Fegyvert és vitézt…

 

I.

G. tanár urat 1941-ben hívták be először munkaszolgálatra, kedvenc könyvét, az első kiadású Toldi-trilógiát magával vitte, menetelés közben az előtte lépkedő bajtársa hátizsákjára fektette és olvasgatott. Társaival derékvastagságú fenyőket vágott ki a Kárpátokban és cipelte távoli kilométerekre, közben csak úgy mellékesen skorbutot kapott és kihulltak a fogai. A Kárpátokból a Don-kanyarba vezényelték, aknákat szedett puszta kézzel a tűzvonal előtt, az egyik akna alig tíz méterre robbant fel tőle, hat hónapig rezgett a feje a légnyomástól. Az áttörés után hatszáz kilométert szaladt olyan iramban, hogy pótolhatatlan első kiadású Toldi-trilógiája is elveszett.

Hazaengedték, de négy hét múlva újra behívták, elvitték a jugoszláviai Borba, utat épített egy rézbányához, kétnaponként egyszer kapott meleg ételt, élete kockáztatásával kilopta a szemétből a krumplihéjat, megrágta a füvet. Mikor közeledtek az oroszok, a németek és a magyar csendőrök végighajtották „Szerbia vak tetejéről” egész az osztrák határig, szinte a teljes század elhullt mellőle, csak négyen-öten jutottak át egy másik, nyugat felé visszavonuló munkaszolgálatos alakulatba.

1945 áprilisában G. tanár úr társaival tankelhárító árkot ásott egy osztrák falu határában, mögöttük hátul összefont karokkal egy őrmester járkált és figyelte a munkát. G. teljesítménye ellen valami kifogása lehetett, mert odaballagott hozzá és fenékbe rúgta úgy, hogy a tanár fejjel előre beleesett az árokba. G. felállt, leporolta magát, aztán a feletteséhez fordult:

– Vegye tudomásul, őrmester úr, hogy most ment el a kedvem az egésztől.

 

II.

Levelet kaptam egyik olvasómtól:

„Kedves Mester! (A »mester« szó előtt a »ház« toldalékot többször is áthúzták.)

Családunk leírhatatlan élvezettel olvassa az Ön egyszerre magasröptű és mélyenszántó írásait, már kétéves lányom is napjában többször idézi emelkedett szellemű aforizmáit, megáll a nagyapja előtt és édes mosollyal rászól:

– »Józsi, a kurva anyádat!«

És a nagyapját, balszerencsére, valóban Józsinak hívják.

Mikor megköszönöm eme hathatós hozzájárulását gyerekem neveléséhez, szeretném megkérdezni Öntől, hogy nincs-e valami még ocsmányabb, még gusztustalanabb története, lehetőleg a nemi élet vagy az emésztés világából, mellyel megörvendeztethetné

tisztelő olvasóját.”

Dehogy nincs, már hogyne volna, a sok közül most csak egyet választok ki, mivel harci dolgokról beszélgetünk: egy katonai tárgyút.

Sok évvel ezelőtt, még újonc katonakoromban, századunk kint, a böhönyei táborban egy P. Dobos nevű törzsőrmester keze alá került. P. Dobost annak idején kirúgták a jutasi altisztképzőről, mert módszereit túlságosan durvának találták, a felszabadulás után is csak a képzett katonai káderek teljes hiánya tartotta meg a helyén.

A törzs velünk sem bánt kesztyűs kézzel. Laposkúszásban közelítette meg az őrszemet, ha elbóbiskolt, ellopta falnak támasztott puskáját és a fegyelem megszegéséért börtönbe juttatta őket. Ha valamelyik ágyat nem elvágólag takarta a pokróc, képes volt előráncigálni minden ruhát, felszerelést és a sátor közepére dobálni.

Ha reggel a parancskiosztásnál végigment a felsorakozott század arcvonala előtt, hosszú és tartalmas káromkodásokat sziszegtek utána, P. Dobos vissza-visszakapta a fejét, de hiába, már csak mozdulatlan arcokat láthatott.

Dühében új és új trükköket talált ki: énekeltünk gázálarcban, szedtünk füvet puszta kézzel a gyakorlótéren, de a koronát akkor tette fel kitolásai sorozatára, mikor kitiltott minket régi, megszokott latrinánkról. Ez az ülőkorláttal ellátott gödör fenn a hegy peremén helyezkedett el, az itt töltött fél és egész órák alatt szívesen pihentettük kiképzésben megfáradt szemünket a Mecsek távoli lankáin.

Panaszra mentünk ellene a parancsnokhoz, de P. Dobos kimagyarázta magát:

– Az én lakósátram ott fekszik a lejtőn a latrina alatt ötven méterre, és nem valami impotens, akarom mondani impozáns látvány a sok meztelen fenék, a szagokról nem is beszélve.

Neki adtak igazat, vigyorogva figyelte, hogy mászunk át a hegyen ötszáz méteres kerülőt téve a másik latrináig – de ezzel a pohár betelt, P. Dobos kihívta maga ellen a Sorsot, a bosszúállást örök időkre feljegyezte a katonai emlékezet.

Századunkból valaki – nevét borítsa homály, úgyis túl sokat látni mindenfelé – bement a közeli faluba, maradék zsoldján három kiló élesztőt vásárolt. Éjszaka felmászott a hegy peremére, lekotorta a földet a betemetett latrináról, a sűrű barna masszába belevágta mind a három kiló élesztőt, visszatakarta a földet, aztán csendesen vihogva elvonult.

Az élesztő sokáig dolgozott, de a munka annál látványosabb eredményt hozott, harmadnap éjszaka az ürülék megkelve, nagyokat pufogva kilépett a gödörből, és mint a láva, zúdult lefelé a lejtőn, P. Dobost az utászok is alig tudták kiásni a sátrából.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]