Állatok beszélgetése

Tudjátok-e, hogyan beszélgetnek az állatok?

Elmondom nektek.

Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra.

Látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a szemétdombot, mintha üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:

 

Ki kotor itt? Ki kotor itt?
Fekete kóró! Fekete kóró!

 

Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített:

 

Kukorikúúú! Kukorikúúú! Kukorikúúú!

 

Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak, vége a lustálkodásnak: csipás szemét mindenki nyissa ki!

Elsőnek az öreg harang ébredt föl, így kezdett bummogni:

 

Grá-nit! Gyé-mánt!
Grá-nit! Gyé-mánt!

 

Amikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:

 

Iminnen – amonnan!
Iminnen – amonnan!

 

S csakugyan!

Innen is, onnan is előfutottak az állatok, kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt, mind enni kért.

Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük.

Hívtam a csirkéket:

 

Csike, csike, csike, pir!
Csike, csike, csike, pir!

 

Hívtam a tyúkokat:

 

Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!
Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!

 

Hívtam a kacsákat:

 

Kur, kur, tasikám,
Kur, kur, tasikám,
Tas, tas, tas!

 

Hívtam a libákat:

 

Libi, libi, lapatya!
Buri, buri, papatyka!

 

Lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kapdosni.

Kacsák meg a libák mondták:

 

Kacs, kacs, tacs, tacs,
Gazdasszonyka, jól tarts!

 

Csirkék meg a tyúkok mondták:

 

Kity-koty, koty, koty, koty,
Gazdasszonyka, gondoskodj!

 

No – gondoltam –, jól van, vetek egy kis kukoricát, ha már ilyen szépen megkértek rá.

De azt hiszitek, elég volt nekik?

A gyöngytyúk rögtön ott termett előttem, és éktelenül pörölni kezdett:

 

Csüpp, csüpp, csüpp!
Bogrács! Bogrács! Bogrács!

 

A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De én nem adtam neki se többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután kaphat ráadást.

És mentem a disznókhoz, hadd lássam, azok is fölébredtek-e.

Bizony, egyik se aludt.

Az öreg disznó lábát szétvetve feküdt, és mind csak morgott, szuszogott.

– Cikka, cikka, mancsi ne! Mi kéne, ha vóna? – kérdeztem tőle.

Rám nézett, és így szólt:

 

Vad mák! Vad mák! Vad mák!

 

„Jó lesz neked moslék is!” – gondoltam magamban, és nyúltam a vödör után. De akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak, ott visítottak:

 

Víz! Víz! Víz!
Nincs dara! Nincs dara! Nincs dara!

 

– Lesz majd az is mindjárt! – nyugtattam meg őket, s hoztam vizet, hoztam darát, jól is laktak tőle, mozdulni se bírtak.

Mikor mindez megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni.

Hát a pulykák!

S elkezdtem hívni őket:

 

Puzsa, puzsa, puzsa, tuk!
Puzsa, puzsa, puj, puj!

 

Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték egymást.

A kicsik így kiáltoztak:

 

Korpa, dudva az ételünk,
Csak így élünk, csak, csak, csak!

 

Az öregek meg így karattyoltak.

 

Apró túró, az lesz a jó,
Lub, lub, lub, udri, udri, udri!

 

Adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót – de bár ne adtam volna!

A pulykák, mikor jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még Bodri kutya is megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán kifért, úgy ugatta:

 

Úgy lesz, úgy van biz a,
Szebb a páva, mint a pulyka!

 

De mi lett ebből – olyat ti még nem láttatok!

A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, marták a bundáját – alig tudtam szétkergetni őket.

Igen ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak szanaszét – mind azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik.

Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten – mikor hirtelen valaki egy rettentő nagyot bődült.

A bika.

Kidugta fejét az istálló ajtaján, dobbantott s azt mondta:

 

Mi-hály! Mi-hály!
Ha-muuu!… Mú!…
Ha-muuu!!!…

 

És egyszeribe csönd lett.

Senki se pisszent, senki se szólt.

Mindenki takarodott a dolgára, a tyúkok mentek kapirgálni, a kacsák a patakra úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rágcsálni. Még a Bodri kutya is behúzta a farkát, lefeküdt az eresz alá, és vigyázott a házra.

A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]