Árnyék az égen

Régi induló

A budapesti Szamuely Tiborról elnevezett Belügyi Politikai Tisztképző Főiskolán az első emeleti parancsnoki folyosót afféle házi dicsőségtáblának használták: egy vörös és egy nemzetiszínű zászló között a falon három hosszú sorban vonultak a hősi halottak, kitüntetettek, a DISZ Dicsőségkönyvébe beírt vagy más egyéb módon kiváló katonák tányérsapkás-egyenruhás fotói. A felső sorban sokáig ott lógott egy sovány, szemüveges férfi képe is, akit az aláírt szöveg szerint Olasz Kálmánnak hívtak; ő érte el a legjobb vizsgaeredményeket a Főiskola 1951-ben végzett határőrévfolyamában. Nemcsak az elméleti tárgyakból tűnt ki, hanem a fizikai erőt kívánó gyakorlati próbákon is felülmúlta társait, jóllehet majd egy évtizeddel idősebb volt náluk, az avatás idején már betöltötte harmincegyedik évét.

Mint évfolyamelsőt egyedül őt avatták főhadnagyként, és abban a szabályzatokban nem rögzített, de hallgatólagosan felkínált kedvezményben is részesült, hogy maga választhatta meg az első szolgálati helyét. Mindenki meg volt győződve, hogy az Országos Parancsnokságra vagy más, viszonylag kényelmesebb fővárosi beosztásba kéri magát, de Olasz Kálmán Magyarhidát írta be, ahol a magyar–jugoszláv határ egyik biztosító zászlóalja állomásozott.

Az iskolaparancsnok kézhez véve a jelentkezési ívet feltételezte, hogy volt növendéke meggondolatlanul döntött, nincs tisztában azzal, hogy a választott helyen milyen veszélyek várnak rá. Az avatást követő ünnepi ebéden az asztala mellé hívta, és jóindulatúan megpróbálta lebeszélni. A frissen avatott főhadnagy szűkszavúan és azoknak az embereknek az elfogódottságával, akik csak ritkán és vonakodva vallanak magukról, elmondta, hogy őt egész élete a legnehezebb feladatokra kötelezi.

1919 őszén, mikor anyja terhes volt vele, apja, Olasz Miklós a Lenin-fiúk híres, fekete bőrruhás csapatába tartozott, végigharcolta a forradalmat, majd az összeomlás után a Tanácsköztársaság vezetőinek menekülését biztosítva, a csornai vasútállomáson Horthy fehér katonáinak fogságába esett, akik rövid úton halálra ítélték, és felakasztották a Korona Szálloda előtt. Olasz Kálmán néhány hónappal a kivégzés után született, apját soha nem látta, de a példája mégis elkötelező erővel hatott rá, származása mindvégig bélyeg volt a homlokán. Szegényes anyagi körülményei folytán – anyja nem ment újra férjhez, egy textilmaradékokat feldolgozó kisüzemben dolgozott – Olasz Kálmán csak hat elemit végzett, utána lakatosinasnak ment, már fiatal segédként belépett egy szerveződő kommunista pártsejtbe, lebukott, és egy büntetőszázaddal kiküldték a keleti frontra. Hányatott életének minden percében megőrizte a reményt, hogy egyszer még fegyvert foghat az osztályellenség ellen, mely meggyilkolta az apját, és őt is megpróbálta elpusztítani.

A felszabadulás után egy hídépítő rohamcsapatban dolgozott, a jégtáblák fölött lebegve szerelte a kábeleket, rongyosan és napi egyszeri étkezéssel, munkája és magatartása elismeréseként küldte a pártszervezet tiszti iskolára. Most felavatott politikai tisztként úgy érzi, hogy megalkuvás volna tőle, ha nem a legkeményebb, legveszélyesebb posztra állana. Olasz Kálmán módszeresen készült erre a feladatra: hónapok óta tanult szerbül, már elfogadható szinten értette és beszélte ezt a nyelvet.

Az iskolaparancsnok kénytelen volt meghátrálni a szenvedélyes érvelés elől, az a gondolat is megfordult a fejében, hogy ha tovább győzködi Olasz Kálmánt, a minden megalkuvást elutasító férfi esetleg felháborodik, és őt is bepanaszolja felettes hatóságainál. Koccintásra emelte a vékony vörösborral telt poharát, és sok szerencsét kívánt.

– Szent ügy ez! – mondta.

Néhány nappal később megérkezett a miniszteri parancs, mely Olasz Kálmánt kérésének megfelelően a magyarhidai zászlóaljtörzshöz osztotta be. Az iskolaparancsnok megkérdezte: mennyi időre volna szüksége, hogy felkészüljön, lezárja az ügyeit Budapesten? Olasz Kálmán vállat vont: anyja néhány éve meghalt, ő maga nőtlen, nincs senkije, akitől el kívánna köszönni, ha lehetséges, szeretne már másnap elindulni. Megállapodtak, majd a főhadnagy látva, hogy a parancsnoka valamiféle búcsúbeszédet készül rögtönözni, hátralépett, és engedélyt kért, hogy eltávozhasson.

Az irodában átvette a zsoldját és a Magyarhidáig szóló menetlevelet, megnézte a menetrendet: a vonat reggel hat órakor indult a Déli pályaudvarról. Átment a hálóterembe, melyben már csak ő aludt, társai rég elutaztak új állomáshelyükre, és összecsomagolta kevés személyes holmiját: apja bőrkeretbe foglalt régi fényképét, a különféle versenyeken-haditornákon nyert dísztárgyakat, kézi súlyzóit. A polcról leszedegette a könyveket, egy papírzsákba rakta, és madzagból fogót kötözött rá, csak kedvencét: a Petőfi-kötetet hagyta kint.

Sokáig olvasgatott, szervezete általában nem kívánt többet négy-öt óra alvásnál, éjfél után feküdt le, de éjszaka így is felébredt, csuklóját az udvari lámpa beeső fénye felé fordította: fél három múlt néhány perccel. Nem akart lámpát gyújtani, hogy olvasgasson, reggelre begyulladt volna a szeme, karját a tarkója alá téve bámulta a mennyezetet. Gyomra összehúzódott valami névtelen feszültségtől; azzal vigasztalta magát, hogy ez minden nagy változás természetes velejárója.

Ha arra törekedett, hogy nehéz és veszélyes beosztásba kerüljön, Magyarhidán Olasz Kálmán elérte a célját. Bár ezen a szakaszon éppúgy, mint a határ teljes hosszában, aknamezőket létesítettek, és a két ellenségesen szemben álló határőrség magasabb parancsnokai is tiszteletben tartották a kialakult helyzetet, mégis virtusból, bosszúból vagy taktikai célokból mindkét oldalról gyakran indultak bevetésre néhány főből álló kommandók.

Magyar területen legtöbbször a Szala folyó forrásvidékén, a Fekete-tónál került sor összecsapásokra, heves tűzharcok alakultak ki, sebesültek és halottak maradtak a feltúrt, csatakos füvön, majd a portyázók eltűntek éppoly hirtelen, mint ahogy megjelentek. Máskor a jugoszláv katonák kikerülték a magyar őrszemeket, és beljebb törtek, lovakat hajtottak el, vagy éjszakára lezárt falusi boltokat fosztottak ki. Válaszul a magyar kommandók a jugoszláv határőrtámaszpontok közepén emelkedő, fából készült tornyokat, az úgynevezett Karolákat gyújtották fel, megölték a torony lábához kötözött nyomkereső kutyákat, és a fenn figyelő őr is csak kétségbeesett mélybeugrással kísérelhette meg a menekülést.

A magyarhidai határőrzászlóalj törzsén Parásó főhadnagy, az egység politikai tisztje fogadta Olasz Kálmánt. Bár rangjuk azonos volt, és mindkettőjük zubbonyának bal karján ott virított a határőrség politikai munkásainak jelzése: a bordó bársonyból kivágott, aranyszegélyes ötágú csillag, eddig megtett életútjuk gyökeresen eltért egymástól. Parásó egykori jutasi őrmesterként mentette át magát az új határőrségbe, és a tisztképzés első hullámával került egyéves „gyorstalpaló” tanfolyamra, Olasz Kálmán viszont a második hullámhoz tartozott, abba a gárdába, melyet a párt emelt ki a gyárakból, építkezésekről és küldött tiszti iskolára, hogy a határőrség belső morálját megerősítse. A katonai közvélemény általában a második hullám felkészültségét értékelte magasabbra, itt évfolyamelsőnek lenni kiváló minősítésnek számított. Parásó nem értette, hogy Olasz Kálmán miért épp egy ilyen isten háta mögötti zászlóaljhoz kérte magát, csak arra gondolhatott, hogy a magasabb parancsnokok az ő helyére szándékoznak állítani.

Tapogatódzó kérdéseire Olasz Kálmán szűkszavúan válaszolgatott, méltatlannak érezte volna, hogy kifejtse valódi indítékait. Még a fronton meggyűlölte a kegyetlenül beidomított jutasi altiszteket, ezenkívül a vörös arcú, elhízott Parásóban felismerte a krónikus alkoholistát. A beszélgetés így semmit sem tisztázott, Olasz Kálmán szó nélkül tudomásul vette, hogy egyelőre nem politikai tisztnek osztják be, hanem egy megbetegedett csapattisztet kell helyettesítenie.

Olasz Kálmánnak szinte órákon belül tapasztalnia kellett, hogy kérlelhetetlen ellenséget szerzett magának. Parásó mindent megtett, hogy általános gyanakvást keltsen iránta, „Szimat”-nak, a magasabb parancsnokság beépített emberének tartották. Ha Olasz Kálmán benyitott valamelyik irodába vagy a klubot helyettesítő kantinba, a beszélgetők hirtelen elhallgattak, majd hunyorítva hirtelen másról kezdtek el beszélni. Helyhiányra hivatkozva nem fogadták be a nőtlen tiszti szállásra sem, bent a laktanyában ürítettek ki neki egy addig zászlók tárolására használt, elhanyagolt kamrát. Olasz Kálmán ezt is minden vita nélkül elfogadta, berendezkedett: kirakta az ágy mellé könyveit, súlyzóit és egy székre apja régi, bőrkeretes fényképét.

A továbbiakban sem tett lépéseket, hogy eloszlassa a körötte lassan megkövesedő gyanakvást, figyelmét a munkájára összpontosította, igyekezett minél hamarabb felmérni a környezetet, ahol dolgoznia kell majd. Ahogy múltak a napok, látnia kellett, hogy a határőrök és tisztjeik erejüket meghaladó feladatokkal birkóznak, egy-egy portya vagy ellenőrzés során néha három napig sem került le a lábukról a csizma; ha a helyzet úgy kívánta, órákig feküdtek a sárban vagy a hóra vetett vékony sátorlapon, az erdő minden rezzenésében betörő ellenséges orvlövészt sejtettek. Állomáshelyükre visszatérve aztán vad ivászatokban vezették le idegeik feszültségét, részegen felkerekedtek, és sorra járták a falvakat, célba lőttek a boltok kirakatfiguráira, egy vekni kenyérért cigánylányokat vittek be az erdőbe, magányos tanítónőkre, parasztlányokra törték rá az ajtót, a templomok előtt megtámadták a miséről kifelé tartó tömeget – a dorbézolás után pedig napokig aludtak vagy heverésztek a szállásukon.

Olasz Kálmán az ideiglenesen a parancsnoksága alá került határőrszakaszban nem volt hajlandó eltűrni a kilengéseket, szigorúan büntetett, akár tiszthelyettesről, akár egyszerű katonáról volt szó.

Szolgálati teendői ellátása közben a főhadnagy bejárta a környékbeli, porban-sárban elsüppedő falvakat, ahol minden harmadik-negyedik parasztház ajtaja lakattal és hivatalos pecséttel volt lezárva, tulajdonosaikat: húsz-harminc holdas parasztgazdákat alig néhány hónapja rakták fel teherautókra, és szállították el a hortobágyi munkatáborokba. Eltávolításukat nemcsak a volt falusi kizsákmányolókra vonatkozó általános előírások indokolták, a kulákokat, ahogy akkoriban nevezték őket, nem akarták meghagyni a határövezetben, ahol a feltételezések szerint egy háborús helyzetben a betörő ellenség akcióit támogatták volna. Olasz Kálmánt meglepetésként érte, hogy a katonái nem hajlandók ellenségüknek tekinteni a kulákokat, példákat emlegettek, mikor és hogy segítették a magyar határőröket; némelyik katona kitelepített kuláklánynak udvarolt, és szabadságra távozóban megpróbálta megkeresni menyasszonyát a munkatáborban. Olasz Kálmán állta a vitát, de mind nehezebben győzte le a bizonytalanságát.

Lefekvés előtt mindig sétált egy órát, majd mintegy szertartással lezárva a napot, a kantin pultjánál megivott egy málnaszörpöt. Háttal állt a teremnek, de érezte, hogy a pillantások a tarkójára szegeződnek, és félhangos megjegyzéseket hallott:

– Aztán mindenki beleharap a szappanba!

– Ha most hirtelen Pesten lehetnék; istenem, Pest! Százezer zsidó nő él ott!

– Végül is: négy szemmel persze hogy jobban látni.

Olasz Kálmán nem vette fel a célzásokat, semmit sem változtatva mozdulatainak ritmusán, kiitta a poharát, és csendes tisztelgéssel elköszönt; kint a kocsma előtt elmosolyodott azon, hogy zsidónak nézték.

