A mindent próbáló szegényember

Élt egyszer egy szegényember, akinek egész életében keserű szerencse adódott. Volt ugyan háza, de azt a házat mindig megtalálta a villám, a megáradt patak vize. Volt barma, de azt száz közül meg lehetett ismerni megapadt tőgyéről. Volt szép asszonya, sudár, mint a kalász, de időnek előtte meghalt, még magocska sem pergett belőle. Volt földje is, míg csak egy borzalmas sziklaomlás be nem borította. Végül semmije sem maradt, csak egy kis szőleje a dombháton; abba ölte minden erejét. A vadat irtotta, a nemeset gondozta, a tőkék mellé csupa akácfa-karót vert; még a végüket is megpörkölte lángon, hogy ne korhadjanak.

De mindez kárba veszett fáradozás volt. Szőleje pusztult, satnyult. Egyszer a dér kapta virágjában, másszor vihar csupálta tönkre – legutóbb meg a jég verte el, de úgy, hogy bokáig gázolhatott az éretlen fürtök közt.

Ekkor már nemcsak a kedve borult el, de azt lehetett hinni, az elméje is.

Ölre való sást gyűjtött, és a lehullott fürtöket sorba visszakötözte oda, ahová valók. Hat napig cselekedte ezt – akkor elfogytak a fürtök. A hetedik napon aztán kiült a tanya elé, s várta, hogy kisüssön a nap. Soha nem látott még ilyen szép őszt a szegényember. Minden arra hajtott benne, hogy a gyümölcsök megérjenek, a hordók megteljenek. Még arról sem feledkezett meg, hogy kereplőt készítsen magának, és álló nap forgassa.

Most majd elválik, gondolta, melyikük erősebb: a sors vagy ő?

Mikor a szüret napja eljött, már kora reggel nekifogott a munkának. A szikkadt fürtök kavicsként koppantak a puttonyban, de ő ezt nem hallotta. Az igaz, hogy töppedtek, de annál finomabb aszúbor lesz belőlük! – bizakodott, és konokul szedte tovább a halott fürtöket.

A szomszéd gazda, kinek a domb túlsó oldalán volt szőleje, épp akkor állított be hozzá, mikor a sajtoló rúdját kezdte forgatni. A must vékonyan folydogált, de a sajtoló annál inkább recsegett; mintha venyigét zúztak volna benne.

A szomszéd azt hitte, valami kamatozó titokzatosságot művel a szegényember, de mikor látta, hogy csak a zaj nagy, a must kevés – megnyugodott.

– Aztán ad-e a kóró levet? – kérdezte.

– A szegény a kórót is megbecsüli.

– Én ugyan nem – mondta a szomszéd. – Hova is jutnék, ha minden biling után kapkodnék. Csak a javát, de azt is kényelmesen.

– Amit a jég elpusztít, azt a kényelem vissza nem szerzi – sóhajtott a szegényember. – Minekünk kell görnyedni olyankor.

– No már csak annak, akit megkeres a jég. Az én szőlőmre egyetlen szem se hullott.

– És a madarak? Kereplőt csak készítettél?

A szomszéd jót kacagott.

Tanyázik ott elég vércse, azok ellátják a tolvajok dolgát. Én bizony aludtam csak, aztán magától meglett minden.

A szegényembernek megferdült a szája.

– És a karókat se pörkölted lángon…?

– Hát, valami hasonlót csakugyan csináltam – mondta a szomszéd, s látszott, hogy a reszketős kérdésre legalább őszintén akar válaszolni. – Egyszer fogytán volt a tüzelőm, akkor kirángattam tíz karót és felaprítottam. De hinnéd-e, az a tíz bokor lett a legszebb a pásztában!

A szegényember nem kérdezett többet, hanem iszonyú halkan így szólt:

– Köszönöm, hogy meglátogattál. De hogy emlékezz is rám, jöjj velem.

És elindult a letarolt pászták felé.

