A besúgóA roppant zúgás mindent betölt, és szinte már nem is hallani. Az öregasszony egy kép előtt áll, félrecsuklott fejjel. Lehetetlenül vékony szája hangtalanul mozog. Olykor a kendőjéhez kap. Szakállas, komor arc mered rá a képről, csöppet se vigasztalóan. Inkább mintha helyeselné a repülő zúgását, az elhaló kis zajokat: hisztériás ajtócsapkodást, egy távoli rádió tompa kattogását. Az öregasszony felső ajka felhúzódik. Elfordul a képtől. Az ablakhoz csoszog, de mintha félne kinézni. Üres foltok az utcán. Egy ember fut a kocsiúton, kihívóan csattognak a lépései. Az égen repülők vonulnak át. Aztán eltűnnek, a zúgás is elhal, de a ház még mindig nem nyugszik meg. Igen, remeg, és az anyó valahogy tovább is hallja a zúgást. Az ajtóhoz botorkál, fölrántja. Piros sálas férfi áll a lépcsőnél, sárga bőrönddel. Arca sima, akár egy csecsemőé, cigaretta remeg a szájában. Alulról gyors lépések, mint a pergőtűz. – Á, nem lesz semmi – mondja a pirossálas. De azért nem mozdul. Arcok futnak el az öregasszony előtt. Egy férfi meg egy nő. De nem fordulnak felé. A pirossálas se néz rá, mintha egyáltalán nem is létezne, pedig még egy darabig az ajtóban áll, aztán visszahúzódik. – Az ember megdögölhetne ezektől! – Ó, mert úgy élnek körülötte, mint a családok. Átjárnak egymáshoz. Csak éppen ő, csak éppen… – és szinte kívánja, hogy legyen már valami. Bombázás – akármi… Törődik is vele, ha összedűl a ház! Majd egyszerre imádkozni kezd, vértelen, kiszáradt ujjai összefonódnak. – Istenem, bocsáss meg nekem, nem akarok én rosszat, nem, nem! Aztán csak ül, ül, elfelejtve imát, haragot. Előtte az asztalon mosatlan tányérok, kenyérhéjak. Az előbb mindez nem volt, eltűnt a félelemben, de most ismét… – és ez olyan gyűlöletes. Csöngetnek. Sápadt képű, magas nő áll az ajtóban. Arcán mintha leves folyt volna szét. – Bevonultak a németek. Az öregasszony felemeli a fejét, aztán előrecsúszik. Merev, mozdulatlan arccal kérdi: – A németek? De hát miért? – A zsidók… árulás… Nem nagyon érti, hanem valami furcsa öröm fogja el. Igen, lemennek az utcára, körülnéznek. A barátnője csak beszél, beszél, és ez oly jó. Aztán már egymás mellett baktatnak. A Népszínház utca csöndes: szürke kabátos nő áll egy kapu előtt, a Körút felé néz, mereven előrenyújtott nyakkal. Kövér férfi rákvörös arccal ordít a feleségére: – Mit tudom én, mi lesz?! Négy baka megy a járdán, kettős sorban. Menthetetlenül békebeliek, ahogyan csöndesen fütyörésznek. De a Körút zajokat küld: motorpufogást, tompa morajt. Az asszonyok arra vonulnak. Anyó egy pillanatra megáll. – Te Sári, ez, ez olyan… Nem találja a szót. Különös, motyogja, különös. Aztán csoszog a zaj felé. Arcok bukkannak fel előtte, meglökik a vállát. Még ez is jó. Ismerősen hunyorog mindenkire. Sűrű tömeg zárja el az úttestet. A föld reszket. – Ezek a motorosok – mondja valaki. Az öregasszony a könyökével dolgozik. Rászólnak, bánja is ő! Ráncos, mogyorónyi fejét előretolja. Szürke sisakos motorosok dübörögnek előtte: elsüllyedt arcok a sisak alatt. Még előbbre sodródik, mintha a tömeg hátára emelkedne, az arcába ordítanak. – Nem látott még német katonát?! Behúzza a nyakát, tekintetével a Sárit keresi. Az a sarkon beszélget egy másik nővel. – Most majd más világ lesz! Sári bólogat, anyó is bólogat. A napfény elporzik, lassan sötétedik, de még nem mennek haza. Sári beszél, ám az öregasszony nem figyel. A Körutat nézi, az embereket. A kis csoportokat a sarkon. Nem is tudja, hogy kerül haza. Sári a kapuban megszorítja a karját. – Holnap fölnézek. Ő pedig fölmászik a lépcsőn. Az első emeleten kék pongyolás nő fogadja. – Igaz, hogy bevonultak a németek? Anyó a karfába fogózik. Kérdezett tőle valaki valamit? A fejét ingatja, sunyin pislog. – Igaz. Már többen állnak körülötte. Az ügyvéd is itt van, Frida meg a mérnök. És csak magyaráz. – Láttam a motorosokat, sokan voltak, sokan… De mi ez a sírás? Egyszerre elhallgat. Sápadtan lobog előtte egy arc. A vállak szétnyílnak, lassan továbbmegy. Odafönt a szobájában még egyszer érzi azt a különös, izgatott boldogságot. Az utca zaja, az elvonuló katonákkal… Régi indulók emléke tör fel benne. – Wacht am Rhein… – Vézna karja a levegőt hadarja, gyászos cipője topog. Aztán lehull egy székre, mint elhajított, sötét kendő.
