Egy vers füstje*Jönnek
Bevallom, engem sem maga a vers érintett meg, ahhoz nem találtam elég jónak és jelentősnek. Amiért mégis meditáltam rajta, az a régóta nem hallott hang, ahogy hangszerelve van. Erdélyi bicsaklásai jutottak eszembe. Másrészt annak a hatásnak a hőfoka és jellege gondolkoztatott el, ami a művedet fogadta. Az egybehangzó elítélés és felháborodás. Egy nem jelentős vers vajon mért tud nálunk ilyen hullámot kavarni? Ennyire bizonytalanok volnánk magyar létünk történelmi etoszában? Annyira kikezdhető, hogy így kell reagálnunk egy sommázva sugalmazott igazságtalanságra? Érdemel az egész ekkora figyelmet? Vajon nem árulkodik ez ugyanarról a zavarról és lappangó betegségről a sértett oldalon, mint maga a vers, csak más előjellel? Volt egy távoli rokonom, pici birtokos. Mikor mondták neki, hogy lopják a kukoricát, nyugalommal azt mondta, nem lopják azt, csak elviszik. És nyugodtan tovább pipázott. Azt hiszem, ő még egészséges volt. Tudta, hogy van, ami nem elvihető, csak cibálható, minek hát annyira odalenni. Persze adott esetben mégse mindegy, hogy ki cibál. Nemzedéked rangos írója vagy, becsült kollégánk, akitől ilyen hangvételű és szemléletű írást eddig nem olvastunk. Mi késztetett az ilyen fogalmazásra és arra, hogy az amúgy is sistergő irodalmi és nemzet-politikai életünkbe éppen most dobd be ezt a csóvát? Ezen tűnődtem. Amit magad elmondtál a versről, inkább zavarba hozott, mint meggyőzött. Mintha magad sem volnál teljesen tisztában az érzelmeid, gondolataid motivációival, önmagad egzisztenciális helyével és igazságával. És ezúttal talán az írástudó felelősségével sem a mi agyonsebzett társadalmi és történelmi helyzetünkben. Mélymagyarok, Trianon, szar, szemét – olyan asszociációs patronok és fogalmak ezek, melyek ha csak úgy henyén vannak odadobva egy nem tisztázott szövegkörnyezetbe, nem csodálkozhatunk, ha az olvasó – Magyarországon – felkapja a fejét. Sajnos nem vagyunk (még nem lehettünk) olyan egészséges náció, mint az angol például, ahol nyugodtan lírába aranyozhatod, hogy a királynő szajha, a Birodalom disznóól és a puding nemzeti szégyen. Ők tudják, hogy mi nem sérthető és elvehető, csupán cibálható. Mikor erősítgetni kezdted, hogy valójában a „fűzfapoéta” féléknek van címezve ez a vers, még erősebb lett bennem a zavar. És még kevésbé tudtam mit kezdeni a feltételes móddal meglebegtetett kitétellel, hogy „és ha gyilkolhatnának…” Kicsoda kit vagy kiket? A fűzfapoéták? Milyen mélymagyarok? És mikor? Most? Vagy holnap? Mi teszi indokolttá ezt az eleve feltételezést? S mi időszerűvé? A múlt véres lapjai? Az előítéletek pedáns ébrentartása, a nem-felejtés szenvedélye? Kedves Gyurka, a nem tisztázott és rejtjelesített gondolat, indulat sokakban provokálhat ilyen kérdéseket, mégha igazságtalannak érzed is őket. Természetesen nem tételezek fel semmilyen eltökélt általánosítást ebben a szerencsétlen versben, de nem csodálkozhatsz, ha helyi olvasatban (és mi másról lehetne szó?) olyan asszociációkat és értelmezéseket hív elő, melyek a nemzeti önérzetet, a magyarság történelmi magatartás-erkölcsét sértik, illetve, sommázva megkérdőjelezik. Mármint ha kész vagyok rá, hogy így olvassam és komolyan vegyek egy – már elnézést a szóért – felelőtlen és tisztázatlan indulatú lírai böffentést. Ha tenném, magam is ráállnék a versed vakvágányára. Vagy azokéra, akik netán úgy vélik, hogy egy ilyen kicsengésű vers okán most aztán indokoltan lehetne