verseskönyve, a Hármasoltár igazán jól szerkesztett kötet. Egy gondolattal indul, tartalma ciklusokra tagoltan bomlik ki, aztán a címadó vers visszatér az indulásnál megpendített gondolatra, s végül a kezdő gondolat újabb megismétlésével zárul. Mégsem lehet a kötetet a szerkezete révén jellemezni. Ez az alapgondolat: „Csak az leszek, ami belőlem út”, vagyis amit a költő másoknak folytathatóan létrehoz, inkább a könyv formális kerete, mint központi magja. Nem, nem a lírikus hitelét – isten őrizz! – vonom ezzel kétségbe. Hiszen jól tudom: 1968-ban megjelent Jerikó című kötetében is felhangzott ez a motívum, oly hatásosan, hogy máig sem feledtem. Pusztán arról van szó, sem ez a gondolat, sem a kiegészítő mélyebb életérzés, az tudniillik, hogy túljutott az ifjúságon, nem égeti Timár Györgyöt annyira, hogy lírai alapmondanivalója lehetne. Az ifjúság elmúlása ugyan néhány emlékezetes, erősen formált versre készteti (A gyermek, Lejtmenet – és a kötet egyik csúcsa: Öröklét), de benne a költő, a poétai képesség mégsem ezen a lágyabb, narcisztikusabb érzelmi szinten talált igazán otthonra. Timár intellektuális költő; bocsánat az avíttas megfogalmazásért: nem a szíve vérével ír, hanem a forró fejével. Az érzelmi impulzustól megszaladt intellektusával. „Nem szív és vese nyom mondja a betegség szorításában –, hanem a nincs”; az űr borzasztja, a horror vacui, attól félti a tudatát.

Ez a gyors, érzelmileg fűtött tudatmozgás a versek létrehozója. (Nem egy-egy alapérzelem.) Így a kötet igazán tágasan, a legkülönbözőbb dolgokról ad hírt. Mindenről szinte, ami csak egy felajzott agyú, művelt mai emberben megfordul, létről, erkölcsről, politikáról, filozófiáról, egészen a gyermekien játékos képzetekig. S mindez a mai költészet kikristályosult formanyelvén. Hol a szabad vers ellentéteket, fennköltet és groteszket, valóságosat és képzeltet egybefoglaló tömörítéseiben, hol a hagyományos forma itt-ott bravúros, hatos, sőt nyolcas rímpárokat rejtő strófáiban. Timár György úgy tudja, úgy birtokolja, hogy már joggal le is nézheti a mesterséget. Pedig, ha valami miatt, akkor éppen a fölénye miatt csúszik meg. Létrehozza a sikeres verset, a költészetét magabiztosan és látszólag könnyedén, s talán észre sem veszi, hogy valami súly, valami nehezék kimaradt. Valami láthatatlan, felszín alatti, de ami úgy kell, mint ellensúly a vitorlás hajónak.

Nem először írom le róla, most sem mondhatok mást: szabad versei vagy még inkább prózaversei közléssel ható pontosságában ez a je ne sais quoi, ez az egyéni többlet inkább jelen van. Ott a gyors formakészség, a tolakodó ötlet megoldásait nem fényezi túl. Hadd világítsam meg jobban, mire gondolok. Íme egy ötletverse. Címe Szerelem: „A konyha vizes kövén – Táskás szemmel – tekint föl térdeltéből – Venus Anadyomenae – A leple koszos pongyola – Kezében felmosórongy.” Hiánytalan vers a maga nemében. De Timár, túl ezen a sikeres szinten, többre, mélyebbre képes.

Urbán Gyula, ahogy írja, szóval röptet madarat. Jelképekből és jelzésekből összeálló külön nyelven (jelrendszerben) ír. Elhagyja a köznapi nyelvhasználatot, lóugrásszerű gondolattársításával a köznapi logikát. Tehát ismert modern hagyományt folytat, melynek – költészetéből is olykor kihallható – őse egyfelől Apollinaire, másfelől a fiatal József Attila. Ez a hagyomány nem szorul védelemre. Urbán se azért – kinek különben az ifjabb költők között számos társa van –, hogy a költői teremtésnek egy újabb lépcsőfokáról akar fiatalon továbblépni, ahol nagyobb a botlás vagy a bukás veszélye. A merészséget, a kezdeményezést a költészet területén (és hol nem?) kifogásolni – esztelenség. Sőt, ismerjük nyomban el, hogy ebbe a látszólag könnyű, modern éneklésmódba helyenként sikeresen beletalál. Dal című versének intonálása például telt, levegős, kifogástalan: „E szerkezetben, melyben élek, – nincsenek fecskék, denevérek. – Csengő-pacsirta zeng, s villanyborotva-hal – simogat hűvös uszonyaival.” A nyugtalanító inkább az, amit Urbán Gyula – és néhány szintén tehetséges fiatal társa – ebből a szürrealista vagy avantgarde hagyományból kiolvas, vagy kiolvasni vél. A bátorítást a versbeli esetlegesre. Jól tudom, az avantgarde egészében ez is benne van. Sőt, ott az automatizmus is, a pillanat szülte szabad asszociáció, bármi képtelenség versbe iktatása. De vajon korunk klasszikusaiban, azokban, akik a nagy áradatból fennmaradtak, akiket gyönyörködve olvasunk, nem fedezünk-e fel, az esetlegesség minden divatja ellenére, mely rajtuk is nyomot hagyott, valami mélyebben munkáló rendszert, a szabad asszociációkat egybetartó kohéziót? Törvényt a versbeli mozdulatokra, ha új törvény is az.

Urbán Gyula kötetének, a Családi vadászat-nak a címadó ciklusa a legérdekesebb, a legeredetibb. Kísérletként itt családja történetéhez, a karakterekkel, sorsokkal, anekdotákkal teli múlthoz közelít jelzéses, kihagyásos módszerével. Tipikus magyar család a szürrealizmus kaleidoszkópjában: üde kép ez. Új is, megkapó is. Urbán kínál annyi fogódzót, hogy ha nem is sejlik fel a kép minden részlete, a hangulata ne foszoljék szét. Persze a megfogalmazás szinte elvileg követett kötetlenségét – Urbán nyilván merész játékosságnak nevezné – s ugyanakkor a példaképek fel-felvillanását itt is érzem. A Családi fénykép az öt Ódor lányról című versben így hangzik például az Etelka-portré: „Etelka ültében is futkos. – Kezében tejjel teli butykos. – Lábánál üvegben uborkák; – ecetben forgó Magyarország.” Értetlenség volna, a stílus fel nem fogása, hogy a tejes butykost vagy az átugrást az uborkákról az ecetben forgó Magyarországra túlságosan is József Attila-inak hallom?

Persze méltánytalan ez a vita. Urbán Gyulának van költői személyisége, tehetsége. Ez nyilvánvaló. Kötetében az olvasó – kivált ha elfogadja a stílust és alkalmazásának módját – emlékezetes verseket talál. (Ikon harminc évesen, Felhatalmazás, Szerelmes vers stb.). De talál – főleg A nagy hűtőszekrény ciklusban vagy az Egy forradalmár belső története című oratóriumban – bőséggel olyasmit, ami már nem kezdeményezés vagy továbblépés egy történelmi stílus alapján, hanem magának a stílusnak puszta továbbéltetése. Szecesszióval megtoldva vagy egyszerűen irodalmár módon. Egyszóval szigorúságot, anyagához való megfontoltabb hűséget kérnék számon Urbán Gyulán. Okuljon a családi rész sikerességén. Verset írni a tág modern lehetőségek között éppoly nehéz.

Pardi Anna második kötete – Mennyi út az ajtód előtt – naptárciklussal kezdődik. Ahány hónap, annyi vers. Mindig is feladatszerű vállalkozásnak tetszik az ilyesmi. Pardi Anna megoldása mégis tartalmas. Nézzük találomra egyik versét, az Április-t. „Minden áprilisban újra és újra – kinő a fű, a gondolatok zöld koncentrációja, – napfény-litániák az öreg föld fölnyíló – biblia-lapjain, minden áprilisban újra és újra – halálfélelem, tennivágyás, örökegy felismerések, – miközben a korai virágok korai csonkig vetkőznek – örökegy hisztériákon át.” Hasonló kifejezési mód ez, mint az Urbán Gyuláé. Pontosabban egy tőről fakad vele, ha sűrítettebb is, és kevésbé dalszerű. Van benne jó néhány megfigyelés és egy erős, érzékletes kép: napfény-litániák az öreg föld fölnyíló biblia-lapjain. De van benne, mondjuk, két olyan elem is, ami kicsit divatosan csak oda van vetve, nincs azzal a nyomatékkal megcsinálva, ahogy a dolgokat a versben meg kell csinálni. Az egyik a fű, mint a gondolatok zöld koncentrációja, a másik a virágok korai csonkig vetkőzése, hisztériákon át. Mindkét jelzést persze fel lehet fejteni, a két hangsúlyos idegen szót el lehet fogadni, nem arról van szó, hogy a költő elgondolása eleve kifogásolható. Nem is akadnék fenn rajta, ha az ilyesfajta kicsit könnyelmű odavetés, a divatszavak gyakorisága nem jellemezné az egész kötetet.

