Akit a huszonötezer volt megcsapott…

Tavaly októberben kezdtem anyagot gyűjteni a textilmunkásokról szóló könyvemhez, indulás előtt szívemre tett kézzel mondtam a szakma egyik vezetőjének:

– Tudom, hogy megtiszteltetés, küldetés erről írni, a legnehezebb sorsú emberek életéről, nem véletlenül mondják, hogy a textilmunkások jelentik a magyar munkásosztály proletariátusát, mindent meg fogok tenni, hogy hitelesen, jól írjam meg, nem fogok sajnálni nappalt és éjszakát, igazgatót és főkönyvelőt, de azt be kell vallanom, hogy az én szívem ott maradt a vasútnál.

– És ők is szeretik magát?

– Mit mondjak? Kaposváron az állomásfőnök hozta utánam a bőröndömet, és most terveznek egy új feltételes megállót Moldovaszentgyörgy elnevezéssel.

 

*

 

Persze kár volna elhallgatni, hogy jártak fellegek is efölött a barátság fölött. Mikor a vasutas riportkönyvem megjelent a Kortársban, már az első mondata vihart kavart: „Az 1970-es évekre a vasútnál csak a hülyék és a megszállottak maradtak meg”.

A standbeli vasutasokat ez sem bántotta, ők legfeljebb megkérdezték egymástól, hogy te melyik vagy? – de néhány nagyobb és még nagyobb főnök, akik egész az első mondatig elolvasták a könyvet, felháborodtak, és már-már feljelentéseket fogalmaztak. A vádak között szerepelt a Vasút tekintélyének lejáratása – bár szerintem ezt a vasúti vezetés nem bízta idegenre, gondos gazda módjára megtette maga, de még olyan pont is akadt, hogy az egyik főiskolában, mely a Vasútnak is nevel szakembereket, fellázadtak a diákok. Állítólag azt mondták volna, hogy ha a fele igaz annak, amit én leírtam, akkor nincs értelme, hogy a Vasúthoz kössék a sorsukat. Meg kell vallanom, hogy minden vádpont közül ez az egy fájt igazán. Mert ha egy igazgató vagy egy főtanácsos nem ért meg valamit, istenem, a hivatásával jár, de ha egy még romlatlan fiatalember is rosszindulatot érez ki ebből a könyvből, akkor már baj van.

A sors úgy hozta, hogy még abban az évben lejutottam a szóban forgó főiskolára, megkérdezhettem a hallgatókat. Persze kiderült, hogy a csizma egész máshol szorít: nincsenek megfelelő szemléltetőeszközeik, például a gépészeknek villanymozdony-modelljük, talán kétszer sem kerültek fel a vezérállásba, mozdonyvezető mellé, nem tudják, mi a páros vonat, mi a páratlan, és így tovább. A legjobb mégsem ez volt, délfelé mondja nekem az egyik hallgató:

– Mester (ezek a fiatalok még értenek az irodalomhoz), legyen szíves, ebédeljen velünk a menzán.

– Miért? Milyen a koszt?

– Csak egyet mondok jellemzésül: van a főiskolán nyolc vietnami diák, és a múlt héten fellázadtak, hogy sok a rizs.

 

*

 

Újfent mondom: a standbeli vasutasokkal nekem sohasem volt bajom, sokukkal ma is tartom a barátságot.

A vasúti menetrend szerkezetéhez tartozik, hogy a nagy vidéki csomópontokról, mondjuk Miskolcról, délután elindul egy személyvonat Pest felé, összeszedi a vicinális vagy ráérő utasokat, majd egy-két órával később utána menesztenek egy gyorsot, ez valahol Füzesabony körül utoléri a személyt, és hamarabb fut be a Keletibe. Hazafelé tartva, én általában a személlyel indulok el, leszállok valamelyik ismerős állomáson, elbeszélgetek a főnökkel, aztán a gyorssal megyek tovább.

Egyik alkalommal N. állomáson történt, hogy a személyvonat késett, a gyors meg nem késett – előfordul az ilyen szinte minden évtizedben –, alig egy-két perc maradt volna a beszélgetésre. Dezső, nevezzük így a főnököt, megkérdezte:

– Iszol egy fröccsöt?

