Az ördög konyhája

 

Borika vendégei

 

Mozi, reggel

– Emlékszem, fátyolos kalapban járt és hosszú szipkával, állát tenyerébe dűtötte, és úgy nézett.

– Emlékszem, frakkban volt és cilinderben, és amikor a háztetőn üldözte a betörőt, akkor is estélyi belépő volt rajta, és ezüstfogantyús botot tartott a kezében, és a bot fejéből kiugrott egy tőr, de lőni is tudott vele, ha akart.

– Renata Polster – bólintott a szürke sálas nő. – Igen, úgy hívták. Minden filmjét megnéztem, be is írtam egy füzetbe, meg azt is, hogy ki volt a partnere.

– Ben Lunda – mondta a kalauz. – Ő volt az első detektív a moziban. Hol volt még Harry Holmes, amikor Ben Lundát már mindenki ismerte! – Az asszonyra nézett. – Egyszer szitává lőtt egy betörőt az ezüstfogantyús botjával.

A mozi sötét előcsarnokában ültek, apró fekete zsöllyéken. Akárcsak egy garázs mélyében. Várni lehetett, hogy felpattan mögöttük egy ajtó, és lassan, méltóságteljesen kigördül egy kocsi. Papír zörgött mellettük. Valaki távoli, tiszta hangon, mintha álomban beszélne:

– Legjobb a reggeli előadás. Ilyenkor mindig lehet jegyet kapni.

Kintről az utca szürke foltja. Olykor egy villamost lehetett látni. Pálcavékony, fekete alakokat.

Az asszony megkapaszkodott a sáljában. Cserépkalapja alól hosszú szálak lógtak. Ezek a szálak folytatódtak az arc ráncaiban. – Soha többé nem lesz olyan filmszínésznő, mint Renata Polster.

– És Taylor. – A kalauz végigsimított kurtára nyírt, fehér bajuszán. – Azért el kell ismerni, hogy Anita Taylornak is megvan a maga helye.

Egy jegyszedőnő átment az előcsarnokon. Perecet evett, potyogtak körülötte a morzsák.

– Amerikai mogyoró – mondta a kalauz. – Mindig amerikai mogyorót ettem a moziban. De nemcsak én. Az egész mozi tele volt mogyoróhéjjal. – Pillanatra elhallgatott. Mindig a nyakamba fújták a pacsulit. Szünetben jött a jegyszedő azzal a fecskendővel, és akkor egyszerre szagosvíz lettem.

– Taylor! – a szürke sálas nő úgy nézett a kalauzra, mintha álomból ébredne. – Ha nem tudná, Renata Polster filmjében lépett fel először. De még csak egészen kis szerepet kapott. Jelentéktelen kis szerepet.

– Harry Holmesnak kockás sapkája volt – biccentett a kalauz. Az már nem volt az igazi. Kockás sapkája mindenkinek lehet, de hogy valaki cilinderben ereszkedjen le a kéményen, ahhoz Ben Lunda kellett.

– Ahhoz egy nagy hülye kellett.

A kalauz nem felelt mindjárt. A büfét nézte, az üres büfét. A hideg üveglapokat.

– Maga látta Ben Lundát? – A kalauz odafordult ahhoz a zöld kabátos férfihoz.

– Megúsztam – felelte a zöldkabátos. – De hogy valaki cilinderben meg frakkban mászkáljon a háztetőn…

Két gyerek keringett előttük. Az egyik fölemelte a két ujját, mintha revolver lenne.

– Ben Lunda vagyok, és lelőlek.

– Az volt az igazi – mondta a kalauz.

– Teljesen valószerűtlen.

– Egyszer – a szürke sál megremegett a nő nyakán –, igen, egyszer Renata Polster kiugrott a torony ablakából, Kertész Pali üldözte, aki innen ment ki, a Városi Színházból, és rablólovagot játszott abban a filmben.

– Nna! – a zöldkabátos egy türelmetlen mozdulatot tett.

– Renata Polster végiggurult a sziklákon, aztán nyílt az ajtó, és belépett Renata Polster.

– Minden tiszteletem Renata Polsteré! – A zöldkabátos arca felfúvódott. Olyan bosszúsan nézett, mint aki már nem akar megszólalni.

– Azt hiszem, láttam azt a filmet – mondta a kalauz. – A titkok éjszakája.

– A bosszú éjszakája. Beírtam a füzetbe. Ronald Normann volt a herceg, és Kertész Pali a rablólovag.

A fiúk a szürke sálas nőt bámulták. Egyszerre csak az egyik az ujja hegyével mellbe bökte a másikat.

– Te vagy a rablólovag!

A jegyszedőnők kinyitották az egyik oldalajtót. Üres széksorok a halottszürke fényben. A gyerekek odatódultak. Egy táska meglódult, füzetek és könyvek a földön.

– Még nem lehet bemenni. – Az ajtó becsukódott.

A szürke sálas nő az ajtót nézte.

– Bál volt.

És mert a többiek csak ültek a zsöllyéiken, anélkül hogy kérdeztek volna valamit, inkább magának mondta:

– Egyszer itt bál volt.

Még mindig csönd volt körülötte. Aztán lassan feléje fordultak. Előbb a kalauz, aztán egy kövérkés néni, aki almát rágcsált, majd a zöld kabátos férfi.

– Bál? – kérdezte a kalauz.

– Itt? Ebben a moziban? – A néni olyan tétován tartotta az almát, mintha oda akarná adni valakinek.

– Jobb helyet el sem tudok képzelni. – A zöld kabátos férfi elhúzta a száját.

A szürke sálas nő beintett a levegőbe.

– Fönt az erkélyen volt a zenekar. Meghívták a mozi törzsközönségét, és ajándékot is adtak.

– Maga mit kapott? – kérdezte a zöldkabátos.

A kalauz meg újra megkérdezte:

– Bál volt?

– Műsoros est, neves művészek fellépésével. – A szürke sálas nő szünetet tartott. – Aztán, amikor ő megjött, a zenekar tust húzott. Tudtuk, hogy jön, de azért mégse hittük. És ahogy ott állt előttünk, alig ismertük meg. Legalábbis az első pillanatban. Mert más a filmen, és más az életben.

A kalauz mélyen előrehajolt. A néni bele se mert harapni az almába. Egy lány a szürke sálas nő előtt állt, de szólni nem szólt semmit.

A kalauz végre megkérdezte:

– Ki volt itt?

– Renata Polster.

A kalauz felállt. – Ne mondjon ilyet. – Körülnézett az előcsarnokban. A „Kijárat” feliratú ajtón túl a szomszéd ház tűzfala.

– A mosolyáról ismertem meg. Senkinek se volt olyan mosolya. A híres Renata Polster-mosoly! Emlékszel? Egy időben azt mondták, hogy Iren Irving a második Renata Polster! Ugyan kérem!

– Ilyet nem szabad mondani. – A kalauz még mindig állt. – Hogy itt, ebben a moziban…

A zöld kabátos férfi citromba harapott arccal:

– Miért ne? Talán a Vigadóban? Vagy a követségen? Vagy a… Csakis itt, a Csongor moziban! Egyenesen idehozták.

– Igen – a szürke sálas nő szaporán bólogatott. – Maga Renata Polster kérte, az ő kívánsága volt.

– Hogy idehozzák? – A zöld kabátos arca megrándult. – Ide? Ebbe a bejzlibe?

– Itt volt a leghűségesebb közönsége, és ezt ő is tudta. Egy-egy filmje hetekig, hónapokig futott, és erről neki is beszámoltak. Nem is ment volna máshova.

– Különben nem is jött volna Pestre!

– Ezt már előzőleg kikötötte a titkárja révén. A titkárja is itt volt. Bólét ivott. Fölment az erkélyre a zenekarhoz, és féltek, hogy le fog esni, csak ült az erkélyen, lovaglóölésben, és az egyik lábát lelógatta.

– Renata Polster! – A nénike beleharapott az almába.

– Táncolt. Emlékszem, sokat táncolt.

– König és Társával! Akinek itt volt a kalapüzlete. – A zöldkabátos egy pillantást vetett a nőre. Egy olyan megsemmisítő pillantást. – Az Ede férfi és női fodrásszal is táncolt Renata Polster. Ramocsai kifőzdével. Kit mondjak még? Csak a nevesebbek közül.

A kalauz visszaült, és maga elé bámult. – Renata Polster, ebben a moziban. – Felkapta a fejét. – Akkor Ben Lundának is itt kellett volna lennie.

A zöld kabátos férfi a térdére csapott.

– Itt is volt! Akárcsak Pola Negri, Nils Asther és Ramon Novarro.

A kalauz a szürke sálas nőre nézett.

– Miért nem volt itt Ben Lunda?

– Nem tudom – mondta a nő. – De Renata Polster itt volt, és sokat táncolt. Virágokat szórt a tömegbe, és autogramot osztogatott. Mosolygott. De én láttam a szemében a szomorúságot.

– Maga látta. – Ez már megint a zöldkabátos volt. – Még jó, hogy látta. És ha szabad érdeklődnöm, miért volt szomorú a művésznő?

A többiek is a szürke sálas nő felé hajoltak. Hogy mondja már el, mi bántotta Renata Polstert, a nagy Renata Polstert azon az éjszakán, amikor bált rendeztek a tiszteletére ebben a moziban.

Hátul a jegyszedőnő kinyitott egy ajtót. Vaslépcsőket lehetett látni az éles villanyfényben.

A szürke sálas nő arra fordult. Mintha Renata Polster azon ment volna fölfelé akkor éjszaka, hogy eltűnjön a tető alatt.

– Felbontották a szerződést. Egy nagy történelmi film szerződését.

– Szegénykém! – A nénike újabb almát vett elő a táskájából.

A zöld kabátos férfi a tenyerét térdéhez szorította, ahogy megkérdezte:

– Magának mondta? Elsírta az egyik sarokban: „Nagyné! Oda a filmem…”

– A titkárja kifecsegte.

– Persze, a titkár! – A zöldkabátos a homlokára csapott.

– Ben Lundát is meg kellett volna hívni. – A kalauz felháborodottan körülnézett. – Ben Lundának is itt volt a leghűségesebb közönsége.

– Mégpedig Anita Taylor miatt bontották fel a szerződést – folytatta a nő. – Anita kapta Sába királynőjét, elintézte a filmgyárral, hogy övé legyen a főszerep. – Elhallgatott, majd kis szünet után: – Amikor Renata Polster visszament innen, már bukott csillag volt. És kinek köszönhette ezt? Anita Taylornak! Akit ő húzott ki a mocsárból, és aki először még egészen jelentéktelen szerepeket játszott mellette.

A nő elhallgatott, hallgattak a többiek is. Csak a nénike jegyezte meg:

– Hogy volt szíve ezt megtenni!

– Egy darabig még tartotta magát Renata Polster – mondta a szürke sálas nő. – De egyre kisebb szerepekben lehetett látni. Én mindig megnéztem. Még akkor is megnéztem, amikor éppen csak behozott egy tálcát mint szobalány. Fölfedeztem, mint utcai járókelőt. Csak éppen átszaladt egyik oldalról a másikra. Aztán – semmi.

A zöldkabátos kifelé fordította a tenyerét.

– Semmi.

Egy pár átődöngött a mozin. Pillanatra a szürke sálas nőre néztek, aztán hátramentek.

– Kezdhetnék már – mondta valaki.

– Így volt Ben Lundával is – bólintott a kalauz. – Teljesen kiszorították.

– Renata Polster eltűnt a filmmetropolisból. Hazajött.

– Hova haza? – A zöldkabátosnak ugrált a homloka.

– Az apjának itt volt a rendelője a Lövölde téren.

– Na, köszönöm! – A zöldkabátos férfi felugrott, és előrerohant a pénztárhoz. Aztán megint ott volt a szürke sálas nő előtt. Föléje hajolt. Hirtelen kirántott egy noteszt a zsebéből, és odatartotta a nő orra alá.

– Tessék!

Úgy állt mozdulatlanul, kezében a notesszel. Majd, hogy a nő még mindig nem szólt semmit:

– Autogramot!

A kalauz megint fölállt. Mások is fölálltak a zsöllyéikről. Egész kis csoport vette körül a nőt. Az végre megszólalt:

– Kérem…

– Írja be a nevét! – A notesz megremegett. – Írja be, hogy Renata Polster!

Valaki füttyentett. A kalauz szédülten rámutatott a nőre.

– Hogy ő?… – Leült egy távoli székre, mint aki megrémült valamitől.

– Én ezt nem mondtam. – A nő felemelte az arcát és megismételte. – Én ezt soha nem mondtam!

– De mondja! Miért nem mondja!

A nő fölállt, és a kijárat felé indult.

A notesz utána.

– Hohó, művésznő!

A gyerekek körülötte ugráltak. Kórusban üvöltötték.

– Művésznő! Művésznő!

A nő a falhoz lapult. Fölemelte táskáját, mintha el akarná takarni arcát a filmhíradók riporterei elől.

Kinyitották az ajtókat.

A zöld kabátos férfi egy darabig még a nőt nézte – aztán zsebre vágta noteszét, és elindult befelé. Utána a kalauz, majd végül a szürke sálas nő. Sorra beléptek az oldalajtón.

Borika vendégei

Fej vagy írás?

Juci-Jucus, kezében a húszfilléressel, Borikára nézett. Borika merev, kivasalt arccal állt előtte. Mindegy, gondolta, akármelyik oldalt kapom, úgyis Jucihoz ülnek többen. Előrehajolt, olyan kíváncsian nézett a másikra, mintha most látná először. Hogy van ez? Akár egy szétlapított díványpárna, olyan az arca, a háta , meg kemence. És mégis annyi a vendége! Szinte látta, ahogy ott áll egy asztal előtt, és lógatja a tálcát. A vendég beszél, Juci bólogat, és közben olyan képet vág, mintha legszívesebben a hátát vakargatná. Eltalálom a hangot, mondta egyszer az öltözőben.

Juci-Jucus a húszfillérest rázogatta, talányosan mosolygott.

– Fej vagy írás?

– Fej – bólintott Borika. – Ha fej, akkor enyém a jobb oldal.

Juci hunyorított egyet, aztán feldobta a húszfillérest. Mind a ketten a levegőbe bámultak, aztán a szőnyegre. Nem léptek mindjárt oda a húszfilléreshez.

Valaki elment mögöttük és megkérdezte: – Mit csináltok, lányok.

Nem feleltek. Nevetgéltek, akárcsak két iskolás. Aztán egyszerre a szőnyegen térdeltek.

– Írás – mondta Juci. Úgy hangzott, mintha már előre tudta volna. – Enyém a jobb oldal.

A szőnyegen guggoltak. Elég nehéz lehet már neki lehajolni, gondolta Borika. Jó lesz felállni, mert mindjárt kinyúlik.

Juci egész testében ropogott, ahogy felállt. Az ablakhoz lépett. – Mindig ezt a butaságot csináljuk.

Borika még mindig a szőnyegen guggolt. Egy ujjal megérintette a pénzdarabot, mintha egy tó mélyéről akarná kihalászni.

A hang ismét megszólalt mögöttük. – Ideje lesz felállni.

Borika megfogta az orrát, mintha úgy rántaná fel magát.

A presszó üres volt. Juci az ablaknál állt, kibámult a kopár, téli fákra. Borika is a fákat nézte.

– Te Juci, mi lett azzal a futballistával?

Juci felnevetett. – Nem tudom, nem érdekel.

Borika dühös lett. Miért védekezik?! Ki mondta, hogy érdekli a futballista, ki mondta, hogy bárki is érdekli? Ezt már csak a férje érdekli.

– Kovács III. Egyszer haza akart kísérni. Azt hiszem, akkor már volt benne valami.

Borika bólintott. „Nagyon sok lehetett benne, ha téged akart hazakísérni, de ez nem is igaz.” Hirtelen megsajnálta ezt a kövérkés nőt, a hurkás hátával. Nincs már neki senki, csak a kopaszos férje, aki sportújsággal a zsebében beszalad, elolvassa a lapot, aztán továbbáll.

– Legalább a tálcát vegyétek fel.

Mögöttük a vezetőnő. Fehér blúz, fekete szoknya: egy szigorú intézet igazgatónője. Összehúzta a szemöldökét. „Azt szeretném megérni, hogy ne kelljen mindent a szájukba rágni. Tizenkét nővel bánni, ezt csinálja valaki!”

Borika és Juci bementek a konyhába a tálcáért. Aztán, ahogy a tálcák feljöttek a karzatra, már nyílt is az ajtó.

Az alacsony termetű öregurat mintha hófúvás vágta volna be. Vörös, remegő arc, feltűrt gallér. Reszketve jött végig az üres asztalok mellett.

A tálcák némán kisérték. Jobb oldal? Bal oldal? – Az egyik tálca visszahúzódott, eltűnt.

– Szimpla? – kérdezte Juci.

Sem gúny, sem fölény nem volt a hangban, az öreg mégis lesunyta a fejét. Bólintott és remegett. Úgy ült, egy remegésben a csomagjaival. Több apró, kis csomagja volt, egyik a másikból bomlott ki. Zsömlét vett elő a zacskóból, szalámit zörgő papírok közül. Beleharapott a zsemlébe, a szalámiba. Közben fölfelé pislogott, mint aki attól fél, hogy fültövön vágják és kizavarják. Lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, amikor a fekete megjelent. Keze beleragadt a zsömlébe. Csak akkor mert fölnézni, amikor a tálca visszahúzódott. A pohár után nyúlt.

Szemben egy oroszlánsörényes férfi. Szivarozott, és feléje intett. A kisöreg visszaintett, tovább rágcsált, Akárcsak a zsebéből enne. Zörgött, zörgött a papírjaival. Csöndes, állhatatos zajok.

– Néha még otthon is ezt a papírzörgést hallom – mondta Juci az ablaknál.

– Egyszer azt mondta, hogy majdnem egész nap az ágyban fekszik. – Borika a karóráját igazgatta. – Mert akkor kevesebb kalóriát fogyaszt.

– Nem szabad itt enni; ez nem büfé. Beül egy szimplára, és akkor ezt csinálja. Egyszer meg is mondom neki.

– A fiától kap csomagokat.

Lomha, nehézkes hófelhők ülték meg az eget. Borikának egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is Pesten volna, hanem valahol vidéken. – Kanadában van a fia.

– Beszélgetsz vele? – Juci felnevetett. Aztán elindult a tálcájával egy újabb vendég felé.

Fényképek az asztalon. A kisöreg a fényképek között kotorászott. Fölnézett, mintha azt várná, hogy valaki odalépjen hozzá és érdeklődjön. – Ugyan kérem, ki ez a jóvágású fiatalember az autó mellett? – Senki se lépett az asztalához. Ő nézegette egyre kihívóbban a szemben levő asztalt. Végül is fölállt, és odasurrant az oroszlánfejűhöz.

– Üdvözlöm. – A sörényes tovább szivarozott. Ügyet se vetett a másikra.

Az pedig mosolygott. A szeme úgy ugrált, mint egy mókusé. A fejét ingatta, ahogy kibökte.

– Egy tavat neveztek el róla!

A sörényes keresztbe fonta a karját, füstölgött.

– Washingtonról egy egész államot neveztek el. – Úgy beszélt, akár a hangosbemondó. – A Fehér Ház is Washingtonban van, ahol az Elnök székel.

A kisöreg visszahúzódott a széken, mintha mindez nagyon meglepte volna. Washington, a Fehér Ház meg az Elnök. Egy pillanatra valósággal eltűnt, de aztán megint csak előbújt és megjegyezte:

– Egy tavat neveztek el a fiamról.

– Rengeteg tó van az Egyesült Államokban. – A szivarfüst megsemmisítően gomolygott.

– A fiam Kanadában él. – Várta, hogy az oroszlánfejű most mindent visszavon, talán még Washingtont is.

– Kanada a tavak hazája. – A szivarfüst mindent elborított.

Fej vagy írás? A kisöreg Borikának jutott, a sörényes Jucinak, de most együtt ültek és beszélgettek.

A kisöreg a fejét ingatta, és egyre csak azt ismételgette, hogy azért nem csekélyes, ha valakiről egy tavat neveznek el. Akárcsak egy fadarabot rágcsált volna. – Műtét. Egy nagy műtétet hajtott végre a fiam. – Körülnézett a presszóban, majd szinte súgva: – Közéleti személyiségen.

Olyan sötét volt, hogy fel kellett gyújtani a villanyt. Az asztalok már mind foglalva voltak. Emelkedtek és süllyedtek a tálcák. A vezetőnő a két első asztal között állt, hátratette a kezét. Juci tálcája leereszkedett mellette.

– Az a nyugdíjas tanár – tekintetével a kisöreg felé vágott – mindig itt eszik.

– Már régen figyelmeztetni kellett volna. – A vezetőnő előrenézett. – Ez nem kocsma.

– Önkiszolgáló. – Borika mosolyogva elment mellette. Jókedve volt, maga se tudta, mitől. Talán, mert egy rendezőasszisztens egy hátsó asztalnál azt mondta neki: mozgékony arca van, él az arca. Akkor fölnevetett, és ahogy a tálcával szaladgált, többször elismételte. – Él az arcom! Képzeljétek, él az arcom!

A kisöreg összekuporodott, mintha imamalmot morzsolgatna. – Ha valaki külföldre kerül, könnyen elfeledkezik… érti, kérem, még az apjáról is. – Megrázta a fejét. – A fiamról ezt igazán nem lehet elmondani.

Az oroszlánfejű rábólintott. A kisöreg ezt úgy vette, mint valami elismerést, és felbuzdulva folytatta: – Most is jött csomag. Nem tudna egy vevőt?

– Mire?

– Nagyon érdekes. – A vállát rángatta, a széken kaparászott. – Ruhadarab. De nem ám olyan hétköznapi.

A sörényes elhúzta a száját. Mire a nyugdíjas tanár, mint aki tőrt csúsztat oda: – Frakk.

– Frakk?

– De nem ám akármilyen.

– Ugyan! – Közönyösen füstölgött, de a szivar majd kipottyant a szájából, amikor a kisöreg azt mondta:

– Fehér frakk.

– Ember! Ezt akarja maga eladni? Hát ki jár itt fehér frakkban?

A kisöreg nem adta fel a harcot. Csöndesen, de nagyon határozottan megjegyezte, hogy a trópusokon nélkülözhetetlen a fehér frakk, már persze jobb társaságokban, követségen meg aztán hadihajón, ha estélyt adnak.

– Hadihajón… estélyt! – Dühödten pöfékelt.

A kisöreg elhallgatott, majd alamuszi mosollyal: – Magán például nagyszerűen el tudnám képzelni.

– Ugyan kérem! – Szétverte maga körül a füstöt.

– Igazán nem tud valakit? – A kisöreg várt egy darabig, majd alig hallhatóan: – Holló-tó. Úgy hívják azt a tavat, amit a fiamról elneveztek. – A sörényes hallgatott, ő meg visszament az asztalához. A képet nézte. A fia képét, ahogy ott áll a tó előtt, amit róla neveztek el.

– Egy pohár vizet! Már harmadszor kérek egy pohár vizet. – A kövér, bozontos hajú nő kiguvadt szemmel nézett Borikára.

Borika mereven bólintott – arcán még maradt valami a mosolyból –, aztán lefutott a lépcsőn a konyha felé.

– Vizet itt nem hoznak, vizet itt egyáltalán nem lehet kapni. – A kövér nő még mindig Borika után bámult. Az oszlop mellett ült egy férfival, aki mintha borotvával agyonkaparta volna az arcát.

– A Simi unokabátyja – mondta az agyonborotvált –, meghozta a fonalat Kolumbiából.

– Adtam neki egy bécsi címet – bólintott a nő. – Remélem, nem feledkezett meg róla.

– A Simi unokabátyja sohase feledkezik meg semmiről. – Az embert mindig érheti meglepetés.

Borika megjelent a pohár vízzel. Meghajolt az asztalnál, szaporán bólogatott.

– Szemtelenség – morogta a nő.

A férfi az arcát kaparta. Látszott rajta, hogy hiába minden, hiába hozták meg a fonalat Kolumbiából, ő akkor is agyongyötri magát a borotválkozással. – Nincs jó penge az én bőrömnek – mondta váratlanul.

– Miért nem megy borbélyhoz? – kérdezte a nő.

– Megpróbáltam. – Legyintett, majd hirtelen: – De ez a lány helyes.

– Miféle lány?

– Aki a vizet hozta.

– Lány, nagyon jó! – A kövér nő fölnevetett. – Először is nem lány.

A férfi az arcát simogatta, úgy hallgatta Borika házasságát. Az arcát nyugtatta, csillapította, úgy tudta meg, hogy Borika évekkel ezelőtt hozzáment egy sofőrhöz.

– De hiszen még gyerek – mondta a férfi.

– Talán magának. A férje iszik, részeges. Külön élnek, nem váltak el, de külön élnek.

A férfi elengedte az arcát, és megkérdezte. – Elszámolhatunk?

A nő szétnyitotta óriási táskáját, kivett egy köteg százast.

Lent a földszinten egy ősz nő kihajolt a süteményespult mögül, és odasúgta egy férfinak. – Kértük, hogy legalább hetente egyszer engedjenek bennünket, de azt se!

A férfi az üvegfal előtt figyelt, bólogatott. – Azt a pár forintot sajnálják maguktól, mert az asztalnál mégis lehet keresni pár forintot. – A nő melleit figyelte a fekete pulóverben, ezekhez a mellekhez beszélt. – Én tudom, hogy van ez.

Fiatalos arca volt az ősz nőnek, szomorú, fiatalos arc.

– A Gizi – mondta róla valaki –, miatta jártam ebbe a presszóba, de akkor még fekete haja volt.

Gizi kiadott két Tátracsúcsot, aztán megint előrehajolt. Behálózták a vezetőnőt, azért nem engednek bennünket, pultosokat.

– Behálózták– bólintott a férfi. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy mióta áll már itt a sütemény előtt. Mellek, fekete pulóverben, mellek nylonblúzban. Akkor azt lehetett mondani: – Kegyetlenség, Gizi, nyáron ez a nylon rettenetesen meleg lehet.

Gizi mellett egy vékony, fekete lány állt, aztán egy telt, barna. A pult mögött álltak a süteményben, nézték, hogy mennek el mellettük a tálcák.

Borika szaladt el a pult előtt. Olyan mozdulatokat tett, mintha le akarná csúsztatni a tenyeréről a tálcát. Gizire nevetett, azzal eltűnt a konyhában.

Gizi fáradtan visszamosolygott.

– Ez a Borika. – A férfi előbbre lépett. Előrelépett, hátralépett, oldalt lépett. – Ez is hány éve van már itt!

– Nem tudom, mit szólna, ha egyszer a konyhára küldenék – bólogatott Gizi. – Tudja, milyen könnyen megy az, hogy bevágják az embert a konyhára.

– Ez a Borika is hány éve van már itt, pedig milyen fiatal.

– Táncosnő volt – közölte Gizi csöndes, fáradt hangon –, aztán idekerült, és egy orvos feleségül akarta venni, helyes, kedves fiú volt az orvos, de Borika úgy bánt vele, hogy aztán semmi se lett az egészből. Az orvos már be se jár. Tamás. Tamásnak hívták, és komolyan foglalkozott Borikával. Talán jobb is így, hogy még házasság előtt vége lett, sokat szenvedett volna az a fiú, mélyen érző fiú volt, jólesett vele elbeszélgetni.

– Nem lehetett a Borikához való. – A férfi hangja meggyőződéstelen volt.

– Szerencse kérdése, hogy kinek ki jut. – Gizi hangja egy árnyalattal még szomorúbb volt.

A pultosok a pult mögött álltak, a tálcák fölvonultak az erkélyre, leereszkedtek a mélybe, a „csőbe” meg az alsó páholyokba.

– Az Anikó is minek jött ide. – A vékony, fekete lány kiadott egy dobost. – Igazán nem tudom, mi szüksége van erre, amikor a férje jól keres. – Várt egy kicsit, aztán fölsóhajtott. – Halálosan jól.

– És a Metzgerné! – A telt, barna nő vállat vont. – Kint volt Rómában az olimpiászon, fizetés nélküli szabadságot vett ki, nem érdekes? Én nem mentem ki Rómába, és te se, és te se.

– Halálos.

– Nem tudnál véletlenül valami mást mondani, az ember egész nap ezt hallja tőled.

– Szerencse dolga, hogy ki hova kerül. – Gizi elől már eltűnt a férfi.

Borika megrázta magát a pult előtt, mintha vizet fröcskölne le.

– Már azt hittem, hogy sose lesz vége ennek a napnak!

Egy fiatalember dőlt a ruhatár pultjához. Nézte, ahogy Borika lerohan a mélybe, az öltözők felé.

– Várja ezt valaki?

Vékony arcú, ezüstös hajú nő ült a kabátok alatt. Pogácsát rágcsált. – Elképzelhető, hogy várja valaki, emiatt ne aggódjék, kedves Tibor.

A fiatalember várt. Majd csak kijön Borika az öltözőből, lehetetlen, hogy örökre lent maradjon. Aztán egy tálca leereszkedett mellette, és akkor már elfelejtette Borikát.

Nem várta senki. A kirakatok várták. Valamit otthon rábíztak, valamit meg kellett vennie, ez lógott az agyában. Most érezte, hogy egész nap erre gondolt. Ez dühítette. Hát örökké csak ez lesz: Borika, ne felejtsd el, Borika, ha megint hiába mondom!

Jegesmedve a kirakatban. Építőkockák mellett ült, tétova csodálkozással széttárta a karját. Jegesmedvét kell vennie? Ezt kérte tőle a húga? Már van vagy három mackója, de mind agyonnyúzza. Beviszi őket az ágyba, fél éjszaka beszél velük, mindent megbeszél velük.

Kék cowboynadrág, rengeteg zsebbel. Öcsinek új nadrág kell. Azt már kikötötte, hogy tizennyolc centis legyen, de inkább tizenhét. Az a fiú is keres, de úgy gondolja, hogy ennyi igazán jár neki.

Arc meredt föl a kirakatüvegben.

– Egy órája kísérem a kocsimmal.

– Igazán?! – Borika csodálkozva nézett a cowboynadrágra.

– Ha jól meggondolom, mi már ismerjük egymást, – Nyugodt, fölényes hangja volt a férfinak. A járda mellett ott állt a kocsija.

– Volt köztünk valami? – Borika hangja ártatlan volt.

– Nem – ingatta fejét a férfi –, nem volt semmi. – Ez már úgy hangzott, mintha egymás mellett feküdnének.

– Nem is lesz. – Borika sajnálkozva megrázta a fejét, ellépett. A férfi mondott valamit, de azt már nem hallotta. Egy autó követte. Mellette jött, néha előzött, néha lemaradt. Apa mit is mondott? – Felvágott? – Sajt?

Csomagokkal felszerelve ért az ajtó elé. Még egy pillanat, és előtte a család. Ha lerakja a csomagokat, és elrohan… Odabent nyikorgott a padló, lenyomta a kilincset.

– Itt a Mikulás.

A húga az asztalnál ült, egy nyitott füzet előtt. A tollszárat rágcsálta, és Borikára bámult. Fölragyogott az arca.

– Mondd el, hogy mi volt ma nálatok?

– A vezetőnő leszidott egy vendéget, aki ingujjban ült. A Remlert. Hogy ezt mégse lehet a Barbara presszóban.

– Tényleg nem lehet?

– Nem nagyon.

– És miért ült ingujjban? – A kislány vihogott. A tollszárat rágcsálta.

– Melege volt, nálunk nagyon fűtenek.

– De ugye, akkor se lehet ingujjban ülni? – Gyönyörködve nézte Borikát. – És mit mondott az a vendég?

– Remler, aki ingujjban ült, nem maradt adósa a vezetőnőnek. Rákönyökölt az asztalra, és úgy közölte, hogy legközelebb itt fog borotválkozni, és az írógépet is behozza, a vezetőnő pedig nem bakakáplár, és inkább arra legyen gondja, hogy jobb legyen a fekete, nem ilyen ihatatlan moslék.

A húga lehunyta a szemét. Sugárzott az arca. – Nálatok moslék a fekete?

– Nem egészen.

A húga az arca előtt ingatta a tollszárat. Földöntúli boldogságban úszott az arca, ahogy újra megszólalt:

– Visszafelé. Mondd el visszafelé az egészet.

Ketten voltak otthon: ő meg a húga. Nem kérdezte, hol van apa, az öccse. – Elmondta visszafelé Remlert.

Másnap megjelent a férfi a kirakatból. Borika mindjárt megismerte, és mindjárt eszébe jutott, hogy hazafelé be kell mennie a közértbe. – Megállt az asztalnál.

A férfi fölnézett rá. Gondterhelt arccal nézte Borikát, a fejét ingatta.

– Nem kell fölényeskedni, és az nem volt éppen valami szellemes, amit tegnap este az utcán mondott. – Bosszús fintorral idézte. – Volt köztünk valami? – Nem is lesz! – Szünetet tartott. – Egyszer sikere lehetett vele! – Vállat vont.

– Gorillaképe van. – Anikó letette a tálcát egy asztalra.

Egy férfi azt mondta Anikóról, hogy olyan, mint egy svéd bárónő. De a nő, aki a férfival volt, azt mondta, hogy biztosan ferencvárosi lépcsőházakban szaladgált, ipi-apacsot játszott a fiúkkal.

Füstös képű nő ült az asztalnál. Anikó tálcája mellett cigarettázott. – Hja, a Borika egy kicsit rázza magát.

– Unicum – bólintott Anikó. – Unicumot fog rendelni a férfi. Azért mégis örülök, hogy nem hozzám ült.

Borika elfutott mellette a tálcával, megpörgette a tálcát, indulót dobolt a tálcán.

– Olyan helyes fiú udvarolt neki. – Anikó Borika után fordult. – Az nem volt jó, arra fütyült, bár a végén mégis a fiú hagyta ott.

A pultosok nem szóltak semmit, a pultosok csak nézték, hogy rohan Borika az unicummal, az ajtóban megáll, mert belépett egy fiú, és azzal beszélgetett, aztán fölszaladt a lépcsőn. Aztán később egy őszes férfi kísérte le a lépcsőn, beszélt, beszélt. Borika a tálcát pörgette.

– Egy idősebb ember – bólintott Gizi.

Halálos megjegyezte: – Kint áll a Volkswagen. Már többször volt itt, mindig kocsival, egyszer egy nővel jött és egy kisfiúval.

– A felesége és a gyereke. – Gizi tekintete elmélyült. – Az én férjemnek is van kocsija, de abban sohase én ülök. – Ezt már megint annak a férfinak mondta, aki megjelent odalent a mélyben.

Borika kint állt az ajtónál. Egy kocsi elgördült a presszó előtt.

– Legyen eszed, Borika.

Borika nem fordult meg. Tudta, hogy Anikó áll mögötte. – Legyen eszed, Borika. – Akkor is ezt mondta, amikor Tamással szakított.

– Még most is él az apja. – Borika belebólogatott a levegőbe.

– Kiről beszélsz?

– Azt mondta, hogy rövidesen meg fog halni az apja, és akkor lesz lakás, és rövidesen összeházasodunk. – Elhallgatott, majd felsóhajtott. – Még most is él.

– Kinek az apja?

– Az én apám is él, a férjed szülei is élnek, és együtt laktok, és már el akarsz válni. – Kétségbeesetten megrázta a fejét… – Soha, soha nem halnak meg!

– Nahát, Borika, te igazán! – Anikó elhúzódott.

Egy kisfiú rollerezett el a presszó előtt, ránevetett Borikára.

– Örülnék, ha becsuknád az ajtót. – Ez már a vezetőnő volt. – Tél van, ha nem vennéd észre.

– Borika… hát meg se lát?! – A sötét szemüveges férfi kitárta a karját. – Egyszerűen meg sem látja az embert. Nevetett, mintha ez volna a legvidámabb dolog a világon.

– Élnek a szülei? – A tálca leereszkedett az asztalra.

A férfi arcán elakadt a mosoly. – Hogyhogy?

– Élnek, vagy nem élnek? – Borika arca merev volt, két kézzel fogta a tálcát.

A férfi feje meglódult, és aztán mintha egy régi szöveget folytatna: – Napi hetven forint, mert most már ez megy, utánam hatvan nap jár egy évben, de azzal már készen vagyunk, és ha azt akarom, hogy anyámat ott tartsák a kórházban… – Szakszerűen kifejtette, hogy mennyi jár egy családtagnak, aztán azt magyarázta, hogy már régen nem az anyja vezeti a háztartást, még jó, ha van valaki a szomszédban, aki főz. Beszélt, beszélt, és közben észre se vette, hogy Borika már elment.

Borika Anikó után vetette magát. Anikó sértődötten röpködött előtte.

– Nem, nem! – Anikó a tálcájával belecsapott a levegőbe.

– Azért ezt nem lett volna szabad mondanod.

– Anikó! – Borika a mókusszemű öregúr asztalánál érte utol. Úgy álltak ott, leeresztett tálcákkal, akár egy üres asztalnál. – Azért hagyod ott a férjedet, mert nincs egy nyugodt percetek az öregek miatt.

– Rossz természete van a Laci apjának, de azért…

– Semmi de azért! Örökké bent ül nálatok, nem lehet egyedül hagyni, mert akkor öngyilkos lesz.

– Szereti a Lacit.

– Fulladjon meg a szeretetében! – Borika dühödten megrázta a fejét. Hirtelen az asztalra nézett. Fényképek, akár a kártyalapok. – Ki ez? – belehajolt a fényképekbe.

– Nem mutattam még a fiamat? – Az öreg fölfelé sandított. – Kanadában van.

– Maga miatt ment el? – Borika fölegyenesedett.

Anikó a fejét ingatta. – Nem, ezt nem szabad.

Az öregúr a fiát nézte, ahogy ott áll egy autó előtt. – Úgy gondolom, hogy nem miattam, más okok késztették erre a lépésre. – Egy kicsit elborultan kezdte, de aztán földerült. Azért nincs semmi baj, minden rendben van vele odakint, persze, néha szeretném látni.

– Hogy itt üljön maga mellett. – Borika megértően bólogatott. – Hogy mindennap bekísérje ide.

– Az én fiam nagyon szeret engem. – Az öregúr egyenesen ült.

– Tamás is nagyon szerette az édesapját. – Borika ezt már a kávéfőzőnőnek mondta. A gép mellett állt, a rendelésre várt. – Tamás ragaszkodott az édesapjához, de én nem ragaszkodtam az édesapjához, nekem ő kellett.

– Haljanak meg az öregek? – kérdezte meg az ezüstös hajú ruhatárosnő.

Akkor már este volt. Borika rádőlt a pultra, mellette a tálcája, és bebámult a vendégek közé. Úgy érezte, hogy egész nap vágtatott, és poros és ragacsos. Messziről hallotta a ruhatárosnőt:

– …mert, ezek szerint, amiket mondasz…

Bentről két fiatalember integetett Borika felé, integettek és röhécseltek.

A ruhatárosnő nem nyugodott meg. Reszketett a hangja, ahogy újra megkérdezte.

– Pusztítsák el az öregeket?

 

Kint állt a konyhában a gáznál. Teát forralt apának, aki ágyban akart reggelizni, mert hajnalban jött haza. Az öccse a hokedlin ült, hosszan előrenyújtott lábát nézte.

– Ki mondta, hogy szeresd, erről nem volt szó. – Öregesen bólogatott, aztán ahogy felnézett Borikára, egyszerre kisfiús lett az arca. – Sok pénzt kapnál, és akkor megvehetnéd nekem azt a…

– Azt a! – Borika kifakult halásznadrágban állt a teáskannánál. Fölcsapta a kanna fődelét, visszarántotta az ujját, és fújta, fújta. Úgy rázta a kezét, mintha el akarná hajigálni az ujjait. Aztán az öccse elé ugrott, felemelte az állát. – Vegyem meg neked azt a nadrágot, azt a cipőt. – Belenézett abba az enyhén szeplős arcba. – Te is keresel, hát akkor meg mit akarsz?

A fiú megvakarta a kobakját. – Nem is arról van szó, csak tudod, úgy elmegy minden.

Borika megfogta az öccse orrát. – Nem gondolod, hogy unom egy kicsit ezeket az örökös kölcsönöket, amiket sose kapok vissza, se tőled, se attól a… – A szoba felé intett. Összehúzta a szemöldökét. – Mi van azzal a cseh cipővel? Újabban nem látom rajtad.

A fiú a karjára tetovált névre nézett. Aranka. Akárcsak ezt az Arankát szeretné segítségül hívni. – Balla Tóni kérte, aztán tudod…

– Tudom – bólintott Borika –, te meg odaadtad. – Lecsapta a kannát. – Mert majd a Borika vesz újat, mert majd a Borika leakaszt magának valakit, és akkor lesz cipő, nadrág. – Ő is a tetovált névre nézett, majd rém gondterhesen. – Mi lesz, ha egyszer szakítasz ezzel az Arankával?

– Ez egy nagy szerelem.

Elsöprően hangzott, de azért Borika újra megkérdezte. – De ha mégis szakítasz?

Az öcs nem is figyelt rá. A bácsikáról beszélt, akit nem szabad elfelejteni, legalábbis nem mindjárt, először kezelésbe kell venni, egy kicsit foglalkozni kell vele.

Borika pofon vágta a fiút, berohant a tálcával. A fiú féloldalra dőlt, az arcát simogatta.

Porolás hallatszott a mélyből.

A fiú fölkecmergett, kiment a folyosóra.

Borika az udvaron püfölt egy szőnyeget. A fiú egy darabig nézte, aztán lekiáltott: – Mióta vagy ilyen házias?

Borika nem nézett fel, a szőnyeget csapkodta. Aztán kint sétált a Duna-parton. Egész délelőtt a fagyott Duna-parton mászkált.

 

Libasorban vonultak be a presszóba. Három biliárdgolyó a fekete dákón. Kopaszra borotvált fej – fekete pulóver. Így jöttek egymás után, zsebre vágott kézzel.

– Ha ezt a Lányi látná – mondta a középső fiú.

– De nem látja – bólintott az, aki a menetet vezette. Különben se érdekel, mert most már nem tanít.

– Most már senki se tanít – vihogott az a fiú, aki a menetet bezárta.

A pénztárosnő feléjük fordult. Úgy maradt féloldalasan, tátott szájjal. A kávéfőző gép mellett egy vendég megjegyezte. – Ezek se bolondulnak meg! Még ha nyáron borotválnák le a fejüket!

A főzőnő kihajolt a gép mellől. – Azt mondják, Párizsban ez a divat.

– Á, csak Pesten mondják – legyintett egy férfi.

– A konyakosok – bólintott Gizi a pult mögül –, a Bori konyakosai.

Mellette a telt, barna nő elhúzta a száját. – Persze, a Borika vendégei.

A vékony, fekete lány: – Halálos.

A három fiú levonult a csőbe. Hosszú terem a lépcsők alján. Pince – apró kis asztalokkal. Szótlanul leültek, az asztalra könyököltek. Rajtuk kívül voltak néhányan a csőben, de senki se figyelt rájuk. Ők meg az asztalon doboltak. A középső gúnyosan bólogatott: – Szépen hagyják csücsülni az embert, itt aztán ítéletnapig is elüldögélhetünk.

A jobb oldali szomszédja oldalba bökte: – És ezt te csak úgy hagyod, Száguldó?

Száguldó fölemelte a fejét: – Ne félj, Tüfi, mindjárt kihúzom Borikát a konyhából.

Újság zörrent mellettük. Egy ősz hajú férfi rájuk nézett, de csak egy pillanatig, aztán megint visszabújt az újság mögé.

A másik oldalon megjelent egy szemüveges kisasszony. Végigment az asztalok előtt, olykor írt valamit a blokkjára. Már majdnem a sor végén volt, amikor visszafordult a fiúkhoz.

– Fejtífuszt kapnak. – Egy pillanatra elmosolyodott, majd megfordult és kiment.

– Mindenki magukról beszél! – Borika ott volt az asztaluknál. Előttük állt, a tálcáját lóbálta. – Az egész presszóban csak azt hallani, hogy kopaszra borotválták a fejüket. – A három kopasz fejre nézett, mintha tele akarná firkálni.

– Konyakot! – kiabáltak a fiúk.

Borika meg se mozdult, a kopasz fejeket nézte.

– A legdivatosabb frizura – magyarázta Száguldó. Előrehajolt, akárcsak Borikába akarna könyökölni. – Egyébként elárulhatom, hogy nem indulok többé pályabajnokságon.

– A legjobb kerékpáros, és nem indul többé. – Tüfi olyan volt, mint egy lesújtó újsághír.

Száguldó bal oldali szomszédja a kopasz fejét dörzsölgette, és szégyenlősen mosolygott. Az ujjai remélték, hogy egyszerre csak hajat éreznek – de semmi. – Mi lesz ebből! – Megigazította a fekete sálját, olyan volt, mint egy gyászos harisnya.

Borika elszaladt. Aztán ahogy visszajött a konyakkal, Száguldó előadta, miért hagyta ott a pályabajnokságot.

– Nem szeretem, ha rá kell lehelni a trénerre verseny előtt. Igaz, hogy megiszom a magam adagját, de eddig még nem volt velem semmi baj.

Tüfi átnyúlt az asztalon. A bal oldali fiú fejére csapott. – A legjobbak egyikével ezt csinálni, igaz, Szégyenlős?

Szégyenlős ráhajolt az asztalra, mintha ott volnának az igazi barátai az asztal üveglapjának mélyén, és azokkal beszélne már órák óta.

Száguldó meg elakadt, mert Borika átment a szomszéd asztalhoz, az újságos férfihoz.

Borika visszatért, és akkor Száguldó folytatta: – Országúti versenyző leszek, ha meggondolom, jobban is érdekelnek az országúti versenyek.

– Arról van szó – Tüfi bizalmasan Borikához hajolt –, arról van szó, hogy barátunk erősen hanyatlik az utóbbi időben, egyszerűen nincs formában, rá se lehet ismerni a régi Száguldóra.

Száguldó közbe akart vágni, de akkor Borika már megint az újságolvasó férfinál volt. Egy pillanatra le is ült mellé, aztán felállt, de nem mozdult az asztaltól.

Száguldó a fejét csóválta. Tüfi a fejét csóválta. – Elhozta a kedves papát?

Szégyenlős felmerült az üveglap mélyéből. – Hitted volna, hogy valaha megnősül?

– Kicsoda?

– Lányi. – Vállát vonogatta. – Emlékszel? Esküdni mertünk volna, hogy nőgyűlölő.

Tüfi széttárta a karját, mint aki egyszerűen nem talál szavakat. Száguldóra nézett. – Na tessék! Nem tud másról beszélni, nincs jobb témája.

Szégyenlős pedig tovább folytatta: – Aztán amikor följártunk hozzá érettségi után, észrevettük, hogy egyáltalán nem nőgyűlölő.

– Egyszer egy nagyon csinos kis baba volt nála – mondta Száguldó. A szeme sarkából Borikára nézett, aki azzal a férfival pusmogott. – Fél konyakot nekem és a barátaimnak.

Borika megint hozzájuk röpült, de amikor Száguldó arról kezdett beszélni, hogy veretlennek érzi magát az országúton, már a szomszéd asztalnál volt.

A fiúk végül is elmentek.

– Nem volt valami nagyon oda – mondta az ajtóban. Nem volt éppen lehengerelve.

– Ezért kár volt így megnyiratkozni. – Szégyenlős fázósan álldogált az ajtóban, aztán elindultak, megjegyezte: – Nekem tulajdonképpen nem is tetszik.

Borika egy kék füzettel szaladgált a kávéfőző gép és a ruhatár között.

– Képzeljétek! Megint föladott tíz angol szót, szerdára meg kell tanulnom.

Otthon a húga mélységes áhítattal nézett föl rá.

– Telefirkáltad a kopasz fejüket, igazán telefirkáltad? És hogy jöttek be azok a fiúk, meséld el, Borika, és aztán visszafelé.

 

A főzőnő beszélt róla a gép mögött, Gizi beszélt róla a pultban, a ruhatárosnő a kabátok alatt.

– Mérnök, és most jött Brazíliából, és majd megint visszamegy, és akkor Borikát is magával viszi, és az egészben az a legszebb, hogy ezt a Borika el is hiszi, pedig igazán nem olyan, akinek csak úgy be lehet mesélni valamit.

Juci-Jucus a karzaton mesélte az öregasszonyoknak:

– Hetekig járt utána a férfi, emlékszem, még én mondtam neki: Borika, ez szerelmes beléd, ő meg nevetett, és nem is akarta kiszolgálni, pedig nekünk mindenkit ki kell szolgálni, még azt is, aki csak egy szimplát rendel. – Juci elhallgatott, aztán odahajolt az egyik öregasszony, úgy súgta: – Most meg bekente a kezét, ő maga mondta, bekente krémmel a férfi kezét, mert kifújta a szél.

Juci továbbment a tálcával.

Az öregasszonyok a férfi kezéről beszéltek.

– Olyan férfi még nem született – bólogatott egy cserépkalap –, akinek bekenném a kezét.

A vezetőnő magas nyakú pulóverben lement a ruhatárba, hátratett kézzel megállt a pult előtt: – Nekem akart udvarolni. – Száraz, szigorú arccal állt, mintha tornagyakorlatot akarna vezényelni. – Akkor fekete szemüvegben járt ide, mindig egy üveg Rockit rendelt, és megkért, hogy üljek le mellé.

Az ősz hajú ruhatárosnő mereven bólintott: – Emlékszem.

– Én mindjárt láttam, hogy nem komoly ember. Idősebb ember, de nem komoly ember.

A ruhatárosnő megint bólintott. Egyedül megy haza, gondolta, mindennap egyedül megy haza a Lévay utcába, soha se kíséri el senki. Régebben egy magas, kopaszos férfi olykor bejött hozzá, leültek egy asztalhoz, söröztek, nevetgéltek. Aztán az a férfi is elmaradt.

– Emlékszem – mondta a ruhatárosnő.

– A karzat tele van kabátokkal – mondta váratlanul a vezetőnő.

Megdühödött, gondolta a ruhatárosnő. Biztosan neki is eszébe jutott az a férfi, aki valamikor bejárt hozzá. Fölállt, és elindult a karzat felé. – Miket kell lenyelnem – motyogta –, múltkor is egy férfi olyan goromba volt. – Ment, ment a karzat felé. Egy pillanatra visszanézett.

A vezetőnő lent állt a mélyben.

A Borika vendégei. – Egy tálca ereszkedett le a kávéfőző gép mellé. – Tudjuk, kik járnak hozzá, focisták meg azok a konyakosok, és most ez az öreg mérnök Brazíliából. Talán mindjárt indián törzsfőnök, csak éppen otthonhagyta a tolldíszét.

 

Az autó megállt, a férfi lecsavarta az ablakot. Borika kidugta a fejét. Sötét, hideg, köd. Várfal látszott a sötétben töredezett, szakadozott vonalakban.

Öcsi cipője. Borika feje kilógott az ablakból. Kezét hátranyújtotta a férfinak, és arra gondolt, hogy mikor lesz ebből az öccsének cipő. Mióta járnak már együtt, és még mindig semmi, egyáltalán semmi.

– Nem vagyok szakmai barbár – mondta a férfi a kormány mellett.

Kicsit szomorú volt a hangja, mintha sajnálná a szakmai barbárokat. Róluk beszélt, a barátairól és kollégáiról, akiket csak az érdekel, amivel foglalkoznak. De hogy kézbe vegyenek egy komolyabb könyvet, vagy beüljenek egy hangversenyre!…

A férfi keze elindult a lány nyakán.

Mit akar tőlem? és Öcsi is mit akar tőlem? rendes keresete van, és én vegyek neki cipőt! – És akkor feladtak neki egy kérdést.

– Az öreg halász és a tenger. Ki írta? – A férfi a nyakánál fogva behúzta Borikát az autóba, maga felé fordította az arcát.

– Az a… na, várjunk csak.

– Borika! Már múltkor megmondtam.

– Múltkor! – Borika sulis fintort vágott.

– Copperfield Dávid!

– Azt tudom! Dickens.

A férfi a fejét ingatta. – Rendben van, Dickens, de Az öreg halász… Nobel-díjas regény.

– Nobel-díjas! – Borika szeme kerekre nyílt.

A férfi elengedte Borika nyakát. Arról beszélt, hogy itt ülnek ebben az autóban, és rajtuk kívül nem létezik senki és semmi. Csend van, az éjszaka csendje, de az a csend tele van élettel. Sokan nem értik, hogy mit jelent a csend, mások meg egyenesen gyűlölik, de aki megismeri, az meg is barátkozik vele.

– Borika, figyeld a csendet.

Borika a férfira nézett, aztán megint kidugta fejét az ablakon, és kissé bizonytalanul kezdte figyelni a csendet.

 

Az idős hölgy Borika asztalához ült. Állát tenyerére támasztotta, és rövid duplát kért. De úgy, mint aki egy pillanatra se hiszi el, hogy ebben a presszóban tisztességes feketét lehet kapni. Ahogy Borika kihozta a kávét, megköszönte. Belepottyantott egy cukrot, a kanál után nyúlt és megkérdezte:

– Mennyi a kereset?

Borika már tovább akart menni, de erre megállt.

– Azt kérdeztem, kedves – mondta a nő hangsúlytalanul –, hogy mennyit keres havonta.

– Miért érdekli ez a vendéget?

– Megmondhatja nyugodtan.

– Nyolcszáz.

– Meg amit hozzákeres. – Az öreg nő Borika szemébe nézett.

– Mire gondol a vendég? – Borika arcát mintha kikeményítették volna.

– Nem zavarja, hogy a férjem a családjától veszi el a pénzt? Maga kis…

 

– Itt volt a felesége, és botrányt csapott. – Anikó rádőlt a ruhatár pultjára. Mellette a tálca, üres poharakkal. Benézett a csőbe, a vendégek felé.

Az ősz hajú ruhatárosnő Anikó mögött állt, előrekönyökölt. – A mérnök felesége?

Anikó bólintott, hogy igen, igen. Sose hittem volna, hogy valaki ilyesmire képes. Mindenfélét rendelt Borikától, csak hogy ugráltassa, aztán még jött egy barátnője, és az volt az első, hogy megkérdezte: ez az a kis nő? És a barátnője is mindenfélét rendelt, de akkor már én mentem oda.

– Te szolgáltad ki?

– Hát persze.

– Rendes vagy, Anikó, igazán rendes vagy.

A ruhatárosnő arról beszélt, hogy ezt bizony nem mindenki tette volna meg. Juci még csak a kávét se hozza le az embernek a ruhatárba, nem kötelessége, az igaz, de azért megtehetné, és Anikó meg Borika egyszer összekaptak a nyáron, mert Anikónak itt volt a férje, és azzal szeretett volna beszélni, és megkérte Borikát, hogy hozza be neki a teraszt, de Borikának esze ágában se volt, úgyhogy a végén Anikó a férjével együtt cipelte be a teraszról a székeket és az asztalokat. És most Anikó mégis…

– Még nagyobb botrányt is csinálhatott volna – mondta Gizi odafent a sütemények között. – Mégiscsak a felesége. – Pillanatra elhallgatott, majd egy sóhajban: – A férjemnek autója van, de én soha nem ülök abban az autóban.

 

– Beszéltem a feleségemmel, Borika. Ne félj, ezt többé nem meri megtenni.

 

Unalmas. Unalmas, hogy bemennek a presszóba, leülnek, rendelnek, Borika két szót szól, aztán már ott van az öregnél. Az öreg a legunalmasabb. Ott ül az asztalnál, és újságot olvas. Borikával is az újság mögül beszél.

– Ez az alak ideköltözött – mondta Tüfi.

– Az idegeimre megy – bólintott Száguldó.

A presszó felé bandukoltak. Szégyenlős egy könyvet szorongatott a hóna alatt. Tüfi elvette tőle, a címlapra nézett, aztán a barátjára.

– Lányitól kaptad?

Szégyenlős a könyv után nyúlt, de Tüfi már odacsúsztatta Száguldónak.

Száguldó megállt a Kisszínház vörös betűs fényreklámja alatt. – Az imperativus filozófiája. Hát ez meg micsoda?

– Még csak most kaptam, Lányi azt mondta, hogy nagyon érdekes.

– Mi van vele? – kérdezte Száguldó. – Majdnem elvágott, de most már nem haragszom rá.

Szégyenlős elmondta, hogy Lányi feleségének kórházi ügyelete van, és hogy ez hetenként legalább háromszor megtörténik, Lányi meg ilyenkor otthon ül és fordít, közben azt mondja, hogy ki kéne használni az alkalmat, de nem használja ki az alkalmat.

– Na persze – mondta Száguldó. Megindult a presszó felé. Hirtelen hátrafordult. – Mondtam már, hogy unom az öreget?

– Mondtad.

– De azt még nem mondtam, hogy ha ma is bent lesz. – Száguldó bevárta a másik kettőt. Furcsa, zöld fénye volt az utcának, akárcsak egy tócsa közepén állnának.

Mind a hárman a Barbara zöld fénybetűit nézték.

– …szóval, hogyha ma is bent lesz – folytatta Száguldó –, akkor átülök hozzá egy kis baráti beszélgetésre.

Szégyenlős már visszavette a könyvet, és most megigazította a hóna alatt. – Mit akarsz tőle?

– Ő mit akar Borikától! – vágta rá Száguldó.

– Vagy inkább a Borika mit akar tőle? – Tüfi egyikről a másikra nézett. – Pénzre megy? Rendben van, de azt már régen elintézhette volna. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem itt nem pénzről van szó.

– Az öreg lépjen le – biccentett Száguldó.

– De nem lép le. – Tüfi megigazította a sálját. Arca ráncos volt és töpörödött. – Az öreg nem lép le, mert Borika beleesett. – És ahogy azt a két döbbent arcot nézte: – Ez az igazság, és ezzel számolnunk kell.

– Borika egy ilyen öreg emberbe? – Száguldó kissé szédülten nézett Tüfire.

– Miért, te még nem hallottál ilyesmiről? – Szégyenlős a vállát vonogatta. – Mindenesetre meg kéne beszélni egy értelmes emberrel, talán Lányival.

Tüfi legyintett. – Miért kell ide a Lányi? Ezt én is meg tudom mondani. – Belekapaszkodott a sáljába, ahogy elgondolkozva bólogatott. – Borika krémkávét hozott az öregnek, azt pedig tudjátok, hogy a krémkávéért sorba kell állni, ami pedig nem éppen vidám dolog, különösen csúcsforgalom alatt.

Szégyenlős a fejét ingatta. – Mi nem kapunk krémkávét. – Majd váratlanul. – Különben nekem nem is tetszik a Borika, ha jobban megnézitek az arcát…

– Akárhogy is van – mondta Száguldó –, az öregúr ma hazamegy.

Az öregúr megint ott volt, és Borika megint ott volt az öregúrnál. Borika a fejével intett, hogy észrevette a fiúkat, aztán kezét köténye alá dugta, és tovább beszélgetett az öreggel. Oda se ment a fiúkhoz, ahogy eltűnt a konyha felé. Végre előttük állt a három konyakkal.

Száguldó az asztalon dobolt, ahogy fölnézett a nőre.

– Meg se kérdezi, hogy mit kérünk?

– Minek? – Borika felnevetett. – Amióta csak idejárnak, konyakot rendelnek. Úgy is hívják magukat: a konyakosok.

– Most az egyszer talán mást kértünk volna. Rumot vagy három duplát.

– Rumot nem lehet. – Borika elkomolyodott. – Rumot nem hozhatunk ki. De ha akarják, kicserélhetem három duplára.

Száguldó mondott volna valamit, de akkor Borika már eltűnt a tálcával.

– Haragszik – mondta Tüfi.

Szégyenlős a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, egy cseppet se haragszik. – Szinte csalódottan. – Nem is értem, hogy miért nem haragszik.

– Haragszik vagy nem haragszik, az ő dolga. – Száguldó hátradőlt a széken. Már ebből a mozdulatból is látszott, hogy nagy dolgok készülnek. A konyakvisszaküldés még csak a kezdet volt, de ami ezután jön!…

Borika három dupla feketét hozott. Mosolygott, ahogy letette a poharakat.

Száguldó előredőlt, mint aki valami rendkívül fontos dolgot akar közölni. Egy szót se tudott szólni, mert Borika megkérdezte:

– Ki szerezte a Heidenröslein zenéjét?

Száguldó majd az asztal alá csúszott. Megbutulva nézett Tüfire: – A Heidenröslein zenéjét?

– Schumann – bólintott Tüfi. – Schumann vagy Schubert. Ezeket mindig összekeverem.

– Zenében nem vagyok otthon. – Szégyenlős lehajtotta a fejét. – Bár ez igazán közismert. Azt hiszem, talán mégis Schumann.

– Schumann vagy Schubert.

– Hogy jutott eszébe? – kérdezte Szégyenlős. – Éppen a Heidenröslein?

Száguldó hallgatott. Mint aki úgy találja, hogy ideje már véget vetni ennek az ostoba fecsegésnek.

Szégyenlős újra megkérdezte: – Hogy jutott eszébe?

Borika felnevetett, és már megint az öregnél volt. A kezét a köténye alá dugta, előrehajolt.