Tipikus tulajdonsággal állunk szemben, Pardi Annán is túlmutatóan tipikussal. Alapja az az elképzelés, hogy a modern szabad vers tömörítéseiben elég félig elgondoltan, félig megdolgozottan bevetni az elemeket, s azok az olvasó tudatában maguktól kibomlanak. Igaz persze, hogy a modern költészetben a jelzés és elhallgatás dialektikájának óriási a szerepe. De magát a versbeli létrehozást, a dolog megteremtését mégsem lehet az olvasóra rábízni. Az még a költő dolga. Pardi Anna sokat ír, kötete terjedelme jelentékeny, vállalkozásai sokrétűek. Tárgyak, jelenségek, karakterek (érdekesek például a kötet portréi), emberi helyzetek jól megfigyelt ábrázolásán át a tudományok határterületéig kalandozik. Olvasójának azonban elhessenthetetlen érzése, hogy folytonosan párás szemüveggel olvas. Szövege nem üres, de nem rendezett. Helyenként még nyelvileg sem az, nemcsak költőileg. Intellektusa pedig, mely kétségtelenül biztatóan mohó, nem elég kimunkált, mozdulataiban nem elég hiteles. Pardi Anna azt írja, hogy e világban erősen akar jelen lenni; ahhoz, hogy költészetünkben igazán jelen legyen, magát s művészetét kell erősebben életre hívnia, vagy inkább előhívnia, mint egy még itt-ott homályos filmet.

Költők geometriája

Gyurkovics Tibort nem kell bemutatni az olvasónak. Sok műfajú, termékeny és mindenekelőtt tehetséges író. Verseinek negyedik kötete után már mondhatom: költészetének van vonzása. Egy kicsit ugyan túlzott hangerőre állítottan, de személyes lírai világot teremt, indulatosat, meztelenítő őszinteségében elég különlegest. Saját hangja is van, egy fűtött, rekedtes, meg-megbicsakló hang, amelyet fel lehet ismerni, bár nemegyszer előbb a mestereire, József Attilára vagy Pilinszkyre érez rá benne az ember. Mondom, költészet ez, megérdemli, hogy megszeressék. Mint a hullámvasút, örömöt ad és némi kielégítetlenséget.

Új kötetében (Szeretlek, akárki vagy) az élre tett nyitóvers, A hal mindjárt a közepébe vezet annak az érzelmi gócnak, annak a közérzetnek, amely ezt a költészetet táplálja. Ez a közérzet túlfokozott, rácsait rázó, robbanásveszélyes. Olyan, hogy azt a KRESZ-ben is előírt halálfejes fekete zászlót úgy tízméteres körzetben minden irányból ki kellene tűzni Gyurkovics körül. Ám úgy közlekedjék vele a világ! Félreértés azonban azt hinni, hogy az irodalmi életünkben oly divatos mesterséges öngerjesztés pumpálja túl Gyurkovics közérzetét. És az sem igaz, hogy elsősorban kívülről jött, külső impulzus hozza veszélyhelyzetbe. Hogy benne maradjak a hasonlatomban: ez a közérzet inkább öngyulladásos. A hiány az, ami fellobbantja. Részben néven nevezhető érzelmi jellegű dolgoké: szeretet, emberség, valódi szerelem, s mi tagadás, még a nők hiánya is. Részben a megnevezhetetlen hiányé, az élet olyan többletéé, az emberi teljesség olyan tárgytalan vágyáé, amelyről (némileg rögtönzötten és túlzott hangerővel) éppen a bevezető vers szól. „HALAT nekem!” mondja itt Gyurkovics, mintegy a halban, valami tapinthatóban és lenyelhetőben teremtve meg az említett többlet jelképét – „Élet értelmét agyonfetrengett – lepedők és agyontérdelt bársonypárnák fölött, mindegy! papot vagy repedtsarkú kurvát, – egyösszegben személyes önmagát!” Vagy másutt: „Nekem a HAL kell – életünk s a vég – egyetlen nyomorában összerántott, – megérthetetlen lényegi vadhúsa.”

Látszatra a hiány annál nagyobb az emberben, minél többre vágyik. És Gyurkovics igazán vágynagybirtokos. De valójában egyetlen betöltetlen vágy égethet annyira, mint számtalan (lásd a világirodalom szerelmi költészetét). És az se mindegy, hogy a vágy mire irányul; a vágyaknak is van rangsora. Az a hiány például, amelyről a kötetnyitó vers beszél, központi mondanivalója lehet egyféle nagyköltészetnek; a pillanatnyi partnerhiány viszont többnyire csak a sanzonnak. Gyurkovics Tibor hiányköltészete a két véglet között helyezkedik el. A kötet első részében a rangsorban magasabb rendű vágyak alkotják a versmagokat (társadalmi igazság, emberség, az elidegenedett lét kínja), objektiváltabbak, általánosabb érvényűek. (E nemben kiemelkedő a Nagy István képeihez írt Magyarország című vers.) Majd az olvasásban előrehaladva, fokozatosan jutunk a vegyes rangú vágyak közé, a szeretethiány (kifosztó szeretet) néhány megrendítő versén át egészen a gyakran panaszolt társ- vagy partnerhiányig.

Ne értsük félre, nem szeméremre vagy őszintétlenségre biztatom a költőt. Hiába is tenném, hiszen Gyurkovics maga is jól tudja: hatásának nem kicsiny tényezője a lemeztelenítő, a feltáró szókimondás. S ha van is a vágyaknak rangsora, versmaggá válva az már alig-alig érvényesül. A kis téma, a fölpárádzó és eloszló lelki semmiség is maradandó verset teremthet. Ezt én is tudom. Minden azon múlik, milyen érvényességgel ruházza fel a megformálás. Gyurkoviccsal ebben vitázom; öröme és mégis fennmaradó kielégítetlensége miatt ebben vitázik majd az olvasója is. Mert Gyurkovics a megformálásban egyszerre igényes és elsietett. A lelki tények rögzítése terén olyasféle gnomatikus, törvényerejű megfogalmazásokra tör, mint József Attila (meg a nyomdokain járó tehetségek). S bőven vannak találatai, végleges megfogalmazásai. Ilyesfélék: „Én azt hiszem, amit már nem hiszek – hogy kinyílik az ég felettem – és lesz erőm még összeesnem” (De profundis), vagy: „A gyűlölet raktára él a szívben, – a gyűlöletnek ezer arca van, – erős arc, szép arc, kíméletlen arc, – de mind boldogtalan” (Gyűlölet), vagy: „Majd megjövök. Majd elmegyek. – Magamtól magamig – a sötétségben, hol saját – elviselhetetlenségem lakik” (Utazás). És végül: „Az arany levegő fölött – élesen, tisztán jön az ősz. – És ég a nap, fehér a fal, – hogy összeégsz, ha nekidőlsz” (Kánikula). Terjedelmesen kellett idéznem, hogy a stílus, a megformálás igénye kivilágoljék. Hogy az olvasó előtt kétségtelenné váljék: olyan tömörített, magasrendű itt a kifejtés, amiért kell hogy minden megállapítása ütéserejű legyen. Rutinból még odavágni egy-egy erőtlent, vers végére odabiggyeszteni egy-egy nemes lélektani banalitást, ebben a stílusban mindent leront. (Például ilyet: „Mindnyájan orvvadászok vagyunk és áldozatok.”) És Gyurkovics sajnos nem mindig állja meg, hogy ne tegye.

Végezetül még csak egyetlen példát arra, hogy Gyurkovics Tibornak nem kizárólagos lehetősége ez a felcsavart, ez a törvényt mondó stílus. A kötet egyik legszebb és a maga látszólagos igénytelenségében is maradandónak tűnő verse a Kérés. Az első és az utolsó strófáját idézem csupán, remélve, hogy a megcsonkítás ellenére is kitetszik, milyen meghitt lírára is képes ez a költészet. „Kis napot adj, kicsiny napot, – amilyen embereknek juthat, – őrjítő-puha meleget, – kétségbeejtőt, nyomorultat.” És a záróstrófa: „Kis napot adj, kicsiny napot, – nem nyarat kérek, csak hogy este – húsba burkolt csontjaimat – valami átmelegíthesse, – kis napot adj.” Gyurkovics Tibornak ezt a szolid, de érvényes hangját jó volna többet hallani. Költészete bármilyen heves, robbanékony, tud adni olyan „kis napot” is, amely tiszta emberséggel melegíti olvasóját.

Csukás István kitűnő gyerekkönyveket ír. Tud úgy mesélni, könnyedén, játékosan, ötletesen, hogy egyszerre szól a gyerekek és az igényes irodalom nyelvén. Hogy egyszerre népszerű és értékes. Képzeletének remek figurái, Mirrmurr vagy Keménykalap és Krumpliorr mindnyájunk jó ismerősei. S kis történeteiket könyvben vagy a televízióban örömmel követi nyomon még a felnőtt is.