leváltani a szerkesztőséget, a Mozgó Világot átszervezni, amire – és hasonló vakvágányos döntésekre – már került sor. Az ilyen döntések vagy igények csupán a provincializmusunkat cirkalmazzák, belső biztonságunk tétovaságára utalnak. Mint ahogy ez a vers a tiédre. Természetesen nem arról van szó, hogy a mindent-megírás és kimondás jogát a legkevésbé is kétségbe vonnám. Sőt! Csupán a kimondás szabadságának nehezen megfogalmazható rituáléja van, s ezt inkább csak érezni lehet. És kell. Tudnivaló, hogy a lírának különösképpen éltető eleme a végletes túlfogalmazás – Hogyha most kellene halnom, nem lennék boldogtalan, mondja Oidipusz –, hogy így kerülhessen hiteles fókuszba az a kevesebb, ami már igaz – mégha nem is az. Azonkívül a líra seb és sebesültség központú. Még felejteni is úgy akar, hogy elfelejthetetlenné teszi a tárgyát. A versed szerintem itt bicsaklik kártékonyan. Ciklust publikálsz és azon belül természetesen másképp hat, mint kiemelve. Dehát az olvasó kiemeli. Ciklusod létezési válságáról ad hírt. Szerelem, partner, halál, élet értelme, munka – minderről a kétség, a bántottság és sérültség hangján. A szóban forgó vers sebeidnek csak egyikéről beszél, úgy azonban, hogy nincs hiteles fókusza az említett értelemben. Helyette tisztázatlan indulatot sugalmaz. Abból pedig sem jó vers, sem lírai igazság nem születhet. Itt azonban muszáj kategorikusan fogalmaznom. Önostorozásban, magunk becsmérlésében líránk és prózánk mindig is képes volt nagyot teljesíteni. Vajon Széchenyi, Ady szava mért nem sért? A kathartikus önostorozás alján ugyanis mindig kiérezhető szeretet van, a valahová és valamihez tartozás sorsszerűségének vállalni tudása. Amihez a kereszt is hozzátartozik. És ez „nehéz szerelem” – Vas István szép szavát kölcsönözve. E nélkül egyedül megváltó „csenevésznek” sem vélhetjük és mitologizálhatjuk magunkat – vagyis akkor, ha ezt a szeretetet nem tudjuk függetleníteni a sérelmeinktől és nem tudjuk végletes indulatainkat is beoltani vele. E nélkül nemcsak a műben, de az életben is létezési skizofréniára ítéljük magunkat, ami eleve igazságtalanná torzítja az ítéleteinket és kivetítéseinket. Sőt, még annak az érzelmi alapját is kikezdi, hogy valóban otthonnak és hazának érezzük azt a helyet, ahol mégis csak vagyunk. Konzervált előítélet nem vezethet haza. Bizonyos, hogy sem az egyén, sem a nemzet nem lehet meg radikális belső „nagytakarítások” nélkül. Szerintem efféle késztetés lehetett benned is. A takarítás azonban piszkot töröl le, de nem repeszti a bútort. Az önmagával szemben kritikus önérzet és öntudat így működik egészségesen. És csak ebből a pozícióból lesz hitelesen igaz és „terápiás” a túlfogalmazott nem-igaz: hogy a királynő szajha, a Birodalom disznóól és a puding nemzeti szégyen. Azt gyanítom, valami módon nem találtad meg ezt a pozíciót. Kétlem azonban, hogy ez elsősorban rajtad kérhető számon. Már maga az, hogy ez a beszélgetés és vita ilyen formában és apropóból gyűrűzhetett fel, önmagában is beteges tünet. Mint a versed is – vagy azok az ellenkező előjelű torzulások és megnyilatkozások, melyekről szintén szó eshetett volna itt. A szőnyeg alá seprés politikája, a kibeszéletlenség törvényesített gyakorlata meghozza a maga gyümölcsét. Mert ami sokáig hever a szőnyeg alatt, büdösödni kezd. És időnként kiböffen. A helyzetnek nálunk mindenki károsultja és az is sebesült, aki sebesít. Igaz, hogy hosszú időn át hitvallásszerű