Hogyan járt Guru a Duna-parton?

Guru és Lupityinkó egyszer lementek a Duna-partra sétálni.

Tudnotok kell, hogy Lupityinkó ötéves kisfiú, Guru pedig öthónapos kutyakölyök. Lupityinkónak borzas szőke haja van, és nemsokára iskolába jár; Gurunak két hatalmas füle van, és hol ide dugja az orrát, hol oda. Az a szokása, hogy mindent megszagol.

Mikor a part közelébe értek, Guru előrerohant, és húzta, vonszolta maga után Lupityinkót; majdnem elszakította a pórázt.

– Lassan, hékás! – mondta Lupityinkó.

És Guru lelassított kicsit. De soká most se maradt nyugton.

Meglátott egy jókora kavicsot, odarohant és megszagolta.

Kavicsszaga volt.

Aztán egy összegyűrt újságpapírt vett észre: vidáman táncolt az úttest közepén, fölemelkedett a levegőbe, aztán megint leszállt, keringett körbe-körbe.

Guru még sohasem látott ilyet.

Hátrált, vakkantott, a lábát szétvetette – végül dühösen ugatni kezdett.

– Milyen buta vagy! – szólt Lupityinkó. – Nem látod, hogy a szél táncoltatja?

– Vau! – kiáltott Guru boldogan, rávetette magát a szökdécselő újságpapírra, és persze azt is megszagolta. Újságpapírszaga volt.

De ez a szag sehogy se tetszett neki. Nagyot prüszkölt – piha! Aztán két mancsa közé fogta a papírt, és a fogaival ezer pici darabra tépte.

Akkor meg újra ott termett a szél.

Fölkapta a papírdarabkákat, és úgy libegtette őket, mintha sok kicsi pillangó repülne.

Ez volt ám csak az igazi mulatság!

Guru kapdosott, kapdosott a papírpillangók után, s addig-addig ugrándozott keresztbe-kasul Lupityinkó lába előtt, míg csak Lupityinkó oda nem lépett, ahol a Guru lába volt.

– Vauuu…uuuuuu! – jajdult fel Guru keservesen, és rázogatta a fájó lábát.

– Ne sírj – mondta Lupityinkó. – Én se sírok, ha te lépsz a lábamra.

De azért vigasztalásul levette Guru nyakáról a pórázt. És Guru nyomban elfelejtette minden baját. Ugrált és táncolt, aztán elszaladt a Margit-híd lábáig és vissza; és megint a hídlábig és vissza. Gyorsabban szaladt, mint a szél.

De egyszer csak megtorpant, felkapta a fejét: meglátta a vizet.

Guru sohasem látott még folyót, hiszen kicsi kutyakölyök volt még – és most szörnyen meglepődött.

„Ez ám a csuda! – gondolta. – Olyan csillogó és fényes, mint a járda, mikor esik az eső. Itt lehetne ám csúszkálni!”

Azzal – hopp! – jól nekirugaszkodott, és rávetette magát a vízre.

Aztán – potty! – mindjárt elmerült.

De a következő pillanatban már elő is bukkant a feje; prüszkölt, nyüszített, és kétségbeesetten igyekezett a part felé.

Lupityinkó nagyon megijedt. Gyorsan a vízhez rohant, lehasalt, és nagy lapátfüleinél fogva kihúzta Gurut a Dunából.

– Látod, milyen buta vagy? – oktatta. – Még jó, hogy bele nem fulladtál.

Guru meg se nyikkant. Csak reszketett és pislogott. A füle lekonyult, bundájáról csöpögött a víz. Még otthon is vacogott, pedig Lupityinkó mindjárt hazavitte, és száraz ruhával végigdörzsölte. Csakhamar el is aludt szépen.

De Lupityinkó sokáig ébren volt még; hánykolódott az ágyban, sehogy se találta a helyét. Mi lesz, ha megfázik? – gondolta.

És csöndben, lábujjhegyen, mikor már az egész ház lenyugodott, kiosont az előszobába, és a kabátját ráterítette Gurura. Hadd legyen neki is takarója. Guru szusszantott egy picit, és hálásan megnyalta kis gazdája kezét.

Így aztán már Lupityinkó is nyugodtan feküdt vissza az ágyba, s reggelig fel sem ébredt.

Mikor az ébresztőóra megszólalt, gyorsan megmosakodott, felöltözködött, és elindult az óvodába. Guru pedig, mintha mi se történt volna, vidáman kísérte ki a kapuig.

Délután azonban, mikor megérkezett az óvodából, mindjárt rosszat sejtett: a kert üres volt, nem hallatszott sehonnan az ismerős ugatás.

Guru bent feküdt az előszobában, s épp csak a farkát billentette meg, mikor a gazdáját meglátta.

– Gurukám, kiskutyám, mi bajod? – faggatta Lupityinkó.

De Guru válasz helyett az orrát dugta bele Lupityinkó tenyerébe. Olyan száraz és forró volt az orra, mint nyáron a cipőtalp.

Lupityinkó percig se várt, ölébe kapta Gurut, és elvitte a kutyadoktor bácsihoz. Szerencsére éppen ott lakott a közelben. Persze ne higgyétek, hogy a kutyadoktor bácsi öreg, szemüveges kutya. Nem. Éppen olyan ember, mint más, csak kutyákat gyógyít. Gurut is mindjárt alaposan megvizsgálta. Meghallgatta a szívét, a tüdejét, megmérte a lázát.

– Hm… hm… – csóválta a fejét. – Lázas a kiskutya. No, hadd nézzük a torkát.. Nyisd ki a szádat… – mondta.

De Gurunak esze ágában se volt kinyitni a száját. Inkább még jobban összeszorította; s még morgott is hozzá.

– Mondd azt, hogy: áááá… – unszolta Lupityinkó.

De Guru csak bámult konokul. Akkor Lupityinkó eléje állt.

– Vau! – mondta.

Guru halkan válaszolt:

– Vau…

A doktor bácsi mindjárt megfogta a száját, és belenézett a torkába. Nagyot kiáltott:

– Úgy bizony, a torka fáj! Bizonyosan hideg vizet ivott!

– Nem… nem ivott… tévedésből belelépett a Dunába – bökte ki nagy nehezen Lupityinkó.

S látszott, hogy mind a ketten nagyon szégyellik a dolgot. Különösen Guru. Legszívesebben elbújt volna a két nagy füle mögé.

De a doktor bácsi nem hagyta ám! Elővett egy nagy üveget, s abból egy kanálnyit beleöntött Guru szájába. Hogy, hogy nem – másnapra kutya baja se volt.

Attól kezdve ő is óvatosabb lett. Nemcsak a kavicsokat s a táncoló újságpapírt szagolta meg – hanem a folyót is…

És soha többé nem próbált meg csúszkálni a Duna tetején.