Csak ha különösen fárasztó napok után felriadt első mély álmából, és akaratát megfeszítve sem tudott újra elaludni, akkor gondolta végig: mi történne, ha ez az ellene felhalmozódó gyűlölet valamilyen ürügyet találna és rázúdulna? Nem kételkedett benne, hogy ez a hullám elsöpörné őt, de félelmet most sem érzett, lenézte és megvetette tiszttársait. Tekintete néha apja fényképére tévedt, mintha tanácsot kérne tőle, de aztán emlékeztette rá magát, hogy apja, mikor kivégezték, fiatalabb volt, mint ő most.

Alig néhány hónap kellett hozzá, hogy Olasz Kálmán ne csak a falvakban, de a határ menti irdatlan erdőrengetegben is kiismerje magát. Egyforma biztonsággal tájékozódott a szabályszerű, szinte vonalzóval tervezett egykori papi fenyvesekben vagy a vadszeder tüskéivel elborított, régi paraszti erdőkben. Amerre járt, a nyári verőfényben is félhomály derengett, de Olasz Kálmánt nem fogta el az a meghatottság, mely az erdőnek szinte minden látogatóját megkísérti; nem hatottak rá a templomi csend, a növények és állatok életének látható vagy csak érezhető összefonódásai, ő csak a terepet látta, ahol vagy neki kell akciókat indítania, vagy el kell hárítania az ellenség kísérleteit. Talán ennek a szikár, tárgyilagos szemléletnek köszönhette, hogy hamarosan sikerült véghezvinnie egy addig megvalósíthatatlannak hitt bravúrt.

A határ túloldaláról, a régi Őrihódos környékéről gyakran átjárt magyar területre egy Tumesz gúnynevű cigány csempész. Bár mind a két ország határvidékén szegénység uralkodott, és a boltokból a legszükségesebb árucikkek is hiányoztak, ő megtalálta a maga üzletét; befelé rizst hozott és dohányt, gumicsizmákat és ruhaneműt vitt visszafelé. Ahogy átlépte a magyar határt, alig néhány órát töltött el valamelyik cigánytelepen: Pankaszon vagy Böröcén, lebonyolította a cserét, megitta az áldomást, és már fordult is. Lábnyomokat nem hagyott maga után, az erdei utakon a fenyőtűk vastag rétege elnyelte a lépteit, a kétes és veszélyes övezetekben pedig a talajból előmeredő köveken ugrált végig. Cinkosait nehezen sikerült szóra bírni, mert nemcsak a csempészszolidaritás fűzte őket Tumeszhez, hanem rokoni kötelékek is; aki esetleg mégis hajlandó volt vallani, az sem ismerte a cigány útjait és szándékait.

A környékbeli határőrsökön mindenki tudta vagy legalábbis sejtette, hogy Tumesz átjár a határon, és hallgatólagosan tudomásul is vették volna az üzleteit, ha a csempész nem találja különös örömét abban, hogy gúnyt űzzön a határőrök tehetetlenségéből. Leveleket hagyott hátra, melyekben előre bejelentette, hogy újra el fog jönni, és be is váltotta az ígéretét. A történtek nem maradtak titokban, a magasabb parancsnokság egymás után vetette börtönbe az adott határszakaszt biztosító járőrök katonáit, de ez nem oldotta meg a helyzetet, egy harminc-negyven tagú őrs képtelen volt hézagmentesen lezárni a rájutó tíz kilométeres frontot.

Tumesz többször bejött azon a szakaszon is, amelyre Olasz Kálmán egysége vigyázott, a főhadnagyot szigorúan megdorgálták mulasztásáért, esténként a kantinban kárörvendő arcok fogadták. Olasz Kálmán megfogadta magában, hogy végez Tumesszel. Elhatározását nem közölte senkivel, de fényképeket és adatokat gyűjtött, mind pontosabban felderítette Tumesz lehetséges útvonalait, kialakított feltételezéseit a cigány csempész minden újabb akciója után korrigálta, szűkítette a számba jöhető területet, elképzeléseit kint a terepen is ellenőrizte, végül már azokat a köveket is megtalálta, melyeken a csempész lépkedni szokott.

Augusztus végén megtudta, hogy Tumesz szokása szerint a falu szélső házának ablakában most is ott hagyott egy cédulát, melyben közölte, hogy itt járt, és hamarosan újra eljön. Olasz Kálmán bejelentette parancsnokának, hogy ellenőrző portyára indul a határ mellett. Az előírások szerint egyedül nem hajthatott végre hasonló vállalkozást, a forma kedvéért beírta egy kísérő katona nevét, de valójában egy más feladatra osztotta be őt.

Olasz Kálmán átvizsgálta és a vállára akasztotta szovjet gyártmányú, PPS dobtáras géppisztolyát, két póttárat, kenyeret, szalonnát és egy üveg rumot tett az oldaltáskájába, majd egy nagy kanyarral – nehogy valaki a nyomába szegődjön – bevette magát a szalafői erdőbe.

A nyár már a vége felé járt, de a föld mintha még egyszer meg akarta volna mutatni a termőerejét, színes és hosszú szárú virágokat nevelt, Olasz Kálmán nem tudta a nevüket, csak a csomókban kéklő enciánt ismerte fel. Átvágott a Fekete-tó melletti ingoványos réten, és azok között a csonka fák között bújt el, melyekre régen a madarászok rakták ki lépes vesszőiket, és vetették ki fűből font hurkaikat, a csupasz ágak között széles sávban beláthatta a határövezetet. Megbizonyosodott, hogy a közelben nem fészkel madár, mely felröppenésével elárulhatná őt, aztán leült, derekát egy fának támasztva aludt néhány órát; tudta, hogy amíg a nap fenn jár, a csempész nem jelentkezik.

Olasz Kálmán halk surrogásra ébredt fel, lassú eső áztatta előtte a rétet, a megülő cseppek kirajzolták a pókhálók formáit. Fegyverét a köpeny alá csúsztatta, de a víz átszivárgott a gumírozott vászonból készült pelerin varrásain. Rosszkedvűen nézett maga elé, tapasztalta már, hogy a páradús levegőben nem tud felszállni a lehulló eső, és hamarosan sűrű köd borítja el a környéket. Megfordult a fejében, hogy felhagy a tervével, és visszatér az őrsre, hiszen egész várakozását csak arra alapozta, hogy Tumesz új szeretője a szalafői gatterház mellett lakott, és ez volt a legrövidebb út arrafelé, de egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy a cigány éppen most jön és ebből az irányból.

Megmozdult, hogy elmegy, de a kudarc olyan nyomasztó keserűséggel töltötte el, hogy inkább a helyén maradt, határidőt adott magának; elhatározta, hogy másnap reggelig kitart. Kihasználva az utolsó perceket, míg viszonylag jól beláthatja a terepet, Olasz Kálmán letört egy villában végződő ágat, és a földbe szúrta olyan irányba, hogy ha a géppisztoly csövét belefekteti, az épp a csempész feltételezett ösvénye felé mutasson.

Gondolatok nélkül bámult maga elé, nem nyomasztotta különösebben az egyedüllét; elképzelte, hogy a közeli falvak és városok is elnéptelenedtek, a környéken vagy az egész világon véget ért az emberi lét, és lassan mindent elborít a fák és füvek zöld tömege – ez a képzelgés feloldotta idegeinek feszültségét.

Közben, mint egy szürke fertőzés, a talajból felszállt a köd, és a réten át hömpölyögve, alig észrevehetően mozgó hullámokban közeledett Olasz Kálmán leshelye felé. Még egyszer megtapogatta a villát, hogy szilárdan áll-e a fűben.

Éjfél után újból rövid eső hullott, majd a felhők szétszakadoztak, és a réseken átsütött a hold. A főhadnagy hirtelen szárnysurrogásra kapta fel a fejét, felnézett: a szomszéd fára nyekergésszerű zajjal baglyok telepedtek le, sárgás szemük világított a sötétben. Étvágy nélkül, inkább csak azért, hogy eltöltse valamivel az időt, evett néhány falatot, aztán kicsavarta a kulacsot, de hirtelen le is tette, mert a határ felől valaki közeledett. Egy férfi volt, csak a feje látszott ki a megülepedett, vattaszerű ködből, ahogy ugrált a köveken, hol felemelkedett, hol besüllyedt, hosszú haja ide-oda csapódott a vállán; a holdfényben Olasz Kálmán azonosítani tudta a fényképekről már ismert cigány csempészt.

Tumesz megállt, és mintha most esett volna túl az út nehezén, levette hátáról a vászonkendőbe kötött csomagot, aztán karját kitárva, jólesően felnyögött. Olasz Kálmán kihasználva, hogy a cigány most nem tud hozzájutni az esetleg magával hozott fegyverhez, rákiáltott:

– Kezeket fel!

A hosszú készülődés és várakozás feszültsége most eszelős dühben tört ki a főhadnagyon, tulajdonképpen szerette volna, ha a csempész nem engedelmeskedik a felszólításnak, és neki jogában állt volna rálőni, de Tumesz egy nemtörődöm mozdulattal arrébb rúgta a csomagját, a levegőbe emelte a karját, és fejét kíváncsian körbeforgatva kereste a hang gazdáját.

Olasz Kálmán kilépett az erdőszéli holdárnyékból, és a cigánytól háromlépésnyire megállt.

– Ürítse ki a zsebeit!

– Szóval te vagy az! – mondta Tumesz, és minden sietség nélkül engedelmeskedett. Egymás után vetette a földre szerencsét hozó kabalatárgyait: fél patkót, nyúlszőrcsomót, nyúllábat, közben egy-egy alig észrevehető félmozdulattal kezdett elfordulni maga körül. Ha szemben akart maradni a főhadnaggyal, vele együtt kellett fordulnia, úgyhogy a háta lassan a határ jugoszláv oldala felé mutatott. Olasz Kálmán hirtelen felfogta, hogy a cigány nem véletlenül véteti fel vele ezt a pozíciót, hanem könnyebb célponttá akarja változtatni elrejtőzött társa számára. Hirtelen meghallotta a bokrok zörgését is, mintha az eddig látástávolságra lemaradt társ megpróbált volna sietősen felzárkózni. Olasz Kálmán visszafordult, és géppisztolyát az oldalához szorítva, derékmagasságban leadott egy hosszú sorozatot a zörgés irányába; a lövések nyomán egy üvöltés hallatszott a ködben, majd a főhadnagy ösztönösen térdre bukott, és újra megfordult. A késsel felé ugró cigány átesett rajta, de az ő kezéből is kisodorta a géppisztolyt. Tumesz újra támadott, Olasz Kálmán szabályszerű V fogással hárította az alsó szúrást, majd jobbra elfordulva, a támadó karját bal válla felett nyújtott kartörésbe feszítette. A cigány vetett magán egyet, jóval nehezebb volt, és így sikerült kiszabadulnia, de Olasz Kálmán nyert annyi teret, hogy felkaphatta a földről a géppisztolyát, és ferdén az ég felé emelt csővel kilőtte a maradék tárat; a sorozat alig 15–20 centis távolságból terítette le az újra felé ugró Tumeszt.

A megperzselt hús szaga az orrába csapott, gyomra felkavarodott, de tudta, hogy most sem hagyhatja el magát. Felállt, az oldalzsákból elővette és a helyére rakta a géppisztoly póttárát, és megkereste a bokrok között Tumesz társát. A határtól alig néhány méterre, de a jelzések szerint már magyar területen egy szürke egyenruhás jugoszláv katona holtteste feküdt. Magas, fekete hajú, szakállas férfi volt, valószínűleg montenegrói, a magyar felderítés adatai szerint a túloldalon erről a távoli vidékről való katonákkal cserélték le a régi, környékbeli származású határőröket.

Olasz Kálmán néhány pillanatig dermedten állt a holttest fölött, ez a halál, mivel maga is katona volt, jobban megdöbbentette, mint a csempész pusztulása. Megrázta magát, nem akarta vesztegetni az idejét, mert attól tartott, hogy a lövések felkeltették a figyelmet a határ túloldalán, és esetleg újabb csoportokat küldenek a bajba jutottak segítségére. Leemelte a halott válláról a járőrtáskát, felvette a fűből az elejtett Smith–Wesson mintájú revolverét, és sietve visszavonult. A fegyvert elrejtette az oldalzsákjába; elhatározta, hogy nem szolgáltatja be, mindig szerette volna, ha saját fegyvere van, mellyel szabadon rendelkezhet.

Egy előrevetett őrs telefonjáról erősítést kért, és visszatért a helyszínre, de addigra a holttestek már eltűntek az eső- és ködáztatta ösvényről, csak a feltúrt fű emlékeztetett az összecsapásra, és a lassan megkocsonyásodó vértócsák, melyekre valaki néhány marék száraz levelet dobott. Lassan pirkadt már, Olasz Kálmán, akit először ért erdőben a hajnal, elcsodálkozott, hogy mindent megelőzve a faágak között felrebbenő legyek zúgása köszönti a napot.

Pár nappal később a szalafői kocsma mellett elhaladva nekiugrott egy cigánylány, és össze akarta karmolni; kiderült, hogy ő volt Tumesz szeretője, majd a pásztorház ablakában, ahová a cigány csempész ki szokta tűzni hetvenkedő üzeneteit, egy levelet hagytak Olasz Kálmánnak címezve; ismeretlen személyek megfenyegették, hogy meghal, ha a kezükbe kerül. A főhadnagy minden megrendülés nélkül olvasta el a cédulát, tudta, hogy a fenyegetést komolyan gondolták, nem reménykedhet irgalomban. A harcot az ellenséggel nem oldhatja fel sem a tavasz, sem a nyár, de még az öregség sem, küzdenie kell élete utolsó percéig, sőt még talán haló porait is kivetik a földből. Olasz Kálmán úgy érezte, újra beigazolódott régi elhatározása, hogy nem szabad családot alapítania, minden kapcsolat erőt vont volna el ettől a harctól.

