Vakarocska

Reggel volt, korán volt, kenyérsütés ideje volt.

Még a kakas sem kukorékolt, csak egy ébren alvó pacsirta hívogatta a napot a kert végében:

Dicső, dicső, dicső
kikelet, kikelet, kikelet,
kinyílik, kinyílik, kinyílik
a virág, a virág!

De lám, nemcsak virág nyílt ki, hanem egy kicsi ablak is. Az ablakban pedig ott mosolygott édesanyám. Ő mindig pacsirtaszóra ébredt, én mindig kakaskukorékolásra. Ő mindig dalolt, én mindig káráltam. Legtöbbet azon kakaskodtam, hogy süssön nekem egy ropogós cipót, amit majd tarisznyába teszek, s ha járom a világot, abból eszegetek. Most éppen azért kelt föl, hogy megsüsse ezt a cipót.

De nem egyet sütött ám, hanem hármat!

„Majd a legszebbiket adom a mákomnak – gondolta –, ha megéhezik az úton, azt ropogtassa.”

És kisietett a konyhába.

A foszlós kenyértészta már javában dagadozott a kemencepárkányon, egy jókora teknőben.

Mindjárt munkához látott. Gyorsan feltűrte a rékli ujját, és elkezdte a kenyereket kiszaggatni szép egyformára.

Hát gyönyörűek voltak! Egyik rangosabban gömbölyödött, mint a másik. Legvégül a teknőt is kikaparta, hogy ami beléragadt, az se vesszen kárba. Abból épp egy kicsi cipó kerekedett, akkora, mint a két öklöm. Édesanyám nevetve paskolta meg ezt a legkisebbet.

– Ne búsulj, Vakarocska, nem leszel mostoha. Ha nem is a mákom, de majd a madarak csipegetnek belőled.

És máris perdült a sütőkemencéhez, hogy megnézze, melegedik-e.

Melegedett bizony!

Éppen ideje volt, hogy kapja a harizsálófát, és szép simára szétkotorja a tüzet.

– Úgy! Úgy! – mondogatta közben. – Bükkfaparázs jó parázs, azon sül a jó kenyér.

De mit ér a parázs, ha nincs káposztalevél?

S szaladt szaporán a kertbe illatos káposztalevelet szedni, hogy legyen mit a kenyerek alá rakni; úgy aztán majd nem lesz hamus az aljuk.

Hát alighogy kilépett az ajtón, az egyik kenyér nagy kevélyen így szólt:

– Én növök a legnagyobbra, én sülök majd ropogósra, éngem raknak tarisznyába. Úgy ám!

S hogy szavát komolyítsa, még egy hólyagot is kipukkantott büszkén. A két másik kenyér dühösen püffögött rá: – Szégyelld magad, te littylotty! Úgy bugyogsz, mint a kása! Hősködj inkább a kemence lukjában!

S már majdnem összeverekedtek.

Csupán Vakarocska nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna? Amolyan vakarék volt, vakarocska, semmi más.

Nagyok dolgába ő nem kotyog bele.

Egyszer aztán nyílt az ajtó – s jött édesanyám. Akkor mindjárt csönd lett. Majd azt lesték izgatottan, ki kapja a legszebb káposztalevelet. De bizony egyik se, mert mindegyiknek a legeslegszebb jutott. Akkora levelek voltak azok, mint három fodros szoknya. Még a hajnali harmat is rajtuk gyöngyözött.

Egyedül Vakarocskának kellett beérnie egy kecskerágta csücsökkel.

– Megférsz te ezen is – vigasztalta édesanyám. – Icurka cipónak picurka levél jár.

És zsupsz! – bevetette a kenyereket a sötét kemencelyukba.

A három nagyot jó mélyre, hadd süljenek kedvükre. Vakarocskát meg az ajtó mellé rakta, egy kicsi fészekbe – ott talán majd nem sül feketére.

És megnyugodva magukra hagyta őket.

Hát nagy csend volt a kemencében, rettentő nagy meleg.

Vöröslött a bükkfaparázs, dagadoztak a kenyerek, majd kidurrantak az igyekezettől. Különösen a kevélykedő cipó nem fért a bőrében.

– Látjátok, ki vagyok? Látjátok, hogy növök? Mindjárt a fejetekre ülök.

És fújta, fújta magát fölfelé, mintha a kemence búbját akarná elnyelni.

No de a többi se volt rest!

Csak úgy fortyogtak a dühtől meg irigységtől. Már azt se nézték, hova-merre, ahol hely volt, ahol melegebb volt, oda tülekedtek. És közben így sziszegtek:

– Félre az útból, te mászkos! Takarodj innét, te rücskös!

De takarodni egyik sem takarodott, hanem csak annál jobban összegabalyodtak. Tiporták egymást – mindegyik a legnagyobb akart lenni. S már nem is a káposztalevélen hemperegtek, hanem a fekete hamuban.

Vakarocska rémülten kucorgott a fészkében, még szusszanni se mert, nemhogy megmozdulni. Hisz amilyen kicsike volt, egyből szétlapították volna.

Hát amint ott kucorgott – egyszer csak egy rettentő rottyanás hallatszott!

Vakarocska borzongva rázkódott össze – azt hitte, hogy itt a világ vége.

Pedig csak a kevélykedő kenyérnek lett vége.

A nagy versengésben olyan gyorsan fújódott magasra, hogy menten szétrepedt, s a lágy tészta mind-mind kibuggyant belőle, még az irigykedő szomszédait is telefröcskölte.

Az egyik a hátára kapott egy púpot, a másik az oldalára – mintha ragya verte volna őket, úgy éktelenkedtek. Mikor édesanyám rájuk talált, nem akart hinni a szemének.

– Teremtő atyám! – kiáltotta. – Hát ezekkel mi történt? Csúfabb kenyereket sose láttam! Ilyet csak nem adhatok a mákomnak!

Végül aztán Vakarocskát is kezébe vette – s akkor egyszeribe földerült az arca.

Az bizony olyan ropogósra sült a kecskerágta káposztalevélen hogy öröm volt ránézni. Még egy formás gyürkét is dudorintott a háta közepén.

Édesanyám azon melegen megcsókolta a kis cipót, és kendőbe csavarta.

– Vakarocska szép cipó, te leszel az útravaló!

És úgy lett. Vakarocskát raktam tarisznyába, avval vágtam neki a világnak, s ha megéhezem, azóta is abból eszegetek ebédre, vacsorára. Ha eljöttök hozzám vendégségbe, titeket is megkínállak belőle!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]