– A bátyám udvarol egy lánynak a Muzsika szerkesztőségében. – Tüfi végighúzta ujját az orrán. – Majd szólok, hogy kérdezze meg tőle. Remélem, még nem szakítottak. A bátyám két hónapnál tovább nem jár egy nővel.

Borika telt válla, feneke, melle előrehajolt, ahogy az öreggel beszélt.

Száguldó nézte egy darabig, aztán fölállt. – Hát ez be van fejezve.

Mindenki feléje fordult, ahogy elindult. Egy pillanatra a kezén érezte Tüfi kezét, de már nem lehetett visszatartani. Borika csodálkozó szeme… Ebben a szemben benne volt a presszó: ahogy egy férfi az asztalra könyökölve nézett, ahogy egy másik letette az újságot. Aztán mindez eltűnt, és most egy széles, barna arc volt előtte. Csavaros vonalú, ősz szemöldök, kifejezéstelen tekintet.

 

Egymással szemben álltak. Száguldó és a Borika öregje.

– Konyakot? – hallatszott Borika tétova hangja. – Mégis hozzak konyakot?

Száguldó szíve összeszorult. Aggódik érte, aggódik ezért az öregért. Aztán elfelejtett mindent, ahogy azt a széles, barna arcot nézte.

– Hagyja, Borika, a fiatalember biztosan mondani akar valamit.

A fiú a száját se tudta kitátani, mert abban a pillanatban megfogták a fülét. Egyszerre fellángolt a füle, fellángolt az arca. Két kegyetlen, öreg ujj fogta a fülét. Makogott valamit, de az öreg magához rántotta a fejét.

– Hátra arc! – Megperdítették.

Megint látta az arcokat a presszóban. Egy nő a tenyerébe hajtja az állát, nevet, nevet. Valahol a cső mélyén Tüfiék.

– És most szépen a helyére megy – hallatszott a háta mögött.

Elindult végig az asztalok között. Égett a füle, égett az arca. Senkire se mert ránézni, ahogy elment az asztalok között. De hallania kellett:

– Szegény fiú.

– Ugyan, legalább egyszer megkapta! Tudja, mit művelnek ezek?!…

Valaki fölugrott, és az orra alatt hadonászott. – Szégyellje magát!

Egy nő megjegyezte: – Vérzik a füle.

Sajgott a füle, és rettenetesen megnőtt. Egy megcsúfolt fül ment végig az asztalok között. De hát sose lesz vége ennek az útnak?!… Aztán ahogy végre leroskadt Tüfi mellé, kiszakadt belőle, mint a sírás.

– Menjünk fel Lányihoz!

 

A mókusszemű öregúr a csomagjait bontogatta a karzaton. Mellette az oroszlánsörényes.

– Tegnap itt nagy verekedés volt. – A mókusszemű a papírok között kotorászott. Egy csomagot félig kibontott, belecsípett a felvágottba, aztán gyorsan visszadugta.

Juci ment el az asztal mellett. Nem nézett oda, ahogy azt mondta: – Jó étvágyat.

A mókusszemű behúzott nyakkal ült a csomagjai között.

Az oroszlánsörényes előrenézett, majd mint egy hangszóró: – Magát egyszer innen ki fogják dobni.

– Miért? – A kisöreg, ha lehet, még jobban összehúzta magát. – Én mindig rendelek, én mindig elfogyasztom a… – Egy pillanatra elhallgatott, majd megint azt mondta: – Tegnap itt véres verekedés volt.

Az oroszlánsörényes süket, fölényes mosollyal belebámult a levegőbe. – Ezen a helyen nem szoktak verekedni. Vagy maga verekedett? – Harsogva nevetni kezdett, majd megkérdezte: – Mi van a trópusi frakkjával? Ugye, magának van egy trópusi frakkja?

– A fiam küldte a trópusi frakkot – bólogatott a mókusszemű. A másikra nézett, és újra megpróbálkozott: – Tegnap innen kivertek egy egész bandát. Egy tigrisvadász kipofozott egy egész társaságot.

– Tigrisvadász? Mióta járnak ide tigrisvadászok?

A mókusszemű nem hagyta magát. Egyre csak azt bizonygatta, hogy Brazíliából jött a tigrisvadász vagy Belga Kongóból, és tegnap este egymaga leszámolt egy alvilági bandával, pedig már nem is fiatal ember a tigrisvadász, azoknál meg fegyver is volt. Magyar ember a tigrisvadász, és most azért jött haza, hogy megnősüljön, aztán visszamegy, de nem egyedül, a Borikával.

– Borikával? – Az oroszlánsörényes megrázkódott.

– Úgy bizony. – A mókusszemű megint a csomagjai között kaparászott. – És a tegnapi cirkuszt a Borika vőlegénye csinálta, de a tigrisvadász leszámolt vele meg az egész bandával, pedig már nem fiatal ember.

Az oroszlánsörényes a fejét csóválta, majd ahogy szivarra gyújtott, megjegyezte: – Nagyon hűséges tud lenni a tigris, különösen, ha kiskorában megszelídítik. – Fölemelte az ujját. – Csak egyvalamire kell vigyázni.

A mókusszemű a felemelt ujjat nézte, és várta, hogy mire kell vigyázni.

– A vér szaga – mondta az oroszlánsörényes –, nem szabad, hogy vért szagoljon. – Aztán a cápáról beszélt, hogy a cápának milyen szaglása van a vérre. Aki meleg tengerben vadászik, sohase kösse magához a zacskót, amit halászott, mert a cápa megszagolja.

– A cápa – ismételte a mókusszemű.

A másik legyintett.

– Maga sose menjen át a Vörös-tengeren, az olyan párás; fiatal embernek való.

A mókusszemű rábólintott a csomagjai közül. – Hát ha párás, akkor csakugyan.

 

– Hagyta, hagy csavarjon egyet a fülén, és aztán elment? – Borika öccse a hokedlin ült. A felhúzott térde mögül bámult Borikára.

– Te is elmentél volna. – Borika kakaót készített az apjának. Ma egy húszast is kér majd apa. Minden szerdán kér egy húszast, mert akkor találkozik a barátaival.

A fiú a fejét rázta. – Nem, azért velem ezt nem lehetett volna. És azt mondod, hagy hárman voltak?

– Három jó barát, mindig együtt jöttek, és konyakot rendeltek. – Cukrot tett a kakaóba. – Azt hiszem, nem jönnek többet. Sajnálom, mert kedves fiúk voltak. De mi ütött beléjük, hogy kikezdtek vele?

– Unták az öreget. – A fiú térde lecsúszott. – Én is unom, és főleg azt unom, hogy még mindig nincs semmi.

Borika tálcára tette a csészét két kiflivel. – Én meg azt unom, hogy mindent nekem kell vennem, hogy apának be kell vinni a reggelit, hogy mindenféle hülye trükkel elszedi a pénzemet. – Ahogy befelé ment a tálcával, hátrafordult: – Lehet, hogy egyszer nem jövök haza.

Borika tálcával együtt elvágódott, mert az öccse utánaszaladt és elgáncsolta. Kakaós arccal ugrott fel – neki a fiúnak.

– Gyerekek!

Apa pizsamában állt az ajtóban, a reggeli romjait nézte a földön. Lehajolt, hogy megmentsen egy kiflit, de Borika elrúgta előle. Borika nekiszorította öcsit a falnak.

– Karmolsz! – prüszkölt a fiú.

– Kimanikűrözlek.

Apa végre elcsípett egy kiflit, és Borika mellett kicsúszott a konyhába. – Legalább egy teát csinálok.

Borika délelőtt a Duna-parton járkált. Mindegy, akárhol, csak otthon ne, csak apát ne hallja, az öccsét, a húgát, aki mindig arra kéri, hogy mondjon el mindent visszafelé.

Elnevette magát.

Elkezdte mondani a reggeli verekedést visszafelé. A Duna-parton sétált, úgy mondta visszafelé. Leült egy gyerekkocsi mellé, belehajolt a kocsiba, úgy mondta visszafelé, aztán már be kellett mennie a presszóba, és még mindig mondta, mondta visszafelé.

 

– Igazán nem tudom, mit művelnek még Borika vendégei.

Gizi megigazított két Stefánia-szeletet. – Családos embert belehajszolni egy ilyen verekedésbe!

 

Háromszor is végigrohant odalent a csőben, az asztalok között. Úgy nézte a vendégeket, mintha leltárba akarná venni őket. Végre megállt egy asztalnál, Borika mellett. Megigazította vékonyka sálját, köhintett.

Borika vendége, az ősz hajú férfi, fölnézett az újságból, és csak annyit mondott. – Kaldrovics.

Borika meg ott állt egy megkezdett beszélgetésben. (Jövő hét végén fölmegyünk a Mátrába.) De hát majd csak elmegy ez az alak.

Nem ment el. Száját összeszorította, befelé szívta a levegőt. Borika csak most látta, milyen fáradt az arca. Egyáltalán, nagyon ki lehetett fulladva.

– Bimbula mindjárt itt lesz. – Ennyit mondott a kis ember, és leült az asztalhoz. Kabátszárnya lelógott sután, bocsánatkérőn. – Nem hisz el semmit, és most már nem is akar elhinni semmit.

Az ősz hajú férfi összehajtotta az újságot. Egy mozdulatot tett, mintha föl akarna állni, de aztán mégse állt fel. – Egyedül jön? – Bosszúsan legyintett. – Különben mindegy.

Egymás mellett ültek, nem szóltak egy szót sem. Borikának az volt az érzése, hogy kádban csücsülnek, amiből most már nem tudnak, és nem is akarnak kikecmeregni. El kellett mennie, hogy fölvegyen egy rendelést. Amikor megint az asztalnál állt, a sálas férfi valami szállítmányról beszélt meg a Bimbuláról. Hirtelen a másikra nézett és felkiáltott: – Még mindig itt vagy?

Az vállat vont. – Hol legyek? – Az ő arca is fáradt volt, a vonásai elmélyültek.

Valami baj van? – akarta kérdezni Borika. Magában pedig rábólintott. Baj van. Aztán majdnem elnevette magát. Ez a férfi sose ad pénzt, hogy cipőt vehessen öcsinek. Aztán csak nézte azt a férfit, akivel együtt járt, együtt autózott, és akivel most fog történni valami.

A vezetőnő lejött, megnézte, hogy nem lógnak-e a kabátok a székeken. Egy pillantást vetett Borikára meg a férfira.

Borika kiment a ruhatárba, a pulthoz dőlt. Miért jött ez a sálas alak, és most miről beszélhetnek? Ebben a percben fel tudta volna sorolni az írókat, akiknek a műveit el kellett olvasnia.

– Borika, hozz le nekem egy duplát – kérte a ruhatárosnő.

Nem is hallotta.

A vezetőnő megint lejött, benézett a csőbe. – Ideje, hogy beszerezzünk egy Wurlitzert, akkor ki tudjuk irtani az öregasszonyokat, naphosszat itt ülnek, és a kabátjukat az ablakba gyömöszölik.

A ruhatárosnő bólintott, és elindult végtelen útján, fölfelé a lépcsőn.

A vezetőnő Borikára nézett. – Mi van a férjeddel?

Borika olyan arcot vágott, mint aki nem érti a kérdést. Ahogyan visszament az asztalhoz, még hallotta a vezetőnőt:

– Gyerekfejjel férjhez menni!

A két férfi az asztalnál állt, mintha egymás kezét fognák. Az ősz férfi odament a kályhához, tenyerét kifeszítve nekitámaszkodott. Az arca is kifeszült, ahogy fölfelé bámult. Ellökte magát a kályhától, elindult a kijárat felé.

Borika utánament. Ez megint olyan volt, mintha egy vendég után ügetne, aki elfelejtett fizetni.

Nagy darab céklaképű alak támaszkodott a pulthoz, akárcsak elfoglalta volna a ruhatárat.

Borika vendége megtorpant. Oldalt akart kanyarodni a lépcső felé, de ehhez már nem volt ideje. A céklaképű kétszer belelőtt.

– Ejtsd át a nagymamádat.

Ezt mondta a céklaképű, és maga előtt tartva a revolvert, fölszaladt a lépcsőn.

 

Borikától annyi mindent kérdeztek az utóbbi időben, hogy zúgott a feje. Először is a rendőrségi kihallgatás. Mióta ismeri Horák Bélát? Hol ismerkedtek meg? Tudott-e az üzelmeiről? Hogy csempészéssel foglalkozott?

Borika férje is felmerült az egyik kihallgatáson. Borikának néznie kellett ezt a kalapácsfejet, és hallania kellett: – Nem tudott visszatartani az ivástól. Márpedig egy feleség…

Ez már sok volt. Borika sírt és kiabált: – Miért kellett volna, hogy visszatartsalak az ivástól? És most mit akarsz? Le akarsz csukatni? Még te mered azt mondani, hogy rossz társaságba keveredtem?

Otthon úgy bántak vele, mint egy beteggel. Az apja lemondott róla, hogy Borika reggelit készítsen. Öcsi elismerően megjegyezte: – Egy ilyen nehézsúlyú pasast kifogni! Azt mondják, Kongóba is szállított fegyvert.

Egyszer Horák Béla feleségével akadt össze a rendőrségen. Ahogy kiléptek, az asszony belekarolt.

– Mi, asszonyok, össze kell hogy tartsunk.

Gyászban volt az asszony, fekete fátyolt eresztett az arca elé. Arról beszélt, hogy a férje mélyen gondolkozó ember volt. Behívta Borikát egy italboltba. Állva ittak valami kevertet. Borika rettenetesen unta a dolgot. Különösen, mikor az özvegy énekelni kezdett. – Minek turbékoltok, búgó vadgalambok. Amikor a negyedik féldecit lenyomta a gyászfátyol alá, Borika kiszaladt az utcára.

A rendőrségen már nem sokat kellemetlenkedtek. Elég hamar kiderült, hogy Borika semmit se tudott a férfi üzleteiről.

– Mégis, miről beszélgettek? – kérdezte egyszer egy rendőrtisztviselő.

Borika a fejét ingatta, aztán kibökte: – A csendről. Azt mondta, figyeljem a csendet.

 

Ítéletet hoztak. A rendőrségen be volt fejezve az ügy, de a presszóban ítéletet hoztak.

– Nem áztattunk el odabent – mondta Juci –, de hogy közénk való vagy-e, az más kérdés.

Borika megint olyan képet vágott, mint a rendőrtisztviselő előtt, aki azt kérdezte, miről beszélgettek azzal a férfival.

Kora reggel ültek össze Borika ügyében a presszó különtermében. Szürke köd tapadt az ablakhoz, meg kellett gyújtani a villanyt.

A vezetőnő úgy üdvözölte Borikát, mintha máris a bírói székben ülne. Juci észre se vette. Anikó állt mellette. Átfogta Borika vállát. – A csuda vigye el őket!

Borika az ablakban állt. Megnyomta az orrát, amitől az arca szétlapult. – Mi történhet?

– Rád másznak – bólintott Anikó.

Felvonultak a felszolgálók, a pultosok, a ruhatárosok, előjöttek azok is, akiket csak a konyhában lehetett látni, a hátsó helyiségekben. A bőrkabátos Hartwig kartárs is eljött a központból. Mereven bólintott, pedig régen ismerte Borikát. Ő tette a Mignon eszpresszóba kávéfőzőnőnek. – Benyomom magát a Mignonba. A gránátos Annit a Trojkába, a Troliba pedig…

Borikának most mindez eszébe jutott. Szerette volna megkérdezni, kit nyomott be Hartwig a Troliba. Odafordult Anikóhoz. – Téged valamikor Icának hívtak?

Anikó elképedve nézett rá. – Miket tudsz kérdezni! – Elgondolkozva rábólintott. – Igen, valamikor… akkor még a Farkas Gizivel dolgoztunk együtt. Gizi már Kanadában van. Nem akarta, hogy férjhez menjek, hallani se akart róla.

– A kulturált felszolgálás.

Ez már a vezetőnő volt. Két gyertyaégő között ült, Kugler Henrik képe alatt, és a kulturált felszolgálásról beszélt. A Barbara presszó szelleméről, meg hogy ki kell alakítani egy stílust.

Borikának eszébe jutott, hogy olyan az arca, mint amikor az üzlet ajtajában állt, és az autókat figyelte. Száraz arccal, összepréselt szájjal nézte, hagy kik szállnak ki az autókból. Ha egy férfi hozzálépett, egyszerre elmosolyodott. Ha meg nem lépett hozzá senki, akkor állt és várt.

– Szeretném, ha a kartársnő figyelne. – A vezetőnő Borikára nézett.

De hiszen figyelek – akarta mondani Borika. Semmit se mondott. Kicsit dühös lett, hogy rászóltak. Körülnézett, és akkor már inkább nevetni szeretett volna. Miatta gyűltek össze, miatta keltek fel ilyen korán még azok is, akiknek különben nem kellett volna.

– Természetesen mindenkit ki kell szolgálni, hacsak nincs éppen olyan állapotban.

Milyen állapotban? – gondolta Borika. – Milyen állapotról beszél a vezetőnő?

– Az aztán más kérdés, hogy ha valaki mágnesként vonz ide lehetetlennél lehetetlenebb alakokat.

A vezetőnő szavai után csend támadt. Juci köhögni kezdett, és Borikára nézett. Hartwig a jegyzőkönyvbe írt, fölpillantott Kugler Henrikre.

– Ez azt jelenti – folytatta a vezetőnő –, hogy olyanok is bejárnak ide, akik aláássák a presszó nívóját. Az ilyenekből pedig nem kérünk.

A vezetőnő megróvóan tekintett Borikára. Az pedig nem értette, hogy belőle nem kér-e a vezetőnő, vagy azokból, akik aláássák a nívót.

– Szomorú dolog – folytatta a vezetőnő –, ha valakiről kiderül, hogy méltatlan környezetéhez, munkahelyéhez.

Borika az ablakhoz támaszkodott. Egyszerre félni kezdett. Most érezte, hogy ezek akarnak tőle valamit. Csak most kezdte megérteni, hogy ezek mind azért keltek fel ilyen korán, és azért jöttek el, mert akarnak tőle valamit.

– Nem kaptam tőle pénzt – dünnyögte –, ilyesmiről még csak szó se volt. Egyszer-kétszer elvitt vacsorázni, de hát az csak nem baj? – Körülnézett. – Borravalón kívül sohase fogadtam el vendégtől pénzt.

Ettől megvadultak. Mintha Borika külön pofon vágta volna mindegyiket.

– Lehet, hogy nem a férjemtől kaptam a bundát – kiabált Juci –, de aki vette, az egy gyerekkori szerelmem.

Gizi szomorú fölénnyel ingatta a fejét. – Nekem nem vett bundát a gyerekkori szerelmem, a férjem se vett bundát.

– Borika csak ne beszéljen! – vágta oda a dugó alakú Erzsi –, nagyon jól tudjuk, ki hozta a nyakunkra a konyakosokat.

– Borika csak beszéljen inkább a morfiumcsempészésről!

Anikó szeme könnybe lábadt. – Igazán nem szép tőled, Borika, azért mert egyszer Párizsból küldtek nekem ajakrúzst.

A vezetőnő egy szót se szólt. Fáradt mosollyal nézett Hartwigra. És ezekkel nekem együtt kell dolgoznom – ez volt az arcán.

Hartwig abbahagyta az írást. Kezét a jegyzőkönyv nyitott lapjára tette, mint aki már legszívesebben befejezné az ügyet.

– Én nem vagyok kurva – mondta Halálos minden sértődöttség nélkül. – Különben is, ha az embert bedugják a süteménybe…

A vezetőnő kopogott a ceruzájával. – Lányok!

Csönd lett.

A vezetőnő megint Borikához fordult: – Szomorú, ha az ember mindig kínai falba ütközik.

Ez olyan volt, mintha Borika agyából mindent kisöpörtek volna. Kínai falba ütközik!… Mit akar ezzel?

– Szomorú, ha hiába beszél az ember. – Kis szünetet tartott, majd nagyon határozottan. – Arról van szó, Borika, hogy nem vagy idevaló, a Barbarába.

Borika előrehajolt, jobbra-balra forgatta a fejét, majd vállat vont, és csak hallgatott.

A vezetőnő hátradőlt.

Juci beszélt: – Hányszor megmostam a fejét! Hányszor elmondtam neki: Borika, így nem lehet a vendéggel… A múltkor is nyakon vágta a Janikát. Elment az asztala mellett és nyakon vágta.

– A Janika hülye – mondta Anikó. – Mindenkitől randevút kér.

– Arra a koszladt öregre se szól rá, hogy itt nem szabad papírból enni – folytatta Juci. – Azt is ő szoktatta ide.

A kis Nyergesné: – Odaállt egy vendég mellé, és kivette a kezéből az újságot.

– Azzal se törődik, ha a vendég nővel van – mondta Erzsi.

Sorra odaléptek a vezetőnő elé. Mindegyik tudott valamit Borikáról.

Borika előtt pedig sorra megjelentek a vendégek. A mókusszemű kisöreg, akit ő szoktatott ide. Janika, akit nyakon vágott, aztán akinek kivette a kezéből az újságot, meg akit kihúzott az autóból (mert az is volt!), megjelentek a futballisták, a konyakosok, a feketézők.

– És végül az alvilág! – A vezetőnő komoran bólintott. – Végül ezt is meg kellett érnünk. Gyilkosság.

Mindenki Borikára nézett. És akkor Kampferné, a kávéfőzőnő bedobta:

– Csak azt tudnám, hogy miért tanult tőle németül!

– Angolul is tanult – mondta Juci.

Ettől megint dührohamot kaptak. Miért kellett Borikának nyelveket tanulnia? És mindenféle könyveket olvastatott vele az a férfi. Borikával persze nem lehetett beszélni, mert hogy micsoda művelt partnere van!…

Várni lehetett, hogy rárohannak Borikára. De akkor Hartwig az arcokon keresztül Borika felé hajolt.

– Van valami mondanivalója?

– Tudtam – sóhajtott a vezetőnő. – Egy vállrándítás… ennyi az egész.

 

A jegyzőkönyvet felküldték a központba, Hartwig pedig kiment a zuglói Kettecskénbe.

– Hartwig kartárs – mondta a szőke kontyos Gyárfásné –, hol hűtlenkedett?

Hartwig leült az ablak mellé, és csak mosolygott. Gyárfásné hozott egy félelmetes duplát, aztán leült Hartwig mellé.

Hartwig rejtélyesen mosolygott, és belepottyantott egy cukrot a kávéba, – Azt hiszem, nem marad itt sokáig. – Szünet. – Borika. Tudja, arról a kis Borikáról van szó, emlékszik rá a tanfolyamról. Á, nem való az még a Barbarába.

A Barbara – Gyárfásné elgondolkozva ingatta fejét. – Ott volt az az összecsapás két feketéző banda között… golyószóróval.

Hartwig hallgatott egy darabig, aztán rábólintott: – Ott volt. És éppen erről van szó. A Borika vendégeiről. Másvalaki kéne a Barbarába. – Gyárfásnéra nézett. – Aki mégis, másfajta vendégeket vonz oda.

Gyárfásné meghatottan: – Maga mindig tudja, mit kell tenni, Hartwig kartárs.

 

Borika egy este becsomagolta a kék blúzt meg a fekete szoknyát. Búcsút mondott a Barbara presszónak, hogy másnap reggel Zuglóban jelentkezzen.

– Ne izgasd magad, Borika – mondta a ruhatárosnő.

Anikó kikísérte, átölelte a vállát. – Dögök voltak hozzád. Borika egy szót se szólt. Megint olyan volt az arca, mintha kikeményítették volna. Még látta, ahogy a mókusszemű kisöreg utánainteget a karzatról, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Az utcán futni kezdett. Hirtelen megállt. Mintha golyó sivított volna el mellette. Aztán még egy… még egy… Majd egy nevető gyerekhang: – Ez talált!

Verebeket csúzliztak a fasorban. A gyerekek álltak, vagy lekuporodtak a földre. A táskát letették maguk elé, mint a fedezéket.

Oldalt a felnőttek. – Ez azért kegyetlenség. Miért? Úgyis annyi a veréb, és éppen a buszmegállónál.

Az egyik gyerek megfordult. Valaki megérintette a vállát.

– Add ide. – Borika lehajolt a fiúhoz.

A fiú csak bámult. A többiek abbahagyták a csúzlizást. Az egyik odament Borikához, mintha lejelentkezne.

– Mi erre fel lettünk szólítva.

Borika meg se hallotta. Kivette a fiú kezéből a csúzlit. Belelőtt az ágak közé. Recsegtek a gallyak, a fákról pedig mintha rongydarab hullna.

– Trafált – bólintott a fiú.

Borika körül ácsorogtak, föladták neki a kavicsot. – Tessék a muníció.

Borika egy darabig állva lövöldözött, majd lekuporodott az iskolatáskára. Akkor már nem volt körülötte senki. A gyerekek félrehúzódtak.

Egyetlen rémült csipogás volt a fasor.

Borika a táskán térdelt és csúzlizott. Mintha szét akarná lőni a fákat, az ablakokat, a házakat. Csúzlizott és kiabált. Sírástól elfulladva ordította bele a csipogásba.

– Miért kell nekem tudni, hogy ki írta az Öreg halászt?! Miért kell nekem a csendet figyelni?!

Bőgött dühében. Bandzsított a dühtől és a sírástól. Az arca szétfolyt, de azért nem adta ki kezéből a csúzlit. Bele a fák közé – még! még!

 

– Mondd el visszafelé – kérte otthon a húga –, most mondd el visszafelé az egészet.

Egyszerű tag

– Akárhogy is, de itt van a lakásban. Hallom, mert hallanom kell, ahogy a szobájában csörög, mint bogár a dobozban. Mászkál, megáll, és megint elindul. Csörög, akárcsak gombokat dobálna egymásra. Ez a szórakozása? Gombokkal játszik? Itt hagyták, és most gombokkal játszik.

A lakás régi gazdája Nyugatra ment a háború után. Én, mint ügyvéd, munkához láttam. Nem volt könnyű dolgom, de végül is sikerült. Egy háromgyerekes mérnök pályázott a lakásra. Nagy darab, fekete ember, azt hiszem, Romániából került ide. Amikor egyszer találkoztunk, azt mondta – Soviniszta módon küzdök a családomért. Ön egyedülálló ember, gondolja meg. – Vállat vontam, mit gondoljak meg? Olyasmit említettem, hogy rövidesen megnősülök. Láttam, nem nagyon hiszi. Nem lényeges. Soviniszta módon küzd a családjáért, de hát nekem is megvannak a magam útjai. Amikor megkaptam a lakást, fellebbezett. – Engem csak ez a méltánytalanság bánt. – És megint a családját említette. Alighanem azóta is örökké fellebbez.

Már kezdetben hallottam a család egy idős nőtagjáról. Távoli rokon, akit magukhoz vettek, és aki nem ment Nyugatra. Oda már nem vitték magukkal. Amikor először megláttam, próbáltam vele megértetni, jobb lesz, ha elköltözik. A dívány sarkán ült, ölbe tette a kezét. Mosolygott, mintha süket lenne. Felsoroltam érveimet: – Rövidesen megnősülök, aztán, ugyebár… – Ekkor fölállt, és azt mondta: – Majd átjárunk egymáshoz. – Vettem a kalapomat és mentem.

Mit tudom én, hogy milyen!

Akár a többi öregasszony. Ráncos és süket, és lóg rajta minden. És van… van… – nem tudtam kitenni.

Eleinte még át is jött. Fölhoztam valakit – bekopogott. Bedugta a fejét, mint valami kaktusz. – Ó, a menyasszonya, igazán örülök. – Alig lehetett kituszkolni.

Egyszer próbáltam valamire felhasználni. – Vendégeim jönnek – mondtam –, hozzon egy kis harapnivalót meg egy üveg sört. – Amikor előkerült, majd elájultam. – Mama! Sonkát hozott? Elment az esze? Mit gondol, lakomát csapok én két nőnek, akiket csak úgy felcsípek az utcáról? Hozott volna párizsit vagy szalámit, de csemegesonkát! – Csak tátogott, hogy miféle két nő, meg mit szól a menyasszonyom. – Semmi köze hozzá! Takarodjon vissza a szobájába! – Állt egy szédületben. Úgy kellett kilökni. Akkor már különben is csöngettek. Jött a két nő. Amíg fent voltak, hallottam a kaparászást a falon. Egyszer akkorát reccsent az előszoba padlója, hogy azt hittem, itt áll az ajtó előtt. Ha bejön, ha bemerészkedik…

De nem. Attól kezdve úgyszólván alig láttam. Hanem mindig hallottam. A köhécselését, a lépéseit, ahogy a gombokat folyatja egyik dobozból a másikba. Meddig kell hallgatnom ezt a csörgést?

Gondoltam, csak nem tart örökké. Dolgozni már nem tud, nyugdíja sincs. Aztán megtudtam, hogy külföldről kap holmikat. Eladogat.

Kitenni nem lehetett. Előbb került a lakásba. Bent felejtették a padlóban ezt a rovart, ezt a…

Nem, így nem mehet tovább. Meg kell találnom a módját, hogy kifüstöljem.

Egy nap elcsíptem az előszobában. Rákiáltottam:

– Jöjjön csak ide. – Ment tovább a szobája felé. – Kérem, jöjjön ide!

Megállt. Egy darabig úgy állt, háttal felém, aztán lassan megfordult. Laposakat pislogott, ahogy elindult, lötyögtek a ráncai.

Ott álltunk az ajtónál. Rámutattam az ajtóra, közvetlenül a kilincs alatt. Odanyomtam az orrát – fölfelé hunyorított.

– Karcolás – mondtam. – Új karcolás.

Kicsit féloldalra dőlt, szaporán vette a lélegzetet. Könyökével az ajtót súrolta, majd váratlanul megkérdezte:

– Főzzek egy teát?

– Ne tréfáljunk, erre nincs időm. – Föléje hajoltam. – Mégis, mit szól ehhez az új karcoláshoz?

Kotyogni kezdett, mint egy tyúk.

– Gyerekek… gyerekek… – Ennyit lehetett érteni az egészből.

Én még mindig föléje hajoltam: – Ugyan kérem! Nagyon jól tudja, hogy nincsenek itt semmiféle gyerekek. – Vártam egy kicsit. – Nos, hát akkor ki követte el? – És megint az ajtóra mutattam.

Most már a kotyogást se lehetett hallani. Rátapadt az ajtóra, de közben mintha a hónom alatt akarna kicsúszni.

– Nem hajlandó felvilágosítást adni? Még egyszer kérdem…

Amikor a szemétért csöngettek, már egyedül voltam az előszobában.

– Jó napot, ügyvéd úr – mondta Katica. – Az ügyvéd úr adja ki a szemetet?

Az ajtóban álltam és mosolyogtam.

– Öreg már a néni.

Katica elkorcsolyázott a ládával, aztán megint ott volt az ajtónál.

– Tessék, ügyvéd úr.

– Köszönöm, Katica.

Bevettem a ládát. Egy darabig még az előszobában álltam, az öregasszony ajtaja előtt. Semmi se hallatszott odabentről.

Ez volt az első pofon.

Mindennap lehúztam neki egyet. Volt úgy, hogy az előszobában csíptem el. Vagy a szobájában, ha nem tudott elég gyorsan becsúszni. Mint egy megriadt rovar, úgy siklott a falon. Nem ütöttem meg túlságosan. Csak éppen, hogy érezze. És ebben is voltak árnyalatok. Olykor éppen csak hogy meglegyintettem az arcát, amit nyájas kötekedésnek is vehetett volna. Máskor kissé keményebb voltam. Egy volt a fontos. Hogy mindennap megkapja a magáét.

– Ellensége a lakásnak! Nézze meg, mit művelt az előszobaszőnyeggel.

– Mit mászkál éjjel a konyhában?

– Mit csörgeti örökké a gombjait, mint valami templomi perselyt?

Makogott valamit, meg se hallottam. Ahogy megkapta a magáét, hátravetette a fejét és szipogott. Vagy csak állt egy helyben, és lelógatta a karját. A feje végiggörgött a falon. Akár üvölthetett volna is. Ide be nem jött senki. Egymás közt voltunk.

Tehát eleinte még dorgatóriumot tartottam. Ez később elmaradt. Csak a pofleves…

Természetesen számítottam rá, hogy idővel panaszkodik majd a lakóknak. Esetleg följelent. Óvintézkedéseket tettem.

Először is, a pofonnak nem volt szabad meglátszania. Éppen ezért mindig kesztyűt húztam. Másodszor: a ház lakói…

Kissné a harmadikról, aki mindenbe beleüti az orrát, elkapott a lépcsőházban.

– Ügyvéd úr, de szép virág! Biztosan a menyasszonyának, hát persze, persze… – Hunyorgott, mint aki nem egészen biztos ebben a menyasszonyban. Mert akkor már beszélték a házban, hogy mindenféle nőket hozok fel, és ha talán volt is menyasszonyom, már régen útra tettem.

– Nem – mondtam. – Nem a menyasszonyomnak lesz. – Kissé lefelé tartottam a csokrot, mintha vizet ráznék le róla. – Kovács néni névnapjára. – Fölfelé fordítottam a virágokat. – Margit-nap van.

Óóó!… – Kissné szája összehúzódott, egyáltalán, az arca becsukódott, mint egy kapu.

Én meg mentem a virágommal, hogy átadjam az öregasszonynak. Később ajándékokkal is kedveskedtem. Mentolos drazsé, Tibi-csokoládé, Bambi-szelet.

– Az ő korában már nincs sok öröme az embernek mondtam Gyárfásnak, a tanárnak. – Olyan boldog, ha egy kis édességet kap.

– Második gyerekkor – bólogatott Gyárfás. Szemöldökét összehúzta, és hozzám hajolt. – Egy pillanatra se hittem el azt a képtelenséget. – Rám nézett, mintha várná, hogy mondjak valamit.

De én csak álltam a Tibi-csokoládéval.

Akkor a fülembe súgta azt, amire már régen el voltam készülve. Hátravetettem a fejemet, úgy nevettem.

– Hogy én az öregasszonyt!… Nem, ezt nem mondja komolyan a tanár úr!

– Beszélik a házban.

– Hogy pofozom!

– Magam is azt mondtam: lehetetlen! – Széttárta a karját. – Ő meg terjeszti, a Kovácsné. Tegnap beült Rózsikához, a társbérlőmhöz, és erről beszéltek. Nem kenyerem a hallgatózás, de olyan hangosak voltak.

Eltűnt a mosoly az arcomról, lehajtottam a fejemet.

– Szegényke, mindenfélét kitalált. Őt is meg kell érteni. Egyrészt, ebben a korban… aztán mindig egyedül van. Egy darabig hallgattam, majd nagyon csöndesen. – Hát ilyen lesz az ember? Pedig valaha biztosan társaságba járt, udvarlói voltak, és végül ennyi maradt az egészből. Á!… – Legyintettem és elindultam.

Még hallottam, ahogy Gyárfás azt mondja: – Ön igazán nagyon megértő.

Galvács elfogott a harmadik emeleti lépcsőforduló előtt.

– Még süteményt visz neki! Annak a vén szipirtyónak! Tudja, miket beszél magáról?…

Egy mozdulattal megállítottam.

– Elég, kérem! Tiszteljük az öregkor megpróbáltatásait.

Galvács a falhoz ragadt, és csak hápogott.

Megtörtént, hogy magával Kovácsnéval akadtam össze az udvaron vagy a lépcsőházban. El akart csúszni mellettem, de megállítottam.

– Ejnye, ejnye, ma megint nem voltunk levegőn! Nem helyes egész nap a szobában ülni.

Olyasmit motyogott, hogy ő már fáradt, és nem nagyon tud menni. Közben csak nézett, mint aki vár valamire. Ijesztően megnőtt a szeme.

– Ezen is segíthetünk, ha fáradt a néni. – Levittem egy széket az udvarra. – Úgy ni! Szépen idesüt a napocska. – Megfogtam a vállát és leültettem.

Később, ahogy lementem valamiért, még mindig ott volt. A nap már elfogyott mellőle, de ő még mindig úgy ült, összepréselt vállal, leejtett karral. Végül is nekem kellett fölvinni. Egyik kezemmel a karját fogtam, a másikkal a széket lógáztam.

Egyszer hallal is megkínáltam. Egy mérnök feleségét vártam vacsorára, de hát nem tudott eljönni. Telefonált, hogy másnap jön, de akkor is hiába vártam. A hal meg a csap alatt. A legszívesebben a falhoz vágtam volna. De hát odaadtam az öregasszonynak. Még éppen csak hogy egy kis szaga volt.

– Tessék, mama, jó lesz vacsorára.

– De kérem – fölemelte a halat.

– Megdöglött. – Vállat vontam.

Ő meg úgy tűnt el, a halat két kézzel magához szorítva.

Közben csak engem nézett.

– Szereti a halat – mondtam másnap Galvácsnak a kapu előtt. – Hát akkor miért ne?… Én vendéglőben is vacsorázhatom. Még egy kis borocskát is adtam neki. Tudja, hogy nem veti meg az ilyesmit.

– Iszik? – kérdezte Galvács.

– Azt éppen nem lehet mondani.

Aztán hogy fölértem, bementem az öregasszonyhoz. Nem számított rá, hogy jövök. A díványon ült, és a gombjait csörgette.

– Szedje össze – mondtam, amikor kimentem –, szedje össze a gombokat.

Mindennap megkapta a magáét. De hát meddig bírja? Mikor megy már el?

Egyszer később mentem haza. Ronda napom volt, egy örökségi per. Egyáltalán nem lehetett tudni, hogy az ügyfelem megkapja-e a maga részét. Hogy mennyi rokon bukkan fel ilyenkor! Akadt, aki külföldről jött, és még a halott nevére sem emlékezett pontosan. Egyébként még azt is a fejemhez vágták, hogy nyilas voltam. Pedig hát ártottam én valakinek?! Egyszerű tag… Úgy kerültem haza, mint egy kifacsart rongy. Még útközben bekaptam valamit egy büfében – aztán csak gyorsan ágyba. Éppen vetkőzni akartam, amikor kopogtak.

Ő volt – az öregasszony. Nyakkendőmmel a kezemben álltam előtte.

– Tessék?

Nem szóltam semmit. Féloldalasan becsúszott az ajtó mellett. Mintha tovább akarna siklani a falon. De csak állt előttem, szűk nyakú, fakó ruhájában, lehajtott fejjel. Az a furcsa és kellemetlen érzésem volt, hogy egy sírkereszt áll előttem a temetőből.

– Tessék!

Kicsit közelebb jött. Pár lépést tett, de mintha ez is nehezére esne. Akkor kissé fölemelte a fejét, és felém fordította az arcát. Így állt a ráeső villanyfényben. Elállt a lélegzetem. Ez… ez… csak nem azért jött, hogy?…

Ott volt előttem, és felém fordította az arcát. Az egyik szeme felcsúszott a homlokába. A fél arca olyan duzzadt volt, mintha huzatot kapott volna. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lábujjhegyre állt. Majd, akárcsak felülről lógatták volna alá, mint egy bábut.

Nem tudom, meddig nézhettem. Megfogtam a vállát, és valósággal kilódítottam.

– Takarodjék!

Már ágyban voltam, és még mindig azt figyeltem, hogy recseg a padló odakint. Miért nem megy el? És végül is miért nem mázoltam le neki egyet?

Másnap az előszobában állt. Mintha már régen várt volna rám, a falhoz tapadva. Lábával az előszobaszőnyeget igazgatta, a rojtokat húzogatta egyenesre.

Nem nézett fel. Egyre csak a rojtokat húzogatta. Oly figyelmesen, mintha azokkal beszélne meg valamit.

Egy pillanat alatt a szobámban voltam. Bezártam az ajtót.

Egy kis társaság volt nálam. Néhány nő meg egy-két barátom. Vacsora utánra hívtam őket. Süteményre meg feketére. Italról a barátaim gondoskodtak. Az egyik nő, egy vidéki ügyvéd felesége, valami porhanyós tésztát hozott.

Míg kint a konyhában főztem a kávét, éreztem, mögöttem áll. Igen, ott állt – mögöttem – az öregasszony, minden mozdulatomat figyelte.

Lekuporodtam a lombikhoz. (Vehetnék már egy rendes presszógépet.) – Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy behívom.

Reccsent a hokedli, ahogy leült.

– Arra vár, hogy a vendégeim közé ültessem?

Nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, ahogy bevittem a kávét. Előttem röpködött az előszobában, aztán eltűnt.

– Még leejted azt a tálcát – mondta az egyik barátom.

– De igazán, milyen ügyetlenül tartja – nevetett egy kövérkés, szőke nő. Mindenféle kendők voltak rajta, akárcsak abroszt aggatott volna magára.

– Ismerek valakit – mondtam később –, aki egy lakással együtt egy öregasszonyt is örökölt.

Akkor már jócskán ittunk. A vidéki ügyvéd felesége a rádiót facsargatta, egy pár táncolt a füstben. Egyszóval nem nagyon figyeltek, igazán nem tudom, miért mondtam el a történetet. – A végén csönd lett. Mintha a rádiót is lehalkították volna. A táncolók egymásba kapaszkodva rám bámultak. Az abroszos nő leesett egy székre, a rádió mögé!

– Magának is jó lemezei vannak, mondhatom!

– Azt a férfit – mondta valaki a sarokban –, azt kéne felkötni. Hogy mindennap le tudott kenni egy pofont! Hogy ilyen módszeresen…

– Rosszabb a gyilkosnál.

– De az öreg… – belehajoltam a füstbe – ahhoz mit szóltok?

– Pfuj! – A vidéki ügyvéd felesége átimbolygott a szobán, bort töltött a poharakba. – Legyen szíves, ne traktáljon ilyen történetekkel.

– Mégis, ez is fontos neki. – Kopasz férfi támaszkodott az ablakpárkánynak. Mélyen lelógatta a fejét.

– Hogy kap egy pofont? – kérdeztem. – Hogy mindennap kap egy pofont?

– Akkor is. – Még mélyebbre engedte a fejét. – Ha nincs más, ha nincs semmi más a világon.

– Ha nem hagyják abba, elmegyek – mondta az ügyvéd felesége.

Valaki megérintette a vállamat. – Öregem, hol olvastad ezt a hülyeséget?

Engem csak egyvalaki érdekelt. A férfi az ablaknál. – De hát, mondja, hogy is van ez?

Valaki fölerősítette a rádiót.

Másnap a gang rácsánál lógott az öregasszony. Visszafordultam az udvarról. Fölmentem egy barátomhoz, majd beültem egy presszóba. De hát végül is haza kellett hogy menjek.

És most így vagyunk. Hallom, ahogy a másik szobában jön-megy, aztán a gombjait csörgeti. Egyik dobozból a másikba folyatja a gombokat. Közben a dívány sarkán ül és vár.

Fagylalt az állomásnál

Mióta látja ezt?

Szürke híd, belefúródva az égbe, alatta átrohan a vonat. A vonat füstjével együtt maga a híd is fölemelkedik.

– Félmeztelen testek az állomás falánál. Eddig mozdulatlanul álltak, de most jönnek, mintha szét akarnák tépni a nyaralókat. Elragadják a bőröndöket, csomagokat és üvöltve rohannak előre.

– Tízen a Belspedbe!

– Lánggyár!

– Magyar Acél Üdülő!

Mögöttük a nyaralók tétova és végtelen áradata. Távolabb, a híd túlsó végén, a gyorsrajzoló. Ezt is mindig látni kell a lánynak a fagylaltosbódéból. Miért éppen a gyorsrajzoló? Akadnak arrafelé más árusok is, de ő mindig a gyorsrajzolót látja a spárgán lógó arcok között. Úgy lógnak ezek az arcok, mint a száradó zsebkendők. A lány el se tudja képzelni, hogy valaki leüljön a kis székre a rajzoló elé. Azt se tudja elképzelni, hogy ez a mezítlábas, Bocskai-sapkás fiú akár egy forgót is eladjon. Most éppen itt ácsorog a bódé előtt, a krumpliba tűzött forgóival. Ő maga is oly vékony, akár egy pálcika. Várni lehet, hogy elsodorják a táskák, a csomagok. De nem, itt áll, és halk, tiszta hangon azt mondja

– Egy tölcsérrel a málnából.

A lábát bebújtatja egy pocsolyába, akárcsak valami jó, kényelmes papucsba.

Anya elad egy tölcsérrel a málnából. A lány éppen egy vékony bajuszos férfi tölcsérét csapta tele. Két gyors mozdulat, és mintha a férfit is belecsapná a tölcsérbe.

– Mennyi forgó ment el? – hallotta anyát.

A fiú kihúzta lábát a pocsolyából, nézte, ahogy a vízcseppek végigperegtek az ujjakon.

– Ma még semmi. De tegnap erős napom volt. – Nézte a víztől csepegő lábát. Mintha nem is lenne Balaton, csak ez a pocsolya.

Anya megint kérdezett valamit. A fiú a lábát áztatta. Kicsit arrább ment a tölcsérrel, aztán megint visszajött, mint aki nem tud szabadulni a pocsolyától.

Miért kell ezzel beszélni? Miért kell anyának mindig mindenkivel beszélni? A bódé valósággal lángolt, a deszkák átforrósodtak a naptól. Majd délután lemegyek fürdeni. Akkor anya egyedül marad pár órára. Délután. Mikor lesz délután? Előbb még le kell karikázni az ebédért.

– Megint mit csinált a Csonti.

Atlétatrikós férfi állt anya előtt. Anya fehér köpenyében úgy hajolt felé, mint egy ápolónő. A lány egy pillanatra hátrament a bódé mélyébe. Leült a kerti székre. Mellette lavór, víz, törölköző.

– Ne törődjön vele, magának éppen olyan joga van itt az állomásnál, mint a Csontinak, senki a világon nem tilthatja meg magának, hogy a csomagokat vigye.

Az atlétatrikós arca borotválatlan. Az egész ember szakadozott vonalú.

– Odajött hozzám, és szétrúgta a csomagjaimat.

– Ehhez nem volt joga.

– Azt mondja, nincs engedélyem.

A lány előrenyújtatta a lábát. Kék labda, ahogy fölrepül a levegőbe, aztán paccs! be a Balatonba. Ki mondta, hogy egy nő elaludt a gumimatracon, aztán becsúszott a vízbe, és megfulladt? Gumimatrac. Ez is micsoda ostobaság! – A deszka repedései közül kinézett a kertre. A presszó kertje. A héten zenegépet hoznak. Zongorista is meg zenegép?

Az Arzenálban szólt a zenegép. Robival a gép előtt álltak, és dobálták a forintokat. Két sötét pulóveres fiú ült a gépnél már időtlen idők óta. Robi mindig a skót dudások indulóját akarta, de végül is valaki félrelökte. Majdnem verekedés lett. – Maradj nyugton, Zakó! – mondták annak a kefehajú fiúnak. – Semmi kedvem egész nap a skót dudások indulóját hallgatni. – Zakó egész nap itt ül – mondta később Robi. – Meg a többiek is. – Rágott hajú lányok, fiúk csikófrizurával. A zenegép körül ácsorogtak, vagy ültek a nagy, szürke falnál, akár a templomban. A félhomály is olyan ünnepélyes volt. Nem lehetett tudni, délelőtt van-e vagy este? – Aztán Zakó is átült hozzájuk. Szólt a zene, fütty keringett a teremben, Csufi, a bronzvörös Csufi üvegeket rázott a pult mögött. – Egy focista menyasszonya – bökött feléje Zakó, aztán megkérdezte: – Miért van maga mindig a Balaton mellett? – Hosszan keringett fölöttük a fütty, mintha lasszót dobnának.

A lány már megint a fagylaltnál.

Gyerekek vonultak el előtte, madzagra fűzött gyerekek. Mindegyiknek egy tölcsérrel. A szivacsképű tanítónő nem kért. Sértetten, féloldalasan tartotta a fejét. Úgy nézett a bódéra, mintha a fagylalt lenne a legundorítóbb dolog a világon. Aztán elindult a madzagos gyerekeivel.

Anya utánuk nézett.

– Az ember szíve elfacsarodik.

– Miért? – A lány a fagylaltból anyjára bámult.

– Árvák. És így mennek, hogy egy madzagot tartanak. Különben elvesznének.

– Az a nő úgyis erre vár. Legszívesebben elvesztené az egész társaságot.

– Miket beszélsz!

– Hidd el, anya. Ő meg leülne egy padra, vagy fürödne.

A madzagosok eltűntek. A híd túlsó felén fölbukkant a forgósfiú. A gyorsrajzoló mellett állt, a képeket bámulta. Aztán lemegy az üdülők mellett a hajóállomásra. Később majd megint itt lesz, kér egy tölcsérrel, és megbeszéli anyjával az üzletet. Robi megígérte, hogy lejön nyáron Gézatelepre. Akkor majd hajóval átmennek Tihanyba.

Anya fagylaltot adott egy újságpapírba burkolt lánynak. Déli Hírek, ez volt a lány mellén. Csupa újságcím, és mintha a ruha is újságpapírból lenne. Beintett a tölcsérrel a bódéba és továbbment.

– Ki ez? – kérdezte anya.

– Bea. Valamilyen Bea. Azt mondta, bekerül a filmgyárba.

– Igaz, mi van a rendeződdel?

– Á, nem jött le az idén, és különben is…

Arcok a bódé előtt… Anya és lánya előregörnyedve kotorta a fagylaltot. A lány mintha lecsúszna az üregbe, a vanília közé. Megint a madzagos gyerekekre gondolt. Miért nem érti meg anya, hogy az a nő unja, utálja a gyerekeket?

– Kérem szépen!

Fölnéztek mind a ketten.

Napszemüveges férfi állt a bódé előtt. Kezében kis táska, vállán ballon. Mintha már nagyon régen itt ácsorogna, csak hát eddig nem vették észre.

– Ha megengedik… – Közelebb jött, és a táska már bent volt a bódéban. – Mert ugye, nem lehet tudni, kapok-e helyet, senki se ismer errefelé, aztán éppen a szezonban.

A lány a táskát nézte. Ki vette el ettől az alaktól? Vagy anya? Akárcsak ő maga lépett volna be. És most mit fecseg itt arról, hogy esetleg vissza kell fordulnia, ugye, ha nem kap szállást. Mármint megfelelő áron. Ki kíváncsi rá? Vegyen fagylaltot, és menjen a dolgára.

A napszemüveges nem vett fagylaltot, és mintha egyáltalán nem akarna továbbmenni.

– Édesanyám mondta is, hogy ez így nagyon kockázatos. Könnyen megtörténhet, hogy még ma otthon vagyok. De én éppen ezt szeretem. – Az asszonyra nézett, a lányra.

A lány ásított. – Marihuána-csa-csa-csa!

A férfi hátrébb húzódott. – Jó kis hangja van – mondta bizonytalanul.

Az anya, mint aki jóvá akar tenni valamit. – Próbálja meg a faluban. Átmegy a hídon, a gomba mellett. – Kihajolt, és bal felé mutatott. – Csak ne hagyja, hogy sokat kérjenek.

– Nem, azt nem hagyom. Megfizetem, ami jár… na jó, természetes, idény van, de hogy lenyúzzák rólam a bőrt, azt már nem!

– Pedig magából akarnak meggazdagodni. – A lány tölcsért adott egy asszonynak, aztán egy gyereknek.

– A hídon túl, úgy tetszett mondani? Hát akkor majd jelentkezem.

– Nagyon fogunk örülni – mondta a lány egy újabb tölcsérbe.

A férfi már elindult, de erre visszafordult.

Ha megkérdezi, nincs-e terhükre a táska, egyszerűen hozzávágom.

Az nem kérdezett semmit. Meghajolt, és elindult a gombaközért felé.

– Nem kell bántani – mondta anya.

– Minden fillérje ki van számítva, és még arról beszél, hogy merészen kell élni!

– Azt nem mondta.

– Azt hiszi, ez olyan hű de érdekes, hogy leutazik ide, és nincs szobája. – A lány egyre dühösebb lett. – Még jó, hogy nem akasztotta rám a ballonját.

– Miért akasztotta volna rád? – Anya még mindig a férfi után nézett. – Kedves fiú. Ahogy az édesanyjáról beszélt…

– Nem is beszélt az édesanyjáról. – Ez a kopottas, barna táska a sarokban! Mi lehet benne? Borotvakészlet, pizsama. Ócska pizsamája lehet. Robi meztelenül alszik.

– Nagy tisztelettel beszélt veled. – Anya még mindig a férfi után nézett. – Nem megy át a hídon! Nahát, ez igazán furcsa. A sorompó felé kanyarodik, átmegy a síneken.

– Az ő dolga.

A férfi a gyorsrajzoló előtt ácsorgott, aztán karjait lóbálva, leballagott a hajóállomás felé.

– Tanár lehet, vagy valami ilyesmi – mondta anya.

Arcok jelentek meg a bódé előtt. A lány megint fagylaltot csapkodott a tölcsérbe. Aztán azt mondta:

– Ott vannak az újságosok.

Gyerekek az állomás padján. Úgy szállták meg a padot, mintha odafújták volna őket. Csíkos trikók, ingek, övig meztelen, barnára sült testek.

– Az újságot várják – bólintott anya.

A gyerekek tolták, lökdösték egymást. Az egyik lepottyant, és most a pad másik végéről tolta meg a sort.

– Tegnap verekedtek. – A lány úgy érezte, mintha az egész társaság bent ülne a bódéban, itt lökdösődnének, ordítoznának. – Dobler több újságot kapott, és akkor a Szűcsék nekiestek.

– Dobler?

– Ott az anyja.

Vékony, kis szőke nő a pad mellett, éthordóval. Előrecsuklott nyakkal áll, mint aki nem is mer közelebb menni a fiához. Aztán még több felnőtt is megjelent. Álltak, és nézték a gyerekeket. Nevetgéltek. Egy férfi olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna lépni valamelyik fiúhoz, de nem mozdult. Állt és várt. – Némelyik egész szép pénzt keres az újságokkal – mondta anya.

– Ők fosztogatták a kabinokat? – a lány elgondolkozva kavarta a fagylaltot. – Lányok is voltak velük. Az a lány is velük volt, aki egyszer a hídról fejest ugrott a Sióba.

Befutott a vonat. A gyerekek megrohanták. Aztán megint a padnál. De most már újságostasakkal és egy kövér, barna nővel. A nő magyarázott valamit, a gyerekek ordítoztak. A nő felvágta a tasakokat, a gyerekek körülötte ugráltak és ordítoztak.

– Nyomás ide huszonötöt – és már indítok!

– Na, na, Dobler!…

– Nekem is, ne csak Doblernak.

Dobler már rohant a pakkjával. Utána a többiek.

– A vonatra! A vonatra!

A lány fagylaltot adott valakinek. Robi azt mondta, megírja, mikor érkezik. Azt is mondta, azért unalmas, hogy mindig lent van abban a kóbliban. Azok a lányok az Arzenálban! Ültek, hallgatták a zenét, és közben vártak valamire. Zakó odaintett egyet. Szürke pulóverben volt az a lány, fekete, hasított szárú hosszúnadrágban. Egyszerre nekiesett a szendvicsestálnak. Evett és nevetett, mert Zakó a lófarok frizuráját rángatta, és mindenféléket beszélt róla, hogy kulcsa van az öregurakhoz, meg ilyesmit… A lány evett és nevetett, mintha nem is róla lenne szó. Ki ez a lány? És a többiek? – Robi csak nevetett, amikor megkérdezte tőle.

– Szemlélődtem.

A napszemüveges olyan mozdulatot tett, mint aki bocsánatot kér. A lány várta, hogy most már viszi a táskáját. De a férfi csak állt és hallgatott.

Anya szólalt meg:

– Talált helyet?

– Éppen ez az, hogy megkíséreltem. – Hátralépett, felnevetett. – Terepszemlét tartottam. Azt hiszem, rendes kis hely. – Várt egy kicsit. – Szeretek így ismeretlenül körülnézni.

– Maga Bill Halley, a rockikirály? – A lány áthajolt a fagylalton.

A férfi levette a szemüvegét. De mintha leverték volna az arcáról. Hunyorgott, szemhéját dörzsölgette.

– Csak vigyázzon, hogy meg ne tudják. – A lány a fagylaltot csapkodta. – Nagy ostrom lesz.

A férfi az asszonyra nézett és megkérdezte:

– Itt maradhat még egy kicsit a csomagom? – Ahogy az asszony intett, megköszönte és továbbment.

– Nem kellett volna – mondta anya.

– Mit titokzatoskodik! – A lány a repedéseket nézte a bódé deszkáján. A bódé mögött a bicikli. Egy óra múlva fölül, és elkarikázik az ebédért. Utánam bámulnak, ahogy átmegyek az udvaron a konyha felé. Kifeszített ponyvák alatt ülnek az udvaron. Arról beszélnek, ki milyen barna. Egy nap alatt akarnak lesülni. Visítanak a gyönyörűségtől, ha Terkáné halászlét főz.

A lány anyjához fordult.

– Mit érdekli ezt az alakot, hogy mióta vagyunk ebben a bódéban?

– Erről nem is beszélt.

– Miért kell mindenkinek elmondani, hogy Pestről jöttünk le?

– Klári!

– De hiszen te mondtad, hogy itt fogok érettségizni, és hogy még örülhetünk ennek a bódénak.

Anya felsóhajtott, mint aki segítséget vár valahonnan. Aztán egészen váratlanul:

– Foglalkozhatna veled.

– Ez?

– Mindenesetre sokkal komolyabb, mint a Robi.

– Anya, hagyjuk ezt!

Gyerekek futottak el a bódé előtt, újsággal a hónuk alatt. Végig, az állomás körül újságos gyerekeket lehetett látni. Az üdülők felé. Ellepték a kört a gomba előtt.

Egy vörös arcú fiú újságot dobott a bódéba. Besöpörte a pénzt, ahogy továbbrohant. Ahogy visszajött, fagylaltot kért. Újságjaival a hóna alatt a bódé előtt állt. Jobbról-balról körülnyalta a tölcsért. Az asszonyra nézett.

– Kapom a pénzt az újságért?

– Dobler – mondta anya –, kitettem a pultra. Be is söpörted, ahogy elmentél.

A lány az anyjára nézett. Mintha azt akarná mondani: fölösleges. Teljesen fölösleges ez az egész magyarázkodás. Kifizettük a pénzt, a fiú menjen a dolgára.

– Nem – mondta a fiú –, én is kifizettem a fagylaltot.

– Persze hogy kifizetted.

– Akkor maga is fizessen.

Maga! – A lánynak a fejébe szökött a vér.

– Menjen szépen tovább! – mosolygott anya.

– Továbbmegyek. De előbb fizessen.

Anya még mindig mosolygott. De a lány látta, hogy remeg az arca. Alig észrevehetően, mintha homokot szórtak volna a ráncok közé.

Egy másik fiú is fölbukkant Dobler mellett. Kerek, kopasz fej.

– Nem akarnak fizetni az újságért – mondta Dobler.

A kopasz fej úgy ingott, akár a léggömb.

Anya meg pénzt tett a pultra. Visszavette, aztán megint csak odatette. Közben Doblerra nézett.

– Igazán nem tudom…

Dobler keze elindult a pult felé. De akkor a lány lesöpörte a pénzt a földre, ő meg kiugrott a pult elé.

– Egyszer már megkaptad.

Mielőtt Dobler egy szót is szólhatott volna, penderített rajta egyet és előretolta.

A fiú két lépést magától ment, mintha rugóra járna, aztán visszafordult.

– Szétverem a bódéjukat!

A kopasz elvigyorodott. – Lehúzhatják a redőnyt!

Elrohantak. Füstölgött utánuk az út.

A lány már megint ott a fagylalt mögött ült a kis kerti széken. Nem nézett az anyjára. Az üres utat nézte, a síneket.

– Visszajönnek. – Messziről hallatszott anya hangja. – Ha eladják az újságot, visszajönnek.

– Csak jöjjenek.

– Talán mégis jobb lett volna odaadni a pénzt.

A lány most anyára nézett.

– Akkor kitalálnak valami mást. Akár háromszor is kifizetheted az újságot. Ha egyszer a fejükbe vesznek valamit.

Anya vállat vont. Ebben, a pillanatban szinte jobban félt a lányától, mint Dobleréktól.

A lány meg csak nézte. Szárazon égett a tekintete, és mondta, mondta a magáét.

– Mintha nem ismernénk őket, mintha ma jöttünk volna ide…

Anya maga se tudta, miért, azt mondta: – Karácsonyra felküldelek Pestre. – Elakadt. Aztán ahogy kifelé pislogott az útra: – Be kell zárni.

– Nem zárunk be.

– El kell menni az őrszobára.

– Elküldünk valakit.

– Mit akarsz?

– Megvárom őket. Csak jöjjenek. Csak hadd jöjjenek.

Anya is leült. Ültek egymás mellett. Mintha bedeszkázták volna a bódét, és most csak ülnek, ülnek egymás mellett a sötétben és a hőségben. Körülöttük kiáltások.

– Déli Hírek!

– Megjelent a Déli! Itt a Déli!

Olykor egész közelről hallatszott, aztán az állomás felől, majd megint mintha itt rohannának el a bódé előtt.