A járőrtáskában talált iratokból kiderült, hogy Olasz Kálmán a jugoszlávok egyik legjobban képzett felderítőjét ölte meg, és Tumesz nemcsak csempészett, de híreket is továbbított. A „határsértők leküzdéséért” – ahogy a miniszteri parancs nevezte a lezajlott eseményeket – Olasz Kálmánt századossá léptették elő, majd néhány hónappal később a zászlóalj politikai helyettesévé nevezték ki – Parásót váltotta fel ezen a poszton.

Amit régebben ideiglenes szakaszparancsnoki beosztásában nem tehetett volna meg, most megpróbálta helyreállítani a zászlóalj ingatag morálját: nemcsak a kiképzés színvonala, a szolgálat ellátása hagyott sok kívánnivalót maga után, de a pénzügyi elszámolások is. Olasz Kálmán átnézte a könyvelést, bár nem vizsgálhatta át a maga teljességében, számtalan olyan tételt fedezett fel, ahol primitív ügyviteli trükkök mögött visszaélések lapultak meg: hordószámra tűnt el az olaj, a benzin, ezrével a tégla, halmokban a fa és a többi anyag. Ellenőrizte az aláírásokat a belégeken, felelősségre vonta a raktárosokat, akik aztán önmaguk védelmében megnevezték a lopások haszonélvezőit; a zászlóaljnál alig akadt olyan tiszt, aki ne keveredett volna bele ezekbe a bűncselekményekbe. Olasz Kálmán megpróbálta egy jelentésben összefoglalni a felderített visszaéléseket, de csak lassan haladt, mert újabb és újabb sikkasztásokra bukkant. Bizonyítékait egy átlósan áthúzott dossziéban gyűjtögette, és bezárta a páncélszekrénybe.

Egyik este 11 óra körül ágyában ülve olvasgatott, arra rezzent fel, hogy lépések közelednek a folyosón, majd megnyikordul az egykori zászlótároló kamra kilincse – az ajtót, mint mindig, most is nyitva hagyta, egy riadó esetén nem akart időt veszteni azzal, hogy a kulcsait keresi.

– Szabad – mondta, bár a hívatlan látogatók nem kopogtak. Olasz Kálmán hátranyúlt, megbizonyosodott, hogy a Smith–Wesson pisztoly ott rejtőzik a párnája alatt.

Parásó főhadnagy és két másik tiszt lépett be, Olasz Kálmán emlékezett rá, hogy aznap délután is találkozott mindhármuk nevével, mikor a hamisított számlákat vizsgálta. Felgyújtották a mennyezetről lelógó lámpát, és körülnéztek a szobában. Parásó észrevette az éjjeliszekrény helyett használt széken a bőrkeretes fotót.

– Férfikép?! Maga buzi?

– Ő az apám volt, és ne merjen még egy szót szólni rá! – mondta Olasz Kálmán anélkül, hogy felemelte volna a hangját. Próbálta felmérni a helyzetét, megértette, hogy bármi történne is, nem tudná bebizonyítani az igazát, mert a három tiszt nyilvánvalóan ellene vallana. – Mit akarnak?

A látogatók körbejártak a kamrában, benéztek a szekrénybe, átlapozták a könyveket, úgy viselkedtek, mintha házkutatást tartanának.

– Lám, miket olvas az éltanuló!

– Ha ez nem „tégla”, akkor én egy évig huhogok.

Olasz Kálmánt lassan elborította az indulat.

– Menjenek ki a szobából!

– Nem megyünk, mi itt is nagyon jól érezzük magunkat.

Parásó leült az ágy mellé, Olasz Kálmán megérezte leheletén a nyers pálinkabűzt, a két társa pedig nekitámaszkodott a falnak.

– Maga tűnjön el innen – mondta Parásó –, szóljon a Misi bácsinak vagy a Józsi bácsinak, aki ide küldte, ők majd elrakják egy jobb helyre.

– Addig itt semmi baj nem volt, amíg maga ide nem került – szólt közbe az egyik fal mellett álló tiszt –, minden szarság azután kezdődött.

– Engem nem maguk hívtak el, és nem maguk fognak elküldeni! Maguk hamarabb elmennek innen, mint én.

– Mi? Miért?

– Mert méltatlanok az egyenruhára; fegyelmezetlenek, részegesek, korruptok. Nem fogom annyiban hagyni, ez a zászlóalj nem a maguk hitbizománya!

Parásó ököllel verte a mellét.

– Engem akar bemószerolni, maga mocsok?! Engem, akit az UDBA elrabolt, és egy fél évig szenvedtem a belgrádi börtönben a hazámért, a szocializmusért! – Feltépte a zubbonya ujját. – Nézze meg, szöges gumibottal ütöttek, tüskét vertek a körmöm alá!

A falnak támaszkodó tiszt ismét közbeszólt:

– Majd meglátjuk, ki kerül lapátra. Hiába szimatolgat a belégek körül, itt maga nem lehet okos.

– Elegem van magukból, utoljára mondom: menjenek ki a szobámból!

– Majd ha nekünk úgy tetszik.

Parásó ültében előrehajolt, és kinyújtott mutatóujjával fel akarta nyomni az ágyban ülő férfi orrát, de Olasz Kálmán egy hirtelen mozdulattal előkapta a revolvert a párna alól, rávágott a kezére, aztán ráemelte, egész tartása nem hagyott kétséget, hogy ha szükséges, habozás nélkül lőni fog.

– Takarodjanak!

– Nocsak: fegyvere is van.

– Extra típus, biztos ezt is a bácsikájától kapta.

Olasz Kálmán egyszer meghúzta a pisztoly elsütőbillentyűjét; egy kattanás jelezte, hogy a golyó csőbe került. A hívatlan látogatók kifelé indultak, de az ajtóban megállva visszaszóltak:

– Meg fogja bánni, hogy nem hallgatott ránk.

– Hogy nem ment el akkor, mikor még mehetett volna.

– Maga még nem ismer bennünket!

Mikor Parásóék eltávoztak, Olasz Kálmán kulcsra zárta az ajtót, és megpróbált rendet rakni a feldúlt kamrában. Tartott tőle, hogy a fegyver túlságosan is felkeltette tiszttársai figyelmét, feljelentik, és kutatni fogják, hogy került hozzá. Másnap rózsaszínű fegyverzsírt és viaszosvásznat szerzett, bekente és betakarta a revolvert. Délután a köpenye alá rejtette, és kisétált vele egy régi, rontott magánerdőbe; bízott benne, hogy erre aligha vetődnek el az erdészek vagy a favágók. A túzokok fényesre kopott beszállófája mögött Olasz Kálmán leereszkedett egy szakadékba, megemelt egy mohával borított követ, és aládugta a fegyvert. Mély keresztet vágott két közeli fa törzsébe, de egyébként is gondosan emlékezetébe véste a helyet, biztos volt benne, ha szükséges lesz, ide fog találni.

Nem sokkal később, 1952 áprilisának első napjaiban Olasz Kálmán beült a parancsnoki Csepel vipon kocsiba, ki kellett utaznia a mártonfai őrsre, hogy megvizsgálja egy határőr halálának körülményeit; a rendelkezésre álló adatok arra utaltak, hogy bajtársi gyilkosság történt.

A terepjáró gépkocsit egy sorkatona vezette, a százados a jobb oldali parancsnoki ülésen foglalt helyet. A kocsi megszokott régi sofőrje nemrégiben leszerelt, a mostani vezetője csak néhány hete vonult be, alig-alig ismerte a környéket; ahogy elhagyták a magyarhidai támaszpontot, Olasz Kálmánnak többször is helyesbítenie kellett az irányt. Mikor látta, hogy végre jó úton haladnak, hosszú köpenyével betakarta magát az ajtóréseken betörő huzat elől, és hátradőlt. A távolból keringő harangszó hallatszott.

– Nem tudja, mi van itt? Valakit temetnek? – kérdezte a sofőröktől.

– Nem, húsvét van, százados elvtárs, húsvétvasárnap.

A sofőr hangjából neheztelés érződött ki, amiért az ünnepnapon is munkára kényszerítik, de ezt Olasz Kálmán nem volt hajlandó észrevenni. A harangszót még mindig visszaverték a környékbeli dombok, eltűnődött: sohasem szerette az ünnepeket, a kiöltözött, ráérősen sétálgató, csoportokban összeverődő és beszélgető emberek között már gyerekkorában is elbizonytalanodott, mintha a levegő is megritkult volna körülötte, mindig megkönnyebbült, mikor az élet visszatért megszokott hétköznapi kerékvágásába.

Útközben néhány őrsön meglepetésszerű ellenőrzést tartott; tapasztalnia kellett, hogy az ünnepen mindenütt felborult a szolgálati fegyelem. Olasz Kálmán ittas őrszemeket váltott le, büntetéseket osztott ki, és több parancsnokot is berendelt kihallgatásra. Elkeseredve gondolt rá, hogy ha az ellenség véletlenül ma szánta volna rá magát egy nagyobb erőkkel végrehajtott támadásra, a magyar határvédelem ezen a szakaszon képtelen lett volna az ellenállásra.

A tervezettnél mindenütt több időt vesztegetve, csak délután két óra körül jutott el eredeti úticéljához, a mártonfai őrsre, kapkodva és idegesen kezdett hozzá a vizsgálathoz. Egy Kovács Ferenc nevű határőrt lőttek le puskával a hálókörlet ablakán keresztül; a lövedék szétroncsolta a jobb tüdejét, néhány percig még élt, azt nyögte maga elé:

– Azért öltek meg, mert pártbizalmi voltam.

A lövés után kirohanó katonák az őrs épülete mögött egy másik sérült határőrre bukkantak, akinek a bal arca szét volt roncsolódva; a kórházban magához tért és bevallotta, hogy ő lőtte le Kovácsot, utána megrémülve a tettétől, öngyilkosságot kísérelt meg.

– Miért haragudott Kovács Ferencre? – kérdezték tőle.

– Mindig kritizált minket, és engem meg is fenyítettek miatta.

Míg a tanúkat hallgatta, Olasz Kálmánnak úgy tűnt, hogy a meggyilkolt katonában a saját tükörképét látja. Kovács a maga posztján következetesen szembeszállt minden szolgálati mulasztással, jelentette, ha a járőrök szolgálatban elaludtak, vagy nem vonultak végig a kijelölt útvonalon, hanem bevették magukat valamelyik parasztházba, és ittak. Szóvá tette a hanyag öltözködést, a körlet rendjének elhanyagolását, még azt is, ha az éjszakai gyakorlaton zörgött az evőcsésze rosszul lekötött fogója, mert a zaj elárulta az egység mozgását. A vallomást tévő tanúk arckifejezéséből, véletlenül kicsúszott félmondataiból Olasz Kálmánnak meg kellett értenie, hogy Kovács nemcsak a gyilkos katona gyűlöletét keltette fel, hanem az egész őrs ellenszenvét is magára vonta.

A százados felsóhajtott, és rosszkedvűen a papírok fölé hajolt, a nyomozás még tartott, így csak saját hatáskörében tudott intézkedni; úgy döntött, hogy a temetésen katonai tiszteletadást teljesítsenek, és Kovács szüleinek utaljanak ki segélyt.

Már besötétedett, mire befejezte a munkáját, az őrsparancsnok felajánlotta, hogy töltse náluk az éjszakát, és csak reggel induljon el, de Olasz Kálmán mindenképpen vissza szándékozott térni Magyarhidára, úgy tervezte: másnap, kihasználva az ünnep zavartalan nyugalmát, az irodában megfogalmazza a tisztek korrupciós ügyeiről szóló jelentését.

Beült a viponba, nem adott külön utasítást a sofőrnek, bízott benne, hogy az egyszer már bejárt útvonalon könnyebben tájékozódik majd, hanyatt dőlt az ülésen, és behunyta a szemét. Gondolatai változatlanul a meggyilkolt határőr körül jártak, úgy érezte, mintha valami közeli rokonát vesztette volna el.

„Mit keresek én itt? – kérdezte magában. – Kinek csinálom én ezt az egészet?”

Arra rezzent fel, hogy a sofőr hirtelen lefékez, Olasz Kálmán előreesett, beütötte a fejét a szélvédőbe, kábultan tapogatta meg a szemüvegét, de szerencséjére nem törött el.

– Mi történt?

– Egy fatörzs fekszik keresztben az úton.

– Hogy került oda? Arrébb kell rakni.

Ekkor vakító reflektorfények gyúltak ki velük szemben, és éles kiáltás hallatszott:

– Kiszállni!

A sofőr elsápadt.

– A jugók! Elkaptak minket!

Mikor kiszállt, a sofőr jobb lábfejét kifelé fordította, mintha nyomorék volna, talán abban reménykedett, hogy a jugoszláv kommandó tagjai megszánják őt, esetleg nem tartják érdemesnek fogságba ejteni. Olasz Kálmán úgy tett, mintha ő is kifelé indulna, közben jobb kézzel megpróbálta felkapni géppisztolyát a hátsó ülésről, de valaki rávágott a csuklójára, úgyhogy a karja a fájdalomtól bénán nekiütődött az oldalának. Megkötözték, szemüvegét lerántották az orráról, és egy nehéz földszagot árasztó zsákot húztak a fejére, a százados fulladozva felkiáltott:

– Vegyék le!

– Örüljön, hogy magára tettük – mondta egy hang, melyből szánalom érződött ki –, mert így van valami sansza rá, hogy életben hagyják.

