Irgalom

A CSATAKOS őszi estében Ágnes negyedmagával jött az egyetemről. A lány, aki jobbról karolt belé, s igazította dereglye imbolygását az ő frissebb, szabatosabb lépteihez, harmadéves volt, mint ő, együtt ültek a kórtan órán is, amely (hiába kapcsolta össze az intézet alapítója nevét a tudománytörténetben Pasteurével) a mostani előadó s a késői időpont jóvoltából az ásítások, fejtámasztások s bajtársi összejövetelek után a nyílt kabáton alvás barlangjává vált, úgyhogy még az illemtudóbb kolleginák is vidám megkönnyebbedéssel özönlöttek ki a szabadságot jelentő mellékutcába, melynek a ködszitálásába az Üllői út ívlámpái is odavilágítottak.

A fiatalember – egy ötödéves –, aki Ágnes bal oldalán igyekezett, s ép lábával mindig sietni kényszerült, hogy a megkéső jobb, az ortopéd cipős, az egészségesek menésivel lépést tarthasson, kórtermi gyakorlatról jött, s valami bélyeg vagy újságvásárlás őgyelegtette az utca torkolatban, melyben a kiözönlő diákok közt Ágnes katonaposztóból varratott szürke kabátjának is föl kellett merülnie. A jobb oldalon, az úttest felől lépegető fiút viszont, akinek szép, adjusztált bakancsát s ruganyos lépéseit a magára utalt szem tán egy tiszti egyenruhában folytatta volna (e feltevésből azonban csak a fején levő bajtársi sapka igazolt valamit), a másik lány, Mária szólította ki a Nagykörút sarkán köréje gyűlt diák karéjból, mely mint résztvevőt nyilván a nap nagy eseménye felől faggatta ki.

A József körútnak ez a szakasza az odábbállt eső s az itt maradt köd ellenére, rendkívül eleven volt, mint mindig ilyentájban. Szemből a Rákóczi téri női ipariskola öntötte ide – a csirkekorzóra – a műhímzés, szabászati rajz, fehérvarrás s más rokonszakmák növendékeit, mögülük az Üllői útról, a Baross utcából meg az orvoskar órái bocsátották ki az előadást egy kis sétával kizsongató csoportokat; s a két elem, hol csak a felsőbb képzésnek kijáró irigység s ámulat s a kurta és kurtuló szoknyának kijáró gusztálás pillantásaiban, hol megjegyzésekben, visszafordulásokban, nevetgélésben, olykor-olykor egy-egy leszólításban alkotott vidám rázókeveréket. A járda fél szélességét elfoglaló, s a szembejövőket oldalra szorító négyesben Mária vitte a szót. Ő is a délutáni sajtóban Budaörsi csatává elkeresztelt nem tudni miről ontotta a kérdéseket, amelyben a volt admirális a volt királyt, a budai palota elfoglalásában az utolsó percben megakadályozta. Szemmel láthatólag nem is annyira a részletek iránti történeti érdeklődésből, hanem hogy a résztvevőt tömjénezze, s a maga temperamentumáról, melynek a nehézkes járás, a fűzős cipő, s a könyök árkában hordott könyvcsomó inkább bölcsésznői, mint medikai színt adott, elevenebb benyomást keltsen. Hogy Vetési – így hívták a tányérsapkás fiút –, hogy szerzett tudomást a készülő csatáról, hogy csatlakozott a kollégákhoz, hisz ő voltaképp már ott is hagyta az egyetemi zászlóaljat, hogy csakugyan a farkasréti villamoson mentek-e ki a frontra, hogy látta-e a királyt, hol volt, csakugyan egy udvari vonatban, amikor megadta magát.

Vetési volt annyira pszichológus s nőismerő, hogy ezekre a kérdésekre flegmatikusabb válaszokat adott, mint amennyi hidegvérrel, bár nem volt gyáva fiú, a budaörsi csatába elindult. – Szent isten, maga is erről vallat, nevetett. Azt hittem, maguk fognak a kérdezőktől megmenteni. De azért csak elmondta, hogy a szobatársa szólt be érte (mint jobbmódú fiúk, a Mária utcában béreltek szobát), s bár csakugyan megunta a zászlóaljat, mely egy idő óta a menekült diákok segélyegyletévé alakult, ilyenkor mégiscsak illett csatlakoznia. Igen, a temetőnél szálltak le, s a budaörsi svábok pincéinél ásták be maguk; nem, nem lőtt, csak egy gépfegyver kerepelt a közelükben, az öreg sváb, aki egy hébér bort is rájuk szánt, azt mondta, jó, hogy a múlt héten leszüretelt, most összejárnák a szőlőjét. – És nem félt semmit? Hisz maga nem is volt katona. Ez volt a tűzkeresztsége. – Hiába nógat, nevetett Vetési, nem tudok imponálni magamnak. – Persze, a sebész, magának csak a lélekjelenlét meg a manualitás imponál, hízelgett Mária, mert Vetésinek, bár csak negyedéves volt, némi sebész tekintélye volt köztük, az egyik kórházi osztályon, ahol egy zászlóalj társa volt alorvos, már műtéteket is végzett, fogat húzott, tályogot nyitott, atheromát vett ki.