Két jegyet szorongat, és közben a mozi plakátját nézi. Hegyes arcú, pajeszes zsidó néz rá bámulva, felrántott szemöldökkel. Oly félelmetesen vigyorog. Egész közel megy a képhez, egy pillanatig mintha egyedül lenne vele. Az ajkát harapdálja, hát ilyenek ezek… ilyenek… Sári megérinti a karját. – Mindjárt bemegyünk. Sokan vannak az előcsarnokban, mozdulni se lehet. A civilek között német katonák szürke foltja. Aztán lassan befelé sodródnak. – Régen voltam moziban – motyogja anyó. Külön örül mindennek. A jegynek, a széknek, az embereknek. Jobbra-balra forgolódik, mintha mindenáron üdvözölni akarna valakit. Egy szőke bajuszos katona rámosolyog. Fölemeli a fejét, de a mosoly már elcsúszott előle. Hirtelen megkérdi. – Élt ez a Jud Süss? Tényleg élt? – Hát persze – bólint a barátnője –, nyúzta a népet. De aztán fellógatták. Majd meglátod. – Fellógatták – ismétli. Megborzong. Izgatottan vihog. Ahogy sötét lesz, Sárihoz húzódik. A vásznon feltűnik a bajuszos, kövér német herceg. De a ruhája igazán pompás. És az a gyönyörű terem, micsoda hatalmas tükrök!… A közönség fütyül. Megjelent a pajeszes, hajlong, a kezét dörzsöli. Aztán mosolyog… Valósággal körülfolyja a herceget. Meg azt a lányt, azt a szép szőkét. – A pofájába vágni! Anyó is előrenyújtja sovány csirkenyakát. És egyszerre csak hallja a hangját. – Disznó! Disznó! Remeg, satnya öklét lobogtatja. Sári is kiabál, különös, éles hangon. A többiek is. Anyó elfullad, amikor Jud Süsst felhúzzák, megint sipít. – Magasabbra! Magasabbra! Vele zeng a mozi. Tapsolnak, éljeneznek. Anyó érzi, hogy vele vannak, mint egy család. Rákiált a kalitkában hebegő zsidóra. – Ne pofázz! Felgyullad a villany. Föláll. A szék támlájába kapaszkodik, mintha még maradni akarna. Kis kalapja félrecsúszik, egy ócska hajfürt a homlokába hull. Az arcok most se hagyják el, vele sodródnak az utcára. Elegáns, szőke nőhöz szól, aztán egy férfihoz. És válaszolnak neki, felelnek neki. Valami együtt viszi őket. Az utcán még többen vannak. Mindegy, hova, merre, csak együtt! Embergyűrű hullámzik körülötte. Hangok bugyborékolnak. Anyó megáll, vaksin hunyorog. Valaki ordít. Elkínzottan, állatian. Sári az öregasszonyhoz hajol. – Egy zsidót vernek. Anyó előbbre furakodik, még előbbre. Kiabál, akárcsak a moziban. – Fellógatni! És akkor egy véres arcot lát. Nem is arc az már, csak formátlan massza. A szemüveg eltört, keretje árván fityeg, tépetten lóg a nyakkendő. Aztán az egész lezuhan a földre. Anyó lesunyja a fejét, didereg. Kicsúszik a tömegből, botorkál. Valahogyan nagyon messziről hallja a Sári lépéseit. – Elintézték, alaposan elintézték. Sári felé emeli az arcát. Valamit kérdezni akar, de elcsuklik a hangja. És akkor Sári: – Nagyszerű voltál a moziban! Anyó kihúzza magát, csenevész mosoly buggyan föl a ráncaiból.