A százados elhallgatott, megértette, hogy ha meglátná a határbiztosító berendezéseket, mindenképpen végeznének vele. Egy teherautó platójára dobták fel, helyzetéből csak annyit érzékelt, hogy fejjel a menetirány ellen fekszik; körülbelül egy negyedóra múlva a kocsi éles szögben elfordult, olyan hirtelen, hogy ő nekizuhant az oldalmagasítónak, majd simább, kövezett úton futott tovább. A teherautó megállt, őt leemelték a platóról, és a vállánál fogva vezették, ajtók csapódtak előtte-mögötte, aztán hirtelen megállították; megérezte, hogy egy fűtött helyiségbe került.

Egy erőteljes rántással leszedték fejéről a zsákot, közben a durva vászon felhorzsolta a szemhéját, hunyorogva körülnézett: az asztal mögött egy katonai egyenruhát viselő, negyven év körüli, festett vörös hajú nő ült. Magyarul utasította Olasz Kálmánt, hogy álljon a sarokba, de kérdéseket nem tett fel, nyilvánvalóan nem volt illetékes a fogoly kihallgatására. A nő „pilotká”-ja az asztal sarkán hevert; a századost meglepte, hogy a sapkarózsán ugyanolyan ötágú csillag fénylik, mint az ő tányérsapkáján.

Kint az épület előtt csikorogva lefékezett egy terepjáró autó, kisvártatva egy jugoszláv őrnagy lépett be a szobába. Jobb halántéka fölött egy valószínűleg puskatus ütésétől származó mély horpadás látszott, csak egy-egy hajszál meredt ki belőle, mint puszta gödörből a gyér fű. Az őrnagy egy pillantást vetett Olasz Kálmánra, és elmosolyodott.

– Aha, itt a „Gonosz”! Tudja, hogy a katonái így hívják magát?

Olasz Kálmán úgy döntött, hogy egyelőre nem zárkózik el a beszélgetés elől, hátha megtud valami közelebbit elfogatásának körülményeiről, vállat vont.

– Engem nem azért küldtek ide, hogy a katonák a tenyeremből egyenek.

– Mindenesetre nagyon örülök, hogy sikerült találkoznunk. Már egy fél éve keressük magát, mióta megölte Tumeszt és Milánt, az egyik felderítőnket.

Olasz Kálmán az asztalra nézett, ahol elkobzott személyes tárgyai feküdtek.

– Szeretnék kérdezni valamit: visszakaphatom a szemüvegemet?

Az őrnagy eltűnődött, aztán bólintott.

– Most egyelőre nem, de ha rendesen viselkedik, később szó lehet róla. Maga nem az a típus, aki összetöri a lencsét és a cserepekkel felvágja az ereit.

A százados mindenekelőtt azt szerette volna tisztázni, hogy még magyar területen csaptak-e le rá, vagy a vipon valóban áttévedt a határon, megpróbált blöffölni:

– Nincs joguk fogva tartani engem! Maguk még magyar területen tartóztattak le, előre kitervelt határsértés volt!

Meglepődött, hogy a jugoszláv őrnagy arcára elégedett mosoly ül ki.

– Na ne mondja, csakugyan?

Az őrnagy mosolyát beismerésnek tekinthette, hogy még magyar területen állítottak neki csapdát, végig kellett gondolnia: ki tudhatta, hogy éppen ezen a napon éppen ezen az útvonalon halad majd végig? Erről legfeljebb két vagy három tiszt értesülhetett, vajon volt-e közük az ő lebukásához? Közben Olasz Kálmán tovább beszélt – különösebb meggyőződés nélkül.

– Kötelesek szabadon engedni engem, különben mi is így bánunk el a maguk elfogott katonáival!

– Tudja mit: jelentsen fel minket Genfben, ha eljut odáig – mondta az őrnagy, egy kézmozdulattal kiküldte az embereit, négyszemközt maradt Olasz Kálmánnal. – Mielőtt rátérnénk a lényegre, csak annyit mondok: itt nincsenek esélyei! Csak az Ifjú Gárdá-ban és a többi háborús regényben fordulnak elő olyan hősök, akik nem vallanak, hanem mártírok lesznek. Nem a halál nehéz, hanem ami előtte van, azt higgye el nekem, valaha én is ültem az asztal túlsó oldalán – a halántéka fölötti zúzott mélyedésre mutatott –, ez magyar puska nyoma.

Hogy a helyzet így egyértelművé vált, Olasz Kálmán megkönnyebbült, tudta, hogy erejét mire kell összpontosítania, elhatározta, hogy ezután egyetlen kérdésre sem válaszol. Bízott magában, csak egy régebbi emlék nyomasztotta: egy tájékoztatón egyszer azt mondta egy előadó, hogy a jugoszláv elhárítás olyan injekciót szokott beadni a foglyainak, mely megtör minden belső ellenállást, és az illető akarata ellenére is vall.

– Nem maga lesz az első, aki felel a kérdéseinkre – folytatta az őrnagy –, jelenlegi tiszttársai között is akad néhány, aki hajlandó volt együttműködni velünk.

Olasz Kálmán összerázkódott, hogy ezt az adatot a tudomására hozták, fel kellett hagynia a leghalványabb reménnyel is, hogy elengedik, vagy egy esetleges fogolycserével szabadulhat.

– Diszkréciónkat abból is megítélheti, hogy még maga a politikai tiszt sem tud róla, és nem is fog tudni – folytatta az őrnagy, egy jegyzetblokkot húzott maga elé, és bevezetésként néhány általános kérdést tett fel a magyar határvédelem erejéről, szervezéséről, személyi állományáról. Olasz Kálmán minden kérdést külön mérlegelt magában, akadt köztük olyan, melyre minden különösebb titoksértés nélkül válaszolhatott volna, de nem akart hajlandóságot mutatni akár a legcsekélyebb együttműködésre sem. Az őrnagy várt egy ideig, aztán a mereven hallgató Olasz Kálmánra nézett.

– Ez a válasz?

A százados most sem felelt, a vallató széttárta a karját.

– Becsülöm magát annyira, hogy egyelőre nem agitálom tovább – és kiszólt az embereinek, hogy vezessék el a foglyot.

Újra a fejére húzták a zsákot, lent az épület pincéjében vették le róla. A pince félhomályában csak annyit látott, hogy a vasajtón és minden más fémtárgyon lecsapódik a pára, és fényes cseppekben ereszkedik lefelé.

Leültették egy székre, kezét hátul bilincselték össze, úgyhogy a válla megfeszült, aztán egy hirtelen bekapcsolt reflektorral elvakították. Valaki, aki a fény mögött állt, megismételte az őrnagytól már hallott kérdéseket, mikor a fogoly nem válaszolt, egy magas, fekete férfi lépett oda hozzá, és többször egymás után az arcába vágott; olyan indulattal ütött, mintha valamilyen személyes sérelmét akarta volna megbosszulni. Olasz Kálmán érezte, hogy a vér a szájába szivárog, azt hitte, hogy kiesett a foga, de csak a szája szakadt fel belülről. Egy ajtónyitódás hallatszott, és valaki rászólt a magas férfira, szerbül beszélt, Olasz Kálmán megértette a szavait.

– Ezzel így nem megyünk semmire!

– Megölöm! Ő lőtte le Milánt! – és újból olyat vágott a fogoly arcába, hogy az felborult a székkel.

Néhány hónappal később, mikor le kellett írnia a pincében történteket, Olasz Kálmán képtelen volt időrendbe állítani az eseményeket, csak egy-egy mozzanatra emlékezett. Ütötték a kezén az ereket dróttal áttekert gumibottal, végigvertek a talpán, egész fürtöket téptek ki a hajából, kínjában pocsolyákat izzadt. Hasra fektették egy hokedlin, kezét-lábát kinyújtva kellett egyensúlyoznia rajta, mint egy tornagyakorlatnál, néhány perc múlva úgy érezte, hogy minden izma szétszakad, de egy pillanatra sem lazíthatott a tartásán, mert rávágtak a gumibottal; a fájdalom egy idő után elviselhetetlenné fokozódott, elájult, és lefordult a hokedliről.

Sokáig, úgy rémlett neki, hosszú napokig állt egy helyben a fehérre meszelt, de vérrel telefröcskölt pincefalat bámulva. Olvasmányaiból emlékezett rá, hogy a második világháborús politikai foglyok „mozi”-nak hívták ezt a vallatási formát, mert úgy viselték el az egyhangúságot, hogy emlékeiket, képzelgéseiket „kivetítették” a falra. Ő is sorra vette a gyerekkorát, a fronton töltött éveket, a tiszti iskolát, a szolgálatot; úgy érezte, semmi olyan nem történt vele, amit érdemes volna felidézni, mintha még most, harminchárom éves korában sem kezdődött volna el az élete.

Csak az elképzelt jövőben talált vigasztalást: ha ő itt meghalna, egy egész ország gyászolja majd, fényképe oda kerül azok arcmásai közé, akik őt példájukkal harcra lelkesítették, és ő is új hősöket indít majd el. Neve halála után is el fog hangzani minden ünnepi névsorolvasáson.

– Olasz Kálmán százados! – mondta maga elé, és zúgó fejében hallotta, hogy valaki tompa hangon válaszol:

– Hősi halált halt a haza védelmében!

Egy pincejárat lezárt végén alakítottak ki ideiglenes cellát a fogolynak, itt vetettek le a földre egy szalmazsákot. Ha kint esett az eső, a talajvíz feltört körülötte, csak az egyenetlenül lerakott padló egy-egy magasabb téglája állt ki a tócsából. A töredezett szalma is átázott alatta. Köpenyét még a letartóztatásánál elvették, csak egy vékony takarót kapott, mikor lefeküdt, felhúzta a fejére, hogy lélegzetének melege ne szálljon el, és csizmáját feltöltötte a pince padlójáról felkapart homokkal.

Napközben, hogy felmelegítse magát, tornázni próbált: légzőgyakorlatokat végzett, és bokszolást imitált, bár a szűk helyen a karja beleütközött a falba. Minden mozdulat, még egy fejforgatás is fájdalmat okozott neki; az ütésektől az orra eldugult, az állkapcsát pedig úgy összezúzták, hogy alig tudott lélegzetet venni.

A mozgás csak fokozta az éhségét; naponta kétszer kapott enni: reggelire levest, este két deci főzeléket korpás lisztből sütött kenyérrel. Hasra feküdt, hogy kevésbé érezze az éhséget, de néhány hét alatt így is csonttá fogyott, furunkulusok ütköztek ki a bőrén.

Időnként átvezették kihallgatásra, néhány alkalommal új vallató, egy százados foglalkozott vele, ordítozott, fenyegetődzött. Újrakezdődtek a verések is, a talpát és a tenyerét ütötték, a gumibot dagadt és felhasadt bőrfelületre csapott le. Egyszer felfeszítették a száját, és egy háromdecis pohárból sót tömtek bele, de egy hirtelen hányásroham kisodorta belőle.

Olasz Kálmán ereje már rég elfogyott, gondolatai összezavarodtak, valójában alig értette, hogy mit kérdeznek tőle. Sokszor már meg akart szólalni, de a vallatók is mindig ilyenkorra fáradtak el, és néhány perces szünetet tartottak, ezalatt újra összeszedte magát, és a feje is kitisztult.

Később visszatért a már ismert őrnagy, Olasz Kálmán megértette, hogy a váltás a vallató személyében csak egy ósdi taktikai fogás volt: bevetettek ellene egy „rossz nyomozót” is abban a reményben, hogy így inkább hallgat majd a régi „jó nyomozóra”. Az őrnagy hosszú órákig győzködte, Olasz Kálmán elborzadt azon, hogy milyen pontosan ismeri a magyarhidas zászlóalj életét; meg kellett bizonyosodnia korábbi sejtésében, hogy a parancsnokságon a jugoszlávok beépített embere működik. Míg sorra vette a számba jöhető személyeket, eszébe jutott Parásó dicsekvése, hogy hat hónapig szenvedett az UDBA fogságában; sokért nem adta volna, ha megtudhatja, hogy a főhadnagy milyen körülmények között tért vissza Magyarországra. Olasz Kálmán évekre visszamenőleg ismerte a határőrség történetét, de a magyar-jugoszláv szakaszon nem hallott olyan esetekről, hogy bármelyik fél is visszaadott volna foglyokat.

Egyik este az őrnagy belefáradva a kísérletezésbe, hogy szóra bírja Olasz Kálmánt, levette sötét szemüvegét, meglazította a derékszíját, és hátradőlt a székén jelezve, hogy valamiféle „stillstandot” ajánl:

– Nem tudom, mit szól hozzá, de napokon belül elkerül innen. Le kell adnunk magát.

Olasz Kálmán elfogadta a felkínált fegyverszünetet, és megszólalt:

– Hová visznek?

– Nem tudom, a legvalószínűbb, hogy Goli Olohba; ez egy börtönsziget az Adrián, távol mindentől. Azt mondják, hetente egyszer jár oda egy hadihajó.

– Mit csinálnak ott a foglyok?

– Nem tudom, mondom: én még nem jártam ott. Csak pletykákat hallottam, beszélnek valami „nudista” hadosztályról, akik meztelenül dolgoznak a tengerparti sziklákon vagy éjszaka derékig a vízben.

– De mi a munka?

– A munka? Mindegy, ott nem arról van szó.

– És az ítélet általában hány évre szól?

– Az mindig utólag derül ki, attól függ, mennyit bírt ki a páciens. Tapasztalhatta: napjainkban felcserélődött a sorrend az igazságszolgáltatás elemeiben; előbb van a kivégzés, közvetlenül utána megkezdődhet a nyomozás az ügyben – az őrnagy arcán egy félmosoly futott végig –, nem gondolta meg magát? Ha hajlandó volna beszélni, akár üdülhetne is a tenger mellett.