– Te nem is tudtál, Ágnes, az egészről? – fordult Mária a barátnőjéhez, hogy őt is bevonja Vetési ünneplésébe. Én tán ötször is benn voltam a Segélyegyletben, pláne mióta meghallottam, hogy Iván kinn van. – Nem, én csak akkor tudtam meg, amikor vége volt, vetett Ágnes a barátnője előtt egy pillantást Vetésire, akinek a mély szájíve (a hajlott orr s erős áll közt), melyből ezek a fanyar s mégis respektust sarkalló szavak jöttek (bár most már nem jártak együtt), a hátát még most is végigborzongató helyzetekből volt ismerős. – Úgy is kezdődött, hogy vége volt, szólt közbe a sánta, aki idáig szótlan bosszankodásban hallgatta a bajtárs ünneplését, s bár egy félóráját szánta rá, hogy a lányokhoz csatlakozhasson, csak a legközelebbi villamos megállót várta, hogy tisztességgel lemaradjon.

Erre azonban nem volt szükség. – Én itt most leválok, mondta Mária, ahogy a Népszínházhoz értek, melyet a fiatalabbak, minthogy néhány éve már a Nemzeti együttese játszott benne, Nemzetinek kezdtek nevezni. Mária kinn lakott a külső Kerepesi út s a Liget közé eső városrészben, a Csikágóban, mely nyilván gyors épüléséről kapta még a múlt század végén a nevet, s a 19. számú villamos szokta kollégái látköréből elragadni. – Maga megy tovább? fordult egy gyors, zavart kérdéssel Vetésihez, ahogy a kézfogásban (a kocsi jött már), őhozzá ért. Most Vetési dobott egy éles, kutató pillantást a kérdező előtt Ágnes kötött sapkája felé, s vagy azzal nem volt megelégedve, amit a halvány, közönyt mutató arcon látott, vagy magában támadt fel a vágy, hogy ennek a lánynak, aki a szünet után egyszer csak elmaradt az Orczy kerti találkákról, fájdalmat okozzon, mert arcélét az ismerős kegyetlen fény öntötte el. – Nem, miért? mondta nevetve. Inkább magával lődörgök, ha hajlandó egy darabot gyalogolni.

Mária nem vette észre sem Vetési pillantását, sem a lefokozást, ami a lődörgés meg gyaloglás szavakban rejlett. Ő csak azt hallotta, amit (amikor a kérdés kifordult belőle) remélni sem mert, hogy Vetési őt s nem Ágneséket vagy a visszafordulást választotta ezen a csongoréstündei útkereszten. Az öröm és büszkeség annyi fényt lőtt az arcába, hogy különben is sima bőre majd elpattant a sugárzásban. Mária nem volt csúnya, s ha a mandulavágású arcban mégis volt valami libaszerű, azt a fejhordását is meghatározó járásán kívül, kissé oldalt álló szeme okozta. – No, hallja, egy nemzeti hőssel! nevetett boldogan, s ahogy a Körúton átkelőben az otthagyottakra visszanézett, annyi diadal volt a pillantásában, hogy Ágnesnek a bosszúsága ellenére is rá kellett mosolyognia. „Győztem. Az enyém. Énvelem jár. Nincs ilyen nő a fakultáson, mint Incze Mária” dobolta az oldalához szorított gyógyszertan-könyvnek a szíve. S noha a kis szúrás, melyet Vetési ezzel a faképnél hagyással neki szánt, tagadhatatlanul ült a szíve alatt, Ágnes inkább szánalmat érzett iránta. Mária jobb tanuló volt, mint ő, az első szigorlata, anatómiát kivéve, jeles, s mint jómódú lány (az apja vidéki patikus volt), jobban telt neki ruhára, színházra, sőt olyan folyóiratok, könyvek is megfordultak a kezében, amelyeknek Ágnes csak hírét hallotta: de volt benne valami kótyagosság, ami elképzelhetetlenné tette, hogy Vetési Iván, akinek az ízlését olyan jól ismerte, komolyan beleszerethessen, s ha foglalkozott vele (magában így gondolta), alighanem csak azért, hogy hozzájuk csatlakozhassék, s őt ki ne engedje egész a körmiből.

