A kis játszótársak

Ismertem egy kisfiút, a szülei annyira szegények voltak, hogy semmi játékot nem tudtak venni.

És mégis voltak játékai!

A saját szeme, szája, a füle és az orra, a haja és a nyaka, a két karja és a két keze, lába.

A haja játszott és táncolt a széllel; a füle tele volt madárénekkel, patakzúgással; az orra a virágok és bogyók illatával, a párolgó leves szagával, amit az édesanyja a tányérjába mert. A keze soha egy percig nem maradt nyugton, s a két lába is egész nap futkosott, ugrált a boldogságtól. Két csodálkozó nagy szeme pedig örökösen az eget s a földet járta, miközben a szája fáradhatatlanul kérdezett és nevetett.

Hát nem csupa vidámság így az élet?

Aztán, amikor eljött az este, a hold és a csillagok, s egyszerre elcsöndesedett a világ – a kisfiú szája is összecsukódott, nem kérdezett, nem nevetett többet, a füle nem figyelgette a hangokat, a nyaka nem forgott hol erre, hol arra, a két karja se nyúlkált, hadonászott: szép csöndben odafeküdt a keze a takaróra, a haja meg a párnára. Csak a lába nyújtózott még egyet-kettőt – aztán már az se.

S akkor… akkor a szeme is lecsukódott egészen.

És a kisfiú játékai – a szeme, szája, füle, az orra, haja, nyaka, a két keze, lába, karja – mind együtt elaludtak.

És mind együtt ébredtek fel reggel, hogy újrakezdjék a játékot.