– Kár elölről kezdeni.

– Igaz, túl vagyunk rajta – cigarettatárcáját Olasz Kálmán felé nyújtotta –, dohányzik?

– Nem.

– Újabb akaraterő-bizonyítás?

– Nem, próbáltam, de egyszerűen nem ízlett.

– Én viszont nem tudok leszokni róla. 1941-ben megesküdtem, hogy nem szívok többet. Akkor már fenn voltam a hegyekben, ott valahogy könnyebben ki lehetett bírni füst nélkül, de mikor megtudtam, hogy az egész családomat megölték, egy nap elszívtam egy százas csomagot.

– Hol pusztult el a családja?

– Maguk végezték ki őket Újvidéken.

Olasz Kálmán mereven nézte az asztal szélét.

– Én nem voltam ott Újvidéken.

– Akkor talán a kedves papa.

– Az én apámat ugyanaz a rendszer ölte meg, mint a maga családját. Vannak összeköttetései, utánanézhet.

– Igaz, lehet, hogy így van – mondta az őrnagy, és eltöprengve kifújta a füstöt –, nem lehet semmit egyértelműen kimondani, mert itt minden össze van keveredve és el van rontva. Volt egy tanárom a gimnáziumban, őtőle hallottam egyszer, hogy Közép-Európa egész története a félig és rosszul kimondott gondolatok története. Maga hisz abban, hogy itt valaha is béke lesz, egyetértés?

Olasz Kálmán attól tartott, hogy a kérdés mögött valami csapda rejlik, ezért határozatlanul bólintott.

– Igen, hiszek benne. Maga nem?

– Én nem!

– Miért?

– Mert olyan itt a gyűlölet, mint a piramisokból előkerült mérgezett búza, mely ezer évekig megőrzi a csíraképességét, és újra meg újra mérges magokat terem. Csak az a kérdés, hogy most épp ki veti el: mi vagy maguk, esetleg egy harmadik. – Kibámult az ablakon túli, bontatlan sötétségbe. – Ki volt előbb a Dunánál? Ki kötötte itt lova kantárját egy faághoz, kinek magasabb rendűek a génjei, és kit igazol majd a történelem? A Föld itt akkor járna a legjobban, ha teljesen elnéptelenedne.

Egy katona beszólt az ajtón, az őrnagy felvette a köpenyét.

– Mennem kell. Minden jót! – Benyúlt a zsebébe, és letette az asztalra Olasz Kálmán szemüvegét. – Egy kis búcsúajándék, majd szólok a kísérőnek, hogy én adtam vissza.

Másnap délután Olasz Kálmán szemét újra bekötötték, aztán feltették egy rabszállító teherautóra. A kocsi „dobozából” kiszedték a padokat, és deszkából zárt kis fülkéket építettek rajta, egy álló ember is csak úgy fért el benne, ha összehúzta magát; később kiderült, hogy ezeket a mozgó cellákat „koporsó”-nak hívják. A deszkafalakon áthallatszó nyögésekből, vállak-fejek koppanásából kitalálta, hogy több fogoly is utazik vele a platón. Szerette volna tudni, hogy itt van-e a Csepel vipont vezető katona is, akit vele együtt fogtak el.

Úgy becsülte, hogy hatvan-hetven kilométert tettek meg, mikor az autó lefékezett, leszállították a foglyokat, levették a bilincseket és a kötést a szemükről. Olasz Kálmán felrakta a szemüvegét, és körülnézett: egy régen felhagyott kőbánya megbarnult falú és gazzal felvert katlanába telepített barakktábort látott maga előtt. A tábort magas drótsövény vette körül, mely mellett minden növényt kiirtottak, csak egy-egy bokor tövig visszavágott csonkját hagyták meg, a négy sarkán fényszórós őrtorony emelkedett, közepén kaviccsal felszórt alakulótér feküdt; minden jel arra vallott, hogy a németek építették még a második világháború éveiben.

Olasz Kálmán néhány percig vigyázzállásban várta, hogy milyen parancsot kap, ekkor hátulról szétrúgták a lábait, és egy szurony hegyét érezte a tarkóján.

– Indulj! – mondták szerbül.

Az irodában még egyszer megmotozták, feljegyezték a nevét, azonosítási számot kapott, és míniumfestékkel egy széles, vörös sávot húztak a zubbonya hátára. Épp vacsoraidő volt, egy csajkát nyomtak Olasz Kálmán kezébe, melynek belső falára vastag rétegben dermedt rá a zsír; engedélyt kért, hogy egy homokdombnál kisúrolja, kimosta, aztán beállt a sorba. Főzeléket osztottak, mely mintha egy vásárcsarnok rothadó hulladékából készült volna, de ő kényszerítette magát, hogy az utolsó falatig legyűrje az ételt.

Vacsora után a foglyok egy barakkba vonultak át, a húsz-harminc egyemeletes ágyon kétszáz-kétszázötven embert zsúfoltak össze; Olasz Kálmán megállt az előtérben, és felemelte a karját, jelezve, hogy szeretne lefeküdni, de senki sem húzódott arrébb, hogy helyet adjon neki. A falnak dőlt, a sírás fojtogatta a tehetetlenségtől, de azzal vigasztalta magát, hogy ez a helyzet is meg fog oldódni; hinni akart benne, hogy addig nem pusztulhat el, amíg ki nem szabadul, és bosszút nem áll.

Kisvártatva egy magas, bajuszos férfi jött be a barakkba, régi, zöld, német katonazubbonyt viselt, a hátára neki is egy piros míniumcsíkot húztak, de magabiztos viselkedéséből érződött, hogy valamiféle irányító szerepet tölt be a foglyok között. Szlávának hívták, nem lehetett tudni, hogy ez a kereszt- vagy a ragadványneve; tört magyarsággal kikérdezte Olasz Kálmánt, aztán intézkedett, parancsszavára az egyik felső ágyon egy alacsony, göndör hajú, kidülledt szemű férfi arrébb húzódott, és az új jövevény lefekhetett. Az ágy egyik oldalán odaért a falhoz, melyből most nyáron is sütött a hideg. Olasz Kálmán háta fázott, oldalára fordulva beljebb húzódott, nehezen aludt el, körötte sokan horkolva-húzva vették a levegőt; hallotta, hogy valaki álmában Sztálint élteti.

Másnap reggeli után Olasz Kálmán tájékozódni próbált, azt rögtön felmérte, hogy egy átmeneti gyűjtőtáborba került, ahol valamilyen szempontok szerint csoportokat alakítanak ki, majd elindítják őket távolabbi lágerek vagy munkahelyek felé. A tömeg fel-alá vonult a drótok által bezárt négyszögben, Olasz Kálmán is beállt, megszólította vélt sorstársait, az újonnan bekerült foglyokat – arról ismerte fel őket, hogy az ingükön még élénken látszottak a vérfoltok, míg a régebbi táborlakók öltözékén már elszürkültek –, de a magyar beszédre mindenki elhúzódott tőle. Csak egy csoportban társalogtak magyarul, ezek egy Treiber nevű elfogott csempész körül gyűltek össze; Olasz Kálmán fülét megütötte Treiber dicsekvése, hogy valaha szakaszvezető és ezredkürtös volt a Horthy hadseregében – semmiképp sem kívánt csatlakozni hozzá.

Leült a napsütötte fal tövében ágyszomszédja, a kidülledő szemű férfi mellé, aki fejével lassú ritmusban bólogatott, miközben ajka hangtalanul mozgott.

– Imádkoztál? – kérdezte tőle szerbül, mikor a férfi befejezte a mormolást.

– Imádkozni? Tulajdonképpen igen, a verseimet memorizálom, itt bent is írok, persze papír nélkül, már 700 sornál tartok, és ezt minden reggel elismétlem magamban, csak aztán kezdek valami újba. – Olasz Kálmán gyanakvó tekintetére elnevette magát.

– Ne félj, nem vagyok őrült, Szvetozár Francsicsnak hívnak, népszerű költő voltam egész Jugoszláviában, ha nem írok egy könyvet, amiből az Öreg magára ismer, talán akadémikus is lehettem volna, de rájöttek, és sittre vágtak.

Olasz Kálmán még mindig hitetlenkedve nézett rá.

– Honnan veszed az erőt, hogy itt bent írjál?

– Nem kell ehhez semmi különös, csak éppen élni kell. Olyan vagyok, mint a féreg: megeszem a földet magam előtt, aztán kiürítem.

– Elmondanád egy versedet?

– Szívesen, várjál:

Hirtelen árnyék vetődött rájuk, Olasz Kálmán felnézett: Szláva állt előtte, nagy gombokkal díszített német zubbonyában, a vállára tette a kezét, és intett, hogy menjen vele.

– Én?

– Te. Dolgozni.

Egy teherautó tolatott be a raktár elé, le kellett pakolni róla a ládákat. Olasz Kálmánnak úgy tűnt, mintha a tábor foglyainak hallgatólagosan elismert vezetője ki akarná próbálni őt, munka közben gyakran vetett rá egy-egy vizsgáló pillantást, ezért bár megfogyott izmai meg-megremegtek, és a térde megcsuklott, fejét leszegve, pihenő nélkül állt újra és újra a teher alá. Mikor végeztek a munkával, jutalmul egy-egy negyed kenyeret kaptak, az őr szólt, hogy ne a társaik előtt fogyasszák el, félrehúzódtak a raktár mögöttes, elhagyatott részébe. Az ablakon keresztül át lehetett látni a kerítésen a katlannal átellenes domboldalra: a sárga agyagon a szántásban egy felborult traktor feküdt.

– Német traktor – mondta Szláva –, de tíz Nyugat-Németország sem tud annyi gépet gyártani, amennyit most Jugoszláviában összetörnek ezekben az új zadrugákban.

Olasz Kálmán még mindig lihegve és szótlanul ette tovább a kenyerét, attól tartott, hogy Szláva provokálni akarja őt, de az nem is igényelte, hogy megszólaljon, saját magáról beszélt magyar–szerb keverék nyelven.

Szláva már 1941-ben csatlakozott egy fegyveres ellenállási szervezethez, a német bevonulás után letartóztatták, és börtönbe vetették. Néhány hónapos fogsága előtt több koncentrációs tábort is bejárt, míg végül épp ebbe a lágerbe került.

– Úgy látszik, bérletem van ide! – mondta a volt partizán nevetve.

1942 telén több társával együtt kitört, és felment a hegyekbe, csatlakozott a partizánokhoz. Mint egykori vitorlázórepülő, a felkelő hadsereg egyik első pilótája lett, számtalan bevetésben lőtte és bombázta az ellenséget. A győzelem után a jugoszláv légierő legmagasabb rangú parancsnokai közé került, és mint párttag fontos politikai tisztségeket is betöltött.

Mikor megjelent a Tájékoztató Iroda határozata, mely a szocializmus ügyének elárulásával vádolta a jugoszláv vezetést, Szláva egyetértett ezzel a megállapítással, és véleményét a nyilvánosság előtt sem titkolta. A háború alatt együtt harcolt a szovjet pilótákkal, és feltétlenül hitt a velük kötött fegyverbarátságban. Maga Tito próbálta meggyőzni őt, de Szláva minden szovjetellenes megnyilatkozást bűnnek tartott, a beszélgetés után le akart mondani a rangjáról, lemondását nem fogadták el, tovább szolgált, de meggyőződését nem adta fel, megpróbált átszökni egy szovjet vagy magyar repülőtérre, már beszállt a gépbe, mikor az őt már figyelő biztonsági emberek letartóztatták, és ebbe a gyűjtőtáborba szállították.

Olasz Kálmán nem örült ennek a vallomásnak, attól tartott, hogy Szláva a későbbiekben megbánja a nyíltságát, és bosszúságát majd őrajta vezeti le, de ennek egyelőre semmi jele sem mutatkozott. A foglyok hallgatólagosan elismert vezetője újra és újra maga mellé vette a rakodásoknál és a többi adódó apróbb-nagyobb munkánál. Az őrök mindannyiszor élelmiszer-pótadaggal jutalmaztak, Olasz Kálmán lassan kezdte összeszedni magát.

Francsics, a költő nem értette barátságuk okát, többször is rákérdezett, de Olasz Kálmán mindig kitérően felelt; később észrevették, hogy gyakran a nyomukba szegődik, vagy távolról figyeli őket.

Olasz Kálmán tábori fogságának negyedik hetében egy elhanyagolt régi épület, az egykori robbanóanyag-tároló kamra bontásának kezdtek neki, mely a bányászkodás megszűnésével feleslegessé vált. Mindenkit meglepett az a szakértelem, mellyel Szláva a munkát irányította; mikor mondták neki, az egykori partizán elmosolyodott.

– 1942-ben dolgoztam az építésén, csak akkor még a németek álltak a hátam mögött. – A bontásban már majdnem az alapokig jutottak le, mikor Szláva egész munkacsapatát beosztották az útnak induló transzportba, és teherautókra terelve elszállították, csak Olasz Kálmán maradt meg mellette, de Szláva egyelőre nem keresett új segítőket.

Álltak ketten a lebontott falak szabálytalan magasságú négyszögében, és mikor a volt partizán megbizonyosodott benne, hogy senki sem figyeli őket, állát a szerszám nyelére támasztva, látszólag közömbös hangon beszélni kezdett:

– Te vagy az egyetlen ember az egész táborban, akire feltétel nélkül számíthatok. Mindenki más békét köthetne az őrökkel és kiszabadulhatna, ha engem elárul, de tudom, hogy téged semmi körülmények között nem bocsátanak el. Hajlandó vagy te is szövetséget kötni velem életre-halálra?

