Király, akinek nem volt mestersége

Élt egyszer egy király, nem volt se népe, se országa, még mestersége se volt – afféle bolondos királynak csúfolták. Járta a világot, s úgy látszott, hogy ez a járkálás ritka haszontalan dolog, nem lesz tőle senki gazdagabb, se kövérebb, se soványabb. A mi királyunk se ilyen, se olyan nem volt, csak az ég tudja, milyen volt. Kirítt mindenünnen, de ezt is olyan szerényen csinálta, hogy csak akkor vették észre, mikor belebotlottak.

Az üstfoltozó cigányokkal történt. Éppen kint sátoroztak a hegy aljában, ettek, táncoltak, csak a legöregebb kalapált. Ezt hallhatta meg a bolondos király, mert szép lassan mind lejjebb ereszkedett a hegyről, csupasz mellel, mezítláb (pedig odafent már hó takart mindent), aztán úgy, ahogy volt, odaült közéjük; nem azért, hogy vessenek neki valamit, de ha már megkínálták, evett.

Egyszer csak odaguggolt eléje egy szép, csigás hajú cigánylány, és megcsípte az orrát.

– Aj, de szomorkodsz nagyon, gyere táncolni! Tudsz-e?

A bolondos király azt gondolta, hogy tud. Rakta, emelte a lábát, de olyan furcsán, hogy a lány kacagva leült a földre, úgy borzolta a haját; aztán fölugrott.

– Táncos király nem lesz belőled! – bugyogta, és egy villogó legénnyel továbbperdült a gyepen.

Az öreg, aki kalapált, megsajnálta, s odaszólt neki:

– Nem jó szekérre ültél, hallod. Gyere, tanulj mesterséget, az való neked.

S mindjárt kezébe nyomott egy nagy kalapácsvasat, hogy nyelet faragjon hozzá. A bolondos király megörült a munkának; lám, mégis hasznát veszik. És fogta a vasat, s elment a közeli erdőbe. Talált akácfát, gyertyánfát, de egyikkel sem volt megelégedve. Ha már nyél, legyen igazi, gondolta. S jobb kezével megmarkolta a vasat, előrenyújtotta, és úgy nézte hunyorgatva, hogy elég egyenes-e. Csupán a könyöke dudorodott kifelé kicsit, de azt egy rántással beljebb húzta, s mindjárt olyan lett, mint a lénia. Így ment vissza az öreghez, és odarakta melléje tőből a karját, végén a marokra fogott vassal; szinte csuda volt, milyen szép formásan összeillett a kettő. A cigány már a tűz mellett pipázgatott, úgy beesteledett közben; a fiatalok aludtak.

– No, megvan? – kérdezte.

– Megvolna… – bólintott szerényen a bolondos király, és leült, maradék karjára támasztva a fejét.

– Hát ez volna az? – nyúlt utána; de még mindig gyanútlanul.

– Ez.

Az öreg hökkenten ráncolta a homlokát. Hirtelen maga sem tudta, mért nem tetszik neki a nyél. Hiszen jó volt, kézbevaló, még a kéreg is le volt hántva róla, olyan szép simán fehérlett – mégse tudta, mit gondoljon felőle. Végül azt tanácsolta a bolondos embernek:

– Hallod-e, jobb lesz, ha nem várod meg itt a reggelt. És nekem is jobb lesz, ha eldugom a szekéraljba ezt a kalapácsot.

És eldugta. A király meg elment, vándorolt tovább. Jó volt a cigányoknak a vajda is.

Sok év múlva egyszer, valahol a világ másik táján, összetalálkozott a bolondos király egy messze kígyózó menettel. Középtájon gyönyörű, cifra zászló lobogott az emberek feje fölött, piros meg arany szalagok díszítették. Szó nélkül ő is beállt közéjük, úgyis megkívánta már, hogy legyen valaki beszélgető társa. De hamar csalódott; a sok összeverődött ember egyik éneket nyújtotta bele a másikba, nem is ügyeltek egymásra. Elszánt igyekezettel mind a zászlóra meresztették a szemüket, s még azzal sem törődtek, hogy kinek a lábát, kinek az apró gyerekét tapossák el közben.

Egy öregasszony – szája, mint a naspolya gyűrődött befelé – végre megszánta, és szóba állt vele. Kiderült, hogy nem is tudja merre, hova mennek, ő csak a zászlót nézi, azt meg bizonyosan oda viszik, ahol az üdvösséget adják; hiszen mindenki arra vágyik. De ennél többet ő sem volt hajlandó beszélni, fújta tovább az éneket, nehogy mulasztásban maradjon.