Az utca hosszú és sötét. Olykor fölkattan egy-egy elemlámpa nyugtalan fénye, valahol cigaretta parázslik. Az öregasszony Sáriba kapaszkodik. Úgy lóg a karján, mint valami batyu. Néha szeretne visszafordulni, de csak megy tovább. Nem ismeri az utcát, az embereket se, ahová a Sári vonszolja. Várnak, mondta Sári, már beszéltem rólad. Szinte el se tudja képzelni a helyet, ahol várnak rá. Valaki elsuhan mellette, oldalt rántja a fejét. Nevetnek. Ez is olyan különös, ijesztő. Mondhatna valamit Sári, de az csak hallgat. A sarki lámpa tompa fényében feltűnik a zöldesszürke, elmosódott arca. Akár egy vízbefúlté, ahogy elúszik a hínár alatt. Görnyedt, öreg kapu előtt állnak. Sötét folt a sötétben. A nyirkos kapualjban egy elhagyott, ócska verkli meg valami roskatag, züllött szekrény. Valahol az udvar végén fény leselkedik. Nagy kendős asszony gurul át az udvaron. Mögötte egy másik, mint az árnyék. – Ezek is oda mennek – mondja Sári. Nyílik az ajtó. Lapos orrú nő áll a lámpa sápadt fényében. Spenótszínű ruháján öklömnyi gombok. Kezét az öregasszony felé löki. A sötétben árnyak imbolyognak. Pusmogás hallatszik, és mintha teát kavarnának. – Elhoztam – mondja Sári. – Tudjátok, már beszéltem róla. Anyó már egy széken ül, csésze teával, lekváros kenyérrel. Hosszan kortyolgat, mintha bele akarna bújni a csészébe. Akárcsak olvasná az egészet, vagy moziban látná. Ez, ez maga a félelem… nem lehet kikerülni. Miért is jött ide? Arcát a tea gőzébe rejti. Valaki szólítja. – Vassné. Vass Gézáné. – Igen. – Mindent jelentsen, ami a házban történik a zsidókkal. Ha kijátsszák a törvényt. Nem hordják a csillagot, vagy pedig… Zsidók, törvény… A filmre gondol, Jud Süssre. Aztán a szomszédra, a Győrinére. Színes pongyolában libeg a folyosón, és mindig nagy társaság jár hozzá. Éjfélig recsegtetik a rádiót, táncolnak. Vele pedig nem törődnek. Hogy nem tud aludni, hogy… De van ilyen több is. Az a kövér kereskedő az első emeleten egyszer rászólt… A csészét egy lassú mozdulattal az ölébe ereszti. Kiegyenesedik és megismétli. – Igen. Közben valahogy megváltozott a szoba. Barátságosabb, már látni a Mária-képet, Jézust, ahogy a vérző szívét mutatja. – Az öcsém a Gestapónál van – mondja a lapos orrú nő –, ő majd elintézi a följelentéseket. Hallgatnak egy kicsit. Megcsörren egy kanál, valaki köhécsel. – Tegnap vettem egy pár harisnyát. – Igen, kiárusítják a zsidó üzleteket. – Anyó még mindig úgy ül, egyenes derékkal, mintha megmerevedett volna. Egy szót sem szól. Olykor megrebben a szemhéja, hosszú, csontos ujjaival végigsimít a szoknyáján. Mindenkit megcsókol, amikor elbúcsúzik.
– Mi történt a Vassnéval? Valahogy olyan furcsa. A múltkor találkoztam vele a lépcsőn: csak nézett, nem köszönt. – Tegnap este az óvóhelyen rászólt az Ágira, miért nem viseli a csillagot. Elhallgatnak. Csönd és dohányfüst van a szobában. Kintről magányosan kattog egy villamos. Két nő a díványon ül, a férfi pedig a hátát a falhoz vetve cigarettázik. Apró kis ember, gyerekarccal, gyanakvó, ijedt szemekkel. Szemöldöke néha összehúzódik, és ilyenkor furcsán megkeményedik az arca, mintha valami távoli hangra figyelne. A nők színes ruhája különös ellentétben van sápadt, széteső arcukkal. Az élénken festett száj még csak sivárabbá teszi az arcot. – Azelőtt észre se vettük ezt a vénasszonyt – mondja a fekete hajú nő –, most pedig… – Mióta lakik mellettünk? – Már itt volt, amikor ideköltöztünk. Figyeled, hogy mostanában mennyien járnak hozzá? – Az óvóhelyen is körülülik, egész nagy társaság; a Frida meg a mérnök felesége. A férfi elmosolyodik. Ideges, alkalmi mosoly ez. Aztán megszólal, mintha cukrot ropogtatna. – Hát így van ez. A Vassné, igen… most nagyon él, nem kell vele törődni. – Azt mondják, ő jelentette föl a Ballát, hogy zsidó holmit rejteget. Egy hét múlva jött haza. – És mit mond? – Semmit. Nem beszél. A férfi legyint. – Na, ez egyáltalán nem biztos. Miért éppen ő? Az emberek annyi mindent beszélnek, nem kell törődni vele. Különben meddig tarthat az egész? – Vállat von. A fekete hajú nő felsóhajt. Összekoccantja a cipője orrát, hirtelen fölkapja a fejét. – Halljátok? – Sziréna? – Dehogy, a szomszédban a Vassné rádiózik. – Azelőtt rádiója se volt. Induló harsog a szomszédból, szinte látni a menetelő katonákat. Mindent betöltenek ezek a hangok.