Olasz Kálmán bólintott.

– Igen.

– Esküdj meg rá!

– Nem hiszek Istenben, de ha akarod, megesküszöm rá.

– Akkor elmondom neked, hogy 1942-ben, mikor ezt a lőszerkamrát építettük, egy horvát származású felügyelőnk volt, aki hozzánk, foglyokhoz húzott. Elnézte, pontosabban úgy tett, mintha nem venné észre, hogy itt az épület alatt egy alagutat fúrtunk, mely átvezet a kerítés alatt, és kint a szabadban nyílik a túlsó vége. Figyelj! – A bontáshoz használt bunkóval óvatosan megütögette a padozat egyik sarkát, mély, kongó visszhang felelt.

– Miért nem használtátok annak idején?

– Nem volt szükség rá, dinamitot szereztünk a kőbányából, és úgy törtünk ki.

Olasz Kálmán az alagutat fedő pallóra nézett.

– Szerinted most is használható állapotban van?

– Nem tudom, majdnem tíz év telt el azóta, de ha épségben maradt, hajlandó vagy velem együtt menekülni? Ne legyenek illúzióid, nagy a kockázat: ha elkapnak, széttépetnek a kutyákkal, vagy agyonvernek, példát kell statuálni, el kell rémíteni a szökéstől a többi foglyot.

Olasz Kálmán merően nézett vissza rá.

– Miért épp rám gondoltál?

– Megmondtam már, hogy megbízom benned. Egyébként is Magyarországra akarok menni, és a magyar határövezetben csak te ismered a járást.

– Nem volna jobb, ha másokat is bevonnánk?

– Nem, három-négy ember már okvetlenül lebukik, vagy mószerol közülük valaki. Azért is választottam a bontási munkához olyan embereket, akikről tudtam, hogy be vannak osztva a következő transzportba, így most nem követelődzhetnek, hogy velünk akarnak jönni.

– És mikor akarsz elindulni?

– Holnap, legkésőbb holnapután. Mikor elküldenek egy-egy fogolyszállítmányt az ország belsejébe, az őrség mindig leereszt egy kicsit; azt hiszik, ha kevesebb fogoly tartózkodik a táborban, eleve csökken a veszély. Tovább viszont nem várhatunk, nem húzhatjuk tovább ezt a bontási munkát.

– Fegyvert kellene szerezni.

– Jó volna, de most nem lehet megkockáztatni. Ha eltűnne egy puska, azonnal lezárnák a tábor környékét. Majd kint. Csak valami ennivalót kellene összegyűjteni.

Másnap hajnali háromkor kiszöktek a barakkból, és bevették magukat a félig lebontott robbanószer-tároló kamra négyszögébe – ez az óra volt a legbiztonságosabb, mert az őrség a leereszkedő harmat elől behúzódott a bódéba. A felhőkkel borított ég most a mozgásukat is eltakarta, Szláva óvatosan benyomta a sarokban már előre kibontott padlódeszkát, intett Olasz Kálmánnak, hogy figyeljen, aztán bemászott a résen.

Hosszú percek teltek el, az őrködő már attól félt, hogy társa rosszul lett, vagy beszorult egy váratlan omlásba. A segítségére akart sietni, de hirtelen halk lépéseket, majd egyre erősödő lihegést hallott a barakkok irányából, a rémülettől dermedten figyelte a közeledő alakot, aki nyögve bevetette magát a falak négyszögébe: Francsics volt, a költő.

– Én is veletek megyek – suttogta.

– Nem jöhetsz!

– Akkor titeket is lebuktatlak!

Olasz Kálmán nem tudta, mit feleljen. Kint a kerítésen túl hirtelen megmozdult egy csonkig visszavágott bokor, és feltűnt Szláva feje, hasra feküdt a fűben, és intett. Olasz Kálmán kísérletet sem tett, hogy elmagyarázza a helyzetet, kivárta, amíg az őrtorony fénycsóvája túlhalad rajtuk, aztán ő is be akart mászni a lyukba, de Francsics visszafogta.

– Én megyek előre, mert itt hagytok.

Meg sem várva a választ, beereszkedett a mélybe, Olasz Kálmán követte, de előbb, hogy úgy-ahogy álcázza a merülés útját, a nyílás fölé húzta az előre elkészített, agyaggal letakart pallókat. Csak a vágat túloldaláról szűrődött be valami halvány világosság, tapogatódzva indult el a primitív ácsolat alatt, érintése nyomán porladó, száraz agyagszemcsék peregtek le a falról. A vágat az elején tágasabbnak bizonyult a vártnál, de aztán fokozatosan összeszűkült. Olasz Kálmán ereje hamar elfogyott, csak Szláva és Francsics segítségével tudott felhúzódzkodni a túlsó oldalon. A bokrot a gyökereit magába foglaló agyagkölönccel együtt visszatették a helyére, és a közeli erdő felé futottak. Közben Olasz Kálmán egy pillantást vetett Szláva arcára, de a volt partizán látszólag közömbösen vette tudomásul Francsics váratlan csatlakozását.

A menekülők abban reménykedtek, hogy legalább egy nap eltelik, amíg felfedezik a szökésüket, ezalatt meg akarták közelíteni a határövezetet. Csak egy kézzel rajzolt, hevenyészett térképük volt, melyet Szláva a tábori irodán skiccelt le egy óvatlan pillanatban, Olasz Kálmán meglepődött, hogy mégis milyen biztosan tájékozódik, és tartja a kijelölt északkeleti irányt. Olyan jelzések irányították a volt partizánt, mint hogy a fák koronája az uralgó szél hatására többnyire dél felé hajlik, de útbaigazították őt a felbukkanó és eltűnő patakok is, a madarak vonulása.

Úgy tervezték, hogy csak este pihennek meg, de Francsics kifulladt, így már kora délután meg kellett állniuk. Behúzódtak a sűrűbe, és ettek néhány falat kenyeret. Francsics lehúzta a cipőjét, és dagadt lábait feltette egy rönkre, jólesően nyögött.

– Na, eddig Szent Erasmus vigyázott ránk.

– Az kicsoda?

– Nem tudjátok? A menekülő rabok védőszelleme. – Fészkelődve kényelmesebb fekvő helyzetet vett fel. – Gondoljátok, hogy most már átjutunk?

– Én biztos vagyok benne – mondta Szláva.

– Ha az elveidet nem is, de a természetedet irigylem – mondta, és behunyta a szemét. – Én valahogy már nem hiszek semmiben, otthon el volt téve egy üveg pezsgő a házassági évfordulónkra, de még a börtönből megüzentem a feleségemnek, hogy törje össze, nem szeretném, ha mással inná meg.

Szláva megvárta, amíg elalszik, akkor a szemével intett Olasz Kálmánnak, hogy menjenek tovább. Elindultak, Szláva aztán visszalépett, letört egy darab kenyeret, és az alvó költő arca mellé tette. A két menekülő egy szót sem beszélt többé elhagyott társukról; mind a ketten tudták, hogy ha magukkal viszik, semmi esélyük nem maradt volna az átjutásra.

Mintha be akarták volna hozni az elvesztett időt, két napon át szinte megállás nélkül futottak, mindvégig erdőkön törték át magukat, ruhájuk ronggyá foszlott a tüskéktől. Harmadnap már enyhén sötétedett, mikor a ritkuló fákon túl villanyfények tűntek fel; egy leirtott dombtetőn néhány ház emelkedett, megálltak: ez az épületcsoport nem szerepelt a vázlatos térképen.

Számolgatva a megtett utat, a szökevények úgy becsülték fel a jelenlegi helyzetüket, hogy harminc-negyven kilométerre járhatnak a határtól – a veszély, hogy jugoszláv határőrökkel futnak össze, egyre fenyegetőbbé vált. Olasz Kálmán azt javasolta, hogy folytassák az útjukat, de kenyerük már az utolsó morzsáig elfogyott, így Szláva vállalta azt a kockázatot, hogy bemegy az előttük álló házakba.

– Még legalább két napba telik, amíg átjutunk, és a határ körzetében meg sem próbálhatunk ennivalót szerezni. Itt még van esélyünk rá.

Szláva levette a tépett, zöld német katonazubbonyt, melynek hátán a vörös míniumcsík félreérthetetlenül jelezte, hogy egy büntetőtáborból szökött meg, lecsavarta az egyik nagyméretű gombot, körmével felfejtette rajta a szövetbevonatot; egy háború előtti arany százdináros került elő. Mosolyogva mutatta fel:

– Ezért a paraszt a lelkét is odaadja! – A pénzt magához vette, a zubbonyt társa elé dobta. – Vigyázz rá!

Szláva eltűnt a házcsoport irányába, egy teljes kört írhatott le a félhomályban, mert a túlsó oldalról lépett be a lámpa alá, belesett az ablakon, és kopogás nélkül lenyomta a kilincset. Olasz Kálmán, hogy jobban belássa a környéket, kihúzódott az erdőszélre, távolból füst- és ételszagot sodort felé a szél, lenyelte összegyűlt nyálát, melyet romló fémfogaitól savanyúnak érzett.

Hirtelen kivágódott a ház ajtaja, Szláva ugrott ki rajta, és az erdő felé futott, de a ház belsejéből géppisztolysorozatok dörrentek, és a volt partizán elvágódott. Olasz Kálmán már indult volna, hogy társa segítségére siessen, de két jugoszláv katona jött ki, és előretartott fegyverrel Szlávához lépett, megvizsgálták, aztán felemelték, valószínűleg meghalt már, karja-lába ernyedten lógott le.

Vonakodva és vissza-visszanézve Olasz Kálmán behúzódott az erdőbe, biztos volt benne, hogy a társa nem árulta el, de számolnia kellett azzal, hogy átkutatják a környéket. Nem emlékezett rá, hogy Szláva merre akarta folytatni az utat, a ráhagyott német zubbony zsebéből kivette a térképvázlatot, és a maradék gyér fényben megvizsgálta, de nem talált megfejthető vonatkozási pontokat. Csak a nap leszállta, néhány vörös felhő az ég peremén jelezte a céljával ellentétes nyugati irányt. Nyújtott, de óvatos léptekkel haladt tovább, csak akkor állt meg, mikor a fenyőfák körvonalai már összeolvadtak a szeme előtt. Hogy ne a puszta földön aludjon, tenyerével halomba söpörte a száraz tűleveleket, és betakaródzott a magával hurcolt zubbonnyal.

Bármennyire elfáradt is az egész napos erőltetett menetben, nem tudott elaludni, körötte az erdő élte szokott éjszakai életét. Szúnyogok zúgtak a feje körül, majd alig néhány lépésnyire a búvóhelyétől vaddisznók csörtettek végig, talán valamilyen patak felé tartva, a sötétben kitapogatott egy vastag faágat, és a feje mellé tette.

Olasz Kálmán úgy érezte, hogy lázas, a fejében rohanvást követték egymást a gondolatok, átvizsgálta, hogy lehetett volna jobban megszervezni a menekülést. Úgy találta: mindenképpen kellett volna magukkal hozni néhány nélkülözhetetlen tárgyat, legalább egy kést és egy doboz gyufát. Talán a szökés után nem kellett volna rögtön eljönni a tábor környékéről, hanem el kellett volna bújni a felhagyott kőbánya valamelyik üregében, mert valószínűleg senki sem tételezte volna fel, hogy ilyen közelben bujkálnak, és csak két-három nap múlva kellett volna elindulni, mikor az üldözők első hulláma már elvonult. Talán nem kellett volna otthagyni Francsicsot, hátha valamiben mégis a hasznukra lehetett volna, és le kellett volna beszélni Szlávát, hogy odamenjen a parasztházhoz. Olasz Kálmán nem tudott belenyugodni, hogy nem változtathat a történteken, és végképp egyedül maradt, kínjában a keze fejét tépte a fogaival.

Most is a felébredő legyek zúgása jelezte a hajnalt, Olasz Kálmán felkelt a hevenyészett fekhelyről, és felvette magára a zöld német katonazubbonyt. Ujja hegyeivel próbaképpen végignyomogatta a gombokat; a borítószövet alatt még két aranypénzt tapintott ki. Az éjszakai vaddisznójárást követve rátalált egy patakra, ivott és megmosakodott, egy pillanatra látta magát a víztükörben: szemüvege mintha megnőtt volna lefogyott arcában, úgy mutatott, mintha valaki tréfából egy csontkoponyára akasztotta volna fel.

Az útelágazásoknál találomra fordult el jobbra vagy balra, nem tudta pontosan, hogy hol és mikor, de eltévesztette az irányt, és hosszú hetekig kóborolt az erdőben. Többször is csak a véletlen mentette meg a lebukástól; néha olyan közel mentek el mellette a jugoszláv határőrök, hogy tisztán hallotta a beszélgetésüket is.

A földekről már behordták a szegényes termés utolsó maradékát is, összeszedték a máskor a gyűjtögetőknek hagyott, lehullott kukoricacsöveket és az ásóval kettévágott krumpliszemeket is. Olasz Kálmán azt ette, amit az erdőben és a fák közé benyúló tisztásokon talált: olyan gombát, melyet megrágott a meztelen csiga – úgy emlékezett rá, hogy ez nem mérges –, fakérget, rügyet, borókabogyókat, az encián édes gyökerét. Egyszer bottal szétvert egy összegömbölyödő sündisznót, a kis állat tömlőszerű teste szétfröccsent, megpróbálta a szájához vinni a húsfoszlányokat, de az undortól felfordult a gyomra.