Jó volna ugyanilyen örömmel szólni az Ima a vadevezősökért című új verseskötetéről is. De ez nem olyan egyszerű. Csukás István mindjárt a kötetnyitó címadó vers formai kidolgozásával megfricskázza az olvasót. Döccenő (nem tudatosan döccentett) ritmussal, ügyetlen (nem keresetten disszonáns) rímekkel. Így ritmizál: „Tábortűz töpped, fiúk locsolják – megvakul a prométeuszi láng” – vagyis hogy akár jambikusnak, akár hangsúlyosnak olvasom a verset, valamelyik sor odavetett, hibás. És úgy rímel, mint az iménti sorpárban is, hogy hosszú szótagot csenget össze rövid szótaggal. („Zenét – szövőszék”, „mézillatot – elrakhat” stb.) És ez a – kicsit bizony félvállról vett – kidolgozás végigvonul az egész köteten. Különösen kínossá válik, amikor – a Dsida-sorok című versben – hexametert kíván írni.

Pedig a kötet képi és megfigyelésanyaga (s a verseknek egy mélyebb rétege) nem ilyen, nem ezen a szinten van. Felemás helyzet ez. Csukás Istvánnak feltehetően fontos a költészet: ez a negyedik kötete. Minden részletében mégsem annyira fontos. És ez a mégsemannyira-gondolkozásmód nem korlátozódik a formai részre (ha igen, akkor szóvá sem teszem), hanem áttevődik, rávetül az egészre is. A versek előteréből kamaszosan hányaveti és magabízó, a keserűt gyorsan felejtő költőalkat rajzolódik ki, aki hajlamos azt feltételezni az életről, hogy végtelen esélyek láncolata, játék, lóverseny, kártya, tízes-lehúzás, amely persze meg is dobogtatja, meg is kínozza a szívet, mégis jól mulat az ember közben.

Ez legalábbis a kirakatba tett kép, amelyet a költői gyakorlat is igazolni látszik, mely hol egy mellékes Kosztolányi-mozdulatot (lásd a kötet nyelvi játékait, például „Hindemith a mindenit!” vagy: „Labrádor – kirázlak a nadrágból”), hol Kormos István vagabund legyintését vagy fintorát próbálja ki a vers tükre előtt. Vagy az antikos erotika igézetében egy az egyből megír egy sikamlós kalandot, helyet, rímet, csaknem partnernevet is közölve.

Igen, de mint jeleztem, a dolog felemás. A kirakatba tett önarckép mögött van egy másik is. Érzékenyebb, mélyebb tekintetű, kontemplatívabb. Ez hordozza a múltat, a rizst arató anyát, aki ma is nyomkodja reumás térdeit, ez érez rá Mándy kapualjainak költészetére, ez szorítja magához a Külvárosi éj sárgult lapú füzetét, s nem adná a holt-tengeri tekercsekért sem, ez keresi Sinka bojtárjai nyomán a „szájbavert szegények igazát”, Aranyra, Csokonaira, Móricz Zsigmondra gondolva, ez diktálja a költőnek: „Képzelgésem netovábbja – legyek lábnyomuk a sárban!”.

Ez tudja, hogy „harmincnyolc belélegzett évem: pirosbetűs ünnep, harmincnyolc kilélegzett évem: keserű sóhajtás”. Ezt vallja a kötet egyik örvendetesen szép írásában, a Műhely-vers-ben: „Költő vagyok, minden emberrel azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül, ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik.”

Ezt a költőt szeretné látni az olvasó a következő kötet előterében, a kirakatban.

Hatvani Dániel ismertsége nem vetekszik Gyurkovicséval vagy Csukáséval, pedig ő sem kezdő, Csukással egyidős, és egy folyóirat, a Forrás főszerkesztője. A Koronaakác (meg kell adni, ízléses, szép cím) a második verseskötete. Elég terjedelmes, tíz év termését gyűjti egybe. Pontosabban: tíz év költői készülődését. Sok jót kell elmondanom erről a készülődésről, mely ugyan nem lezárt, befejezett. Mindenekelőtt szólnom kell Hatvani Dániel általános (tehát formai és tartalmi) igényességéről s szolid költői megbízhatóságáról. Vagyis hogy tisztességgel elsajátított, magas költői kultúrában (s ebbe sok minden mellett a verstan is beletartozik) azt írja, amit érez és gondol.

Főként azt, amit gondol (tapasztal), mert verseiben az érzelem s általában a személyiség többnyire csak objektiváltan, a világra kivetítve van jelen. De amit gondol, amit tapasztalatai alapján környezete lírai állapotrajzaként elénk tár, az még a versek sikerétől függetlenül is érdekes. Megközelítésül most szívesen idéznék valamit, ami élményvilágának eredetére rávilágít, de a kötetben mindössze ennyi életrajzi utalást találok: „lábszáramon már behegedt a gabonarendek hajnali harmatos horzsolása, – nadrágom ülepe fényesedik, nejloningemben szikrázom… s feltöltődöm a szorongás ezer voltjaival”.

Hatvani Dániel szót sem veszteget arra, amit régebben – nem is olyan régen – divat volt szétkürtölni. Nem vallomásából, hanem csak tárgyilagos híradásából tudjuk meg, hogy látta még a régi tanyasi parasztvilágot, benne élt, s hogy a szeme előtt játszódik a szabadító átalakulás a közelnézet csigalassúságával és keserveivel. Megtudjuk, kikövetkeztetjük például a Falusi udvar című verse pontos és deromantizált leírásából: „Árnyékban pihés, moccanatlan rögök a kacsák, – egyik sövényről a másikra csak a csend loccsan át. – Gallykerítés kettős korcának szinusz-vonalai: – szegénység geometriája, görbülésed még a hajdani.” Vagy a vers folytatásából, mely egy csepp idillt vagy nosztalgiát se kínál a máshoz szokott olvasónak: „Micsoda múzeum dereng az iszaposodó nyárban! – visszeres oszlopain támolyog a kocsiszín hazátlan, – fakul a szalmatető, a lótörlő rongyból kihull a por, – fölfeslett a takarmányos kas, ürességében fuldokol. – Micsoda rétegek! Akár a kőbaltáig áshatsz le innen!”

S ha ehhez hozzávesszük még az Áznak a tanyák című vers néhány kiragadott megállapítását: „Mire a rossz homokba pottyan, – az eső megrozsdásodik. – Nem fénylik itt a lét. Fagyottan – szállong a szilvás lombokig”, akkor kirajzolódik Hatvani költészetének egy sajátos élménygóca, a paraszti lét múltjával való szembefordulás, mely szociológiailag objektivizált, mégis lírai ihlető. S továbblépve, ha még mindehhez, melyet a kiragadott részek éppen csak körvonalaznak, hozzáidézünk néhány sort a Sárország című versből, akkor a vidéken élő, de már nem vidéki költő türelmetlen, gyors haladást áhító szemlélete válik világossá: „…mert ki lehet Messiás e latyakországban – …térj magadhoz drága Sion gályarab ki itt marad – évei küllőire mi tapad fel csak a sár – acél gondolatait nem várja termékeny kohó csak a sár – vágtája előtt nem nyílik sztráda torlódik csak a sár – háza ablakára nem hull Nap-gyémánt csak a sár – lába nyomán nem zendül ajzott zene loccsan csak a sár.”

Ha az olvasó figyelemmel kísérte az idézeteket, melyek az élményanyag, a magatartás kitapintása kedvéért nem is mindig a költőileg legsikeresebb sorokból állnak, észrevehette, hogy fel-felbukkannak bennük mai költészetünk innen-onnan már ismerős mozzanatai. Egy-egy karakteres szóválasztás vagy hangvétel. Ilyen például a „szinusz-vonal” (ezt különben meggyőzően, képszerű pontossággal helyezi el), a szegénység geometriája. Ilyen a „nem fénylik itt a lét. Fagyottan szállong”, ennek a versnek a végén különben a „művelhető csillagok” képzete is feltűnik. S ilyen végül a Sárország hangvétele. Hatvani Dániel költői készülődésének igényességére vall, hogy érzékelhetően, számos példával bizonyíthatóan József Attila áll hozzá a legközelebb. De ihleti távolabbról vagy közelebbről Juhász Ferenc is, Pilinszky is, Weöres is, T. S. Eliot is, és egy ajánlással maga is utal rá: Allen Ginsberg is.

Nem féltem a költőt, ám ihlesse. Nem féltem, mert van saját anyaga, s ez az anyag megérdemli, hogy ne sanyarúan és szűkösen, hanem a legjava költészet közelnézeti megfigyeléseivel, ugyanakkor távlati, gondolati felülnézetével szólaljon meg. E nemben Hatvaninak már vannak saját találatai, például: „a falu lova motorok zsolozsmáin a mennybe táncol át” vagy: „Kikezdte az eperfa nyakát ruhaszárító madzag, – leng rajta miniszoknya, nejlonkacat-füzér, – város felé sóhajtott imák olvasója a szélben.” És nemcsak sorai akadnak, vannak versei is.

Egy hiányzik még: a költői személyiség erősebb jelenléte. Nem a szubjektivitás (isten őrizz!), hanem a túlságig háttérben tartott szubjektum, mely minden költészetnek, az objektívnek is, alfája és ómegája. De talán az is töri már a burkát. Úgy képzelem, hogy ez a sokat ígérő készülődés nem tart má soká.