Amint így tipródtak, hömpölyögtek az úton, a cifra zászló mind gyakrabban lekókadt, s eltűnt pillanatokra. De úgy látszott, ez csak a bolondos királynak szúrt szemet; a többiek úgy tettek, mintha változatlanul fönt látnák lobogni, ahol megszokták. Ő azonban kíváncsian előrefurakodott. Keserves arcú, görcs emberke vitte a zászlót, ráadásul a fél karja is hiányzott. A bolondos király szó nélkül melléje lépett, s a csonka vállra odahelyezte a maga árva karját – s már indult is tovább. De a kis emberke utánakiáltott.

– Mit aggattál ide? Nem viszed azonnal!

S indulatosan meredt arra a valamire, ami nem is az övé volt, és most mégis a zászlót akarta marokra fogni – hát még ezt is el akarják rabolni tőle? Az utolsót, hogy nincsen, csak egy karja? És kétségbeesetten cibálta magáról a kéretlen kölöncöt, s kívánta, bár sorvadna el – de a zászlót akkor sem engedte, félkarral cipelte azután is.

Így vonult tovább a menet. A bolondos király azonban már nem állt vissza közéjük, leült az út szélére, és hallgatta a távolodó éneket. Eszébe sem jutott, hogy jót tett-e vagy rosszat. Így, kar nélkül már olyan könnyűnek érezte magát, hogy azt hitte: a világon mindenki így van ezzel, s legokosabb, ha ezentúl jókedvű lesz.

Aztán megint elmúlt sok év. A vidám, mosolygó királyt még bolondabbnak csúfolták, mint azelőtt. Aki sírt, dühösen adta ki az útját; aki meg nevetett, az megvolt a maga jókedvével. Szegény már rogyadozott a folytonos vándorlástól, de hiába, még egy kisujjnyit se tudott ajándékozni senkinek. Mégsem az embereket okolta ezért, hanem magát. Vajon nem ő a hibás, hogy mindig csak ezt-azt osztogat magából? Egyszerre kell mindent odakínálni, akkor biztos jobban észreveszik. S elhatározta, mihelyt az első városba érkezik, kiül a piactér közepére, s addig nem mozdul onnét, amíg a többi portékával együtt ő is el nem kél. Sőt, még egy táblát is kerít a nyakába: Drágán szolgált nekem, ingyen szolgál neked. Ezen majd csak megakad az emberek szeme.

Másképp történt. Több napi járóföldre feküdt a város, de hogy eljusson oda, egy útvesztő mocsáron kellett áttörnie magát. Lába alatt orvul süppedezett a zsombék, buckáról buckára kellett ugrándoznia. Űzött vad menekül így – de még csak a vad sem ő volt, akit üldöztek, hanem egy vaddisznó. Négy lovas vadász szorította a gyűrűt a hőkölő, horkanó állat körül, alig kétszáz lépésnyire tőle. A kifulladt kan végül egy sásfüves dombra menekült fel, mellső lábait előre vetette, és merev mozdulatlansággal várta a halált. Egyszerre két lövés dörrent el. A vaddisznó fara fölemelkedett, de mindjárt húzódzkodott is előre az agyarával, a fogaival, hogy valamiképp belegörgesse magát a mocsárba; mindezt elszánt értelmességgel tette: nem akarta, hogy foglyul ejtsék, még a hulláját sem. De felcsattant a harmadik lövés is, s a disznó ottmaradt fekve a sáros domb alján. A vadászok odamentek, körülállták, és soká tanakodtak, hogy mit kezdjenek vele. Valami hibát mindegyikük talált rajta; az agyara csorba volt, s a lövések is túlságosan megroncsolták – így aztán sorsára hagyták. Dicsőségnek már úgyis csúf, haszonnak pedig kevés. S megsarkantyúzva lovaikat, elügettek a buckagátak mentén.

A bolondos király meg odaugrált az elejtett állathoz. A város messze van még, itt talán előbb segíthet, gondolta; s végigtapogatta a vaddisznót, melyben még volt egy csöpp rángatózó élet; két hátsó lábát és a fejét lőtték szét. Mindjárt odafeküdt melléje, s a maga két lábát meg a fejét odahelyezte a szétroncsoltak helyébe. Kis idő múlva éledni kezdett a vaddisznó, és megszűnt mozdulni a bolond király. A kan az ő lábain emelkedett föl, és sörtés nyakán az ő feje nézett körül, ámulva, hogy mi történt vele. S első botladozó lépésével, anélkül hogy észrevette volna, belegurította a mocsárba azt a fatörzsnyi csonkot, ami a bolondos királyból megmaradt. Nyom nélkül süllyedt el a fekete iszapban.

A vaddisznó meg elindult a város felé, ahová a bolondos király is igyekezett. Ünnepnap reggelén érkezett meg a tornyok alá. Az emberek azonnal összefutottak, hogy megcsodálják; s a csodálat hamarosan hódolattá változott. Reszketve simogatták sörtés hátát, melyen még porzott a száradó iszap; s hangjából, pillantásából valami rég várt ígéretet olvastak ki. S azt mondták: Megérkezett. Aztán királyi trónusra ültették, és megtépték ruhájukat előtte.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]