– Egész rendes kis helyet találtam.

A napszemüveges állt előttük.

Azok ketten meg se moccantak. A lány a férfira bámult. Mit akar? Miért nem megy el? De ez csak beszélt, beszélt.

– Köszönöm a segítségüket, és igazán bocsássanak meg az alkalmatlankodásért.

A lány egy félájult mozdulattal kiadta a táskáját. Teljesen elgyöngült. Azt se tudta, hogy ült vissza a székre.

A napszemüveges meghajolt.

– Hálásan köszönöm. – Hirtelen levette a szemüvegét. – Milyen fehérek! de igazán, hogy mind a ketten milyen fehérek… – Feltette a szemüvegét. – Itt vannak a Balaton mellett, és mégis… – Még egyszer meghajolt, aztán elindult a táskájával.

Lány az uszodából

– Holnap feljön valaki.

A fiú az ablaknál állt. Egy fát nézett, lent a téren. Azt a férfit és nőt, akik olyan hirtelen ültek le arra a padra, mintha az égből csapódtak volna le. A férfi hátradőlt, átfogta a nő vállát. Van nekik hová menni, gondolta a fiú, vagy most már itt rendezkednek be. Közben neszeket hallott a háta mögül. Arrébb toltak egy széket, megreccsent egy dívány. Pusmogás, amiből semmit se lehetett érteni.

Apa meg anya megbeszélik a dolgot. Megbeszélik, hogy hát akkor mi lesz holnap.

Hirtelen egy kép vágódott a fiú elé. Anyával megy a siófoki mólón. Fogja anya karját. Langyos fényben ázik a móló, ahogy belenyúlik a vízbe. Anya megáll, lehunyja szemét, arcát az ég felé fordítja. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. – Ugyan, anya! – De igen, igen, egyedül nem tudtam volna a szemem miatt. – Hálásan megszorítja a karját. Hajó jön? – Ő meg rábólint. – Hajó. – Továbbmennek a móló orra felé. Halásznadrágos nő velük szemben. Egy vörös hajú lány megáll, fényképezni kezd. Két nő egymásba karolva. – Ugye, egész jól lesültem? – Igen, anya.

Az a fa odalent, meg a szerelmespár.

– Hány órakor menjünk el? – hallani anyát.

Még mielőtt a fiú megszólalhatott volna, apa a szoba mélyéből.

– De hát egyáltalán nem kell elmenni. Nem kívánja azt a Micu.

– Kérem – mondja anya –, legyen szíves és hallgasson. Hány órakor menjünk el, fiacskám?

– Hogy fuvolázik.

– Kérem, nem magát kérdeztem.

A férfi odalent ráhajolt a nő vállára. Gesztenyebarna haja van a nőnek. Hova mennek innen?

– Majd szépen kiülünk a konyhába. – Apa alatt megreccsent a dívány. Paskolás hallatszott.

A takarót paskolja a hátán, gondolta a fiú. Pihennie kell, minden délután pihennie kell. De holnap elmegy.

– Ötkor menjetek el.

– Nahát! – Felháborodott paskolás. – Én sose küldtem volna el az apámat.

– Hallgasson, kérem! Micu igazán eleget dolgozik, igazán megérdemli, hogy ha egyszer vendége jön…

A fiú érezte, hogy anya a háta mögött áll.

– Majd úgy rendezzük be, fiacskám.

Azok odalent eltűntek a padról. Mintha egy szélroham elfújta volna őket.

A fiú elfordult az ablaktól.

– Akkor holnap ötkor.

 

A lány megrázta a haját, ahogy körülnézett.

– Kedves kis szoba.

– Egy szoba – mondta a fiú. – És semmi remény, hogy valaha is…

Elhallgatott. Az a mozdulat, ahogy a lány hátranyúlt a hajához! Milyen barna a karja! Amikor meglátta az uszodában, még igazán nem gondolta, hogy két nap múlva itt lesz.

Ott állt az óra alatt.

– Miféle óra alatt? – A lány hátranézett. Még mindig a haját dobálta. Közben olyan gyanakvóan mosolygott.

– Az uszoda órája alatt.

– Maga meg a lépcső korlátját fogta és bámult. – A lány olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna bújni a haja alól. Igazán meg kellett kérdeznem, meddig akar még bámulni?

– Már azt is tudtam, hány órakor öltözik. – Szinte látta, ahogy a lány elmegy a kabinsor előtt, egy pillanatra lebámul a medencére, aztán eltűnik a női öltözők felé. Ő meg rohant a kabinjába, magára kapta a ruháját. Egyszer végigöntötte a nadrágját napolajjal.

A lány megigazított egy széket, megállt egy kép előtt.

– Tábornok a szabadságharcból. Az apám aggatja ki ezeket. – Hátulról megfogta a lány vállát. – Sose tennék fel képet a falra. – Elhallgatott. Érezte, megint a szállodáról beszélne, ahol az ember egyedül van, és még sincs egyedül. De mintha már évek óta erről beszélne mindenkinek.

– Azt mondta, a szüleivel lakik. – A lány még mindig a tábornok arcképét nézte. – Hol vannak? Moziba küldte őket?

Hol vannak? A fiú keze lecsúszott a lány válláról. Érezte, látta azt a kettőt, ahogy összekapaszkodva mennek az utcán. Anya, aki egy szó nélkül ment el hazulról, és apa, aki lázadozott. Most is méltatlankodik.

– Nem, a Vargáékhoz nem megyek. Egyszerűen unom őket.

– Ugyan kérem, ne fölényeskedjék! – mondja anya. Vitte valamire az életben? Örökké csak szélhámoskodott. Hát akkor hagyja a Vargáékat!

– Már százszor hallottam, hogy a fiuk milyen remekül pisztonozik, és hogy mégse kap szerződést. – Apa megáll egy eszpresszó előtt. – Beülhetünk.

Mire anya:

– Persze, maga csak dobálná a pénzt, amit a fia keres.

– Ebben a korban már igazán nem kívánhatja tőlem…

– De maga, soha… soha!

Apa legyint, előremegy. Szimplát rendel és szódát. A kisasszony előtte áll és megismétli.

– Szimpla? Szóda?

Ők meg ülnek, a presszó óráját nézik.

– Hat óra – mondja apa. – Tízre hazamehetünk.

– Fél tizenegyre.

Kihozzák a szimplát és a szódát.

A fiú kinyitotta a szekrényt. Egy fürdőköpenyt dobott a lánynak.

– Ezt szokták felvenni? – A lány a köpenyt forgatta.

A fiú a díványon feküdt. Ha most elkezdi kérdezni, hogy hányan voltak már itt? Istenem, de hiszen alig van időnk! Felkönyökölt. – A lány még mindig a köpenyt nézegeti. Mi az? Talán visszadobja? Fogja magát és elmegy?

Kintről motorpufogás hallatszott. Egy női hang.

– Pajtás! Gyere már, Pajtás!

– Pajtás, az biztosan egy kutya. – A lány fürdőköpenyben volt. Észre se lehetett venni, mikor bújt ki ruhájából. Fürdőköpenyben állt az ablaknál. Aztán leült egy székre, onnan integetett.

A fiú a díványról integetett.

– Mit gondol rólam, hogy mindig öregekkel látott az uszodában? – A lány a dívány sarkán térdelt. Szemöldökét összehúzva nézett a fiúra.

– Furcsa. – A fiú összekulcsolta kezét tarkója alatt. (Akármit mondok, megsértődik.)

– Tudja, hogy az az ügyvéd el akart válni miattam a feleségétől? – Belehajolt a fiú arcába. Hirtelen fölnevetett. Ki alszik itt? Maga? A szülei?

A fiú kinyújtotta a kezét, a lány fürtjeit morzsolgatta. – Az egyik szeme nagyobb.

– Ezt már az usziban is mondta. – Mélyen belehajolt a fiú arcába. – Az ügyvéd megígérte, hogy állást szerez. Nem nagyon hiszek neki, de hát mindegy. – Nem, gondolta a fiú, nem kérdezem meg tőle, hogy fent volt-e az ügyvédnél?

A lány öklével dörömbölt a díványon.

– De igazán, ki alszik itt?

– Én. Nem mindegy?

– A szüleid meg ott? – A lány az ágy felé mutatott.

Egy cetli a presszó asztalán. Szóda, szimpla – kettő tíz.

– Még maradhattunk volna. – Apa megáll odakint a presszó előtt.

– Hogyne! Amikor a kisasszony már háromszor odajött, hogy „mit parancsolnak”? – Anya egyik lábát előrecsúsztatja, lelép a lépcsőről.

Átmennek egy téren, kicsit leülnek. Apa egy könyvről magyaráz.

– Majd felolvasom a Disraeli-életrajzot. – Elgondolkozva nézi a kavicsos homokot. – Nagy diplomata volt. Nagy diplomata és nagy hazafi.

– Azt hallottam, hogy csúnya ember volt – mondja anya.

– Eh, maga!… – Apa arrébb tol egy kavicsot a cipője orrával. – Különben, fiatal korában szép volt, csak csúnyán öregedett.

– De ki volt az a szép ember? – kérdi anya.

– Lord Melbourne.

Akkor megint úton vannak. Megcsúszott tetejű házak mellett mennek el. Anya bebámul az udvarra. Porolórúd a vasszürke fal előtt.

– Üljünk buszra – mondja anya –, kimegyünk a végállomásig.

A végállomás üvegkalitkája. Apa kidugja a kezét.

– Csöpög.

Visszaül anyához a padra. – A következővel visszamegyünk.

– Még várhatunk – bólint anya.

– Ha tudnám, hogy szeretsz. – A lány megint azzal a figyelmes tekintettel hajolt a fiú fölé.

Az lehúzta magához. – Hagyja a csudába az ügyvédet.

– Nem nagyon érdekel. De hát ha állást szerez. – Felkönyökölt, akár a napozóágyon. – Nem vettek fel az egyetemre. Előbb kórházban kell dolgoznom. És ezt az ügyvéd elintézi.

Sötétség fogta őket körül. Az órát se lehetett látni. Ki is mondta, hogy följelentette egy tanárnőjét? Igen, hogy ez a lány érettségi után följelentette egy tanárnőjét, mert rossz jegyet adott. De hogy lehet ilyesmit! Följelenteni valakit… Egyáltalán, ki ez a lány? – Nem gondolni semmire!

– Ha tudnám, hogy szeretsz! – suttogta a lány.

Aztán a lány megint a dívány másik végében feküdt.

Oda kéne mászni, átölelni, valamit mondani. – A fiú mozdulni se tudott. Úgy rátapadt a verejték.

Bugyborékolás a sötétben, vízcsobogás. De hiszen a lány beszél! Mióta? és mit?…

– Pofi – nyögte a fiú.

A bugyborékolás abbamaradt. Aztán mintha lehelet csapódna a fiú arcába.

– Talán mégis szeretsz. – Csönd. A lány egy hangra várt. Majd akárcsak valami régi szöveget folytatna. – Az se baj, ha nem tudsz táncolni. Azelőtt nagyon szerettem táncolni, de most már nem érdekel.

A fiú még mindig mozdulatlanul feküdt. Mikor mondtam, hogy nem tudok táncolni? Most az öccséről beszél.

– Szenvedélyes táncos, és micsoda nyakkendői vannak! Ha tudnád!… Pálmafa meg néger nő van a nyakkendőjén.

Föl kéne gyújtani a kisvillanyt, gondolta a fiú. Hány óra lehet? Apáék talán mégis fölmentek valakihez.

Apa egy ajtó előtt áll.

– Még egyszer csöngetek.

Az ajtó nem nyílik ki. Ők ketten lassan visszafordulnak. Végigmennek a körfolyosón, anya belekapaszkodik apába.

– Hol lehet ez a Margit?

– Otthon. Csak nem nyitja ki az ajtót.

– Miért ne nyitná ki? Maga mindig ilyeneket beszél!

Lent állnak a kapu előtt. Csuklyás szemetesládák a fal mellett.

– Megnézem, hány óra. – A fiú egy úszómozdulattal a harisnyáját kereste. Visszanézett a lányra.

Védtelen az arca, milyen védtelen, ahogy hunyorog a fényben! Ilyenkor szokták elküldeni? Az ügyvéd meg mások. – Két kezébe fogta a lány arcát.

– Mennünk kell.

Az arca kicsúszott a keze közül. Olyan fintort vágott, mint egy utcagyerek, aztán egy félfordulattal lent volt a díványról. Pillanatra megállt az ágy előtt, mintha a szülőknek akarna valamit mondani.

A fiú utánahajolt a díványról.

– Gyere… gyere ide!

A lány visszanézett. Megint az a csúfondáros arc. Mintha nem is ő lenne, hanem az öccse.

– De hiszen mennünk kell, te mondtad.

Elment a dívány mellett. Ahogy a fiú utána akart nyúlni, kisiklott. Elsiklott a kislámpa fénye mellett, az ajtó felé.

– Be lehet menni a fürdőbe?

– Igen, hogyne.

Üres volt a szoba. A fiú még mindig lelógott a díványról. Ez a lány nem jön föl többet. – Akkor is erre gondolt, amikor lemászott a díványról, és öltözködni kezdett.

Zajok a fürdőből. Rekedten búg a csap. Be kéne szólni, hogy a zuhanyt ne használja, mert nehéz elzárni. – Most mintha a kádat kongatná.

A fiú kint állt a sötét előszobában. Hallgatta, hogy csobog odabent a víz. – Többé nem jön ez a lány. Akad valaki más. Aztán az is elmarad. Végül nem jön föl senki. És ő már nem is gondol rá, hogy valakit is felhozzon. Akár egy elöregedett csecsemő apa és anya között.

A csapok elhallgattak. Talp sikálta a fürdő kövét.

Halk kaparászás az előszobaajtón.

A fiú nekidőlt a falnak. A kaparászás erősödött. Most már oda kellett nézni.

Árnyék az ajtó üvegjén. A fiú levált a falról.

Az ajtó résnyire megnyílt. A résben megjelent apa arca. Mögötte, a lépcsőházban, anyát lehetett érezni.

– Nna – mondta apa, ahogy szembetalálta magát a fiúval. Akárcsak egy idegen lakásba nyitott volna be.

– Menjetek. – A fiú most már anyát is látta, ahogy ott áll a karfába kapaszkodva.

Apa féloldalasan, sértetten tartotta a fejét. Mint aki nem hiszi, hogy elküldték, hogy megint menni kell.

Anya keze engedelmesen hátrébb csúszott a korláton.

– Menjetek.

Apa arca egy pillanat alatt szétesett. Csupa apró ránc, repedés. Válla lecsuklott, mint akinek már nincs ereje továbbmenni. Aztán egy lassú, nagyon lassú mozdulattal visszahúzta a kulcsot.

Anya is meglódult odalent. Belenyomódott a falba.

A fiú utánuk nézett. – Lefelé, az üres lépcsőkre. Aztán megfordult, és fölrántotta a fürdőszoba ajtaját.

– Mi lesz már!

Hangverseny után

Zöldbabfőzelék egy lábasban.

Oly élesen látta, mintha hirtelen eléje tolták volna. Azonnal visszatolta. Nem gondol erre, legalább most nem.

A földalatti üvegajtaja kinyílt előtte. A kalauznő kipattant, őt meg hátulról egy kicsit megtolták, és már bent volt. Az ajtó becsukódott. Arcok lógtak előtte. Ha szétnyitja ezt a függönyt, megint csak arcokat talál. Egy kövérkés fiú fölbámult rá. Egy darabig nézte, aztán elnehezedett a tekintete, az arca álmos lett.

Györgyi elszégyellte magát. Unalmas arcom lehet, fárasztó. Ez a fiú csak így rám néz, és máris… Ha arra a fekete nadrágos lányra pillantott volna! Fekete nadrág, fehér cipő. Erre mondják, hogy modern lány. Vén tragacs. Ezt meg rám mondják. Bár Vera egyik fiúja levelet írt nekem, becsempészte a táskámba. Ez még két éve volt. Vera megtudta, napokig bőgött az anyjának, és azt mondta, hogy nem lehet társbérletben élni. – Megalázó! – Hallotta a lány bőgését a fürdőből. – Anyuuu, ez megalázóóó! – És aztán?… Ezt a hangversenyjegyet is Vera szerezte. – Nem áshatod el magad, Györgyi.

Nem áshatja el magát. Visszatolta Vera arcát, akárcsak az előbb a zöldbabfőzeléket.

Kopaszos férfi ült mellette a koncerten. Olykor úgy nézett rá, mintha évek óta együtt járnának hangversenyre. A szünetben is úgy kísérte az ajtóig. Az ajtóban meg ránézett, aztán eltűnt. Apának volt ilyen arca, csak sokkal élesebb.

Vendégkarmester vezényelt. Mander – Egyesült Államok. Szép zsidó fiú. Inkább Verának kellett volna látni. Miért inkább Verának?! – Dühös volt magára. – Miért inkább Verának?!

Szétnyitott könyv. Úgy lógott előtte, mintha rá volna szerelve a bőrfülre, hogy bármely utas belelapozhasson.

Az Élet örömei.

Az állt a lap tetején. A könyv lassan ringott, és azok is ringtak, akik belehajoltak a könyvbe. A lompos bajuszos, szemüveges férfi, rojtos szélű sáljával, amit mintha valaki türelmetlenül beletűrt volna a nyakába. Ő tartotta Az Élet örömei-t, föl se nézett, észre se vette, hogy Györgyi a háta mögött belehajol a könyvbe, hogy egy nyakas pulóveres fiú is belehajol, egy sasorrú, fiatal lány. – A szemüveges férfi fogta a könyvet, olvasott.

Ráér, gondolta Györgyi, most ráér, meg ha leül egy tér padjára, akkor is órákig olvas. Otthon nem hagyják a felesége meg a gyerekei. Ha ugyan lakik valahol. Nincs több holmija, mint ami rajta van: a koszladt sál, a szemüveg, a nagy gombos kabát meg Az Élet örömei.

Györgyi fölnézett a könyvből. Egy másik arccal találkozott. Egyszerre buktak fel a könyvből. A fiatalember mosolygott, a fejét ingatta, akárcsak becsapta volna az öreget, hogy elolvasott néhány sort.

Olyan képet vág, gondolta Györgyi, mint aki becsöngetett egy kapun, és aztán elrohant a házmester elől. Fiatal. Verával járhatna. Nem, azért annál több. Talán huszonhat lehet. Veráék között nincs ilyen. Ki mondta azt, hogy ezeket a fiatalokat nem évek választják el tőlünk, hanem egy egész korszak? Övék az atomkorszak. Honnan jöhet ez a fiú? Elég tisztességesen öltözködik. A haja rövidre nyírva. Lekoptatott, mondaná Vera. Lehet, hagy mégis befogadnák maguk közé. – Az öreg barátunk. – Zsuzsinak tetszene, annak a kozmetikuslánynak. Egyszer kijött a konyhába, és elkezdett panaszkodni. – Ezek a fiúk nem becsülnek meg engem. – Hogy kell Zsuzsit megbecsülni?

Nem hiszem, hogy a fiú engem néz.

Az Élet örömei-t nézték mind a ketten. Az a sál, az a nyak egy paddal kínálta őket. – Kérem, üljenek le. – És ők leültek. – Ronda felesége van az öregnek – kezdte a fiú. Györgyi megjegyezte: – Nekem is ez jutott eszembe. – Elhallgatott, majd hozzátette. – De most mégis úgy gondolom, hogy nincs felesége, nincs senkije a világon.

– Futballmeccsre jár – bólint a fiú. – Kint van minden Fradi-meccsen. Oda is magával viszi a könyvet.

Györgyi biztos volt benne, hogy az öreg egy konyhában lakik, leül a sámlira, lebámul az udvarra.

– Sajnos, a gyerekek nem szeretik – mondta a fiú. – Bosszantják, meg egy kicsit félnek is tőle.

– Mert magányos – mondta Györgyi –, mert lóg rajta a magány.

Az öreg továbblapozott, és Györgyi elhagyta azt az arcot. A fiút nézte. – Most a hirdetések felé fordul. És ha igazán beszélgetnének? Ha egy kicsit közelebb sodródna és leszólítaná? Vagy ha együtt szállnának ki? Mikor szólították le utoljára? – Nem emlékezett rá, és ettől elkeseredett. A házban panaszkodott is egyszer valakinek, talán Babszinak. – Olyan rossz nőket leszólítanak, engem meg soha! – Babszi olyasmit mondott, hogy ez nem a csinosságon múlik. Ahhoz kell valami… például Tukács Mária! Meg kell nézni Tukács Máriát. Igazán nem csinos, a legjobb akarattal se lehet rámondani, és nem mer este egyedül hazajönni, mert falkában követik.

– Falkában – mondta Györgyi.

A szomszédja ránézett. Ő meg mereven előrebámult.

A hirdetések körben a kocsi falán. „Akar egy jó estét? Jöjjön a Jégpalotába!” A fiú ennél a hirdetésnél várta. Pillanatra összenéztek, aztán szinte együtt olvasták. Fellépnek: Alfonzó, Marietta, a Gács testvérek. – Egy névnél Györgyi megállt. Szmuda Ági. A sötét ablaküvegben látta, hogy a fiú elmosolyodik. Szmuda Ági.

– A Lukácsba jár – kezdte a fiú. – Ahogy belép az uszodába, szatyrát lóbálva, Gróf leválik az uszoda oszlopáról, és odarohan hozzá. – Szevasz, Ági! – Beamter Bubi, a vibrafonos, a medencében fröcsköli a vizet. – Gyere már, Ági! A fiúk a napozó korlátjáról integetnek, kiabálnak. – Ági! Ági! – Egy idősebb úr abbahagyja az izomlazító gyakorlatokat. – Kezit csókolom. Régen láttuk, elhanyagol bennünket. – Ági meg elindul a kabinok felé.

– Meg kell nézni, ahogy elindul hazulról – mondta Györgyi. – Szerteszét hagy mindent a szobájában. A köpenye az asztalon, meg a reggeli maradványai. Mosatlan csésze, almacsutka egy könyvben. Parizerhéj lóg az ablakkilincsen. Valaki tréfából odaakasztotta. Fönt volt Áginál, és aztán odaakasztotta a parizer héját. Ági anyja kövéren és lomposan járkál a szobában. – Legalább az ágyat rakd rendbe. A kezét tördeli. Ági oda se figyel, meg se hallja. Ragyogva, frissen lép ki ebből a koszfészekből. Egy fiú rábámul a papírüzlet előtt. – Szervusz, Ági. – Szmuda Ági bólint, és ellép mellette. Gyerekkorukban jóban voltak. Ági leveleket írt a fiúnak, a leveleket elrejtette a kapualjban, egy repedésben. A fiú nem mindig válaszolt. Ági levele olykor egy hétig is ott volt a repedésben.

– Zombori Mikivel járt – bólintott a fiú. – Ki volt Zombori Miki? Egy fiú a Lukácsból. Sportfiú. Ági beleesett, de Miki egykettőre túl volt rajta. A napozóban odament Ági heverőjéhez, és mindenki előtt azt mondta: – Ne járkálj utánam, mert a pofádba verem a facipős lábamat. – Ági hallgatott, oldalt fordult. – Meg kéne leckéztetni ezt a frátert – mondta egy színész a napozó végén. Ági a karjára hajtotta a fejét. Miki egy darabig még előtte ácsorgott, aztán elment, szandálja kopogott a kövön.

Györgyi megismételte a nevet. – Zombori Miki. Kiment Amerikába, és szerepet kapott egy filmben. Talán ő volt a Tarzan Johnny Weismüller után. Az biztos, hogy feleségül vett egy színésznőt.

– Jane Normant – mondta a fiú. – Mickey… láttam a nevét egy amerikai filmlapban, úgy van írva, hogy Mickey Zombori. – Aztán megjegyezte. – Szmuda Ági soha nem tudná elhagyni Pestet, a Lukács uszodát.

Györgyi még akart valamit mondani Szmuda Ágiról, de a fiú tekintete lesiklott a plakátról.

Lehet, hogy focista az a fiú, gondolta Györgyi. Miért tetszenek úgy nekem a focisták? Egy időben az Apostolokba járt, ott látott néhány labdarúgót. Sárika, a kövér presszósnő azonnal helyet csinált nekik, ha másképp nem ment, kiszórt néhány vendéget. Aztán Sárika közölte vele, hogy ez itt Borbás II. a feleségével, az meg Remete Szuszu. Borbás II. feje akár egy iskolásgyereké. A feleségétől félt, de Sárika szerint a Corvin sörözőben verte a nőket. Györgyi egyszer összeakadt vele. Kijött a templomból, és beleszaladt Borbásba. A labdarúgó ránézett, elvigyorodott, és Györgyinek ettől olyan jó napja lett.

A focistáknak vigyázni kell a kondícióra, mondta Babszi a házból.

Nekem már sose lesz egy focistám.

Elszorult a szíve, mert a fiú az ajtóhoz lépett.

A fiú nem szállt le, csak mintha kikísért volna valakit. Aztán visszafordult egy fiatal lány arcával.

Nyári vendéglőt hozott a lány arca. Ők ketten ott ültek egy lugasban. Nem tudni, mióta ültek ott, de az biztos, hogy már jól benne voltak a beszélgetésben.

– Fél évvel a gyerek születése után beköltözött a műterembe – mondta Györgyi. – Azóta mindennap hazajön, de este visszamegy a műterembe, ott alszik.

– Bocsásson meg. – A fiú előrehajolt. – Ilyesmit nem szabadna kérdezni, de talán azt hiszi a férje, hogy a gyerek nem tőle van?

– Nem, nem, erről szó sincs, és nagyon szereti a gyereket, és engem is szeret, csak éppen zavarja az egész.

– Zavarja? – Gyöngéd szeretet volt a fiú tekintetében. Györgyi bólintott. Arról beszélt, hogy Kálmánt minden zavarja. Egy biztos: azóta sokkal jobb képeket fest, hogy beköltözött a műterembe. Igaz, olykor ő is gondolt rá, hogy talán van valakije, de nem…

A fiú olyan arcot vágott, mintha azt akarná kérdezni: honnan lehet ezt tudni?

– A házban sok mindent beszélnek – folytatta az asszony –, hogy Kálmán megunta az én „eseteimet”, és ezért költözött el. – Felnevetett. – Az én eseteim! Milyen eseteim voltak! Egy pattanásos arcú mentőorvos, akit még lánykoromból ismertem, de sosem mert hozzám nyúlni, egy szemüveges tanár, aki pralinét hozott. – Nézte a fiút, és beszélt, beszélt. Mindegy, hogy mit. Az a fontos, hogy nincs egyedül. Elmondta Kálmán elméletét.

– Mindig van valami elmélete. Újabban azt találta ki, hogy a túlzott szexuális élet zavarja az alkotásban. – Elnevette magát. – Zavarja! Már megint ez a „zavarja”!

– Mit jelent ez? – kérdezte a fiú. – Túlzott szexuális élet?

Györgyi a fejét rázta. – Ne higgye, hogy valami baj van a férfiasságával… majd szétrobban, ahogy olykor úszónadrágban járkál a szobában. Csak hát… – és itt Kálmánt utánozta. – „A fő energia az alkotáshoz kell.”

– Nem lehet könnyű élet… neki se, és magának se.

Györgyi hallgatott egy darabig, majd azt mondta: – Még jó, hogy van a Puttonyos.

– Ki az?

– Ronda kis alak. Egy repedésből bújik elő a puttonyával. Aztán csak áll és vigyorog. Be kell másznom a puttonyába.

– Ugyan!

– De igen. Elvisz magához. Az apjával lakik. Főzök neki meg takarítok, és nem bánom meg.

– Ne beszéljen ilyeneket!

Meglökték Györgyi vállát, és a kerthelyiség eltűnt.

– Ne álljon az ajtóba! – szólt rá egy csontos arcú nő. Odaáll az ajtóba, és másokat nem enged leszállni.

Megkapaszkodott a korlátban. A fiú arcát kereste az üvegben. Aztán egy kéz leereszkedett mellette a korlátra. Most egymás mellett voltak, egymás mellett fogták a korlátot.

A kocsi megállt, és Györgyi kiszállt. Ez olyan váratlanul történt. Csak akkor vette észre, amikor már a peronon állt. – A fiú mintha egy kicsit csodálkozott volna az ablakban.

A kocsi továbbrohant, ő meg kissé kábultan fölment a lépcsőn. Odafönt megállt. Fényreklámok futottak a házak tetején. Karikák gyulladtak, karikák elaludtak. Söröskancsó jelent meg, a sör kicsordult. – Alatta meg elzúgott a földalatti. Érezte a dübörgését, ahogy átrohan a város alatt. – Intett egy taxinak.

– Vörösmarty utca!

Ahogy beszállt, megjelentek előtte az asszonyok a házból. Jarduráné, Babszi, Pagonyiné. – Elment az esze, Györgyike?! Mit akar?

– Nem lehet, hogy elengedjem – felelte az asszonynak. – Nem lehet, hogy ilyen bután otthagyjam.

– Nem is ismeri, Györgyike – mondta Jarduráné.

– Nem igaz. Ismerem.

A taxi megállt. Györgyi kiugrott a kocsiból, és a földalatti-megállóhoz rohant. Egy kalap jött fölfelé a sárga üregből, aztán már a bajuszt is lehetett látni. Még két nő jött fel, majd egy kövér férfi. – Tudta, hogy a sofőr mellette áll. Nem törődött vele, ahogy mélyen áthajolt a korláton. Üres lépcsők.

Bemondta a következő megállót, és beugrott a kocsiba.

A sofőr olyan képet vágott, mintha azt mondaná: Hülye tyúk. – De azért továbbhajtott.

– Egy szenesember egyszer a fenekemre vert – mondta az anyjának, aki megjelent mellette a taxiban. – De az is régen volt.

Mélységes szemrehányással nézett rá az anyja. – Te sosem tettél ilyet!

– Nincs senkim.

– Akkor is… – Anya szétoszlott, érezte, mennyire nem jelent semmit.

– Meddig csinálja még ezt? – A sofőr mellette állt a korlátnál, ő meg lefelé bámult a lépcsőkre.

– Meddig játsszuk még ezt?

– Megfizetem. – Ennyit tudott mondani, ahogy elfordult a korláttól.

Korlátok és lépcsők. Akkor is előtte voltak, amikor bent ült a kocsiban.

A korlát köve mintha a kezéhez nőtt volna, és az az előregörbedő mozdulat, ahogy lefelé bámul a lépcsőkre…

Fák között futott a kocsi. A fényreklámok elmaradtak, aztán ismét megjelentek.

Egész kis tömeg szállt ki a megállónál. Valaki ellépett előtte. Utánafordult. Majd vissza a megállóhoz. Két lépést lefelé. Megállt. Visszanézett.

A sofőr arca volt fölötte.

– Beteg? – kérdezte, ahogy Györgyi fölért.

A fejét rázta. Szólni nem szólt.

– Tudom – bólintott a sofőr. – Most már benne vagyunk. – Besegítette a kocsiba, továbbhajtott.

Csak ne kezdjen beszélgetni! – Györgyi lehunyta a szemét. Érezte, hogy a sofőr most jóságos. Mindjárt elkezd beszélgetni, és tanácsokat ad. Nincs joga tanácsokat adni!

A kocsi átfutott egy kis hídon. Györgyi tudta, hogy ez az utolsó forduló.

A fiú a földalatti ajtajában áll, a kalauznő mögött. Aztán kilép. Mögötte még ül valaki, különben üres a kocsi. A bőrfülek ringanak végig az üres kocsiban.

Györgyi végigfutott a peronon. Ahogy az indító fülkéjéhez ért, rávert az üvegfalra, és akárcsak megperdült volna a fülke körül.

– Györgyike elkurvult – mondta Janduráné a házból.

Futott a peronon, és közben úgy érezte, hogy az egész ház vele rohan. Az asszonyok, akik kint állnak a gangon, ráhajolnak a rácsra, és róla beszélnek. – Aztán minden eltűnt, csak a futás maradt.

A kalauznő széttolta a kocsi ajtaját, elővett egy almát a zsebéből.

Györgyi előtte állt. Senki se szállt ki a kocsiból. A bőrfülek lógtak az üres kocsiban.

Hol szállt ki? Hová tűnt? Valahol ki kellett szállnia.

A pufók arcú kalauznő az almát harapdálta.

– Befejeztük?

A sofőr állt mögötte. Egy pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte: – Azért még megismer?

Györgyi az üres kocsiba bámult. – Hol szállt ki? Melyik állomásnál? – Sorra vette az állomásokat, sorra vette az arcokat. Egy lompos bajuszos férfi, ahogy feléje fordult, egy nő, aktatáskával a hóna alatt. A fiú nem volt köztük.

– Nem tűnhet el valaki – mondta a sofőrnek.

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

Az utasok lassan szállingózni kezdtek a kocsiba. Györgyi csak a hátakat látta, ahogy mennek befelé. A kalauznő az ajtóhoz lépett. Közben még visszaszólt az indítónak. Maga mindig ilyeneket mond!

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

A kalauznő belépett a kocsiba. Összetolta Györgyi előtt az üvegajtót.

Györgyi pénzt adott a sofőrnek.

– Itt akar maradni? – kérdezte a férfi. Aztán, ahogy Györgyi ránézett, vállat vont és elment.

Talán a következő kocsival jön – gondolta Györgyi. Azért még nem kell meghülyülni. Miért jönne a következővel? – Elfordult a sínektől.

Sötét, üres troli jött a liget felől. Komor, magányos kocsi. Egy másik bukkant fel mögötte… harmadik… negyedik. Úgy jöttek, egyik a másik után, akárcsak összevesztek volna, és most már soha többé nem szólnak egymáshoz. Egész karaván kísérte Györgyit az Állatkert fala mellett. Együtt baktattak a Szépművészeti Múzeumnál, és ahogy bevágtak egy utcába, várni lehetett, hogy leszólítják.

Györgyi a kocsiút szélén ment, eszébe se jutott, hogy föllépjen a járdára. Nem nézett fel. Úgy érezte, hogy most már csak egyetlenegy kocsi kíséri, de ez az egy nem marad el. Mit akar? Hogy menjek be vele a garázsba? És ha bemegyek a garázsba?

Fölnézett.

A kocsi mellette ment.

Gyorsabban kezdett lépkedni. Aztán lassított, engedte, hogy a kocsi beérje.

A kocsi mögött ott jött a többi. Nem hagyták, hogy az az egy bármit is kezdjen. Vele együtt követték Györgyit.

Györgyi a kocsi elé lépett, majd oldalt került. Egy pillanatra ránézett. Talán hogy biztassa: találjon már ki valamit!

A kocsi mellette baktatott, nyomában a társaival.

Nem tudni, meddig mentek így egymás mellett. Györgyi végre is, mint aki az egészet megunta, beugrott egy kapualjba.

A trolik sorban elmentek a kapu előtt. Ő meg elindult fölfelé a lépcsőn.

Fönt van a Puttonyos.

Ettől olyan vidám lett. Fönt van a Puttonyos, a gyerekkel játszik, de közben a mamára vár.

Vera állt a nyitott ajtóban. Ahogy meglátta Györgyit, eléje futott, és megfogta a kezét.

– Be kell jönnöd, olyan jó társaság van nálunk. – Azzal már vitte befelé a szobába.

Egy fiú feküdt a rekamié mellett a földön, a mennyezet felé fújta a füstöt.

– Kezit csókolom, Györgyi néni – köszönt egy lány. Haja az arcába hullott. Alig lehetett valamit látni az arcából.

– Ne mondd, hogy kezit csókolom – nevetett Vera. – Györgyinek még nem kell ezt mondani. Igaz, tavaly még én is azt mondtam, hogy kezit csókolom, de szilveszter óta tegeződünk. – Úgy nézett Györgyire, mint aki nem egészen biztos ebben. Aztán odasúgta. – Lacikával nem volt semmi baj, többször benéztem hozzá.

Györgyi a földön ült egy párnán. Mellette egy szemüveges fiú.

– Ki tudja gyorsabban mondani: jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál?

Vera visított a nevetéstől, és egy fiúra mutatott. – Nem ér! Te nem mondod végig.

Az egyik lány előretolta a párnáját, mintha így akarná végigutazni a szobát, és csak fújta.

– Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál.

– Jobb egy lúdnyak – darálta Györgyi.

A hangok összefolytak, akárcsak visszafelé forgatnának egy lemezt.

A szomszédban felsírt a gyerek. A szobában csönd lett. A vékony, állhatatos sírás volt az egyetlen hang. – Mindenki Györgyire nézett.

– Bocsánat.

Györgyi felállt, lesimította a szoknyáját, és kiment.

A sötét előszobában megállt, hátrahajtotta fejét a fény felé. – Jobb egy lúdnyak…

Valaki megérintette a karját. – Györgyi néni még itt van? – Egy lány állt mellette. – Véleménymondást játszunk, és nekem ki kellett jönnöm.

– Persze. – Györgyi rámosolygott, és belépett egy oldalajtón.

Lélegzetvétel nélkül

Sántítani kellett. Most az volt a legfontosabb, hogy sántítson. Apa kihalászott egy botot a sarokból, és a kezébe nyomta.

– A Sándor botja – mondta egy női hang.

Apa nem törődött vele, apa semmivel se törődött. A könyvszekrény mellett állt, bolhaszínű kabátjában, lehetetlenül apró csomóra kötött sáljával. Megforgatta a botot. – Sándor nagyon fog örülni, ha végre előbújik a kokszból.

– Istenem – a nő felnyögött –, egy hónapja lent ül a szenespincében.

A nőt nem lehetett látni. Hol az ablak mellett csúszott el, hol az ajtónál kaparászott, majd meg mintha kiment volna a konyhába, de mindig mindenhonnan hallani lehetett.

– Gyárfás úr, kérem, meddig tarthat még ez?

Apa vállat vont, aztán a fiúra nézett. – Itt az ideje, hogy induljunk. – Átnyújtotta a botot a fiúnak. – Bicegj, de ne túlságosan feltűnően.

A fiú megfogta a botot, és letette maga mellé a díványra. Aztán szétterpesztette az ujjait, kinyújtotta a lábát. Az üres teáscsészét bámulta az asztalon. Egy váratlan mozdulattal felállt, arrébb tolta a csészét, aztán megint visszaült.

Kintről rózsaszínű fény emelkedett, de nem világította meg a szobát. Sötétben maradtak a sarkok, a bútorok.

– Nem megyek tovább. – A fiú lehajtotta a fejét, mint aki abban reménykedik, hogy mire fölnéz, apa már nincs a szobában. A kopott szőnyeg volt előtte, de mégis az üres, kiégett remízt látta a ház előtt, a feldőlt, megfeketedett villamost, a sáros, agyontaposott teret.

– Már annyi helyen voltunk, meg aztán nincs is hová menni. – Ócska, bordó melegítőjében ott ült a díványon, és el se tudta képzelni, hogy valaha is fölálljon. Itt végre ülni lehet, kinyújtózni, belebámulni a levegőbe. Olykor még egy darabka kenyeret, még egy csésze teát is kaphat az ember.

– A németek holnap körülzárják a környéket. – Apa felemelte a botot, könnyedén, elegánsan bicegni kezdett. Nincs sok időnk.

– Miért zárják körül a környéket? Ki mondta ezt neked? – A fiú lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy tovább kell menni, hogy mindig tovább kell menni egyik helyről a másikra.

Apa egy pillanatra abbahagyta a bicegést. – Honnan szedtem ezt az alakot? Hogy valaki ilyen nehézkes legyen… akár az anyja.

– Akit kifosztottál. – A fiú még mindig nem nézett fel. Elvetted a pénzét, eladtad mindenét, aztán kilökted.

Apa körbesántikált. A fény most már lassan kezdte megemelni a szobát. – Így kell sántítani, akkor nem kapnak el útközben.

Nem hallja – gondolta a fiú –, már megint nem hallja, hogy mit mondok. Anya is így beszélt hozzá, de azt se hallotta. – Hirtelen fölnézett. Az asszonyt látta, ahogy spenótzöld szvetterében apa körül kering.

– Mit mond, Gyárfás úr? Hogy ide jönnek a németek?

Apa, a nő fölött, a fiúra nézett. – Örülnék, ha nem mondanád el életem történetét, anyádat különben is hagyjuk ki a dologból. – A díványra hajította a botot.

A fiú felállt. Mintha egy pillanatig se vitatkozott volna. Állt – kezében a bottal.

– Tudja, hogy a Sándort keresték, hogy mindjárt az első napokban, amikor bejöttek a németek…

– Maradjon a kokszban.

Apa megfogta a hideg radiátorcsövet, mintha valakinek a vállára tenné a kezét, aztán elindult. Mögötte a fiú, furcsa, egyenes tartással, mintha nem is sántítania kellene, hanem vakot alakítania. Még a kezét is mereven előretartotta, ahogy kiment az előszobába. Apa ráadta a télikabátját, és közben azt mondta: – Ébredj fel.

Csönd volt az előszobában. Hideg, rosszindulatú csönd. Aztán akárcsak a falon kaparászna valaki.

– Mikor… mikor jönnek ide a házba? – Az asszony apa körül topogott, feje féloldalasan lógott, ahogy a nyilasokról motyogott valamit, meg a férjéről.

Apa kinyitotta az ajtót.

Fénytelen, üres mosoly jelent meg az asszony arcán. Akárcsak vendégeket kísérne ki egy kellemes házi muri után. Megfogta a fiú karját.

– Bújjon vissza. – Apa nem nézett hátra, ahogy elindult a gangon.

A fiú érezte, hogy az asszony még mindig ott áll az ajtóban, és utánuk integet. Visszafordult. Csukott ajtók végig a körfolyosón. Most már el se tudta képzelni, hogy az előbb még egy lakásban ült, teát ivott.

A napfény megvilágította az udvart, hideg, kedvetlen ragyogással ráesett a falakra. A lépcsőházba már semmi se jutott el ebből a fényből. A lépcsők szürkék, porosak. A lift rácsán mintha arcok lógnának – üres tekintetű, halott arcok. A fiú fölnézett, de senkit se lehetett látni. Apa előtte ment a lépcsőn. Ez már legalább a hatodik hely volt, és még meddig? Talán abban a pincében aludt, amikor arra ébredt, hogy valaki megfogja a vállát. Föl se nézett, tudta, hogy apa áll mellette, és azt is tudta, hogy tovább kell menni. Amikor Zuglóban voltak egy családnál, apa megállt mellette, pogácsát rágcsált, nem nézett rá, ahogy hangsúlytalanul azt mondta: – Mennünk kell. – De talán most megáll és visszafordul.

A hát könyörtelenül ment előtte. A kapuban aztán megfordult. Szakszerűen végignézte a fiút. Legyintett, kivette a botot a fiú kezéből, egy-két bicegő lépés, majd visszaadta.

– Próbáld meg így.

A fiú egy fagyott göröngyöt piszkált a botjával. A szutykos hólétől ragacsos földet nézte, ahogy megkérdezte:

– Miért jöttél ki Gödöllőre? – Fölemelte a fejét, és valósággal rákiáltott az apjára. – Hogy mertél kijönni?

– Mit beszélsz? – Apa közelebb jött.

A fiú belebámult abba a rózsaszínű arcba. – Nem érted? Egyszerre csak ott voltál Gödöllőn.

– Nem volt pénzem, valahová el kellett mennem.

– Mert anyához már nem lehetett, ő már készen volt. Akkor jöttem én.

– A fiam vagy. – Apa lassan hátrálni kezdett. Úgy nézett, mint aki még mindig nem hiszi el ezt a beszélgetést, mint aki a saját hangjában se hisz. Megfogta a botot a fiú kezében. – Az istenit a fejednek, induljunk már!

– Már az első nap kölcsönkértél. – A fiú akárcsak fiókokat rángatna, hogy régi kacatokat dobáljon ki. – Kölcsön! Megvetően belerúgott a földbe.

Repülő húzott el fölöttük, alacsonyan, magányosan. A fiú olyan mozdulatot tett, mintha valamerre oldalt le akarna vágni, de aztán csak ment apa után. Kicsit bicegett, de aztán erről is elfeledkezett, ahogy beszélt, beszélt.

– Gyöngyi szülei azt mondták, hogy idejön az apja, és azzal kezdi, hogy levág mindenkit.

Valahonnan gépfegyver kattogott. Apa beállt egy tejesüzlet redőnyébe.

– Örülj, hogy nem vetted el azt a lányt.

Egymás mellett álltak a redőnyhöz húzódva, szorosan egymás mellett.

– Bízd rám. – A fiú arca remegett. – Bízd rám, hogy minek örülök, és minek nem. Ezt is el akarod venni tőlem? Elhallgatott. Mintha valaki megmozdult volna odabent az üzletben.

Apa az utca vége felé kémlelt. – Most másról van szó.

– Miről van szó? Bízd rám, hogy élni akarok-e, vagy pedig…

Kis ablak nyílt a redőnyből. Az ablakban egy bajuszos, lompos arc. – Ne ordítozzanak itt.

Mind a ketten azt az arcot nézték. Alig látszott belőle valami. A bajusz, az ijedt tekintetű szem és a homlok egy darabja.

– Éppen idejönnek ordítozni, amikor figyelik a házat.

– Nyugodjék meg – mondta apa –, egy lelket se lehet látni.

– Félrebeszél… – A bajusz megremegett. – Ott szemben…abban a házban… nyilasok, tegnap jöttek.

Az apa még szorosabban húzódott a redőnyhöz, a fiú az üzlet lépcsőjén kopogott a botjával.

– Ne kopogjon. – A bajuszos a fiúra nézett. Le nem vette tekintetét a fiúról. – Hülye botja van.

A szemben levő ház… Majd kijönnek, gondolta a fiú, lekapcsolnak, és akkor apa már nem jöhet velem.

– Sachticz – hallotta az apa hangját –, mi van Sachticzcal?

– Nem tudom – hallatszott a redőnyből. – Két hete még itt volt a felesége, de azóta őt se láttam.

Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Nem igaz. – A fiú még mindig a szemben levő házat bámulta. – A Corvin mozit nem ő építette. Mindenkinek azt szokta mondani, de semmi köze sincs hozzá.

Apa lelépett a lépcsőről, és a fiú elé állt.

– Mit tudod te, hogy mit csináltam én!

– Tudom – bólintott a fiú. – Te játszottad a Ben Hurt.

– Ezt nem hallgatom tovább. – A redőny ablaka becsukódott.

Apa keze elindult a falon. Tovább… tovább az utcán.

Nem néz hátra, de hát honnan tudja, hogy követem, hogy utánamegyek, hogy nem lépek le valahol? Miért ilyen biztos ebben? Ha hógolyót vághatnék a hátába innen hátulról… – Botjával a züllött, piszokszínű havat piszkálgatta, ahogy ment az apa után.

– Hol voltál, amikor temették? – ott állt az apa előtt, botját belefúrta a hóba.

Apa nem állt meg. Fejét lógatta, és mintha el akarna csúszni a fal mellett. Derűsen csillogott a tekintete, ahogy aztán végül is megállt, és a fiúra nézett. – Miféle temetésen? – Alig észrevehetően felvonta a vállát.

– Anya temetésén. – A fiú közelebb lépett hozzá, belebámult az arcába.

Apa tekintetéből nem tűnt el a derűs csillogás. – Ó, bizony – mondta, mintha egy távoli, kedves ismerőséről beszélne. – Szegényke, itthagyott bennünket.

– De te hol voltál? – A fiú mozdulatlanul állt. – Akkor is azzal a nővel, akivel, aki miatt…?

– Beteg vagy. – A fejét ingatta, végtelen sajnálkozással nézett a fiúra.

A hó fekete volt körülöttük, fekete és kormos, helyenként üszkös fadarabok meredtek elő a kupacokból, és hamu, hamu végigszórva mindenfelé.

– Vagy már attól a nőtől is elszedtél mindent? – Elcsuklott a hangja. – Apa, én nem megyek veled tovább. – Ezt már szinte hangtalanul mondta, reszketett a szája, mintha belső láz rázná. – Ha tudnád, hogy várt, egy szóval se említette, de én tudtam, hogy rád gondol.

– Szegényke. – Apa egy pillanatra összekulcsolta a kezét, aztán elfordította a fejét. – Menj tovább.

A fiú még mindig apát nézte, de azért látta azt a kis csoportot az utca közepén. Elöl és hátul fegyveresek, középen asszonyok gyerekekkel, csomagokkal.

– A keksz elgurult – mondta valaki éneklő, távoli hangon.

Csönd lett. Ők ketten, az apa és a fiú, továbbmentek.

– Sántíts – mondta apa. – Sántítanod kell.

Egymás mellett mentek, egy szót se szóltak.

– A ház – szólalt meg a fiú –, emlékszel a házra? Azt ígérted, hogy építtetsz anyának egy házat. Ez már akkor volt, amikor otthagytad, legalább ne mondtad volna, hogy épül az a ház, legalább ne ment volna ki oda. – Elhallgatott, majd azt mondta: – Kecskék egy üres telken.

– Ne hidd, hogy nem volt szándékomban.

– Szándékodban! – Oldalt fordult. Üres, fekete kapualj, összekoszolt kővel. Az udvar mélyén egy emelet rácsa. Valaki végigszaladt a folyosón fázós, rémült léptekkel, aztán eltűnt a hátsó lépcsőházban.

– Mit bámészkodsz? – Apa megfogta a karját, és vitte tovább. – Azt hiszed, ráérünk ilyesmire.

– Miért nem érünk rá? – A fiú akárcsak álomból ébredt volna.

És akkor az utca túlsó végén meglátta a frontot. Nagyon jól látta azokat az embereket az összedobált kövek mögött. Néhányan ráhasaltak a barikádra, néhányan meg csak ácsorogtak.

Az a háború. Ha elérjük a túlsó sarkot, megint nincs semmi, csak csönd van meg hó, meg üres, elhagyott házak.

– Villamosmegálló volt ott? – A fiú a barikád felé mutatott. Állt, rádőlt a botra.

A barikádnál mozgás támadt, mintha észrevették volna őket. Néhány lépés, és megint üres, behavazott az utca. De most már nem lehetett mozdulni.

Két karszalagos férfi állt apa mellett. Két fekete egyenruhás férfi, nyilaskeresztes karszalaggal.

– Tudjuk, mi a kötelességünk. – Apa megkövült arccal mosolygott. – Csak előbb egy kicsit összedrótozzák a fiút a kórházban.

A fiú magára maradt.

Apát elvitték a karszalagosok. A túlsó oldalon mentek, de mégis valami irtózatos messzeségben. Ő meg belenőtt a földbe a botjával. Egy nő szaladt el mellette, sálba csavart lábassal.

– Reggel óta étel nélkül vannak! – kiáltotta a fiú felé.

Apa bement egy kapualjba a karszalagosokkal. Ezt nem ússza meg. A barikádra ételt visznek, meleg levest, az ember leül a kőre, és kap a levesből.

– Én vittem be a menzára.

A front eltűnt, és ők ketten apával megint egy kihalt utcán mentek. Apa az egyik karszalagosról beszélt, akit valamikor bevitt az egyetem menzájára. – Én alapítottam a menzát, csak később kivették a kezemből.

– Te alapítottad! – A fiú a falhoz dőlt, nem, ezt nem lehet tovább…

– Lényegtelen. – Apa felvonta vállát.

A fiú a szürke falat nézte. Az ablak párkánya kilyukadt. Golyó fúrta át? Szegényes, elhagyatott volt ez a lyukas ablakpárkány. Az ablak meg nyitva, mintha a lakó szellőztetne, mintha odabent azt mondta volna valaki: menjetek ki a konyhába, kereszthuzatot csinálok.

– Nem tudom, miről beszélsz.

A vasúti aluljárón vonultak át.

Apa megállt, az egyik vasoszlophoz dőlt, mintha szivarra akarna gyújtani. – Igazán nem tudom, miről beszélsz.

– Nagyon is jól tudod. – A fiú közelebb lépett hozzá. Úgy érezte, hogy végig az egész úton erről beszélt, hogy nem is tud másról beszélni. – Vagy talán nem volt fönn nálad abban a szállodában?

Apa vállat vont, és most csakugyan szivarra gyújtott. Elmerengve nézte a füstkarikákat. – Nem, azt nem mondom.

– A szülei kidobtak, éppen miattad, mert akinek ilyen apja van… ő se akart velem találkozni. – Elakadt, maga elé meredt. – Egy ideig még találkoztunk, aztán egyszerre vége volt. Keress valaki mást, aki levágja a körmödet, mondta, és nem jött fel többet.

– Még mindig nem tudod levágni?

– Hagyd ezt a hülyeséget! – Úgy járkált apa körül, mintha oda akarná kötözni az oszlophoz.

– Nem szeretett veled lefeküdni. – Apa elmozdult az oszloptól, megigazította a fiú kezében a botot.

– És veled igen?! – A fiú arrább ugrott. Egy biciklista suhant el mellette. Utánanézett. A biciklista nem jött ki az aluljáróból, eltűnt, szétoszlott a homályban.

A fiú megint az apja körül keringett, és mondta, mondta a magáét. – Filmhez viszed! Azt ígérted, hogy beviszed a filmhez, de hát milyen filmhez…

– Produkcióm indult.

– Neked!…

Az alagút megrázkódott. Tehergépkocsi húzott el fáradtan, sárosan.

Apa egy mozdulatot tett, mintha meg akarná állítani a kocsit, hogy fölkapaszkodjon, majd azt mondta: – Nem tudtál neki örömet szerezni.

– Mert mindig rád kellett gondolnom! Hogy jössz, és pénzt kérsz, vagy valami mást, akárhol voltam, mindig utánam jöttél.

Kiabált, de nem hallotta a hangját.

A híd rázkódni kezdett, mintha odafent egy kocsikaraván vonulna át. Egy dübörgésben álltak. A fiú már végképp nem hallotta a hangját, ahogy megsüketülve kiabálta.

– Mit akarsz még tőlem?!

Egy szürke arc rohant el mellettük. – Repülők!

Zúgott a levegő, és ők ebben az időtlen zúgásban álltak.

– Gyerünk!

– Hagyjál!

A fiú fölemelte a botját.

Apa elkapta oldalról, átnyalábolta. A másik oldalról meg mintha valaki más fogta volna. Talán többen is vitték, ahogy átrohantak az aluljárón.

Nagy, üres terem.

A fiú egy húzatlan kórházi ágyon feküdt. A párnába fúrta a fejét. Nem akart fölnézni, nem akarta hallani azt a hangot.

– Mindjárt hozok levest, már elintéztem a konyhán.

Séta közben

Ha megkapaszkodhatnának valahol, ha lenne egy hely, ahol megkapaszkodhatnának! De nem, mindig tovább kell menni. Amikor Szabó Kálmánt behozták, akkor még itt voltak az Intézetben. Nem mintha a tanárnő egy percig is bízott volna ebben, vagy azok, akik a padban lapultak. De mégis: egy osztály padokkal, katedrával, szekrénnyel, térképekkel.

A tanárnő vörösesbarna kontyát igazgatta, és kinézett a kertre. Szabó Kálmán a dobogó szélén állt. Úgy dobálta a karját, mint egy színész. A hangja náthás volt. Náthás és sértődött.

– Nem történt volna semmi, tanárnő kérem, ha az anyám rendesen ad pénzt.

A tanárnő a fiúra nézett, és azt gondolta: meg akar hatni. Az egész fiú ilyen. Lágy, barna arc, hullámos haj. Szívdöglesztő. Most arra vár, hogy megértően bólintsak, hogy kérdezzek valamit.

Semmit se kérdezett. – Hátul, a terem mélyében, a padot reccsentették. Shober recsegteti a padot. Shober és Tulipán.

– Mégse lehet, hogy az embernek soha ne legyen egy fillérje se! – Szabó Kálmán az osztály felé fordult, mintha onnan várt volna segítséget. – Amíg apa élt, mindig volt pénzem, apának soha eszébe nem jutott volna, hogy elszedje tőlem. Anyám az utolsó fillért is elvette.

A tanárnő hátradűtötte a fejét. Mintha most már igazán rá akarna szólni Shoberra, hogy ne emelgesse a padot. Aztán mégis azt mondta:

– Verekedtetek. Egyszer késsel támadtál apádra.

A fiú majdnem lelépett a katedra széléről. Kicsit megbillent. Aztán egyik lábát a másik elé rakta, mintha egyensúlyozni akarná magát. Szemöldökét összehúzta.

– Téved a tanárnő. – Közelebb jött, és megint az a bocsánatkérő mosoly volt az arcán. – Tévedni tetszik. Az egy nő miatt volt, akit apa felhozott. – Megfogta az asztal szélét. – Akkor hozta fel, amikor anyám is otthon volt. – Előrehajolt, bólogatott.

A recsegés elhalt. Egy zöldesszürke arc hátul fölemelkedett a padból.

– Nem kell akadékoskodni. Ha hazavitte a nőt – hát akkor hazavitte.

Szabó Kálmán megfordult, akárcsak le akarna rohanni a padok közé.

– Maradj csöndben, Shober – mondta a tanárnő. – Senki se kérdezett.

Shober vállat vont, és visszacsúszott a padba. Dióhéjat illesztett a jobb szemébe, mint egy monoklit. Arca megnyúlt, ahogy előrehajolt. – Halljuk a fejleményeket. – Kezét száraz, hivatalos mozdulattal összedörzsölte. – A kedves papa felvitt egy nőt.

Szabó Kálmán hol a tanárnőre nézett, hol Shoberra.

A tanárnő nem figyelmeztette Shobert. Most egy darabig úgyse lesz vele baj. Shober ebben a pillanatban államügyész, és a méltósága nem engedi, hogy lármázzon. Különben pedig előbb-utóbb úgyis összeverekedik majd Szabó Kálmánnal. Shober éjjel a hálóteremben megáll az új fiú ágya előtt, és vizet csorgat egyik pohárból a másikba. Mellette Tulipán és a többiek, és várják, hogy az új fiú álmában… Szabó Kálmán ezért agyonveri Shobert. Nem veri agyon. A többiek mind Shober oldalán vannak. Velük is ezt csinálta, amikor idekerültek az Intézetbe.

Nyílt az ajtó, és megjelent egy kopasz fej. A fiúk felálltak, de inkább mintha a padok emelkedtek volna. Valaki félhangon dúdolta. „Tengerész, ó, szívem, tengerész – hagyd a tengert, légy kicsit merész…”

A férfi egy pillanatra oldalt fordult, aztán jött tovább a katedra felé. Ujjával végigsimított kopasz fején, de úgy, mintha sűrű hajtömeget gereblyézne.

Csak ne magyarázzon semmit, gondolta a tanárnő. Csak kezdje mindjárt azzal, hogy mennünk kell. – Legszívesebben máris felvette volna a kabátját, hogy elinduljon a fiúkkal.

– Üdvözlöm – mondta a férfi.

– Üdvözlöm, igazgató úr. – A tanárnő felállt. Most hárman álltak a katedrán, az igazgató és Szabó Kálmán.

– Leléphetsz, apa – hallatszott a teremből.

Az igazgató arca megrándult, de nem fordult hátra. Szabó Kálmán felé intett a fejével.

– Hogy boldogul vele?

– Beszélgetünk. – A tanárnő a fogasra nézett, a kabátjára.

– Beszélgetnek, persze – bólintott az igazgató. – Nehéz eset. Az őrszobán is alig tudtak belőle valamit kiszedni.

Megreccsent a deszka, a fiú közelebb lépett.

– Nem tudja, mi van az anyámmal?

– Nem tennéd hozzá, hogy igazgató úr? – Az igazgató a fiúhoz fordult. – Nem, még nem telefonáltak a kórházból. Szabó Kálmán az igazgató körül keringett. – Vagy inkább nem akarja megmondani.

– Kérem – és ez már a tanárnőnek szól. – Csabai osztálya visszajön… és mivel… de hiszen ismeri, a régi nóta, nincs elég tantermünk! De az idő igazán nem rossz, és ebédig járhatnánk egyet. – Majd megint Szabó Kálmánhoz. – Nem lenne semmi értelme, hogy megszökjél. – Aztán amikor a fiú lement, hogy felvegye a kabátját: – Ne féljen, Magduska, nem kell vele sokáig bajlódni. Javítóba kerül. Csúnyán elintézte az anyját. Három szúrás.

A teremben felbomlott a rend. Öltözködtek. Shober kabátujja a katedra alatt lebegett.

– Három szúrás anyucinak! – Shober az igazgatóra nézett és csettintett. Aztán, ahogy magára kapta a kabátját: – Az én ügyemet mikor tárgyalják?

A férfi nem felelt. Átadott egy kulcsot a tanárnőnek.

– Tessék, Magduska. Elintéztem, hogy bemehetnek a cukrászdába. – Az igazgató végigkísérte őket az Intézet kertjén, a törpefenyők között. Akárcsak egy házigazda, aki már végre meg akar szabadulni a vendégeitől.

– A kis Kati?

– Óvodában.

– Nehéz így, apa nélkül. – Az igazgató felsóhajtott. – Maga valóságos hős, Magduska.

A tanárnő úgy oldalról ránézett, mintha azt mondaná: – Inkább arról beszélj, mikor lesz már elég tanterem!

