A hiú Cserép-KirálykisasszonyA rét alatti rét mögött, a domb mögötti domb alatt élt egyszer egy fazekas. Volt ennek a fazekasnak egy takaros kis háza meg egy piros arcú, gömbölyű felesége. Mint a juharfán a galambok, úgy éltek kettecskén, olyan boldogan. Az asszony a konyhán sürgött-forgott, az ember meg a ház végiben, a kicsi műhelyben. Ott formázta, simítgatta a szebbnél szebb csuprokat, karcsú bokályokat, hasas köcsögöket. Ha piros mázas kellett – csinált piros mázast. Ha füles fazék kellett, csinált füles fazekat. Mindenkinek azt, amire szüksége volt. Nem is szűkölködtek soha életükben. Még a folyón túlról is fölkeresték őket, ki szekéren, ki gyalogszerrel, s vitték a portékát, no meg a jóhírét az öreg gölöncsérnek. Mert azt se hallgassuk el, hogy ami kikerült a keze alól, azon máknyi hibát nem talált senki emberfia. De nem is raktak bele akármit az égetőkemencébe, csak azt, amire mindketten jólélekkel mondhatták: – No, anyjuk, no, apjuk, ez nem csempe cserepecske, se nem ócska csuprocska – ragyog ez, mint a napocska! És ha mégis csámpásra sikeredett egyik-másik, nagy baj akkor sem történt, mert rajta volt a szemük, és mindjárt így dörmögtek: – No, anyjuk, no, apjuk, nem cserép ez, nem csuprocska, csúfabb az, mint a rocska – hajítsuk csak menten sutba! Így aztán mindig tudták, melyik lett csúnya, melyik szép, melyik repedt, melyik ép – és soha semmi hiba nem volt. S lám, egy nap mégis nagy galiba történt. A gömbölyű kis asszony beállított a műhelybe, és így szólt: – Hallod-e te apjuk, ez a pákosztos macska összetörte a legszebb tejesköcsögömet. Csinálj nékem egy újat, de akkurát olyat, mint a régi volt. – Meglesz, anyjuk, meglesz, akkurát olyan lesz, csak még annál is szebb – mondta a fazekas. És máris forgatni kezdte a kicsi fakorongot. Reácsapta az agyagot és gyúrta, formázta nagy szakértelemmel: hüvelykujjával belül, tenyerével kívül, annak rendje-módja szerint. Szépen haladt a munka, még pipára is gyújtott közben. Hanem úgy belefeledkezett a köcsögcsinálásba, hogy a pipája kialudt, s csak szortyogott az istenadta, de füstöt nem eresztett. Elkezdte hát a gyújtót keresni. Nadrágzsebben, kabátzsebben, lajbizsebben – de sehol nem találta. – Hol vagy hát, ha sehol se vagy? – fakadt ki végül mérgesen. És felállt, hogy akár a bótból is, de valahonnét előkeríti a gyújtót. Hanem csak ezt ne tette volna! Alig lépett kettőt, máris megtorpant a lába, fölmeredt a szeme, mint aki manót lát gatyában. De ő még annál is különbet látott. A kicsi fakorong, melyet az imént még ő maga hajtott, most egyes-egyedül pörögni-búgni kezdett. S ha még csak ennyi – üsse kő! De rajta a köcsög, az is úgy pörgött eszeveszetten, mintha szélvész bújt volna belé. Megpuffadt a hasa, megnyúlt a nyaka és csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt – hajszál híja, hogy a mennyezetet ki nem ütötte. – Hé, te, hé! Megállj, a házat összedöntöd! – kiáltott a fazekas, azaz csak hitte, hogy kiált, mert ijedtében szólni sem tudott. És a köcsög csakugyan megállt. De nem hasonlított már se köcsögre, se csuporra, se fazékra, semmire – csak éppen nagy volt, rettentően nagy, és úgy villogott-ragyogott, mint egy érett tök. – Vigyen ördög, tartson pokol, te aztán jól kinőttél a gazdád markából! – csóválta fejét az öreg. – Ha meglát az asszony, tudom, nem dicsér meg. Hát abba bizony belérekedt a lélegzet a bösztöhő