Kitrikoty-meseHárom domb magasodott a fényességes város közepén, és mindhárom tetején egy csudaszép palota állt. A középső volt a Királyé, a másik a Bakóé, a harmadik a Fuvolásé. Mióta világ a világ, az efféle sose volt másképp. A Bakó őrizte a Királyt, a Király meg hallgatta a Fuvolást. Ha már csak az egyik is hiányzott volna, bizonyosan nagy baj lett volna. A Bakó egyébiránt szelíd ábrázatú volt, csupán a termete és a bozontos szemöldöke nem passzolt össze a szelídséggel. Abból a kettőből ugyanis minden egyébre lehetett gondolni – ha ugyan mert volna valaki. Sőt akadtak olyanok, akik azt híresztelték róla, hogy egyszer még az orgona is kivirágzott a kertjében, csupa fehér orgona – akkor pedig csakugyan tiszta lélek lehet. A Királyról – sajna – még ennyi jót se mondhatunk. Folyvást arra ügyelt, hogy rettentő szigorúnak lássék, s ahol csak nevettek, daloltak kedvükre, ott rögtön veszedelmet szimatolt. Egyszer éjszaka riadt fel rémülten, mert reccsent valami; rögtön végigjárta lopva a folyosókat, pincéket, de semmi gyanúsat nem talált. Minden úgy volt, ahogy lenni muszáj. Az őrök szigorúan vágták a lépést, s aki aludt, az is szigorú képpel horkolt. Mégse nyugodott meg; csendben kilopódzott a palota legszélső bástyájára, és lenézett a mélybe: lent, a sötétben ott feketéllett a város, az ablakszemekben a hold se tükrözött, csak a tornyok féllábú kakasai csikorogtak a vacogtató csendben. És akkor elégedetten bólogatott a Király: jól van, rendben van, csikorogni szabad… – de azért reggel küldte a Bakót, hogy járja végig a várost, és tegyen jelentést: mit látott, mit tapasztalt. Ő maga meg kiült a palota kertjébe, és hívatta a Fuvolást. Az se volt akármiféle ember. Úgy hasonlított a Királyra, mintha édes öccse volna. Pedig nem volt az; valamikor a fényességes város egyik utcáját sepregette becsületes szorgalommal, mikor véletlenül arra robogott el őfelsége hintója. Meghűlt benne a vér. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy az úttest közepén egy felibe tört szalmaszál hever. Uramisten, mi lesz, ha a kényes lovak megbotlanak benne? S rögtön előkapott zsebéből egy rekedt sípot, és belefújt. A lovak csakugyan megtorpantak, s ez volt a jó. Mikor megtudta a Király, hogy miféle veszedelemtől szabadult meg, azonnal megbocsátott, s a rekedt síp helyett egy fuvolát adott neki. – Ezentúl – mondta szigorú szeretettel – ezen a fuvolán játszol, ez lesz a dolgod. Eredj, tanulj meg fuvolázni! A Fuvolás meg azt gondolta: ha a sípot tudta fújni, majd a fuvolát is tudja. S nem is gondolta rosszul. A fuvola szólt, a Királynak meg tetszett – ugyan ki ne lett volna boldog ilyen szerencsével? És hogy lerója háláját jótevője iránt, előbb a homlokát kezdte ráncolni, az orrát facsarta turcsira, majd utoljára a pocakját is pontosan akkorára nevelte, mint őfelsége. Bizony, nagy dolog a hűség, ha sok van belőle! És ettől kezdve nem múlt el nap, hogy ott ne ült volna ura lábánál, s egy kicsit ne muzsikáltak volna. A Király mindennap kitalált valami újabb nótát, legutoljára egy különösen szépet – s most éppen ezt a gyönyörűt akarta hallani. – Fújjad csak! – mondta, s a Fuvolás rázendített:
A Király harsányan közberikkantott: – Tovább! Tovább! Hangosabban! És a Fuvolás harsogta:
De ne higgyétek, hogy a Király jóllakott ennyivel – dehogyis! Jól megcsapkodta a Fuvolás hátát, s kezdték elölről, nyúzták tovább a sefüle nótát, muzsikáltak, csak úgy visszhangzott a város; még a tornyok kakasai se csikorogtak szebben.