Az igazgató utánuk integetett a kapuból, és már igazán nem lehetett tudni visszaengedi-e őket még valaha.

Enyhén lejtős úton vonultak fölfelé egy hosszú, barna kerítés mellett. Az út havas, akár a kerítés teteje. Befagyott pocsolyák.

Shober és Tulipán megfogták egymás kezét, pörögni kezdtek egy jéglapon. – Asszonyom – hajlongott Shober –, ha megengedi… – A két fiú keringett, pörgött egymás körül.

– Ha az anyám nem lett volna olyan kicsinyes. – Szabó Kálmán feltűrte kabátgallérját. – Higgye el, tanárnő kérem, minden azon múlott. – Elhallgatott. Oldalról az asszonyra nézett. – És most az öreg javítóba dug azért, mert nem mondtam neki, hogy igazgató úr?

– Nem, nem hinném – bólintott a tanárnő. Eszébe jutott egy levél, amit onnan bentről csempésztek ki. „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik.”

– Ha süteményt hozott az apám, akkor azért zörgött, hogy miért dobálja a pénzt, ha meg nem hozott semmit, akkor az volt a baj, hogy nem figyelmes, hát most tessék megmondani, tanárnő kérem!

A tanárnő megállt az út szélén. Megvárta, amíg a fiúk elvonulnak mellette, amíg párosával elvonulnak, Sherman, Kocsis, Takács, Borbás és a többiek. A sor vége lemaradt. Shober és Tulipán talán már beültek egy moziba, mint múltkor a múzeumlátogatásnál.

De nem. Már itt volt Shober, és itt volt Tulipán.

A tanárnő beállt a sor végére, aztán oldalt ment, mint egy félretaposott cipő, majd megint elöl. Így keringtek egymás körül.

A cukrászda a végállomásnál már régen nem volt cukrászda. Fönt még látni lehetett a régi cégtáblát. – Kroll Gusztáv cukrászdája. – Elmosódott, fakósárga betűk. Hólé csurgott rajtuk végig, hólé meg eső. A homályos ablakban papundeklitábla. Azon nagy betűkkel: – Álom és alvás. – Domokos Béla előadása. – Olykor előadásokat tartottak a cukrászdában, meg vetítéseket.

A tanárnő kinyitotta az ajtót. A teremben már hallani lehetett a padló recsegését, ahogy a gyerekek beözönlöttek. Szólni nem szóltak. Csak a padló recsegett, mintha egerek futottak volna szét a teremben.

Elöl asztal, vázával, üres vizespohárral. Itt ülhetett Domokos Béla író.

A gyerekek a fal mellett ültek a széken, lábukkal harangoztak. A pálcavékony lábak mintha a terem sötétségét kevernék. – És akkor valaki kissé éneklő hangon azt mondta:

– Tanárnő megígérte, hogy elmondja a Rajna kincsét.

Ez a Sherman. Mindig azt szeretné, ha mesélnék. – A tanárnő az ablaknál állt, kibámult az üres buszokra. Távolabb a temető. – Shoberék egyszer egy üres kriptában ultiztak. Vigyorogva integettek fölfelé a lapokkal, amikor végre rájuk akadtam. Akkor már mégis jobb a cukrászda.

– Naaa… Shooober!… – Hallatszott egy elnyújtott hang.

A tanárnő fölgyújtotta a villanyt. A széket kiemelte az asztal mögül, és odaült a gyerekek elé. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Shober felállt a helyéről, és kivitt egy fényképet.

– Tessék megnézni, kihez hasonlít. – A tenyerén tartotta a képet, és közben a tanárnőt nézte. Aztán azt a halásznadrágos nőt, aki csípőre tett kézzel állt a tengerparton, majd megint a tanárnőt. – Tisztára a tanárnő.

Az egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ülj vissza a helyedre. – Az igazgató azt mondaná, vágjam pofon, vagy legalábbis vegyem el a képet.

Shober a tanárnő mellett állt, és közben a fiúk felé fordult. Felhúzta vállát, karját széttárta, mintha azt mondaná. „Mit akar ez a nő? Talán nem is jó neki Monica Becker?”

– Kotródj! – Szabó Kálmán elkapta Shober karját.

– Na, na! – Shober hátracsavarodott.

A tanárnő felállt, megfogta Szabó Kálmán vállát.

– Ereszd el. Te pedig, Shober, menj a helyedre.

Shober vissza-visszanézett, ahogy helyre ment. A képet pöckölte, és közben Szabó Kálmánt nézte.

Éjjel megpokrócozzák az új fiút – gondolta a nő. – Lefogják, és belenyírnak a hajába. És ha majd javítóba kerül? „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik, akkor magukra maradnak a fiúk, nincs senki más, csak mi magunk, és akkor elkezdődik a szórakozás.” Így írta az a fiú onnan bentről.

– Azt azért nem szerettem, hogy apám akkor hozott fel nőket, amikor anyám otthon volt.

Szabó Kálmán és a tanárnő egymás mellett ültek. A többiek valamivel távolabb.

Szabó Kálmán másnap azzal kezdte.

– Nincs ingyen cirkusz.

Megint úton voltak. A cukrászdában valami vetítés volt, így aztán az osztály lefelé vonult a hegyoldalon. Szabó Kálmán egy kavicsot rugdalt a tanárnő mellett.

– Mire kíváncsi? Mondja meg, mire kíváncsi?

Nyoma se volt benne a tegnapi lágyságnak. Mi ez? Új módszer? Így akar valamit elérni? Vagy éjjel történt vele valami? Shoberék megverték?

– Menjünk a Híradó Moziba – mondta hátul Shober. – Hallod-e, Tulipán, téged talán nem érdekel az úszónők olimpiai edzése?

Tegnap, amikor Katit megfürdettem, azt a levelet kerestem, amit a javítóból küldtek. Nem találtam sehol. Miért kerestem? Mit akartam ezzel?

– Hajaj – hallatszott hátulról Shober hangja –, igazán lehetne már mozija az Intézetnek!

Átmentek a hídon. Hosszú, fekete vonalban mentek át a hídon. Shober a Duna fölött röpködő sirályokat nézte.

– Légy szíves, ne mássz föl a korlátra.

Shober egy cseppet se csodálkozott, hogy megfogják a gallérját és leemelik.

Ahogy átértek a hídon, mindenki perecet ropogtatott. Shober odatartotta a perecét a tanárnőnek.

– Csak tessék törni belőle.

Beültek a Híradó Moziba. Ahogy sötét lett, a tanárnő úgy érezte, mindenki eltűnt mellőle. De az is lehet, hogy Shober még itt ül, az is lehet, hogy Shober még nem kezdett ki a cukorkáslánnyal.

– Apa szeretett moziba járni. – Szabó Kálmán a tanárnő mellett ült. – Apa mindenhova szeretett járni.

– Hagyjuk a családfát. – Shober előrehajolt a hátsó sorból.

Mozi után megint az utca. Szűk, vágott kis mellékutcák, kopár terekkel.

– Mikor küldtek el az üzemből? – kérdezte a tanárnő. Ő ment elöl Szabó Kálmánnal, mögöttük a többiek.

A tanárnő egy pillanatra megállt. Nem, most ne is forduljon hátra! Shober és Tulipán már régen eltűntek, befutottak egy kapualjba vagy egy cukorkaboltba.

A tanárnő mozdulatlanul állt, várta, hogy elmenjenek előtte az arcok. Hársi, Borbás, Kocsis, Sherman, Tulipán, Shober…

Körbesétáltak egy téren. Shober fölmászott egy ócska szoborra. Két kezét mereven eltartotta, mintha a következő percben széles sugárban lövellné föl a vizet.

– Nem volt velem semmi baj a Lampartnál. – Szabó Kálmán egy pad háta mögött állt. Megfogta a pad támláját, lovaglóütésbe helyezkedett. – De anyám mindig bement sírni, hogy nem adok haza pénzt. – Leugrott a padról. – Miért kellett ezt?

Havas eső kezdett esni, és ők megindultak.

– Se hó, se eső! – Shober meggörnyedve baktatott a tanárnő mellett. Gondterhelt arcot vágott, ahogy megkérdezte: – Miért nem a Csabaiékat küldik sétálni? Vagy a Berta tanár úr osztályát? – A nő felé pislogott, és megértően bólintott. – Persze, mert a tanárnő a legfiatalabb! – Lemaradt, és már megint a sor végén volt Tulipánnal.

Egyre erősebben esett, szürke rongycsomók hulltak alá az égből. Bevonultak a remízbe. Üres villamosok az üvegtető alatt.

– Mégse ázhatunk agyon – mondta a tanárnő egy ellenőrnek. – Különben is vigyázok, ne féljen, kérem.

– Ne féljen, kérem – ismételte Shober. A tanárnő és az ellenőr között állt. Széttárta a karját, bólogatott. Aztán fölmászott egy kocsira.

Térd a térd mellett, ahogy a tanárnő és Szabó Kálmán egymás mellett ültek a villamos padján. A kocsi csak kintről kapott fényt. A homályos ablakból egy másik villamost lehetett látni, harmadikat, negyediket.

– Idejönnek meghalni a villamosok.

A tanárnő fölnézett. Shober állt előtte.

– Idejön meghalni a huszonhatos meg a hatvanhetes. – Shober rándított egyet a vállán, továbblépett.

– Egyszer a Rózsába is utánam jött – mondta Szabó Kálmán.

– Miféle Rózsába?

– Mulató. Még nem tetszett ott lenni? Egy kislánnyal voltam, és az anyám megtudta, hogy odamegyek. – A fiú elhallgatott. – De hogy tudhatta meg? Az biztos, hogy utánam jött, és leült az asztalunkhoz.

– Szabad a jegyeket? – Shober állt előttük. Shober láthatatlan lyukasztójával láthatatlan jegyeket lyukasztott.

– Csak költekezz, csak hadd lássa az anyád, hogy milyen gavallér vagy.

– Nem, kérem, ez a jegy már nem érvényes.

Valaki csöngetett elöl. A többi villamosban is megszólaltak a csengők. Sovány, fekete alakok futkostak az ablakok mögött, és a remíz megtelt csengetéssel.

– Mind elindulnak a kocsik – bólintott Shober. – A huszonhatos meg a hatvanhetes.

Amikor már kint, voltak az utcán, a tanárnő megfogta Shober vállát.

– Te kezdted?

Egy kopaszra nyírt fej Shober mellett.

– Te voltál, Tulipán?

A fiú fölnézett rá. Fejét behúzta, mint aki pofont vár.

A tanárnő elfordult. Csak ne bőgjek, csak legalább előttük ne bőgjem el magam.

– Azért annak az ellenőrnek vagy kicsodának – mondta Shober – nem lett volna szabad úgy beszélnie a tanárnővel.

A tanárnő keze nem mozdult. Nem volt erő a kezében. Később, ahogy egy üres telek körül keringtek, a zsebébe nyúlt. Sport-szeletet húzott elő. Ki tette a zsebébe?

Egy kirakat előtt állt, és a harisnyákat nézte. Az üvegben fölmerült egy arc.

– Harisnyát akartam venni a kislánynak – mondta Szabó Kálmán –, de az anyám botrányt csapott az utcán.

– Gyerünk.

Ahogy beérték a sort, Shober rájuk mosolygott.

– Igaz, hogy a tanárnő férje repülőtiszt volt? És igaz, hogy a tanárnő férje virágot szórt a repcsiről a tanárnőre?

– Virágeső! – fuvolázott Tulipán.

Shober oldalba bökte Tulipánt.

– Hát nem olyan, mint Monica Becker?

– Shober!

– Jó, jó – morgott Shober –, azért, mert nem vagyok olyan szép, mint az új fiú.

Tulipán a tenyerével végigdörzsölte kopasz fejét. – Sose tud kinőni a hajam. Mindig lenyírják.

– Büntetésből – bólintott Shober. – Ahogy a hídon voltak, hátranézett. – Jönnek a fiatalok.

– Shober, ha fölérünk, jelentkezel!

– Igenis, tanárnő kérem.

– Tulipán, te is! – Egyszerre megdühödött, végig tudta volna pofozni az egész társaságot. Nevetnek, pukkadoznak a nevetéstől. Még jó, hogy nem másztak rá a remízben, még köszönje meg nekik. Vagy amikor egyszer ott ültek abban az üres kórteremben. Az elhagyott szoba közepén egy halom lepedő. A fiúk a matracokon ültek, és őt nézték. Vagy Shober már a férje? Tulipán?

Átvonultak a hídon. A kabátszárnyak lengtek, ahogy ment az osztály.

Az igazgató az Intézet előtt várta őket. A tanárnő előrement, mintha egyedül jött volna fel az úton. Ott álltak a kerítésnél.

– A gyerek anyja meghalt a kórházban. – Ennyit mondott az igazgató.

A tanárnő látta, hogy Szabó Kálmán kilép a sorból. Az igazgatóra néz, milyen fényes a tekintete! Az megfogja a karját. – Várnak az irodában.

– Ne engedjék! – A tanárnő előrehajolt. – Ne engedjék oda!

A fiú és az igazgató már beléptek a kapun, de most mind a ketten visszafordultak. A fiú az igazgatóra bámult, aztán a tanárnőre, aki ott kint állt a kerítésnél.

Az igazgató odajött a rácshoz, mereven oldalt tartotta a fejét.

– Miket beszél! – mondta végül. – Miféle levélről? És hogy ott végképp tönkremegy? A javítóban? Ugyan, Magduska! – fejét csóválta, mosolygott.

Szabó Kálmán perdült egyet a sarkán, mint aki már nagyon unja a dolgot.

Az igazgató hátralépett. – Sétáljanak egyet, Magduska. Nem fog ártani.

A tanárnő a rácsnál állt. Felállt a kőre, és belekapaszkodott a rácsba. Kiáltani már nem tudott. Nézte, ahogy azok ketten végigmennek a kerti úton. Aztán megfogták a karját és leemelték. Jobbról Shober, balról Tulipán.

Elindultak, úton voltak megint. A tanárnő középen, jobbról Shober, balról Tulipán. Mögöttük a többiek, egymáshoz tapadva, egymást taposva, lökdösve.

– Monica Becker az izraeli hadseregből került a filmhez – mondta Shober.

Filmezés, kapualj

– A Balla Ica benne van?

– Benne van.

– A Lóránt Oszkár benne van?

– Benne van.

– A Nánási Györgyi?

– Az nincs benne.

Már nem is tudta, mióta állt itt ebben a kapualjban. És azt se tudta, hogy ez az öregasszony mióta áll előtte, tejesüveggel a kezében. – Az meg szörnyülködve ingatta a fejét.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Nánási Györgyi nem játszik ebben a filmben?

– Nem játszik. – A lány lehunyta a szemét, mint aki visszazuhan az alvásba. Talán el is aludt volna, de akkor megint az a poros hang…

– …és maga a rendező?

A lány megrázta a fejét, kinyújtotta a karját és ásított. – Nem, én csak berendező vagyok. Kellékes. – Elvakkantotta magát. Aztán elhallgatott, mint akit nagyon meglepett ez a nevetés. Valósággal dühbe gurult. Mi a csudának röhécsel, amikor majd elalszik, és ez a hideg!… Köd és hideg.

Égett a szeme, a szemhéja pedig olyan súlyos volt. Egy roskadt fotel volt mellette, de nem ült le. Ha leül, elalszik, és akkor elvihetik innen ezeket a holmikat.

Ó, ezek a holmik! A fotel, az üres kalitka, a szekrény, a lovaglócsizma… Egyszer majd elfogadják a filmet, amit ketten írnak Robival, és akkor többé nem kell így hajnalban ácsorogni. Csakhogy a Robi egy hete semmit se csinál, pedig neki kell megírni azt a részt, ahol a kisfiút magához veszi a vasutas. Robi ismer vasutasokat, tudja, hogy beszélnek. Robi valami vizsgáról beszélt, hogy arra készül.

– Mit mond, hogy múltkor a Keleti pályaudvarnál? – Az öregasszony közelebb hajolt a lányhoz. – És akkor is ilyen korán?

– Még korábban, és még kutya is volt.

– Kutya? – Az öregasszony a tejesüvegre bámult, majd váratlanul megkérdezte. – A Nánási Györgyinek orvos a férje?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

A lány arra gondolt, hogy mégiscsak leül, legfeljebb elalszik. De nem ült le. A szürkésfehér üveget nézte. Nem fogadják el ezt az üveget, visszaküldik a nénivel együtt: tessék, mossa ki! Vagy lehet, hogy így szokták meg az üveget is, a nénit is. Rejtett kamerával kell felvenni a filmet, legalábbis az utcai jeleneteket. Hangok lesznek benne, hangok meg arcok, de néha nem az beszél, akit látni lehet, amikor például a kisfiú menekül, és mindenféle hangokat hall az utcán…

– A szoba rendben van.

Fekete télikabátos férfi állt a lány előtt. A gallért fölhajtotta, és mintha csak úgy pizsamára kapta volna fel a kabátot. Szakszerű hangon magyarázott.

– Nem lesz semmi fennakadás, a Vince bácsi a múltkor is meg volt elégedve.

Vince bácsi, miféle Vince bácsi? És mit akar ez az alak a szobával?

Az meg már a tejesüveghez fordult. – Jellegzetes pesti szoba, az ilyesmi nagyon emeli a filmet.

– Maguknál fognak filmezni? – A néni elképedve ingatta a fejét.

A lány érezte, hogy közbe kéne szólni, de hallgatott. A férfi hangja különben is olyan zsibbasztó volt. Már nem valami fiatal, de van valami vonzija.

– Megfázik. – A férfi a fejét csóválta. – Ez a ronda, huzatos kapualj…

Már többen álltak körülötte. Egy fiú iskolatáskával a hóna alatt ledobta magát a fotelba, kinyújtózott. A télikabátos férfi egyetlen mozdulattal fölrántotta.

– Te kannibál! – Majd a lány felé: – Semmit se tisztelnek.

A lány nem is mert hátranézni. Úgy érezte, hogy már többen ülnek a fotelban. Valaki mintha a szekrény ajtaját nyikorgatta volna.

– Az én szobám – mondta az öregasszony a tejesüveg mögül. – Miért nem nézik meg az én szobámat?

Egy sovány, égő szemű nő: – Igaz, hogy bezárják a kaput?

– Bezárják – bólintott a télikabátos. – Jó lesz sietni azzal a bevásárlással. – A lányra hunyorított, mint egy beavatott.

Nyikorgott a szekrényajtó.

A lány megfordult.

A férfi egy borzas kölyköt emelt ki a szekrényből. A fenekére ütött, és előrependerítette.

– A szekrény akár lent is maradhat, hiszen nálunk is…

– Utcai felvételhez kell.

– Aha. – A férfi az állára tette a mutatóujját. – Utcai felvételhez.

Megmozdult a kapualj. Akárcsak vakolat potyogna a falról.

– Ez a szekrény… az utcán?

– Valaki belebújik. – Elakadt. Micsoda hülyeség! Talán még némafilmben se csináltak ilyet. Nem, hát a Várnai Pipi nálam nem fog rendezni! Nálam?! Mikor lesz nekem filmem? Miért, ha a Robi ezt most megírja…

– Mi a film címe?

– A ló elmegy az ablak előtt.

– Ló is szerepel benne?

– Nem, csak beszélnek róla.

– Beszélnek róla…

A kapualj újabb és újabb alakokat bocsátott ki magából. Odafent is megmozdult a ház. Akárcsak végig állnának a lépcsőkön. Kinyílik egy ajtó, és egy nő kiszól. – Az udvar is benne lesz a filmben? – Öreg bácsi lent áll az udvaron, a porolórúd mellett. Sálban, füles sapkában áll a nyirkos udvaron. – Komoly pénzt kap, papa.

A lány megborzongott. Fölemelte a termoszt a fotel mellől, lecsavarta a kupakját.

– Tea? – kérdezte a télikabátos.

És most mind nézték, ahogy teát iszik. Ő meg úgy fogta a termoszt, mint az egyetlen ismerősét. Bárcsak itt volna Robi vagy akárki…

– Van nálam odafent erősebb is – mondta a télikabátos.

A lány visszacsavarta a kupakot, és megrázta a fejét.

– A Kádas Stefi férje lőtt rá arra a futballistára? – kérdezte valaki a kapualjból.

Nem kellett válaszolnia, máris rávágták.

– Az a Horváth Magda férje volt, és mi az, hogy agyonlőtte?

– Én nem azt mondtam, hogy agyonlőtte…

– A szüleinél lakik? – A télikabátos közelhajolt a lányhoz.

– Alig látom őket. – Nézte azt az öreg lóarcot, és valahogy mindent elmondott. Hogy anya újra férjhez ment egy fiatalemberhez, jóval fiatalabb, mint anya… és anya nagyon féltékeny arra az alakra, pedig hát!…

– Értem – bólintott a férfi. Majd kissé meghökkenve. – Spájzban lakik?

– Olyan spájzfélében.

– Spájzfélében! – A férfi hümmögött, aztán odalépett egy kövér nőhöz, és arról beszélt, hogy az ő fia már több filmben is szerepelt. Igaz, csak mint statiszta.

A lány megigazította a kalitkát. „Mi a csudának kellett kipakolni ezeket a családi dolgokat?!”

– Nézzék meg a szobámat – ismételte makacsul az öregasszony a tejesüveg mögül.

– Miért éppen a magáét?!

– Amikor hozzánk is feljöhetnek.

A lány meg valósággal beékelődött a sarokba a szekrény előtt. Még mindig arra gondolt, hogy minek mondta el az anyját meg azt a férfit, a kóblit, ahol lakik…

– Magánál kell föliratkozni? – kérdezte az égő szemű nő.

– Nálam? Mire?

– Statisztálásra. A mai napom szabad. – Mintha egyébként rettenetesen el lenne foglalva.

– Mennyit fizetnek egy napért?

– Gyereknek mennyit fizetnek?

– Gyereknek miért csak a felét?

Megint a termosz után nyúlt. Elek Jutkáékat egyszer betemette a hó, amikor híradóztak, de talán még az is jobb lehetett.

– A statisztálást más intézi – mondta a télikabátos férfi. A lányhoz fordult, mint egy családtag. – Ismeri a fiamat?

A fejét rázta, hogy nem ismeri.

– Pedig a Vince bácsi nem is forgat nélküle. „Itt a kis Vajda? Akkor indulhatunk.” Ő egy színfolt. A fiam. – Aztán megint elfordult, és a Ben Hurról magyarázott valamit a többieknek. – Tudják, abban van az a híres kocsiverseny, és azt úgy vették fel…

– A fia tartja el. – Az égő szemű nő szorosan a lány mellett állt. – Soha életében nem dolgozott.

– Mindenkinek tartozik a házban – mondta az öregasszony. De ez már egy másik öregasszony volt és egy másik tejesüveg. Hirtelen a lányra pillantott. – Zöld nadrágja van.

A lány is végignézett a fekete-zöld kockás nadrágján.

– Na és?! – A télikabátos rándított egyet a vállán. – Mikor hordjon ilyet?

– Én nem venném fel! Nincs az a pénz.

– Hallja! A maga korában…

– Fiatalok hordhatják.

– Meg akinek magas az alakja.

– De ez nem magas.

– Sakkozni lehetne rajta.

Sakkozzanak! – gondolta a lány. – Bánom is én, sakkozzanak, csak már ne bámuljanak úgy.

– Az udvarra néz a szoba – mondta csöndesen a télikabátos. – Igazi pesti udvar, egyszóval éppen olyan, mint amilyen maguknak megfelel.

A lány megint elzsibbadt ettől a hangtól. Álmos mosollyal bólintott, aztán egyszerre csak azt mondta:

– Nem lesz belső felvétel.

– Nem lesz? – A férfi tekintete elszűkült.

– Csak egy. Abban a sarokházban.

Mindnyájan arra fordultak. Éppen csak a ház fekete vonalát lehetett látni.

– És ebben a házban semmi?

– Semmi.

Érezte, hogy ezt továbbadják egymásnak. A télikabátos férfi az öregasszonyoknak, azok megint tovább, és már odafent a szobákban is tudják, hogy semmi, de semmi nem lesz ebben a házban.

– Ide figyeljen! – A férfi lehelete az arcába csapódott. – Én nagyon jól tudom, hogy a Fonféder csinálta ezt az egészet. A Fonféder már a múltkor is nagyon furcsán viselkedett. De most kitekerem a nyakát! – Azzal megfordult, és berohant a házba.

A lány szédülten bámult utána.

– Szóval nálunk nem lesz semmi?

Úgy álltak előtte, mint egy fal. Az égő szemű nő meg a többiek.

– De azért a cuccát idehozza!

– Mit gondol, mi ez? Szeméttelep?!

„Kirámolnak innen, nekem ugranak és kirámolnak.”

Semmi se történt.

Ködös, nyúlós csönd.

A kihűlt utca csöndje, a kapualj csöndje.

A lány egy pillanatra Robival volt egy buszban, majd átszaladt a filmgyár udvarán. Majd, ahogy megrázta magát, és hunyorogva körülnézett, még mindig mintha álmodna.

Tejesüvegek vették körül. Fehér csuklyás tejesüvegek gyűrűje. Alámerültek, aztán megint felemelkedtek, de el nem mozdultak mellőle.

Fiú a téren

Odanyomta orrát a pult üveglapjához. Csokoládé, konyakmeggy, nápolyi, a kávéfőzőgép tornya. Egy nő a torony mellett megigazított egy csokoládészeletet, hátrament a felvágotthoz, aztán visszajött.

– Te még itt vagy?

Kedves, barátságos hang, de Totyi arca megrándult. Kicsit arrébb lépett, és egy pohár tejet kért. Közben a hosszú folyosót nézte. Ez a folyosó vezet a műteremhez. Itt vágtattak végig Rikkerrel, Zagyvaival és a többiekkel. Kiabáltak, lökdösődtek, egymás hátát püfölték. Azután egyszerre elcsöndesedtek. – Láttad? A Bogdán Klári. – Hülye vagy! Ez nem a Bogdán Klári. – De igen, csak most rövid a haja. – Béla bácsi is feltűnt a folyosón, Béla bácsi, a rendező. A bársonyzakós Karesz, aki mindig ilyeneket mondott: maradjatok csöndben. Ne nézzetek a gépbe! Mi van veletek, hogy mindig a gépbe bámultok? – Rikker azt is tudta, hogy Karesz rendező akar lenni, de hulla tehetségtelen, és egész életében csak azt kiabálja: Ide álljatok! Ne nézzetek oda!

Totyi megkapta a tejet.

– Mit lógatod az orrod?

Mosolyogni próbált. – Nincs semmi baj.

A nő rákönyökölt a pultra, figyelmesen nézte.

– Nem kell mellre szívni.

A nő arról beszélt, hogy ez még nem jelent semmit az égvilágon. Attól még olyan tehetséges lehet valaki, mert elküldték egy próbafelvételről!… Sőt! Esküdni lehet rá, hogy az igazi tehetséget észre se veszik.

– De én már benne voltam. – Nem akarta kimondani, és mégis kimondta. Egyáltalán, amikor az történt vele odabent, úgy gondolta, hogy mindjárt elfüstölög innen. És most mégis itt van a büfében, és beszél, beszél.

– Benne voltál – bólintott a nő. Aztán nem mondott semmit, ahogy ott könyökölt, és nézte a fiút.

Totyi pénzt vett elő, és letette a pultra. – Csókolom! Valósággal iszkolt kifelé. Érezte, hogy a nő még mindig a pultra könyököl és utánanéz.

Átfutott az udvaron. A kapuban visszafordult. „Béla bácsi utánam küld valakit, a Rikkert vagy a Nagy Bélát.” Lehúzott redőnyök, hátul, a hatalmas, garázsszerű ajtókon. Valami állványt visz egy műszaki. Eltűnt az állvánnyal. Többé nem fogja látni. A garázsszerű ajtókat se fogja látni, a nagy műtermeket.

Ők a piros téglás épület végén dolgoztak. Béla bácsi stábja. Most is el tudta volna mondani a stábot, bármikor el tudta volna mondani. Dramaturg: Bakfark Balázs, hangmérnök: Pevák Gyula, fővilágosító: Börtsök József… És sose felejti el, amikor Béla bácsi azt mondta:

– Benned van az egész film hangulata. – Béla bácsi lehajolt hozzá, és megemelte az állát. – Ahogy kibámulsz az ablakon, és nézel, mindent csak nézel. – Ő meg kibámult az ablakon, a díszlet mögé, a sötétbe. Az arcához közeledett a gép, most már nem volt egyéb, mint egy megvilágított pont. Közben ilyeneket hallott: – Azt a pattanást majd intézzék el. – Hagyjuk azt a pattanást, attól olyan igazi kölyök! – Nahát azért ezen talán már túlvagyunk, hogy valaki egy pattanástól…

És most, ott a kapunál, végigsimított az arcán. A pattanást elintézték. A fehér köpenyes Rózsi néni, aki felvétel előtt olykor megfésülte, meg egy vörös arcú, őszes férfi.

A pattanást elintézték.

Elfordult a kaputól.

Kocsik a gyár melletti üres térségen. Ez a vajszínű a Béla bácsié. Béla bácsi egyszer rádudált, amikor a gyár felé baktatott. – Szálljon be, mester.

A gyár körül keringett, aztán lefutott a sarokig. Itt a presszó, ahová Béla bácsiék be szoktak ülni.

Rikker most odabent van. Azt a jelenetet próbálják, amikor odaáll az apja elé: – Apa, én már régen meg akartam neked valamit mondani… – Béla bácsi legalább ötször leállította ezt a jelenetet. „Az enyémet még egyszer se! És akkor most mégis…”

Valósággal eléje pattant az a kép, ahogy a rendező odahívta magához. – Mindent nagyon szépen csináltál, nem volt semmi baj, csak tudod…

Rohanni kezdett, hogy ne lássa azt az arcot, hogy ne hallja azt a hangot.

Lassított. Egy kis csapat ment előtte, s hátukról megismerte őket. A kockás inges Kézdi, aztán a Barnabás Andrea… Kézdi mindig ilyeneket szokott kérdezni: Még hány napod van?

Elébük vágott. Most jobb, ha nem kérdi meg Kézdi. – Még hány napod van? – Át akart menni a másik oldalra, aztán egyszerre csak ott volt közöttük.

– Nahát! – Andrea elmosolyodott. – Le mertem volna fogadni, hogy te mész előttünk.

Kézdi megdörzsölte az orrát és hallgatott. – Megnéztük a Kulcsár akváriumát – mondta egy tüskehajú fiú. – Van egy új hala. Nagy, fekete hal, és a többiek mind körülötte cikáznak. Kulcsár azt mondja, hogy hipnotizálja őket.

– Ilyen nincs – legyintett Kézdi –, és a Kulcsár nem is ezt mondta.

A halról beszéltek, Kulcsárról, aztán Andrea megkérdezte.

– Neked, ugye, főszereped van?

Semmit se kellett mondania, Kézdi felelt helyette.

– Nincs főszerepe, de azért nagyon fontos, amit csinál.

– Fellovagolsz egy töltésre? – kérdezte a tüskehajú.

– Nincs ló a filmben – mondta Totyi. – Úgy volt, hogy kimegyünk a töltésre, de azt hiszem, ez elmarad.

– Szóval, már megint műterem! – bólintott Kézdi. – Utálom a műteremszagot.

– Van külső is… A Bakáts tér meg valami új lakótelep… Tizenöt háziasszony szerepel a filmben.

– Tizenöt háziasszony?

– Két éjjeliőr, egy külföldi úr. Így van a forgatókönyvben, nekem megmutatták. – És most megint neveket mondott a stábból. – Vágóasszisztens: Sinkovits Károlyné, díszlettervező: Hirtalan Tivadar.

– Mik azok a nagy fémlapok, amiket a jupiterlámpák elé tesznek? – kérdezte Andrea.

– Terítőlapok… azt hiszem.

– Éjszakai felvétel is lesz?

– Lesz… aztán áttűnés meg féltávol.

– Féltávol – ismételte a tüskehajú. Majd hirtelen. – Neked is lesz áttűnésed?

Totyi megállt, lehorgonyozott egy ház előtt. Megálltak a többiek is. Ő meg végignézett az arcokon, aztán nagyon csöndesen: – Én ebből kimaradtam… ebből az egészből.

A többiek egy szót se szóltak. Majd Andrea: – Az nem lehet, én ott voltam, amikor odajöttek hozzád a téren. „Ez az arc kell nekünk, ezt az arcot keressük.”

– Kimaradtam.

– Bal lábbal kelt fel a rendező.

– Nem volt vele semmi bajom, és nem is az alakítás miatt. – Úgy érezte, hogy megint ott áll a műteremben. Kihajol az ablakból, lelóg a díszletek mögé, a porba és a sötétbe. – Én fogtam össze hangulatilag.

– Mit csináltál?

– Tudjátok, ha nincs az a jelenet az ablakkal, nincs film. Akkor nem érdekes az egész.

Kézdi: – Mondtam, hogy nagyon fontos szerep.

Álltak egy darabig, aztán továbbmentek. Totyi magyarázott. – …nem volt semmi az ablak mögött, de mégis, mintha az egész számháborút látnám. Három napig csináltuk. Béla bácsi mindjárt az elején azt mondta, hogy jó, de még jobbat akart, közben mások is odajöttek… színészek, akik nem is voltak benne a filmben.

– Látni akartak. – Andrea a fiú mellett lépkedett, áhítattal bámult az arcába. – Téged akartak látni.

– Konyakmeggyet kaptam a Kardos Héditől, de az már a szünetben volt, a forgatási szünetben. Kardos Hédi kivitt a büfébe, és öt darab konyakmeggyet vett nekem.

– Aki a Fények a város felettben játszott?

– Az igen. Öt konyakmeggyet vett, és sorba lerakta a büfé pultjára.

– Öt konyakmeggy…

– Igen, öt konyakmeggy a büfé pultján. – Én nem kapok? – nevetett Béla bácsi. – Hiszen én halásztam elő ezt a kis pofát! Addig bóklásztam a városban, amíg rábukkantam. – Valaki közbevakkantott. – Autón bóklásztál?… – Valaki pedig egyre csak azt hajtogatta: – Telitalálat volt, öregem, telitalálat.

Aztán megint a szerepéről beszélt Kézdiéknek. Hogy annak a fiúnak, akit játszott, nincs is barátja, alig mozdul ki a szobából. – Mert egyszer megbántották, és tudjátok, volt egy rész, amikor a gép követett…

– Téged?

– Engem.

Egy éles fütty. Valaki a túlsó oldalról integetett.

– Mozogjatok már! Mi lesz?! A Halmai már kint van a téren.

Kézdiék átfutottak. Aztán Andrea még visszaszaladt.

– Láttad a Szerelmem Szívem Félixet?

– Nem… nem emlékszem.

A lány eltűnt. Totyi meg elment néhány üzlet előtt, majd felszaladt a Szamosihoz.

Szamosi egy bélyegalbum előtt ült. Mintha már nagyon régen hallgatná Totyit, míg végre azt mondja:

– Komolytalan dolog.

– Nem – Totyi az asztal előtt járkált –, ez egyáltalán nem volt komolytalan.

– Nem lett volna szabad beugranod.

– Apa nem akarta, de eljöttek hozzánk. Béla bácsi is fent volt, a rendező. Még zongorázott is.

– Zongorázott?

– És Cecil Béről mesélt, aki Colttal járt be a műterembe.

– Colttal?

– Mert egy másik rendező nem akarta, hogy Cecil Bé elkészüljön a filmjével. De ez még a film hőskorában volt. – Elhallgatott. Szamosit nézte, hogy belehajol az albumba, és most már csak szabadulni akart innen. – Ne haragudj.

Szamosi kikísérte szótlan, komoly arccal. Csak az előszobában mosolyodott el.

– Hülyeség az egész.

– Persze.

Megint odalent trappolt. El se tudta képzelni, hogy hazamenjen. Pedig talán egy üzenet várja, hogy holnap azért mégiscsak nézzen be a gyárba.

Hatalmas faládán kuporgott. Egy udvaron állt a láda. Előtte két lány, barna melegítőben. Ő pedig felhúzta a térdét, és állát a térdére tette. És már beszélt, nem is tudni, mióta.

– …tűzharcot vívtak? – kérdezte az egyik lány.

– Tűzharcot – mondta Totyi. – A Cecil Bé stábja revolveres tűzharcot vívott egy másik rendező stábjával. Az a másik rendező sehogy se akarta, hogy Cecil Bé filmet csináljon, és mindent elkövetett, hogy…

– De azért Cecil Bé megcsinálta a filmjét?

– Megcsinálta. Mert egy rendező olyan erőszakos kell hogy legyen, mint egy bulldog. Ezt Béla bácsi mondta, aki az én filmemet forgatta, szóval azt a filmet, amiben én játszottam.

– Mi volt a címe a Cecil Bé filmjének?

– Nem tudom… Talán Pontius Pilatus. – Elhallgatott. – És ne higgyétek, hogy az író valami nagyfiú nálunk. Kijött a forgatásra, de nem nagyon törődtek vele.

– Pedig ő írta az egészet.

– Á, menet közben minden megváltozott. – Ezt mintha maga Béla bácsi mondta volna.

A lányok meg hallgattak. Egy fiú is odajött, tejesüveggel a kezében.

– Béla bácsi jóformán észre se vette az írót, sohase láttam, hogy például beszélgettek volna. Talán csak egyszer szólt hozzá, egyetlenegyszer, amikor felemelték a magasba, a kránnal.

– Mivel emelték fel? – Megint befutott egy fiú az utcáról, és leült mellé.

– Azzal a daruval, amikor a felvétel indult. Külsőn voltunk, és Béla bácsi leszólt a magasból: Írókám, adj fel egy párbeszédet.

– Írókám!

– Az meg olyan süketen mosolygott odalent, és el is tűnt, a műteremben már alig lehetett látni.

Egész kis csoport volt Totyi előtt. Ő meg belenyomta állát a térdébe, és csak beszélt.

– A műteremben voltunk, amikor Béla bácsi félrehívott, és azt mondta: az író nem így képzelte el ezt a figurát.

Ketten voltak akkor a műteremben. Béla bácsi azt mondta, hogy minden jól ment, hogy művészi munkát végzett, de az íróban nem így él ez a figura. – Ő meg mosolygott, azt hitte, hogy azért ez nem olyan nagy baj. Nem értette meg mindjárt, hogy most el kell mennie. Hogy itt kell hagynia a műtermet, az ablakot.

– Az író nem így képzelte el a figurát? – A fiú, aki eddig a láda előtt ült, felállt.

– Nem így élt benne. – Valósággal belepréselte az állát a térdébe.

Azok meg nézték, ahogy ott gubbaszt a ládán.

– Kicsi – bólintott egy lány –, kis dugó.

– De azért muris.

– Én el tudom képzelni.

– Az író nem tudta.

Nézték a fiút, akit az író nem tudott elképzelni. Aztán az egyik lány megkérdezte.

– Hogy is hívták azt a rendezőt, aki lövöldözött?…

– Cecil Bé. – Lecsúszott a ládáról, és otthagyta az udvart.

Az ablak! Megint csak erre gondolt odakint az utcán. Ahogy az a világos kocka kiválik a sötét műteremből. Minden sötét és poros, csak az az ablak világít. Meg ő, ahogy az ablakban ül.

Ki ül most az ablakban?

Ki az, aki a párkányon lovagol, és lebámul a kulisszák mögé. Akit az író el tudott képzelni. Akinek azt mondják: Kicsit lejjebb a fejedet… ne pislogj.

Mert már csattan a csapó táblája.

– Csapó! Felvétel indul!

Totyi megdöngetett egy hirdetőoszlopot, bekiáltott egy kapualjba, üres telefonfülkébe.

– Számháború-produkció! Felvétel!

Ment az utcán, és egyre azt kiabálta: Csapó! Felvétel indul!

Kigyulladnak a lámpák, a jupiterlámpák. A rendező int, a csapó táblája csattan – és felvétel indul. Számháború-produkció, kilencedik jelenet.

Ő meg ott ül az ablakban, lebámul a térre, figyeli a fiúkat, akik előrekúsznak odalent, papundekliszámmal a homlokukon.

A gép közeledik, egyre közeledik. Most az ő arca, a tér, a számháború.

– Csapó! Felvétel…

Elakadt…

A jupiterlámpák kialudtak, az ablak elszállt.

Egy tér padokkal, csúszdával.

Lassan jött előre a csúszda felé. Még mindig nem értette, hogy került ide. Meg hogy közben besötétedett.

A lépcső alatt megállt. Fölnézett a csúszdára. Nem, semmi kedve felmenni. Megperdült a csúszda rúdja körül.

– Maszkmester: Vozár János, sminkes: Kariz Róza…

A rúd körül pörgött, ahogy mondta a neveket. Aztán levált a rúdról, és a homokozóhoz ment.

Belépett a homokozó hatalmas, üres négyszögébe. Leült a kőre, és most már nem volt egy mozdulata se. Ült a kövön. Körülötte a homok mozdulatlan hullámverése, egy halott tenger időtlen hullámzása.

Mindent elmosott ez a hullámzás, ahogy lassan, lassan emelkedett.

A fiú még egyszer felemelte az arcát. Belebámult a sötétbe, és valami álombeli messzeségből kongott a hangja.

– Csapó! Felvétel… Csapó!

Diákszerelem

Norman Wilson finoman remegni kezdett, akárcsak szét akarna foszlani, mint egy öreg felöltő, aztán egyszerre csak felpattant a levegőbe és eltűnt. Vele együtt tűnt el a szőke Gloria is meg a kedves, öreg, kissé elhagyatott kert, ahol kart karba fűzve sétálgattak.

Mindez eltűnt, és csak a mozi vászna világított bágyadt, derengő fénnyel.

Ők meg csöndben maradtak. Nem kezdték el mindjárt a fütyülést, a kiabálást, a székek nyikorgását. Csöndben maradtak, mint akik el se hiszik, hogy Norman és Gloria így eltűnjön előlük. Nem, ez képtelenség! Vissza kell hogy térjenek. Egy pillanat, és megint ott állnak majd az öreg kertben, ahol a diáksapkás Norman éppen azt mondta Gloriának: „A diáksapkát katonasapkával cserélem fel, de senki és semmi nem szakíthat el bennünket egymástól.” Gloria Colman közelebb húzódott a férfihoz, de azért az arcán látszott a félelem. – És aztán eltűnt a félelmével együtt.

Vártak, még mindig vártak.

Talán, hogy Norman Wilson a vászon mögül bújik elő, kijön a kis színpad szélére, és továbbjátssza a filmet. Gloria is megjelenik onnan hátulról meg a többiek, és továbbjátsszák a filmet.

Alattomosan, váratlanul felgyulladt a villany. Vaksin hunyorgó, sápadt fény.

Ott ültek a fekete zsöllyében. Egy néni lelógatta kezét a mélybe, egy fiú átfogta a lány vállát. Széles, lapos arc fordult hátra az első sorból.

Senki se szólt semmit. Ültek a sápadt fényben, szemben az üres vászonnal.

Egy jegyszedő surrant el a fal mellett, el is tűnt mindjárt, mint egy ijedt, megriasztott kis állat.

Elöl felállt egy nő, végignézett az arcokon, aztán visszaült. Kövérkés férfi hátrahajtotta a fejét, akárcsak az orra vérezne, és elbődült:

– Mi lesz?

Akkor aztán kitört a füttykoncert. Káromkodtak, szitkozódtak. (– Ebben a moziban mindig történik valami! Tudtam, hogy ide nem szabad jönni! – Egyszer ülök be, és akkor is… Adják vissza a pénzt!) Dobogtak, a székeket nyikorgatták, fütyültek. A kövér férfi pedig hátrahajtott fejjel bőgte, mint egy hajókürt:

– Mi lesz?!

Egy éles női hang az igazgatót követelte. Hogy maga az igazgató jöjjön ide, és jelentse be, mi történt.

– Látni akarom! – sivította. – Látni akarom!

– Nem érdekel – mondta egy férfi. – Folytassák az előadást.

Tapsolni kezdtek. Surrogás hallatszott a fal mellől, de jegyszedőt nem lehetett látni.

– Valaki menjen be az irodába!

– Ők jöjjenek ki…

– Legalább egy jegyszedő jöjjön!

De mintha már a jegyszedők is elhagyták volna a mozit. Eltűnt az igazgató, a pénztáros és aztán a jegyszedők.

Üres, sötét lyuk a vetítőfülke.

Csak ők voltak.

Egy kockás sálas férfi fölkelt, és zsebre tett kézzel, elnyújtott léptekkel sétálni kezdett a széksorok között. Volt, aki cigarettára gyújtott.

Egy pillanatra se szűnt meg a fütyülés és a dobogás.

– Mi lesz?!

Mintha csak a süllyesztőből emelkedett volna fel – egy fekete ruhás nő állt elöl. Szőke nő, zavart mosollyal.

– Kedves vendégeink…

– Mi van, pofi?!

A nő elhallgatott, mint akinek papírgalacsint dobtak az arcába. Állt, és az ujjait ropogtatta.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy tiszta, átható hang.

– Abban a patikában láttam.

– Ezt? Dehogy! A Terike cukrászdában.

– Semmi esetre se az igazgató! Jöjjön ide az igazgató!

– Ő az igazgató.

– Mit képzel?! Az először is egy férfi; én nagyon jól ismerem.

A fekete ruhás nő újra próbálkozott.

– Kedves vendégeink, azt a sajnálatos eseményt kell közölnöm önökkel, hogy a film elszakadt…

Dühös nevetés: – Elszakadt! Ne mondja?!

– …a jegyek természetesen érvényesek a holnapi előadásra. – Elhallgatott. Várakozva nézett a közönségre. „Még mit csináljak? Teát és süteményt osszak szét közöttük?”

Tea és sütemény. Mintha ők is erre vártak volna. Nem mozdultak. Egy férfi a tenyerébe dűtötte az állát, lábát előrenyújtotta.

– Adják vissza a pénzt – mondta a tenyeréből. Hátrafordult. – Holnap megint lesz valami.

A fekete ruhás nő sértetten: – De kérem, itt még soha… – Nyelt egyet. – És ilyesmi bárhol megtörténhet! Bárhol.

Lágy, dallamos fütyülés.

Egyre többen kiabáltak és egyre makacsabbul, hogy: adják vissza a pénzt!

– Ad-ják visz-sza! Ad-ják visz-sza!

Akárcsak a kedvenc csapatukat biztatnák. Senki se mozdult. Mintha azt várnák, hogy ide helybe hozzák be a pénzt.

Egy idősebb férfi felállt, karonfogta a fekete ruhás nőt.

– Arról nem is szólva, hogy most már végképp lemaradunk erről a filmről. – Csöndesen beszélt, de azért várható volt, hogy lekever egy-két családi pofont. – Azt mondja, hogy a holnapi előadásra érvényesek a jegyek…

– A holnapira.

– Csakhogy holnap műsorváltozás van, ha nem tudná, kedves. – Ez már igen szigorúan hangzott. Nem eresztette el a nő karját, ahogy a többiekhez fordult. – Holnap műsorváltozás van.

Döbbent moraj.

– Ki tudja, milyen vacakot játszanak!

– Ezt pedig már nem adják sehol.

És akkor egy hang:

– Azért megtudhatják, hogy mi a vége.

– Minek a vége? – A férfi elengedte a nőt és megfordult.

– A film vége. – Kék köpenyes jegyszedőnő állt mögötte. Fölemelte szikár, csontos arcát, ahogy azt mondta: – Én elmesélem.

Pillanatnyi csönd, aztán zajongás támadt. Valaki fölállt és előrehajolt.

– Mit akar a mamus?

– Mit mesél el?

– A film végét. – A férfi ott elöl szédülten megrázta a fejét.

– Hát ez jó! – nyerített valaki.

– Maga nekem ne meséljen semmit.

Csönd lett, a jegyszedőnőt bámulták. Most már csak ő állt előttük. A feketeruhás eltűnt, és az idősebb férfi is visszaült a helyére.

– Láttam már egypárszor a Diákszerelmet, és azt hiszem, el tudom mondani.

Még mindig nem szóltak egy szót se. Aztán egy szék nagyot reccsent!

– A pénzünkért!

– Az igaz! A pénzünkért akár kétszer is elmondhatja, meg hátulról visszafelé.

A jegyszedőnő középre jött. Kék köpenyében, akár egy tűpárna. Meg lehetett volna rá esküdni, hogy tele van tűzdelve apró kis gombostűvel. Vajas kenyeret húzott elő a zsebéből, beleharapott.

– Azt hiszem, ott hagytuk abba – kezdte csöndes, távoli hangon.

Nem folytathatta.

Egy férfi (talán a gépész) odaszaladt hozzá, és felvezette az emelvényre, a vászon elé. Széket is adott.

A jegyszedőnő a mozi vászna elé ült, és vajas kenyeret evett. Sötét lett. De csak azért, hogy a következő pillanatban már reflektorfényben üljön.

– Ó!… – hallatszott egy elnyújtott hang.

A jegyszedőnő hunyorgott az éles fényben. Eltette a vajas kenyerét. Kicsit kihúzta magát.

Figyelték a hunyorgását, figyelték a kék köpenyét, a barna cipőjét, az arcát, azt az elmosódott arcot, ahogy majd megelevenedik rajta a régi kert Norman Wilsonnal és Gloria Colmannel.

Megelevenedett a régi kert, és ott állt a kedves, derék fiú (Norman Wilson alakítása), és átfogta a lány vállát (Gloria Colman alakítása), megnyugtatta, hogy most ugyan be kell vonulnia csapattestéhez, de majd visszatér a háborúból, és akkor ismét eljönnek ide, ebbe a kertbe. Még valami olyasfélét is hozzátett, hogy nem kell félni, rossz pénz nem vész el. „Azt pedig megtiltom neked, hogy kikísérj a vonathoz!”

– De meg lehet tiltani egy szerető szívnek? (A jegyszedőnő feje megrezzent.) Lehet ilyet kívánni egy fiatal lánytól, hogy ne kísérje ki hadba vonuló kedvesét a pályaudvarra? (A jegyszedőnő előrehajolt.) És ez lett a veszte, mert a pályaudvaron megismerkedett Walterral.

A közönség előtt megjelent Walter, a könnyelmű aranyifjú. Igen, mást aligha lehetne rá mondani, mint hogy aranyifjú. Meg aztán kalandor, aki kábítószerek csempészésével foglalkozik. Katonaruhában volt ő is, mint Norman. Úgy üdvözölték egymást, mint régi barátok.

– Régen láttalak, pajtás!

Az egyetem, ó, az egyetem! Walter persze abbahagyta tanulmányait, és most hanyag fölénnyel néhány professzor után érdeklődött.

– Megvan még a vén sakál? – Nevetett. – Meddig nyúz még benneteket? No, pajtás, hát annál aztán a háború is jobb!

Ilyeneket mondott Walter, és közben egyre csak a lányt nézte:

– Irigyellek, pajtás, szavamra, irigyellek.

Az a tekintet! Walter tekintete… A híres, ellenállhatatlan, szívtipró tekintete…

– Rabul ejtette a tekintete – ingatta fejét egy nénike az ötödik sorban.

Férfihang hátulról: – Egy ilyen lányt nem kell félteni.

A jegyszedőnő felemelte a fejét.

– A lány vergődött.

A jegyszedőnő száraz, lesikált arcán megjelent a lány, ahogy vergődött. „Tudta, hogy a vőlegénye mellett a helye, de nem tudott szabadulni attól a tekintettől.”

Lent a széksorokban dermedten figyelték ezt a küzdelmet. A nénike az ötödik sorban aprókat sóhajtott. Egy férfi gúnyosan bólogatott, hogy na, na, ezek a viharzó érzések! – de azért majd leesett a székről, amikor Walter egyszerre csak hazaérkezett a frontról, és beállított a lány otthonába.

– Üzenetet hoztam a vőlegényétől.

Walter éppen csak kidugta az orrát a frontra, és már otthon is volt. Bizonyos összeköttetések révén egykettőre hazakerült, hogy London utcáin grasszáljon ellenállhatatlan uniformisában.

Egy asszony a balközépből: – Én nem vesztettem el a fejemet, amikor a férjem kint volt a fronton.

Pisszegtek, de azért nem hagyta abba. A fűszeresről beszélt, aki mindenféle ajándékokat küldözgetett neki.

– Nem érdekel a fűszerese.

– Annak is jó ízlése lehetett…

Aztán megint csak a jegyszedőnőt lehetett hallani.

– Legalább egy hétre hazajött volna a vőlegénye! Legalább egy napra! Hogy erőt tudott volna meríteni azokból a jóságos szemekből.

Conrad Nagel! Egy öregasszonynak eszébe jutott Conrad Nagel, aki olyan megnyugtatóan tudott nézni. És az is eszébe jutott, amit akkoriban olvasott róla. „A mostanában feltűnt Conrad Nagel népszerűsége Rudolph Valentináéval vetekszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyszerre három film főszerepére kapott szerződést.”

Mi lett Conrad Nagellel?

Rabnec bácsi kihúzta magát a széken. „Rongy dolog, hogy valaki éppen a barátja menyasszonyát akarja elcsábítani, és éppen akkor, amikor a barátja kint van a fronton. Ha én akkor kikezdek Fiore Sárival…”

– A férjemet holttá nyilvánították, de én még mindig vártam.

– A temetőben ismerkedtünk meg.

– A temetőben… kivel?

– Azzal a lánnyal, amikor érettségire készültem…

– Aha.

Hallgattak és figyeltek.

A jegyszedőnő összekulcsolt kezét nézte, aztán lecsúszott a tekintete az emelvény porondjára. Még sosem látta ilyen közelről. Por… csupa por. A vékony repedések tele porral, egy porréteg az egész. Egyszer itt lasszót dobtak egy nő nyakára. Cowboyruhában állt a nő, és egy férfi lasszót dobott a csuklójára, a derekára, végül pedig a nyakára. A szünetben léptek fel…

– Mi az! Elaludt?!

A jegyszedőnő közben már folytatta.

– …és a lány mindennap együtt volt Walterrel. Walter színházba vitte, szórakozni jártak, és közben a lány anélkül, hogy észrevette volna, elmerült az alvilági életben.

– Nem féltem. – De a hang most már aggodalmas volt.

A többiek se tudták, hogy mi lesz ezzel a lánnyal. Nem is válaszol a vőlegényének? Már fel se bontja a leveleket, amelyek a frontról érkeznek?!

– Majd hazajön a fiú, és akkor helyrerázza!

Ebben reménykedtek. Hogy majd egyszerre csak megjelenik a fiú, az igazi (Norman Wilson, az az édes pofa!), és akkor majd megint úgy lesz, mint régen.

– Mit szív a lány?

– Ópiumot, egy barlangban.

– Barlangban?

– Hát ópiumbarlangban, de maradjon már csöndben!

A nénike nem is tudott volna szólni. Istenkém, az a lány egy ópiumbarlangban! És ott csak ülnek, és szívják az ópiumot, és nagyon előkelően van berendezve a barlang, mélyen a föld alatt, tompa fények jönnek a falból, csak suttogva szabad beszélni, és ez a Walter a főnökük.

– Borzalmasak voltak az ébredések – mondta a jegyszedőnő. – A lány sokszor már meg se ismerte azt, aki belépett a szobájába. Így történt aztán, hogy egy napon…

A fejek előredőltek. Rémült suttogást lehetett hallani, mintha egymás közt beszélnék meg ezt az ügyet. Aztán a nénike kint állt a dobogó előtt. Ott állt félrebillent fejjel, és azt mondta:

– Ez nem igaz.

A jegyszedőnő nem is vette észre, ahogy folytatta:

– A fiú az ágynál állt, és belebámult abba a megkínzott arcba. Katonaruhában volt a fiú, úgy, ahogy hazajött a harctérről.

Igen, a fiúnak most már látni kellett, hogy a hírek, amelyeket a menyasszonyáról kapott, nem túloztak. Ő már nem a régi, ő már elszakadt mindentől és mindenkitől – egy szenvedély rabja.

– Nem igaz!

A jegyszedőnő elhallgatott, majd kissé csodálkozva leszólt a sötétbe.

– Mi nem igaz?

Az meg belekapaszkodott a színpad szélébe. A fejét pedig akárcsak fel akarta volna tolni, mint valami batyut. – Olyat nekem ne mondjon, hogy azt a fiút nem ismerte meg! Azt még elhiszem, hogy a leveleit nem bontatta fel, de amikor ott áll az ágya előtt…

– De ugye, a fiú magához térítette? – Ezt már egy férfi kérdezte.

Majd megint egy újabb hang: – És végül is kilökték azt a Waltert?

– …aztán később mind a ketten csak nevettek az egészen!

Már többen álltak a színpad előtt. Homályos, elmosódott arcok. A dobogó szélét püfölték.

– Az esküvőt mondja el!

– Milyen esküvőt? – A jegyszedőnő hátradűtötte a fejét. Nincs esküvő.

Csönd. Mélységes, döbbent csönd. Majd egy hang a terem végéből:

– De hát, amikor a lány meggyógyul…

– Nem gyógyul meg.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy… – Székreccsenés, a férfi előrejött.

A jegyszedőnő kezét zsebre dugta, könyökét hátrafeszítette. Pusmogást hallott odalentről. Mintha egymás közt tárgyalnának valamit. Aztán egy éles, támadó hang:

– Én tudom, hogy nem hal meg!

– Honnan tudja? – A jegyszedőnő elképedve ingatta a fejét.

Ácsorogtak a széksorokban. Úgy ácsorogtak, mintha megint fütyülni és kiabálni akarnának. De csöndben voltak.

– Kérem szépen – mondta egy öregember –, biztos, hogy ez ebben a filmben van?

Fáradt, szomorú hang. De mégis ez volt a jeladás. Ordítoztak, a székeket recsegtették, mintha szét akarnák verni a mozit.

– Nem is ezt a filmet mondta el!

– Pofára ejtett bennünket…

A jegyszedőnő olyan gyenge volt, hogy egy szót se tudott szólni. Dermedten ült, várta, hogy felrohanjanak, és lerángassák a színpadról.

Csönd támadt körülötte. Majd egy-egy hang, könyörögve:

– …ugye, aztán a fiú beviszi valami kórházba?

– …és korcsolyáznak? Én láttam kint egy képet, ahol egymás karjába kapaszkodva korcsolyáznak.

Kérték, egyre csak kérték, hogy mondja el a film végét, az igazi végét.

– Mondja már!

– Mondja…

A jegyszedőnő lehetetlenül összezsugorodva ült a hatalmas, fehér vászon előtt és hallgatott.

Lépcsők

 

Hintázók

Már legalább harmadszor kérdezte.

– Mi van a barátjával? Hogy is hívják?

– Pista – mondta Csuli –, Wahrhaftig Pista. Egymás közt Tikának hívjuk.

– Tikának – a lány elmosolyodott.

Ez izgatja a kislányt, gondolta Csuli. A Wahrhaftig Pista. Majd mindjárt elkezd rumlizni, hogy miért nincs itt, talán faképnél is hagy.

Egyelőre itt ültek, ebben a kis kávéházban, és el se lehetett képzelni, hogy felálljanak, és elmenjenek valahova.

Tegnap ismerték meg ezt a lányt a Divatcsarnok előtt. A Keletitől kísérték. Csuli szólította le. – Megengedi, hogy elkísérjük? – A lány hátralépett, valósággal Wahrhaftig Pista karjába. – Felháborító – mosolygott Pista –, hogy egy ilyen csinos lány egyedül sétál szombat délután. – A lány még mondott valamit; kérem, legyenek szívesek… – de közben már Pistát nézte.

Ez megvan, gondolta Csuli. Igaz, hogy nem nekem. Rossz üzlet a Pistával nő után vadászni.

Megbeszélték, hogy vasárnap délután az Ede bácsi kávéházában találkoznak.

Pista nem jött el, biztosan befutott neki egy nő. Pistának nem ügy ez a kislány. Pedig igazán kedves, ahogy jobbra-balra forgatja a fejét, mintha most volna először kávéházban, és örökké kérdez. „Ugye, a zongoristának családja van? Olyan komoly és szemüveges. Az a nő miért veri olyan dühösen az asztalt? A bácsi tepertős pogácsát eszik! Kockás kendőből eszi…” Ilyeneket kérdez. És persze a Pistáról…

– Biztosan beteg a mamája, és most mellette van.

– Az meglehet.

– Nagyon szereti a mamáját. Azért üzenhetett volna. – A lány felsóhajtott. – Hogy miért nem jön, és hogy mikor ér rá.

Csuli akart valamit mondani (Fel a fejjel, kislány!), de akkor a magas, fekete Róbert Oszkár megállt az asztalnál.

– A Heumannál vannak a szövetek. – Ezt mondta Róbert Oszkár, és már a zongoránál volt.

A zongorista a török indulót játszotta.

Persze, gondolta Csuli, Róbert Oszkár megszerezte a szöveteket Németh G. Béla elől. Én majd szólok Orsovainak meg Liszauernak. Liszauer a bódésok atyja, és a felesége beleesett Wahrhaftig Pistába.

– Maga mindenkit ismer? – kérdezte a lány. – Az előbb azzal a vörös arcú férfival tárgyalt.