Az egyetlen szó

A költészetben négy sor többet nyomhat a latban, mint négyezer. Tudatunkat mégis befolyásolja a mennyiség, a termékenység. Aki sokat publikál, belénk ivódik. És ez természetes is. De! Rajtunk múlik, hogy a sok ezer sor ne takarja el azt a szerényen meghúzódó négyet. Egy ilyen látszatra egyszerűt, sőt szürkét például: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. – Az én kezem gyönge a rosszra. – A hulló test helyén leüthetetlen – erősen áll az én igazi testem.” Mielőtt az olvasó csodálkozva elutasítana, kérem, hogy egy pillanatra gondolkozzék el. Gondoljon az emberi haladás legkülönbözőbb mártírjaira. Legkivált a költőkre. Az emberség és az erőszak örök összeütközéseiben egy Radnótira, egy József Attilára. Az ő „igazi testükre”, amely erősen áll közöttünk. Leütés után is leüthetetlenül.

De bár lehetne még, nem erről a fontos, összegező négy sorról szeretnék beszélni, hanem két aránylag ritkán publikáló költő új verseskönyvéről, melyet kár volna, ha eltakarna a mennyiség.

Az első kötet címe A tér visszahívása. Tóth Judit harmadik kötete. Feszült, drámai. Nem úgy drámai persze, hogy egy történetsort adna elő, hanem úgy, hogy egy feloldhatatlannak tűnő belső konfliktust exponál és juttat el valamilyen érvényes nyugvópontig. Mindjárt világosabb leszek. Az első olvasásra nehezen értelmezhető cím a konfliktus magjára utal: idegenbe kerülve, idegen tereken élve, emlékeink színhelyétől távol hogyan lehet továbbra is önmagunkkal azonosan élni. Például, mint Tóth Judit esetében, magyar költőként Párizsban. De ez, kimondva, máris leszűkíti a problémát. Az otthon-, a szülőföld-, a hazavesztés igaz banalitására. Ez lenne csupán a drámai mag – korunkban, sajnos, oly gyakran, oly ismerősen jelentkező? Nem ez, nem csak ez. Hadd ismételjem: a megváltozott térben s a változtató időben (ez éppoly lényeges) hogyan maradhatunk azok, akik vagyunk, vagy akik lenni törekszünk: magánvaló híd emlékeink és a jövőnk között. Szét nem tört, önmagába nem záródott személyiség, kiben „az emlék és a jelenidő egymásba ér”. „Ki minden nap megtapasztja a széttört időt, szétvágott teret”, s kinek „szülőföldje a folytonosság, melyben egybeér az itt, az ott, a most s az akkor”.

A létezés kérdését színezi itt a kiszakadás, mint az önmegvalósítás akadálya. Mégpedig a támadott létezését.

De hogy mindez még világosabban álljon előttünk, üssük fel Tóth Judit két előző kötetét (Tűzfalak, Két város). Tekintsünk bele magasrendű önmegvalósításának a krónikájába. Felbukkan benne két másik drámai csomópont – megint csak a létérzet válságaként. Az első még a gyerekkorból származik, s ha történetsor kell az ilyesmihez, ennek igazán van bőséges történetsora: kivégzések, szülők elvesztése, hányódás az árvaságban. A háború, a fasizmus aknarobbantásai a belső világ zilált terében. A másik csomópont (a Két város vall róla) már nem ilyen végletes. Az élet folytatása, a szülésélmény a magja – éspedig ezek után. A véletlen hozta életveszély után a vállalt veszély, mely persze az égető emlékek legyőzését is szolgálja, de fel is kavarja azt, amit el akar takarni.

Visszatekintésnek ennyi elég is. Ugye világos, hogy az önként vállalt új helyzet (az idegenben való élet) újra csak az egzisztencia létérzetét érinti, azt fenyegeti. A szétbontó, idegen mindennapokkal szemben a vers, a költészet az ellenállás, az összetartó erő, az azonosság bizonyítéka. Önfelejtés és önelvesztés helyett építkezés. Hiszen oly „könnyű az elveszés. – Csak ácsorogni arctalan, kitömve. – Egy próbabábu törzsében lapulni, – ki félig alva, hogyha forgatják, forog.”

Az építkezés helye természetesen a benső világ – egyedül ott lehet legyőzni a tér korlátait és a szétmosó időt. És sürgős, megfeszített építkezés ez: „örökös virrasztás reflektorában”. (Tóth Judit verseiben mintha mindig is sötét volna, legföljebb áthúzó fénynyalábok pásztázzák, utcalámpák világítják be.) Anyaga: az emlékezés és a meditáció. Kínzó emlékezés és heves, feloldódást kereső meditáció, mely – az elmondottakból világos is már – a kétségbevontság állapotával feszül szembe, és újra meg újra felteszi a kérdést: ki vagyok, mi vagyok, mi a helyem és feladatom a világban. Egyszóval az egyedi létezés alapkérdéseit. A költészetnek, különösen a huszadik századi költészetnek ezek igazán hangsúlyos témái. Az azonosság problémája pedig kivált modern mondanivaló. Tóth Judit verseiben azonban nem általános vagy csakis meditatív síkon jelentkeznek, hanem mintegy önvédelemként. Vagyis: az úgynevezett létkérdések személyes létezésének legaktuálisabb, legégetőbb kérdései.

Mindebből a versre nézve sok minden következik. Mindenekelőtt az, hogy a vers a költő számára életmentő létszükséglet. Komor, aggályos hivatástudat hozza létre, nincs benne se játék, se divatos trükk, se mellébeszélés. Voltaképpen nem más, mint drámai színtér, egy monodráma színtere (olyan Beckett-féle, de reményt csillantó, kiutakat kutató Becketté), melyben az egyetlen szereplő abbahagyhatatlanul körbe- s körbejárja (legföljebb új és új kiindulást választva) az alappontokat. Innen a versek állóképszerűsége, önmagába visszatérő íve s az, hogy az előrejutás inkább csak a kötet egészén keresztül világlik ki. Ez talán hátrány az egyes versek olvasójának, de előny a kötet-olvasónak, mert az egymást erősítő versek során át ő kerül e csupa-felelősség költészet szuggesztív hatása alá.

De következik továbbá a versek kifejezésmódja is. Az a választékos, mégis bőséggel áradó versnyelv, mely közvetlen gondolatot és közvetett képi érzékeltetést úgy ötvöz egybe, hogy nyűge, pányvája ne legyen a meditatív íveknek. Tóth Juditnak ritkák az egyetlen látomásra épülő, zárt versei. Mestereitől eltérőleg, kikkel ugyan heves intellektualitása rokon, kedveli a gondolati anyag közvetlen, esszészerű kimondását (s ettől verse beszédesebb), de elmélkedéseit egyfelől igyekszik gnomatikussá nyesni, véglegessé tömöríteni, másfelől képi és metaforikus szilánkok habarcsával illeszteni egymáshoz. E leírásnál persze érzékletesebb egyetlen példa: „Kezdetben kívánságaid, – később tapasztalataid héja vagy. – Egyre több rész, karéj, szelet, – gyűlnek a megismert dolgok szilánkjai, – csillognak benned, mint a szén. – Éghető és éghetetlen tapasztalat-hegyek. – Kazántűzzel ég az, ami éghet.” Az első két sor aforisztikus (esszészerű) megállapításából nyomon követhetően csúszik át a strófa egy érzékelhető, plasztikus metaforahalmazatba.

S bár az idézetet stiláris példának választottam, olyan tartalmi elem villan fel benne, amiről még beszélni kell. Gyűlnek a megismert dolgok, mondja itt nyomatékkal az egyik sor, s ráfelel a kötet végéről a Párbeszéd az éjszakával című vers, mely a költő feladatairól vall: „Eltalálni ahhoz, ami van. – Saját magunkhoz. Hozzájuk. Bejárni – a megvilágosodások és elsötétedések őserdejét… – Amit bejárunk, a miénk, – mindenkié…” Töredékességükben is kulcsot kínáló állítások. Azt mondják el, hogy ez az önvédelmi belső építkezés dehogyis áll meg az egyénnél, hanem nagyszabású megismerés vágyában önmaga és a világ azonosítására tör. Hozzákötődve „ahhoz, ami van”: egy zaklatott sorshoz, zaklatott, képtelen és gyötrődve bízó huszadik századunkban. De a megvilágosodásokon és elsötétedéseken át, mégis eljutva valami szilárd igazhoz, melyhez csak jelentékeny költészet ér el.

Székely Magdának is túl kellett jutnia Tóth Juditéval rokon emlékein. Lásd tizenhárom évvel ezelőtt megjelent kötetét, a Kőtáblá-t. De a gyerekként átélt, felnőttnek-is-sok tapasztalat nemcsak a maga kiírására késztette, hanem egész költői útját eljegyezte a jó, az igaz, az emberség kérdéseinek latolgatásával. Ha már tűzoszlopok és víziók által nem szól hozzánk az Úr – ilyesféleképpen fogalmazta meg indulása idején –, akkor nekünk magunknak kell a Kőtáblá-kat kifaragnunk. Nem véletlen, hogy a cikk elején idézett négysoros a költő igazáról Székely Magdától való. Új kötetének, az Átváltozás-nak a mottója. S az sem, hogy a kötetben a biblikus metaforarendszer hasznosításával egy egész ciklus foglalkozik metafizikátlan korunknak már-már metafizikát érintő kérdéseivel: a jó és a rossz közötti választásaink természetével. Azzal, amit József Attila a maga tömörségével így tár elénk: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! – Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Székely Magda az Albigens című versében (tehát valamelyest történetibb síkon) így exponálja a kérdés első felét: „Mert az igazon győz a rossz – a rosszon győz a rosszabb – mivégre mégis ellene – mondani a gonosznak.” És ilyen kategorikusan válaszolja meg: „Mikor a jóra semmi jel, – jel nélkül is indulni kell – az egyre sürgetőbb sötétben, – amíg kigyúlva, mint az ablak, – magam világítok magamnak.”