A szomszéd tapasztalásból tudta, hogy az efféle balkezes ördögök mindig kitalálnak valamit, amivel jámborságukat bizonyíthatják. Azt adják a jólelkek, ami telik tőlük, csak a visszautasítás sérti őket. És szót fogadott.

A tőkéken nem volt már se levél, se halott fürt, csak a kötözősás gubancos pántlikái. A szegényember körülmutatott.

– Úgy illik, hogy a temetőben imádkozzék az ember – mondta, s térdre ereszkedett, majd inas kezével a szomszédot is földre kényszerítette. Az úgy megriadt, hogy nem mert ellenkezni. Még a kezét is összekulcsolta, s gyanakvón pislogott.

Kis idő múlva kérdi a szegényember.

– Imádkoztál eleget?

– Azt nem tudom – fanyalgott –, de a térdem már zsibbad.

– Akkor jó. Ha a test fárad, akkor imádkozik.

S az egyik tőke mellől kihúzott egy hegyes karót.

A szomszéd fehér lett, mint a mész.

– Mit akarsz? – hebegte.

– Elosztom az igazságot kettőnk között – mondta a szegényember. – Azt akarom, hogy végre megtudd, mit lát az én szemem, mit ízlel az én nyelvem.

Azzal ledöntötte a földre a szerencsés embert, két szemét kiszúrta, nyelvét megroncsolta – s utána tanyájába tért.

De nyugalom ezután se költözött szívébe. Látnia kellett, hogy az ő bora nem lett több, a szomszédét meg lopkodta, aki érte. Még az is tetézte szomorúságát, hogy a szőlőbokor, amely mellé a véres karót leszúrta, elszáradt, s foszlós kérgéből nyüvek milliója özönlött elő. A domb mindkét oldalán a nyüvek diadalmaskodtak. Őt pedig kerülni kezdték, mint a bélpoklost szokás. Az a hír járta, hogy a tenger szenvedésnek egyedül ő az oka, az ő irigysége és elégedetlensége – csupán mentségére nem talált senki szót. Így aztán nemcsak szomszédja, de barátja sem volt többé.

Végül is számvetést csinált, hogy vajon mit tehet ő még, amiért élni érdemes. Úgy találta, hogy sajtárnyi bora az egyetlen érték, ami igazán az övé; oly sűrű, mint a karóról lecsöppent vér, s oly keserű, mint a munka, amit rápazarolt. Elhatározta hát, hogy elhagyja földjét, tanyáját, és addig nem nyugszik, míg nem talál egy igaz embert, akivel borát csalatkozás nélkül megoszthatja.

A bort egy lapos hordócskába szűrte, melyet apja is csak akkor vett elő, mikor szűkös volt a termés. Vatalléból inni annyit jelentett, mint emlékezni a rosszra. Ezt vette a vállára, s még napkelte előtt útrakelt.

Hosszas bolyongás után egy kietlen pusztasághoz ért. Szakálla ekkor már lengő fonadékká nőtt, melynek szálai közt megült a por, a szemcsés humusz. Egy nap azt vette észre, hogy szakálla bozontjában apró, pirosszirmú virág nyitotta ki szirmát. Ennek úgy megörült, hogy azontúl még kevesebb bogyót s gyökeret evett, és inni, amennyit a pusztai farkas lábnyoma gyűjt, csak annyit ivott. Teste így készült a jövendőre, elméje pedig megtelt bizonyossággal: az igazság meg fog nyilatkozni néki. Szertelen indulattal vágyott rá, hogy mindez így legyen.

S akkor elérkezett egy puszta hegyre, melyet semmi nem ékesített, csak pár csenevész bokor. Az egyik úgy virított, mint a láng. Mikor közelebb ért, lobogó tüzet látott, de a tűz a bokrot mégsem emésztette el. És a lángok se lángok voltak csupán, hanem kéz és láb és fej és lengedező haj.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned – szólt bátran –, de ha nemcsak lobogó láng vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem, hogy boromat megosszam vele.