Anyó az előszobaajtónál áll. Dermedt mozdulatlanságban, ahogy a hernyó tapad a fa kérgéhez. Szeme kitágul, majd vékony réssé húzódik. Körülötte minden sötét, csak a lépcsőházból jön be a fény. Színes pongyola suhan el az üvegablakon. A szomszéd Győriné. Nevetve mond valamit. Férfihangok a lépcsőről. Az öregasszony lehunyja a szemét. Valami olyan vad, félelmetesen meggyötört vonás ül ki az arcára. Mire felnéz, már senki sincs az üvegablaknál, hanem a szomszédból hangok jönnek, valaki fütyörész. Most is, tehát még most is?! Mikor megy el a kedvük végre, hogy… A szobába botorkál, felgyújtja a kis villanyt. Szemüveget ránt elő. Keze reszket, ahogy fölteszi. Az öreg tollat belemártja a tintatartóba. Nehezen megy az írás, többször abbahagyja. Ilyenkor a körmét rágcsálja. Egyszerre csak tintás lesz az ujja, az álla, az orra. A tintás kezét nézi, aztán tovább ír. Orra megnyúlik, nyelve szinte kicsúszik a szájából. Kétszer is elolvas valamit, bólogat. Egyszerre vihogni kezd. Aztán félretolja a papírt, és csak ül halott arccal, kihűlt tekintettel.
– De hát miért? Apró, riadt könnycseppek folynak végig az asszony arcán. Szája remeg, ideges, fehér kezét tördeli. A gyerekarcú kis Győri fel-alá járkál. Nyugtalan, bujkáló mosoly az arcán. Valami furcsa, belső rendetlenség árad el rajta, hiába a gondosan megkötött nyakkendő, a finom, szürke ruha. Hirtelen megáll a felesége előtt, kissé hátraveti a fejét. – Dorbézolásért, meg aztán… – Hogy mi dorbézoltunk?! – Igen. Tíz után is. Olyan hangosan csapkodjuk a kártyát, hogy nem tud aludni. A konyhaablakban pedig sonka lóg, szalonna, kolbász. – Rándít egyet a vállán. – Bár lógna! Kávékészletünk van, üzleteket bonyolítunk le a lakásban… – Ezért jelentett fel? Ezért? – Igen. A rendőrfogalmazó elmondta. Az rendes ember, unja az egész cirkuszt. Pedig amikor elvitték, igazán azt hittem, hogy… – A fejét csóválja, mint aki még mindig kételkedik. – De ez, ez!… – Az asszony a szomszéd felé mutat. – Mi baja velünk, hát bántottuk?! Talán hívjuk meg egyszer? Istenem, én igazán nem tudom… S legközelebb megint följelent… hogy dorbézolunk… De hát csak a Vili volt nálunk, az meg olyan csendes fiú… dorbézolunk… Szánalmasan hangzik ez a szó. A nő feje a férfi vállára csuklik… Az végigsimít rajta. – Hát most így van – dünnyögi –, most így… Olvassak neked valamit, vagy pedig?… – Elhallgat, az asszony sűrű, fekete haját nézi. Olyan, mint egy vad zuhatag. Egyszer Siófokon szépségversenyt nyert, talán négy éve. Akkor kicsit csodálkozott, hogy ez az asszony az ő felesége. – Belehajtja arcát a nő hajába.