A kérdéssel, mondom, egy egész ciklus foglalkozik. Summázó versek sora. Olyanok is, amelyek nem kultúrhistóriai köntösben szólalnak meg. Egy nyolcsorosat közülük még ide iktatok az előbbi válasz kiegészítéséül. „Alig valami dönti el – hogy ide vagy oda – kis mozdulatok súlytalanság – állapota – Alig valami ki a bátor – és ki a gyáva – honnét mégis a helyzetek – végső világossága.”

Nos, e három idézet után már feltehetem a kérdést: úgynevezett meditatív, gondolati költészet ez? Olyan, amilyenre az erkölcsi, filozófiai kérdések latolgatását emlegetve gondolhattunk? Bizony nem olyan! A magányos töprengések indulat- és gondolatmenetei lezajlanak itt a vers előtti állapotban, nem kerülnek bele a versbe. Székely Magda már csak azt mondja el, ami belőlük életérzéssé vált. A léttapasztalatot. S azt is többnyire nem közvetlenül (bár példáink arra engednek következtetni), hanem inkább közvetve, egy-egy látomás vagy parabola zárt költői keretében. Minél plasztikusabban, minél tömörebben, úgy, mint aki hisz a mással cserélhetetlen „egyetlen szó”-ban. Pedig ezt aztán igazán megkérdőjelezte a huszadik századi költői gyakorlat; nagy címletét csörgő apróra váltva fel. De Székely Magda minden ereje latba vetésével azt keresi, azt az egyetlen szót, amely gondolatsorokat tömörít, kötetek helyett beszél. Úgy ír, mint akinek kevés a helye. És jellemző az íróra, hogy hány sorra való mondanivalót, hány képzeletbeli papírívet lát maga előtt, amikor írni kezd. Székely Magda magamagával szűkmarkú.

Az egyetlen szót keresi, igaz. De a költőileg érvényes egyetlen szót, a költőileg érvényes egyetlen megfogalmazást. Nemcsak tömöret, pontosat, hanem a kötött ritmusba belesimulót, hangtestével is érzékleteset. A szépen, szuggesztívan tömörítőt. Székely Magda törvényszerű megállapításai formájuknál, hangkompozíciójuknál fogva is törvényszerűek; azoknak a kőtábla-megfogalmazásoknak a távoli szellemében fogantak, amelyeket még a szájhagyomány tartott fenn; a biblia gondolatritmusa, alliterációs nyelve meg a népballadáké teszi őket megjegyezhetőkké szemben a szabad verssel, melynek nem szavai, inkább csak hangulata marad meg. (Lásd például az idézetekben a záró sorok alliterációit.) Pedig magában a szóválasztásban a nyelvi archaizmus csak színező elem. Ha a „véshetőség” célja is, egészében József Attila utáni szótár a szótára. Azt írja például Madonna című versének második szakaszában: „Sötét anyának ilyen – világos fia, – a depresszió után – eufória.” A század elején ez a „depresszióra eufória” még így hangzott: bánatra öröm; Ady megnövelt jelentésű szóhasználatában: nemre igen; a múlt század közepén: borúra derű. Egy egész világ és benne az életérzés micsoda változása kellett, hogy a pszichológiai szaknyelv versbe ért, s egy ismert ellentét korunkra érvényes, egzakt és tartalmas modulációjává lett.

Látható mindebből, hogy Székely Magda költészete tart némi távolságot a hetvenes évek lírai hangjától. Inkább a hagyományhoz kapcsolódik, persze elsősorban a modern hagyományhoz, már kötött formájánál fogva is, meg a személyes és törvényszerű dialektikájának megvalósításában is: költészetében életrajzot kínáló élménysoron sarkallnak az általános tapasztalatok. Ha szemérmesen, ha tartózkodva, de kirajzolódik a sorsa. Az Ünnep című kötetzáró ciklus azonban átszínezi ezt a képet. S hoz meglepetést. A szavakkal való szűkmarkúság, úgy látszik, addig növekedett a költőben, míg versét le nem feszegette a hagyomány fájáról. Vagy csaknem lefeszegette. Míg el nem dobatta azt a magasrendű, áttételes lírizmust, amely általános érvényű mondanivalóinak testet adott. Igen, de még kevesebb szó hogy válhat testté? Természetesen a tartalmas kihagyások révén. Hiszen nemcsak a sorközök, a pontok utáni szünetek hordozhatnak mondanivalót – ezt eddig is tudtuk –, de tartalmas lehet a le nem írt, ám az olvasó képzeletében életre hívott mondatrész. Állhat a vers, a szűkszavú vers, olyan megszakított mondattöredékekből, amelyek sorozatosan az olvasóban fejeződnek be, a leírt szavak csak az állítás irányulását jelzik.

Ezt a „mondat-költészetet” persze nem Székely Magda találta ki – itt-ott mások is kísérleteztek vele –, de ő úgy talált bele, mintha rászabták volna. Mintha mély belső életének ez volna a legtermészetesebb kifejezési formája. Még a feszessége (mely egyszerre erénye és gátja) is oldódott, hogy teret nyisson közvetlenségének. Egy persze rejtőzködő közvetlenségnek, mely éppen ezzel a nem-megfogalmazó, de felidéző beszéddel eljutott létérzete nem pusztán összefoglaló, de rezdülésről rezdülésre való közléséig. A szűkszavúság ellenére a folyamatos híradásig.

Nem tudom, hogy ez a kötött formát és zenei bel cantó-t ugyan fenntartó, de mégiscsak más hatóanyagú lírizmus folytatható-e – egy életen át bizonyosan nem –, de amit Székely Magda itt létrehozott vele: remeklés.

Szép versek

Az idei Szép versek antológiáját önmagam ellenőrzéséül megpróbáltam először úgy végigolvasni, hogy a költők nevét letakartam, szántszándékkal nem vettem tudomásul. Nem azért, hogy magamat szórakoztatva kitaláljam közben, ki kicsoda, hanem, hogy úgy olvassak, mint a legbeavatatlanabb olvasó, aki mai líránk minden egyes alkotójával most találkozik először. Ettől nagyon kevés lett a kötetben a szép vers; pedig azért akad benne.

Miért?

Nem én találtam ki, megírta más, megírták talán többen is: minden valamirevaló alkotásnak két értéke van: egy önmagában való és egy presztízsértéke. Ez az utóbbi, a presztízsérték, a műről való szóbeszédből, kritikákból, az alkotó hírnevéből, ismert művészi rangjából áll egybe. Nem elhanyagolható, nagyon is fontos tényező. Olvasásmódommal ezt az értéket teljességgel eltüntettem. Rendben van, mondhatja valaki, ne a tájékozottság vagy a sznobizmus vezessen művészi gyönyörködésre, hanem a puszta szöveg, a vers, az önmagában való érték. Csakhogy módszeremmel – furcsa dolog – abból is lecsíptem.

A líra személyes, alanyi műfaj. Nem tűri – vagy csak nagy ritkán tűri – a végső tárgyiasítást. Hogy a versben ki szólal meg, ki beszél, az olvasónak sohasem közömbös. A kötetnél maradva, az, hogy Illyés, Zelk és Vas István beszél-e fenyegető elmúlásról vagy N. N. és X. Y., korántsem mindegy. Éspedig nem verseik presztízsértéke miatt. Azzal, hogy nevüket letakartam, szavaik megszerzett hitelét állítottam vissza a nullpontra, egyéniségük értékét fokoztam le. Persze azt, mármint a hitelt, az értéket szövegük erejével egy-egy versen belül is csaknem vissza tudják szerezni, ha a vers kimagasló. De azért kényes kérdés ez; kényesebb dolog a versolvasás, mint gondoljuk. Különösen napjaink lírájában, amikor is, szerintem nagyon helyesen, egy tömörítő, jelzésekkel és ugrásokkal teli, elvontabb kifejezésmód vált uralkodóvá, szemben az ötvenes évek kérdve kifejtő didaxisával. Nagyon helyesen, ha a zártabb kifejezésmód mögött megfejtésre méltó híradás, tartalom áll. Nem pedig mélységek ügyeskedve előállított látszata, melyre ez a kifejezésmód – tapasztalhatjuk a szörnyű versinflációban – bőven kínál alkalmat. (Ez azonban nem a módszer hibája – itt a közkeletű tévedés –, hanem a gyenge költőké, félfigyelemmel, félszakértelemmel dolgozó szerkesztőké.) Általában véve tehát nehezebb volna ma verset olvasni, mint régen? Nagyobb figyelmet, teljesebb odaadást igényel? Valószínűleg igen. Bár ki tudja, hogy a magyar vagy a világirodalom nagy verseit keltezésük idején hogyan kellett olvasni? Mekkora figyelem mellett nyíltak meg a maguk teljességében? Mindenesetre az olvasói törekedés éppen a tartalmasabb verseknél kulcskérdés. Ha a törekedés, renyhe, a vers elsikkad.

