Kerti hangverseny

Virágoztak a fák, a kerti asztal meg szék kint állt a bokorsövény mellett, egymással szemben, mintha bizalmasan beszélgetnének. De sajnos, a hangjukat nem lehetett hallani, csak fülnagyítóval.

A házban az öregember élt, és Jamma, a kisfiú. Az öregember annyira öreg volt, hogy mikor a levesből ki akarta halászni a sárgarépakockát, borostyánkeretes szemnagyítót kellett föltennie, hogy a késhegy végéről ne a sótartóba szórja a paprikát. Ugyanis ilyen az öregség, csak nem szívesen beszélünk róla.

Aztán az ébenfekete állóóra – kis gondolkodás után – elütötte a reggeli kilencet. Majd rögtön előtte – kis gondolkodás után – három kövér vízcsepp csöppent le az ereszről. Kettő közülük megbillentette egy gyöngyvirág levelét, a harmadik pedig még estében eltűnt. Egyszerűen eltűnt.

Jamma, a kisfiú tulajdonképpen erre figyelt föl – hogy hol van a harmadik vízcsepp. Hová a csudába tűnt el?

A szobában a szekrény mellett volt egy vakablak, amelyik még az öregember gyerekkorában vakult meg. Egy förgeteges éjszakán a szél telefújta hóval, aztán úgy maradt, a hó belefagyott, s azóta is olyan, mint a meszelt fal. De most virágoztak a fák, a vakablakból is kiolvadt a hó, és újra látóablak lett belőle. Az öregember éppen ezen nézett ki a kertbe, szemnagyító nélkül, és így is mindent jól látott. Jammát is meg az eltűnt vízcseppet. Jamma története a következő:

Cáricin, a fekete macska két évvel ezelőtt egyszer az erdőben vadászott mezei egérre, s közben a farkával lekaszabolta a mérges gombákat. Ez volt a szórakozása. Amikor másfél nyávintásra maga körül minden mérges gombával végzett (ami negyvennégy méternek felel meg jobbra és balra, lefelé meg fölfelé), és egyetlen mezei egérrel sem találkozott – leült a Cáricin-forrás mellé, ivott egy kortyot, végignyalta a bundáját, megint ivott és elaludt. Egy vízcsepp meg ott maradt a bajuszán, mintha odaragasztották volna. S már rég hortyogott, amikor Jamma fölébresztette.

Jamma akkoriban volt hároméves, vagyis most jár az ötödikben, miután két hosszú esztendeje már, hogy Cáricin macskával találkozott.

Bizony, az öregember hiába várta aznap Cáricint, a macska még délután ötkor se mutatkozott. Egyszerűen nem mutatkozott. Az öregember meg jobb híján beleült a kerti székbe, kalapját rátette az asztalra, zsebéből elővett egy kék üveget, amiben sárga, szappanos víz volt, a másik zsebéből piros szalmaszálat húzott ki, és zöld szappanbuborékokat kezdett fújni. Ez olyan gyönyörű volt, hogy a kerítés léceire sorba odaültek a szürke verebek, sőt kis idő múlva egy egész falka szürke mezei egér is összefutott, félrehajtották a fűszálakat, és a buborékokat nézték.

De Cáricin mégse volt sehol. Pontosabban: most kezdett ébredezni a forrásnál, s mielőtt egészen fölébredt volna, hatalmasat kaszabolt a farkával, mintha az erdő legmérgesebb gombáját akarná lekaszabolni. Helyette Jammát kaszabolta bokán, aki ott állt mellette.

– Te ki vagy? – kérdezte csodálkozva Cáricin.

– Én Jamma vagyok – mondta a kisfiú is csodálkozva.

– Mi az a zsák ott a kezedben? – kérdezte Cáricin továbbra is csodálkozva.

– Egy iránytű – mondta Jamma is ugyanúgy csodálkozva.

– Akkor lehet, hogy eltévedtél? – kérdezte Cáricin még nagyobb csodálkozással.

– Az lehet – mondta Jamma is hasonló csodálkozással. S mindezt olyan hangosan közölték egymással, hogy egyiküknek se volt szüksége fülnagyítóra.

Aztán elindultak a ház felé, és mind a ketten nagyon elégedettek voltak.

Öt óra után öt perccel léptek be a kertbe, szinte pontosabban, mint ahogy az ébenfekete állóóra ütni szokott. Az öregember éppen átnézett egy buborékon, ami a szalmaszál végén billegett, s hirtelen neki se kellett fülnagyító, hogy meghallja, mit mond az öreg kerti szék az öreg kerti asztalnak.

– Nahiszen, most aztán szépen leszünk! Ezentúl ketten ülnek majd rajtam?

– Nahiszen, én se járok jobban! – mondta az asztal is.

– Ha ezentúl ketten rakják rám a kalapjukat, olyan leszek, mint egy fogas.

De ez csak olyan letyefetye beszéd volt, amilyet a kerti asztalok és székek folytatnak, ha nincs jobb dolguk. Jammának meg különben se volt kalapja, azonkívül szívesebben ült le a fűbe, mint az öreg kerti székbe. Ugyanis ilyen az ifjúság, hiába próbálunk mellébeszélni.

A kert közepén (ha nem mondtuk még) egy kerekes kút állt, házikó forma tetővel a tetején, rajta egy bádog gömb, azon meg egy csillag, színtiszta tükörből. Mielőtt a nap lement volna, utoljára még odasütött erre a csillagra, és mindennap ott hagyott magából egy keveset, hogy akkor is legyen majd belőle, amikor kiöregszik, és nem lesz kedve fölkelni többet.