A Bakó meg közben járta az utcákat, s szigorúan úgy tett, mintha semmit se látott volna. Persze azért mindent látott-hallott. Ilyen alkalmakkor a szelídebbik ruháját öltötte magára, s fütyörészve sétálgatott, kezében fehér orgonavirággal – szó, mi szó, elég szokatlan látvány volt a sok viseltes járókelő között. De most… most valami furcsa történt vele; talán a nap sütött a szemébe, vagy egyéb ördöngösség fogott ki rajta – egyszer csak megállt a Bakó, és elkezdett mosolyogni. Aztán odahajolt egy pöttöm kislány fölé, és megsimogatta a haját. Ilyen példátlan merészséget művelt! Mosolygott, simogatott – mikor ezt a Fuvolás se fújja, a Király se parancsolja –, mi lesz ebből, mi lesz?! De semmi se lett. Csak irigyen, iszonyodva pislogtak utána, akik se egyiket, se másikat nem tehették, és a Bakó elégedetten dörmögte: – Jó, jó, pislogni azt szabad, csak a nótát tudjátok betéve! S abban sehol nem volt hiba. Még a sánta legények, a púpos lányok is így sóhajtoztak:
Így aztán bátran megtehette a szigorú jelentést, hogy saját magán kívül senkit nem látott mosolyogni a fényességes városban. Persze ezt nem így mondta, hanem csak majdnem elszólta magát; s a Király rögtön gyanút fogott. – Igazat beszélsz te? – förmedt rá. – Igazat… – makogta a Bakó. – De csak elrettentés okából mosolyogtam… hadd lássák a bitangok, hogy mi az, ami tilos. Ebbe aztán a Király is belenyugodott. Végre is a Bakót nem fejeztetheti le, abból csak egy van, s elbocsátotta kegyelemmel. A Bakó meg elment haza a palotájába, és kiült a kertjébe, az orgonabokor alá. Ott heverészett estig. Már a hold is feljött, az ég is csillagos volt, mikor halk surranással két rigó szállt az egyik orgonaágra. Az egyik lány volt, a másik fiú, s elkezdtek beszélgetni. A leány azt mondta: „Csincselle…” – a fiú meg ráfelelt: „Bombolla!” A Bakót megbizsergette ez a haszontalan fecsegés. De mihelyt fölállt, hogy szemügyre vegye a két madarat, azok ijedten elröppentek. Csak a csincselle és a bombolla maradtak ott – a fülében. Hiába mondogatta, hogy „eh, buta rigóbeszéd”; hiába húzott dunyhát magára, egészen megbolondították a csácsogásukkal. Végül elment sétálni, azt hitte, akkor jobb lesz. De hol sétál a Bakó éjszaka? Nem otthon, az biztos. A palota mellett volt egy erdő, a szélén lábashíd állott – egyenesen oda indult el, hogy kiszellőztesse a fejét. De ott még jobban meghökkent: a híd karfáján egy kamasz legény lógázta a lábát, egy szál rojtos ingben, csupa folt nadrágban, és a holdat bámulta. Ez már magában gyanús volt! Mért nem alszik, mikor a Király is alszik? De nem is ettől hőkölt meg igazán, hanem amit dudorászott, attól, az pedig így hangzott szóról szóra:
A Bakó nem bírt magával, olyan izgatott lett; odarohant, és megragadta a legényt. – Mi volt ez? – kérdezte szelíden. – Beszélj, vagy meghalsz rögtön. A legény reszketett, de reszketve is csak ugyanazt tudta mondani: – Nyikrabá… behehe… – Hallgass! Nyeld le! – mordult rá; majd hirtelen meggondolta magát. – No, mondd csak! S a legény mondta; egyszer, kétszer, háromszor… ahányszor parancsolták neki. S a Bakónak már zúgott a füle: csincselle… bombolla… nyikrabá… behehe… – hát ki szégyellje most magát: ő vagy a rigó? Ő bolondult meg vagy a legény? És nem tudta eltagadni, hogy a dolog neki is egyre jobban tetszik. Csakhogy mit kezdjen a legénnyel? Igazság szerint le kéne nyakaznia, díszesen, példásan, de aztán legyintett csak: fickó ez még, suhanc, nem piszkítja vele a kezét. És jól a szeme közé nézett. – Jól figyelj rám! Addig élsz, ameddig hallgatsz, ha beszélni próbálsz, kosárba gurul a fejed. Hát úgy vigyázz! S kegyes mosollyal elbocsátotta a legényt. De másnap annál furcsábban ébredt. Csak járt-kelt nyugtalanul, a feje meg zsongott, mintha bogarak verdesnék belül. Elment a fuvoláshoz, de az már ott volt a Királynál. Elment a Királyhoz, ott meg már nagyban muzsikáltak. Mit tehetett mást, hallgatta, de sehogy se tetszett neki. Elsétált a kert