– Én az Isten vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember bizalommal lépett közelébb, de a bokor azonmód távolodni kezdett tőle. Ez kedvét szegte a szegényembernek, de bátorságát nem vette el.

– Jó – mondta –, ha úgy tetszik, rejtőzz magadba. De előbb nyilatkoztasd ki, az vagy-é csakugyan, akit én keresek?

A bokor e pillanatban ezernyi lánggá bomlott, és mindenegy lángnyelvecskéből fa növekedett: a kopár hegy s a pusztaság rengeteg erdővé változott.

A szegényemberre estéli árnyék borult, s még annyit se látott, mint előbb. De azt jól látta, hogy az egyik fa óriás, a másik meg törpe, az egyiket folyondár béklyózza, a másikat semmi.

És megingatta fejét.

– Csodát műveltél, de mégse vagy igaz ember. Én pedig megfogadtam, hogy nem alkuszom.

S tovább vándorolt. Az erdő homálya fakóvá fonnyasztotta bőrét, bocskora szétfoszlott, mint a rothadó avar – csak a piros virág virított változatlanul szakálla fonadékában. És ettől az ő hite is megerősödött. Egy nap ritkulni kezdett az erdő, ámbár világosabb nem lett. Inkább a fák kezdtek furcsamód hasonlítani egymáshoz: a folyondár mindet bekúszta, a rothadás mindet kikezdte.

Egyszer aztán megtorpant: ormótlan sziklák meredtek elébe, melyeket moha és zuzmó borított. Különösen az egyik szikla villódzott zöldesen, mintha valami élő tapadt volna reá, amely mégsem élt.

Akkor ismét megkérdezte:

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak moha és zuzmó vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem.

– Én a Halál vagyok! – hangzott a válasz.

S bár akart vagy nem akart, lépnie kellett közelébb.

– Nem tőled félek – mondta –, hanem attól, hogy borom megecetesedik. Ha igaz ember volnál, veled osztanám meg. Tégy hát bizonyságot!

A villódzó szikla hirtelen ezernyi darabbá hullott, s az erdő valamennyi fáját lekaszabolta, a fák tetemeit beborította. Mire felocsúdott, köves pusztaság vette körül.

A Halál egy sziklaél hegyén ült, és gúnyosan kérdezte:

– Kell-é különb bizonyság?

– Ami téged illet, abban jól mért a markod – szólt kényszeredetten a szegényember, s a vatallé után nyúlt. – Itt a hordó, igyál!

Rég ivott a Halál ilyen magánakvaló gyönyörűséggel. Rikkantott, szürcsölt, csámcsogott – a szegényember meg csak állt elborzadva: hát csakugyan nem tekinthet többre? Az ő igazsága csak követ s zuzmót teremhet?

Míg ezen tépődött, a vigyázatlan Halál belémászott a feldöntött hordóba, hogy az utolsó csöppeket is kiszürcsölje. A szegényember egyszeribe ráeszmélt, hogy miféle szerencse kínálkozik neki. Gyorsan a hordó mellé ugrott, és az akonát a lyukba szorította.

– Méltó nyugvóhelyed lesz! – kiáltott. – Magad választottad.

S bár dörömbölt a Halál, a hordóból nem szabadulhatott.

Ezután mély gödörbe rakta a vatallét, sziklát gördített föléje – és ismét útrakelt.

Csakhamar egy roppant völgykatlanhoz ért, mely tele volt elhullott állatokkal. Mintha messze földről mind oda vánszorogtak volna, szelíd és vad vegyest, hogy maradék erejükkel a mélységbe vessék magukat, s ott pihenjenek békén.

Ebből megérthette, hogy az ő számára éppen megérett az idő.