Vannak költők, akiknek versét olvasva eleve tudjuk (tapasztalatból), hogy a megértésre fokozottan törekednünk kell. S azt is tudjuk, hogy ez megéri a fáradtságot. Weörest, Nagy Lászlót, Kormos Istvánt például éppúgy összeszedettebb figyelemmel követjük nyomon, mint mondjuk, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Rába Györgyöt. Nemhiába iskolateremtő költők ők ma eleven líránkban. De éppen mert iskolateremtők, nem mindegy, hogy eredetiben olvassuk-e őket, vagy tanítványaiktól felhígítva, másod- vagy harmad-öntetben. (Ahogy az se mindegy, hogy az 50-es, 60-as évek csaknem kizárólagos iskolamesterét, nagy tanítóját: Illyést eredetiben kapjuk-e kézhez.) Nem a presztízsérték, hanem az egyedi költői mozdulat és mondanivaló hitele, primer és eredeti mivolta válik így, az egymás mellé kerülés révén, visszahatóan kérdésessé. A név letakarásával – vagy a hasonló megoldások egymás mellé ömlesztésével – ez forog kockán, ebből faragunk le. A költő ugyanis, ha egyáltalán jelen van kulturális tudatunkban, egész művével, teljes személyiségével van jelen. Képtelenség volna ez? Persze hogy képtelenség. De mégis, ahogy múlnak az évek, s az egyszer elmondott szavakra, mint holmi építőkövekre, rárakódnak az új szavak, a régi képekre az új képek, az elhomályosult versemlékekre az új versek: a költő jelenléte csalhatatlan jelenlétté válik. S ebben a személyes jelenlétben minden számít: – minden, ami egy antológiában csak tehertétel – a töredék, a sikertelen vers, az átlagos, mert valami önmagánál többre vet fényt, azt modulálja, értelmezi.

Fordítsunk egyet a gondolaton, s máris előtűnik az olyannyira hasznos és népszerű antológia minden ellentmondása. Az egy-egy költőtől bemutatott két-három vagy négy (nagy ritkán esetleg több) vers mennyire karakterizál, menynyire szolgálja ezt a csalhatatlan jelenlétet? Elképzelhető-e hogy a kötetben közölt 68 költőnek éppen a múlt év kegyelme adta meg a pályájukat emlékezetesen emelő vagy kiegészítő verseket? (Mellesleg: úgy tetszik, van, akinek megadta: Fodor Andrásnak, Hajnal Annának, Rákos Sándornak, Rónay Györgynek és Székely Magdának például.) Vagy az antológiában való szereplés annyi, mint az olvasónak beküldött névjegy? (De akkor miért maradt ki belőle egy-két jelentős költőnk – például Kálnoky –, s miért hiányoznak régóta számon tartott tehetségek, Takács Zsuzsa, Tamkó Sirató Károly, Tandori Dezső, Timár György, Toldalagi Pál, Tóth Eszter, Tóth Judit – hogy csak a „t” betűseket soroljam fel.)

Beszámolónkat tehát így összegezhetjük: a Szép versek csak bizonyos hányadában szép versek gyűjteménye. Valójában időről időre kibocsátott körkép, seregszemle líránk csaknem teljes területéről. Évről évre megjelenve hallatlan dokumentatív értéket képvisel. De mint minden dokumentum, elsősorban tájékoztató jellegű. Az olvasónak módot ad arra, hogy kinézze magának, ki érdekli, kik azok a költők, akiket meg akar ismerni. S mert a líra személyes, alanyi természeténél fogva egy költőt megismerni, elsajátítani, vele bensőséges viszonyra lépni csak kötetein át lehet, a Szép versek akkor éri el igazi célját, ha átforgatása után minél több egyedi verseskötetet vesz kezébe az olvasó. A méltán népszerű és főleg az információ terén felbecsülhetetlen értékű vállalkozás közművelődésünk javára így gyümölcsözik a legteljesebben.

A Babits-családfa

Babits Mihályt egyszer láttam gimnazista koromban. Egy népművelési előadáson – sivár iskolateremben – olvasta föl, zihálta el rossz lélegzetével küzdve a Mint különös hírmondó-t. Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz, az ember megcsalja az emlékeit. Átstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits-képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét évesen megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni” rá. De az emberi emlékezet, sajnos, a látványt felejti a legsebesebben; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom – emlékeimből legalábbis nem –, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? – úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott (az lehetett már), nem tudom, hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs emlékem se alakról, se arcvonásról. De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van.

Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a szó végi mássalhangzókat szokatlanul kiemelő versolvasásnak tónusát, színeit ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez annak a „találkozásnak” egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem, vagy csak alig kellett a nagy költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett és a versolvasó.

A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami eksztatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat vesztve regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami visszatérésre, ismétlésre kényszerítő, csillapíthatatlan. Újra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogy másnap a Nyugat-ból kimásolva betéve megtanultam. Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hűl ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beleépül, részévé lesz.

De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is a legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhét éves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam – s véletlenül éppen Babitsról beszélve –, hogy a költő, a nagy költő rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vér szerinti rokonainknál.

S ehhez a rokonsághoz csak a művek kellenek. Nem is igen kell láthatóan vagy látványosan maga a költő; a foszló, alaktalan emlékek mutatják, nekem se kellett feltétlenül. A Mint különös hírmondó hatása bőven elő volt készítve rendszeres Babits-olvasással. S idővel, nagyon hamar megtetéződött, kiegészült jó néhány hasonló, egy életre szóló olvasói élménnyel, melyhez már csak távolról rögzült a feledhetetlen Babits-hang s a költő ködösen látott sötét-szikár alakja.

A Babits-családfa – ahogyan minden nagy költőnké – tehát lezáratlan, nyitott ma is. Babitscsal – ahogy a többiekkel is – rokonságra lehet lépni. Nemcsak úgy, ahogy a költőutódok teszik, akik – hajlamuk szerint válogatva – Csokonaiban, Vörösmartyban vagy Aranyban mindenképpen ősüket, dédjüket látják, Petőfiben, Adyban, József Attilában apjukat, bátyjukat, s gyakran költőileg kamatoztatják is – igen helyesen cselekedve – a rájuk szállt örökséget. Ez az olvasói rokonság már-már önzetlenebb, és másféleképpen is kamatozik.

De vajon élünk-e lehetőségével eléggé? Könnyű-e napjainkban belekerülni e látszólag nyitott Babits-családfába?

Nem könnyű. Miért?

Születésének kilencvenedik évfordulójára emlékezve és több mint harminc évvel a halála után talán higgadtabban gondolkozhatunk a kérdésen, mint amikor még elevenen éltek a személyéhez kapcsolódó ellen- és rokonszenvek; tárgyilagosabban, amikor már nincs a műve körül eleven esztétikai harc. Kettős sáncgyűrű az, ami az olvasókat s főként a fiatalokat útjukon Babitshoz megtorpantja. Az első akadályt a kettő közül még könnyen veheti, átugorhatja a szenvedélyes olvasó: ez műveinek részbeni kiadatlansága. De azért mégsem olyan egyszerű dolog ez, s nem intézhető el azzal, hogy a verseit, műfordításait s néhány szépprózai könyvét bárki bármikor a kezébe veheti. Nem tudok jobbat ennél a nagyképű kifejezésnél: Babits életműve egyetemes. Szomjú intellektusának, s hogy Vörösmartytól vegyem a jelzőt, lángoló, gondos eszének, felfokozott érzékenységének költői kifejezéséhez hozzátartozik közvetlenül gondolati teremtése. Költészetéhez a tanulmányai. Az egyik közülük önmagában – bármi lenyűgöző is – csak profilkép.

Mondjam itt el, próbáljam jelezni, mennyi mindent jelentett a magyar irodalmi és szellemi gondolkozás egykori deprovincializálódása szempontjából ez a napjainkban talán szándéktalanul árnyékban hagyott babitsi félprofil? Mondjam, hogy irodalmunkat ő mérte fel először „világirodalmi szemekkel”, ő tudatosította elsőként – alapjaiban ma is érvényesen – Ady univerzális nagyságát, társadalmi és költői céljainak mineműségét, mondjam, hogy irodalmunk nagyjainak sorát ma is mindnyájunknak bátorságot adó belső műértéssel rajzolta meg – ha egy-egy tollvonásával itt-ott vitatkozunk is (jaj annak, akivel félszázad után már vitatkozni sem fognak); mondjam, hogyan óvta, micsoda hévvel, irodalmi önszemléletünk tisztaságát (Paizzsal és dárdával); mondjam, hogy miként figyelt a világra, mondjam, hogy Kiáltvány a békéről, hogy Bergson, hogy Az írástudók felelőssége?