Vassné szalmakalapot próbál a tükör előtt. Két fonnyadt cseresznye lóg a kalapon, meg valami zöldség. Vassné blúza fehér, szoknyája világos. De az arca talán még sápadtabb, elhagyottabb az élénk színek között. Sárival van randevúja. Elmennek megnézni a romokat. Akárcsak moziba vagy színházba mennének. Délelőtt a Bakács tér körül bombáztak. Jaj, csak a rendőr sose engedi oda az embert! A rádió szól, de az se változtat a szoba magányán. A könnyűzene nem jut el a régi képekhez, bútorokhoz. És anyó talán hallja? Elkattintja a rádiót, indul. Veszedelmesen fityeg kalapján a cseresznye, ahogy megy le a lépcsőn. Mereven bámul maga elé, kezét bizalmatlanul maga elé tolja. A második emeleten kis csoport rebben szét előtte. Suttogás kíséri. Úsznak utána a hangok, mint valami láthatatlan fátyol. Aztán egyszerre csak mellette van valaki. Most se néz fel, csak a barna férficipőt látja, a szürke nadrágot. – A Kozmáért jöttek. – Kis csönd, aztán egy szó csattan. – Piszok! – A barna cipő levágtat a lépcsőn. Anyó a karfába fogódzik, vaksin hunyorog. Olyan szánalmas most a virágos szoknyájában, arca szinte elvész a kalap alatt. Mit mondott ez az ember? A Kozmáért jöttek? Ja igen, az újságíró. De hát mi köze hozzá? Alig látta egyszer-kétszer. Szinte hallja a szót: – piszok! – Elfutja a méreg, ajkát harapdálja. Neki ilyet mondani, ilyet! Hiszen tudja, ki volt. Az a munkás, a Bányai, hát persze! Közben valami kis büszkeségfélét érez. Úgy, hát azt hiszik, ő jelentette fel a Kozmát? Hatalmas szál német katona áll a kapuban. Anyó olyan csöpp mellette. Hunyorogva felnéz rá, de az valahova a távolba bámul. A kapu előtt sivatagszínű német autó. Az öregasszony a katona körül topog, mintha alamizsnát kérne. Biztosan volt Afrikában, Rommel seregében harcolt. Aranyosan buggyan ki haja a szürke sapka alól, az álla lágy, de valahogyan mégis férfias. Anyó bólogat, motyog, mintha mindazt helyeselné, ami a katona körül van. De észre se veszi, meg se látja. Anyó végre kinyújtja a piszkafa karját. – Heil Hitler! Olyan ez, akár egy könyörgés. A hangok nem jutnak el a katonához. Néma és mozdulatlan. Csenevészen, siváran csüng az öregasszony karja, mint ócska zászlórúd, amelyről már rég letépték a lobogót. Így áll még egy darabig a katona mellett. Aztán leereszti a karját, és elmegy.
Budáról jön egy rokonától. Nagy csomag hagymára emlékeztet, ahogy a villamos sarkában ül. Ballonkabát lóg rajta, ernyő, zöld táska. Az ernyőt meg a táskát nemrég vette Sárival. Úgy néz ki, olyan idegenül, mintha még mindig nem szokta volna meg. Az embereket nézi, az utcák hunyorgó fényeit. Feje mellére csuklik, de egy rázkódásánál fölriad. Körülötte sötét. A villamos áll. Mellette árnyak lógnak. Valaki halkan beszél. – Légiveszély. Azért állt le a kocsi. Aztán megint csönd, apró, ijedt köhécselés. – Istenem, Istenem. – Páran leszállnak, a villamos előtt ácsorognak. Egy ember pedig felszáll. A holdfény éppen a bajuszos, kissé puffadt arcára esik. Kényelmesen, nyugodtan leül. Mintha nem is utazni akarna, hanem csak úgy ülni, a sötét kocsiban. Anyó értelmetlenül hunyorog. Kinyújtja kezét, aztán visszahúzza. Végigsimít az ernyőjén. Tétova, suta mozdulattal föláll, aztán megint visszacsúszik a padra. Olyan elveszett, olyan elhagyott. Úgy érzi, üres a villamos, a kalauz is elment, meg a vezető. Kintről nyugtalan zajok. Dobogás, tompa zuhanás, mintha valaki elesett volna. Anyó mégiscsak föláll, kibotorkál. Szája hangtalanul mozog, mintha önmagát biztatná. Lent áll a villamos előtt, visszanéz. Ijesztően barátságtalan az elhagyott, sötét kocsi. Magához szorítja az ernyőt, elindul a Rákóczi úton. Alattomosan, váratlanul elemlámpa csapódik a szemébe, meglökik a vállát. Mintha az egész város rohanna a sötétben. Az utcák egymásba hullanak, a kapuk csikorogva bezárulnak. Nem fogadják be az embereket. Anyó úgy üget, mint egy vén igásló. Ráncos nyaka előrecsúszik, ernyőjét markolássza. – Mindjárt szól a sziréna. Mindjárt… Hol vagyok? – Szimatol a sötétben, aztán tovább… Káromkodás fut mellette, lihegés csap az arcába. – A sziréna… – Szinte már kívánja, hogy felüvöltsön. Mert ez még rosszabb, még kínzóbb. De hát meddig kell még… meddig?