cserép láttán. – Jaj nekem, teremtőm! – rémüldözött. – Ezt mind kend csinálta? – Dehogyis csináltam – kesergett a fazekas. – Magától lett ilyen. Én csak a lajbizsebbe nyúltam bele gyújtót keresni. – Jaj, jaj, jaj, bár sose nyúlt volna bele. Most aztán mihez kezdek evvel? Hisz ez se nem fazék, se nem csupor, se nem köcsög, se nem tál – csak tudnám, hogy micsoda? Éppen jókor kérdezte, mert nyafka hangon megszólalt a cserép: – Miért legyek én fazék vagy köcsög? Miért legyek olyan, mint a többiek? Én ilyen vagyok, mert ilyen akartam lenni. De a kicsi asszony nem hagyta feliben a szót, nyomban pörölni kezdett. – Azt látjuk, hogy milyen lettél, inkább azt mondanád meg, mire lehet használni téged. – Engem? Semmire! – jött a hetyke válasz. – Engem majd csodálnak az emberek, hogy milyen szép vagyok, milyen nagy vagyok. Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok! Azzal pördült egyet, és sértetten még egy arasznyit nőtt. – Jaj, ne berzenkedj vele anyjuk! – ijedt meg az öreg. – Képes ez még a falat is meglékelni, amilyen büszke forma. Inkább azt találd ki: mit cselekedjünk vele? Hamarjában ki is sütötték, hogy legjobb lesz, ha mielőbb elviszik a vásárba, a többi portékával együtt. Megfordul ott sokféle népség, hátha megtetszik valakinek. Ha nem pénzért, hát ingyen – csak kint legyen a házból. Úgy is lett. Mikor eljött a vásár napja, már hajnalban nekiláttak a készülődésnek. A szekeret puhára tömték szalmával, óvatosan ráfektették a Cserép-Királykisasszonyt, köribe meg az apróbb edényeket; még a kaskába is jutott belőlük. Aztán napkeltével útnak indultak. A két fürge lovacska vidáman lépte a nagyot, s még fel se száradt a harmat, mikor megérkeztek a folyó túlsó partjára. S akkor már helyben is voltak, mert az árusok ott szoktak sátrat verni, egy zöldellő nagy réten, minden holdújságkor. Voltak ott csizmadiák, takácsok, kovácsok, bognárok, szíjgyártók, papucsosok, kötelesek, kosárfonók, bűvészek, csepűrágók – s ki tudja, kik még, tengernyi sok jóravaló-tűzrevaló ember. A fazekas meg a felesége egy sudár nyárfa alatt telepedtek le. Szép sorba kirakták a köcsögöket, bokályokat, füles fazekakat a fűre, a Cserép-Királykisasszonyt meg a fa mellé állították. És vártak. Várták, hogy mi lesz. Hát lett is olyan csődület egykettőre, hogy még a komédiások is megirigyelték. Mindenki a behemót cserepet akarta látni – csak éppen megvenni nem akarta senki. A sok kicsi edény mind egy szálig elkelt, de a Cserép-Királykisasszonynak nem akadt gazdája. Csak nézték, mustrálgatták, hogy lám, miféle kakukkfiók ez, miféle fészekaljból költ ki? S akkor még jó is, ha csak ennyit szóltak, mert akadt olyan is, aki nem ilyen csínján beretvált a nyelvével. Hanem csipkedték, gúnyolták az öreget, hogy így meg úgy, ez ám a gölöncsér! van neki cserepe égig érő, nincsen vége, nincsen hossza, olyan mint a gúnár nyaka, vastag mint a hordó hasa, nem is pénzért, ingyen adja! S ez így ment álló nap. Mindenki csak őket nevette. Egészen addig, míg meg nem mérgelődött a fazekas, és dörmögni nem kezdett: – Ládd-e, anyjuk, mi sok baj van ezzel a rusnya cseréppel! Mind csak engem csúfolnak, engem böcsmélnek miatta. Mintha bizony én tehetnék arról, hogy ilyennek sikeredett. Ő akart ilyen lenni, hát kínálgassa magát. Én nem kínálgatom. De a cserép nem szólt egy mukkot se. Kényesen, büszkén hallgatott. A fazekas épp indulni akart már, hogy a lovakat befogja, a cókmókot felrakja – mikor egyszerre éktelen kiabálás ütötte meg a fülét. Hát amint jobban odanéz, látja ám, hogy egy szamaras ember közeledik feléjük, borosflaskával a kezében. Arca olyan volt, mint a darázsfészek, orra mint a megveresedett uborka – és folyvást ezt kiabálta:
Az asszonynak egyszeribe földerült az arca. – No, ha ez se veszi meg a cserepünket, akkor maga Belzebub se! És mindjárt elibe is állt a szamaras embernek, mondván: – Adjon isten jó napot! Részeg kend vagy józan? – Én mind a kettő! – hangzott a becsületes válasz. – Hát akkor látja, ugye, ezt a ménkű cserepet itt? A zsibárus odanézett, s olyat csuklott, hogy a kalapja is csáléra billent. – Hijnye a kirelejzumát! – szólt szemmeresztve. – Ebbe aztán sok bor beleférne! – Hát ez a cserép eladó! – mondta az asszony. – Egy peták nem sok, annyi az ára. – Kend mondta, úgy legyen! – kurjantott a zsibárus, és kezét nyújtotta. – Csak még megtöltetem ezt a flaskát, aztán megkötjük a vásárt. Előbb azonban a szamarát kötötte ki a fához, a Cserép-Királykisasszony mellé. Ezt biztonság okából cselekedte. Gondolta, ahol majd óbégat a szamár, oda menten visszatalál. S azzal eldülöngélt. De biza nem jött vissza se mindjárt, se hamar, még egy óra múlva sem, pedig már a sátrakat is mind lebontották, és az első csillag is fönt világolt. Az asszony hiába noszogatta a csacsit, az nem volt hajlandó megszólalni. A fazekas végül is elunta a várakozást. – No, anyjuk – dörmögte –, nincs nekünk szerencsénk. Még ez a boroshordó is lóvátett minket. Én nem várok tovább. Egy peták úgyse pénz, gyere, hagyjuk itt ezt a szörnyűséget. Éljen meg a maga szépségiből. S mivel ennél okosabbat az asszony se tudott kitalálni, szekérre ültek, és elindultak haza. A szamár meg a Cserép-Királykisasszony pedig ott maradtak a fa alatt, egyedül. Ám a békesség nem tartott soká. Kis idő múltával a szamár ugyancsak nyugtalankodni kezdett, és akkorát óbégatott, hogy még a szél is felébredt, s halkan dudorászva foltozgatni kezdte magát. No hiszen, több se kellett a Cserép-Királykisasszonynak! Nyafli hangon azonnal ráripakodott a szegény szamárra: – Nem tudsz halkabban kiabálni? Csúf a hangod, csúf a képed, jobb lesz, ha továbbállsz innét. A szamár elcsodálkozott, és csapintott egyet a bojtos farkával. – Csúf a hangom? Csúf a képem? S ezt éppen te mondod nékem? Ki vagy te, aki így fönt hordod az orrod? – Ilyen butát is csak egy szamár kérdezhet! – nyafogta a cserép. – Hát nem látod, milyen nagy vagyok, hogy mindenkinél szebb vagyok? Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok! A szamár cseppet sem hatódott meg, hanem így szólt: – Hogy szép vagy-e, nem tudom, hogy királynő-e, azt se. De hogy hozzád dörzsöljem a hátam, arra talán jó leszel. És máris a cserép mellé farolt, hogy azt tegye, amit mondott. De alig érintette meg a Cserép-Királykisasszonyt, az menten feldőlt, a fűre zuhant, mint egy zsák, s amilyen nagy volt, olyan kicsi lett most: ezer darabra tört. Még arra sem volt jó, hogy egy szamár hozzádörgölőddzék. Csak az a szegény öregasszony vette mégis hasznát, aki arra jártában fölszedett egy darabot belőle, hazavitte, földbe ásta – és azóta is kiskacsák isznak belőle. A zsibárus pedig, hát ő még a mai napig sem tudja, hogy álmodott-e vagy igazat látott, örüljön-e vagy bosszankodjék, hogy megmaradt az egy petákja. |