– Nem tárgyaltam senkivel.

– Maga mindig tárgyal valakivel. A barátja nem viselkedne így, ha egy lánnyal van.

– Bocsánat. (Akkor még semmi vész, ha ilyesmiért felhúzza az orrát, akkor még nagyon is szeretné, ha foglalkoznék vele.)

– Menjünk. – A lány kinézett az ablakon.

– Tessék?

– Azt mondtam, menjünk. – Felállt.

– Kislány, ha nyílnak a jázminok – énekelte a zongorista –, a kis szíve fájni fog…

A lány kibámult az ablakon. Talán mégiscsak feltűnik odakint Wahrhaftig Pista, és aztán majd beszalad. Ó, bocsánat! mondja azzal a kedves, kisfiús mosolyával, és elmennek innen valahová máshova.

Csuli mozdulatlanul ült – fölnézett a lányra. „Igen, az egész idő alatt csak a Pistát várta. Soha többé nem megyek a Pistával nőt fogni. Kell ez nekem?”

Most vette csak észre, hogy a lány le se tette a kék kabátját. Inkább félig megfőtt ebben a melegben, de nem tette le a kabátját, hiszen még nincs itt a Pista, akivel megbeszélték a randevút.

– Menjünk. – Csuli is felállt. Fizetett, és aztán elindultak kifelé az asztalok között. Többen feléjük fordultak, mint amikor egy szerelmespár megy el, egy olyan igazi szerelmespár.

– Kicsike, vigyázzon, nagymama lesz – dübörgött a zongorista –, nagymama lesz… de nagymama lesz!

– Én nem tudom, hogy milyen hely ez – mondta a lány. – Nem szoktam ilyen helyekre járni.

Odakint pedig a kezét nyújtotta. – Nem kell, hogy hazakísérjen.

– Hát akkor…

A lány elindult, Csuli szótlanul ment mellette. Néha kicsit le is maradt. Most megint úgy kísérte, mintha nem is ismerné. Majd leszólítja. Megengedi, hogy elkísérjem? Talán az lesz a legjobb, ha újra kezdi az egészet.

A lány belefúrta orrát a levegőbe. Semmit se lehetett mondani ennek a kissé duzzadt, sértődött arcnak. De a válla, a karja barátságosabb volt.

– Butaság így elrontani a vasárnapot. – Megint fölzárkózott a lány mellé.

– Legyen szíves! – A lány hirtelen megállt, ellenségesen nézett Csulira. Mindkét kezét zsebre tette, táskája melléhez nyomódott.

– De hát miért? – Megfogta a lány kabáthajtókáját, két ujja közé fogta a hajtókáját. – Mi a baj? – Az ujjak lassan, nagyon lassan elindultak fölfelé.

A lány csak nézte az ujjak utazását, majd hirtelen elmosolyodott. – Rossz fiú.

– Tessék? – Az ujjak elérték a lány állát.

– Menjen szépen haza, rossz fiú.

– Haza? – Megfogta a lány állát, kissé megemelte. – Inkább moziba.

A lány hagyta, hogy megemeljék az állát, aztán hátralépett. – Legyen szíves!

– Miért ne mehetnénk moziba?

A lány elindult.

– Hová megy? Várjon! Látta az Égi titánokat? Repülőkről szól.

– Nem érdekelnek a repülők.

A lány előrenyomult. Csak a téren állt meg, a hintáknál.

Csúszda, hintákkal. Arrébb a bódék, az Árusok terén.

A lány a hinták előtt állt. Az egyik valaha piros lehetett, a másik kék.

– Milyen ócskák!

– A Népligetből hozták ide. – Csuli megfogta a hinta láncát.

– Ki szokott itt hintázni?

– Gyerekek. – Elnevette magát. – Meg a Darvas Gábor! Igen, amikor eladta valakinek a búvársisakot, akkor kijött ide, és órákig hintázott.

– Darvas Gábor?

– Bódés a téren. Már legalább tíz éve van egy búvársisakja, és most végre eladta.

– Szégyellje magát! – A lány úgy nézett rá, mintha ő volna a Darvas Gábor. – Visszaélni egy ember bizalmával! A maga barátja nem tenne ilyet… a Pista. – Elmosolyodott, és egyszerre bent állt a csónakban. Két kézzel fogta a láncot, lassan ringott. – Pista… Tika…

Ez volt az a pillanat, amikor Csuli nagyot lódított a hintán.

A lány átlendült a téren, aztán amikor visszatért, szólni se tudott, csak fogta a láncot. A hinta meg zökkent egyet-kettőt, majd megállt.

– Kiszállok.

De nem szállt ki, inkább leült. – Nem kell vadulni.

– Persze. – A fiú megfogta a hinta orrát. – Nem kell vadulni. Ki mondta, hogy vadulni kell? Hinta-palinta…

Elkezdődött a hinta-palinta.

Csuli először nem is hajtott. Két kézzel rádőlt a hintára, mintha így akarna elszállni valahová messzire.

A hinta kirepült a keze alól, Utánanézett, félig leguggolva. Nézte, ahogy a kék kabát meg a retikül fölfelé repül.

Szemrehányó arc fordult feléje. – Már megint kezdi?

Csuli szelíden hajtott, mintha dajkálná a lányt, mintha álomba akarná ringatni.

A kék kabátos lány felfelé bámult a magasba. – Olvasta a Mars asszonyát?

– Olvastam. – Csuli belehajolt a lány nyakába.

– Otthon nem szeretik, ha ilyeneket olvasok.

– Ne törődjön velük. – Ellökte magától a lányt. Az hátrahajtotta a fejét és nevetett. Aztán, amikor újra lent volt Csulinál, megkérdezte: – Mit gondol, van élet a Marsban?

– Egész biztos. – Megint dajkálta a hintát. – Képzelje, ha mi ketten fölkerülnénk oda… Nem lenne ott senki, csak mi ketten.

A kék kabátos lány a fejét rázta és nevetett. A kabátja kibomlott, a sálja kibomlott, ahogy a szemben levő ház felé repült.

– Meghódítjuk a Marsot… maga meg én!

Szűk kis utcán szállt át. Gyerekek rohantak alatta vékony, sötét vonalban.

Aztán megint a suttogás: – Te vagy a Mars asszonya!

Csuli a hinta után nézett.

– Bácsi! Bácsi! – Két füles sapkás fiú rohant a hinta felé. – Tessék hagyni bennünket is…

– Menjetek innen.

– Csak egy kicsit…

A lány a villamosmegálló felé repült. Ahogy visszatért, egy üvöltő csoport fogadta.

Csuli félig előredőlve, kifeszített tenyérrel, mintha máris vissza akarná repíteni. Mellette egy csomó maszatos arc, kétoldalt a csónak orrához tapadva. Talán ezek is vele szálltak?

Az egyik gyerek beugrott a csónakba, a lány mellé. Ránevetett, aztán már kint volt. Valósággal a csónak alá bukott. Néhányan a hinta szélén ültek, és a lábukat lóbálták. De aztán leugrottak, és megint hajtani kezdtek.

De akkor a lány fölállt, megfogta a láncot, és azt mondta:

– Nincs ingyen cirkusz.

Csuli hátralépett, a gyerekek fölfelé bámultak, és csak nézték, ahogy a kék kabátos lány kiszáll a hintából. Elöl kissé felhúzza a kabátját, aztán megigazítja a haját a kalap alatt, és lassan elindul.

Csuli ráült a hinta orrára.

A gyerekek mozdulatlanul álltak. Aztán ketten utánaszaladtak. Beérték, és megfogták a karját, valósággal hozzábújtak.

Mit akarnak vele? Csuli felállt a hintáról.

A lány hátrahőkölt. Eszébe se jutott, hogy lerázza magáról a gyerekeket, hogy rájuk szóljon.

– Ne tessék elmenni! – kérte az egyik.

A másik nem szólt semmit, csak a retikült tologatta a lány karján.

A lány hol az egyikre, hol a másikra nézett. Még egyszer előrelépett, de aztán hagyta, hogy megforduljanak vele, és visszavezessék. Hagyta, hogy visszavezessék, és beültessék a hintába.

– Most már menjetek innen. – Csuli összeráncolt homlokkal állt a hinta mellett.

A lány ránézett, mosolyogva intett a fejével, hogy hagyja őket.

Csuli legyintett, kicsit sértetten leült egy padra. Cigarettára gyújtott, mint akinek semmi köze az egészhez. De amikor az egyik gyerek megfogta a lány haját, fölállt és odament.

Egy füstös képű fiú megfogta a lány haját, a loknikat morzsolgatta.

Még mielőtt Csuli bármit is mondhatott volna, egy zöldszvetteres rácsapott arra a kézre.

– Elég volt, Madarász! Ha így viselkedsz, nem is engedem, hogy hintáztassátok.

A kék kabátos lány meglepetten fölnézett. Csuli meg azt mondta:

– Már lovagja is akadt.

A széles vállú, zöld szvetteres fiú kiemelte a lányt a hintából.

Mire a többiek kórusban: – Ne hülyéskedj, Szatyi! Mit hülyéskedsz!

Szatyi odaállította a lányt a hinta mellé. – Amíg nem viselkedtek rendesen…

Két kezét kissé eltartotta magától. Így várta, hogy mikor ülhet majd be a hintába.

De most Szatyi ült be. – Hajtsatok!

A többiek hajtottak.

– Mi lesz?! – kiabált Szatyi. – Ne lazsáljatok!

– Nem lazsálnak, azt igazán nem lehet mondani. – Csuli odament a lányhoz. – Azt hiszem, nekünk ennyi elég volt.

A lány csodálkozva nézett rá. Mint aki nem érti, hogy is vihetné el innen valaki, amikor az a fiú ideállította.

– Jöjjön! – Csuli megfogta a karját.

A lány a fejét rázta és hátralépett. Közben a hintázó Szatyit bámulta.

Az meg ordítozott. – Mi van?! Elaludtatok?!

A hinta átfordult a rúdon. A hinta a rúd körül pörgött. Szatyit már nem is lehetett látni. Aztán egyszerre csak lent volt a földön. Mintha már régen ott guggolna a hinta alatt.

– Ki hajtott? – Felnézett a két térde közül. – Azt kérdeztem, hogy ki hajtott? – Úgy alulról végignézett a többieken, aztán nekiugrott az egyik fülessapkásnak. A nyakánál fogva rántotta le a földre, és már a gyomrán térdelt.

– Püföli – bólintott Csuli. Megint a lányhoz fordult. – Na, menjünk már.

Az meg se hallotta. Nézte, hogy üti a zöld szvetteres Szatyi azt a fiút, hogy tépi le a sapkát a fejéről.

…felállt, és meglengette a bőrsapkát. Így ment oda a lányhoz, ujja körül pörgetve a sapkát. Aztán meghajolt, és a hinta felé mutatott.

– Mozijegyünk van. – Csuli a lány elé állt. – Köszönjük, de mozijegyünk van.

A lány ellépett mellette, retikülje ringott a karján, ahogy odament a hintához. A hinta előtt megállt, mosolyogva visszanézett Szatyira. – Beülhetek? – Aztán, ahogy beült, még kedvesen a többiek felé intett. – Jól viselkedjetek, kisfiúk.

Azok hátrább húzódtak.

Egyedül a zöld szvetteres Szatyi állt a hinta mögött. Ő indította a hintát.

A lány felhúzta a térdét, csöndesen ringott.

– Meddig akarja ezt csinálni? – Csuli a hinta mellett állt.

A lány elszállt mellőle.

A zöldszvetteres kicsit erősebben hajtott. Közben már a többiek is ott voltak. Valaki kinyújtotta kezét a hinta felé, de Szatyi ráütött.

– Nem unja még? – hallotta a lány Csulit, valahonnan a földről.

Megint átszelte a teret. És mintha már megint többen hajtanák. A sálja belerepült az arcába, retikülje szétnyílt.

És ez most jó neki. – Csuli a hintázó lányt nézte. – Amikor én hajtottam, örökké nyafogott, de most…

Odaállt Szatyi mellé, és nagyot lökött a hintán.

Arcok a hinta mellett, arcok a lány mellett, de aztán mind odalent maradtak. Egyedül szállt fölfelé.

Haj csapódott az arcába. De ez nem az övé… ez a szürke loboncos haj! Kiáltani akart, a fejét dobálta, hogy megszabaduljon attól a hajtól. Hiába.

Egy öreg arc jött vele. Férfi vagy nő? Egy kopasz, öreg fej jött vele.

Apró kis ponttá zsugorodott a fej, aztán eltűnt. És a hajat is elfújták az arcából. Most nem volt már más, csak a tiszta, szürkéskék ég.

Fölszánkázott az égre. Egy pillanat – és visszacsúszott a kifeszített tenyerek hálójába.

Ott álltak mind a hinta mögött. Csuli, Szatyi és a többiek.

Csuli, úgy oldalról, a lány arcába hajolt. – Jöjjön!… Jöjjön!

De ezt már egy lobogó sálba kiáltotta.

A lány elrepült, ő meg utánanézett. „Ha visszajön, megállítom a hintát, és leszedem onnan…” A hinta visszajött, és visszalökte.

Szatyi fölkapott egy kavicsot, és a hinta után dobta.

– Hülye! – Csuli pofon vágta.

Szatyi tekintete villant egyet. Pillanatra úgy volt, hogy összeugranak, de aztán megint egymás mellett álltak és hajtottak.

A lány végigkorcsolyázott egy ablaküvegen. Aztán megint az arcába vágódott valami. De ez nem haj volt. Harisnya… egy csomó összecsavart harisnya. Végtelen hosszú fonalban lógtak mellette a harisnyák.

Most megint az ég…

És az a kedves, mosolygós arc. Mindjárt megismerte, ahogy otthonosan lesétált hozzá. Pista… Wahrhaftig Pista. Leugrott hozzá, és magához emelte. Valami erkélyen álltak egy pillanatig. Elcsúszó fény az ablaküvegen… Pista most megint odafönt volt, vitte magával őt is. Aztán leejtette… fölkapta… leejtette… fölkapta…

– Pista! Pista!

Pista leejtette, fölkapta, és megint leejtette. És ő már kiáltani sem tudott, mert Pista megpörgette.

Egy fiú leült a földre.

– Átfordult!

A hinta úgy recsegett, mintha le akarna szakadni.

Csuli fölnézett. A kék kabát valósággal rácsavarodott a rúdra, ahogy újra és újra átfordult.

– Három… négy! – kiabált Szatyi. – Rekord! A világrekordért megyünk!

Hajtott. Csuli vele hajtott, és együtt számolta a többiekkel.

– …öt… hat! Ez az! Ez az!

Aztán csak a hinta csikorgása. Egyszerre üres lett a levegő. A kezek elhúzódtak Csuli mellől.

– Ez az – motyogta. – Ez az…

Ő állt ott egyedül.

A hinta elsuhant mellette, még lendült egyet-kettőt, aztán megállt. Nem volt utasa. Nem ült benne senki.

Csuli megrázta a fejét, mint akinek az arcába bokszoltak. Keze végigcsúszott a hinta oldalán, végigsimított az ülésen.

Belebámult a megfeketedett kagylóba. Ráhajolt a hintára, aztán iszonyodva lökte el magától.

Visszalökte a hintát a levegőbe. De az megint csak üresen jött le… és megint… és megint…

Csuli fölfelé bámult, és közben hajtotta, egyre csak hajtotta az üres hintát.

Valaki elment mögötte, és megérintette a vállát.

– Szórakozunk?

Tizenegy dressz

Halott katonák

Nagy, cementes papírzsák a járda szélén. Egy nő feje hajlik ki belőle. Lehunyt szem, halott arc.

A fehér sörtés Atlasz Miklós lehajol hozzá, keze a térdén, és elkezd duruzsolni, akárcsak valami altatót mondana.

– Nincs semmi baj, kedveském, megtörténhet az mindenkivel, egy-két pohárral többet ittunk, most pihenünk, alszunk egy kicsit, aztán elfelejtjük az egészet, nem mondom, marad utána egy kis fejfájás, de hát…

Fölegyenesedik és körülnéz.

– Van egy részegem.

A zsák mellett állnak, valaki gyöngéden megemeli a nő állát. – A múltkor egy postás volt.

Atlasz leüti a kezet a nő álláról. – Rosszul lett odabent, én meg hova vigyem? Ültessem kocsiba? Nekem is többe van.

Vézna kis ember lép elő a sötétből. – Mikor ültet maga valakit autóba?

Egy bajuszos férfi azt mondja, hogy amikor a Dózsa-kocsmában látta ezt a nőt, még egész jól tartotta magát, igaz, ráborult Atlasz vállára, de senki se hitte volna, hogy ez történik.

– Milyen ruha volt rajta? – A kis ember lehajol a zsákhoz.

Atlasz fölemeli a kis embert. – Először is, a ruha még rajta van, másodszor, meg akarja venni, vagy nem?

Egy öregember széttárja a karját. – Mi van rajta? Minden? Vagy talán semmi? Lehet, hogy bundában van a hölgy, de ez egyáltalán nem biztos.

– Egy szóval se mondtam – bólint Atlasz. Aztán a kis emberhez: – Nézze, Újlaki, én lebeszélem magát… nem áll úgy anyagilag. – Ellép a többiek mellett. – Ki mit dob be?

És akkor már végig azt hallani az utcán:

– Ki mit dob be?

Elmennek a nő mellett. Azt a lekonyult fejet nézik. Egy férfi leguggol hozzá.

– Fülbevalója nincs. Az én feleségem sose indul el fülbevaló nélkül.

– Különben ki se hozzák a szódáját a Limanovában! – mondja Atlasz. – Ide figyeljen, külföldön már régen nem hordanak fülbevalót. Tudja, kik hordanak fülbevalót Párizsban vagy Rómában? – Vár egy kicsit, majd legyint. – Meg se mondom!

– Szóval, ez itt?…

– Külföldi – suttogja valaki.

Atlasz vállat von, szivarra gyújt.

Az öregember: – Úgy hallom, az olasz énekesnő nem utazott haza.

– Miféle olasz énekesnő?

– Aki olyan csúnyán megbukott a Városiban.

Újlaki, a nyeszlett kis Újlaki lehajol a cementeszsákhoz. – Olasz énekesnő!

– Mindenki tudja róla, hogy iszik.

– Magáról meg mindenki tudja, hogy az Atlasz Miklós felhajtója!

– Nem dolgozom felhajtóval, nincs szükségem felhajtóra.

– És ezt még maga mondja?!

Várni lehet, hogy kitör a verekedés, amikor valaki felsóhajt. – Az öreg Gráner rám sózott egy nyerget!

– Talán lovagol.

– Fenét! Soha életemben nem ültem lovon, és ezt a Gráner éppen olyan jól tudja, mint én.

– Életveszélyes az öreg.

Újlaki még mindig a zsák mellett guggol, a halott arc mellett csücsül. Fölötte pedig egy csöndes, állhatatos hang.

– Autókaravánok érkeztek a Városi elé, autósorok álltak végig az utcákban, egy követségi tanácsos kocsija már csak a mi házunk előtt tudott megállni, hiába, Tina Piccolinire mindenki kíváncsi volt, pedig akkor már mondták, hogy elitta a hangját, akkor ezt már itt-ott lehetett hallani.

– Tina Piccolini!

– Ki mondta? – Atlasz a szivarját rágcsálja, majd újra megkérdi: – Ki mit dob be?

Csönd. Aztán valaki mond egy összeget. Atlasz Miklós kiköpi a szivart, és átmegy a másik oldalra. De a következő percben már megint itt van.

Mindenki mond egy összeget.

Atlasz Miklós Újlaki vállára teszi a kezét. – Nem lesz ez sok? A maga helyzetében?

– Már régen nem reuzál – mondja az öreg.

– Nem reuzálok? – Újlaki tétován körülnéz. (Csak tudnám, mi az? Mindenesetre nem jelent semmi jót, ha nem reuzálok.) Aztán védekezve: – Mostanában vidékre is járok… vásárokra.

– Vásárokra! – legyint Atlasz. – Csak éppen a legjobb helyeket mindig elcsípik maga elől. És azt hiszem, hogy már nincs is áruja.

Az öreg: – Talán ebből akarja magát összeszedni.

Újlaki gyűrött tízeseket húz elő a zsebéből. Valaki még mond egy összeget, de akkor ő rádob egy ötöst.

– Újlakikám! Újlakikám! – Atlasz rosszallóan ingatja a fejét.

– Lehet, hogy ő az okos – mondja az öreg.

Egyszerre mindenki elmegy, és Újlaki magára marad a cementeszsákkal. Megint leguggol a nőhöz, talán azt várja, hogy megszólaljon. A nő egy picit, egy nagyon picit kidugja a nyelvét, és mintha mosolyogna.

Mit ihatott? És mi lesz, ha egyszerre csak felébred, és rumlizni kezd? Nem, Atlasz Miklós vendégei nem szoktak felébredni. Lehet, hogy nagy darab, kövér nő, de lehet, hogy olyan kis vékonyka.

Vállán a zsák, meginog, elkezd pörögni. Nem, ez mégse lehet olyan vékonyka.

Az Árusok tere felé indul. A bódék ugyan már zárva, de azért mindig van ott valaki. Egy-két helyre pedig akkor is beengedik, ha már lehúzták a redőnyt.

Úgy érzi, hogy a nő átfogja a nyakát, kinyújtja a kezét a zsákból, és átfogja a nyakát. Talán csak egy nő, akitől Atlasz meg akart szabadulni. Atlasz már nem fiatal, de a nők megvesznek érte.

Fák között megy át a zsákjával. Nagy hülye vagyok, hogy ebbe belevágtam! Szinte hallja Atlaszt. „Nem áll maga úgy anyagilag.”

De talán én vagyok az okos, talán mégis én vagyok az okos. Szép kővér nő lehet, szóba se állna velem, ha úgy találkoznánk. Én nem engedtem volna, hogy annyit igyon. Egy-két pohár, de aztán álljunk meg.

Ez még nem az Árusok tere. Ez a Színház tere, ahol az olasz énekesnő fellépett.

Én is itt ácsorogtam akkor este, csak néztem az autókat a Steinfeld Józsival. Nem, nem hiszem, hogy ez az olasz énekesnő. Tina Piccolini! Na szép!

Egy férfi lép ki a bokrok közül.

Újlaki megy tovább a zsákjával. Közben arra gondol, hogy mit akar itt az ifjabb Lemmler? Az ifjabb Lemmler ilyenkor már a Belvárosban vacsorázik a társaságával. Ronda alak. Lecsúszott árusoktól megveszi a bódékat, és mindig tudja, hogy kivel mi történt.

– Hallottam, hogy mit vett Atlasz Miklóstól – mondja ifjabb Lemmler. – Maga! Akit már vidéken se tűrnek meg! – Vár egy kicsit, majd szinte sajnálkozva. – De hogy egy ember fölött így összecsapjanak a hullámok!

Egymás mellett mennek. Lemmler olykor Újlaki arcába néz, mintha várna valamit.

Tőlem egy szót se fog hallani. Igaz, néha fizet azért, hogy panaszkodjanak, de én pénzért se fogok panaszkodni. Ha beteg, akkor egy leégett pasast odaültet az ágya mellé, hogy meséljen. Egyszer megveretett valakit, mert hazudott. Mindenkiről mindent tud.

– Nehéz? – kérdi Lemmler, és a zsákra hunyorít. – Nagyon nehéz?

– Tűrhető.

– Ha maga azt mondja, hogy tűrhető, akkor az már nagyon nehéz.

Lemmler int, és a zsákot odaviszik a padhoz. Lemmler felkattintja az elemlámpáját, a nő arcába világít. Benyúl a zsákba, kivesz egy cipőt. – Félre van taposva a sarka.

– Ennek?!

– Ennek. – Visszadugja a cipőt.

– Maga is látta, Lemmler úr, hogy majdnem új cipő.

– Majdnem! – Lemmler a nő haja alá dugja a kezét. – A haját megveszem.

– Nem! azt nem… – Újlaki úgy megrémül, mintha az ő haját akarnák lenyírni. Majd egy kicsit csöndesebben. – Mit akar a hajával?

– Az magát ne érdekelje. Bevisszük a Verdes Misihez…

– Nem visszük be. – Elindul a zsákkal.

– Mondja, tulajdonképpen mit akar ezzel a nővel? – Lemmler, az ifjabb Lemmler mellette lépked.

Sötétben mennek egymás mellett, olykor egy gázlámpa alá érnek.

– Csak tudnám, miért hagyta ott a felesége – dünnyögi Lemmler. – Egy mintaférjet… aki még a szódát is felhozta. Azt mondják, nagyon odavolt, amikor az asszony otthagyta, azt mondják, az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott.

Tőlem egy szót se fog hallani!

Lemmler mellette megy és vár. Hallgat. Aztán anélkül hogy elköszönne, lemarad.

A nő most megint átfogja Újlaki nyakát.

– Nem – mondja a férfi –, nem hagytalak volna lenyírni. De az a cipő új volt! Lemmlernek is látnia kellett, hogy új volt.

Nagy, szürke fal, lőrésszerű hasadékokkal. Leánypolgári. Megpihen a falnál, hiszen itt mindig meg szokott állni. Télen bemegy az udvarra, nézi, ahogy a lányok korcsolyáznak. Már majdnem mindegyiket ismeri, látásból. Tudja, hogy Szóbel Évit egy fekete fiú kíséri haza. Nem valami csinos fiú, mással is járhatna a Szóbel Évi.

– Ne beszélj nekem a Szóbel Éviről!

Hátrakapja a fejét. Mondtam valamit?! – És mi az, hogy a nő megszólalt?…

Lecsúsztatja válláról a zsákot. A nő arca merev, a szeme lehunyva.

Nekitámasztja a nőt a falnak, ő is odatámaszkodik. – Nincs rondább, mintha egy nő iszik. Szóbel Évinél ezt el se lehet képzelni, nemcsak azért, mert még polgáriba jár, hanem, mert az egész lány valahogy olyan…

Hárman mennek át a kocsiúton, három bódés. Ézsiás, Magyari és Gál.

A kis csapat megáll az üres kocsiúton, aztán elindulnak az iskola felé.

– Azt mondják, nagy fogást csináltál – mondja Ézsiás.

– Becsületszavamra, láttam már ezt az arcot – hajol Magyari a nő fölé.

Gál benyúl a zsákba, kivesz egy elnyűtt rókaprémet. A tenyerére fekteti, a másik kettőnek is megmutatja.

– Viccnek is rossz. – Magyari, aki könyvekkel foglalkozik, egy piros papucsot tart a kezében. Körbejárja a többieket a papuccsal. – Így szaladt le a kis naccsága… egy papucsban, egy pohár borra!

– Ibolyák! – Ézsiás a szívére teszi a kezét, úgy énekel a zsáknak. – Lila ibolyák… ez a bűnöm, semmi más! Szeretem, nagyon szeretem… – Elhallgat, aztán komoran: – Hát ebből a nőből azért nem fog meggazdagodni.

– Nem fog meggazdagodni! – visszhangozza az utca.

A bódésok már eltűntek. Ő meg ott marad a nővel, és csak azt az iszonyatos bádoghangot hallja. – Ebből nem lesz háza!

– …nem lesz háza!

– Mit csináltál? – hajol a zsák fölé. – Az előbb rendes cipő volt rajtad, most meg ez a papucs…

A rókaprém rácsavarva a nő nyakára. Talán Gál csavarta rá, talán Magyari.

Újlaki szorosabbra húzza a prémet. – Megérdemelnék, hogy…

Sötét az Árusok tere, sötétek a bódék. De azért nem biztos, hogy üresek. Talán ilyenkor kötik a nagy üzleteket.

– Mikor kötik a nagy üzleteket? Mikor van a nagy üzletkötések órája?

Ponyvával letakart repülő. Az egyik szárnya hiányzik, de azért az öreg Gráner el fogja adni. Ki lesz az, akit beültet a gépbe, akinek a Gráner fiúk elindítják a motort, aki belehülyül abba a rettenetes zúgásba, és semmi mást nem hall, csak Gráner bácsit. – Magának kell egy repülő! Egy ilyen ember egyszerűen nem élhet repülő nélkül. Mit mond majd a feleségének, ha az világ körüli útra akar indulni, hogy mer majd a szemébe nézni?!

Újlaki bent áll egy bódéban. Az Elegancia bódéban áll a zsákjával, megzöldült frakkok, kinyúlt nadrágok alatt. Előtte, a kis asztalon, egy halom mellény.

– Ne is mutassa, hogy mit hozott! – legyint a vörös arcú férfi. – Inkább adjon valami altatót, egész éjjel le se hunytam a szememet.

Még van valaki a bódéban. Aki a mellényeket hozta. Elbújt a frakkok mögé és vár. Az Elegancia nem szereti, ha az üzletfelek találkoznak. Üzletfél vagyok, gondolja Újlaki.

Elegancia odamegy a zsákhoz, kiemeli a nőt. Ez nem olyan könnyű, fújtat, prüszköl.

– Segítsen!…Mit áll ott?

Újlaki segít. A nő feje rázkódik, haja az arcába hull. Amikor hónaljig kint van a zsákból, Elegancia ránéz Újlakira.

– Kit hozott nekem?!

Széles, atlétatrikós vállak. Két izmos kar. Elegancia végigtapogatja. – Ez talán maga Rose Krause!

– Kicsoda?

– Nők a porondon. Nem is hallott róla? Nem is tud a női birkózóversenyről? Már három hete tart. – Megfogja és behajlítja a nő karját. – Lefogadom, hogy Rose Krause!

– Rose Krause! – ingatja fejét Újlaki.

Rose Krause ott áll a porondon, mint egy acéltorony. Mosolyog. A közönség tombol.

Hogy lett belőled üres üveg, ajtó elé kitett, halott katona?

Az ajtó előtt sorakoznak a halott katonák. Sorakoznak, és várnak valamire. Akár a részegek, odakint az utcán. Csak feküdjetek, halott katonák, feküdjetek és várjatok.

– Vigye innen ezt a nőt – mondja a bódés. – Vigye innen, mert csak baj lesz belőle.

Amikor Újlaki kint van, még utánaszól.

– Magának is csak azt ajánlom, hogy sürgősen tegye le valahol.

Újlaki újra elmegy a repülőgép mellett. – Talán legjobb lenne, ha beülnénk, és elrepülnénk valamerre.

Az üvegcsarnok kupolája, akár egy templom. Sötét van odabent, és akkor se világosodnak meg az üvegfalak, amikor Újlaki elmegy mellettük!

– Ha tudnád, mi minden van odabent! Annyi ócska ruhát még életedben nem láttál, és könyvek, a Műveltség Tára és Teri néni szakácskönyve meg gramofonok, van, amikor egyszerre tíz-húsz gramofon szól.

Körbejárja az üvegcsarnokot.

– Mi lenne az, kérem? – kérdi mögötte valaki.

– Mi lenne az, kérem? – száll az árusok imája. – Mi lenne az, kérem?!

Tükör, tükör és tükör… Ez a Somorjai boltja. Mindegyik tükörben ő áll ott, zsákkal a vállán. Egy gyerekkád előtt teszi le a zsákot.

– Nem mondom, hogy magára vártam – bólint Somorjai –, de azért megnézzük.

Festmény a tükrök között. Csónak a holdfényes vízen, egy nő fekszik a csónakon.

– Nem – hallani Somorjait –, táska nem érdekel, öv nem érdekel, cipő nem érdekel… legalábbis ez a cipő… sajnos.

Aztán, ahogy Újlaki kint áll, valaki megszólal.

– Eredmény: nulla. Pedig már hány helyen járt.

– Nem, még éppen csak egy-két helyen voltam, Lemmler úr.

Lemmler a sötétben áll, talán a repülőgépnél, talán közelebb. – Az Eleganciánál kezdődött, aztán egyik bódé a másik után, maga talán már nem is emlékszik.

– Még megpróbáljuk. – Újlaki egy bódé falához lapul a zsákjával.

– Egy helyen már úgy volt, hogy sikerül valami, aztán mégse. – Lemmler most egész közel lép hozzá. – Az Elegancia mit mondott? Mivel rázta le?

– Nem tudom… nem emlékszem.

– Pedig ha ez a dolga most nem sikerül, akkor igazán nem lehet tudni, hogy mi vár magára. Vagy pedig nagyon is lehet tudni.

– Még megpróbáljuk, Lemmler úr.

Elindul a zsákkal. Lemmler, az ifjabb Lemmler, mellette megy, és egyre csak azt kérdi, hogy mivel rázta le az Elegancia, hogy dobta ki Somorjai meg a többiek… ugye, lehordták, ugye, volt, aki alaposan lehordta, hogy ilyesmivel állít be éjnek idején.

– Nem tudom… nem emlékszem.

Aztán egy csomó futballdressz, és Lemmler helyett most a bódést hallja:

– Maga még soha nem hozott nekem semmit.

– Azért ezt nézze meg, Reményi úr.

Piros-fekete csíkos futballdresszek. Hét darab. Egy lezüllött, feloszlatott csapat hét játékosa bejött ebbe a bódéba, hogy eladja a dresszét. Hét játékos, aki többé nem rúg labdába. Újságpapírba csomagolva hozták a piros-fekete csíkos futballdresszt, és aztán kibontották az árus előtt. Még egyszer megnézték azt a trikót, amiben valaha kifutottak a pályára. – Emlékszel – mondta az egyik –, amikor a Húsos ellen játszottunk, olyan keresztlabdát kaptál tőlem!…

– Ne hozzon nekem öregasszonyokat! – Reményi valósággal kilöki a bódéból. – Mit kezdjek én egy öregasszonnyal?

Újlaki leállítja odakint a zsákot. – Azt mondta, hogy öreg! Hogy mondhatott ilyet?…

Hideg, éles szél jön. Egy redőnyt döngetnek valahol.

– De hát a Somorjainál még olyan fiatal volt! Olyan fiatal…

– Mikor volt az?! – vihog mellette Lemmler.

– Egy órája… alig egy órája.

– Évekkel ezelőtt! – Lemmler mellette áll. – De már akkor is öreg volt ez a nő, amikor Atlasz Miklóstól megvette, amikor rádobta az utolsó pénzét. – Elhallgat, majd reménykedve. – Ugye, most már egy fityingje sincs?

– Fogytán a pénzem, az biztos.

– Fogytán! – Lemmler felvonít. – Egy fityingje sincs, ez az igazság. Miért titkolózik előttem? Miért nem mondja meg, hogy reggel már egy zsömlét se tud venni?

Lemmler most már nem szakad le tőle, mindenhova bemegy vele, nézi azt a mozdulatot, ahogy az árus kivesz egy holmit a zsákból, majd visszadobja. Lehunyja a szemét a gyönyörűségtől, ahogy az árus azt mondja:

– Eredj a pokolba, Újlaki!

– Hogy beszélnek magával! – bólogat ifjabb Lemmler, amikor megint kint vannak. – Hogy beszélnek… – Hirtelen Újlakihoz fordul. – Miért csinálja ezt?

– Mit, Lemmler úr?

Szűk bódésoron mennek át. Újlaki jobbra-balra pislog. Talán még be lehetne csúszni valahová. (Hol kötik a nagy üzleteket?) De közben csak Lemmlert hallja.

– Tulajdonképpen eladhatná ezt a nőt. A cipőjét, a ruháját vagy akár a haját. Nem azért mondom, de a Medvei annyi pénzt szedne össze, hogy utána egy hétig sétálhatna. Csakhogy maga nem a Medvei.

Most kéne meglépni! De csak imbolyog a zsákkal.

– Mit szépítsük a dolgot: magát kiütötték. – Elhallgat. Mintha várná, hogy Újlaki utánamondja. „Igen, én nem vagyok a Medvei… kiütöttek. Valaha kötöttem egy-két üzletet, de annak már vége, most már jobb, ha hozzá se kezdek semmihez.”

– Még van egy dobása. Feljön a hegyre. Hozzám.

– Nem!

– Van egy kis vityillóm. Istenem, miért ne lehetne nekem egy kis vityillóm?

– Köszönöm a meghívást, de én…

– Mit köszönget! Ne köszöngessen! Inkább jöjjön velem. Ágy, napi kétszeri étkezés. Mit akar még, mondja, mit akar?

– Igazán köszönöm, Lemmler úr.

– És mit kérek mindezért? Néha beszél egy kicsit. Erről-arról. Hogy mikor a Nádor Béla magára sózott egy vagon hagymát, meg amikor a feleségével azok a dolgok voltak…

– Semmi se volt a feleségemmel.

– Dehogynem! Mindenki tudja. Előlem akarja eltitkolni? – Lemmler majdnem sír. – Éppen előlem?!

Egy autóbusz váza. Újlaki átkel a buszon, aztán egy ketrec előtt megáll a zsákjával, mint aki már nem tud továbbmenni.

Egy ketrec, aztán még egy ketrec. Állatkert az Árusok terén.

Miféle árny kushad odabent? Miféle alak áll előtte, aki majd azt mondja: – Én láttam a farkast.

Újlaki belebámul a sötétbe. Az árny nem mozdul. Koszladt pokrócon fekszik, és nem mozdul.

– Ezt már nem is kéne ketrecben tartani – mondja Lemmler. – Se ezt, se a rókát, se a majmot.

– És az oroszlán? Mi van az oroszlánnal?

– Ha az magának oroszlán! – Lemmler felnevet. – Talán már lábtörlő valahol, a ketrecét is elvitték. Nem tudom, honnan szedte ezeket a Csicsmanczai! – Befütyül az egyik ketrecbe, megrázza a rácsot.

– Hagyja aludni.

– Mindig alszik. – Beköp a ketrecbe, majd Újlakihoz fordul. – Legyen esze. Felviszem a hegyre. Már vannak ott egypáran.

– Vannak… az biztos.

És most szinte látja őket. Azokat a leégett, tönkrement alakokat, akik többé nem jöhetnek le a hegyről, akikre ifjabb Lemmler emberei vigyáznak. Ó, hogyne! van ágyuk, étkezés – naponta kétszer. De ha Lemmler hívatja őket, akkor mesélni kell. Erről-arról. Beszélj az ízületeidről, mondja Lemmler, mikor kap el a fájdalom? – Téged Zuglóban egyszer rémesen megvertek… először elgáncsoltak, aztán rád térdeltek… hányan? – Hogy csapott be Székely Aladár?

Azok meg beszélnek az ízületi fájdalmakról, a verésekről, hogy mentek tönkre, hogy úszott el minden.

Semmi se mozdul odabent a ketrecben.

– Ezeket miért nem viszi fel magához? – Nagy nehezen elfordul a ketrectől.

– Kiket? – Lemmler rábámul.

– Ezek is tudnának mit mondani… ezeknek is lenne mit mesélni. – Elindul a zsákjával. Minden lépésnél úgy érzi, hogy összeesik.

– Nagy tipp! – nevet Lemmler. – Iszonyú nagy tipp!

Csöndben jön mögötte, minden lépését figyeli.

A bódék már messze vannak, az állatkert is elmarad, és Újlaki most ott áll egy fűvel benőtt vasúti töltés előtt. Valóságos hegy.

– Csak nem akarja megmászni? – kérdi Lemmler.

Újlaki tudja, hogy az első lépésnél visszacsúszik, és akkor ifjabb Lemmler elkapja, de úgy elkapja!…

Áll – mozdulatlanul.

Két kar fonódik a nyaka köré.

– Gyerünk – mondja a nő. Fölragyog az arca, ahogy rátapad a férfira.

Újlaki még egyszer felnéz. Fűcsomók, kövek, kopár, kiégett földrész… Valahol a magasban feketén és mozdulatlanul száll az ég.

– Mire vársz?! – mondja a nő.

A férfi elindul. Az első lépések nehezek, de azért csak megy tovább a potyogó kődarabok között.

Lemmler fél lába a töltésen, mintha nekifutásból akarna felrohanni. De nem mozdul, valósággal megmerevedik. Nézi, ahogy azok ketten eltűnnek odafent.

Sírkő-kert

– Miért ne?! Egy időben nekem is lehetett volna bódém. Engedélyt is kaptam volna, meg ami az anyagi helyzetemet illeti… Elhallgatott a cipőpertlik függönye mellett. Mintha eltűnődött volna. Ott ült a zöld asztalka mellett, cipőpertlik, hajcsatok, fésűk és akasztók között.

– Maga sose gondolt rá, hogy bódéja legyen? – Felnézett abba a sovány, merev arcba.

Az meg se hallotta. Rázta a platniját, szikrák röpködtek körülötte. Előtte meg egy halom pattogatott kukorica, akárcsak valami rezsón. Oldalt zacskók, odaszórva egy szögre.

Rázta a platniját, szikrák röpködtek körülötte, ahogy ott állt a falnál.

A pertlis meg csak bugyborékolt. – Ott voltak a bódék a téren, a Földesé, a Liszaueré, a Sperberé… mind el tudom mondani.

Valami biztatásfélére várt, de a másik nem biztatta.

Ő pedig megigazította a pokrócot. A dereka köré volt tekerve az a szürke pokróc. – A vese nálam érzékeny pont, vigyáznom kell.

Vállat vont, akárcsak valaki félbeszakította volna. Aztán ahogy egy férfi megállt előtte, valósággal rákiáltott:

– A vállfák, uram, a vállfák! Vagy maga talán már föl se akasztja a zakóját? Mert annyi zakója van, mert maga a zakókirály!

Az idegen megérintette az akasztót, nézte, hogy hintázik, majd bement a sírkövek közé.

Az árus utánabámult, majd kiesett a pokrócából. – A vállfa nem cikk, a pertli nem cikk, a fésű nem cikk – mind odamennek.

Mind odamentek. A férfi, aki az előbb a vállfát himbálta, egy magas, sovány, gyászfátyolos asszony, két gyerekkel, aztán még egy férfi, aki valahogy hirtelen csapódott hozzájuk. Végigmentek a kis kerten, a sírkövek között. A gyerekek olykor megálltak egy kőnél. Márványangyal fehér, halott mosollyal.

– Haszlaher Évike – olvasta a nevet az egyik gyerek.

Futballkapus elvetődve, amint éppen kifog egy labdát. Fehér arc, fehér sapka, fehér dressz és fehér labda.

Egy férfi hosszan nézte. Úgy állt előtte, mintha ki akarná rúgni a kezéből a labdát.

A gyerekek a neveket olvasták.

– Porgesz Imre, élt 63 évet.

– Kertész Róbertné, drága nagymamánk.

Aztán otthagyták mind az emlékműveket, egy csoportba verődtek, és elindultak a kert végében levő üvegház felé.

– Akár egy nyári lak – mondta a pertlis. – Vagy éppen valami nyári vendéglő.

– Bierman Ervin. – Ez állt nagy betűkkel az üvegház homlokán.

Az asszony és a férfiak egy pillanatra felnéztek a cégérre, aztán sorba beléptek az üvegajtón.

– Nyári vendéglő a téli szezonban – bólintott a pertlis.

A kertben tél volt, hóban álltak a szobrok, a kis út tisztára seperve.

– Ha újra születek, csak sírkövesnek születek. – A pertlis felállt, két kézzel fogta a pokrócot. Megigazított egy fésűt, belebámult az egyik tükörbe. – A Sperber különösen pártolta az ügyemet, mindenáron azt akarta, hogy bódém legyen. Maga ismerte a Sperber Klárit?

Az, ott a falnál, letépett egy papírzacskót, hogy pattogatott kukoricát adjon valakinek.

– Keményen vágtam a szelet a Sperber Klárinak. – A pertlis az állát igazgatta a tükörben. Két ujja közé fogta az állát, úgy igazgatta. – Keményen vágtam a szelet, és nem is eredménytelenül, pedig az egyik Liszauer fiú is szemet vetett Klárira.

Elengedte az állát, lassan megfordult. Azt az öregurat nézte, aki hátrakulcsolt kézzel végigballagott a sírkövek között.

– Mélységes részvétem. – Meghajolt a pokrócában. Kiguvadt szemmel nézte az öreget. Aztán elöl összefogta a pokrócot, és visszaült a székre. Egy darabig hallgatott, majd akárcsak valami kérdésre válaszolna: – Továbbvitték a teret, az Árusok terét, valahová a város szélére. Nagy dohányt akasztottak le ezek, és ezt persze nemcsak én tudtam. Emlékszik a Mórinéra?

A pokrócot paskolta.

– …honnan kapta a Móriné a zöldséget, a petrezselymet, a hagymát? Miért volt mindig friss áruja? Hát persze hogy azért, mert összeszűrte a levet a kertészekkel! Micsoda savanyított káposztája volt, pedig neki nem is lett volna szabad savanyított káposztát árulni. Tudja, hogy a fia egyszer bajonettel támadt rá? A saját fia? Ha akkor a Földes nem ugrik közéjük…

Valaki megállt a pertlik előtt.

Az árus azt a barna cipőt nézte. Vékony, tört orrú, barna cipő.

Az árus nem nézett fel, neki elég volt ez a cipő. „Ha rálépnék, szétmenne.”

A cipő eltűnt, és ő tovább beszélt.

– …emlékszik az állatkertre? Az állatkertre az Árusok terén? Egyszer bedugtam a kezemet a hiéna torkába a Sperber Klári előtt.

A platni közönyösen rázkódott.

– Maga persze nem esik hasra, maga persze erre azt mondja, hogy az a hiéna már lábra se tudott állni.

Beakasztotta a karját az egyik vállfa háromszögébe.

– Az öreg Bluz fogta el a hiénát. Micsoda felhajtás volt, amikor kihozta az Árusok terére!

(Bluz jött elöl, az öreg Bluz, bőrzekében, csizmában, puskával a vállán. Mögötte hozták a ketrecet.

Az árusok mind kint voltak, mert ezt aztán látni akarták. Valaki virágot dobott az öreg Bluz elé, mögötte meg azt magyarázták, hogy a háborúban se ijedt meg az árnyékától, és ezüst vitézségije van.

– Egy Bluznak?! – hajolt közéjük Sperber. – Egy Bluznak ezüst vitézségije?

Sperber még valami olyasmit is mondott, hogy ezt a hiénát nem is az öreg lőtte, úgy vásárolta valahol. Nem is jár vadászni. Nem kell bedőlni a bőrzekének, a csizmának.

Az öreg Bluz ott elöl meg se hallotta Sperbert.)

– Régi harag ez a Bluzok és a Sperberek között – bólintott a pertliárus. – Egyszer meg is verekedtek, a Bluzok megtámadták a Sperber bódéját, füstölgött az Árusok tere.

A fejét ingatta, ahogy erre a csatára gondolt, az árusok csatájára.

– De hol vannak már a Bluzok és a Sperberek? Túlságosan nagy lábon éltek, és ezt nemcsak én tudtam meg maga. Kitették innen őket, úgy bizony.

Az csak rázta a platniját, mint aki soha életében nem hallott a Bluzokról és a Sperberekről.

– Na tessék! – A pertlis a sírkövek felé bökött.

Valóságos kis tábor a kertben. Elszórt csoportok egy-egy sírkőnél.

Az árus csak nézte őket, aztán széthajtotta a pertlik függönyét, mintha be akarna bújni.

– Gyűrűs menyasszonyom volt a Sperber Klári, de akkor elcsábította a film. Én nem is tudom, hogy történt, de egyszer csak a fejébe vette, hogy sztár lesz. Mégpedig külföldön. Nem álltam az útjába.

Bebújt a pertlik közé. Valahol a pertlik mögött egyszer csak megtalálja gyűrűs menyasszonyát, Sperber Klárit.

– Talán azt várja, hogy utánamenjek. – Előbújt a függöny mögül, a járdát nézte. Ahogy valaki megáll előtte és továbbmegy.

– Ki tudja, merre jár, hol vár reám – dudolta elmélázva – …követem őt, mint napfényt az árnyék…

Megpaskolta a pokrócot.

– Az öreg Liszauer temetésén találkoztunk utoljára. Igaz, Sperber nem volt jóban a Liszauer családdal, de azért elment a temetésre. Mégis, a nagy Liszauer, az árusok atyja. Valahogy úgy beszéltek róla, mintha ő alapította volna meg ezt a teret, persze, ez nem igaz, mert az Árusok tere már olyan, de olyan régi!… Mindenesetre ő volt a nagy Liszauer. Az üvegcsarnokban ravatalozták fel, a tér nagy üvegcsarnokában.

Előtte volt a kép, ahogy a nagy Liszauer ott fekszik a ravatalon. A ruhahegyeket és a könyvtornyokat kihordták az üvegcsarnokból, gramofont és fürdőkádat se lehetett látni, mint más közönséges napon. Nem volt ott más, csak a ravatal. És a fényes homlokú, szürke szakállas arc a gyertyák között. Körülötte köhécselés és csoszogás. Mind eljöttek a bódésok, hogy még egyszer utoljára megnézzék Liszauer Ernőt. Eljöttek a bódésok, az árusok, a felhajtók, a rongyrázók, a potyapofák, hogy még egyszer elbúcsúzzanak a Liszauer család fejétől, ennek az egész törzsnek a főnökétől. Elvonultak előtte a régi harcostársak: a Bluzok, Prokeschek és Mattanowichok, és bár életében haragot tartottak vele, de most azért itt voltak a Sperberek is. Nem búcsúztatta senki, ezt szigorúan megtiltotta végrendeletében. Csak elmentek előtte az arcok.

– Orrvérzésben halt meg. – Felnézett a pertlik közül arra a rázkódó platnira. – Éjjel, álmában. Azt mondják, nagy férfiak halnak meg így, például Attila, a hunok királya, Isten ostora.

A platni rázkódott.

– …hunok királya, Isten ostora. – Megigazított egy akasztót, aztán megint Sperber Kláriról beszélt, akivel azon a temetésen találkozott utoljára. – A bejáratnál álltunk, és csak arra kért, hogy ne is mondjak semmit, ne próbáljam lebeszélni, mert akkor nem lesz ereje elmenni. Aztán, amikor kifelé sodródtunk a tömegben, megszorította a kezemet.

Újabb alakok tűntek fel a kertben, a sírkövek között. A pertlis addig nézte őket, amíg el nem tűntek az üvegházban.

– A sírkő a cikk! Nem megy itt senki másnak, csak Bierman Ervinnek. – A pokrócot paskolgatta. – Azt mondják, Liszauerné fölébredt akkor éjjel, amikor a férjével a dolog történt. Fölébredt, de meg se mozdult. Érti ezt? na, mindegy.

Rándított egyet a vállán.

– Most álljak oda, és mondjam azt: Klári, nem engedlek el! – Kis szünet. – Ugyan, kérem! Pedig az apja hálás lett volna, nekem elhiheti. Bevitt a Limanova kávéházba, és ott könyörgött nekem. „Beszéljen a Klárival, ne csináljon ilyen őrültséget, maga az egyetlen, akire hallgat.”

Ujjával vonalakat húzogatott a pokrócon.

– Berlinből még kaptam egypár levelet. Tudja, először oda ment a Klári. Aztán Amerikából már csak egy képeslapot küldött. Egy Alfa Romeo volt rajta meg pálmafák. Kalifornia.

A sírkő-kert felé nézett, és nevetni kezdett. Élesen nevetett, valósággal rikácsolt.

– Mit mondana most a Sperber! Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit mondana most a Sperber. „Béreském, mindennap kézcsókra járulok magához, hogy nem állt a lányom útjába.” Ezt mondaná, nekem elhiheti. Mert itt most már csak egy császár van, Bierman Ervin, a sírköves.

Dobolt a pokrócon.

– Hol vannak a Bluzok és a Sperberek?! Egyre kijjebb dobják őket, egyre kijjebb, hogy ne rontsák itt a levegőt. Ma még valahol Kispest mögött, aztán tovább, megint tovább.

A pertliárus lerúgta magáról a pokrócot, felállt.

– Mert azt hitték, hogy nekik már mindent lehet, hogy ők már mindenkit zsebre vágnak.

Egy pillanatig úgy állt a lehullott pokróca mellett, aztán berohant a kertbe, a sírkövek közé.

– Bierman úr, hall engem? Szórjon ki mindenkit, mert most olyan megrendelést kap! Készítse el a Bluzok sírboltját. Ide figyeljen, majd egymás mellett fekszenek mind a Bluzok! De ez még semmi, hozom a Sperbereket, a Liszauereket, a Prokescheket és Mattanowichokat. Ez azért már mégiscsak valami! Családi sírbolt a Prokescheknek és Mattanowichoknak… Bierman úr! Biermankám… hozom az Árusok terét!

Elakadt. Úgy tátogott, mint aki hirtelen megnémult. Aztán már megint ott volt a pertliknél, és becsavarodott a pokrócába. Remegett, ahogy visszaült a székre.

Fölötte, a megfeketedett falnál, a pattogatottkukorica-árus halott, merev arccal rázta a platniját.

Borbély a házban

Úgy állt ott fehér köpenyében, akár az üzletben. Felső zsebében fésű, borotvakés. Mosolygott hajlongott, és közben azt mondta:

– Üdvözlöm, Lakos úr.

– Eljött, Hantos úr?

– Ön se feledkezett meg rólam…

Aztán, hogy elfogott egy kezet.

– Tudtam…

Majd egy másiknak.

– Nem is mertem volna remélni…

Mögötte a felesége – vékony kis barna asszony – hol a vendégre nézett, hol rá – a borbélyra. Megszorította a karját. – Mondtam, hogy nem kell kétségbeesni.

Egy lépést tett előre a konyhában a vendégek felé.

– Ó, a férjem azt hitte, hogy most már vége mindennek azért, mert fel kellett adni az üzletet. De én mondtam, hogy nem szabad elcsüggedni. – Kis szünetet tartott. – Meg aztán így sokkal kedélyesebb is.

Most aztán már Lakos úrnak, Váradi úrnak, Hantos úrnak meg a többieknek is körül kellett nézni a konyhában. Meg kellett csodálni a régi, tükrös borbélyasztalt, a székeket, a habfehér törölközőt a falon… és még újságok, nahát, még újságok is vannak a konyhaasztalon: Pesti Hírlap, Tolnai Világlapja…

Hogy csinálta ezt, Ferikém? – Lakos úr belecsúszott a székbe, a tükör elé. Kendőt gyömöszöltek az álla alá. – Borotválás és fazonigazítás.

A borbély valósággal a fülébe súgta.

– A feleségem nélkül nem mentem volna semmire. Az ő ötlete volt az egész.

– Mindent együtt beszéltünk meg – mondta az asszony a konyha közepéről. Odafordult az egyik vendéghez. – Milyen újságot parancsol? De hát miért nem ül le? Azt hiszem, igazán kényelmes székek. – És közben az a vékony, ideges mosoly. Mintha örökké ráncigálnia kéne az arcát. – Mit szólnak a virágaimhoz? Egy szavuk sincs hozzá?

Kövér, bőrkabátos férfi odament a konyhaasztalhoz, megcsodálta a vázákat.

– Kedves, valóban kedves.

Az asszony már a férjénél volt.

– Majd én szappanozok. – Kis tálkában hozta a vizet, és elkezdte szappanozni Lakos úr arcát.

– A meghívókat is a feleségem küldte szét. – A borbély Lakos mögött állt.

Egy hang az ajtó felől.

– Ő rajzolta azokat a mintákat?

Az asszony szappanozott, Lakos lehunyta szemét, arcát elöntötte a hab. A borbély a kését fente, és azt mondta:

– A feleségemnek tanulnia kellett volna. Ha látnák a rajzait…

– Ugyan! – Az asszony otthagyta a beszappanozott arcot. Süteményt vett ki a szekrényből, kistányérokat. – Tessék, Halmos úr, remélem, maga se veti meg, Timár úr?

– Ebéd előtt vagyok – mondta a bőrkabátos férfi.

Az asszony mosolygott, a férfi előtt imbolygott a tányérral, aztán elfordult. Megint ott állt a férje mellett.

A szappanhab átszállt egy másik arcra. Volt, aki csak hajvágást kért. A bőrkabátos, ahogy belecsúszott a borbélyszékbe, lábát előretolta, ujjait szétterpesztette a térdén. – És az engedély?

A borbély a fejét ingatta.

– Nincs, nincs… – Körülnézett. – De hát, reméljük, nem lesz baj.

Az asszony a tükörhöz ment, mintha mögéje akarna lépni.

– Jó, hogy ez az asztal megmaradt… – Aztán egyszerre csak Varsányi Rudiról kezdett beszélni. Varsányi Rudiról, aki kiszorította az üzletüket az utcából, aki tönkretette őket. – Miért kellett éppen ide jönnie, ebbe az utcába?

A borbély intett, hogy hallgasson, de az asszonyt nem lehetett megállítani.

– Bosszút esküdött az uram ellen, mert valamikor nála volt inas.

– Hallgass.

– Megesküdött, hogy tönkretesz! – Az asszony végignézett az arcokon. – De önök nem hagytak el bennünket, nem pártoltak el tőlünk.

A vendégek hallgattak. Egy borostás képű férfi, hátul a konyhaajtónál, újságot olvasott. Egy nyakba nőtt haj aprósüteményt eszegetett. És akkor egy hang a tükörből.

– Szeretném, ha nem nyírna fel hátul.

Az asszony már ott volt a férje mellett. Azt a vöröses, duzzadt nyakat nézte a széken.

– Hátul lent van a fazon.

Az asszony és a borbély összenéztek a tükörben. Akárcsak be akarnának szaladni a szobába, hogy majd ott megbeszéljenek valamit.

– Igen. – A borbély belebólintott a tükörbe. – Hátul lent van a fazon.

– Ön mindig fölnyír. – A két vastag szemöldök összehúzódott.

A borbély mondott valamit, hogy nem, nem. Az asszony figyelmesen nézte hátul a fazont. Előregörnyedve nézte. Fölegyenesedett. De már nem ment oda senkihez, hogy süteménnyel kínálja, vagy hogy kicserélje az újságot. Varsányi Rudiról se szólt többet, aki a férjét kitúrta az utcából. Kis tálkában habot kevert.

Hatalmas fül volt előtte, elvadult bozót. Az asszony ollóval a kezében föléje hajolt, aztán eltűnt ebben a dzsungelban. Majd egy orr szippantotta fel. Közben, a vendég nyakáról, a férjét hallotta.

– Olvastam, hogy Türr István tábornoknak külön borbélya volt az orra részére.

– Hogy érti ezt? – Az arc rájuk bámult a tükörből.

A borbély elhallgatott. Az asszony elengedte kezében az ollót. A hajpamacsokat nézte a konyha kövén.

– Miért nem mondják mindjárt, hogy ősember vagyok. – A vendég előrehajolt. – King-Kong, a gorilla.

Valaki nevetett az ajtónál.

– Látta King-Kongot a filmen?

Az ott a tükörben nem válaszolt. Visszahanyatlott a székén, és csak annyit mondott.

– Szóval tartsak egy külön borbélyt az orrom részére?

– Ugyan, de hát erről szó sincs! – Az asszony félénken csattogott az ollójával. A vendég feje fölött szemrehányó pillantást vetett a férjére.

Aztán, amikor a vendég kiszállt a székből, két oldalról körülvették, lekefélték, megigazították a kabátját, az ajtóig kísérték.

– Legyen szerencsénk máskor is.

Minden vendégtől együtt búcsúztak. Amikor magukra maradtak, az asszony felsöpörte a hulladék hajat.

– És a lakók? – A férfi az asszonyra nézett. – Ha valaki bejelenti, hogy nincs engedélyünk?

Az asszony a konyhaajtóhoz lépett.

– Senki sincs kint.

– Biztosan észrevették ezt a nagy jövést-menést.

– Nem szólnak. Nincs senki olyan a házban…

Pár nap múlva egy tűzoltó jött, meg egy gimnazista a Zrínyiből.

– Mintaiskola – mondta a borbély –, adja át üdvözletemet Baczoni tanár úrnak.

A következő vasárnap az asszony egy kis ízes befőttel kedveskedett. Miközben az újságokat és a képeslapokat rendezgette, odaszólt a férjének.

– Senkire se tegyél megjegyzést. Se az orrára, se a fülére. A férfi vállat vont, és mert még mindig nem jött senki, beleült a székbe a tükör elé.

Az asszony megállt mögötte.

– Ezt nem teheted.

– Adj egy újságot.

A férfi hátranyúlt a levegőbe.

– Újságot?

– Ma nem jön senki.

Kopogtattak. A borbély lecsúszott a székről. Jött Lakos úr, Hantos úr meg a többiek. Újabbak is érkeztek, akik múlt vasárnap nem voltak itt. Egy rókaképű férfi azt mondta:

– A barátom küldött ide. A Lázár Pista.

Az asszony meg csak a férjét nézte. Mintha azt akarná mondani: Te persze nem hiszel semmiben! Aztán odafordult Lakos úrhoz, és megkérdezte:

– Igaz, hogy a Varsányi Rudihoz egyre kevesebben járnak?

Egyszer valaki elhozta a kisfiát.

– Könnyű nyári frizurát a gyereknek.

Párnát dobtak föl a székre, még egy párnát. Amikor a gyerek fölült, a borbély a tükör alá mutatott.

– Onnan jön ki a fehér egér.

A gyerek álmos, tunya tekintettel a borbélyra nézett.

– Apa, ennek itt olyan feje van, mint Stan és Pan közül a Stannak.