… Falhoz csúszik, hogy remeg a térde… Fénykéve hasít a sötétbe, és megvilágít egy templomot. Az felragyog egy pillanatra, aztán megint a semmibe hull. Anyó egyszerre megáll. És most olyan lapos, akár egy rajzszög. Az a munkás, a Bányai, talán éppen mellette van a sötétben. Igen, igen, mit lehet tudni, mióta követi?… Mozdulni se tud, mint valami rossz álomban. Egész testében reszket. Aztán mégis továbbvánszorog. Úgy fogja körül a sötét, mint a fal. A Bányai… hiszen az meg akarja ölni. Amit a múltkor mondott a lépcsőházban. – Piszok! – Tegnap is úgy nézett rá… Ellene van, ellene, és még többen is. A házuk van előtte. Maga se tudja, hogy bukik be a kapun. Karavánok vándorolnak a sötét lépcsőn, de ő csak fölfelé törtet. Úgy bújik be a lakásába, mint állat az odújába.
A lapos orrú nő mellett ül a Tömő utcai kis szobában. Az ablakon besüt a délutáni nap. Gyerekfejek villannak föl, futball-labda döng. Anyó az első estére gondol, mikor idejött a Sárival. Hogy félt… Egy szendvics után nyúl, lassan majszolgatja. Fölemel egy morzsát a szoknyájáról, a tányér szélére teszi. Borítékot húz elő a táskájából. Kihúzza a levelet, és a barátnője elé tolja. Az nagyokat pislogva olvassa. Olykor anyóra pillant. Épp úgy nézi, mint anyó előbb a morzsát. – Kommunista? – Igen. Nagy társaság jár hozzá, megfigyeltem. A lépcsőházban megfenyegetett. – Megrebben a szemöldöke. Mereven bámul, akár egy tyúk. – Azt hitte, én jelentettem föl azt a szerkesztőt. Egyszer egy sárgacsillagos is bement hozzá… a lakásba, igen, igen! Hiszen láttam, jól láttam, de mennyire. Az óvóhelyen olvas. Nem tudom, miféle könyveket, de… – Elhallgat, ráng a szája. – Megfenyegetett. – Bányai? – Úgy hívják, igen. – Jó, odaadom az öcsémnek. – A levél eltűnik valahol a szoknyájában. Aztán csak ülnek egymás mellett. Anyó kinyújtja a kezét, mintha vissza akarná kérni a levelet. De megint csak egy szendvicset vesz. Valahol lágyan énekelnek, mintha fiatal lányok mennének karonfogva. Anyó föláll. – Isten veled.
– Ő adta föl a Bányait? A házmester arrébb tolja a tányért, figyelmesen nézi a kanalat. – Igen, ma délután vitték el. Az asszony föláll. Kiviszi a tányérokat, aztán megint visszajön. Tesz-vesz a szobában, aztán ismét az asztalhoz ül. – És a felesége? – Itthagyták. – Vinnék neki egy kis levest, vagy… – Végigsimít a homlokán. – Nem leves kell annak. Különben sincs itthon, elment az anyjához. Beadta a kulcsot. Csomagot is hagyott itt. – Csomagot? – Neked nincs gondod vele. – Lassú, nehézkes mozdulattal pipára gyújt, a füstbe bámul. Olykor kiveszi szájából a pipát, mintha beszélni akarna, de csak hallgat. Arca kemény, mint egy darab kő. Az asszony ujjával köröket von az asztalon. – Kinek ártott a Bányai? Olyan csöndes ember volt. Részegen se látta senki. A házmester kiveszi a pipát a szájából. – Tudományos ember volt. Nekem sokat beszélt a társadalomról, hogy másképpen kellene berendezni. – Színházba is jártak – bólint az asszony. Kis csönd, aztán megint a nő. – Ez már a harmadik, akit a Vassné följelentett. A kis Győri meg a Balla… Azt hazaengedték. Talán a Bányait is. Mit gondolsz? A férjére néz, de az megint csak pipázik. Nem felel. A másik szobából a rádió szól. Egy nő énekel, aztán megint csönd. Majd egy száraz férfihang. – Műsorunkat megszakítjuk. Zavarórepülés, Bácska-Baja… Az asszony felsóhajt. A férfi tovább füstölög, aztán megszólal. – Egyszer itt sündörgött az ajtónk előtt. – Kicsoda? – A Vassné. Aztán azt mondta, hogy a lakók névjegyzékét olvassa, mert éppen kinyitottam az ajtót. Tikkadtan kattog a rádió. Lépések az emeleten. Valahol becsapnak egy ajtót. Az asszony előregörnyed, keze megremeg az asztalon. – De hát mit szimatolhat nálunk? Mit akar? – Fene tudja.