Az erdő képe lassan őszre váltott körülötte, elszíneződtek, aztán zörögve megritkultak a fák koronái, reggelenként már dér lepte el a takaróként használt zöld katonazubbonyt; ha szükségét végezte, vizeletétől füstölgött a fű. Olasz Kálmán megfázott, állandó hányinger gyötörte, szúró fájdalmat érzett a bordái között, de folytatta vonulását, mely olyan végtelennek és céltalannak tűnt, mintha körbe-körbe járt volna. Egyre többször megfordult a fejében, hogy ha találkozik egy jugoszláv járőrrel, feladja magát.

Egyik nap egy tüskésdrót akadály zárta le előtte az erdei ösvényt; azt hitte, hogy valamilyen forgalmas országutat biztosítanak vele a vadkitörések ellen, de egy fára szögezett tilalmi tábla jelezte, hogy a jugoszláv–magyar határövezetbe ért.

Olasz Kálmán térde összecsuklott, alig tudta bevonszolni magát a bokrok közé, sokáig feküdt, mintha utolsó erőtartalékait próbálná összegyűjteni. Felkelt, elindult, de aztán visszament a sűrűbe, kiválasztott egy hosszú és vaskos faágat, minden erejét beleadva letörte, zubbonyáról letépett egy szövetcsíkot, és egy követ kötött a bot végére. Óvatosan átmászott a szögesdrótok között, innentől számítania kellett rá, hogy az ösvényre és a párhuzamos mezei csapásokra záróvonalszerűen aknákat telepítettek, ezért menet közben hosszan maga elé nyújtotta a faágat, és a kővel ütögette a füvet – bár tudta, hogy egy nagyobb robbanótöltetű akna így is megöli.

Megpróbált úgy tájékozódni, mintha a túloldalról, Magyarország felől nézné a vidéket, végül egy hármas dombvonulat igazította útba, mely enyhe lejtőben ereszkedett le kelet felé – emlékezett erre a részre: az alsózávodi határszakaszhoz tartozott. A katonák a „Halál völgyé”-nek hívták, mert ha itt portyázva rájuk lőttek a domb éléről, a nyílt terepen nem tudtak fedezéket találni, csak a földhöz lapulva, kiszolgáltatott helyzetből viszonozhatták a tüzet; sok határőr vesztette itt az életét.

Már feljött a hold, mikor Olasz Kálmán meglátta a jugoszláv biztosító támaszpontot, közepén az ácsolt fatoronnyal – ezeket általában a határ közelébe telepítették, már csak néhány száz métert kellett megtennie. Kivárta a váltást és az első járőrök elvonulását, aztán a holdfény és a feltámadó szél ellenébe közelítette meg a határt; most már arra is gondolnia kellett, hogy a túloldalon a magyar határőrök ne tartsák átdobott diverzánsnak, mert tudta, hogy feszült időszakokban felszólítás nélkül szoktak tüzelni minden mozgó alakra.

Olasz Kálmán lekúszott a domboldalon, csak a lejtő alján, a takaró bokrok közé érve emelkedett fel. Megkereste a „kaput” a drótsövényen, kezét a kabátjába tekerve széthúzott két szálat, és átmászott közte, szerencséjére sem akna, sem biztosítórakéta nem robbant fel. Magyar területre ért. Mellén felhorzsolódott a csontokhoz tapadó bőr, és úgy érezte, vérzik is valahol, le akarta vetni a zöld német zubbonyt, hogy megvizsgálja magát, ekkor egy suhanást hallott, és szemből egy kutya ugrott rá, két mellső lábának ütésével feldöntötte, majd fölébe hajolt, és hangtalanul, de fogait vicsorgatva a nyakát szimatolta. Olasz Kálmán érezte bőrén a rácsurgó hideg nyálat, tudta, hogy mozdulatlanul kell maradnia. A bokrok közül előjött egy határőr, géppisztolyát Olasz Kálmánra szegezte, aztán sziszegve elküldte a kutyát.

– Kezeket fel! Kövessen!

A szűk ösvényen Olasz Kálmán féloldalozva lépkedett a határőr nyomában, vonulásukat hátulról biztosította az elrejtőzött járőrtárs; a százados önkéntelen büszkeséget érzett, hogy a katonák ilyen előírásszerűen hajtották végre az akciót. Bekísérték az alsózávodi őrsre, és a folyosó sarkában arccal a fal felé fordították, ujjait össze kellett fűznie a tarkóján, közben az egyik katona elment, hogy felkeltse a parancsnokot. Nem tudta, mennyi ideje állt már egy helyben, mikor rászóltak, hogy forduljon meg; egy alhadnagy állt előtte, alvástól még vörös nyakát vakargatva kérdezte:

– Ki maga?

– Olasz Kálmán százados vagyok – mondta, és mintegy bizonyítékul szétnyitotta magán a német zubbonyt, mely alatt ott lógott a véres és rongyos határőrtiszti egyenruha –, még áprilisban elfogtak a jugoszlávok, de sikerült visszaszöknöm, legyen szíves, értesítse az országos parancsnokságot.

– Ne adjon tanácsot, esküszöm: tudom, hogy mit kell csinálnom. Valami papír van?

– Mindent elvettek a jugók.

– Forduljon vissza a fal felé, és tegye hátra a kezét.

A csuklójára bilincset nyomtak, Olasz Kálmánnak az arcába szökött a vér, de be kellett hogy lássa: az alhadnagy helyében ő is ugyanígy járt volna el. Körülbelül egy óra múlva kihívták a sarokból, egy vipon hátsó ülésére dobták, letakarták egy pokróccal, és valaki ráült. A szombathelyi határőr-parancsnokságra szállították, és felvezették az egyik emeleti irodába. Néhány percig kettesben maradt az őrkatonával, majd egy alacsony, fekete férfi jött be – egy véletlen megszólításból később kiderült, hogy Zalának hívják, és főhadnagyi rangban szolgál.

– Vegye le róla a bilincset, tizedes elvtárs – mondta az őrnek –, aztán várjon kint a folyosón.

Megvárta, míg becsukódik az ajtó, csak aztán kérdezte meg:

– Szóval maga Olasz Kálmán, aki április 6-án eltűnt?

– Igen, Olasz Kálmán százados vagyok! – mondta, mert bántotta, hogy nem említik a rangját.

– Mi történt magával? Kezdje ott, hogy elindultak a viponnal visszafelé a mártonfai őrsről.

– Kérdezhetek valamit előtte?

– A tárgyat érinti?

– Igen. A sofőröm visszakerült?

– Miért fontos az most magának? Mást mond akkor, ha visszakerült a sofőr, és mást akkor, ha nem?

Olasz Kálmán megbánta a kérdést, lehajtotta a fejét.

– Nem erre gondoltam, csak azóta nem tudok róla, mióta elfogtak minket. Érdekelt volna.

– És az nem érdekli, hogy mi történt a kocsival, ami a nép tulajdona volt? Kezdjen hozzá végre!

A századost sértette ez a hangnem, de megpróbálta túltenni magát rajta. Beszélni kezdett, igyekezett minél több adatot felsorolni: helyszíneket, időpontokat, személyeket – úgy érezte, hogy vallomása így meggyőzőbben hangzik, és talán a felderítés munkáját is segíti vele. Három-négy órán keresztül beszélt, a történetet ott fejezte be, mikor átlépett a magyar határon. Utolsó szavai után csönd támadt, Zala felállt, és sétálni kezdett.

– Ennyi?

– Igen, így történt.

– A részletekre majd visszatérünk. Most csak egy kérdésem van: meg tudja mondani, hogy miért higgyem el ezt magának?

Olasz Kálmán megszégyenülten nézett maga elé.

– Azt hiszem, az egész életem elegendő bizonyíték, hogy nem hazudtam.

– Egyelőre befejeztük, mindent ki fogunk vizsgálni – mondta Zala, és behívta az őrt a folyosóról.

Az első cellában töltött éjszakáján Olasz Kálmán különös álmot látott: egy nagy szobor állt előtte, nem tudta, kit ábrázol, de megdöbbentette, hogy a szobor roppant árnyéka felvetődik az égre, és elsötétíti azt.

A kihallgatások minden rendszer nélkül követték egymást, néha naponta kétszer is felvezették az irodába, máskor csak az étel beadásakor húzták félre a „kutyákat” a cellája ajtaján. Sétára sem vitték ki, nyilvánvalóan meg akarták akadályozni, hogy bárkivel is kapcsolatot teremtsen.

A szeptember vége szokatlanul hideg volt, és a cella szimpla ablaküvegén befújt a szél, a fűtőtest nem működött, a hőmérséklet 10–12 fok körül mozgott, de Olasz Kálmán most már nem tudta rászánni magát, hogy tornázzon. Naphosszat fel-alá járkált, unalmában a falakat és a bútorokat nézegette, a hanyag festés-mázolás alól kilátszott egy-egy régi rab írott vagy vésett üzenete:

„Karácsony, szomorú karácsony, 11 hónapja ½ homály…”

„Éljen a holnapi élet!”

„21. pént. kihallgatás, egész éjjel fény (bolhákkal borítva)…”

„Agyő, orosz balett!”

„Bosszuljatok meg! M. P.”

Olasz Kálmán eltűnődött: kik írhatták fel ezeket a töredékes mondatokat, miért kerültek be, miben reménykedtek, és végül mi történt velük? Arra gondolt, hogy neki is fel kellene jegyeznie valamit, de aztán csak egy ötágú csillagot rajzolt fel a körme hegyével.

A kihallgatások hangulata egyre inkább nyomasztotta; tapasztalnia kellett, hogy Zala eleve meg van győződve a bűnösségéről, és minden adat csak annyiban érdekli, amennyiben alátámasztja ezt az elképzelést. Olasz Kálmánnak újra és újra le kellett írnia a történteket, a főhadnagy gondosan összehasonlította a változatokat, mintha csak ellentmondásokat keresne bennük.

Októberben megkezdődtek a tanúvallomások. Először a Szamuely tiszti iskola parancsnokát idézték be; Olasz Kálmán sokat várt ettől a találkozótól, hiszen a parancsnok nemcsak az ő főiskolai magatartását és tanulmányi eredményeit ismerte, de a rendelkezésére kellett hogy álljon a felvételnél összegyűjtött teljes körű káderanyag is: a származása, életútja.

Az iskolaparancsnok a maga óvatos modorában valóban megpróbált segíteni egykori tanítványán.

– Legjobb növendékeink közé tartozott, a fényképe most is ki van téve a parancsnoki folyosó falára…

– Erre én nem lennék olyan büszke – szólt közbe Zala, ceruzájával ütemesen kopogva az íróasztalon.

– Apja a Lenin-fiúk között harcolt, Horthyék végezték ki…

– Ez mind nem ide tartozik, engem most egyetlen dolog érdekel: maga a tisztavatás után több lehetőséget is felkínált Olasz Kálmánnak?

– Igen.

– És ő ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy a magyarhidai határőrzászlóaljhoz kerüljön?

– Azt mondta…

– Igennel vagy nemmel válaszoljon!

– Igen, ragaszkodott hozzá.

– Végeztem, eltávozhat.

Olasz Kálmán megdöbbenve figyelte a jelenetet, felfoghatatlannak tűnt előtte, hogy egy nyomozónak ne az legyen a legfontosabb célja, hogy a teljes igazság megismerésére törekedjék. Zala a következő tanúvallomást is ugyanilyen módon irányította. Olasz Kálmán kérte, hogy változtasson a magatartásán, de a főhadnagy nem volt hajlandó foglalkozni a panaszával. A fogoly bejelentette, hogy többé nem válaszol a kérdésekre, Zala engedetlenségért sötétzárkába csukatta, majd naponta kétszer két órára kiköttette. Olasz Kálmán éhségsztrájkba lépett, torkába dugott gumicsövön keresztül megpróbálták mesterségesen táplálni, de összeesett, és csak a börtönkórházban tért magához. Viszonylag gondos ápolásban részesült, ronggyá szakadt egyenruhája helyett egy viseltes civil öltönyt kapott, és nem rabruhát; a fogoly most először gondolt arra, hogy talán nem döntötték el a sorsát előre, vannak még esélyei.

Ez a benyomása tovább erősödött, mikor a kihallgatások irányítását egy új nyomozó, Rátkai százados vette át. Ez a kopasz, a katonaruhát is lezseren viselő férfi furcsa benyomást tett Olasz Kálmánra, mert túlságosan tágra nyílt szembogara, a magatartásában egymást gyorsan váltó felhangoltság és passzivitás arra vallott, hogy idült alkoholista vagy kábítószer-élvező.

Rátkai lekicsinylő megjegyzésekkel utalt elődjére, „portás”-nak nevezte Zalát, mert a főhadnagy eredetileg kézilabdakapusként került a Belügy sportkörébe, és csak a sportból kiöregedve kérte át magát operatív munkára. Beszélgetés közben teát és vajas kenyeret hozatott, éreztette, hogy hisz a gyanúsított igazságában, és hajlandó jóindulatúan elbírálni a felmerülő vitás kérdéseket.

– Nézze, amit Zala csinált, az a legprimitívebb önbiztosítás volt, mert akit felkötnek, az már csakugyan nem megy panaszra, de miért kellene felkötnünk magát?

Olasz Kálmánon átfutott a gyanú, hogy most újra a „rossz nyomozó–jó nyomozó” váltás taktikai fogását alkalmazzák vele szemben, de el kellett fogadnia a felkínált jóindulatot.

– Egy dologban viszont igaza van Zalának: kellene valami bizonyíték, ami bizalmat kelt a maga vallomása iránt!