A borbély a tükör elé állt, keserves képet vágott, és beletúrt a hajába.

– Akárcsak Stan a filmen! – nevetett hátul valaki.

A gyerek nem nevetett. Inkább úgy nézett a borbélyra, mintha külön unná a hosszú, sovány arcát, a tüskés haját, és hogy olyan képet vág, mint Stan a filmen.

A borbély könnyű frizurát csinált a gyereknek. Olyan volt az a frizura, mint egy vidám nyári park.

– Sikered volt – mondta az asszony. – Stan Laurent máskor is utánozhatod. Az ilyesmit nemcsak a gyerekek szeretik.

A borbély arról beszélt, hogy milyen nehéz gyerekeket nyírni. Sose tartják rendesen a fejüket. Az asszony arról beszélt, hogy elkéri a gramofont a szomszédból, mert a zene vonzza az embereket.

– Nincs egy kevésbé tiszta kendőjük?

A magas homlokú, őszes férfi egyetlen mozdulattal lekapta nyakáról a kendőt, és meglengette a borbély előtt. Merev, kifejezéstelen arccal nézte a borbély, ahogy újra megkérdezte.

– Nincs egy még kevésbé tiszta kendőjük?

A rókaképű férfi, akit Lázár úr küldött, gyűrött burettruhájában előjött az ajtó mellől. A kendő fölé hajolt.

Az asszony elrántotta a kendőt, és hátravitte a szobába.

– Mindjárt hozok egy másikat, Hantos úr.

Hantos úr hátradűtötte a fejét, és várt. Csak akkor szólalt meg, amikor az új kendőt a nyaka köré gyömöszölték.

– Mindig szerettem a kockás kendőt, de talán leginkább a kék-piros kockás kendőt.

A borbély a feleségére nézett a tükörben. Az asszony lehajtotta a fejét, és szappanozott.

– Hiába – mondta később az asszony –, nem vagyunk kellőképpen fölszerelve. De azért többé nem lesz ilyen panasz. – Megjegyezte, hogy a szomszédból el kéne kérni a gramofont.

Legközelebb ketten jöttek. A rókaképű és egy nagy darab, kövér ember. Ők ketten olvasták az újságot, eszegették az aprósüteményt.

– Visszacsúsztunk.

A borbély a nagy székben ült, a tükör előtt.

– Miért mondod ezt? – Az asszony körülötte keringett.

A borbély a haját fésülgette, a tüskés, bozótos haját. Fütyörészett, és a haját fésülte.

Szerdán beállított egy postás. Aztán vasárnap megint ott volt az egész társaság.

Megkérdezem, gondolta az asszony, megkérdezem, miért nem voltak itt múlt vasárnap, miért nem jöttek be legalább egy borotválásra. Nem kérdezett semmit. Nézte ezeket az arcokat a konyha üvegajtaja előtt. Fekete kendőt feszítettek az ajtóra, hogy ne vágjon be a nap. Az arcok zöldessárga színt kaptak. – Itt vannak, és eljönnek jövő vasárnap is, meg azután. A férjem hiába reméli, hogy elmaradnak. Mert azt reméli. És hogy akkor majd megint úgy néz rám, mint amikor be kellett zárni az üzletet. Az üzletet is vissza fogjuk szerezni.

– Elhanyagolja a süteményeimet, Lakos úr.

Egy hét múlva csak ők ketten voltak a konyhában: a borbély meg a felesége. Egyébként mintha soha senki nem jött volna hozzájuk. El se lehetett képzelni, hogy valaki ide beteszi a lábát. Pedig minden elő volt készítve: a fenőszíj, a kis tálka, a virág, az aprósütemény.

A borbély a konyhaasztalnál állt, mögötte az asszony.

– Nem tűröm – mondta az asszony –, nem tűröm, hogy leharapdáld a sütemény szélét.

A borbély hátranézett és vállat vont.

Kopogtattak.

A rókaképű férfi jött, Lázár úr barátja. Beült az egyik székbe, az ajtó mellett, kezébe vette az újságot, olvasni kezdte.

A borbély a tükör előtt állt, megfordította a párnát az üres széken, aztán újra megfordította.

– Tessék, kérem. – Az asszony a vendéghez lépett.

Az fölnézett, lassú mozdulattal az ölébe eresztette az újságot.

– Nincs valami nagy tolongás, nem lehet mondani. – Odaballagott a tükör elé.

– Még jöhetnek. – Az asszony szappanozott, és közben megkérdezte. – Hogy van a Lázár úr?

– Nem is tudom, mikor láttam. – Később még annyit mondott. – Nem kell kiborotválni.

Legközelebb semmit se mondott. Átszelte a konyhát, útközben bekapott egy aprósüteményt, aztán beült a székbe. A borbély se kérdezett semmit, az asszony se kérdezett semmit. Nézték a vöröses-tüskés arcot, a nyakba nőtt hajat.

Ha jön valaki, gondolta az asszony, azt mondom, bocsánat, kérem, de tessék felállni. Nem bánom, ha megsértődik.

Senki se jött. Az asszony elkezdte szappanozni a vörösestüskés arcot.

Hétköznapokon semmi.

Az asszony arca odaragadt az ajtó üvegéhez.

– Két hete volt itt a tűzoltó.

Egy klottnadrágos fiú állt lent az udvaron, és kést dobált a fába.

– Emlékszel a gimnazistára? Forradás volt az arcán.

A penge megremegett, ahogy beleállt a fába.

– Három hete, vasárnap még mindenki itt volt. – Az asszony lebámult az udvarra.

– Nem, Hantos úr már akkor se jött.

– Dehogynem! Meg is dicsérte a süteményemet.

Odalent az udvaron könnyű szél mozgatta a fa leveleit. Lépések hallatszottak a folyosóról.

– A Lázár úr barátja. – Az asszony elhúzódott az ajtótól.

Ő jött, Lázár úr barátja. Ez az arc volt a vasárnap.

– Miatta nem jönnek a többiek – mondta egyszer az asszony.

A borbély rábámult. Vasárnap reggel volt, és ők ott ültek a konyhában. Hokedlin ültek. A székeket már ki se hozták, nem volt sütemény, és nem voltak újságok. A nyári nap akárcsak az udvarból emelkedett volna fel. A konyhát elöntötte a sárga fény.

– Mit bámulsz? – Az asszony fölállt, odament a férjéhez. – Nem emlékszel rájuk?

A férfi vállat vont, cigarettára gyújtott.

– Téged nem érdekel – mondta az asszony –, téged az üzlet se érdekelt. – Elhallgatott, majd szinte könyörögve. – De hát te magad mondtad, hogy valamelyik délután találkoztál Lakossal lent a téren, a hátsó kiskörben… megölelt… azt mondta, hogy vasárnap eljön.

– Aztán mégse jött el.

– Hidd el, miatta van az egész. – A nő előrehajolt. – Én már az első pillanatban láttam, hogy nem kedvelik. Nem is csoda! Amilyen tolakodó. Emlékszel, egyszer a Hantos előtt ült be a székbe.

– Nem emlékszem.

– Emlékezned kell! – Az asszony megint az ajtónál volt. Kinézett az udvarra. Lent a klottnadrágos fiú bicskát dobált a fába. Két dobás között felnevetett. Az asszony visszahúzódott. – Emlékezned kell, még mondtad is utána, hogy…

Lépések a folyosóról.

Az asszony úgy érezte, mintha fejében kopognának a lépések. Előrejött az ajtóig, akárcsak le akarna kuporodni, hogy úgy könyörögjön. – Menjen, menjen, kérem…

Árnyék esett az ajtó üvegjére.

Beengedte a vendéget.

Az asszony újra meghívókat küldözgetett.

– Jönnek, majd meglátod, hogy újra jönnek.

 

Hétköznap nem volt semmi.

Vasárnap az asszony aprósüteményt készített, és az újságokat is kirakta a konyhaasztalra. Aztán, mikor a lépéseket hallotta a folyosóról, remegni kezdett. Előrehajolt a hokedlin, arcát tenyerébe dűtötte.

– Talán nem ő az – mondta a férfi.

A lépések egyre közelebbről hallatszottak.

Az asszony valósággal összezsugorodott. A férfi átfogta a vállát, bevitte a szobába. Aztán visszament a konyhába, hogy ajtót nyisson.

A vendég megállt az asztalnál. Süteményt tömött a szájába, belelapozott az újságba.

– Hajvágás is lesz – mondta, ahogy odaült a tükör elé. Hosszan előrenyújtotta a lábát, és a tükörből ránézett a borbélyra. – Sose mesél semmit. Nem történik maguknál semmi a házban?

A borbély a vendég nyakába illesztette a kendőt.

Az félig lehunyta a szemét, mint aki aludni készül. Lustán, álmosan fölpillantott. Egyszerre fönnakadt a tekintete. Félig fölemelkedett a székből, majd visszasüllyedt, és csak nézte azt a fejet a tükörben.

– Mit csinált?

A borbély mellette állt, leeresztett karral. A fejre nézett, a fehér sávra a barna haj közepén.

– Belenyírt a hajamba! – Megpördült a széken, a borbélyra bámult, aztán visszafordult a tükör felé. Egy ujjával megérintette a kopasz sávot, mint aki nem hiszi el, mint aki nem tudja elhinni. – Nullással belenyírt a hajamba…

A borbély a szék mellett állt, és hallgatott. Mintha nem is vele kiabálnának.

– Hogy tehetett ilyet?! – A vendég elcsuklott. – Akkor most már vegye le az egészet. – Két oldalról belekapaszkodott hajába, akárcsak le akarná rántani.

A borbély nem mozdult.

– Mozduljon már! Miféle tréfa ez? – Végigsimított a kopasz folton. Szemöldökét összehúzta, közel hajolt a tükörhöz. Motyogott, mintha meg akarna valamit beszélni azzal az idegen fejjel. Lerántotta nyakáról a kendőt. – Ezért még megfizet. Ezért még keservesen megfizet! – Tenyerét a fejére tapasztotta, és kirohant.

– Mi történt? – Az asszony a szoba ajtajában állt. Vörös, felfúvódott arccal, mint aki átforrósodott párnák közül kelt ki. Odament a férfihoz, aki még mindig leeresztett karral állt az üres szék mellett. – Mi történt?

– Nem jön többet. – A borbély letette a gépet az asztalra. Mielőtt még a másik bármit is kérdezhetett volna, fogta a borotvaszappant, és keresztülhúzta a tükröt. – Senki se jön többet.

Lépcsők

Most aztán igazán dühös volt. A tekintete elszűkült, a szája meg egy vékony vonal. Kiabálni nem kiabált. Lassan beszélt, és valami távoli, idegen hangon.

– Megint ott kellett hogy rád akadjak, megint az utcáról kellett hogy felhozzalak.

A kislány belenézett anya arcába. Csakhogy az az éles, szigorú arc nem anyáé volt. Így hát nem is lehetett mondani semmit. Azért annyit mégis kibökött, hogy Temunovics gyerekek… meg roller.

– Mindig van valami – bólintott anya. – Temunovics gyerekek meg roller, Lovas Klári meg az elrepült papagáj. – Elhallgatott, aztán megismételte: – Mindig van valami.

Legalább felgyújtaná a villanyt – gondolta a gyerek. De ez a ronda, homályos szoba… Eszébe jutott egy név. Egér Misi. Évekkel ezelőtt kitalálta, hogy ha homályba borul a szoba, akkor a padló repedéséből előbújik Egér Misi. Ott lakik a padló repedésében meg a mosdólefolyóban, egész nap őt figyeli, minden mozdulatát figyeli, és egy délután, ha úgy tartja kedve, elkapja, és leviszi magához. Azóta elfelejtette Egér Misit, de most megint eszébe jutott. Most már nem félt attól, hogy leviszi magához, de azért mégse ártana villanyt gyújtani.

– Nem figyelsz – hallotta anyát. – Akármit mondhatok, te nem is figyelsz.

Elszorult a lélegzete. Anya talán már órák óta beszél, és ő nem is hallotta. Ebben a pillanatban tudta, hogy Egér Misi sajnálja. A fejét csóválja, mintha mondaná: „Alaposan benne vagy a pácban.”

– Mit tegyek veled? – Anya megfogta a vállát, kissé hátrébb tolta.

A lány szeme kerekre nyílt. „Akármit mondok, abból csak baj lesz.” Éppen ezért hallgatott.

– Megint a régi nóta! Nem megyek le az utcára, soha többé nem megyek le az utcára, a parkba is csak veled megyek le, vagy a Galvács nénivel vagy a Tachauer Klárival. – Anya elhallgatott, aztán nagyon csöndesen: – Nem, ez reménytelen. – Vállat vont. – Akármit mondok, bármit csinálok, reménytelen.

A gyerek a fejét rázta. Azt akarta mondani, hogy: „Nem, anya, nem.” De nem jött ki hang a torkán.

– Hát akkor nincs más hátra… – Anya kihúzta magát.

Egér Misi, valahol a lány mögött, összehúzta magát. Úgy összeszűkült, mintha nyomban vissza akarna bújni a repedésbe, mert ami most következik…

– Nem, anya, nem! – kiáltotta a gyerek.

– De igen. – Anya előtte állt egy kispárnával és valami spárgafélével. – Úgyis mindig csak menni akarsz, hát akkor most tessék. – Megpördítette a gyereket, és a hátára kötözte a párnát. – Menj világgá!

A gyerek megnémult. Egér Misi pedig eltűnt a repedésben.

– És ha valaki megkérdezi, hogy ki küldött világgá, megmondhatod, hogy én, és ha valaki megkérdezi, hogy miért, hát azt is megmondhatod. – Aztán, ahogy kifelé tolta a szobából. – A jó emberek majd befogadnak, de ha valaki tovább küldene, erre a párnára mindig lehajthatod a fejed.

A gyerek egy szédületben pörgött. Megpróbálta elkapni anya tekintetét, de most már az arcát se látta. Csak a hangot hallotta.

– Apádat hiába hívod, mert mi már ezt megbeszéltük, apád el fog felejteni, akárcsak én, akárcsak mindenki ebben a házban.

– Ez szörnyű! – vacogott odalent Egér Misi. – Ez szörnyű!

A gyerek ujjakat érzett a háta közepén, ahogy kifelé tolták. Ezek az ujjak belenőttek a hátába. Még akkor is érezte őket, amikor az ajtó már becsukódott mögötte.

Kint állt a hátára kötözött kispárnával a lépcsőházban.

Szürke lépcsők, vaskorlát, öreg, sárgásbarna fal. Nem kell sokáig néznie. Az ajtó majd észrevétlenül megnyílik mögötte, anya ölbe kapja, úgy viszi be a szobába. Behunyta a szemét. Szinte érezte azt a mozdulatot, hogy anya felkapja. Odalent ég a villany, apa az asztalnál ül. – Hallottam, hogy mi történt már megint. – De közben mosolyog. – Jó cég vagy, jó cég vagy, az már igaz.

A gyerek lehunyta a szemét és várt. Fölnézett. Megint a vaskorlát volt előtte. Megfordult. Ott állt az ajtójuk előtt, de nem mert becsöngetni. Ezen az ajtón nem lehet becsöngetni. Legfeljebb kinézne egy arc. – Kit keres, kérem?

– Kit keres, kérem? – Ez az ő hangja volt, ahogy az ajtó előtt állt, és többször megismételte: – Kit keres, kérem! Kit keres, kérem!

Elhallgatott. Odament az ajtóhoz, kétszer belerúgott. Aztán megfordult, és elindult fölfelé a lépcsőn. Keze a vaskorláton, ahogy fölfelé bandukolt. Közben a falakat nézte, a rajzokat, kaparásokat. Óriási fej, piszkafa lábak. Takács Kati rajzolta a Temunovics Zoliról. Ő is mögötte állt, amikor a rajz készült.

Egy lyukba bedugta az ujját. Mély, barlangszerű lyuk volt, akárcsak átnyúlna a szomszéd házba, és aztán megint egy másik házba.

Valakit egyszer be akartak ide dugni, be akartak ide gyömöszölni. A Gyömrőit. A Lukács és Jendrolovics hátracsavarták a karját, úgy cipelték fel a lépcsőn. Egész kis menet kísérte őket. Jendrolovics egyre azt ismételte: – Megmondtam, mi lesz, ha elkaplak. – Veletek vagyok – szipogott Gyömrői. Valaki, talán Kupics Nelli, bedugta kezét a lyukba. – Te nem vagy velünk, és itt nagyon jó helyed lesz.

Gyömrői ordított és rúgkapált, de akkor már felemelték a levegőbe.

A kislány felágaskodott. – Gyömrői – suttogta. – Én most világgá megyek.

Nem jött hang a falból. Nagyon homályosan, foszladozó vonalakban egy térd, egy arc körvonalai látszottak a sötétben.

– Majd elmondom, hogy mit láttam. – Azzal a lány továbbment.

– Odafent van a világ?

Ezt egy kopaszos, borotválatlan férfi kérdezte valamelyik lépcsőfordulóban. Nem lehetett tudni, mióta beszélgettek. A lány féloldalasan visszafordult a lépcsőről, a férfi meg odalent állt két láda között. A ládákon mindenféle üvegek, oly homályosak, hogy át se lehetett látni rajtuk. Talán uborkák úsztak az üvegekben, talán halak.

– Sose hittem volna, hogy odafent van a világ. – Megigazította nadrágtartóját.

– Nem jövök vissza többet – mondta a lány.

– Én se jönnék vissza. – A férfi vállat vont. – Megveszem nekik az újságot, de még csak bele se nézhetek. Pedig néha ki kell mennem érte a pályaudvarig.

– Elég messze – bólintott a lány.

– Engem az nem érdekel, még messzebbre is elmennék, de hogy még a lányom férje is előbb olvassa el, mint!… – Belenyúlt az egyik üvegbe.

Ő meg elfordult. Nem akarta látni, hogy mit húznak ki abból az üvegből.

Lépcsők és vaskorlát. Ez kísérte fölfelé. De mikor ér fel? El se tudta képzelni.

Csupasz vaságy. A fal mellett állt, öregesen, rozsdásan. Odament, megérintette.

– Kitettek engem – mondta a vaságy, minden sértődöttség nélkül.

Leült az ágy szélére, lelógatta a lábát. – Igazán pihenhetek egy kicsit.

– Nyugodtan – mondta a vaságy. – A lábadat is tedd fel. Még csak újságpapírt se kell alátenni. – Ez már meglehetősen ingerülten hangzott.

– Nem is tudom, honnan szereznék újságpapírt. – Felállt. Különben se volt kedve végigfeküdni ezen az ágyon.

Nem lehetett tudni, honnan kerültek elő, de egyszerre csak itt voltak az Erdős gyerekek. Erdős Géza, a legidősebb, komolyan lépkedett a lány mellett, mintha már időtlen idők óta kísérné. A pimasz Erdős Lili megfogta a karját.

– Add nekem a kispárnát!

Nem válaszolt. Akkor se, amikor a kispárnát püfölni kezdték a hátán. Pedig akkor már meg kellett állnia, mert körbefogták, és úgy pörgették.

– Paplant nem viszel magaddal?!

– Ágyat nem viszel magaddal?!

Tombolva ugráltak körülötte. Az egyik Erdős lecsúszott a karfán. Széttárta a karját, és a lány nyakába ugrott. Megfogta a két vállát, és odapréselte a falhoz. A többiek a lépcsőn tapsoltak. Ő meg úgy érezte, hogy a párna szétreped a hátán. A tollak, akár a hóesés. Az Erdősök pedig ebben a hóesésben ugráltak.

Egyszerre csönd lett körülötte. Az Erdős gyerekek eltűntek, mintha valaki behívta volna őket.

A lány egy darabig még a falnál állt. Megigazította a kispárnát, aztán folytatta az útját fölfelé.

Most megint olyan csöndes és üres volt a lépcsőház, mintha sose járt volna itt senki. Aztán zene emelkedett fel a mélyből, ünnepélyes és mégis meghitt zene.

Az egyik lépcsőfordulóból előlépett egy apró termetű öregúr, és a karját nyújtotta a lánynak. Akárcsak nagyon régen várakozott volna, de a legkisebb türelmetlenség nélkül.

A lány egy cseppet se csodálkozott. Azon se csodálkozott, hogy az öreg egy szót se szól, ahogy mennek fölfelé. Mindjárt el is nevezte magában: „Külföldi úr.” – Mert még sose látta a házban. Az arcbőre sima és rózsás. Külföldi úrnak sok pénze lehet, amit még messzi idegenből hozott magával. – Nem tudni, meddig mehettek így, amikor megszólalt egy száraz, női hang.

– Na, gyere le, Gyula.

A lány oldalt nézett, de akkor az öregúr már eltűnt.

Barasics Bálint egy faláda tetején ült. Egyik ujját az orrához nyomta, és a cipője orrát nézte.

– Barasics. – A lány megállt előtte.

A fiú észre se vette. Ujjával szétlapította, szétkente az arcát. Egy csomó cigarettacsutka volt előtte, meg mindenféle doboz. Lehajolt, és felemelt egy spárgát. Meglóbálta, aztán kipottyantotta az ujjai közül.

– De hiszen te elvesztél, Barasics. – Érezte, hogy jobb lenne elfutni, de mozdulni se tudott. Nézni kellett Barasicsot, aki elveszett, és aki most itt ül a láda tetején.

– Hogy kerestek! Még jutalmat is tűztek ki rád.

– Mennyit? – Barasics tekintete megcsillant.

– Azt már nem tudom.

– Biztos keveset. – Megint a cigarettacsutkák fölé hajolt, de nem emelt fel semmit.

– Elköltöztek. – A lány elindult fölfelé, úgy mondta a lépcsőknek. – A szüleid már nem laknak itt a házban, tavaly karácsony előtt elköltöztek innen.

Vágott ablak a falban. Maga a fal sárga és rongyos.

Megfogta a kilincset. Az nem engedett.

Kis, kerek asztal az egyik fordulóban. Végighúzta rajta a tenyerét.

– Csupa por.

A kabátja ujját előrehúzta, és nagyon gondosan törölgette az asztalt. Fél arcát ráfektette az asztal lapjára, mint aki már többé nem akar innen elmozdulni.

Éles levegő vágódott be, akárcsak kinyitottak volna egy ablakot.

A lány egyenesen állt. Azt a szürke ajtót nézte. Igen, két lépcsővel feljebb egy szürke ajtó nyitódott-csukódott.

A lány lehunyta a szemét. Úgy állt egyenesre feszített derékkal, hátán a párnával. Két lépcső – és akkor kiér a világba. Becsukott szemmel szállt fölfelé.

A szürke ajtó megcsikordult. Most már csak a szemét kellett kinyitnia, hogy megpillantsa, mi vár rá.

Fekete híd vékony vonala a tető fölött. Kövek, kövek és kövek a tető teraszán. Éles, hegyes kövek. Éles, hegyes üvegszilánkok végig, amerre a szem ellátott. Kövek és üvegszilánkok: más nem volt.

A lány fázósan összehúzta magát. Várt egy pillanatig, aztán tétova, imbolygó léptekkel elindult a hídon.

Egy nevet kiabáltak odalent, de nem felelt rá senki. Az asszony fölrohant a lépcsőn, kinyitotta a tetőterasz ajtaját.

– Kati! Kati!

Üres, fekete híd a kövek és üvegszilánkok fölött.

Nevek a falon

Nevek a kórház vörös téglás falán. Szálkás, kusza ceruzaírással vagy bicskával odakarcolva: nevek, bejegyzések, üzenetek.

Willinger Margit bejött 1914 júniusában, itt volt a sebészeten.

Én is akkor jöttem ide, Isten velük!

Itt nyugszik szeretett férjem, itthagyta feleségét és három gyerekét.

Isten veled, János kórház, már én többet a műtőbe nem megyek!

Kunt Anna kiment 1909. június 2-án, visszajött 9-én, és most itt tölti szomorú napjait.

Szerelmem, Gizi, itt volt 1916. szept. 4-én.

Olvasd el, anyám, szomorú levelemet, János kórház szemosztályán hagytam a szememet.

Kiss Anna egész életét itt tölti a kórházban, szegény.

Kinek jutott eszébe? Ki gondolt rá először, hogy egy nagy ünnepélyt kell rendezni, ahol egybegyűlnek mindannyian: betegek, orvosok, ápolók. Willinger Margit? Kunt Anna? vagy Turai mama? Egy biztos: végül is elhatározták, hogy lampionos kerti ünnepélyt tartanak, lampionokat aggatnak fel végig a folyosókon, a kórtermek ajtaját pedig kinyitják, hogy a fekvő betegek is láthassák az ünnepélyt, sőt, az elfekvők is, akiket már nem látogat meg senki, akikre már nem emlékszik senki.

Megállapodtak a műsorban. Szavalat, hegedűszóló, tánc és ének. Willinger Margit költeményt írt az áldott kezű orvosokról, ez lesz az első szám, a szerző előadásában.

Valaki, talán Turai mama, azt mondta, hogy Willinger Margit csakis Kontra doktorra gondolt, amikor az áldott kezű orvosokról írt, és titokban remélik, hogy Kontra doktor az ünnepélyen is megjelenik.

Turai mama minderről a kertben a szomszédnőjének, félhangon suttogott. Akkor már az ünnepély megnyitását várták. Turai mama azon a padon ült, ahova rajta kívül alig mert valaki letelepedni. Agyonmosott, kék kórházi ruhájában ült az öregasszony, beszélt, bólogatott, és közben egyre csak Willinger Margitot nézte.

Willinger Margit két fa között állt, félig lehunyt szemmel, egy papírlappal a kezében. Mindenki tudta, hogy a papírlapon van a költemény az áldott kezű orvosokról. Most még csak azt nem tudták, hogy Willinger Margit kívülről mondja-e a verset, vagy felolvassa.

Breitner Dezső szerint egy költő kívülről tudja minden versét.

– Állítja ön! – vágta rá a veseköves Garas Aladár. – Látszik, hogy soha életében nem ismert egyetlen költőt se. A költő nem szavalóművész, nem komédiás, a költő egyáltalán nem tudja kívülről a verseit, semmi kétség, hogy Willinger Margit fel fogja olvasni a költeményét.

Willinger Margit két fa között állt, és még mindig várt. Talán, hogy valamelyik kórházi épületből kilépjen egy fehér köpenyes alak.

Hatalmas kondér gurult végig az úton, kétkerekű kocsi. Gúnyos, hegyes arc bólogatott a kondér mögött a betegek felé. – Lesz repeta, nem kell félni.

– Arcátlanság – mondta a bárónő. – Bereznai mindig megjegyzéseket fűz az ételosztáshoz.

Fölfúvódott, lilás arca volt a bárónőnek. Ő is abban a kék kórházi ruhában üldögélt, akár a többiek.

A kocsi elgurult, és Willinger Margit még mindig nem kezdett hozzá a felolvasáshoz. Aztán sóhajtott egyet, és végre felemelte a papírlapot. Zene szólalt meg a háta mögött, tárogató.

Willinger Margit a papírra bámult, nem fordult meg. Úgy állt ott, mint aki azt hiszi, hogy rosszul hall. Nem, ez lehetetlen, hiszen az ő költeménye az első szám!

Pagács bácsi jött lefelé az úton, a kerítés mellett, és tárogatózott. Fekete sapkában, régimódi, kék katonakabátban volt Pagács bácsi. Körülötte benépesedett a sétány. Kék egyenruhás katonák sétálgattak lányokkal. Egy-egy pár beült a lugasba. Fehér terítős uzsonnaasztal egy pad mellett, kávéscsészével, kaláccsal. Bárki leemelhetett egy csésze kávét, törhetett a kalácsból.

Szomorú tekintetű tábornok állt a fa mellett, vállára dobott köpenyben. Nem szólt senkihez, valahová a távolba bámult.

– Köves tábornok – mondta Turai mama a padon. – Igazán nem tudom, hogy került ide.

– Aligha Willinger Margit kedvéért jött ide – biccentett a bárónő. Úgy nézett a tábornokra, mintha hellyel akarná kínálni: tessék, üljön ide mellém, nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkivel is el tudna beszélgetni.

– Ő mindjárt tudta, hogy elveszítjük a háborút – mondta egy beteg.

A tábornok úgy nézett, mint aki valóban tudta, hogy elveszítjük a háborút – aztán eltűnt a mosoda épülete mögött.

Asszonyok egy sárga fényű szobában. Hatalmas, durva faragású asztal mellett ültek, akár egy váróteremben. Volt, aki az asztalra könyökölt, egy másik a levegőbe bámult, megint egy másik az ujjával írt az asztalra, haja az arcába hullott, ő meg csak írt, írt. Egy asszony a földön ült, az ágy mellett. Megelégedetten mosolygott, mint aki már itt rendezkedett be az éjjeliszekrény tövében. Volt is mindene: üres doboz az ölében, néhány kopott sakkfigura, összekoszolt kockacukor. Fölemelte a fejét, belemosolygott a szobába, és azt mondta:

– Az én kisfiam nem feledkezik meg rólam.

Egy asszony fölnézett az asztalnál, aztán fölállt, és karját széttárva táncolni kezdett. Apró, tipegő léptekkel körbetáncolta az asztalt, loboncos, szürke haja úszott utána, mint az iszap.

A többiek is fölálltak, és most már együtt táncoltak. Megfogták egymás kezét, kört formáltak, egy darabig az asztal körül keringtek, aztán kifutottak a folyosóra, és már a kertben voltak.

– Sértés – mondta a bárónő, ahogy a táncot nézte. – Nem tudom, miért kellett ezeket meghívni. – Később még megjegyezte: – Valóságos arculcsapás.

Breitner Dezső más véleményen volt.

– Legalább ezek az asszonyok is kijöttek egyszer. Méltánytalanság lett volna kihagyni őket az ünnepélyből.

Turai mama sötéten bólintott. – El tudom képzelni, kinek az ötlete volt.

Willinger Margit mintha még mindig arra várna, hogy mikor kezdhet már hozzá a felolvasáshoz.

Az asszonyok – abból a távoli épületből – a fák és a bokrok között ugráltak. Az egyik leült a földre, megfogta a bokáját.

– És ez még csak a kezdet – biccentett a bárónő. – Hát nem, ettől igazán megkímélhettek volna bennünket.

A kórtermek ajtaja végig nyitva volt, hogy a fekvő betegek is láthassák az ünnepélyt, sőt, az elfekvők is.

Könyökbe bukott, szürke arc. Úgy feküdt azon az alacsony vaságyon a könyökére borulva. Aztán, ahogy zenét meg éneket hallott, lassan fölemelte a fejét. Egy völgyet látott vasútállomással, férfiakkal és nőkkel, akik a vonatot várták. Padon ültek a fák alatt, vagy a sínek mellett járkáltak és beszélgettek. Az egyik férfi a botjával integetett. Ő pedig feltámaszkodott a könyökén, magához húzta a völgyet, mint az asztal lapját, hogy most már közelebbről nézhesse.

A lampionok felgyulladtak a kertben.

Pozderka és Novák, a két ápoló, egy guriguri kocsiról uzsonnát osztott. Csakhogy a kocsi most szépen le volt terítve egy kendővel: azon álltak a csészék. Pozderka és Novák odagurultak mindenkihez, átnyújtották a csészét meg egy szelet kuglófot.

– Persze hogy Willinger Margitnál kezdték – mondta félhangon a bárónő. – Úgy látszik, ő a központ, úgy látszik, már nagyon is sokat képzel magáról. – Turai mama felé pislogott, mintha helyeslést várna.

Turai mama egy szóval se gyalázta Willinger Margitot. – Jobban szeretem, ha egy kis föl van a kávén. – Ez volt minden.

Orvosok jöttek elő a folyosókról. Willinger Margit kezében megremegett a papír. A kövérkés, kissé imbolygó járású Tóhegyi doktor, a sima képű Attkáry, a kopaszos Heuman mind eljöttek az ünnepélyre, csak Kontra doktor nem volt sehol.

Talán mert tudja, hogy fel akarom olvasni a verset – gondolta Willinger Margit.

Tóhegyi, Attkáry és Heuman leültek egy-egy ágy szélére, a betegekkel beszélgettek, tréfálkoztak. Tóhegyi hirtelen felpattant, odafutott Turai mamához, és meg akarta mérni a lázát.

– Most nincs lázmérés! – nevetett Turai mama.

– Akkor legalább hadd véssem bele a padba, hogy itt ültünk együtt. – Tóhegyi doktor már elő is rántotta a bicskáját. Attkáry bebújt az egyik ágyba, álláig húzta a takarót, azt mondta, hogy most ő beteg, tessék, ápolják!

Heuman az egyik ágy szélén: – Ezentúl minden beteggel egy órát beszélgetünk, igen, Beleznai úr, minden beteggel egy órát.

Tóhegyi Kunt Anna ágya mellett állt. Ez az ágy is ki volt húzva a folyosóra, hogy a beteg jól láthassa mindazt, ami a kertben történik. Csakhogy Kunt Anna fel se emelte a fejét, lehunyt szemmel feküdt. Akkor nézett csak fel, ahogy Tóhegyi doktor megszólalt.

– Haza fog menni. Mindent elkövetünk, hogy meggyógyuljon, és hazamenjen a családjához.

Kunt Anna felnézett az orvosra, és alig észrevehetően bólintott.

– Nem – mondta a bárónő a padon –, az orvosok nekem csak egy szívességet tehetnek, hogy békén hagynak, igazán nem is tudnék mit beszélni egy ilyen Tóhegyivel vagy Attkáryval, hozzánk tanárok jártak, Irsay professzor, az Operaház orvosa, és akkor egy ilyen Attkáry – ugyan!

Pozderka és Novák, a két ápoló, gitározni kezdett a bokrok mögött. Ez volt a pillanat, amikor a barna képű, bajuszos Kontra doktor előlépett egy bokor mellől.

– Margit, kérem.

Willinger Margit kezében megremegett a papír. – Tudtam, hogy eljön.

Pozderka Novákra hunyorított. – És most valamit a fiataloknak!

Spanyol dalt játszottak. Pozderka énekelt. – Vad spanyol vagyok, azt mondják, szemem ragyog.

– A kórterem előtt nem árulhattam el érzelmeimet. – Kontra doktor egy lépéssel állt Margit mögött.

Margit egy szót se szólt. Öntudatlan, boldog mosolyban úszott az arca, fejét hátradűtötte, mintha rá akarna hajolni a doktor vállára.

Turai mama megjegyezte: – Végre felolvashatja azt a micsodáját az áldott kezű orvosokról.

Mire a bárónő: – Irsay professzor szóba se állt volna Kontrával.

A gitár és az ének elhallgatott. Mindenki Willinger Margitra nézett. Várták, hogy végre előadja a költeményét. Ő pedig előrelépett a lampionok fényében.

Ének hallatszott. Távoli, tiszta gyerekhang éneke.

– A kis Tóth – mondta valaki –, itt a kis Tóth.

Szőke hajú, kórházi ruhás kislány kötéssel a szemén. Egyedül jött, nem vezette senki. Énekelve jött, de ahogy a sétányra ért, elhallgatott. Kezét előrenyújtotta, megérintette Kontra doktort, aztán Willinger Margitot. A doktor és Willinger Margit egymásra mosolyogtak, mintha most már végképp összetartoznának. A kislány megállt, olyan mozdulatot tett, mintha önmaga körül akarna pörögni. Akik a padon ültek, mind őt nézték, és azok is, akiknek az ágya ki volt tolva a folyosóra.

– Bájos gyermek – mosolygott a bárónő.

Valaki csöndesen megjegyezte.

– Soha többé nem fog látni.

– Gyere ide, kis Tóth! – hangzott az ágyak felől. – Énekelj, kis Tóth.

Egy fiatal nő fölkelt a padról, odament a kislányhoz. – Induljunk, kis Tóth.

A lány fölnézett a kötéses szemével, megfogta a feléje nyújtott kezet, aztán elindult. Énekelt. Ha kérdeztek valamit, abbahagyta az éneket, és halk, tiszta hangon felelt:

– Ezen a héten nem tudott jönni anyukám. Egy bácsival üzente, hogy beteg, de a jövő héten már jobban lesz, és akkor meglátogat.

Úgy hangzott, mint egy lecke.

Egy pillanatig még várt ott a padnál, aztán, hogy nem kérdeztek semmit, továbbment, és megint énekelt.

Turai mama pedig odasúgta a bárónőnek: – Soha többé nem fog már jönni az anyja. Meghalt. Csak a kis Tóth még nem tudja.

– Az apja?

– Már régebben meghalt.

– Hát akkor?

– Itt marad a kórházban. – Ezt már Novák mondta, ahogy előlépett a pad mögül. – Itt marad a kórházban, amíg lehet.

– És ha már nem lehet?

Novák vállat vont. A körme hegyével megpengette a gitárt. Játszani már nem játszott, nem is énekelt. A kis Tóth énekelt. Csak az ő hangját lehetett hallani a kórház kertjében.

A fiatal nő az egyik padtól a másikhoz vezette, aztán felmentek a folyosókon – be a kórtermekbe. Elhagyatott kórtermeket jártak végig, ahol már orvosi vizitet se szoktak tartani. Itt már egy-egy beteg feküdt, sárgán, lefogyva, huzat se volt az ágyon. Üres kórtermek következtek, megrozsdásodott vaságyakkal, aztán elértek oda, ahol az asszonyok az ágyak mellett ültek a földön.

A kislány egyszerre csak megállt.

A kéz, amit úgy tartott, mint egy fadarabot, elhúzódott. Tudott ő menni egyedül is, ismerte a kórházat, de most hirtelen valami olyan ürességet érzett…

Fölemelte a kezét, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben. Egy darabig állt, aztán botorkálva elindult végig a termeken. Neveket kiáltozott. Ápolók, orvosok neveit, akiket ismert. Nem felelt senki. Nekiütközött egy vaságynak, megcsörrent mellette egy éjjeliszekrény. Pillanatra megállt, aztán ment tovább, végig az üres termeken. Üresek voltak a folyosók, üres volt az udvar. Neveket kiáltozott. Ápolók, orvosok, betegek neveit. Nem felelt senki. A levegő is üres volt.

Egy darabig az udvarban járkált, tébolyodva járkált a sétányon, aztán nekiütődött a falnak.

Keze megtalálta a falat, a kórház falát. Ujja végigcsúszott a kusza ceruzaírásokon, karcolásokon, végigfutott a neveken, ahogy betűzte: Kunt Anna, Willinger Mar…

Ceruzakapszlit húzott elő a köpenye zsebéből, aztán kaparta a falat, oly kétségbeesetten, mint aki be akar hatolni ebbe az időtlen, vénséges vén falba.

Üres osztály

Az osztály magára maradt. Üres fogasok, üres padok. A padok mintha lassan felemelkednének a délután csöndjében. Semmi zaj nem ért el ide.

Az osztály magára maradt.

Egy pad megreccsent, de aztán annál nagyobb lett a csönd. El se lehetett képzelni, hogy egy toll elindul a félig beszáradt tintatartó felé, hogy aztán apró kis vonalakat húzogasson a padra, neveket firkáljon. És jó, ha még csak tintával írták ezeket a neveket. – Bruncsi. – Ez be volt vésve. Aztán a középső sorban egy padnak szépen, gondosan kifaragták az oldalát. Nemzedékek dolgoztak rajta. Iszonyatosan vén, szakállas pad. Hangokat hallott, örökké hangokat hallott, és ilyenkor felnyögött.

– Fancsalszky Kálmán!

– Nem jár már ide – mondta egy másik pad –, húsz éve nem jár már ide.

– Fancsalszky Kálmán!

– Mondom, hogy nem jár ide. A fia egy darabig hozzánk járt, de aztán más iskolába került.

– Hagyja, az öreggel nem lehet beszélni.

– A Perecesek. Az egész család idejárt.

– Meg a Morvaiak. Legalább hat Morvairól tudok, az egyiknek be volt törve az orra.

– Az nem Morvai volt.

– Drégely László.

Az üres osztályban recsegtek a padok. Diákokról beszéltek és tanárokról.

– Dicsőfi…

– Mit akar egy kicsapott diákkal? Mit akar Dicsőfivel?

– Azért akkor is csak idejárt.

– Nem, nem az osztálykasszával volt baj. A hajójegyekkel. Ő szedte be a pénzt, amikor hajókirándulásra gyűjtöttek.

– Hajókirándulás, mindenki csak arról beszélt, hogy lampionok voltak meg zenekar.

– Szóval a Dicsőfi elsüllyesztette a pénzt?

– Aztán, egyszer még itt volt… akkor már kicsapják. Az apjával volt itt, de hogy mit akarhattak?…

Ezt senki nem tudta. Mit akarhatott itt a Dicsőfi, amikor már kicsapták?

Az egyik pad megkérdezte. – Igaz, hogy jövőre kirámolnak bennünket?

Csönd. Aztán egy pad az ablak mellől:

– Lehetetlen. Tavaly festettek. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Vagy még régebben.

– Nem, azért akkor is békén hagynak.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött az öreg. – Miért nem megy már ki? Arra vár, hogy a Nyusztai kirángassa?

– A Nyusztai már senkit se rángat ki, mert a Nyusztai már nem tanít, és a Fancsalszky Kálmán nem jár már ide.

– Az ötödik cét kirámolták.

– Miket beszél! Vagy mindenkit, vagy senkit. Külön nem rámolnak ki egy osztályt.

– Az ötödik cé lent van a pincében.

Elhallgattak.

Korhadt, egymásra dobált padok odalent a pincében. Fölfelé fordított padok az irtózatos sötétségben.

Az egyik pad úgy érezte, hogy nem ártana másról beszélni.

– Nem tetszik nekem ez az Omasics!

– Omasics! Omasics!

– Örökösen fészkelődik – folytatta a pad. – Vagy pedig mozdulatlanul ül, és kibámul az ablakon.

– Firkál magára?

– De mindig csak egy nevet. Tintával.

– Na, az még jó.

– Rózsi. Már tele vagyok Rózsival.

Kis csönd. Majd egy hátsó pad: – Mi történt az ötödik cével?

– Semmi.

– De én az előbb úgy hallottam, hogy…

– Mondja csak, szóval telefirkálták? Akkor ez az Omasics nagyon odalehet.

– Nagyon odavan – mondta Omasics padja. – Rendes fiú, de mostanában nem tetszik nekem. Tervez valamit.

– Mindenki tervez valamit – mondta az első pad, az ajtónál. – És a lány? Beszéljen a lányról.

– Va-ve, vá-vé – kezdte egy másik pad. – A teljes hasonulás…

A pad öntötte magából a régi feleleteket – ha az alany maga cselekszik, és ráhárul a cselekvés, például: borotválkozik, futballozik.

– Hagyja már abba!

– Nem kell odafigyelni. Emlékeznek a Lukácsra?

– A Lukácsra?

– Egyszer megszökött, de aztán visszahozták. Egyszer csak ott állt az ajtóban, és akkor csönd lett, nagy csönd.

– Persze, mert mindenki a Lukácsot nézte.

– Az meg nem mozdult, csak állt az ajtóban. – Kis szünet. – Le volt sülve.

– Le volt sülve, de olyan kopottasan.

– …egy édesapa testsúlyának háromötöd része…

– Na, tessék! Már megint! Mi volt a Lukáccsal?

– Azt hittem, sose mozdul el az ajtóból, de aztán mégiscsak elmozdult. Nagyon lassan jött, nem is tudom, meddig tartott, amíg a helyére ért.

Újra látták azt az utat, Lukács végtelen útját, amíg az ajtóból a helyére ért.

– A névmások lehetnek: általános, birtokos, vonatkozó…

– Legyen szíves, igen? Hogy valaki semmi másról ne tudjon beszélni…

Valaki az ablak mellől: – De miért éppen az ötödik céből vitték ki a padokat?

Mire egy gonosz reccsenés.

– Elárulhatom, hogy ez csak az első lépés.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy?…

– Kirámolnak bennünket, kirámolnak az utolsó szálig.

Csönd volt az osztályban. Aztán megint felhangzott:

– Va-ve, vá-vé…

Vele mondták a névmásokat és a határozókat, és ez úgy hangzott, mint a könyörgés. Elnyűtt, fáradt könyörgés. Aztán elhallgattak, és csak az az egy pad mondta a magáét.

– Ban, ben, stul, stül… – Végül elhallgatott ő is, és most már senki se szólt.

Azokra gondoltak odalent. Agyonfaragott, egymásba rohadt padok a pince sötétjében. Fölfelé fordított padok az áthatolhatatlan sötétségben. Néha egy pad megcsúszik, és akkor megindul a zuhatag, megindul az omlás. Aztán megáll az egész, és időtlen időkig nem mozdul semmi.

Senki se szólt az osztályban.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött a vén, szakállas pad. – Fancsalszky Kálmán!

Konyhafal

A vízcsap ott maradt a falon. Mintha még mindig körülötte lenne a konyha edényekkel, kancsókkal és egy kéz, ahogy feléje nyúl.

Udvar volt körülötte, sárgászöld fűvel, egyetlen csupasz. fallal. Aztán megint udvar. Holt udvar lépett holt udvarba egy lépcső omladékán át. Kicsorbult szélű téglák futottak fölfelé, hogy végül is egy ajtó üres nyílásánál szakadjon meg a sor.

Gyerekek szaladtak be az udvarra. Ketten, kéz a kézben. Aztán elengedték egymást, mintha két oldalról akarnák körülkeríteni a csapot. A piros mackós lány eltűnt egy gödörben, de csak azért, hogy a következő pillanatban megint fölbukkanjon. A fiú – füles sapkában, buggyos nadrágban – ott állt a csap előtt, belebámult a megfeketedett kagylóba.

– Furcsa – szólt hátra a lánynak –, ez itt maradt.

A lány perdült egyet az udvar közepén, a fiúhoz táncolt. – Itt a konyha. – Kinyújtotta kezét a csap felé. Oly otthonosan, mint aki mindig innen vesz vizet. Meg is kérdezte – Tegyek föl egy lábassal?

A fiú nevetett.

– Mit beszélsz? Még hogy egy lábassal!

A lány nem nevetett. Nagyon komolyan, gondterhelten végigsimított a fiú arcán.

– Meg kell borotválkoznod. Így mégse mutatkozhatsz be a többieknek. – Közel hajolt a másikhoz. – Gondold el, mit szólnának.

A fiú széttárta a kezét, körülnézett az üres udvarban.

– De kik?… És kiknek kell bemutatkozni?

A lány egy mozdulattal belesuhintott a levegőbe.

– A lakóknak. Mit gondolsz, ez nem akármilyen ház. – Cipője sarkával vonalat húzott a földön. – A szoba, ez a szoba. Aztán, ha belépsz, rendesen töröld le a lábadat. Igazán nem szeretném, ha bepiszkítanád a padlót.

A lány vonalakat, köröket húzott. Vonalakból, körökből nőttek ki a szobák. A levegőbe intett, és ott volt a folyosó rácsa. Első emelet, második, harmadik…

A fiú a vállát vonogatta, aztán végigsimított az állán úgy, mintha a szakállát simogatná. A lány utánament. Az most már egy kaviccsal húzott különféle kockákat.

– A háló. A naptárt tedd az ebédlőbe. Ne vágj olyan buta képet! Tudod, hogy tegnap vettem negyvenötös naptárt. Mit szólsz ehhez a kék függönyhöz?

A fiú bólogatott, hogy szép, szép. A hálóból átment az ebédlőbe, majd megint kint volt a konyhában. Sorra nyíltak előtte az ajtók.

– Azt hiszem, most már meleg a víz, hozzáláthatok a borotválkozáshoz. – Így mondta: – hozzáláthatok a borotválkozáshoz.

A lány átszólt a hálóból. – Csak el ne csöpögtesd a vizet, ha beviszed a fürdőbe. – Egyik szobából a másikba pörgött. Hol az asztalon igazított valamit, hol az ablakfüggönyön. Bekiáltott a fürdőbe: – Tudod, nem is bánom, hogy földszinten lakunk, a lifttel mindig baj van, aztán a te lábaid!…

A fiú odabent a fürdőben igazán nem tudta, hogy mi van a lábaival, de nem szólt semmit. Borotválkozás után bement az ebédlőbe. A lány ismét végighúzta kezét az arcán.

– Így mégis más. Így mégis emberek közé vihetlek.

Kiléptek az ajtón.

A lány azt mondta: – Jól zárd be. Felül is fordítsd rá a kulcsot. – Felsóhajtott. – Te mindig olyan könnyelmű vagy.

Ott álltak a lakásuk előtt. A fiú szétterpesztette az ujjait.

– Csak tudnám, miért kell bemutatkozni a lakóknak. Csak ezt az egyet megmondanád.

A lány egy megsemmisítő pillantást vetett rá, egy olyan igazi „megsemmisítő” pillantást.

– Mindig történhet valami. Gondold el! Már nem vagyunk fiatalok, aztán ki megy el bevásárolni, ki hoz nekünk valamit, ha nem ismerünk senkit.

– Csakugyan – hümmögött a fiú.

A lány körülnézett az udvaron, és a sarokba mutatott.

– Bakosék, öt gyerekkel. Gondold el, öt gyerekkel!…

A fiú is a sarokba nézett, ahol a Bakosék az öt gyerekkel…

A lány úgy gondolta, odamennek először. Igaz, Binderné a harmadikon vérig lesz sértve, tudod, a tanácsos özvegye, de hát az előbb-utóbb úgyis vérig lesz sértve.

– Látod – suttogta a lány, és a magasba mutatott.

– Látom – suttogta a fiú.

– Köszönj – mondta a lány –, ott áll a rácsnál. Ott áll a rácsnál. Egész nap ott áll a rácsnál.

A fiú kicsit behúzta a fejét, ahogy odaköszönt Bindernének.

– Kezét csókolom.

– Mindjárt megyünk – integetett a lány –, csak előbb még beszólunk Bakosékhoz.

Binderné a harmadik emeleten mintha meg se látta volna őket. Csak az orra remegett sértődötten, ahogy beszívta a levegőt. – Menjetek Bakosékhoz, ti csak menjetek Bakosékhoz. Körülbelül ez volt az arcán.

– Kellemetlen nőszemély – suttogta a lány.

– Talán ki is lehetne hagyni – suttogta a fiú. A lány a fejét rázta.

– Nem, nem… De most már igazán induljunk. Semmi kedvem az udvaron ácsorogni.

Elkezdődött a látogatás. Az első vizit Bakoséknál.

A lány csöngetett.

A csöngetésre Bakos nyitott ajtót.

– Látod – suttogta a lány –, vasutas egyenruhában van.

A fiú bólintott, és már köszönt is Bakosnak, aki vasutas egyenruhában volt. Bakos az első pillanatban kissé meglepettnek látszott, de aztán szinte bocsánatkérően elmosolyodott.

– Az új lakók. Hát persze. A feleségem mondta is, hogy bizonyára benéznek hozzánk. Tessék, tessék… – A szoba felé mutatott, majd megint azzal a bocsánatkérő mosollyal: – Kicsit szűken vagyunk, de hát tetszik tudni, öt gyerek.

Kicsit szűken voltak. Az ázott képű asszony inget foltozott. A legkisebb gyerek a bölcsőben visított, egy éles tekintetű lány ringatta. Bakos Nándi, a legidősebb fiú, a sarokban tanult.

– Mérnök lesz – mondta az anya –, ez az utolsó éve.

A lány megköszönte, hogy hellyel kínálták. Miközben leült, egy pillantást vetett Bakos Nándira.

– Mérnök… az nagyon szép. A mi gyerekünk orvos akart lenni, csak hát… – Elakadt.

Gyász ereszkedett a szobára. Bakosné mindjárt felállt, és átfogta a lány vállát. A fiú meg azt mondta: – No, no nyugodj meg már…

A lány fölnézett. – Ne haragudjanak, hogy ezzel kezdem… hogy mindjárt így elrontom a kedvüket.

– Sírja ki magát, kedvesem – mondta Bakosné –, egy jó sírás mindig segít.

Teát hoztak be, süteményt. A lány arról beszélt, hogy vajon nem túlságosan zajos-e a környék. – Mert bizony mi már öregecskék vagyunk.

– Az autóbusz itt áll meg a sarkon – mondta Bakos –, de különben csönd van.

Bakos elmondta, mióta van a vasútnál. A vendégek a nyugdíjukról beszéltek.

A végén Bakosék kikísérték őket. Bakosné az ajtóból még ezt mondta:

– Ha egy-egy inget meg kéne varrni, nagyon szívesen. Tudja, ennyi gyerek mellett…

– Minden fillér számít – bólogatott a lány. – Beadjuk, ha lesz valami.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Ahogy magukra maradtak az udvaron, a fiú megjegyezte:

– Kedves emberek.

– Az asszony kissé sokat beszél – mondta a lány.

Nem is mertek fölnézni. Tudták, hogy Binderné még mindig ott áll a rácsnál.

– De hát jöjjenek, kedveseim – mondta Binderné –, jöjjenek már.

Elindultak fölfelé, öregesen, szuszogva, mert hát nem nagyon bírták a lépcsőt.

Binderné nem vezette be őket a lakásba. Megállt a konyhaablaknál, és azt mondta:

– Bent van az albérlőm. Főz, egész nap égeti a gázt. Éjjel nem zárja el a csapot, folyatja a vizet. Igaz, mindent fölírok, de akkor is. – Kis szünet után folytatta. – Nem viszem be magukat, kedveseim, mert ha itt van ez az alak, nem érzem magam biztonságban.

– Szörnyű – mondta a lány.

A fiú megkérdezte: – De hát ki ez?

– Biztosítási ügynök – bólintott Binderné. – Olykor összecsődíti a barátait, és ricsajoznak. Már felmondtam neki, de nem megy el. Sőt! Megfenyegetett, hogy kidob… engem! értik? engem, a saját lakásomból!

Binderné elcsuklott, csak az álla remegett. Majd később azt mondta:

– Tartsunk össze, mi, jobb emberek. – Mélységes megvetéssel lenézett az udvarra. – Mert a többiek, ebben a házban… nem is érdemes róluk beszélni!

– Mit várhatok ezektől! – siránkozott Binderné. – Mit várhat egy szegény özvegy? Ezt a gyilkost (a konyhaablakra bökött) megkértem, mossa meg a hátamat. Mit gondol, mi volt a válasz?

Binderné a lányra nézett, a fiúra nézett. Azok hallgattak. Álltak a rácsnál és hallgattak.

– Az arcomba nevetett! – Binderné legyintett. – Itt a négyben lakik egy újságíró, azt mondják, művelt ember. Becsengetek, kérem, mossa meg a hátam, rám néz, és becsukja az ajtót. A művelt ember! – Legyintés, szünet. – Fölmegyek a negyedikre, Kellér Ivánhoz, kérem… á, de minek is folytassam?

Binderné lebámult a mélybe. Majd váratlanul:

– De ha magukat megkérném…

– Igenis – nyögte a fiú.

– Nagyon szívesen – suttogta a lány.

Elbúcsúztak. Ahogy mentek lefelé, a fiú megkérdezte:

– Gondolod, lejön hozzánk, hogy a hátát?…

A lány nem felelt.

Egy hát kísérte őket, egy hát járt végig a házban… talán már lent van a lakásban, beült a kádba, és várja, hogy…

Ajtók és ablakok kísérték őket végig az emeleteken. Volt, ahol nem is kellett csöngetni. Rózsika, a postáskiasszony, mintha már régen várta volna őket, az ajtó mögött. Alig kezdett el beszélgetni, máris Bindernére esett szó.

– Kétszer lefürdettem – mondta Rózsika. – Akkor azt terjesztette rólam, hogy meg akarom ölni. Bele akarom fojtani a kádba, hogy megkaparinthassam a pénzét.

– Még ilyet! – szörnyülködött a lány.

Megtudták, hogy Binderné elüldözte az albérlő menyasszonyát. Megtudták, hogy Binderné el akarta magát vetetni az albérlővel. Megtudták, hogy…

– Nem engedjük be Bindernét – mondta a fiú, amikor eljöttek Rózsikától.

Meglátogattak egy agglegényt, aki zongorázott nekik. Meglátogatták az újságírót, aki mindenféle könyveket mutogatott.

Volt, ahol nem nyitottak ajtót a csengetésre.

– Nem baj – mondta a lány –, nem kell mindenkit ismerni. – Ahogy leértek az udvarra, megfogta a fiú karját. – Látod, zenészek jöttek.

– Látom – bólintott a fiú.

Olyan csavargófélék voltak. Egyik udvarból mennek a másikba, és mindenhol ugyanazt a dalt játsszák. Mintha maguk az udvarok adnák tovább a dalt, egyik a másiknak.

– Ketten vannak – mondta a lány –, de csak az egyik játszik. De milyen karvalyképe van!…

– Azért szépen hegedül – bólintott a fiú.

– El tudok képzelni szebbet is – mondta a lány.

A másik férfi nem volt egyéb, mint egy fölfelé fordított kalap, ahogy körbejárta az udvart.

– El tudok képzelni szebbet is – ismételte a lány. – De azért mindenki itt van.

A fiú fölnézett.

Valóban mindenki kint van a folyosón. Rózsika előredőlve hallgatta a zenét. Binderné egyetlen sértődött ránc. „Ezt kell hallgatnom, ezt a nyekergést.” De azért el nem mozdult volna.

Pénz potyogott a kalapba.

A lány megérintette a fiú karját.

– Mit adjunk nekik? Nem hoztunk ki pénzt. Pedig már éppen felénk jön…

A kalap lassan feléjük közeledett. És akkor a lány hirtelen fölragyogott.

– Egy jó pohár hideg víz! Azt hiszem, annak nagyon örülnének majd ebben a melegben.

A fiú is úgy gondolta, hogy az nagyon jó lesz. Aztán majd leültetik őket a konyhában, elbeszélgetnek.

A lány odament a kalap elé. – Kérem, jöjjenek be hozzánk. – Előrement, hogy kinyissa az ajtót.

Bent volt a konyhában a csap előtt. – Friss víz, nincs annál jobb.

Egy mozdulatot tett, mintha ki akarná nyitni a csapot. De ahogy azt a vénséges, megrozsdásodott csapot nézte, lehanyatlott a karja.

– Friss víz – motyogta.

A csapot nézte, és már nem volt mögötte senki. Eltűntek a zenészek, eltűnt a konyha, a lakás.

– Mi lesz – mondta mögötte a fiú.

A lány ráhajolt a vízcsap megfeketedett kagylójára, mintha a lakókat keresné, akik ott tűntek el a lefolyóban.

– Mi lesz?

A lány még mindig úgy maradt, ráborulva a kagylóra. Aztán felemelkedett. Hegyes, gonosz volt az arca, ahogy a fiúra nevetett.

– Mi lesz?

Szétrúgta a konyha vonalát, a lakást. Átugrott a szomszédba, szétrúgta Bakosékat. Fölrohant a téglákon, bekiáltott az üres ajtón:

– Senki! Nincs itt senki!

Egy pillanatig ott állt a magasban, aztán levágtatott. Pörgött, pörgött a porban.

– Senki! Senki!

Megint a csap előtt állt. Elszűkült tekintettel nézte.

– Minek maradtál itt?! Azt mondd meg, minek?

Fölemelt egy kavicsot és hozzávágta. Aztán elkapta a fiú kezét, és kiszaladt az udvarról.

Az ördög konyhája

Iskolaudvar

– Találkoztok még?

– Miért ne találkoznánk?

– Mégis, hogy felesége van?

– Kit zavar?

Az iskola udvarán sétáltak, kék köpenyben, vékony, piros övvel a derekukon. Borika megállt, széles barna arcával Verához fordult, és újra csak azt mondta.

– Kit zavar!

– Kezit csókolom, Ilonka néni – köszönt Vera egy fehér köpenyes tanárnőnek. Aztán, ahogy utánabámult. – Milyen csinos, mindig ilyen csinos, kár, hogy nem ő tanít bennünket kémiára, hanem az a vén, rozoga, ütődött… – Felsóhajtott, majd hirtelen megkérdezte. – És ha lesz valami?

– Mi lenne? – Borika arca merev volt.

– Tudod, ha annyit találkoztok a Jancsival. – Vera egy lány után nézett, aki könyvvel a kezében ment el mellettük. Olvasva, lassan sétálgatott az a lány, bólogatott, a szöveget mormolta. – Ha a Luxenberg hallaná, hogy miket beszélünk.

– Hallhatja. – Borika úgy állt előregörnyedve. – Jancsi azt mondta, nagyon szeretne tőlem gyereket.

– Nagyon szeretne! – Vera fölnézett az üvegfolyosóra. – De azért mégse téged vett feleségül. – Elhallgatott, majd támadóan: – Miért? Kati se idősebb, mint te, ő is csak idén érettségizett volna.

– El kellett vennie, kötelezettségei voltak.

– Ugyan! – Vera legyintett. – Téged előbb ismert, és ha olyan nagyon szeretett, hát akkor…

Elindultak, tovább rótták az udvar köreit. Egy lány leintett az ablakból. – Vera! Borika! – Visszaintettek, aztán tovább sétáltak.

– Te ezt nem érted – mondta Borika. – Kati apja fodrász, sokat keres. Jancsinak meg kell a pénz. – A cipője orrára nézett. – Reprezentatív férfi.

– Jellemtelen!