Anyó az ablaknál ül. A napot nézi, ahogy felkél a tér fölött. Körülötte mintha habos lenne az ég. A térről meg gőzölgő pára száll fel. Aztán lassan kidugják fejüket a bódék, és már a sátrakat is látni. Az éjszakára gondol, ahogy álmatlanul, mereven feküdt az ágyában. Igaz, kétszer is le kellett menni az óvóhelyre, és akkor már nem nagyon lehet aludni. Hanem az az ember, a Bányai… Hát elvitték. Az óvóhelyen mondták. Aztán csak hallgattak és néztek rá. Tehet róla? Hiszen a Bányai meg akarta ölni. Fenyegette. Különben is zsidó járt hozzá. Zsidó. Ez se nyugtatja meg. A Bányai fekete, kissé szomorú arca van előtte. Valaki azt mondta, hogy talán kiengedik. Akkor visszajön, és… Megrándul a válla, mintha ostorral ráhúztak volna. – A Balla is visszajött. A Győrit kétszer kellett feljelenteni, pedig az zsidó volt. Mit mondott a Sári? Vagy mi, vagy ők! Akkor lelkesítették ezek a szavak, de most… Azt mondják, a felesége elment a házból. A Bányai felesége. Hova mehetett? Mit csinálhat? Különben mit törődik vele? Ők se irgalmaznának! Feláll, és kimegy a konyhába. Hallja, amint valaki azt mondja a gangon: – Az egy rohadt, vén dög! Felkapja a fejét, figyel. De már csak a szőnyeget porolják.
A kazánházban vannak a férfiak. A villanyt nem gyújtották meg, viharlámpa ég egy priccs mellett. A viharlámpa mellett a házmester mozdulatlan arca. Semmivel sem elevenebb, mint az inggombja vagy a hátratolt bőrsatyakja. Ujjait térde köré kulcsolja, és igazán úgy ül, akár egy szobor. A vice az egyik bojleron csücsül. Vékony lábai úgy lógnak le, mint cérnaszálak. Tenyere olykor végigfut sovány arcán. Orrát dörzsöli, állát, aztán a nyakát. Vigyorog, mint akinek nagyon tetszik az egész. A Morvai fiúk a falnál állnak zsebre tett kézzel. Valahogy olyanok, mint két komondor. Széles, hűséges hátuk kissé előrehajol, ahogy a földet bámulják. Fátyol, a cigány, a priccsen kuksol. Néha fölkapja a fejét, a levegőbe szimatol, beletúr a sörényébe. Azt mondják, tud a késsel bánni. Hosszú, rolóképű ember áll mellette. Már két éve itt lakik, de még senki se ismeri a házban. Most mégis eljött. Megszólal a házmester. Csöndesen beszél, mégis meghallja mindenki. – Három embert buktatott le. Utoljára a Bányait. A feleségem megkérdezte, mit vétett a Bányai? Én is megkérdezem, mit vétett? És a Győri meg a felesége – a Balla? – Az hazakerült. – Hazakerült. De a többiek? Piszok dolog ez, és én nem szeretem a piszok dolgokat. Nem arról van szó. Nem valami úri ház ez. Nem arról van szó. Lakik itt hivatalnoktól cigányig mindenféle ember. Volt úgy, hogy loptak is, aztán egyik-másik részegen jön haza. Részegen, akár az ágyú. De hogy valaki föladja a másikat?! A cigány föláll, kezével a levegőbe hadarít. – Jól mondja, jól! Nem tűrhetjük! A két Morvai még mindig a földet bámulja. Hallgatnak.