Beszéljünk inkább a másik sáncgyűrűről. Az nagyobb akadály. Ha nem volna félreérthető, legszívesebben ideidézném, Babitsra alkalmaznám Rilke paradoxonát: „A hírnév nem egyéb, mint egy névhez tapadt félreértések összessége.” Már legalábbis a róla szállongó, felületes hírnév. Mert ez a szájról szájra adott, bizonytalan, nem az olvasáson alapuló közhit mintha már az életében is ellentétesen alakult volna minden e téren megszokott hagyománnyal. A művészetben aranyszabály: a művész rangját legjava művei adják. S bizony nem a gyengéiről vagy a tévedéseiről híres. De vajon hogy áll ezzel Babits, nemcsak az értesültség szintjén, hanem iskolakönyveinkben, egyetemi jegyzeteinkben?

Az ő hírneve, legendája többnyire nem is művén alapszik, hanem mellékes körülmények pontatlan ismertetésén, látszatok egyoldalú beállításán, erőszakolt irodalomtörténeti konstrukciók megrögzülésén. Mintha Csokonait kollégiumi kicsapatásának így-úgy suttogott történetén mérnénk, s verseit Kölcsey remekművet átjavító, értetlen esztétikáján. Nem hiszünk Adynak, aki pedig az örökösen előráncigált Ady–Babits-ellentétben letette a voksát, nem hiszünk a Magad emésztő József Attilájának, nem hiszünk a szemtanú Illyés Gyulának, aki pedig már 1954-ben pontról pontra cáfolta a rossz legendát. „Meggondolom még egyszer, amit ki fogok mondani; alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt.” Babitsról fiataloknak beszélve vallott így.

S ez a hitetlenség, mely, ki tudja, milyen réges-régi gyűlölségből vagy egyenesen reakciós indulatokból is táplálkozik (lásd például Szabó Dezső: Filozopter az irodalomban című cikkét), ez az autentikusok vallomását félrevető hitetlenség: baj. A szeretet kényes. Az olvasói szeretet talán a legkényesebb. Választott rokonná nem leszünk fenntartásokkal, kénytelen elnézéssel. Ólomnehéz súlyokkal terhelten nem futunk neki sáncnak.

Minden nemzedék szinte kényszeresen igyekszik átadni kincseit az utódoknak. Szellemi kincstárunk kulcsát nemhogy féltve őrizzük, hanem egyenesen rátukmáljuk az utánunk jövőkre. Aggódva-megosztva így ápoljuk nemzeti hagyományainkat. Babits Mihály teoretikus nézeteinek leghevesebb mai bírálói se hiszik azt, hogy műve kihagyható a nemzeti hagyományból. Hogy annak nem mélyen szerves és egy átmeneti korból korunk felé előremutató része. Nem hiszi senki, hogy a babitsi tekintet nyugtalan erkölcsi vizsgálódása, a szellem egész világára tárt, univerzális fogékonysága, a tudatos elme magát emésztő mélysége és tisztasága (s mindezeknek művészi eredménye) mellőzhető pillére volna annak a szellemi ívnek, mely Vörösmartytól és Madáchtól József Attiláig és tovább vezet, s melyet korunk tudatosan, kiszélesítve készít a jövőnek. Igaz, Babitsnak más szellemi koordináta-rendszere volt, mint a miénk. De Vörösmartyé is más volt, és Madáché is más.

A megemlékezés azonban nem a viták ideje, s bár volnának érveim, nem az érvelésé. Befejezésül nem mondhatok mást: ideje volna talán – annyi év s indulat elmúltával – a kényes olvasói szeretetre is tekintettel széthányni a sáncokat. Megnyitni a Babits-családfát. Szükségünk volna rá.

Zöld és arany

Ihletről beszélni napjainkban – és már elég régóta – nem divat. Mintha az írással járó elmélyedésnek és felajzottságnak olyasféle megnevezése rejlene a fogalomban, mely az író szolid szakmai megbízhatóságát, termékeinek tisztességét kezdené ki. Mintha valami szándékon túli, a véletlennek kiszolgáltatott és kegyelmi jellegű tény sejlene föl benne. Valami olyan, amit nem emészt meg racionalista ismeretvágyunk. Kosztolányi még verset írhatott az ihlet percéről, Rilke még mondhatta, hogy „angyal diktálta” neki a Duinói elégiák-at (olyan versekről különben a költő minden megrendült magyarázatát el kell fogadnunk), de napjaink költői kénytelenek többnyire sokkal tárgyiasabban fogalmazni: – Szerencsém volt, „bejött”, eszembe jutott. Ami más nyelvhasználatban megfelel persze annak: az angyal súgta.

A költőknek ez – az orpheuszi jelleget elhallgató-megtagadó – magatartása, amely alól napjainkban ritka a kivétel, irodalomtörténetileg Edgar Allan Poe híres „verselemzésén” alapul.

A nagy misztikus vers: A holló létrejöttének demisztifikált történetén. „A legtöbb szerző, kivált a költők – írta itt Poe – abban tetszelegnek, hogy elhitessék az emberiséggel, valamiféle szép tébolyban alkották meg műveiket, valamiféle önkívületi sugallatban… Szándékom abban áll, hogy megmutassam, e versnek egyetlen pontja sem köszönhető sem véletlennek, sem sugallatnak, sokkal inkább épült sorról sorra ugyanazon pontosság és logika szerint, akár egy matematikai bizonyítás egyes részei.” Poe értekezése a tudatos versszerkesztésről Baudelaire és Mallarmé számára önmagukra ébresztő reveláció volt, s rajtuk keresztül századunk csaknem minden nagy költőjének gondolkozására hatott. Innen származik az írás mesterségbeli részének, a hatás megtervezésének előtérbe tolulása, a verskompozíció mint csaknem mérnöki feladat. (Valéry csupán annyi engedményt tesz a véletlennek vagy az „angyalnak”, hogy azt mondja: Egy vers első sora ajándék a szerzőnek, a másodikat már magának kell megírnia.)

Igen, de míg a modern költészet említett őseinél a szakszerűség, a tudatos mesterség, a hatáskeltés trigonometriai kiszámítottsága ilyen kivételes tiszteletnek örvend, ott áll mellettük a másik ős, az örökifjú Rimbaud, aki legalább ekkora hévvel hirdette meg a láz, az ihlet, a sugallat és látomás abszolút hitvallását. Így lett a modern költészet az ősök miatt Janus-arcú. „A verset meg kell csinálni” áll az érem egyik oldalán, a másikon pedig ez: „Pokolra kell érte menni.”

Mesterember és ördög – szokatlan együttélés ez egy korszak költészetének házában. No de hát századunk verstermésének lelkiismeretes olvasója sok minden más furcsasághoz, kényelmetlenséghez volt kénytelen még hozzászokni. A tudatos-pontos önelemzők és a véletlennek magukat átadó látomásba merülők ugyanis közös erővel forgatták fel azt a bizonyos házat. A század versképletének, verseszményének gyökeres átalakulása közismert. Tudott egyfelől az a formai revízió, mely a kötöttségeket sorra levetve végül is azt tapogatja körül: van-e, és ha van, mi a vers formai minimuma. Kevésbé látványos, de az átalakulás szempontjából még radikálisabb másfelől az a felülvizsgálat, mely a versbeli közlés területén történt, s amely a köznapi logika uralmának háttérbe szorításán át eljutott a még éppen megfejthető közlésig, annak minimumáig, sőt egyes végletekben magának a közlésnek a tagadásáig. Mindenképpen lebontó folyamat ez, mely az új létrehozása érdekében visszanyúlt a műfaji, sőt a nyelvi alapokig, azokat tette fokról fokra kérdésessé. Burjánzik is műveletei körül csaknem olyan heves elvi, filozófiai összecsapás, mint az igaz hit körül a reformáció korában.

Nálunk, a gyakorlatában igazán nagyszerű eredményeket felmutató magyar költészetben van valami tartózkodás ezzel a nyugtalanító-tisztázó törekvéssel szemben. Mintha kevésbé foglalkoztatná költőinket intellektuális és filozófiai problémaként a líra, közlésének különleges funkciója, a vers változásának ténye, a változtató törekvések eszmei indoka; vagy legalábbis ritka, kivételes alkotói típusainkat foglalkoztatná csupán. Meggondolkoztató pedig, hogy a nagy és nemcsak a nagy irodalmak – fogalmazzunk enyhén – tekintélyes részében nem ez a helyzet. Pár évvel ezelőtt A líra ma címen már napvilágot látott nálunk egy eléggé terjedelmes antológia, amely a világ legkülönbözőbb modern költőit szólaltatta meg a költészetnek ezekről az alapkérdéseiről, s a más nyelven tájékozódni nem tudóknak már ez is némi – nagyon érdekes – anyagot kínált. Most ugyancsak Hajnal Gábor gondos és világosan áttekinthető szerkesztésében (Garai Gábor értő bevezetőjével), Ihlet és mesterség címen pusztán csak a német nyelvterület költőinek problémavilága tárul elénk. Érdemes belelesni, hogyan látják ők a kérdéseket.