A fogoly megdöbbent, de belátta, hogy nincs módjában megsértődni.

– Azt hiszem, hogy a jugoszláv oldalon is vannak megfigyelőink…

Rátkai jóindulatúan csippentett a szemével.

– Tegyük fel, hogy vannak, mi következik ebből?

– Észlelniük kellett, hogy Szláva, Francsics és én megszöktünk a táborból, azt is látniuk kellett, hogy üldöznek minket…

– Ez sajnos kevés, nem bizonyíték semmire. Az ügyész erre azt mondja: természetes dolog, hogy ha át akarják dobni magát, akkor megpróbálják kaserolni, nem vasalt nadrágban küldik át, hanem olyan körülmények között, hogy bizalmat keltsenek bennünk. Ezt egyébként mi is így szoktuk csinálni. Ismeri a Fábián-ügyet?

Olasz Kálmán bólintott, Fábián Bélát a magyar hírszerzés juttatta ki Nyugatra, beépült különféle szervezetekbe, de egy évvel ezelőtt lelepleződött, és egy német börtönben felakasztották. Az események idején egy bizalmas értekezleten ő is értesült az ügyről.

– Ma már nem titok – mondta Rátkai –, hogy mikor Fábiánt át akartuk dobni, előbb lecsuktuk, aztán úgy szerveztük meg, mintha megszökött volna a recski táborból, még a külső biztosítógyűrűben sem tudtak a szándékainkról, a katonáink lőttek Fábiánra. Bárki mondhatja, hogy a jugók is ezt tették magával. Más kézzelfogható bizonyíték nincs?

– Nem tudok.

– Na mindegy, akkor kezdjük el az aprómunkát.

Az új jegyzőkönyv felvétele után folytatódtak a szembesítések; most a magyarhidai tiszttársait idézték be, Parásó főhadnagyot és a többieket. Valamennyien azt vallották, hogy Olasz Kálmán alá próbálta ásni a zászlóalj egységét és harci szellemét, szerb nyelvkönyvet találtak a holmija között, és más jelek is arra vallottak, hogy az ellenség már itt beszervezte.

– A dolog egyre jobban hasonlít egy félpengős regényre – mondta Rátkai, mikor a szembesítés után magukra maradtak. – Mit gondol, miért csinálják ezt magával?

– Le akarnak buktatni, ők csak akkor lehetnek nyugodtak, ha engem elítélnek, mert tudják, hogy ismerem a visszaéléseiket. Kell lennie az irodai páncélszekrényben egy dossziénak, átlósan át van húzva a fedőlapja, abban őriztem az adatokat.

– Ezt már említette Zalának, én is utánanézettem: a páncélszekrényben nincs ilyen dosszié.

– Akkor elvették!

– Hogyan?

– Nekik is lehetett kulcsuk hozzá. Parásó volt az elődöm, ő is használta valaha ezt a páncélszekrényt.

Rátkai tanácstalannak tűnő kézmozdulatot tett.

– Ez így nagyon nehéz ügy, ugyanazt tudom mondani, mint az elején: tárgyi bizonyítékok nélkül egy lépést sem tudunk előbbre jutni.

Olasz Kálmán vállat vont.

– Ismeri a helyzetemet, mit mondhatnék? Ha elkezdem szidni őket, akkor csak erősítem a pozíciójukat, mert akiről egy áruló rosszat mond, az csak derék ember lehet, nem? Egy dolgot viszont szeretnék elmondani az én egész ügyemtől függetlenül: meggyőződésem, hogy valóban dolgozik egy beépített ügynök a zászlóaljtörzsben. Odaát túlságosan pontosan tudtak mindent. Kezdtem mondani Zalának is, de letorkolt.

– Kire gondol?

– Parásó a legvalószínűbb. Egy dolgot végig nem értettem: őt is elfogta az UDBA, fogva tartották, és mégis tovább szolgálhatott a határőrségnél!

– Biztos, hogy Parásó járt Jugoszláviában?

– Ő maga mondta.

– Nem tudtam, így az egész ügynek más az akusztikája. Ennek majd utánanézek.

A következő kihallgatáson Rátkai nem tért vissza erre a témára, a második alkalommal Olasz Kálmán rákérdezett. Rátkai kitérő választ adott, homályos célzások formájában azt próbálta érzékeltetni, hogy Parásó annak idején az Államvédelmi Hatóság megbízásából ment át Jugoszláviába, és a kapcsolatot azért tartják fenn továbbra is, mert megtévesztésre alkalmas információkat szivárogtatnak ki rajta keresztül. Olasz Kálmán rögtön átlátta, hogy az egész nem több puszta porhintésnél; Rátkai egyszerűen nem vette azt a fáradságot, hogy megvizsgálja az ő bejelentését, hanem kitalált egy történetet, és az sem lehetett kétséges, hogy a továbbiakban ragaszkodni fog ehhez a történethez, mert nem akarja, hogy a hazugsága kiderüljön. Látva a csalódottságot, mely kiült Olasz Kálmán arcára, a nyomozó taktikát váltott, sértődött hangon folytatta:

– Azt hiszem, érezhette, hogy jóindulattal kezeltem a maga ügyét, megérdemeltem volna, hogy őszinte legyen hozzám.

– Mit titkoltam el?

– Semmit?

– Úgy tudom, hogy semmit.

Rátkai kinyitotta az íróasztala fiókját, és egy rongyba csavart tárgyat vett ki, kibontotta.

– Ismeri ezt a fegyvert?

Olasz Kálmán megismerte azt a Smith–Wesson mintájú revolvert, melyet annak idején a megölt jugoszláv határőrtől vett el, és később elrejtett a szalafői erdőben, egy szakadékban álló szikla alá. Nem gondolhatott másra, mint hogy figyelték közben, vagy kutyával nyomoztak utána. Rátkai egy pillantást vetett a komoran hallgató Olasz Kálmánra.

– Nincs magyarázat? Nekem volna még egy kérdésem: ezek hogy kerültek magához? – Újra benyúlt a fiókjába, és két aranypénzt tett az asztalra.

– Megnézhetem?

– Tessék.

Azok a régi, háború előtti dinárok voltak, melyeket Szláva szövetbe takarva felvarrt gombnak a német katonazubbonyra. Olasz Kálmán elmondta a történetet, de Rátkai nem érte be ezzel a magyarázattal.

– És miért nem közölte ezt velünk rögtön, amikor átért a magyar határon? Miért akkor kellett rájönnünk, mikor felfejtettük az egész ruháját? Milyen alapon várt tőlünk bizalmat?! Teljesen igaza volt Zala főhadnagy elvtársnak!

Olasz Kálmán fejében megfordult a gondolat: talán hibát követett el, mikor előhozta Parásó jugoszláv fogságát, de aztán megértette, hogy lényegében mindegy volt, Rátkai előbb vagy utóbb levetette volna jóindulatú álarcát, és előhozza kezdettől fogva készen tartott bizonyítékait.

Néhány nappal később Rátkai lezárta a nyomozati anyagot, és továbbította a bíróságnak.

A tárgyalásra várva Olasz Kálmán éjszakánként csak néhány órát tudott aludni, megérezve a kinti hajnal hűvösségét, felébredt. Fejét félrefordította, hogy ne süssön a szemébe a fölötte égő meztelen villanykörte, és eltöprengett a sorsán. Nem voltak illúziói, tudta, hogy súlyos büntetés vár rá, csak azt nem értette, kinek vagy minek a nevében ítélik el. Úgy képzelte, minden ítélet egy személyes politikai harc áttételes befejezése, így például ha egy eszközrendszer segítségével is, de maga Ferenc József kötött kötelet az aradi tábornokok nyakába, vagy az ő apját Horthy Miklós végeztette ki, de most vele szemben ki vagy kik állnak a túlsó oldalon? Kétségtelen, hogy Zalát vagy Rátkait csak végrehajtóknak lehet tekinteni, és Parásó is túlságosan jelentéktelen ehhez. Ha viszont maga a rendszer akarja elpusztítani őt, akkor ő hogy érezheti magát a rendszer részének, sőt védelmezőjének? Vagy lehetséges az, hogy ő mind a két oldalon ott áll, és ilyen módon saját magát ítéli el? De nem akart tovább töprengeni ezen, mert félt, hogy végképp összezavarodik.

Október közepén még egyszer visszatért a jó idő, kora délutánonként egy-két órára bevetődött a nap Olasz Kálmán cellájába is; ha a fogoly megállt a helyiség közepén, és kissé hátradőlt, a sugárzás az egész testét átmelegítette. Kigombolta a kabátját, és gondolatok nélkül élvezte a meleget, most kezdte sajnálni, hogy annak idején a határvidék rétjeit-erdőit járva nem napozott többet; szemét csak akkor nyitotta ki, mikor az ablak alsó pereméről is eltűnt a fény.

Különös módon most, a fenyegetések árnyékában Olasz Kálmán több örömet talált az őt körülvevő dolgokban, mint régi szabad környezetében, élvezte azt, hogy éhes, és azt is, hogy ehet, a lefekvést éppúgy, mint a felébredést. Még a cella csendjét is szerette, melyet néha megzavartak a fűtőtesteken átfutó „börtöntávíró” üzenetei, de ő már nem törődött a megfejtésükkel. Jóleső tompa kábulatban múltak a napjai, minden izgalom nélkül fogadta azt a hírt is, hogy október végén elkezdődnek a tárgyalások.

Mivel az indokolás szerint Olasz Kálmán pörében olyan adatok hangozhatnak el, melyek érintik az ország egész határvédelmének biztonságát, a katonai bíróság zárt tárgyaláson foglalkozott az üggyel. A teremben csak a nélkülözhetetlen személyek tartózkodtak: a tanácselnök őrnagy, az ügyész, a népi ülnökök szerepét ellátó két őrmester és a védő – Olasz Kálmán nem kért ügyvédet, ezért hivatalból rendeltek ki mellé egy fiatal, bajuszos jogászt, viszolygott tőle, mert ha közelebb hajolt, nehéz szájszagot érzett rajta.

Mintha valamilyen, az adott bíróságnál magasabb rangú szerv szerette volna minél hamarabb lezárni az ügyet, és erre vonatkozó utasítást adott volna, a tárgyalások szünnapok nélkül, feszített ütemben folytak le. A bírák mintha csak arra törekedtek volna, hogy túlessenek az adott napra kijelölt anyagon, kérdéseikkel semmilyen új körülményt nem kívántak felszínre hozni vagy a régieket tisztázni. Olasz Kálmán is szűkszavúan felelgetett, passzivitása annyira feltűnő volt, hogy mikor a tárgyalás déli szünetében kettesben maradtak, a kirendelt védő rászólt:

– Magát nem érdekli, hogy milyen kép alakul ki magáról a bíróságban?

– Dehogynem.

– Mert most úgy viselkedik, mintha eleve beismerné a bűnösségét. Miért nem próbál harcolni? Higgye el, most már van esély – körülnézett a folyosón, hogy hallja-e őket valaki –, megkezdődött a régi politikai ügyek revíziója, ezrével szabadulnak ki majd a börtönből. Maga most, a szezon végén akar elpusztulni?

A fogoly eltűnődött, hogy kimondja-e, amit gondol:

– Belefáradtam. Pedig valaha még azzal is törődtem, hogy mit mondanak rólam az emberek a halálom után. Egy névsorolvasást hallottam magamban, ahol az én nevemet is felsorolják a hősi halottak között.

– Ez most hogy kerül ide?

– Nem tudom, csak úgy eszembe jutott.

– Most ne beszéljen mellé, értse meg, hogy az életéről van szó!

– Értem, csak azt nem tudom, miben reménykedjek. Ha elítélnek, világos a helyzet: mindennek vége, többé semmi sem múlik rajtam. De ha felmentenek, nem tudom, hogy mihez kezdek magammal. Ott nem folytathatom, ahol húsvétkor abbahagytam.

– Pedig van esélye, hogy visszakerül a régi beosztásába.

– Én?

– Legalábbis elméletileg nincs kizárva.

– Ha engednék, sem tudnék még egyszer odaállni a régi helyemre; akkor úgy kellene hinni, ahogy régen hittem – elmosolyodott –, legföljebb erdész lehetnék valamelyik határ menti erdőben, ha értenék hozzá.

– De valami célja, ideálja csak van?!

– Nem tudom, azt hiszem, nincs semmi vágyam vagy kívánságom, nem hagyok semmiféle üzenetet vagy megbízatást. De magától szeretnék kérni valamit: nem lehetne visszakapni apám régi fényképét? Ott tartottam a szobámban, fekete bőrkeretben.

– Megpróbálhatom, de nem hiszem, hogy kiadnák, besorolták a nyomozati anyagba.

– Mindegy, szerettem volna látni. Más kérésem nincs.

– De én nem engedem, hogy öngyilkosságot kövessen el. Megpróbálom elhúzni a tárgyalásokat, az idő nekünk dolgozik, ezt a bíróság is tudja.

– Ahogy gondolja – mondta Olasz Kálmán, és halvány gyanú támadt benne, hogy a fiatal jogász talán karrierje kiindulópontjának tekinti az ő ügyét.

A szünet véget ért, egy őr lépett oda hozzájuk, hogy visszakísérje őket a tárgyalóterembe.

Mikor kihirdették a halálos ítéletet, és megkérdezték a foglyot, hogy kíván-e kegyelmet kérni, ő csak a fejét rázta. A védő hivatalból kegyelmi kérvényt nyújtott be, a hosszadalmas indokolást Olasz Kálmán úgy hallgatta, mintha nem is őrá vonatkozna.

1985. április 12.