Megálltak. Árnyékuk összeért az udvar kövén. Mind a ketten mereven előrenéztek.

– Légy szíves, és ne kiabálj – mondta Borika.

– Szabolcs ezt soha… soha nem tudná megtenni! – Vera válla rázkódott.

– Mit nem tudna megtenni?

– Hogy valakit pénzért. – Vera árnyéka kivált a másik árnyékból.

– Mit nem tudna megtenni Szabolcs? – Borika a hosszan előrenyúló árnyékát nézte, aztán elindult a másik után.

– Kislányok. – Szemüveges, ősz férfi állt előttük, barna köpenyben.

– Karcsi bácsi! – Vera elmosolyodott, mintha a férfi nyakába akarna ugrani.

Borika nem mosolygott. Vera mellett állt, összehúzott szemöldökkel nézte a férfit. – Az iskolából vett el valakit – mondta, amikor a férfi már eltűnt.

– Az egyik tanítványát, a Berkes Sárit. – Vera a fejét ingatta. – Ismertem, nagyon helyes lány volt, csak azt nem értem, hogy mehetett hozzá!…

Borika közel hajolt Verához, és az arcába súgta: – Soha nem járnék olyan fiúval, mint Szabolcs.

Vera úgy állt ott, mint akit arcul vágtak. Aztán elindult a másik után. – Miért? Mi bajod vele? Miért nem járnál olyan fiúval?

Borika nem felelt. Pár lépéssel ment Vera előtt. Vera hol jobbról, hol balról bukkant fel mellette.

– Mi bajod vele!

Borika megállt, vállat vont. – Semmi, csak éppen nem nekem találták ki.

Vera mellett állt és várt.

– Az nem érdekes, hogy alacsony. – Borika nagyon lassan és csöndesen beszélt. – Legfeljebb nem járhatsz magas sarkú cipőben.

– Tudod, hogy szeretik a nők! – Vera kapkodva vette a lélegzetet. – Minden presszóban ismerik, ha csak jövünk, már mondják a kisasszonyok: régen volt itt, Szabolcs, elhanyagol bennünket, Szabolcs. – Kicsit várt, majd ahogy belenézett Borika arcába. – Motorral megyünk mindenhová.

Borika meg akárcsak kavicsot dobálna a vízbe. – Az se érdekes, hogy csapott vállú.

– Egyszer egy asszony szerelmes volt belé. – Vera majdnem sírt. – Egy ügyvéd felesége. – Elkapta Borika kezét, mint aki kegyelemért könyörög. – Egyetlen Tüzes Falatom! Úgy hívta. Az ügyvéd felesége.

– Egyetlen Tüzes Falatom. – Borika elmosolyodott. – Hát éppen ez az. – A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy Verához fordult. – Azt mondod, nincs köztetek semmi.

Vera visszahúzódott, mint aki hirtelen elgyávult. – Az nincs – mondta szinte hangtalanul.

– Akkor mi van? – Borika le nem vette a tekintetét Veráról. Kemény volt az arca, kemény és ellenséges.

Vera fölnézett az üvegfolyosóra. Látta, ahogy egy alacsony szemüveges nő kijön a tanáriból. – Rendes fiú.

– Én kirúgnám. – Borika elfordult Verától, és megint elindult körbe a fal mellett. Hallotta a lépéseket a háta mögött, de nem fordult meg. Akkor se fordult meg, amikor Vera azt mondta:

– Majd ha feleségül vesz, majd akkor.

Vera egy darabig Borika mögött ment, majd hirtelen eléje ugrott. – És ha te arra vársz, hogy a Jancsi feleségül vegyen…

– Kis hülye. – Borika félretolta.

Vera elhallgatott, szótlanul lépkedett Borika mellett. Elmosolyodott. – Tudod, néha majdnem fölmegyek a második emeletre. Ennek a háznak a második emeletére, ahol lakások vannak. Mondjuk, ha kémia helyett beülnék Bartucékhoz.

– Bartucékhoz?

– Láttam a névtáblán. Bartuc Lajos.

– Ide figyelj! – Borika megállt. – Szeretném, ha végre megértenél.

Vera is megállt. Nem néztek egymásra, mereven álltak egymás mellett.

– Nem fontos, de azért nem bánnám, ha végre megértenél. Engem csak egyvalami érdekel: hogy Jancsi az enyém legyen.

De mégse a tiéd – akarta mondani Vera. Aztán azt mondta: – Szabolcs feljön hozzánk a szüleivel. – Nézte Borika arcát, félni kezdett ettől az arctól. Úgy érezte, egészen összezsugorodik előtte. – Szabolcs papája kedves ember. – Nyelt egyet, majd hirtelen. – Jancsi ott fog hagyni! – Akárcsak belezuhant volna abba az arcba. – Azt hiszed, számítsz neki, akárcsak ennyit is, egy darabig még jár veled, aztán kirúg.

– De addig is együtt vagyunk. – Borika lassan hátrébb húzódott. – Együtt vagyunk, érted! – Elkapta Vera kezét, kirántotta az udvar közepére. Egymás körül pörögtek.

– Szabolcs igenis feleségül vesz!

– Majd feljön a szüleivel!

– Ne mondd, hogy nem járnál vele! – Egymás kezét fogták, de Vera már nem is érezte Borika ujjait. Az arcot látta egy szédült forgásban. – És az egészet csak azért mondod, mert téged soha senki nem vesz el!

– Kit érdekel!

– Nagyon is érdekel!

Odafent megszólalt a csengő.

Borika elengedte Vera kezét. Vera lent ült a kövön. Egy mozdulatot tett, hogy felálljon, de aztán megint csak visszaült. A fa, az udvar forgott körülötte.

Borika Vera felé hajolt, feléje nyújtotta a kezét, de nem emelte fel. – Azt mondd meg, mire vársz? – Kezét térdére tette, és egészen közel hajolt hozzá. – Hogy ledobják az atomot? – Még mindig úgy állt előregörnyedve, keze a térdén.

– Nem igaz! – Vera elcsuklott. Ujjak mozogtak körülötte a forró levegőben, de ezek az ujjak nem emelték fel. Árnyékok voltak, ujjak árnyai, egy alak árnya, egy fa árnya. Körmével a kavicsos földet kaparta, kinyújtott lába rándult egyet. – Nem igaz, ezt is csak azért mondod…

– Kislányok. – Ez már a barna köpenyes Karcsi bácsi volt. Egy mozdulattal fölemelte Verát. – Azt hiszem, jó lesz bemenni. – Karon fogta őket, és mosolyogva elindult velük, át az udvaron. – Nincs lógás, kislányok.

Locsolók

Csörgött a telefon. Az apa úgy ugrott fel, mint akire hirtelen ráhúztak egyet. Aztán már ott állt a telefonasztalkánál hosszú hálóingjében, borzasan, álmosan.

– Tessék? Szabolcs? Miféle Szabolcs?

Az apa elakadt. A szoba túlsó végébe nézett.

A szoba túlsó végében takaró emelkedett, takaró hullámzott, megjelent egy talp. A talp pördült egyet – és a lány már leugrott a rekamiéról. Pizsamájában a telefonhoz szaladt.

– Apu! Add már ide.

Apa bólintott. – Igen, itthon van. – Átadta a kagylót a lánynak, ásított. Egy darabig még a telefon körül ácsorgott, mint aki már végképp nem tud mihez kezdeni.

– Szabolcs… – Vállát vonogatta. – Ki ez a Szabolcs, hogy kora reggel idetelefonál?

Anya feje is fölbukkant az ágyból. A lányát nézte, aki ott állt a telefonnál, és egyik fülét befogta, a férjét, aki az ablakhoz sétált, aztán megint visszajött a szoba közepére.

– Semmi baja nem lesz a Szabolcsnak, ha egy kicsit később telefonál. – Anya csak egy mereven tartott fej volt. El se lehetett képzelni, hogy teste is van a takaró alatt.

– Komolyan? – A lány felnevetett, egy kicsit arrébb táncolt a vonallal. – Akkor kimegyünk oda? Szabolcs, te igazán drága vagy! – Egyik kezével az anyjának intett, hogy hallgasson, aztán valósággal belebújt a telefonba.

– Kimennek… oda? – Apa leült az ágy szélére, a térdét dörzsölte. – Hova, oda?

Az asszony még mindig olyan mereven tartotta a nyakát. – Vagy visszafekszel, vagy felöltözöl.

Apa a térdére nézett, aztán visszabújt az ágyba. Most már két fej nézte a lányt.

A lány ide-oda táncolt a kagylóval.

– Feljöttök?

– Feljönnek – mondta apa az ágyban.

– Hát a Szabolcs. – Anya hunyorogni kezdett, mintha kirázná az álmot a szeméből. Aztán felsóhajtott. – Ó, Istenem!

– Ó, Istenem! – Az apa felé fordult. – Ezzel még nincs elintézve. Az ember végre pihenhetne, és akkor reggel felcsöngetik. – Pillanatra elhallgatott. – Megkérdeztem tőle a telefonban, hogy miféle Szabolcs?

Az asszony visszahanyatlott a párnára. Szeme lecsukódott, ahogy megismételte. – Miféle Szabolcs?

– És mit gondolsz, mit mondott? – A férfi rákönyökölt a párnára. – „Ha megmondom, akkor többet tud?” Ezt mondta! Ja, ha te alszol…

Az asszony aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mintha az előbb is csak álmodta volna ezt az egészet a telefonnal.

– Mind a hárman jöttök? Kedves, igazán kedves. – A lány letette a kagylót. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy végignézett a szobán. – Beteheti ide egy ember a lábát?

– Tessék? – Apa egy úszómozdulattal előrehajolt.

A lány végignézett a szobán. Oly szigorúan, mintha ki akarná cserélni a bútorokat, a szőnyegeket, a szülőket. – Egy ól.

Apa kibújt az ágyból. – Ide figyelj, Vera… – kezdte lassan tagolva.

– Apuci, tudod, hogy élnek kultúrlények? – A lány a párnáját kezdte paskolni. Kikorcsolyázott a konyhába. Aztán amikor visszajött, egy vajas kenyér lógott a szájából. – Légy szíves, borotválkozz meg. Csak nem akarod így fogadni őket?

Apa végigsimított az arcán.

– Vera, ha tudni akarod, én egyáltalán nem akarom fogadni őket.

Vera már nem törődött vele.

– Jaj, Istenem, és anyuci még alszik!

Anya lehunyt szemmel megrázta a fejét a párnán. – Nem, Vera, nem alszom, ó, gondoskodsz te arról, hogy ne aludjak!

– De anyuci, hát jönnek a fiúk! Húsvéthétfő… locsolnak.

– Aztán elrohantok! – Anya felült az ágyban, és most megint olyan mereven tartotta a nyakát.

– Megint nem ebédelsz velünk? – Apa közelebb jött. Arca már szappanhabos, vállán törölköző. – Vasárnap reggel kezdődött az edzéssel! Kora reggel elvágtattál. Aztán a hajmosás. A hajcsatok az ebédlőasztalon. – Apa ordít. – Kikérem magamnak, hogy hajcsat legyen a levesestányér mellett!

Vera félig lehúzott lepedővel állt a szoba közepén. Úgy nézte az anyját.

– Te vadítod.

– Én vadítom?! – Anya is kiugrott az ágyból. – Azt hiszed, apádat még vadítani kell? Mikor kerültél haza tegnap este?

Ezt már akkor kérdezte, amikor apa kiment a fürdőbe. Onnan lehetett hallani, mint a vízcsobogást.

– …mert motorral jönnek érte! Ez a Szabolcs, vagy mit tudom én, kicsoda? Leáll az iskola elé, és motorral várja a kisasszonyt… Aztán persze hogy intőt kap.

A lány bevágta az ágyneműt a rekamiéba. Aztán amikor megfordult, azt mondta:

– Ne vedd fel a barna pulóvert. Múltkor abban voltam, és nem szeretném, ha Szabolcs most rajtad látná.

Anya csak nézett, mint aki nem kap levegőt. Aztán nagyon halkan megkérdezte:

– És én mit vegyek fel? Megmondanád, hogy mit vegyek fel?

– Likőr van? – Vera el akart siklani az anyja mellett, de az megfogta a karját.

– Mert ugye, nekem már mindegy, hogy mit veszek fel? – Anya arca merev volt és szürke. – Elég, ha varrok meg takarítok. Különben üljek a konyhában.

– Mindig eljártok apával.

– Aki egész héten vidéken van.

– Most is elmentek valahová.

– Most is! – Anya felnevetett, Úgy hangzott ez a nevetés, mintha poharat törnének.

Apa megint bejött, kezében kistányérral, azon sonka meg kalács. – Ezt is nekem kell elkészíteni.

Anya végigsimított a homlokán, mondani akart valamit, de akkor Vera az ágyra mutatott.

– Szedd rendbe.

Csöngettek.

– Itt vannak! – Vera a szüleire nézett, aztán kiszaladt az előszobába, és már onnan lehetett hallani. – Szabolcs! Nahát, igazán… Csipeszt is elhoztad? Árpád? Vera vagyok!

Apa, odabent a szobában, a tányérral a felesége felé intett. – Az ágyat! És aztán adj nekik valamit.

– Jó, jó, tudom. – Az asszony takarót dobott az ágyra. – Szedd rendbe, tedd rendbe… – Dühös kis mozdulatokkal rángatta a takarót.

– Mit beszélsz? – A férfi csak forgott körülötte a tányérjával.

– Á! – Az asszony legyintett, aztán pongyolát kapott magára, és kivonult az előszobába.

Utána a férfi.

Három fiú ugrált az előszobában Vera körül. Az első pillanatban meg se lehetett őket különböztetni. Csikófrizurák, színes sálak, vállban kissé hátradobott zakók. Apró üvegekből locsolták Verát.

– A mamát is! – vezényelt az egyik fiú. Vöröses haja volt és kék zakója.

– Apuci, Szabolcsot már ismered! – Vera ázottan nevetett.

– Árpád vagyok. – Egy belapított orrú fiú kezet rázott az apával. Közben egy félfordulattal leverte a vázát.

– Tündérek! – nevetett Vera.

Anya a falnál állt. A mosoly megakadt az arcán. Fél kiflit rágott, és a váza romjait nézte. A fiúkat, ahogy a cserepek között ugrálnak. Közben észre se vette, hogy locsolják.

A fiúk locsoltak, a cserepeket rugdalták és kiabáltak.

– Vera! ital van?

– Tojás van?

– Pénz van?

– Tessék, kérem, beljebb – mondta az apa. Ebben a pillanatban Vera a nyakába ugrott. – Ugye, milyen helyes apucim van? Anyucihoz mit szóltok? Ugye, milyen csinos? Anyuci, Szabolcsot már ismered, a másik kettő is nagyon rendes fiú.

Anya a falnál állt, és csak bólogatott azzal az elakadt mosolyával.

– Bocsánat! – Apa bevágtatott a szobába, és fölkapta a zakóját.

De akkor már utánanyomult az egész társaság.

A belapított orrú fiú ráült a fűtőtestre. Cigarettára gyújtott, és a képeket nézte a falon. – Arabok vonulnak a sivatagban.

– Ronda képek – intett Vera. – Ki is cseréljük.

– Tessék, kérem, az asztalhoz. – Apa egy mozdulatot tett. Úgy érezte, hogy már a lámpán is lógnak. Tekintetével a feleségét kereste.

Az ott ült az asztalnál, fekete pulóverben, gyöngysorral a nyakában (mikor öltözött fel?), cigarettázott, beszélgetett, társalgott.

– Hát mi újság, Szabolcs? Mit csinál az édesanyja?

Szabolcs vakkantott egyet. Kezét dörzsölte, lapos pillantásokkal nézte Verát, mintha az asztal alatt akarna odacsúsztatni valamit. Aztán kihúzta magát, és azt mondta:

– Nem is láttam ezen a héten. Tetszik, tudni, éjszakai műszakban dolgozom.

– Parancsoljatok! – Apa likőrt töltött. Ahogy az utolsó szavakat hallotta, megállt kezében az üveg. Éjszakai műszak? Ez a fiú éjszakai műszakban?…

– Akkor is megiszom, ha teletölti – nevetett rá alulról a belapított orrú fiú.

– Parancsolj.

Fölálltak, koccintottak. Apa végignézett az arcokon. A vörös hajú a Szabolcs. Mikor volt itt? Lehet, hogy a többiek is idejárnak? A belapított orrú meg az a hórihorgas, aki örökké vigyorog.

– Ki kell inni, anyuci!

– Nem, nem, Vera, tudod, hogy én…

– Egészségünkre!

Aztán még úgy álltak egy darabig, üres pohárral a kezükben. A hórihorgas fiú ült le elsőnek.

– Tessék csak! – Egy otthonos, barátságos mozdulatot tett. – Nem szeretem, ha állnak körülöttem.

– Aranypofa! – nevetett Vera.

– Vera, nekünk apáddal lassan készülnünk kell – mondta anya, ahogy leültek.

– De hát csak nem bontjátok meg a társaságot! – És még mielőtt anya szólhatott volna, Szabolcshoz fordult: – Ilyenek! El tudnának menni, csakhogy tönkretegyék a hangulatot.

Szabolcs a kezét dörzsölgette az asztal alatt.

– Látják! – Anya arcán megjelent az a rozsdás, csikorgó mosoly. – Az előbb még édes, drága anyuci, most meg… És mert a lánya még mindig olyan mogorván nézett: – De Vera! hiszen alig várod, hogy… – intett, hogy „sicc ki innen!”és Szabolcsra nevetett.

Ivott, gondolta a férfi, ahogy mögötte állt. Fejébe szállt az ital. Ki kéne pofozni ezt a társaságot. Kora reggel felcsöngetik az embert.

Szabolcs hosszú, száraz mozdulatokkal dörzsölte a kezét.

– Csinos a mamád, Vera. Vagy ezt mondtam már?

Anya felnevetett. Megrázta magát, kiszaladt a konyhába, és három piros tojással tért vissza.

– Tessék, kérem! – Kirakta a tojásokat a fiúk elé.

– Hova megyünk, Szabolcs? – kérdezte Vera. Hátranézett az anyjára, és roppant hangsúlyozottan, minden szót aláhúzva: – Anya! Eldöntöttétek már, hogy ti hova mentek?

A férfi pohárral a kezében állt a felesége mellett. Közben Szabolcsra bámult. Szemtelenül beszélt a telefonba. Hogy mert velem szemtelenkedni?

– Hova megyünk? – Az asszony a férjére nézett, és azt gondolta: „Éppen olyan szűk homloka van, mint Verának.”

– Mit nevetsz? – A férfi letette a poharat az asztalra.

Az asszony a fejét rázta, megfogta a karját, és csak nevetett. – Feri… hova is megyünk?

– A Casinóba. – A férfi vállat vont. – Jól tudod.

– Lepratelep. – A belapított orrú hátradőlt a széken, cigarettára gyújtott.

– Mert senki se gondoskodik cigarettáról – bólintott Vera.

Anya átszaladt a másik szobába, és a következő percben már az asztalon volt a cigaretta.

– Lepratelep? – Az apa egyik kezével megfogta az asztalt, szétterpesztette az ujjait.

– Be nem tenném oda a lábam. – A fiú álmos tekintettel nézte az apát. Aztán elfordította a fejét, mint aki nem akar magyarázkodni.

– Évek óta oda járunk. – Apa leült. – Én meg a feleségem nagyon szeretjük. – Hirtelen hátranézett. A felesége mögötte állt, és lehunyt szemmel rázta a fejét. Közben mosolygott.

– De hát te is azt mondtad, hogy Ádler Tibor nagyon finoman játszik.

Az asszony mosolygott, és fejét rázta.

– Ádler Tibor! – Szabolcs felnevetett.

– Zongorista – kezdte magyarázni apa.

Szabolcs a fejét ingatta, a hórihorgas fiú a mennyezetre bámult, és fogán keresztül fütyörészett.

Apa még mondani akart valamit, de Vera közbevágott.

– Ti majd meghallgatjátok Ádler Tibort.

Anya az asztal fölé hajolt. – Egy kis sonkát? Na, Szabolcs, egy kis sonkát? – Kivágtatott a konyhába.

Szabolcs fölállt.

– Szedelőzködjünk.

Fölálltak a többiek is. Valaki halkan fütyörészett, valaki megkérdezte:

– Vera, nálatok nincs rádió?

Egy reccsenés, és már tánczene szólt.

– Veni, vidi, vici! – énekelte Vera. – Ezt úgy szeretem!

Egyedül az apa ült az asztalnál. Súlyosan, mereven, mint egy ledöntött szobor.

– Sonka – mondta –, várjátok meg a sonkát.

– Nem nagyon érünk rá. – Szabolcs az apát nézte az asztalnál, aztán odafordult a belapított orrú fiúhoz. – A mamát elvihetnénk, mit gondolsz, Árpád?

Árpád vállát vonogatta, vihogott, hümmögött, hogy hát öregem, és az apa felé bökött a fejével. A hórihorgas Csipesz zsebre dugta a kezét, némán rázta a röhögés. Egymás vállát lökték, az apa felé integettek.

– Veni, vidi, vici! – Vera Szabolcshoz táncolt. Az arca megmerevedett, ahogy a fiúra nézett. – Mit akartok? Hogy ők is jöjjenek?

Szabolcs rátette kezét Vera vállára.

– Miért ne vihetnénk el a mamádat?

A férfi fölnézett az asztalnál.

Ebben a pillanatban megjelent a sonka.

– Tessék, kérem! – Az asszony meghajolt, pörgött, forgott.

A fiúk körülötte álltak. Gyűrűbe fogták, ahogy villára döfték a főtt sonkadarabokat. Hajlongtak, nevettek.

– Köszönjük!

– Köszönjük!

– Köszönjük!

Az apa fölállt. Két kezével ellökte magát az asztaltól. A fiúk sonkadarabokat döfködtek a villájukra. Valahol közöttük az asszony. Vagy már csak az üres tányér?

– Mehetünk – mondta a férfi.

A fiúk szétrebbentek. Az asszony meg ott állt a férfi előtt. Kipirulva nevetett.

– Előbb még koccintunk.

– Nem lesz sok? – kérdezte a férfi.

Az asztal körül álltak, ahogy még ittak egy pohárral. Aztán kitódultak az előszobába. Egy csoportban, kezüket egymás vállára téve. Mintha azt játszanák, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”

Anya belebújt a kabátjába, pördült egyet, meghajolt a fiúk felé, mint az előbb a sonkás tányérral.

– Hát akkor, kedves Szabolcs!

Mosolygott, két karját széttárta, fejét előredűtötte.

Vera eléje állt, és mint aki egy napiparancsot olvas fel. – Anya! legfeljebb tíz perc… remélem, nem maradtok tovább.

– De Vera! – Kinyitotta az ajtót. – Hát akkor induljunk! – Nevetett, topogott, toporzékolt, aztán dobogva kivágtatott a folyosóra.

Utána Vera, majd sorban a fiúk. Egymás után léptek ki az ajtón: Csipesz, Árpád, Szabolcs.

Apa maradt utoljára. Ahogy ki akart lépni, Szabolcs gyöngéden hozzáhajolt.

– Kopj le!

Behúzta előtte az ajtót.

Tizenhat éven alul

Vera megmondta a szüleinek.

– Ha Zolika keres, nem vagyok itthon, és nem is tudjátok, hogy mikor jövök haza.

– Zolika… – Apa a vállát vonogatta. – Szabolcsot ismerem, mindig motorral jön érted, aztán van egy Péter, de Zolika…

– Nagyon helyes fiú – mondta anya. – Igazán nem is értelek, Vera.

– Anyuci, ezt légy szíves, és bízd rám. Nagyon örülnék, ha legalább ebbe nem szólnál bele. – Vera katonásan ropogtatta a szavakat. Közben a füzet fölé hajolt. Jókai Mór nőalakjai és a hazaszeretet. Ez a cím, és alatta semmi. Vera kék iskolaköpenyben, fekete hajával, akár egy füzetre csöppent pacni. Olykor felemelte a fejét, és kinézett a nyitott ajtón. Apát látta, ahogy az előszobában csomagol. Apa megint vidékre utazik ellenőrzésre, és megint az utolsó percben csomagol. Vera anyát is látta, ahogy kint áll a konyhaasztalnál egy halom edény fölött, és törölget.

Anya kezében megállt a törlőrongy. Rándított egyet a vállán, mint aki nem hiszi el ezt az egészet; a konyhát az edényekkel, a víztől csöpögő asztallal.

Vera a tollszárral megvakarta az állát. Ki is mondta, hogy anya nagyon csinos, Szabolcs?

– Vera, ugye Zolika írja hozzád azokat a verseket? – Anya lágyan, dallamosan ejtette a szavakat. Rámosolygott egy tányérra, aztán eltörölte.

– Anya! – Vera hangja szigorú volt. – Ha jól emlékszem, már többször kértelek, hogy ne is említsd azokat a hülyeségeket.

– De miért? – Anya hátravetette a fejét. – Úgy játszol lelkem húrján, mint egy sötét dallam. – Felnevetett. Újabb tányért halászott ki. – Mint egy sötét dallam.

– Anya!

– Sötét dallam. – Apa papuccsal a kezében keringett a szobában. Verára nézett és megkérdezte: – Nem láttad a kimutatási íveket?

Vera vállat vont, és apán keresztül kiszólt a konyhába.

– Ne avatkozz bele az életembe!

– Az életedbe! – Anya bejött, kötényben, bekötött fejjel. Dermedt, csodálkozó arccal nézte a kék köpenyes lányt. – Vera! Hogy miket tudsz mondani.

Vera a lábát lógázta. – Légy szíves, és ne írd elő, hogy ki rokonszenves, és ki nem.

– De arra jó volt a Zolika, hogy korcsolyabérletet váltson neked, meg rekeszbérletet.

– Ugyan, anyuci! – Vera legyintett.

– Legyint, meg a vállát vonogatja! – Anya kiment az előszobába. – Készen vagy, Feri?

– Azt hiszem, igen. – A férfi megint a bőröndjénél volt. Hirtelen fölemelkedett. – Olyan kis, szemüveges fiú a Zolika?

– Nincs szemüvege. – Vera leírt két sort, aztán kiszólt a füzetéből. – Csak arra vagyok kíváncsi, meddig fogjátok még ezt tárgyalni? – És miközben írt: – Én csak azt mondtam, hogy ha Zolika telefonál, nem vagyok itthon. – Megállt az írásban, ujját orrára tette. – Másról nem volt szó.

Lépések az előszobából, edénycsörömpölés a konyhából. Se apa, se anya nem szólt egy szót se. Apa a táska fölött benézett a szobába, figyelte, hogy ír a lánya, majd a felesége felé széttárt karral, mintha azt mondaná. „Mogorva az öreg.”

Az asszony hátravetette a fejét, hangtalanul belenevetett a levegőbe.

Megszólalt a telefon.

Vera letette a tollat, fölállt – majd váratlanul apához fordult.

– Még jobb, ha te…

De akkor már anya bevágtatott a konyhából.

Vera az asztal mellett állt, és azt gondolta:

Hogy rohan! Hogy rohan, ha cseng a telefon.

– Tessék? – Anya mosolyogva előredűtötte a fejét. – Zolika? – A lánya felé hunyorított. – Jaj, de régen nem hallottam a hangját, így elhanyagolni az embert! – Mosolygott és egyik kezével Vera felé intett.

Vera visszaintett, hogy nem, nem!

– Nem! – Anya a fejét rázta a telefonnál. – Vera nincs itthon, azt hiszem, meghívták valahová, várjon csak, hiszen mondta is, nem, most sajnos nem jut eszembe. Hogy odaszólna? Nem jut eszembe. Sajnos. Látja, látja. – Bólintott, mosolygott, Verára hunyorított.

– Indulnék. – Apa újra bejött az előszobából.

Vera újra visszaült a füzetéhez, de még nem írt. Anyát hallgatta. Sokat beszél, nagyon sokat beszél, majd megmondom neki.

Apa alatt megreccsent a padló. Az asszony és a lány között állt. Senki se törődött vele.

Vera felfigyelt. – Tessék? Hogy moziba? A Ködös mezők?

Anya intett, hogy hallgasson, ujját szájára tette, majd: – Megmondom, ha hazajön, hát persze hogy megmondom, Zolika. Ködös mezők. Holnap. – Még akart valamit mondani, de a lánya félretolta.

Vera egy mozdulattal félretolta anyát, és a világ legtermészetesebb hangján.

– Szervusz, Zolika! – És mert a hang elnémult a vonal túlsó felén. – Á, dehogy, anya tévedett, csak fürödtem. Hát persze hogy itthon vagyok, hallod a hangomat, nem?

Anya valósággal a falhoz préselődött. Arca elszürkült. – Ezt csinálja az emberrel! – Megrázta a vállát. – Hát én többé soha, soha!… – Kicsúszott a lánya mögött.

– Feljöhetsz, Zolika. Holnap fél hatkor. Viszlát! – Vera letette a kagylót, hátrafordult. – Viszlát, apuci!

Apa éppen abban a pillanatban indult el a táskájával. Anya kikísérte. Aztán, ahogy anya visszajött, Vera már megint a kisasztalnál ült. Anya előtte állt és nézte. Ujját egy tétova mozdulattal végighúzta az ajkán, és nézte azt a lányt, ahogy sötétkék iskolaköpenyben az asztalnál ül és ír. Hogy tudta ezt az előbb? – Felsóhajtott, és átment a másik szobába.

Zolika pedig másnap feljött. Ott állt az előszobában zöld zakóban, pufók arccal, mint egy tétova béka. Verára pislogott, Vera anyjára.

– Miért nem jön be? – kérdezte anya.

– Mert már indulunk. – Vera hosszúnadrágban volt, sárga pulóverben. Karján hatalmas táska, akár egy bérház. Anyára nézett, és azt gondolta. „Mindig előkerül, ha csöngetnek. Akárki csönget, itt van az előszobában.”

A pulóver, a táska… Anya a tükörhöz ment, igazított valamit a haján. Vera már nem is szól, ha fölveszi a pulóveromat, ha elviszi a táskámat. Mert nekem úgyse kell, én már úgyse megyek sehova.

– Mit nevetsz, anyuci? – Vera karján meglódult a táska.

– Semmi, semmi. – Anya a fiúhoz fordult. – Hát akkor jó mulatást.

– Anya néha olyan érthetetlen – mondta Vera. Már kint voltak a folyosón. Vera előrement a táskájával, mögötte a fiú.

– Miért? – kérdezte Zolika. – Miért érthetetlen? – A lépcsőn megpróbált a lány mellé kerülni, de az megint előtte volt.

Labda gurult lefelé a lépcsőn. Fölbukkant egy hegyes gyerekarc. Oly váratlanul, mintha eddig két lépcsőfok között lapult volna.

Zolika az utcán végre beérte a lányt. – Édesanyád – mondta, ahogy oldalról a lány arcát nézte –, édesanyád nagyon kedves.

A bérháztáska közéjük ékelődött. Valósággal átszorította a fiút a másik oldalra. Még mindig a lány arcát nézte. Megkérdezem. Akárhogy is, de megkérdezem. Édesanyád azt mondta, nem vagy otthon, aztán egyszerre mégis otthon voltál.

És akkor Vera megszólalt.

– Van jegy?

– Még nincs.

Vera megállt. Nem nézett a fiúra. Belebámult az utcába, és csak állt mozdulatlanul a táskájával. – Te nem gondoskodtál jegyről?

– Kapunk úgyis – mondta a fiú. – Nincs tolongás. Egy barátom tegnap öt perccel az előadás előtt vett jegyet. – Csak már megmozdulna, csak már ne állnánk itt az utcán. – Nem kell félni, lesz jegy.

– Én nem bánom. – A lány elindult. De most mintha valóban egyedül lenne az utcán. Felnézett egy házra, homlokát ráncolta. – Tessék? Hát persze hogy otthon voltam tegnap.

– Fürödtél? Igen, hát ha fürödtél, az más.

A fiú a járdát nézte. Talán azt hitte, hogy másvalaki telefonál, és amikor megtudta, hogy én… Mostanában alig van otthon. Edzésre jár, meg angolra. Ha nekem is motorom lenne, mint Szabolcsnak!… Ahogy Szabolcs leveszi a szemüvegét, ahogy egy mozdulattal lerántja, amikor leugrik a motorról!

– Szabolcsnak még mindig van motorja?

– Persze hogy van.

– Még mindig megvár az iskola előtt?

– Zolika, ha nem tudsz másról beszélni…

Zolika elhallgatott. Vera talán nem is vele megy. Szabolccsal vagy valaki mással. Nem, azért ez az este az övé. Mozi után majd elmennek valahova. Hová? Hová jár Vera? Utoljára egy cukrászdában voltak együtt, csokikrémet ettek. Majd olyan helyre mennek, ahol zenegép van. Talán az Arzenalba. És ha Szabolcs is ott lesz?

– Vera… – A fiú elhallgatott, majd egészen váratlanul. – Nincs egy novellád?

– Megbolondultál! – A lány felnevetett. – Miket tudsz kérdezni!

– De igazán… – A fiú nyelt egyet, majd olyan gyorsan, mintha minden pillanatban attól félne, hogy félbeszakítják. – Tudod, hogy benne vagyok a szerkesztő bizottságban. Az iskola folyóiratának a szerkesztő bizottságában. És ez a szám nem jelenhet meg, mert még kell egy novella, de az egész Bessenyeiben nincs senki, akinek lenne egy novellája, és akkor gondoltuk, hogy talán nálatok… hogy is hívják azt a lányt, aki tavaly díjat nyert a tanulmányi pályázaton? De én szeretném, ha te… ha tőled… igazán nincs egy novellád?

A táska megrázkódott. – Zolika, most már fejezd be! Megérkeztek a mozihoz.

– Hát én igazán kíváncsi vagyok, hogy is lesz azzal a jeggyel. – A lány a fiúra nézett.

Mint egy feleség, gondolta a fiú. Mintha már tíz éve a feleségem lenne. Talán azért is veszekszik annyit, mert szeret, jobban mondva érzi, hogy szeret, de küzd ellene.

– Lennél szíves végre jegyet váltani!

A lány lehorgonyzott az előcsarnokban a Mit Látunk Legközelebb képei alatt. Makacsul, sértődötten állt, mintha már azt is megalázónak tartaná, hogy itt kell várakoznia.

Szeret, csak küzd ellene. – A fiú elindult a pénztár felé. Közben vissza-visszanézett a lányra. – Szabolcs csak tetszik neki, de a szerelem, az más. – Elővett egy tízest, fölnézett a táblára… Ha páholyt vennék… Ahhoz persze nem elég egy tízes, de talán meg lehetne kockáztatni. Páholy, ahol ketten ülünk. Nem, Vera azt hinné, hogy le akarom rohanni. Ez Szabolcs módszere.

– Kérek két…

Vöröses nő nézett rá az üvegablakból. – Kisfiam. – Megigazította szemüvegét.

– …földszint, zsöllye. Lehetőleg középre.

– Eltévesztetted a mozit. – A nő mozdulatlanul ült a trónusán.

Zolika kezében megremegett a tízes. Oldalról látta, hogy egy jegyszedő áll mellette. A jegyszedő mosolyog.

– Ködős mezők – mondta a fiú. – Itt adják a Ködös mezőket.

– Itt adják. – A pénztárosnő mozdulatlan arccal nézett a fiúra.

A fiú mondani akart valamit, de a jegyszedő megérintette a vállát, és egy táblára mutatott.

– Tizenhat éven alul. Mai előadásunkat tizenhat éven aluliak nem látogathatják.

– De hát én… én már igazán… – Zolika megfordult. Vera állt mögötte a bérháztáskájával. – Nevetséges. – A fiú vállat vont, mosolyogni próbált, és közben lehajtotta a fejét. Aztán amikor fölnézett, lefújták arcáról a mosolyt.

A lány közelebb jött. Minden olyan hangsúlyos volt rajta. A szeme, a szemöldöke, a nagy, szürke kabátgombjai és a táskája.

Koszladt kis vékony arcok bukkantak fel. Verára röhögtek – Zolikára.

– Egy csecsemő! És milyen jó nője van…

– Öregem, az ember nem is hinné.

– Mit tudhat ez?

Eddig is itt voltak ezek az alakok. A fal mellett ácsorogtak, vagy jegyet árultak a mozi előtt, de most mind idecsődültek. Az egyik rácsavarta magát a pénztár korlátjára, úgy bámult Zolikára. Egy szürke pulóveres fiú igen komolyan meghajolt Vera előtt.

– Miért nem jön velem, kisasszony?

Zolika megnémult a pénztárnál. Vera meg csak annyit mondott.

– Gyere!

A fiú eltátotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán átbújt a korláton – és már kint voltak a mozi előtt. A szürkepulóveres kikísérte őket, és nagyon udvariasan, akárcsak a mozi képviseletében.

– Ajánlom figyelmükbe a vasárnap délelőtti előadást. A Kis Lordot adják.

Elmaradt mögöttük a hang, elmaradt mögöttük a mozi.

– Nevetséges. – A fiú szája megremegett. Hirtelen megállt, és a lányhoz fordult. – Vera! én visszamegyek és megleckéztetem…

A lány mellette állt, mereven az arcába nézett. – És még te mersz engem moziba hívni, és még te mersz nekem telefonálni.

A fiú akárcsak egy gőzölgő kanális fölött állna. Forró gőz száll fölfelé, és ő szétfolyik, eloszlik ebben a gőzben.

Nem oszlott el. Ott állt a lány előtt.

– Megleckéztetem őket.

– Ugyan!

A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán előresietett. Vera nem jön utána. Mindegy. Csak legyen vége… csak legyen már vége ennek az egésznek. Egy világos folt a sötétben: a pénztár ablaka. Ez az ablak volt előtte, ahogy ment előre az utcán. A tábla. Tizenhat éven alul.

Egy téren ült. Kezét zsebre dugta, lábát a pad alá húzta. Nem is tudta, mióta ül itt. És akkor egy hangot hallott. Először csak mintha vízvezeték csobogna valahol, aztán erősebben, egyre erősebben.

– Borika mindig mondta, hogy ne is álljak veled szóba, egy ilyen tejfelesszájú alakkal, és ha Szabolcs megtudná. – Abbamaradt a csobogás, aztán megint felmordult. – És még te mersz nekem telefonálni!

A fiú fel se nézett. Nem akarta látni a lányt, nem akarta látni a bérháztáskáját.

– Vera! miért nem mész el?

– Hova menjek, nem mondanád meg?

A lány azt a rongycsomót nézte a padon. Föl kéne rántani, és az arcába vágni. A moziból kidobták, és akkor még az a futás az utcán! Valaki utánakiáltott. – Kislány, lelép a fiúja! – És most még nyöszörög, hogy elrontott este, meg bocsánat…

Nagy, fekete falak a tér körül. Olykor felgyulladt egy fénykocka. Vera megigazította a táskáját. De hát hol vannak? Hova a csudába keveredtek? – Lesétált Zolika padja mellett, a tér szélére. Kis utca… aztán valami mezőféle és a töltés vonala.

Elmegy, végre elmegy. – A fiú nem mert hátranézni. Valósággal összezsugorodott a padon.

– Kit akarsz megleckéztetni! – A lány előtte állt. – Még te mondod, hogy megleckézteted őket? Miért nem mentél vissza a moziba, ha olyan nagy hős vagy!

A lány elhallgatott. Megborzongott. Csak tudnám, hol vagyunk? De hát az előbb még bent voltunk a városban, most meg töltés, rétek… és ez se mozdul ott a padon.

Hármat számolok, gondolta a fiú. Mire hármat számolok, Vera már nincs itt. Tízet. Húszat…

Vera egy rollerral állt mellette. Oldalt néhány gyerek.

– Tessék. – Vera a fiú elé tartotta a rollert. A levegőben lógatta a rollert, közben úgy nézett Zolikára, mint egy elárusítónő, aki már kissé unja a vevőjét. Hátraszólt a gyerekekhez. – Nem viszem el, mit nyavalyogtok! – Topogott, ahogy Zolika felé tartotta a rollert. A táska sértődötten himbálózott a karján.

– Vera, mit akarsz ezzel? – A fiú mind a két kezével belekapaszkodott a padba.

– Ülj fel. – Vera egyik lábát rátette a rollerre, ráhajolt a kormányra. Odagördült a pad elé, mint autó a ház elé. Még mindig úgy maradt előredőlve, ahogy a fiúra nézett. – Miért ne? Ez éppen neked való. – Előrehajolva fogta a kormányt. Valaki vihogott a sötétben. Apró, pukkanásszerű nevetések.

– Meddig várjak? – Vera lekanyarodott a pad mellett. Egy hinta ingott mögötte.

– Vera… hagyjál!

– Nem értelek. – A pad mögött csikorgott a roller. – Tudsz ennél jobbat? Valamit csak kell csinálni.

A gyerekek közelebb jöttek. Félkörben fogták körül a padot. Most már az arcokat is lehetett látni. A kisfiú csontos arcát, a kislány zsömleképét. Úgy néztek Zolikára, mintha meg lennének sértve. „Talán nem tetszik a roller?”

A kisfiú mondta is. – Ezzel én háztömbbajnokságot nyertem.

– Hallod? – És ez már megint Vera volt. – Még te se vagy reménytelen.

Zolika fölállt. Nem tudta, hogy szakadt le a padról, de fölállt. A combjában érzett valami remegést, de azért elindult.

– Mi a baj? – A roller Zolika körül imbolygott.

Zolika egyre gyorsabban ment. Ahogy kiért az utcára, már futott.

Mögötte a roller. – Zolika! Hova mész? – Vera eléje került. Úgy állt ott féloldalasan, ahogy hirtelen lefékezett.

– Egy kört!

– Egy kört! – ordítottak mögötte a gyerekek. Mintha már nem is ketten lennének, de egy egész csapat.

Vera fölemelte a rollert. – Eredj, és tegyél egy kört.

Zolika félreugrott, és most már rohant. Egy pillanatig ő volt az egyetlen zaj az utcában, de aztán fölzendült az aszfalt.

– Zolikaaa!…

Vera ráhajolt a kormányra, valósággal a kormányhoz tapadt.

– Egy kört! Csak egyet…

A fiú rohant. Kicsit féloldalasan emelgette a lábát, akárcsak egy akadályversenyen.

Vera utána. Aztán egyszerre csak leállt. Nem volt előtte senki. Üres volt az utca.

– Beszaladt ebbe a házba. – A kisfiú egy kapura mutatott.

– Nem, én láttam, hogy ebbe. – A kislány lehorgonyzott egy másik kapunál.

Vera – fél lába még mindig a rolleren – hol az egyikre nézett, hol a másikra. Hátrafordult. Mögötte egy csapat gyerek.

Vera fölkapta a rollert. Odament a kisfiú kapujához, és bekiáltott.

– Zolika!

Bekiáltott a másik kapuba. Fölnézett az üres lépcsősorra, fölment az első emeletre. Körülnézett, aztán visszajött. És akkor valaki megérintette a karját. Egy szeplős képű fiú.

– Én láttam – mondta a szeplősképű –, én láttam, hogy ide bújt.

Rámutatott a hatalmas, szürke szemétládára a kapualjban.

– Láttam, amikor magára húzta a fedőt.

Vera kezében megremegett a roller. – Nem, az nem lehet.

– De én láttam.

Mind ott álltak a hatalmas, henger alakú szeméttartó előtt. Vera egyik kezében a rollert tartotta, a másikkal megérintette a ládát. Akárcsak Zolika vállán kopogtatott volna. Úgy nézett a ládára, mintha meg akarná szólítani.

A szeplősképű megkérdezte:

– Leemeljem a fedőt?

Csönd volt. A lépcsőház kihűlt csöndje. Az arcok Vera felé fordultak. Egy fiú rátapadt a korlátra, ahogy rábámult.

A szeplősképű ráhajolt a fedőre.

– Leemeljem?

Vera egy darabig csak állt megkövülten, aztán a ládához vágta a rollert.

– Ilyen hülye!

Szétlökdöste a gyerekeket, és kirohant az utcára.

Dolgozatírás

Nagyon szerettük azt a mozdulatot, ahogy Éva néni beadta a dolgozatfüzeteket, az már igaz. Az ember majd kiesett a padból. Vagy inkább megmerevedett, mintha elszállt volna belőle minden, és csak nézte, nézte a kezet a dolgozatfüzetekkel. Magát Éva nénit nem lehetett látni. Kint állt az osztály előtt.

– Magdalenics – mondta odakintről. Ezt is inkább csak suttogta. Mintha léghuzat vágott volna be az osztályba.

Előrenéztem a táblára, de láttam, ahogy az ablak mellől fölemelkedett Magdalenics Mária. Még azt is láttam, ahogy két tenyerét a padhoz szorítja; és valósággal ellöki magát a helyéről. Egy darabig áll, kicsit szédülten, de aztán már ott van az ajtónál.

Repültek a dolgozatfüzetek, én is megkaptam a magamét.

Éva néni még mindig nem jött be. Talán cigarettára gyújtott, talán kint marad egész óra alatt? Éva néni reggel kint áll a kapu előtt. Figyeli, kinek van lófarok frizurája, tépett szemöldöke, ki jön hosszúnadrágban. – Te lófarkú Madonna – mondta, amikor egyszer elcsípett. Nem jelentett be az igazgatónőnek. Azt mondják, még senkit sem jelentett be. Akkor miért csinálja ezt? Szemző Piri összeakadt vele a Pimpernelben. Piri igyekezett eltűnni, de Éva néni odahívta az asztalukhoz, pedig a férjével volt. Azt mondják, féltékeny a férjére. De néha meghív egy-két lányt, lemezeket tesznek fel, táncolnak. A férje olykor bejön érte az iskolába. Kerek képű ember, mindig vigyorog. „Te lófarkú Madonna.” Teca mondta, hogy Picassónak van egy ilyen modellje. Engem nem érdekel, mondhat Éva néni, amit akar. Azóta minden reggel egy copfba fonom a hajamat, a copf végére befőttesgumit teszek.

Éva néni végre mégis bejött az osztályba. A szája félig nyitva volt, amikor megállt a katedra mellett, mintha elcsodálkozott volna valamin. Talán, hogy tavasz van, és hogy az ablakok nyitva vannak.

– Építkeznek – mondta –, örökké építkeznek.

Az állványok, persze… Ő maga mondta egyszer, hogy úgy veszik körül az állványok az iskolát, mint valami ketrec.

Csüggedten nézte az állványokat. Egyik válla ferdén lelógott, szemöldökét furcsán felhúzta. És már megint minden úgy megcsúszott rajta. A köténye zsebe a hasára került, nyaklánca a vállára. Ráncos az arca. Minek jár a Pimpernelbe?

Éva néni nézte az állványokat, aztán vállat vont és leült. Ahogy szembefordult, valamivel fiatalabbnak látszott. A csüggedtség is eltűnt az arcáról. Orrát fölemelte, a levegőbe fúrta.

– Bizonyára nagyon érdekel benneteket, hogy miről írtok dolgozatot. – Szünetet tartott. – Bizonyára alig vártátok már, hogy dolgozatot írjatok.

Mit akar ezzel? Csak éppen hogy odaszúrjon valamit, mint lent a kapuban a lófarok frizura, a hosszúnadrág miatt. Nézett bennünket. Egyre keményebb lett az arca, valósággal megkövesedett. Szemző Piroska azt mondta, táncolt is akkor a férjével, a Pimpernelben.

– A tavaszról írunk. – Széttárta a karját.

Elhallgatott.

Mintha arra várt volna, hogy valaki közbeszól.

Teca, az első padban az orrára tette az ujját. Teca megint olyan dolgozatot vág le, hogy Éva néni felolvassa az osztálynak. Teca újságírókkal jár. Ő legalábbis azt mondta, az uszodában arra az ázott madárra, hogy író. Én ilyen alakkal nem járnék. Érzéskultusz… Igen, Teca azt mondta, hogy annak az embernek érzéskultusza van.

Az a fiú egészen más volt, aki odajött hozzám a napozón. Megállt mögöttem, felemelt nyugággyal együtt. Akkor elküldtem, de ő csak nevetett, és azt mondta, hogy majd visszajön.

– Bizonyára vannak élményeitek a tavaszról.

Éva néni felállt, az ablakhoz lépett, és megint kibámult az állványokra. Aztán szembefordult velünk, mintha pofon akarna vágni valakit.

– Önálló fogalmazás. Kinek-kinek tetszése szerint. Hát tessék!

Teca ujja lecsúszott az orráról, és már írt is. Valaki meglökte a karomat. Szemző Piroska.

– Te – suttogta –, írjam meg, hogy Éva néni férje presszóba hívott?

– Mi olyan mulatságos? – Éva néni fölemelte a fejét.

Szemző Piroska már nem kuncogott, mélyen belehajolt a füzetébe. Valami Jancsihoz jár föl. Azt mondja, nagyon rendes fiú, és hogy nincs köztük semmi. Jó, mondtam én, csak azt figyelem, mikor tűnnek el az arcodról a pattanások.

Éva néni a padok között sétált. Olykor megállt, mintha be akarna ülni az egyik padba.

Szépen lassan fölírtam a címet.

A tavasz.

Aztán csak néztem a fehér lapot. Miről írjak? Kiről? Talán arról a fiúról az uszodából? De hiszen az nyáron volt. Ennek meg itt az a címe, hogy: A tavasz. – Legyen szíves és ne szemtelenkedjen – mondtam, ahogy a fiú a nyugággyal együtt visszafektetett a földre. Amíg a levegőben voltam, nem szóltam semmit. Csak nem teszem magam nevetségessé. A fiú egy darabig mellettem állt. Karjait lógázta, mintha nagyon nehezek lennének az izmai. Akkor is a karját lógázta, amikor elment. – Még találkozunk. – Alig ment el, egy vizes tócsa jelent meg a nyugágyon. Reszeg Ibolya. Most bújt ki a zuhany alól. – Adj egy kis helyet, és kend be a hátamat. – Aztán, ahogy olajat dörzsöltem a hátára: – Te elküldted a Szőröstalpú Jupitert? – Felnevettem. – Jupiter! Miféle név? És még hogy Szőröstalpú? – Ibi elnyúlt az ágyon, karját lelógatta. – Így hívják a filmnél. – Meg is mondta, melyik filmben játszott. Meg hogy most nincs szerepe, de azért nem kell félteni. – Hát én nem is féltem – feleltem.

A tavasz.

Fölemeltem a tollat.

– Nos? – Éva néni ruhája súrolta a padot. – Hogy állunk az önálló gondolatokkal?

Tollal a kezemben utánanéztem.

A ruha zsebe még mindig elöl van.

Elkezdtem írni. „Az ember szívét örömmel tölti el az a szó, hogy tavasz. Napfényes reggel, madárdal…”

Egy iskolai rendezvényen találkoztam újra Szőröstalpú Jupiterrel. Akkor már tudtuk, hogy itt tanyáznak az iskola körül, az üres, beépítetlen telken. Délutánonként az iskola előtt ácsorognak, és leszólítják a lányokat. Az igazgatónő a rendőrségre is telefonált. Egy időre eltűntek a fiúk, de aztán megint előkerültek. A rendezvényre csak meghívóval lehetett bejönni. De nekik volt meghívójuk. Kitől kaphatták? Reszegtől? Vagy valaki mástól? Éppen elég lányt ismertek.

A Bakonyi-együttes játszott azon az estén. Zolikával táncoltam, egy esett vállú kisfiúval. Ő jött értem, akkor éppen nem akadt más. Különben a telefonban is letagadom magam előtte. Apának is megmondom: – Ha Zolika hív, nem vagyok itthon.

Már javában táncoltunk, amikor valaki odasodródott mellénk. – Szabad? – Ő volt, Jupiter. Rám nézett. Zolikát mintha meg se látta volna. Semmit se szóltam. Zolika elvörösödött, és azt mondta: – Tánc közben nincs lekérés. – Jupiter bólintott. – Az más, ha nincs lekérés, az más. Akkor megvárlak odakint. – Azzal eltűnt. Tovább táncoltunk. Éreztem, hogy remeg a derekamon Zolika keze. – Hagyjuk abba. – De miért? – Mosolyogni próbált. Tánc után kiment a büfébe, majd visszajött. Egypár barátjával beszélt. – Öregem – mondta az egyik –, most tűnj el. – Zolika a vállát rángatta, legyintett, de aztán eltűnt a ruhatárban.

A zenekar már játszott, és Zolika egyszerre megjelent az ajtóban. Télikabátban. Ahogy eltáncoltam mellette, azt mondta: – Lent állnak a kapunál. – Később levette a kabátját, és ő is táncolt. Aztán megint eltűnt. Aztán egy széken ült, a ruhatárnál, mellette néhány fiú. – Csak nem hagytok cserben? – Felnézett rájuk, és hunyorított.

Amikor elmentem Barabás Mikivel, még mindig a ruhatár mellett ült, de már nem volt körülötte senki. Fehér volt a homloka. – Itt alszol, Zolika? – Rám nézett, de mintha sose látott volna. Lehet, hogy sokat ivott.

Kint a kapu előtt megálltam és körülnéztem. – Nincs itt senki. – Barabás Miki felnevetett. – Egy árva lélek sincs sehol, Zolika nyugodtan hazamehet.

Zolikát aztán nem láttam.

– Megjelölték – mondta pár nap múlva Reszeg Ibolya. Csak bámultam.Ő meg elmondta az egészet. Zolikát elkapták akkor este. A saroknál kapták el. Kivitték a telekre, lenyomták a földre, és a bal arcán pengével megjelölték.

Zolika azóta nem telefonál.

Jupiterrel az iskola előtt akadtam össze. – Ne sajnálja a barátját, úgyse akart benevezni a szépségversenyre. – Mentem mellette, de egy szót se szóltam. – Még találkozunk. – Ezt mondta Jupiter, és azzal eltűnt.

„Erdő, mező fürdik a napfényben.” Azt hiszem, ezt beírhatom.

Fölnéztem.

Éva néni a katedrán ül és olvas. Egyszer az uszodában is láttam Éva nénit, egyedül ült a nyugágy szélén, fejét tenyerébe lógatta.

Miért éppen velem kezdett ki Szőröstalpú Jupiter?

– Erre csak büszke lehetsz – mondta Reszeg Ibi. Mit nyüzsög Reszeg a Jupiter körül? Be akar kerülni a filmhez? De hát most a fiúknak sincs semmi. Egyáltalán mit csinál Jupiter azon kívül, hogy a bandával itt tanyázik?

Egy régi filmújságban rábukkantam a képére. Csavargó gyereket játszott. Háború után játszódott a film, gyerekekről szólt, akiknek nincsenek szüleik, nincs otthonuk, végigkóborolnak Európán, a kiégett, romos városokon keresztül. Vezérük – Szőröstalpú Jupiter. Innen hát a neve.

Azt már megint Ibitől hallottam, hogy filmezés után együtt maradt a társaság. – Mit gondolsz, Jupiter majd beül az iskolapadba, amikor már császár volt?

„Tavasszal kirándulunk, vasárnap kora reggel indulunk a lányokkal.”

Éva néni majd megint azt mondja, hogy nincs semmi összefüggés a fogalmazásban. Ide-oda ugrálok. Se füle, se farka az egésznek.

„A tavaszi kirándulásoknak már előre örülök, mert a tavaszi kirándulások…”

Árnyék esett a papírra, a padra. Rácsos árnyékok borították be az osztályt.

Nem tudtam, mi történt. Csak azt láttam, hogy mindenki abbahagyja az írást. Éva néni arca mozdulatlanul lebegett, mint úszópárna a víz fölött

Az ablak felé fordultam.

Egy fiú nézett rám az állványról? Mellette egy másik, harmadik. Nem tudom, mennyien lehettek. A felhőkből ereszkedtek le csíkos trikóban, hogy figyeljék a dolgozatírást.

Éva néni összezsugorodott a katedránál, mintha becsavarták volna egy takaróba. Nem nézett az ablakra. Csak ránk – az osztályra.

A fiúk egy pillanatig mozdulatlanul álltak.

Jupiter lépett be elsőnek. Puhán, zajtalanul ugrott be. Megkerülte az első padsort, és mint egy kis utcán, bekanyarodott a második padsorba. Egyenesen felém tartott.

Mi ez? Itt akarja megbeszélni, hogy mikor találkozzunk? Vagy talán?…

Jupiter már ott volt előttem. Lehajolt, mintha szájon akarna csókolni.

Fölemelte a dolgozatfüzetet. Közben belebámult az arcomba. Nem szólt semmit.

Én meg csak néztem azt a szögletes arcot. A befőttesgumi megpattant ott hátul. A copfom kibomlott.

Jupiter elmosolyodott.

Jupiter vállán keresztül láttam, ahogy a fiúk mind bent vannak az osztályban, szedik össze a dolgozatfüzeteket. Azt is láttam, hogy Nyerges Klári egyenes derékkal, hátratett kézzel ül, mint az elemisták. Teca félig kilógott a padjából, és csuklani kezdett. Ez volt az egyetlen hang.

Jupiter megfordult, hóna alatt a füzettel. Visszament a padsor kis utcáján. A katedra előtt kissé meghajolt, aztán már kint volt az állványon. De talán csak azért, hogy a következő pillanatban megint visszajöjjön. Egyáltalán, most már ki-be röpködött. Ettől olyan vidám lettem. Azt se bántam volna, ha kicsapnak. Csak ültem az ablak felé fordulva, kibomlott hajjal.

A fiúk mind kint voltak, aztán már senkit se lehetett látni. Csak éppen üres volt előttem a pad. Végig az osztályban üresek voltak a padok. Mintha Magdalenics már írás közben összeszedte volna a dolgozatfüzeteket.

Éva néni még mindig mozdulatlanul ült a katedránál. Tekintete lobbant egyet, mint amikor az üvegen fölfut a fény. Aztán előrehajolt, és akárcsak szilánkokká hasadna az arca.

– Nyomorultak!

Akkor már a csengő is megszólalt. Az egész iskolát betöltötte a csengetés. De én csak Éva nénit hallottam, ahogy lehetetlenül éles hangján rikácsolja:

– Nyomorult kis férgek!

 

Éva néni ideggyulladást kapott. Azt mondják, hetekig nem kelhet fel, hogy át akarja magát helyeztetni.

Igazán sajnálom, nem volt vele semmi bajom. Egyszer talán majd meglátogatom, viszek neki egy kis sütit.

Papírszalvéta

Vera összekötőszőnyeget kért a szomszédból. Egy vázát a társbérlőtől. Ahogy visszajött a vázával, vékony aranylánc volt a csuklóján.

– Kitől kérted ezt a láncot? – Anya mellette állt az asztalnál. Nézte, ahogy a lány elhelyezi a vázát.

– Talán mégis inkább arra a kisasztalra, az ablak mellé. – Vera átröppent a vázával a kisasztalra.

Apa fürdőköpenyben, lomhán és álmosan bejött a konyhából. Ahogy megállt az ajtóban, megrázkódott, mint aki álomból ébred.

– Kitől kérted ezt a láncot? – Anya most a kisasztalka mellett állt. Két ujjal megfogta Vera állát, és maga felé fordította.

– Edittől. – Vera elrántotta a fejét. – Majd visszaadom, ha elmentek a vendégek. De hát Szabolcs anyja előtt mégse mutatkozhatok úgy, mint egy…

– Szabolcs anyja! Szabolcs anyja! – Anya dühösen ropogtatta a szavakat. – Egy hete mást se hallok. De hát ki a Szabolcs anyja, hogy miatta fel kell forgatni a lakást.

Apa megkopogtatta az asztalkát. – Csak tudnám, honnan van.

– Ahonnan a teáskészlet. – Vera végigsimitott a sárga virágos szoknyáján, és felsóhajtott. – Igazán nem tehetek róla, hogy nincs lakáskultúránk.

– Lakáskultúránk. – A férfi az asszonyra bámult. – Honnan veszi ezeket a szavakat, ezeket a… – Vállat vont, ki akart menni a szobából, de Vera eléje ugrott.

– Apa, lemész a borbélyhoz, nem tűröm, hogy itthon borotválkozz, és a hajadat is igazíttasd meg hátul.

Apa az ajtóban állt, és a haját borzolgatta ott hátul. – Ne kérjek egy szmokingot a kölcsönzőből? Ha egyszer a Szabolcs anyja jön. – Elgondolkozott. – Olyan operaneve van.

– Mira! – Anya fölnevetett. – És egy igazi hölgy. Mert mi még nem láttunk egy igazi, előkelő hölgyet.

– Anya, elég legyen már! – Vera perdült egyet a szoba közepén. – Ha tudnád, mennyit utazott, legalább négy nyelven beszél.

– Mira. – Apa még mindig a haját fésülgette. Hirtelen megfordult, és elkezdett ordítani. – Vera, nem tűröm, hogy zsibvásárt csinálj a lakásban, úgy kivágom azt az asztalt a vázával együtt, bánom is én a Szabolcs anyját, bánom is én a Szabolcsot, úgyse vesz el feleségül.

– Hagyd. – Anya odalépett hozzá. – Marad az asztal, és marad a váza, most már mindegy.