Mindenekelőtt meglepő, hogy a német költők elméleti tájékozódása (és persze költői gyakorlata is) milyen széles skálán mozog, mennyi ellentétet ölel fel. A bontásnak a művészi minimumokon túlvezető olyan kísérleteit is (automatikus írásmód, lettrizmus, konkrét költészet), melyek a közlést vagy teljességgel a véletlenre bízzák, vagy a szavakat a nyelvi szintaxisból kiszakítva, hanghatásukra redukálva meg is tagadják. Ezek elevenen tenyésző végletek. Az idegenség távlatából nézve nem is annyira költői termésük a fontos, hanem elvileg nyugtalanító létezésük. Fokozott körültekintéssel meghatározni kényszerítenek ugyanis: mi a vers, mi a költő és a költészet funkciója? A jelentékenyebb válaszok között, melyeket a kötet a német költőktől elénk tár, felfedezhető egy hol közelebbről, hol távolabbról visszhangzó tézis, mely Hegelen alapszik, s melyet Helmut Heissenbüttel A vers Mallarmé és George után című tanulmányában idéz is. Eszerint a vers – egyszerűsítve Hegel kifejtett gondolatmenetét – „az ember külvilágáról a tudat mélyére vonatkoztatott beszéd”. (A külvilágról szól, de tudattartalmakat közöl.) Ez sejlik vissza például abban, amit egy Flaubert-idézethez Brecht fűz hozzá, vele polemizálva: „Ne csak tükrök legyünk, amelyek a rajtunk kívül megnyilvánuló valóságot tükrözik. Ha befogadtuk a tárgyat, valamivel gyarapítanunk kell önmagunkból, csak azután léphet ki belőlünk…” „Nem az a dolgunk – egészíti ki Brecht gondolatát Georg Maurer –, hogy a valóságos dolgokat mutassuk meg, hanem azt, hogy milyenek a dolgok valóban… Ez az emberi elsajátítás, pozitív bekebelezés. A valóság ugyanis az emberben válik az ember számára valóságossá.” Közvetlenebbül, konkrétabban fogalmaz a szintén NDK-ban élő Günter Kunert, aki azt mondja: versen, „a vers tudatán a személyes tapasztalaton nyugvó intuitív felismerés viszonylag önálló folyamatát értem, amely meghatározott formában, épp a versben hat, s így mással fel nem cserélhető sajátságra tesz szert”. S ha más filozófiai alapokról is és aszerint sarkítva, rokon módon vall Gottfried Benn (Brecht mellett talán a legnagyobb név a kötetben): „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolhatatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is csak azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő saját tárgyai voltak… Alapjában véve tehát azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya, mint maga a lírikus…” S gondolatmenetét ilyen költőien merész következtetéssel egészíti ki: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozott önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Ezekből a kiragadott és bőven folytatható idézetekből, melyeknek egymástól való eltéréseit most nem célunk magyarázni, úgy tűnhet fel, hogy a német nyelvű líra szilárdabban kapcsolódik a múlthoz, a költői hagyományokhoz, mint ahogy állítottuk. Elvégre Brecht a belső világ, a személyessé vált kép kifejezésének igényét igazán mértéktartással fogalmazza meg (nem úgy, mint Rimbaud), s az, amit Benn mond, aligha haladja meg Rilkét. Ez az impresszió azonban helytelen. Az Ihlet és mesterség kötetcímként nagyon is találó: az elemzésekből, vitákból kitetszik: hogy a modern költő már vázolt két lehetséges álláspontja sokkal élesebben és végletesebben áll itt szembe egymással, mint ahogy mi ehhez líránkban szokva vagyunk. Benn például azt mondja – hogy az egyik pólus legnagyobb tekintélyeként újra csak őt idézzük –: „A vers általában nagyon ritkán születik – a verset csinálják.” Hans Arp, a dadaizmus egyik megalapítója és német nyelven legjelentősebb alakja viszont ezt: „A Felhőszivattyú számos verse rokonságot mutat az automatikus verssel. Ezeket rögtönöztem, minden átgondolás és átdolgozás nélkül írtam… és nehezen olvasható kézírással írtam le, ezzel akartam rákényszeríteni a nyomdászt arra, hogy mozgásba hozza a fantáziáját, és így, szövegem kibetűzése közben, kénytelen legyen alkotóan közreműködni.” A művesség és a spontaneitás két szélső álláspontjával Wilhelm Lehmann egyszerre száll szembe: „Ami azért új, hogy új legyen, még sohasem lett művészet” – utasítja el a dadaista spontaneitást, ugyanakkor az ihlet alapján hadakozik Benn-nel: „A »mérnökköltő« álfogalmának kultusza dívik… (Benn tézisének következménye) az az átkos babramunka, amely a mai fiatalok jelentős részén meglátszik. Ideje már hangsúlyozni: a múzsátlan költészet még nem garantálja, hogy sikerül a vers, és hogy nemcsak az első, hanem az utolsó sor is lehet őshatalmak ajándéka.”

E viták és tisztázások vagy tisztázási törekvések mögött mint legfőbb erjesztő erő – a következő tény áll: a versbontó, nevezzük összefoglaló nevükön, az avantgarde törekvések két hullámban is végigfutottak a német nyelvterületen vagy annak nagyobb részén (a 10-es, 20-as években, majd második hullámuk már 1945 után). Ez a második hullám utórezgéseiben még ma sem pihent el; csak ma nem a Dada automatizmusa a divat, hanem, ahogy például Hans Magnus Enzensberger írja, a grammatika és a szintaxis akadályainak elhárítása. S ezek a hullámok bármi ellenállást váltottak is ki – és sokak szerint bármi kétes is az az eredmény, amit létrehoztak –, a líra egész gyakorlatára, a versírás módszerére az alapokat is érintve hatottak. Enzensberger Az avantgarde aporiái című tanulmányában joggal harcol a kóklerkedések, szélhámoskodások tikkasztó hordalékanyaga ellen, amit ez a két hullám a német irodalomra zúdított – egy szellemi divat mindig is táptalaja a kóklereknek –, mégsem téveszti szem elől ezt a tényt. S amikor az avantgarde „roppant nagy hatását” elemezve hozzáteszi, hogy ez főleg azoknál vált produktívvá, akik felszabadították magukat a doktrínák alól, hiteles tanúként ugyanazt állítja, amit mi. Olyan nyilvánvaló igazság ez, hogy elég bármilyen, kicsit teljesebb modern német antológiát elővenni, vagy a kötetben közzétett költői ön-verselemzéseket végigböngészni, akár Enzensbergernek magának Egy vers születése című cikkét az analizált verssel együtt elolvasni. Egész kihagyásos nyelvkezelésén, képhasználatán, minden költői mozdulásán rajta a pecsét, hogy csak a bírált hullámok után keletkezhetett. S ez nemcsak rá vonatkozik, a jelenség korántsem egyedi. Nagy könnyelműség minden általánosítás – kivált idegen nyelvterületen mozogva –, de talán mégis megkísérelhetjük összefoglalásul: a német költészetben az utolsó évtizedek során kialakult egy delíraizált, köznapi beszéd, amely mégsem köznapi logikával beszél (hanem sajátos versbeli közlésrendszerrel), és többnyire nem is köznapi logikával fogható tartalmakat hordoz. Módszere egyfelől a beszéd végletes lerövidítése, a szintaxis redukálása, a lakonikus-ironikus, kihagyásos technika (mindez már Brechtre jellemző), másfelől a hasonlatnak és a képnek a szövegben való önállósítása (nem megjelenítési eszközként való alkalmazása), s a többlettartalmú és már-már jelképi jelentésű félhasonlatoknak és hiányos képeknek egybetorlasztása. Folytathatnánk, de nincs értelme, mert nyilván az olvasó is észrevette, nem speciális, amit mondunk, hanem a modern költői módszerek általánosságaiba tévedtünk bele. Igen, de nem véletlenül. Enzensberger – hogy még utolszor idézzem – az egyik itt nem szereplő tanulmányában azt mondja: „A modern költészet fejlődési folyamata költői világnyelv kialakulásához vezet.” Az ő gondolatát támasztja alá az iménti jelenség: a német költészetről beszélve általában a modern költészetről beszéltünk. Arról a századunkban kialakult költői formanyelvről, mely a vers tektonikus megrázkódtatásai során a legkülönbözőbb irodalmakban egyaránt megjelent, érvényességet és apránként csaknem egyeduralmat szerzett. Ne tévedjünk: ez nem az avantgarde formanyelve, de az avantgarde nélkül sosem jött volna létre. Hogy ellenkezéseket leküzdve és harcok árán? Természetesen, hiszen ez a formanyelv, mint a legtöbb korszak költői nyelve, mást fejez ki a köznapi szavakkal, mint a köznapi beszéd. De ez már a líra műfajából fakad. Nem a költők elzárkózásából, hanem abból és azért, hogy bonyolult korunk bonyolult dolgairól lehessen emberi módon, művészi tömörséggel szólani.

A német költők nyugtalan elmélkedéséhez a költői gyakorlatnak ez az eredménye társul. A „szürke elmélet” e nálunk szokatlan tengeréhez jó versek és nem jelentéktelen költészet. Könnyű és kísértő, kivált nekünk, és kivált a németek fejére idézni Goethe szavát az élet zöldellő aranyfájáról. Pedig aligha zöldellne az a fa a szürke – igen, a szürke agysejtek roppant fáradsága nélkül.