Éjszaka volt, mikor annyira jutott már, hogy a távolban hatalmas máglyák fényét pillanthatta meg. Először azt hitte, örömtüzek, de közeledvén látta, hogy a nyomorúság máglyái, s a levegő sem illatokkal terhes, hanem elviselhetetlen bűzzel. Hullák ezreit égették a város falai alatt. A bástyakapukon megrakott szekerek cammogtak kifelé, s üresen száguldottak vissza. E körforgás szüntelen volt, mint az önmagát nyeldeklő kígyó vergődése: amennyit elnyelt, ugyanannyit visszaokádni látszott. A zsíros pernye úgy ereszkedett a városra, mint valami förtelmes hóesés.

Távolabb, a szántók felett, rőt felhő gomolygott, és finom permetként hullt alá. Odaérvén, üszkös gabonaföldeket látott, s a földek szélén mezítlen lányokat, akik fel-felugrálva, sarlóikkal sebezték testüket.

A szegényember nem fecsérelte az időt, hanem sietve mindenüvé betért, ahol az éhség sárból dagasztott kenyeret, s a téboly üres bölcsőket ringatott.

– Bizakodjatok – mondta –, mert vége a nyomorúságnak. A Rém börtönbe záratott.

Az emberek azonban nem hittek neki. Sőt, csakhamar azt kezdték suttogni, hogy egy idegen járja a várost, aki ahelyett, hogy sírna, mosolyog, és hiú ígéretekkel bolondítja az együgyűeket. Minthogy se megalázni, se megszomorítani nem tudták, végül bilincset vertek rá, kiszáradt kút mélyére vetették, s hamarosan el is feledkeztek róla.

Ám ahogy múlt az idő, különös változások kezdtek mutatkozni. Az elgyengültekbe erő költözött, a pusztaság helyén búza sarjadt. Az egész világ lábadozni látszott, csupán az emberek szívébe lopakodott bátortalanul a reménység.

Ezidőtt történt, hogy egy halászember, napi munkáját befejezvén, még egyszer kivetette hálóját, hátha akadna benne valami játékos, kicsi hal, amit a gyermekének hazavihetne. De nem halat fogott, hanem egy csillagképű, piros virágot. Mindjárt földerengett benne, hogy ő már látta azt valahol – s boldogan futott társaihoz.

– Nézzétek! – kiáltott. – Ő küldte, akit bilincsbe vertünk!

S a virág kézről kézre járt. Nézték, szagolták – és mind mosolyogtak.

– Jertek, szabadítsuk ki! – szólt közülük az első.

A kis csapat csakhamar ujjongó tömeggé nőtt. De amiképpen nőtt, úgy fogyott a virág. Végül már annyifelé volt, valahány szempár mosolygott: mind őrzött belőle valamit. És mind a távoli kút felé özönlöttek, hogy megkövessék a szegényembert.

Csodálatos idő következett ekkor. A gyümölcsök megértek, de nem férgesedtek meg, s amit nevelt az egyik évszak, a másik még teljesebbé tette. Akár a víz, mely iramlik ugyan, de még a fövenyt se sodorja tovább, úgy ringatta őket az idő.

A szegényembert különösen az tette boldoggá, hogy az ő rokkant álmai is mind valóra váltak. Az utak mentén szőlőlugasok zöldelltek; a bástyák köveiből házak emelődtek; a ciszternák vizéből bárki meríthetett; s kosár annyi termett a palánkok vesszőiből, hogy a fák gyümölcse mind belefért.

Így szépült a világ, míg egyszer csak Isten ki nem nyitotta szemét, hogy pásztoroló pillantását a földre vesse. Akkor látta, hogy a szegényember olyasmit művelt, amiben találkozott ugyan igazság, de bölcsesség annál kevesebb.

Szólította tehát az Angyalt, kinek tiszte volt, hogy a leggyorsabb legyen a többi között.

– Gördítsd el a sziklát a Halál fölül, és küldd ide hozzám! – mondta.

Az Angyal még sohase látott vatallét (valahogy úgy esett, hogy mindig a bőséges termésből kapott kóstolót). Mihelyt kirántotta az akonát, a Halál nyomban kisuttyant a lyukon.

