Kéksötét hegyek, távol

Ó, semmi! – mondta a három pici hercegnő, és zsibbadt tagjaikat nyújtóztatva kiszálltak a három pici nyári autóból.

Napverte, nyílegyenes autópályán történt ez, mely távoli, kéksötét hegyek közé vezetett.

Körbe-körül sehol valaki, mindenütt síkság és levegő. Amerre ellátott a szem, egyik síkság hevert a másik után – lusta hegyek álma, akik elbliccelték a fölkelést.

Az út mentén két lesoványodott akác támaszkodott a tüskéire, a másik oldalon egy eukaliptuszfa süppedt magába. Még mindig nem értette, hogyan került ide.

A morzsalékos föld vörösbe játszott, a kiégett fű sárga volt, a tócsák szemén zöld dioptriás lencseszemüveg. Csupán az égről nem lehetett eldönteni, hogy szakadásig mosott ing van-e rajta, vagy pucéran is kék.

A pici hercegnőknek váratlanul kicsi dolga akadt, ezért szakították félbe útjukat. Előbb azonban körbetopogták a három autót, megpaskolták a ruhájukat, szellőzködve a hajukat emelgették, ujjukat megnyalogatták és föltartották a levegőbe.

De semmi fuvallat.

Arcukon nem látszott zavar vagy meglepődés, inkább valami zománcból kirakott előérzet.

Aztán odatipegtek az eukaliptuszfához, hátralibbentették a fodorszoknyájukat, mosolyogva leguggoltak egymással szemben.

Ó, semmi! – mondták, és összeérintették az ujjbegyüket.

Akár három rózsaszínű fodorpötty!

A vitrinekben ilyenkor pattannak meg a kristálypoharak.

Utána kecses méltósággal fölemelkedtek, és elindultak vissza az autójukhoz.

Csupán három sárga dioptriás pici szemüveg maradt ott emlékül a vörös morzsalékos földön, széttöredezve, bánatosan, szára nélkül.

Ahogy közeledtek a kéksötét hegyekhez, lassan így hagyogatták el valamennyi dioptriájukat.

S mégis, egyre élesebb lett a pillantásuk!

Még egy porszem sem kerülte el a figyelmüket, ha nem a helyére fújta a szél.

Porszemet azonban egyet sem láttak a napverte úton, viszont annál több nyomot, egykori száguldások és fékezések nyomát. S ezek mintha bele is költöztek volna örökre a seszínű aszfaltba.

Most egy szokatlanul hosszú és szenvedélyes féknyom mellett álltak meg. Síkos csillogása olyan volt, mint a hártyavékonyra préselt éjszaka, ahol nem kel fel a nap, nem gyullad ki csillag.

Sokáig nézték.

Közben ruhájuk mellkivágásából csipkeszegélyes zsebkendőt vettek elő, gyengéden megnyomkodták vele az orrukat, majd megint visszacsúsztatták a fodros mellkivágásba.

Ettől szemlátomást nagyobb lett a csend.

S csak azután térdeltek le az aszfaltra, és munkához láttak.

Nem módszeresen, de nem is összevissza, inkább csak mint a puha esőcsepp: oda-odaérintgették ujjbegyüket a hosszú és szenvedélyes féknyomhoz.

Valami egészen rejtelmes érzést okozhatott ez nekik, mert még az orrcimpájuk is együtt mozgott az ujjukkal.

Ó, semmi! – mondták mosolyogva, s megint összeérintették az ujjbegyüket.

Azután beszálltak az autójukba, és felzümmögött a három pici motor.

Úgy tűntek el a távolban, mint három nyári kolibri. Mint akiknek se kedvük már, se módjuk, hogy a napverte autópályán valaha is visszaforduljanak.