– Innék, de már áll a jelző a gyorsnál.

– Nem fog állni! Bumbi! – szólt oda a helyettesének. – Vedd vissza a jelzőt.

– És a menetrend? – kérdeztem megdöbbenve.

– A menetrend csak arra való, hogy meg lehessen állapítani, mennyit késik a vonat.

Eliszogattunk egy negyedórát, vagy talán egy felet, kezdtem fészkelődni, Dezső megemelte a poharát:

– Eksz. Kérsz még egy fröccsöt?

– Nem, köszönöm, elég volt.

– Na akkor Bumbi, oldd föl a jelzőt!

Végre befuthatott a vonat, a kalauz tekergette a nyakát, de nem látott semmi megállásra kényszerítő okot. Tőlem, az egyetlen felszállótól kérdezte meg:

– Mi történt itt?

– Csatlakozás volt – mondtam, mármint a harmadik fröccsel a negyedikhez. Istenem, mindenhol vannak természetbeni juttatások, a textilgyár szövetet ad az embereinek, a tejgyár túrót, a Vasút pedig időt.

 

*

 

Sehol olyan mélyen nem él a szabályok-utasítások szelleme, mint a Vasútnál, itt nincs selejt, mint a pékeknél: ha rossz a kifli, megeszik a gyerekek. Itt a selejt egymillió forint kár, vagy száz ember halála. Az utasításoktól a vasutas még otthon sem tud szabadulni, ha elhatározza magát rá. Erről szól a példám:

A központi vasutaskórházban külön osztály foglalkozik a halláskárosult vagy, mondjuk magyarul, megsüketült vasutasok vizsgálatával. Elég jóindulatúak az orvosok, határesetekben a beteg javára döntenek, és leszázalékolják, aki lenyomott tizenöt-húsz évet tengelyen, az már megadta a császárnak, ami a császáré. Egy alkalommal azonban feldühödött a vizsgálóorvos: egy öreg vasutas szimulált, vadul tekergette a fejét, hogy nem ért egy szót sem, márpedig tudjuk, hogy az a legrosszabb süket, aki nem akar hallani. Az orvosnak elfogyott a türelme, leírta egy papírra az öregnek:

– Ide figyeljen bátyám, ne játssza meg magát. Figyelje a számat és akármit ért, mondja utánam!

Bólint az öreg és megfogja keményen a szék támláját, olyan istent nem mondhatnak ma, amit ő hajlandó lesz megérteni.

– Cegléd – mondja az orvos.

Az öreg elgondolkozik, aztán kinyögi.

– Szolnok.

– Hatvan – folytatja az orvos.

– Miskolc – mondja az öreg már lemondóan. Annyira azért nem tudott szimulálni, hogy még a menetrendi mezőktől is eltérjen.

 

*

 

És még egy, amit nem lehet elfelejteni: a vasutashumort. Nem arra gondolok, hogy a kalauz áll a vonat utolsó lépcsőjén, és barátságosan visszainteget a lemaradt utasoknak, hanem olyanokra, mint a verebi állomáskezelő ügye.

Vereb tikkasztó forgalmú csomópont, van olyan nap, hogy három vonatpár is végigdöcög a romló síneken, elég egy alak ide, délben az is hazamegy ebédelni. Arrafelé jártamban vele is beszélgettem.

– Bátyám, itt valami baj van.

– Már hogy mivel?

Felmutattam az állomás betűire.

– Rossz a felirat. Annak, hogy Vereb, nincs semmi értelme, nyilvánvalóan Veréb a helyes, de hová lett a vessző?

– Milyen okos ember maga, hogy így észrevette – dicsért meg az állomáskezelő –, mert volt ezen vessző, csak az a baj, hogy a szél átfújta Szárra!

 

*

 

Hát ezért húz vissza a szívem a vasúthoz, ha a sors úgy adja, megírom még az „Akit a mozdony füstje megcsapott” folytatását, a vasutasok már címet is ajánlottak hozzá, figyelembe véve a villamosítási programot, legyen az, hogy „Akit a huszonötezer volt megcsapott!… ”