– Átkozott! – szisszent fel, s a vatalléba rúgott.

De az Angyal elébe vágott a káromkodásnak.

– Menj félelemmel, mert Ő hívott!

– Ha félünk, ketten félünk! – morgolódott a Halál, s elszáguldott.

De az Isten előtt mégiscsak megjuhászodott.

– Hívattál! – szólt sunyítva.

– Hagytad kialudni a máglyák mécseit, maholnap a csillagaim is kihunynak – szólt az Isten. – Menj, és zabolázd meg a szegényembert, mert ha nem, kifosztja csűrjeinket.

– Többet nem fog ki rajtam! – bizonykodott a Halál. – Most megkaparintom, és a Te termésedet is begyűjtöm.

Azzal újra visszatért a földre, hogy megbosszulja a csúfságot, ami rajta esett.

A szegényember éppen egy diófa árnyékában hevert, és régi falatozó bicskájával mintákat vésett a botja nyelére. Már rég nem csinált ilyet, pedig hajdan nagyon szeretett botot faragni; olyankor még a gondjait is feledte.

Amint így farigcsált elmerülten, egy nagy bagolypille repült a kezére, párat tátogott a szárnyával, aztán a földre hullott. Riadtan nyúlt utána. Próbálta élesztgetni, de meg se mozdult. Annyira nem, hogy csakhamar csapatnyi hangya özönlött elő, parányi fogaikkal rést nyitottak a hamvas potrohon. Semmi se maradt a pilléből, még egy íz sem.

A Halál ekkor lépett elő, és egy bucok tetejére perdült.

– Drágán adtad a bort – kiáltott –, de most nem menekülsz! Az én vatallémból ki nem bújsz!

És nekirontott a szegényembernek. De az se volt rest. Első riadalmában botját kapta elő – mint a karót valamikor –, és egy borzalmasat suhintott vele. Azt ugyan ő se hitte, hogy ez segít – inkább a kétségbeesés jajdult benne, látván, hogy amiért fáradott, most mind odaveszhet; a műve mégiscsak törékeny.

De vajon akad-e más, aki szilárdabbat épít? Aki többet szenvedhet, mint ő? Vagy talán ő sem áldozott még eleget?

És rettegve készült, hogy szembenézzen a végső megpróbáltatással. Ha már el nem emésztheti, most majd teste börtönébe zárja! – s reávetvén magát, iszonyú csuklásokkal küzdve, szájába gyűrte, s lenyelte a Halált. Aztán, mint a fa, eldőlt a gyomrát facsaró fájdalomtól. Fogai csikkantak, mint a zúzódó kövek, szeme fehérje veres lett, mint a vajúdó asszonyoké. De tűrnie kellett, hogy a Halál rést ne találjon rajta: se száját, se csatornáit nem nyithatta meg többé.

Azontúl bárhova tért, mindenütt kísértések kínozták.

Akár a habókos koldus, úgy szökött a ligetek mellől, a források mellől, utóbb már az emberek elől is, hogy csak ne látná, meg ne gyűlölné azokat, akikért szenvedett. Pedig hányszor szerette volna kitakarni magát, és roncs testén mutogatni a szörnyeteg rúgásait, mondván: mindez érettetek van! – de hát hogyan érthetnék őt, akik maguk nem szenvednek többé?

S inkább elbujdokolt, hogy legalább ne keserítse a boldogságot, amit a földnek ajándékozott. Vad erdőkbe menekült, és az állatokkal hált. Érdes vakkanásaik feledtették vele a szót, ami minduntalan szorongatta torkát; és a szemükben se nyugtalankodott az izgága értelem, amitől mindennél jobban félt. Így lettek társai az állatok; azután a fák, melyek ugyancsak a magukét fújták, nem várván feleletet. Utoljára a kövekhez tért meg, melyek leginkább voltak hasonlatosak őhozzá: sem a magukét, se senkiét nem fújták – bezárkóztak.