végébe, visszajött, végigjárta a bástyákat, megint visszajött, míg egyszer csak felfigyelt rá a Király. – Te Bakó, te mit dünnyögsz magadban? – kérdezte. A termetes nagy ember elpirult. – Eh, butaság – mondta. – Egy rigó fütyülte reggel. – Rigó? Miféle rigó? – Hát egy feketerigó. Én meg azt gondoltam, ugyan minek tekerjem ki a nyakát, hiszen úgyse hallotta más, csak én… s ha mi halljuk, abból még nem lehet baj – s merészen elvigyorította magát. A Fuvolásban bennrekedt a szó; nem tudta, mit tegyen, várta, hogy mit szól a Király. De azért megkérdezte hűséges hangon: – Kezdjem elölről, felség? A Király azonban rá se hederített, csak állt, és csóválgatta a fejét. – Hogy miket nem hallasz te! Csincselle… bombolla… Aztán mondd csak – súgta izgatottan –, tovább nincsen? – Hát vóna még – hunyorított a Bakó, s halkan fújni kezdte, amit a legénykétől hallott. Elmondta egyszer, kétszer, háromszor… de hiába, a Királynak nem volt elég, már semmi sem volt elég, most már ő maga akarta bömbölni, hogy: „Nyikrabá! Behehe!” – úgy megnevettette a sohasem hallott nóta. S akkor királyi gondolata támadt: karon fogta a Bakót, és elvonult vele a palota legrejtettebb zugába, hogy kedvükre kimulassák magukat. A Fuvolást meg – azt szépen kint hagyták a kertben, hogy csak fújja, amíg szusz van benne, nehogy kihallatsszék a fényességes városba, hogy min kacag a Király. Mert odabent nem kicsi dolog történt. A Bakó négykézláb mászott a földön, a hátán meg a Király ült, és teli torokkal kiabálták a nyikrabát. Aztán cseréltek, a Király mászott a földön, és a Bakó ült a hátára. Így ment ez szünet nélkül, megfeledkeztek ebédről, vacsoráról, Fuvolásról – talán még a fényességes városról is. Jaj, csak meg ne hallják… – törölgette szemét a Király, de még akkor is hahotázott. S valahányszor végére jutottak a mondókának, összeölelkeztek, összecsókolóztak – csincselle, bombolla –, és kezdték elölről a mulatozást, bele az estébe, bele az éjszakába…
A Fuvolás meg fújta, fújta odakint, amíg megpukkadt. De ha nem is pukkadt meg, mindenesetre elaludt – s ez volt a jó. Halljátok, hogy miért. A rojtos ingű, csupa folt nadrágú legényke azóta is úgy csámborgott az utcákon, mint akinek a szívét kimetszették. Senkije, semmije nem volt, csak a Bakó parancsolta szörnyű némasága. Pedig hogy sütött a hold, hogy csobogott a patak! Mégse szólhatott semmit. S keserves szívvel elballagott az erdőbe, odaült a lábashíd karfájára, csak ült, és nem lógázta a lábát. De csakhamar annál nagyobbat ugrott. A bástyák felől, a palotából ismerős nóta szüremlett ki, rekedten, csúfan, de azért mégiscsak az volt – az ő énekük volt! S a legényke jámbor reménységgel kacagott fel. Hát már ők is… már a palotában is? Hiszen akkor szabad… akkor vége a némaságnak! És táncolva, ujjongva elindult a fényességes város felé, hogy tiszta, csengő hangon belerikoltson az éjszakába:
És végig, végig, tovább, hogy mindenki meghallja, mindenki fölébredjen rá:
Bizony, úgy csengett ez, mint valami harsány kürtszó. S ami ott lett egyszeribe, azt csudálta mind az egész világ. Valahány ablak volt, az mind kicsapódott, kinyíltak a kapuk, az ólak, a ketrecek, s mint a megáradt tenger, úgy özönlött elő a seregnyi sok ember meg állat. A kezükben, hajukban, szárnyuk közt, szarvukon ünnepi virág virított, leveles ág zöldellt, így vonultak végig a városon – a három palotadomb visszhangzott az éneküktől. Előbb csak bátortalanul, innen-onnan hallatszott fel, aztán egyszerre mind rázendítettek a nótára, és együtt énekelték az egészet:
Így lett jó vége mégis a szomorú kitrikoty-mesének. Ami elveszett, megkerült, mindenki visszakapta a hangját. Azóta nincs király, nincs bakó, nincs fuvolás, csak boldogság van és igazság. Csupán három javíthatatlan hazudozó sóhajtozik még mindig a tömlöc fenekén. Az egyik hajtogatja: „Király mondja: De jó nékem!” – a másik meg: „Bakó mondja: De jó nékem!” – a harmadik pedig mind a kettőre hűségesen rábólint, hogy őneki is jó. |