– Hupp! – mondta Cáricin, mikor a kút mellett elsétáltak, s a bajuszáról hirtelen lepattant a vízcsepp, nekivágódott a tükörcsillagnak, és úgy eltűnt benne, hogy repedés se maradt utána. Csupán egy csengő cé hang pottyant oda a lábuk elé, nem hangosabban, mint mikor a fejsze fejéhez odakoccantunk egy szöget.

Jamma szó nélkül lehajolt, s mintha mi se történt volna, zsebre dugta a csengő cé hangot.

Cé! – mondta elégedetten Cáricin. – Szóval itt maradsz.

Aztán bekunkorított farkával kivette Jamma kezéből az iránytűt, elhajította, és éppen eltalált vele egy fölfelé szálló szappanbuborékot. A buborék szétpukkant, s abban a pillanatban az iránytű is eltűnt, mint egy zacskó levegőben egy másik zacskó levegő. Most aztán mondja meg valaki, hogy melyik van a másikban!

Az öregember pedig ünnepélyesen feltette a kalapját, és szemügyre vette Jammát.

– Te ki vagy? – kérdezte anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.

– Én Jamma vagyok – mondta Jamma is anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.

– Mi az a fejsze ott a zsebedben? – kérdezte az öregember továbbra is csukott szájjal.

– Az egy szög – mondta Jamma is ugyanúgy csukott szájjal.

– Akkor lehet, hogy egyik se? – kérdezte az öregember még csukottabb szájjal.

– Az lehet – mondta Jamma is még csukottabb szájjal.

S mire elhallgattak, az ébenfekete állóóra is hang nélkül ütötte el az öt óra hat percet. És Cáricin is most vette észre a falkányi egeret a fűben. Már éppen rá akart ugrani az egyikre, mikor az öregember gyorsan lekapta a kalapját, s az egerek egy szempillantás alatt bemenekültek alája. Az öregember meg szelíden megfenyegette a macskát.

– Cáricin, Cáricin, délután öt óra hat perckor nem szoktunk reggelizni! És különben is más dolgunk van most. Vendégünk érkezett örökös ittlakásra, inkább vele törődjünk, mivel köszöntsük. Hallod, Cáricin?

Cáricin szégyenkezve föltette a fülnagyítót, és hallotta. Az öregember pedig a kalapot tette föl, tele a falkányi egérrel. Jamma meg csak állt, s úgy érezte, hogy valami olyasmi kezdődik most, aminek sose lesz vége.

Bizony, két hosszú esztendeje már, hogy ilyen csodálatos módon megérkezett a házba. De ami a legfurcsább, pontosan azóta nem múlik az idő, hiába jön a reggel, hiába megy az éjszaka, az idő annál jobban nem mozdul a helyéből. S az öregember és Cáricin azóta is gondolkoznak, hogy mivel ünnepeljék meg Jamma megérkezését.

Most azonban ezen a kivételesen ugyanolyan napon, amikor virágoznak a fák, és az ébenfekete állóóra is elütötte a délelőtt kilencet, és a vakablakból is újra látóablak lett, ahonnét mindent jól látni – most egyszerre világosság gyulladt az öregember fejében, hogy mi a teendő.

Először is le kell emelni a kalapot a fejéről, és hagyni kell, hogy az egerek oda menjenek, ahová akarnak. Másodszor Cáricinnal is beszélni kell, hogy el ne felejtse, amiért egyszer már elszégyellte magát!

– Cáricin, Cáricin – mondja majd újra neki –, reggel kilenc órakor nem szoktunk vacsorázni. És különben is más dolgunk van most. Vendégünk érkezett örökös ittlakásra, inkább vele törődjünk, hogy mivel köszöntsük. Hallod, Cáricin?

Azzal kiment a napsütötte kertbe, és megkereste Jammát, aki még mindig ott állt, ahol két esztendővel ezelőtt.

– Helyes! – mondta az öregember. – Akkor most megrendezzük a kerti hangversenyt. Valamennyien föltesszük a fülnagyítót, én leülök a székbe, a kalapomat ráteszem az asztalra, zsebemből előveszem az üveget és a nádszálat, Cáricin olyan kicsire kunkorítja a farkát, amilyenre csak tudja, te pedig, Jamma, előveszed a zsebedből azt a harmadik vízcseppet, ami két éve lecsöppent az ereszről, és eltűnt, s majd meglátjuk, mi lesz.

Az egerek vidáman másztak ki a kalapból, és eszük ágában se volt elmenekülni. Mikor meglátták, hogy Cáricin farka olyan kicsire kunkorodott, mint egy feketére száradt dióbél, nyugodtan elhelyezkedtek a fűszálak között. S akkorra már a szürke verebek is ott ültek a kerítésen, és az öregember is kényelmesen hátradőlt a székben.

– Hupp! – mondta Cáricin a napsütötte csendben, s két tappancsával fölnyomta fülére a két fülnagyítót.

– Hupp! – mondta az öregember is, fülén a fülnagyítóval, és eregetni kezdte a zöld szappanbuborékokat.

S csak akkor került sor Jammára, hogy a zsebébe nyúljon. Elővette a csengő cé hangot, amit két éve fölkapott a földről, s most vigyázva visszapottyantotta a földre. Akár egy vízcseppet, úgy itta be a föld. Aztán csak nézték a csendet, hallgatták a szappanbuborékokat. És ez igazán nagyon szép hangverseny volt. Még késő este se tudták abbahagyni, mikor már lement a nap, s már csak a kút tetején világított a színtiszta tükörcsillag.

Cáricin pedig csak másnap kezdhette újra a fondorlatos mezei egérvadászatot.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]