oktatást is kaptunk hozzá: „az ellenségben és harcban” való gondolkodás mindennapos életelvét, aminek máig kiható tömegpszichológiai sikerességét nehéz volna tagadni. Lappangó utóélete van, miközben túl sok a temetetlen halott, a némított probléma. Fontos volna, hogy legalább mi nyúljunk terápiásan a sebekhez. Azt hibáztatom, hogy versed nem volt gyógyító kés. Befejezésül csak annyit, hogy eredetileg nem akartam ilyen részletesen foglalkozni a verseddel. Úgy könyveltem el, mint bicsaklott elszólást a szőnyeg alól, amit kár volna túlértékelni. A saját versmagyarázatod változtatta meg a szándékomat. Lévén az is tünetértékű. Mégis azt gondolom, hogy ha ez a beszélgetés tovább folytatódik és nagyobb nyilvánosság előtt – ami nagyon kívánatos volna –, ez a vers akkor is csak ürügy legyen hozzá. Érdemben arról szükséges tovább beszélgetnünk, amit kiváltott, a hatás lélektani és szemléleti összetevőiről. Az ugyanis több, mint időszerű. És erről még néhány szót, ha megengeditek. Két éve írott versről van szó, melyet a szerző is, a szerkesztőség is most talált időszerűnek közölni. Lehet, hogy ez véletlen. De ha figyelembe veszem, hogy a morális nyugtalanság, a felelősség és számonkérés problémája, az identitás-feszültség és általában az emberjogi válság kérdése éppen ezekben a hónapokban erősödött fel ismét Európában – Barbie-ügy, Waldheim-ügy, a Zsidó Világtanács nemzetközi politikát is érintő aktivizálódása –, akkor az egybeesésnek óhatatlanul szimbolikus színezete is van. A nemzetközi sajtóban és folyóiratokban pontosan olyan kérdések kerültek ismét középpontba, mint amilyenekhez – mutatis mutandis – Gyurka versének problémagubanca is elvezet. Ti. az általánosabb háttér-motivációkhoz. S nekünk végre is ezzel kellene foglalkoznunk, már csak azért is, mert nagy az adósságunk, mind a múltbeli, mind a jelenlegi. Olyan kérdések ezek, melyeknek nyilvános tisztázása a mi térségünkben nem kevésbé fontos, mint Ausztriában és Franciaországban. Például az, hogy hol a felelősség megítélhető határa? Vagy: a személyileg elkülöníthető bűntevéseken túl az egyének és társadalmak determinált jelenléte és részvétele – mégha csak passzív is ez a jelenlét, illetve pusztán engedelmeskedő – a felelősségnek milyen mértékű kiterjesztését teheti jogossá? Tehető-e „erkölcsi–emberjogi” aduvá a felelősség kérdése oly módon, hogy pusztán az aktuális érdekeknek megfelelően hozzuk játékba és időzítjük? Milyen moralitásnak értékeljük a nemzetközileg is törvényesített „szelektív jogérzékenységet”, mely a történelmi gyalázatosságokat mindenekelőtt a politikai rezon és taktika szempontjából mérlegeli? Pontosabban, teszi „ügyeletes” infámiává, melynek révén a kisajátított feddhetetlenség komédiája eljátszható. Másrészt: lehet-e értékelhető morális különbséget tenni a történelemcsinálás aduként felhasznált mai infámiái között? – cenzurális tapintatból eltekintek a minden felet érintő felsorolástól. Kérdések, melyekre naivság volna a politikától bármilyen értelemben is ígéretes választ várni. Viszont megállapíthatunk, ami talán szívós kötelességünk is – jobb híján. Mindenesetre a mi társadalmi és közérzeti betegségtüneteink nem függetleníthetők ezektől a kérdésektől. És nyilván a szóban forgó vers sem, a maga indulat-hátterével. Csupán ezekre az általánosabb vonatkozásokra szerettem volna felhívni a figyelmet, mielőtt felkészültebben és nagyobb nyilvánosság előtt folytatnánk a beszélgetést.
1987 |