– Ez az, anya: most már mindegy! – Vera levágta magát a díványra. – Tönkretettétek a hangulatomat! – Föltérdelt a díványon, úgy kiáltotta anya arcába. – Mint ahogy szántszándékkal tönkre akarjátok tenni ezt az estét!

Apa elindult a dívány felé, de anya megfogta a karját.

– Menj le a borbélyhoz – mondta anya –, most már végigcsináljuk ezt az estét.

Apa dörmögött valamit, aztán kiment. Anya odaállt a dívány elé, Vera hanyatt feküdt, ujjait összekulcsolta a tarkója alatt, a mennyezetet bámulta.

– Remélem, meg vagy velem elégedve? – Anya oly szorosan állt a dívány mellett, mintha fel akarná rúgni. – Amikor Sárikától hazajöttem – lába a díványhoz ért –, egyedül voltatok Szabolccsal. Én nem kérdezem, mit csináltatok, de ha azt akarod, hogy feleségül vegyen, ha egyáltalán azt akarod…

– Hagyd békén Szabolcsot! – Vera felült a díványon.

Anya hátralépett, az arca remegett.

Vera most megint térdelt, megfogta anya karját, megfogta mind a két karját, és közben mereven belebámult az arcába. – Egész másképp viselkedsz, ha Szabolcs itt van. – Féloldalt dűtötte a fejét, elmosolyodott. – Tetszik neked? Vagy inkább a barátja, az a grafikus?

– Most már elég! – Anya kirántotta a karját Vera kezéből.

– Anyuci… – Vera mosolygott, térden csúszkált a díványon – abban nincs semmi rossz, ha valaki tetszik az embernek. – Elkomolyodott, valósággal lerúgta magát a díványról. – Szabolcsot hagyd békén!

Anya beleesett egy székbe, végigsimított az arcán. – Kell is nekem ez a kis hülye, örökké rángatózik, kezét, lábát dobálja.

– Kell neked, anyuci. – Vera megveregette anya arcát. – Én nem bánom, ha táncoltok.

– Nem bánod! – Anya fölpattant. – Ki vagyok én? hát mit gondolsz, ki vagyok én?! És mit tilthatsz meg nekem…

– Erről többet nem beszélünk. – Vera egy mozdulatot tett. – Ez a téma be van fejezve. – Odalépett anyához, megfogta a vállát. – Kedves leszel Mirához, Szabolcs apja aranypofa, de Mira! – Legyintett, majd hirtelen megkérdezte. – Mit akarsz felvenni estére? Ne kérjem el a Kun Ági mamájától azt a sötét ruhát?

– Ne kérd el – sóhajtott anya. Körülnézett a szobában. – Rendet kell teremteni, meg valamit készíteni. Öltözz, Vera, öltözz!

Vera áttáncolt a másik szobába, onnan kiabálta. – Anyuci, ne mondd a Mirának, hogy motorozni akartál Szabolccsal!

Anya erre már semmit se mondott. Hamuszürke arccal állt az ablaknál, kibámult az utcára, aztán kiment a konyhába, hogy készítsen valamit. Közben megjött a férje a borbélytól, Vera kétszer is átöltözködött, de ő mintha még mindig ott állna az ablaknál.

– Negyedszer kérdem, hogy áthozzam-e Tibikét? – Vera állt anya előtt.

– Miféle Tibikét? – Anya a konyha és az előszoba között, kezében a teáscsészével az ajtóra nézett.

– A Pimi kisfiát a negyedikről. Csak pár percre hoznám át, hogy Mira lássa, mennyire szeretem a gyerekeket.

– Ugyan, Vera! – Anya megrázta magát. – Miféle ötleteid vannak. – És egyre csak az ajtót nézte.

– Még nem jönnek. – Vera közelebb lépett anyához, és mintha meg akarná cirógatni. – Karfiolszagod van, anyuci. Szabolcs nem szereti a karfiolszagot.

– Vera!

Vera elsiklott anya elől. Az előszobaajtó üvegjén át a folyosót lehetett látni, a fekete rácsot. Valaki fütyült lent az udvaron. Motorzúgás hallatszott. Motorzúgás rázta a házat.

– Nyugodtan megdarálhatod a kávét. – Vera megérintette anya karját. – Csak nem képzeled, hogy Szabolcs motorral hozza el az anyját.

Anya az ezüstös kis kávédarálóra nézett. De hiszen az előbb még teáscsésze volt a kezében! És Vera mit áll itt, és mit mosolyog? – Te is megdarálhatod! – Vera kezébe nyomta a darálót, és bevágtatott a szobába.

– Jezabel! – énekelte Vera – Jezabel… – Anya után ment, és darált. – Ismered ezt a dalt, anyuci? Frankie Lane énekelte a rádióban. Egy néger nőről szól, aki mindig a kikötőben áll, és vár valamit. Jezabel! Jezabel!

– Hogy lehet ilyen rekedt hangon énekelni! Ilyen… nem is akarom megmondani, milyen…

– Jezabel!

– Vera, most már elég legyen!

Apa a kisasztalkánál ácsorgott. Hátrafordult. – Csak tudnám, miért vannak ezen pingvinek?

– Modern bútor, apuci. – Vera leült a dívány sarkára, darált és énekelt. Csak akkor állt fel, amikor csöngettek. Darált és énekelt végig az előszobán. Anya úgy robogott el mellette, mint egy mozdony. Vera eléje került, rámosolygott. – Ha megengeded, anyuci, majd én. – Ajtót nyitott.

Egy előredobott fekete kesztyű – ez volt Mira, ahogy szűk, fekete ruhájában bevonult. Menet közben csókolta meg anyát, menet közben veregette meg Vera arcát, és apának is úgy nyújtott kezet. Jóval mögötte egy széles vállú, ősz férfi és rozsdabarna zakójában, szűk nadrágjában Szabolcs. Mintha az utcán is csak messziről követhették volna ezt a fekete ruhás alakot.

– Te vagy a Vera mamája.

Akkor már bent voltak a szobában. Szabolcs anyja megfogta Vera anyjának a derekát. Közben a szemébe nézett, szigorúan, mereven, mintha ki akarná küldeni a konyhába egy pohár vízért.

Majd mindjárt azt mondja, hogy milyen jól tartom magam, gondolta Vera anyja. Pénztárosnő volt vidéken, hiába vág ilyen előkelő arcot, akkor is tudom, hogy pénztárosnő volt egy vidéki moziban. De mit tapogat!

Vera anyja közben Szabolcsot nézte. Szabolcsot nézte, ahogy ott áll Verával az ablaknál.

– Nem, Vera! – kisiklott Mira kezéből, odalépett az ablakhoz. – Arról szó se lehet, hogy motortúrára menjetek.

Szabolcs lehajtotta a fejét, és mosolygott. – Nincs abban semmi rossz.

Vera arca lángolt. – Anyuci, ezt már egyszer elintéztük!

– Nem intéztünk el semmit. – Érezte, hogy Mira mögötte áll, soványan, feketén, egyik vállát előrecsúsztatva. Álmodni se mertem volna, hogy komolyan gondolod, háromnapos motortúra a Balatonnál, ugyan!

A férfiak az asztalnál ültek. Ittak, cigarettáztak, és Szabolcs apja előredőlve azt mondta:

– Ha visszakapom a működési engedélyemet, kocsit veszek a fiamnak. – Hirtelen arra a kis csoportra nézett ott az ablaknál. – Csak nincs valami baj?

– Dehogy. – És ez már Szabolcs anyja volt. – Verát féltik a fiadtól. – Vállat vont, odament a férfiakhoz. – Azt hiszem, túlbecsülik a fiadat.

Vera anyja elakadt.

Szabolcs fölkapta a fejét. Nézte, ahogy az anyja beletúr az apa dús, ezüstös hajába.

– Tőlem tanult meg csókolózni. – Mira akárcsak abból az ezüsthajból beszélne. – Abban igazán tehetséges, de azért Verát nem kell annyira félteni.

Nem, így nem beszélhet, így nem lehet beszélni! Mit akar ezzel, hogy tőle tanult meg csókolózni? De hiszen nem szereti, Szabolcs mondta is nekem, hogy nem szereti az anyját. Verának nem beszélt erről, de nekem igen.

Az asszony az ablaknál állt. A többiek átmentek a másik szobába, de ő nem mozdult az ablaktól. Nézte, ahogy a képek előtt ácsorognak, mint egy csoport turista, akik csak úgy véletlenül verődtek össze.

– Hogy őszinte legyek, nem nagyon értem az ilyen dolgokat. – Vera apja az egyik festményre mutatott. – Ez most a legújabb irányzat Nyugaton. A bátyám fia két éve ment ki, és már valami díjat is nyert. Vera, hogy is hívják ezt az irányzatot, amikor a művész csak úgy ösztönösen…

Mind ott állnak a festmény előtt. Az az asszony, Szabolcs anyja, a férjem és Szabolcs között. Megkapaszkodik a karjukban, úgy nézi a képet. Mindjárt megkérdi, hogy jutottunk a képhez, az uram elmagyarázza, hogy tavaly, amikor én és Vera kint jártunk Bécsben… Ráhajol Szabolcs vállára, odadűti fejét a fiú vállára.

– Egy professzor barátom elmagyarázta, hogy ez az irányzat még nem alakult ki. – Vera apja a festményre pislogott, a sárga, piros és zöld robbanásokra. – Meg kell vallanom, akárcsak festékkel végigöntötték volna a falat, de vannak, akik azt mondják, hogy ez a művészet új útja, meg hogy ha semmi se lesz a földön, az ilyen lesz.

Most Vera áll Szabolcs másik oldalára, a fiú karját rángatja, a fülébe súg valamit.

– Érdekes. – Mira a festményt nézte, aztán hirtelen megfordult. – Téged ottfelejtettek az ablaknál?

A többiek is hátrafordultak. Vera olyan arccal, mintha nem értené, hogy anya miért nem ment el hazulról. Szabolcs anyjának kissé tátva maradt a szája, visszafordult a képhez, mintha azokhoz a lángoló, dühös színekhez akarna menekülni.

– Én csak azt mondom, hogy Picassónak olyan nőket kívánok, amilyeneket fest. – Szabolcs apját rázta a nevetés. – Legyen neki zöld színű nője, meg olyan nője, akinek a homlokán van a szeme.

A másik férfi a képre nézett, és felsóhajtott. – De itt már nő sincs, semmi sincs.

Mira odament Vera anyjához, figyelmesen nézte.

Ha megfogja a derekamat, ha megint megfogja a derekamat, lelököm a kezét!

– Rázd magad – mondta Mira –, miért nem rázod magad?

Mintha mindenki más eltűnt volna a szobából, csak ők ketten állnának az ablaknál. Szabolcs anyja borospoharat tartott a kezében. – Tudok egy jó kis társaságot, ahova Szabolcsék eljárnak táncolni, lemezeik vannak, rázzák magukat.

– De hát én… – Vera anyja elakadt. Csak nézte a másik nőt, aki ropogtatta, forgatta a poharat.

– Egy barátnőm is feljár, nem fiatalabb, mint te. – Mira elmosolyodott. – Miért ne? Nylonharisnyát is lehet ott kapni, pulcsikat. Megadjam a címet?

– Igazán nem tudom, mire gondolsz?

– Nylonharisnya, pulcsi – dünnyögte Szabolcs anyja a pohárba. – Engem nem érdekel az egész, de azt hittem, hogy talán téged. – Vállat vont, ellépett az ablaktól.

– Elis Puvis. – Vera a rádiónál állt, a zenét hallgatta, de úgy, mintha bele akarna rúgni a készülékbe. – Mindjárt megismertem a hangját.

Szabolcs apja az asztalnál ült, hátradűtötte a fejét. – Azért most már külföldi lemezeket is lehet hallani. Hiába, nem zárkózhatunk el. – Közel hajolt a másik férfihoz. – Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb visszakapom a működési engedélyemet.

Elis Puvis énekelt, és Vera anyja úgy érezte, hogy egy vidám kis vonat szalad a hegyek között. Nagy, szellős kupék, az ablakok nyitva, és a hirtelen fölmerülő zöld rét ott van az utasok ölében. Elis Puvis egyik fülkéből a másikba megy, és énekel. Olykor leül valamelyik utas mellé, derült mosollyal bekapja a szendvicsét, aztán továbbáll.

Vera anyja megkerülte az asztalt – egy pohár emelkedett fel előtte.

– Velem nem is iszik? – Ezüstös fej a pohár mögött.

Koccintottak. Az asszony nevetett, rázkódott a háta és a válla, ahogy nevetett, mert Szabolcs apja olyan szenvedően nézett rá.

– Elhanyagol – Szabolcs apja hátravetette a fejét, úgy nézett fel az asszonyra.

– Mint egy asztmás spániel. – Mira állt az ezüstös haj fölött. Beletúrt.

– Kérlek, foglalkozz csak a feleségemmel. – Vera apja anélkül, hogy fölnézett volna, megfogta a felesége könyökét. – Ha tudnád, milyen sikere volt, amikor kint jártak Bécsben.

Mira a férje fölött állt és bólogatott. Aztán lehajolt, és jó hangosan a fülébe súgta: – Most mondd neki, hogy te fekete bestia! Tudod, mint az uszodában annak a nőnek.

– Szabolcs, kérem! – Vera anyja pohárral a kezében átfordult Szabolcsékhoz. Még mindig nevetett, ahogy megkérdezte: – Hová járnak maguk táncolni? – Remegett a nevetéstől, ahogy kimondta: – Rázni!

Két csodálkozó arc meredt rá: Vera és Szabolcs.

– Halljuk! – Az asszony letette a poharát a rádióra. – Hová megyünk rázni?

Ebben a pillanatban csöngettek. Az asszony kicsit csodálkozva bámult a pohárra, mintha az csöngetett volna. Aztán fejét ingatva, bizonytalanul mosolyogva kiment az előszobába. Egy pillanatra megállt, és azt mondta: – Rázni! – Megint nevetnie kellett. Aztán elkomolyodott, és kinyitotta az ajtót.

Ballonkabátos lány állt előtte. A ballon alatt sötét tréningruha. Szódásüveget lógázott a kezében.

– Borika. – Az asszony hátralépett.

– Kezit csókolom. – A lány már bent volt az előszobában. – Vera itthon van?

Bentről zene hallatszott. Elis Puvis énekelt, és Vera vele énekelte a dalt a banánról. A rádiónál állnak, gondolta az asszony. Vera és Szabolcs ott állnak a rádiónál. Vagy talán már táncolnak. Vera a fiúhoz dűl, és a dalt énekli a banánról.

– Nem tudtam, hogy vendégek vannak – mondta Borika.

– Vendégek vannak. – Az asszony összefonta a karját. Úgy érezte, hogy már elküldte Borikát, becsukta mögötte az ajtót, aztán bement a többiekhez.

– Beteg voltam. – Borika arca olajosan fénylett. – Vera jelöli ki számomra a leckét.

Az asszony nézte a lányt, és egyszerre elfáradt. Mit akar? Miért nem megy már el? És azok odabent? – Kiszaladt a konyhába, levágott egy darab kenyeret, azt majszolgatta, ahogy visszajött.

Borika még mindig ott állt az előszobában a szódásüveggel.

– Szabolcs van itt. – Az asszony hangja recsegett.

– Az édesapjával meg az édesanyjával. – Borika elmosolyodott. Az üveg kapszliját piszkálgatta, majd hirtelen megkérdezte. – Miért tetszett leülni?

Az asszony ott ült az öreg ládán, a tükör alatt, a kenyérhéjat rágcsálta. Hirtelen fölkapta a fejét, és csak bámult a kenyérhéjjal a fogai között. Nem, ez nem lehet igaz. A lány a szódásüveggel elindul a szoba felé.

– Ó, mi már ismerjük egymást. – Borika bent állt a szobában Szabolcs előtt.

– Igen. – Szabolcs mereven bólintott. – Csak te más galeriba jársz. – És mindjárt sorolta a fiúkat: – Barta Gabi, Petress Bandi, meg az a kerékpáros, aki tavaly kint járt Hollandiában, az a versenyző.

– Galeri. – Szabolcs apja Vera apjához hajolt. – Ez egy egészen új kifejezés. Tudod, náluk sok ilyen van. – Meglökte a másik férfit. – Érdemes figyelni őket, én mondom, hogy érdemes figyelni őket. Amikor összejönnek nálam, én is bedobom magam. Az ám, bedobom magam. – Úgy hangzott, akárcsak szótárból olvasná.

– Meg olyan az a festmény – Vera apja pohárral a kezében a másik szoba felé intett –, mintha szétlőtték volna a mennyboltot.

– Miről beszélsz, öregfiú?

– Szétlőtték fölöttünk a mennyboltot. – Letette a poharat az asztalra. Vállat vont, mintha bocsánatot kérne valamiért.

– De Borika, csak nem kívánod, hogy most jelöljem ki a leckét! – Vera olyan arcot vágott, mintha összetört volna valamit. Nem is Borikára nézett. Anyára, ahogy ott állt az ajtóban. Anya engedte be Borikát, anya rendezte ezt az egészet. Nem is mer közelebb jönni, leül a díványra.

Hova tette a szódásüveget? – Anya a díványon ült, és ahogy Borikát nézte, egyre az járt a fejében: az előbb még a kezében volt a szódásüveg, és most meg sehol.

– Anyuci. – Vera arca hajolt föléje. Kerek, pufók arc, összehúzott száj. – Mondd, anyuci, így akarsz kiütni a nyeregből?

– A nyeregből!

– Jól tudod, mire gondolok.

Anya lehunyta a szemét. Arcul vág, gondolta, a következő pillanatban arcul vág. Aztán érezte, hogy Vera lassan eltávolodik. Mira hangját hallotta.

– Miért nem teszi le a kabátját, kislány?

– Csak így vagyok, tréningruhában.

– Tréningruhában is lehet táncolni – mondta Szabolcs.

Vera megfogta Szabolcs karját. – Az ötórai teán is lehet táncolni.

– Erről van szó. Meg arról, hogy nem szeretem a savanyú pofákat. – Szabolcs fél kézzel dobta Borikát egy figurába, aztán újra magához rántotta. Alacsonyabb volt Borikánál, így hát felnézett rá. – Azt hiszem, legjobb, ha mindjárt indulunk.

– De akkor aztán ne gyere többet! – Vera Szabolcs és Borika között pörgött, aztán egyszerre csak ott volt az anyjánál, és az arcába ordította: – Ezzel aztán feltetted a koronát a művedre!

Szabolcs megfogta Borika kezét, és kiszaladtak a szobából.

– Elmegy! – Vera az anyja vállát rázta. – Elmegy! Vagy téged az se érdekel, csak hogy ne velem…

– Kellemetlen hangja van a lányodnak. – Mira maga előtt tolta a férjét.

Vera anyja a dívány sarkán ült. Mintha mindenki az ő arcán gyalogolt volna át.

Vera apja pohárral a kezében ment a többiek után. – De asszonyom, de kérem. – Akárcsak így akarná kísérni őket, pohárral a kezében.

– Ide többet be nem teszed a lábad! – kiabálta Vera.

Az asszony a díványról látta, hogy Vera kint áll a folyosó korlátjánál.

Be kell hívnom, nem lehet, hogy így kiabáljon.

Az anya fölállt. Az ajtók végig nyitva. Senkivel se találkozott az előszobában, és ahogy kinézett, már Verát se látta a folyosón.

A szobából rádió szólt.

Bement, és elzárta. Az asztalkára bámult a pingvinekkel. Ez honnan van? És az összekötőszőnyeg? Vera mindent elmond az apjának? De hát mit… mit?

Elment a fürdő előtt, bekopogott. Nem felelt senki. Hol vannak? Beültek egy presszóba? Mind, az egész társaság?

Vera és az apja együtt kódorognak az utcákon, Vera beszél, beszél, a férfi meg csak megy mellette.

Befőttesüveg a konyhában. Az asztalon húsdaráló.

Az asszony lehajtotta fejét a húsdaráló mellé. Bőrönddel fog verni, az öreg, rozoga bőrönddel, mint négy évvel ezelőtt, amikor…

– Lengyel néni…

Az asszony félig fölemelte a fejét. Valami földöntúli, tébolyodott tekintettel nézte azt a lányt az ajtóban.

A vékony, szőke lány az ajtóban állt, és azt mondta:

– Vera itthon van? Papírszalvétát jöttem cserélni.

Az ördög konyhája

A telefon előtt állt, mögötte az anyja. Vera nem nézett hátra, de tudta, hogy anya ott áll mögötte. Kiment a konyhába, az előszobában beszélgetett valakivel, aztán megint csak ott volt a telefon körül.

Vera hirtelen megfordult. – Talán legjobb lenne, ha te hívnád fel.

Anya a száját biggyesztette, vállat vont. – Örülnék, ha közölnéd velem, hogy kit kéne felhívnom. – Egy mozdulatot tett, mintha el akarna menni.

– Azért nem lenne jó, ha csak így felugranál. – Vera közelebb ment hozzá, belebámult az arcába, öregesen, megértően bólogatott. – Bizony, már ki kell készítsük magunkat, hogy mutassunk valahogy.

Anya az arcához kapott, mintha le akarná törülni. – Ha az ember egész nap a konyhában van. – A lányára nézett. – Nem kéne tanulnod? Vera, ez azért mégis túlzás.

Vera a dívány sarkára kuporodott. – Mégis inkább te szólj át hozzá, akkor biztosan feljönne. – A dívány sarkán térdelt, egyszerre csak remegni kezdett az arca, aztán elbőgte magát. – Anyuci! – A párnát a hasa alá kapta, végigvágta magát a díványon, úgy sírt.

Anya leült mellé, a telefonra bámult, mintha azt akarná mondani a kemény, pattogó hangján. – Szabolcs, kérem!

A telefon nem szólalt meg.

Anya megérintette Vera vállát. – Igazán felhívhatna, de még a barátai közül se hív fel senki.

– Mintha én hagytam volna ott! – Vera lába lelógott a díványról. – Mintha én követtem volna el valamit. Arató Zsuzsi se hív fel, Bán Klári se, Borika meg se lát az iskolában, úgy megy el mellettem.

– Remélem, nem köszönsz neki.

– Reméled. – Vera megint térdelt, akárcsak az anyjának akarna ugrani. Öklét belenyomta a díványba. – Azt mondod, hogy reméled, amikor te hívtad fel akkor este, amikor te rendezted az egészet.

– Butaság. – Anya a dívány sarkán ült, a telefonra bámult. Nyáron együtt vitorláztak Szabolccsal, Verának el volt rontva a gyomra. Szabolcsnak egy barátja is velük volt, Péter, de milyen Péter! aztán egy nyurga lány. Majdnem viharba kerültek. A nőket az árbochoz kötjük, mondta Szabolcs, mi pedig segítséget hozunk. – Ki kell próbálni – vihogott az a lány –, kössetek oda bennünket.

– Mi lesz ebédre? – Vera térdelt, és a lábát lóbálta. – Lekváros derelye, már megint lekváros derelye, anya, benned igazán nincs semmi fantázia. – Felsóhajtott. – Különben mindegy, azt főzöl, amit akarsz, én úgyse eszem.

Megszólalt a telefon.

Vera valósággal megmerevedett. Anya a kagyló után kapott. – Te vagy, Nórika? Felhozod a Zsuzsut? – Kezét a kagylóra tette, és Vera felé. – Megint rám akarja sózni a kutyáját.

Vera lemászott a díványról. Átment a másik szobába, fölvette kék köpenyét, aztán ledobta, és fölrántott egy kéksárga kockás nadrágot – kinézett az ablakon. Szabolcs felfütyül, ha motorral jön, megáll a ház előtt és felfütyül.

Anya beengedte a gázleolvasót, a szomszédnővel beszélt, mégiscsak lehetetlen dolog, hogy Horog Attila mindig leköpköd az udvarra.

– A férjem. – Anya a fejét ingatta. – Nem, ő csak a hétvégén jön fel, szombat-vasárnap, aztán már utazik is vissza Szegedre.

Bement a szobába, kinyitotta a szekrényt, elővett egy virágos mintás szoknyát. Ez még jó lesz a nyáron.

Kinyílt a szomszéd szoba ajtaja.

– Azt hittem, már telefonáltál. – Vera az ajtóban állt, a kilincset nyomogatta, közben anyát nézte.

Kint ebédeltek a konyhában. Vera az asztalra könyökölt. – Legalább a Meitner Laci felhívhatna. – Belepiszkált a lekváros derelyébe. – Miért nem telefonál a Meitner Laci?

Süni telefonált.

Vera, ahogy meghallotta azt az álmos, de mégis szigorú hangot, egyszerre beroggyantotta a fenekét. Sünit az Ördög Konyhájában látta utoljára. A fiú már zokniban táncolt, de még akkor is olyan szigorú képet vágott.

– Süni – kezdte Vera akadozva –, mégis furcsa, hogy Szabolcs egyszerűen faképnél hagy, és aztán fel se hív. És az még furcsább, hogy ti se hívtok fel.

– Ne könyörögj neki – mondta anya. Úgy állt a telefonnál, mintha ki akarná venni Vera kezéből a kagylót, hogy aztán ő tárgyalja le az ügyet.

Vera intett, hogy hallgasson.

Süni beszélt. – Összeülünk az ügyedben, Vera, és megtárgyaljuk, lehet, hogy Szabolcsnak van igaza, lehet, hogy neked van igazad, most még semmit se tudok mondani, azaz egyvalamit mégis tudok mondani: ne járj más fiúval, amíg nem döntöttünk, emlékszel Kertész Jutkára, na jó, akkor rendben van.

Abban a kis utcában kapták el Kertész Jutkát, a Híradó mozi mögött. Süni, Szabó Tóni és még egypáran. Késő este volt, a lány odalapult a falhoz. – Rendben van – mondta Süni –, ha más galeribeli fiúval akarsz járni, hát miért ne? Biztosan tetszik neked, biztosan te is tetszel neki. Még akkor is tetszenél neki, ha nem lenne hajad. – Nullásgépet vett elő a zsebéből. Lágyan, kedvesen végigsimított a lány haján. – Miért ne – mondta nyírás közben –, ha egyszer kopaszra borotvált filmsztárok vannak, biztosan hallottál már Yul Brynnerről, talán láttad is a képét, hát nőben még nincs ilyen, de sosem lehet tudni.

Kertész Jutka kendővel kötötte be a fejét, a hajgyökérről mondott valamit, hogy meg volt támadva, és azért kellett.

– Igen, igen – bólogatott Vera. – Döntenek az ügyemben– mondta, ahogy letette a kagylót.

– Kik döntenek? – bámult rá anya. – Mit döntenek?

Vera nem felelt, átment a másik szobába.

Balikó Magda telefonált. – Én melletted vagyok. Szabolcs teljesen lehetetlenül viselkedett, ne is mondj semmit.

Pálfai Jutka jelentkezett.

– Így nem lehet bánni egy fiúval, jelenetet rendezel azért, mert egy kicsit táncolt Borikával, mitől vagytok olyan előkelőek, hogy meghívás nélkül nem lehet hozzátok beállítani. – Aztán olyat mondott, amitől Vera majd elájult. – Különben is megtagadtad tőle a testedet!

– Mit tagadtam meg! – Vera belefújt a kagylóba, prüszkölt, krákogott, de Pálfai Jutka nem felelt.

Meitner Laci jelentkezett, hogy ő még nem foglalt állást az ügyben. Aztán egy fiú bukkant fel a telefonból, akit Vera nem ismert, akiről még csak nem is hallott. Lekapta Verát, hogy miért kellett házimurit rendezni szülői segédlettel, amikor mindenki tudja, hogy apukát meg anyukát ilyenkor el kell küldeni hazulról, tehát Vera már az első lépésnél hibát követett el, mégpedig súlyos hibát – katt! azzal letette a kagylót.

Vera beköltözött a telefonba.

Apa megérkezett vidékről, anya egy barátnője néhány napra hozzájuk jött lakni. Apa dühöngött. – Miért hívod meg a lakásomra ezt a nőt, az ember hullafáradtan megérkezik, és akkor kiderül, hogy még otthona sincs.

Aztán mind a hárman elmentek egy kerthelyiségbe: apa, anya és anya barátnője.

Vera otthon maradt, telefont várt. Balikó Magda megígérte, hogy azonnal felhívja, ha megvolt a döntés, az pedig most már csak napok kérdése.

Apa visszautazott, de Balikó Magda még mindig nem telefonált. Süni se telefonált, senki se telefonált.

– Anya, mit gondolsz? – Vera a díványon hasalt, vajas kenyeret rágcsált.

Akkor már megint csak ketten voltak a lakásban: Vera és anya.

– Hívjam fel Sünit? – kérdezte Vera.

– Eszedbe ne jusson! – Anya felháborodottan megrázta magát. – Még hogy döntenek, még hogy ők döntenek… – Kivágtatott az előszobába, az ajtókat csapkodta.

Vera felhívta Sünit.

– Miben kellett volna döntenünk? – kérdezte Süni. – Hagyj békén, ne nyavalyogj itt, ha valami bajod van Szabolccsal, akkor intézzétek el egymás közt.

– De hiszen te mondtad, hogy…

Süni letorkolta, hogy ő nem mondott semmit, különben se az az ember, aki mások magánügyeibe beavatkozik, különben is a nyakán van az Ipari Vásár.

– Nyakán van az Ipari Vásár! – Vera szédülten állt a telefonnál. Ő mondta, hogy összeülnek az ügyemben, hogy megtárgyalják, és akkor most az Ipari Vásár.

– Miért? – kérdezte anya. – Mit csinál ez a fiú az Ipari Vásáron?

Vera a fejét ingatta, hogy nem tudja. Felhívta a barátnőjét, aki mellette állt a Szabolcs-ügyben. Hiába, nem volt otthon. Az a lány se volt otthon, aki lekapta Verát az előkelősködése miatt.

Anya arról beszélt, hogy nem ártana közelebbről megismerni azt a fiút, akinek ilyen komoly szerepe van az Ipari Vásáron, talán egyszer meg kellene hívni.

– Vera, hozz fel egy üveg ásványvizet.

Ez már apa volt. Pizsamában, borzasan, álmosan lődörgött a szobában. Nem lehetett tudni, mikor érkezett meg.

Vera a fejét rázta. – Hívást várok.

– Kikérem magamnak! – kiabált az apa. – Az ember hazajön, a lánya még csak nem is köszön neki, örökké telefonál, megkérem, hozzon ásványvizet, és akkor ő hívást vár!

– De kérlek – anya a konyhából került elő, és most végtelen türelemmel nézett a férjére. – A szomszédok.

– Nem érdekelnek a szomszédok, senki se érdekel, ebben a lakásban már egyebet se hallani, mint hogy Szabolcs így, Szabolcs úgy, elegem van Szabolcsból.

Vera egy pillanatig dermedten nézett az apjára, aztán kitört belőle a sírás. – Ez kegyetlenség! Tudatos kegyetlenség. – Kirohant a szobából.

Apa zavartan hunyorgott. – Mi… mi tudatos kegyetlenség?

– Szabolcs miatt van az egész – mondta anya. – Tudod, akkor este, amikor elrohant Borikával.

– Borika. – Apa a fejét ingatta. – Nem emlékszem. – Aztán megint ordítani kezdett, hogy ide annyian járnak, és ő igazán nem köteles tudni, hogy ki az a Borika, és különben is torkig van az egésszel. Felöltőt rántott a pizsamájára, és leszáguldott ásványvízért. A lépcsőházban Verával találkozott.

Vera egy kék nadrágos lánnyal és egy farkaskutyával jött lefelé. Ahogy meglátta az apját, odarohant hozzá, elkapta tőle az üveget.

– Több megértést vártam tőled, apa.

Azzal levágtatott.

Az apa ott maradt a lépcsőn. A kék nadrágos lány mélységes fölénnyel lesétált mellette a farkaskutyával.

– De hiszen ez a Turay Zsuzsi a negyedikről! Megnőtt, hogy megnőtt, és ebben a nadrágban… – Megrázta a fejét és aztán bement a lakásba.

– Turay Zsuzsi – mondta, ahogy leült a hokedlira –, mi van ezzel a kislánnyal?

– Kozmetikus – bólintott az asszony –, de azért nem kell hogy kint ülj a konyhában.

Vera feljött az ásványvizes üveggel. Letette az asztalra egy drámai mozdulattal.

– Köszönöm – bólintott apa, majd megint elöntötte a düh. – Ne csapkodd az üveget, ne vágj olyan képet, mint akinek kezet kell csókolni, hogy kegyeskedett felhozni egy üveg ásványvizet.

Vera jéghideg arccal állt előtte. – Mit parancsolsz, apa, mit hozzak még, csak szólj. – És akkor olyasmit mondott, hogy az apa majdnem lefordult a hokedliről. – Ezek után igazán nem várom tőled, hogy törődj a lelkivilágommal. – Bement a szobába.

– Lelkivilág. – Apa az ásványvizes üveget bámulta. Turay Zsuzsi jutott az eszébe, ahogy lement a lépcsőn, ahogy abban a feszes, kék nadrágban lement a lépcsőn.

– Köszönöm, apa, jól vagyok – mondta később Vera –, nincs semmi baj az iskolában, most már mindent tudsz, ugye? – Fájdalmas, megbocsátó mosoly.

Apa a vállát vonogatta, majd mint aki valamilyen hurokból igyekszik szabadulni. – Ha túl leszel az érettségin, nagyobb utazást teszünk, Balaton körül, ki tudja, talán még Prágába is elmegyünk.

– Talán még Prágába is. – Ez már egy vízbefúló mosolya volt.

Éjszaka Vera odabújt az apjához.

Anya mereven feküdt az ágyban, nézte, ahogy a hold besüt a nyitott ablakon. Pusmogást hallott.

– …és tudod, az úgy volt Szabolccsal, te vagy a legkedvesebb apuci a világon, játsszuk azt, hogy én egy kiscica vagyok.

Kipofozom, gondolta az anya, kipofozom onnan. Aztán elaludt.

Még a fiú se hívta fel Verát, aki ismeretlenül is úgy leszidta a telefonban.

– Igazán nem akarsz Szabolccsal beszélni? – Vera az anyjára nézett.

Az asszony a fejét rázta.

Vera bement a másik szobába, szétdobálta a könyveit, aztán visszajött.

– Televízió.

– Televízió?

– Ugyan, anyu, mintha nem tudnád! – És Vera már magyarázta. – Szabolcs megígérte, hogy fölszereli a televíziós készüléket.

– Nincs is televíziónk.

– Szabolcs azt is elintézi, mégpedig nagyon olcsón. – Akárcsak tegnap váltak volna el Szabolccsal, és semmi másról nem lett volna szó, mint a televízióról.

– Nem tudom, mit akarsz – mondta anya –, de ne menj fel hozzá.

Vera az ajtóban állt, mosolygott, a fejét ingatta. – Utána kell néznem, ha egyszer magától nem hozza fel, ki tudja, talán elfelejtette.

– Elfelejtette.

– Anya. – Vera ott állt anya előtt. – Csak nem gondolod, hogy felmegyek, csak nem gondolod, hogy komolyan mondtam.

A díványon ültek, átfogták egymás derekát. Aztán Vera eltűnt. Anya magára maradt, a telefonra bámult. „Fel kellett volna hívnom, beszélnem kellett volna vele.”

Szabolcs húga nyitott ajtót.

– Régen láttalak, Vera.

Kerek, zsemlyeszőke arca volt Szabolcs húgának. Kicsit csodálkozva nézett Verára.

– Itthon van? – Vera már ment befelé. Ajtók nyíltak előtte az előszobából. A kád kék csempéje.

– Még tudod az utat – mondta mögötte Szabolcs húga.

Tudta az utat. Keresztül a mosdón, törülközők és lavórok között. Aztán kopogás egy ajtón, és már bent volt a társbérletben. Szabolcs húga most előtte volt, akárcsak egy őserdőn át vezetné.

– Ezek a tengerrengések – mondta valaki a társbérletben. Arcát nem lehetett látni a füstben.

Vera egy pillanatra megállt, mintha le akarna telepedni. Senki se törődött vele. Karavánok vonultak át a társbérleten anélkül, hogy bárki is észrevette volna.

– Most még Chilében – folytatta az előbbi hang –, de ki biztosít róla, hogy nem ér el ide?

Szabolcs húga hátranyújtotta a kezét, Verának mennie kellett. Még hallotta a női hangot.

– Meg van írva a Jelenések Könyvében, hogy földrészek tűnnek el.

Sötét szobák következtek, olyan kis kamrák. Vera úgy érezte, hogy paradicsomospolcok mellett vonul el, befőttesüvegek mellett. Egy szita lógott az arcába.

Ajtók nyíltak, ajtók csukódtak, aztán Szabolcs feje egy díványon. A szőke haj, ahogy középen kettéválik.

Vera egy mozdulatot tett, mintha meg akarná fogni Szabolcs húgának a kezét, vagy legalábbis megérinteni, hogy egy kis erőre kapjon. Szabolcs húga nem volt sehol. Eltűnt, elveszett az ajtók között.

Vera mozdulatlanul állt a fiú feje fölött.

Szabolcs lassan hátrafordult a díványon. – Eljöttél? El kegyeskedtél jönni?

Vera most látta, hogy a fiú lába be van fáslizva. Megkerülte a díványt, a lemezjátszót, aztán ott ült Szabolcs mellett.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy összetörd a lemezeimet – mondta a fiú.

– Mi van a lábaddal?

– Pocsék hetem volt. – Szabolcs legyintett. – Nem szeretek róla beszélni.

– Még csak nem is telefonáltál.

Szabolcs vállat vont. Aztán megkérte Verát, ne bámuljon úgy rá, mert az olyan, mintha lámpással világítanának az arcába.

– Elrohantál Borikával, és azóta mégiscsak…

Szabolcs fölemelte a kezét, és Vera elhallgatott.

– Tudod jól, hogy nem szeretek magyarázkodni – mondta a fiú. Elgondolkozva nézett maga elé. – Ha előbb jössz, talán még örülni is tudtam volna neked.

Vera válla megremegett. – Ezt még te mondod, aki… – Elcsuklott. – De hiszen eljöttem volna, ha csak egyszer felemeled a kagylót. – Fénylett a tekintete. Úgy nézett a fiúra, mintha ki akarná cserélni a kötést a lábán. Majd hirtelen felugrott. – Ezt nem lehet velem csinálni, botrányosan viselkedsz a szüleim előtt, és akkor még felelősségre vonsz!

Szabolcs föltett egy lemezt.

– Emlékszel, ezt akkor hallottuk, amikor először találkoztunk?

– Szabolcs! – Vera előregörnyedve állt a dívány mellett. Akárcsak ostorral vágtak volna az arcába.

Szabolcs cigarettára gyújtott, a mennyezet felé fújta a füstöt. – Most már legalább nem kell lapos sarkú cipőben járnod.

– Mit beszélsz?

– Talán nem tudom! – Feléje fordult, gyűlölet volt a tekintetében. – Miattam! Mert én alacsonyabb vagyok, és nem akartad, hogy röhögjenek rajtunk, nem szóltál, sose szóltál, csak jártál abban a lapos sarkú cipőben, utállak a lapos sarkú cipőddel együtt! – Fújt, prüszkölt, mintha Vera arcának akarna ugrani.

Vera a falhoz húzódott, egy szót se tudott szólni.

Szabolcs egy darabig még úgy maradt, meggörbülve a dühtől, a gyűlölettől, majd föltett egy újabb lemezt.

– Emlékszel, ezt a Rózsakertben hallottuk!

– Szabolcs, ezt nem teheted velem!

– Emlékszel, ezt a Piros Vadgesztenyében.

– Szabolcs, csinálj akármit, csak ezt ne! – Vera a falat kaparta, nyüszített a fal mellett.

Szabolcs dobálta a lemezeket.

– Emlékszel! Emlékszel!

Vera kirohant a szobából, mögötte még szólt a zene, még Edith Piaf énekelt, de már a szita lógott az arcába, mint egy háló, hogy sose engedje ki ebből a sötét kamrából. Lebámult az udvarra. Sötétszürke falak, és lent a mélyben egy asztal. – Várta, hogy majd bejön Szabolcs húga, megfogja a kezét, és kivezeti innen. Senki se jött. A szita volt előtte és lent az asztal. Végre megmozdult, lenyomta a kilincset. Egy hófehér hajú öregasszony bólintott felé a szoba mélyéből.

– Kezét csókolom. – Vera átment a szobán. Érezte, hogy az öregasszony követi a tekintetével.

Ismerős hangok a következő szobában.

– Földrészek tűnnek el, és mi csendéleteket festünk.

– És közben esik az eső, mindig esik az eső.

Szabolcs húga ott ül közöttük. Vera ebben egészen biztos volt. Ott ül közöttük Szabolcs húga, de nem lép hozzá, nem is köszön. – Mert tudja, hogy úgyse jövök többé! – Elkapta a sírás, bőgve rohant ki a lakásból.

Anya a szoba és a konyha között dobogott, a szoba és a konyha között vágtatott. Néha a szobában megigazított egy terítőt, kibámult a konyhaablakon, aztán megrázta magát, és megint csak tovább vágtatott. Ahogy Verát meglátta, egyszerre megmerevedett.

– Mi történt?

– Anyu, anyuci… – A lány csuklott a sírástól. Az anyja vállára akarta hajtani a fejét, de az megfogta az állát, belenézett abba a szétázott, felpuffadt arcba, és aztán csak annyit mondott:

– Vesd le a pulóveremet.

 

Talán a falról vált le, de itt volt mellette. Megfogta a karját egy régi mozdulattal, és akkor a másik fiú már nem volt sehol. A másik, akivel eljött ide az Ördög Konyhájába, akivel összeakadt valahol. Szevasz, Robi, szevasz, Vera! – De már a haja színére se emlékezett.

Szabolcs állt mellette sárga zakóban, piros mellényben, szűk, fekete nadrágban. Egy szót se szólt, egyszerűen csak itt volt. A vállát rángatta, mintha azt várná, hogy mikor kezdik már a zenét. Figyelmesen nézett, száját összehúzta, akárcsak Füreden, amikor anyát meg Verát fényképezte.

A terem hatalmas volt, egyáltalán nem látszott, hogy valahol is vége lenne. Csak azt tudták, hogy ott elöl, túl az arcokon és vállakon ül Hammerman Béla, és mindjárt beleüt a dobba.

Erre várt mindenki a teremben. Oly szorosan álltak egymás mellett, hogy mozdulni se lehetett. Rongydarabok lógtak a fal mellett, agyontáncolt rongydarabok, de még mindig vártak valamire. Már senki se tudta, hogy mióta táncolnak, csak azt tudták, hogy még következnie kell valaminek, hogy még nem lehet vége az éjszakának.

Vera Szabolcsra nézett, és szerette volna megkérdezni: Borika? Már letetted? Vagy ő téged?

De Borika éppúgy nem volt, mint az a fiú, akivel Vera eljött ide.

Szabolcs elmosolyodott, és Vera arca átvette a mosolyt.

Fölöttük apró kis lámpa égett, megvilágított valamit a falból. Barna szvetteres fiú, kicsapott ingnyakkal. Vörös pulóver, fekete nadrág. Vera úgy érezte, hogy egy lakásban vannak, és ágyak is vannak a teremben, az ágyakon fiúk meg lányok hevernek, a földön szétszórt hanglemezek, valaki pedig a lemezek között turkál.

Szabolcs megmozdult Vera mellett, és belekiáltotta a terembe.

– Roki! Jöjjön a roki!

Várni lehetett, hogy Hammerman Béla ott elöl belever a dobba. De nem, csönd volt. Csak a vállak és hátak mozogtak, hullámzott az egész terem. Szabolcs és Vera még jobban összepréselődtek. Most már többen is kiabáltak. Fiúk és lányok követelték, hogy: Roki! Jöjjön már a roki! – Vera Szabolcsot bámulta, és ő is kiabált. Akárcsak köveket dobálnának, téglákat vagdosnának egymás arcába. Szabolcs Vera vállát rázta.

– Azt hiszed, hogy engem csak úgy le lehet tenni!

Vera lehunyta a szemét, nem felelt.

– A mamád miért nincs itt?!

Vera fölnézett, hunyorgott. Szabolcs a vállát rázta, és egyre azt kiabálta:

– Miért nem hoztad el a mamádat!

Senki se törődött velük. Mindenki kiabált, dobogott, tapsolt. Egy fiú már úgy rázta magát, mintha szólna a zene.

Megszólalt a dob. Egyszerre csönd lett. A falak mélységes, templomi csöndje. És most Hammerman Béla kiáltott bele a terembe, mint egy főpap.

– Rock and roll!

Ők vártak egy pillanatig, aztán ráfelelték.

– Rock and roll!

Csönd volt. Aztán Hammerman Béla újra megszólalt.

– Rúgd el a bokáját!

És ők ráfelelték.

– Rúgd el a bokáját!

Hammerman Béla előrehajolt, és belevert a dobba.

– Harapd el a torkát!

Ők vártak egy pillanatig, aztán megint csak ráfelelték.

– Harapd el a torkát!

A társbérlő

Kicsit nehéz a járásuk. Neki is meg az anyjának is. Apuról ne is beszéljünk. Ahogy ezek végigvágtatnak a folyosón, ahogy az ajtókat csapkodják!

A mama mindig megkínál ezzel-azzal, ha kint vagyok a konyhában. Ma is csinosabb, mint Vera. Macskaarc, szürkészöld szem, és a lába!… Szóval még ma is inkább a mama. Vera olyan, akár az apja: csontos, széles arc. Fiatal, persze, még fiatal, és végül is meg lehet vele inni egy fél konyakot.

Azt nem mondom, hogy köp rám, de azért még nem ittam meg vele egy fél konyakot. Néha berobban hozzám. – Gyurikám, olyan isteni filmet láttam! Mikor csináltok ti olyat a tévében?

Hogy mikor csinálok én olyat a tévében? Egyáltalán, mit csinálok én a tévében? Állólámpát adok Berek Kati mellé, könyvszekrényt Gábor Miklós mögé, amikor verset mondanak. Négyszemközt a verssel. Ez vagyok én a tévében. Verának meg Gyurikám vagyok, és persze tegez. Egyszer szilveszterkor áthívtak, és azóta… Jó kis ügy volt. A kályha mellett álltam, és sorban elvonultak előttem Vera barátai. Összevágták a bokájukat.

– Tiszteletem!

– Tiszteletem!

Az ötödiknél már aggastyán voltam. Egy marék föld, és mindegyik belém döfte a fejfát.

– Tiszteletem!

Vera apjának az a mániája, hogy az ő pengéit használom.

Egy református pap jár a mamához, valami Dénes. Na, nem pap, csak olyan a képe. Sima, rózsás, pufitos. Ártatlan ügy, teljesen ártatlan, erre meg mernék esküdni.

– Isten hozta, kedves Dénes! – Vera anyja minden szót külön ropogtat. Meghajol, mosolyog, remeg a feneke.

Vera?

Nem tudom, mi van vele mostanában. Zsírosan lóg a haja, belelóg az arcába. Minden olyan fekete rajta, a hajától a harisnyáig. Nem is eszik, lehet, hogy fogyni akar. A mama mondta, hogy már a fogai is meglazultak. Nem jár fogorvoshoz. Komor és szenvedő.

Szabolcs miatt?

Hol van már Szabolcs! Bevonult katonának, azt még tudod. Vera látogatta egy darabig, vitt neki csomagot – narancs, csokoládé –, amikor hazajött, bőgött.

– Kis katona! – dalolt a mama – én édes kis katonám!

Aztán megjelent Feri. Nyurga, szvetteres fiú. – Mi testvérek vagyunk Ferivel – mondja Vera. Valahol a tanfolyamon ismerkedtek meg, azon a kirakatrendező-tanfolyamon. És amikor vizsgára került a sor, Feri csinálta meg Vera kirakatát. Cigarettázik, alig beszél.

– Éppen olyan humora van, mint neked – mondja Vera –, éppen olyan fanyar humora.

Legalább tudom, hogy fanyar humorom van.

Feri apja mérnök volt, aztán, vagy tíz évvel ezelőtt, elvitték. Az anyjának azt mondták, hogy váljon el. Elvált, férjhez is ment valakihez. Feri azóta nem beszél az anyjával.

Úgy hallom, hogy otthon lakik az apjával. Az biztos, hogy örökké itt van. Vera apja és anyja már látni se tudják. Vera berohan a kamrába, levág neki egy darab kenyeret, felnyit egy konzervet. Nyáron levitte magával a Balatonra. Apu majd felrobbant.

Szabolcs olykor még megjelent. Ezek ketten alig szóltak hozzá. Papundekliből vágtak ki valamit, meg ragasztottak. Örökké ezt csinálják, az iskola miatt. Szabolcs nézte Ferit, ahogy a papundekli fölé hajol, ahogy elsüllyeszti a kenőmájas kenyeret.

– Szóval nem érsz rá, Vera.

– Láthatod, Szabolcs.

– Holnap vissza kell mennem a laktanyába.

– Nagyon fogsz hiányozni, Szabolcs. – Közben megint Feri elé passzolt egy kenőmájast.

Szabolcs egyszer sírt. Kint az előszobában, leült a ládára és sírt. – Elmúlik, Szabolcs – mondta a mama. Apa meg ott állt előtte, és bámulta.

– Szétrúgom a pofáját – szipogott Szabolcs. – Szétrúgom azt a trógert.

– De Szabolcs! – A mama a fejét ingatta.

Az apa kihozott neki egy kupica pálinkát.

Azok odabent enyveztek és ragasztottak.

Most is enyveznek és ragasztanak. Nem, nem történik semmi. Semmi olyasmi. Majd a házasság után. Ezt eldöntötték. A házasságot is, meg hogy addig nem történik semmi.

Szabolcs egyszer még megjelent. Visszahozta a fényképeket. Ezt olyan nagy jelenetnek szánta, de Vera éppen nem volt otthon. Vera mamája vette át a fényképeket az előszobában. Egy almát rágcsált, és a fiút nézte.

– Átadom, Szabolcs.

Szabolcs a kabátokra bámult, az előszobában lógó kabátokra. Talán azt várta, hogy valamelyik mögül előbújik Vera. Úgy látszott, hogy többé már nem is akar elmenni, de aztán mégiscsak meghajolt.

– Csókolom.

Azzal elporzott.

– Fess. – A mama az almát rágcsálta. – Jó alakú, fess fiú.

Kránitzné jött át a szomszédból. – Ez a fiú valamikor sokat járt magukhoz.

– Hja! hja! – Vera mamája felnevetett, és lehajította a csutkát a sötét udvarra.

Vera egyszer odaállt az anyja elé.

– Anyu, te karrierista vagy!

– Vera!… – Anya éppen vasalt a konyhában.

Vera belekönyökölt apu pizsamájába. – Egy olyan emberrel élsz együtt, akit nem szeretsz.

Anya még mindig nem eresztette el a vasalót, hátravetette a fejét. – Hogy én nem szeretem apádat?! És mássz le arról a pizsamáról!

– Unod! Alig tudsz ránézni, és mégis…

– Mássz le az asztalról!

Aztán csak sikoltozást lehetett hallani és ajtócsapkodást.

– Anyu, ezt nem lehet pofonokkal elintézni!

– De amikor tudod, hogy semmi közöm Déneshez! Egy kedves partner…

– Egy nagy hülye! Mindig prédikál. És ha nincs hozzá semmi közöd, az még rosszabb. Mondd, anyu, egyáltalán kihez van közöd?

Ajtócsapkodás – elfulladt sírás. Aztán az anya bejött a szobámba. Szürke volt az arca, már nem sírt. Száraz, könnytelen tekintettel nézett maga elé.

– Kihez van közöm? – Legyintett. Fölállt, de azért nem ment el. Belelapozott egy színházi újságba, és azt mondta, okos vagyok, hogy nem nősültem meg.

– Azért a Pankát elvehette volna, mi lesz, ha mindenkit futni hagy? Meg az a kis barna is milyen helyes volt… hogy hívták? Anikó?

– Anikó.

Az öreg, elnyűtt sálat néztem az ablakban. Ablakba dugnak ilyen holmikat, hogy fogják a hideget: sál, harisnya, szakadt pulóver.

Én hordtam ezt a sálat? Valamikor kék lehetett. Most meg már szürke, az egész mezőny a két ablaküveg között. Fagyott szürkeség, és örökké szitál a por.

– Maga nagyon válogat, Gyurka.

Ha valaki sokáig nézi azt a részt a két ablak között, a kopott fényű kilincset, az áthatolhatatlan, szürke üveget – a végén ő is odaköltözik.

– Egyszer volt szerelmes? – Hátrafordultam az anyához.

Vera mamája már régen arról a férfiról beszélt, akibe szerelmes volt. Talán egy hétig tartott az egész.

– De az a hét! – Felnevetett, nyújtózott egyet. Most már fütyült a lányára, a férjére. Aztán elkomolyodott. – Vera azt mondaná, hagyjak itt mindent, és menjek ahhoz a férfihoz, akit szeretek. Ha felesége van, válasszam el a feleségétől. Vera! Vera! Vera!

Ez a mama már szagolt valamit az életből. Csak Pankáról ne beszéljen, meg Anikóról, meg akik elmaradtak. – Nekem bázis kell – mondta Panka. – Nem is anyagi… sőt! fütyülök az anyagiakra. Érzelmi bázis.

Nem vagyok érzelmi bázis.

Vera mamája Feriről beszélt.

– Ha szólna Hernek Bélának!…

– Miért kéne hogy szóljon Hernek Bélának?

– A nagybátyja. Elhelyezné bárhová.

– Aha… valami nagy pofa.

– Azt mondják, rendes ember. – Rám nézett. Mintha azt akarná mondani, hogy Hernek Béla igazán nem tehet róla, hogy nagy pofa.

Többször is láttam Hernek Bélát a Lukács uszodában. A medence szélén állt, a hátát dörzsölgette.

– Mi baja van Ferinek Hernek Bélával?

– Gerinctelennek tartja.

– Gerinctelennek?

– Istenem! – Vera mamája összecsapta a kezét. – Tudja, amikor az a bizonyos dolog történt Feri apjával, Hernek Béla valahogy…

– Eltűnt.

– De hát nem kockáztathatta meg, hogy!… Tudja, mi volt akkoriban.

– Tudom.

– És ha Béla nem is jelentkezett, de azért többször küldött csomagot Feri édesanyjának. Meg pénzt is. Feri meg egyszer visszaküldött egy csomagot! Valahogy éppen ő volt otthon, és visszaküldte a csomagot. Most meg nem megy el hozzá!

Hirtelen elhallgatott. Aztán szinte rémülten suttogta.

– De hát miért olyan büszkék ezek? Miért?…

Ahogy egyedül maradtam, megint odamentem az ablakhoz. Az alsó deszkából kiállt egy szög. Elvadult, magányos szög.

Mintha reszelt volna a torkom, ha Anikóval beszéltem. Pedig olyan bizakodva nézett rám. – A televízió fiatal műfaj, magának perspektívája van.

– Az igaz! Perspektívám van…

Lépcsőt adok Szakáts Miklós alá, amikor a Lee Annácskát mondja. A Négyszemközt intim hangulata…

Miért kellett erre gondolnom? Meg azért talán nem is fogom én ezt örökké csinálni! Lesz még más is.

De Anikónak egyébről se beszéltem, mint hogy mennyire leizélnek engem. „Gyurika, a te finom irodalmi érzéked!” – És elöntött a düh, amikor Anikó megkérdezte:

– A filmnél nem próbálkozott?

– Nem próbálkoztam.

Aztán még mondtam valamit, még sok mindent mondtam, és Anikó lehervadt.

Most valami nagymenővel jár.

Vonalak a falon. Egy hosszú, függőleges és több apró vízszintes. Strigulák, bejegyzések. I. 15.–X. 8. – Egy-egy évszám. 1953. II. 7. – A vízszintes vonalka legalább fél métert emelkedett. Kinek a növését mérték a falon? Veráét? Vagy a régi társbérlőnek is volt gyereke?

Talán mégis Veráét. Itt állt, és a mamája mindig rászólt. – Húzd ki magad! Ne ágaskodj! Vera, állj rendesen. – Apa is bejött, ő maga jelölte meg a falon, mennyit nőtt Vera tavaly óta. A mama a fejét ingatta. – Te kis dugó. – Anyu, hát semmit se nőttem? – Mire apa, ceruzával a kezében. – Dehogynem, nézd csak meg.

Vonalak és évszámok. 1955 az utolsó, 1955. VI. 10. Akkor még itt álltak mind a hárman. Vera, a mamája és apa. – Micsoda nagy nő! – mondta apa. – Legközelebb már…

Nem volt legközelebb. A jelek elmaradtak. Repedezett, szürkésfekete fal. És ott lent az ablaknál már olyan fekete, mintha egyszer kiégett volna az egész szoba. Kiégett és kipusztult minden.

A falat néztem. Valami jel vagy írás? Talán Vera odafirkantott egy nevet, vagy csak annyit, hogy: hülye. Esetleg: hülye, aki olvassa. Szamár a végállomás.

Repedések és apró kis odúk. Oldalt az irtózatos feketeség.

Szamár a végállomás.

– Mit kiabálsz? – Vera állt mellettem. Kicsit gyanakodva nézett rám. Odament a falhoz, végighúzta ujját a függőleges vonalon. – A Ráth Jutka. Itt lakott a szomszédban. – Le-föl húzogatta az ujját. – Aztán a mamájával együtt kimentek Izraelbe. Tavaly írta, hogy katona.

– Persze, ott a lányok is katonák.

– Nem tudom, milyen lehet mint katona. – Az ujja levált a falról.

A falat nézte, a vonalakat, aztán megint azt mondta:

– Milyen lehet mint katona?

Egy darabig még úgy állt, a falnál. Majd perdült egyet, és megfogta a kezemet.

– Nézd meg a kályhát!

– Milyen kályhát?

Magával rántott a másik szobába.

Feri állt a kályhánál, ecsettel a kezében. A szőnyeg felhajtva, különféle tubusok a padlón. Tubusok és festékes rongyok. Feri elmosolyodott, mint aki egy kicsit maga is csodálkozik ezen az egészen.

– Mit szólsz? – Vera felugrott egy zsámolyra a kályha elé, és most már az ő kezében is ecset volt.

– Mit szól? – kérdezte Vera mamája valahonnan a rekamié felől.

Talán Vera apja is itt volt, de ő nem kérdezett semmit.

Zöld és fekete vonalak a kályha csempéjén. Zöld és fekete vonalak rácsa.

– Egy-egy kockát kihagyunk – mondta Vera.

– És felül? – kérdezte Feri.

– Oda csak pár vonást.

Röpködtek a kályha körül. Én meg csak néztem őket. Elfelejtettem a szobámat, a sálat az ablakban, a jeleket a falon.

– Ezzel még nincs vége. – A mama tehetetlenül ült a rekamié sarkán. – A fotelokkal is csinálnak valamit.

– Új huzatot kapnak. – Vera leszállt a földre, pár lépést hátrált, úgy nézte a kályhát. – Az egyik barnát, a másik pirosat. Te melyiken akarsz ülni?

– Majd eldöntjük. – Legszívesebben én is húztam volna egy zöld meg egy fekete vonalat a sárga csempére. De csak ültem, és néztem őket. Arra is gondoltam, hogy lefutok valami italért. Igazán, mintha valami ünnep volna.

– Holnap jön Almi néni – mondta Vera mamája. Dermedten nézte a kályhát.

Az előbb talán még Vera apja is itt volt, de aztán fogta magát és elment.

Csörgött a telefon, a mama vette fel a kagylót.

– Nem, Babszi, ne gyere át. Festés van nálunk, nem festők festenek, Vera és Feri, igen, Babszi, Feri is itt van. – Megrázta a fejét, dobogott, kagylóval a kezében, körbejárta a telefont. – Vera és Feri a kályhát festik. Unalmas volt, most már nem lesz unalmas… nálunk már semmi se lesz unalmas.

Letette a kagylót. Szédülten állt a telefon mellett, szédülten nézte, ahogy Vera és Feri a kályhát festik.

– Felül rézsútosan csinálom – mondta Feri.

– Rézsútosan, és éppen csak egy-két vonást.

Megjelent előttem egy pohár.

– Tessék – mondta Vera, ahogy a kezembe adta a poharat.

Előttem álltak Ferivel.

– Feritől kaptam ezt a likőröskészletet.

Még mindig ültem.

– Anyu, te nem iszol?

A mama előjött a szoba végéből, valósággal előbandukolt, megállt mellettem, kezét rátette a székre.

Felálltam a pohárral a kezemben.

– Szervusztok – mondta Vera.

Koccintás. Aztán még úgy maradtunk. Valami tehetetlen szeretettel néztem őket. Verát a rozsdaszínű pulcsijában, Ferit azzal a fáradt, otthonos mosolyával. Jó ég tudja, elkapott a lelkesedés.

– Ne engedjük, hogy a bútorok meggyalázzanak bennünket!

Értetlenül néztek rám. Barátságosan, de értetlenül. Mint akiket sohase gyalázhat meg a környezetük. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán elröpültek.

Mozdulatlanul álltunk a mamával. Csöndben és mozdulatlanul. Aztán a mama megszólalt.

– Köszönjük, Vera.

És azzal kivette a kezemből a poharat.