Az ajtónál áll a légócsomagjával. A ház úgy remeg, mintha állandóan ráznák. Tompán, rekedten ugatnak a légelhárító ágyúk. Fénycsíkok hasítják át a sötét eget. A roló felhúzva, az ablak kinyitva. Komor, fekete tömbök a házak. Távolról vöröses füst hömpölyög, akár egy szakadozott szélű, hatalmas oszlop. Anyó ezt nézi. Lassan-lassan hömpölyög előre a füst, eléri a házat, őt is… De hát miért is nem megy le, mit áll itt az ajtóban? Visszajött a Bányai. Kiengedték. Egész nap erre gondol. De hiszen akkor mondták volna. Nem engedik azt ki, dehogy! – és mégis… szinte látja, ahogy lent ül az óvóhelyen és olvas. Árva, magányos repülőt világít meg a fénykéve. Próbál kicsúszni a fényből. Hiába – a légelhárítók még elszántabban csaholnak. Anyó kinyitja az ajtót, a sötét folyosón imbolyog. Elfelejti a Bányait, mindent. Csak lefelé, lefelé… Süket csönd kíséri. A légelhárítók is elhallgatnak. Öreg ujjai tétován csúsznak a falon. Lába majdnem elvéti a lépcsőt. Nem meri meggyújtani az elemlámpát. Ó, hiszen már a pince vasajtaja van előtte. Nehézkesen, csikorogva nyílik. A házmester merev arca fogadja. A Szászné egy tábori széken. Hosszan kortyolgat egy kulacsból. De az öregasszony csak egy arcot keres… A hátsó óvóhely felé mászik. Nem, hát nincs itt az az ember! Persze, hogy is képzelte?!… Leül a fapadra, egy kövér nő mellé. – Most jött le, Vassné? Nem félt odafent? Igazi bátor asszony! – Az ám. – Mosolyog, a fejét ingatja. Lám, hát szeretik őt. Bátor asszony, azt mondják, bátor asszony. Oldalt kapja a fejét. – Már ez a cigány is idetolakodott? Azelőtt jó volt neki a másik óvóhely? – Bizony – bólint Frida. – Az a két lakli is itt van, a Morvai fiúk. – Inkább bevonulnának – mondja anyó. – Az a baj, hogy sok a lógós. Ki menjen katonának, talán én? Hiszen, ha nem lennék nő!… – Attól nyugodtan elmehet – hallja a cigányt. Mondhatna erre valamit, de inkább hallgat, mit kezdjen ilyen alakokkal? Frida Bécsről beszél. – Ott mentem férjhez egy katonakarmesterhez. Százados volt. Fess ember, igazi fess ember. Hallja? – Mi az? A légelhárítók. No, ez bevágott ide a közelbe. Megint rákezdték. Hallgatnak. Anyó keze a légócsomagot simogatja. Egy dörrenésnél lehunyja a szemét, mintha megemelkednék alatta a padló. Mire fölnéz, sötét van körülötte. Elemlámpák fénye ugrál a falon. Feláll, kezét kinyújtja, de nincs mellette senki. Egy nő visít. – Ezt mi kaptuk! – Csönd! Mit hisztériázik? Már az elemlámpákat se gyújtják meg. – Frida – súgja az anyó. – Frida… Nincs válasz. De hát hova tűntek ezek? Lassan sűrűsödik körülötte a sötétség, és már olyan, mint egy fal. Egy konok, rosszindulatú fal. Fölrúgják a fapadokat. Kinek a válla ez? Keze az elemlámpán botorkál. Elejti, utánanyúl, de meglökik a vállát. A falhoz perdül. És akkor valami nyomás nehezedik rá. Öklével egy széles háton dörömböl. – Mit akar – lihegi –, mit akar? De mintha már többen szorítanák. Kiáltana, de nincs hangja. Keze lehull, kalapja félrecsúszik. Kóchaja kibomlik. Valósággal a falhoz préselik. Miért nem segítenek? – Miért hagyják? Mintha lassan fölemelkedne, aztán megint alámerülne. Rúgni próbál, de a levegőben fityeg a lába. Beleharap egy karba, a nyál szétfreccsen a karján, arcán. Úgy érzi, hogy keze-lába elválik tőle. A feje meg valami rémes szorítóban… Aztán már nem érez semmit. Bosszú, félelem, harag, fájdalom, minden lehull róla. Nyöszörögni se tud. A fal… Benyomják a falba… Valahogy még felvinnyog. Elvész a hang. Nyomorultul elvész. Nehézkes, izzadt lihegések a sötétben. Valaki úgy morog, mint egy láncos kutya. Lépés dobban, köpés sercen a falon. A felcsapódó villanyfényben – a fal mellett – egy halom véres, sáros rongyként hever az öregasszony. Mellette agyontaposott kalapja, szétrúgott csomagja. Ember nincs mellette senki. |