– Hát mi? fordult Ágnes az otthagyásban társává lett fiú felé, aki erős homlok- s arccsontjai közé jól beírta a pillantást, mellyel Ágnes az elvitorlázót követte, s gondolatait elrejtve várta, hogy a visszafordult arc mit dönt őfelőle. – Megyünk még egy-két megállót? kérdezte Ágnes tapintatból inkább, hogy azt ne higgye, vele nincs kedve a sétához. Ahogy azonban a Vetési erőteréből kiszabadultan a mellette sántító fiúra állította be magát, arra, ami felé ő volt a híd, már örült is, hogy vele lehet. Halmi Feri félig-meddig földije volt, tükrösi, mint az apja, házuk ott lapult a nagy négyholdas telek, a Kertész porta oldalában, amelyben Ágnes a vakációit töltötte. Apját, Halmi gépészt, látásból ismerte; csak annyiból volt gépész, hogy olajfoltos kék kabátot hordott – cséplővel vagy másféle géppel, mint Kis bácsit, a kovácsot nem kapcsolta össze az emlékezete. Feri nyilván visszahúzódott fiú volt, mert bár ugyanannak a palánknak s bodzabokor sornak a két oldalán gyermekeskedtek, nem volt emléke róla. Nagymama mesélte először, hogy ő is orvosnak tanul, az anyja nagyon bízik benne, hogy a hibássága ellenére doktor lesz belőle. De Halmi följebb járt, s csak ebben az évben akadtak össze, mióta Ágnes is klinikai tárgyakat hallgatott: a közös belgyógyászaton olvasta le az indexéről a nevét. – Kolléga úr nem tükrösi véletlen? szólt le hozzá az előző padra, vállát megérintve. Azóta főleg, ha Mária nem ült ott, Halmi is odatelepedett mellé, néha a klinikák közti vándorlásban is összeakadtak.

Az, hogy ennek a komoly, nagy orrú fiúnak a homloka mögött is ott van a répáskert, a szalmakazal, a pajta, mely az ő városi gyerekségében a költészetet jelentette: olyan intimitást teremtett köztük, mintha közös titkuk volna, amiről a körülöttük álló kollégáknak sejtelmük sem lehet. A legjobban mégis az húzta hozzá, hogy Feri volt a kollégák között az egyetlen, akivel az apjáról, mint legalább hírből-látásból ismert emberről beszélhetett. Feri felismerte az előnyt, s ha magukra maradtak, mint most, ezzel próbálta Ágnes figyelmét magára terelni, együttlétüket meghosszabbítani. Most is a fogolyról volt szó. Előző beszélgetéseikből Feri tudott már annyit, amennyit tudni lehetett. Hogy két évvel a forradalom kitörése után (egy igali ember szerint) egy hazatérő hadifogoly szállítmánnyal jutott el Szentpétervárig, onnét azonban nem engedték tovább. Egy hazavergődött tiszt társa pedig, akivel ők nem találkozhattak, mert továbbment Erdélybe, azt a hírt hagyta, hogy a lengyel háború idején, valami kémkedési ügybe keveredett, s letartóztatták. – De ez olyan hihetetlen, rázta a fejét Ágnes. Maga volt a mérséklet és a nyíltság. Ha csak a nyelvtanulás szenvedélye nem keverte bajba… Halmi Feri a Kertész fiúra, Ágnes unokatestvérére gondolt, aki a kommün leverése után önként jelentkezett a nemzeti hadseregbe, s darutollas kalapban járt haza Siófokról. Ő nem tartotta olyan lehetetlennek, hogy a nagybátyja is kész volt valami szolgálatra a vörösök ellen. – Igen, hisz mesélte, nyomta el kissé leütött arcán a gondolatát, a rokon népek nyelve, arra adta rá magát a fogságban. Én azt hiszem, tért vissza aztán a megbízhatatlan hírre, nem kellett ahhoz kémkednie, hogy visszatartsák. A szovjet kormány nem bolond, hogy most, amikor annyi elítélt kommunista van börtönben, ilyen fontos cseretárgyat, mint a magyar tisztek, kellő ellenérték nélkül a kezéből kiadjon. – Igen, én is ezzel biztatom magam, hogy voltaképp érdekük megkímélni őket. De hátha a mieink megmakacsolják magukat? Tudja, milyen a politikai indulat: nehéz, ami a keze közt van elereszteni. Hiszen már olyan rég húzódik, s annyiszor elakadt a dolog… – Nem tehetik, rázta meg a fejét Feri. A közvélemény rákényszeríti őket. Aztán meg, tette hozzá, a visszatarthatatlan szót egy apró nevetéssel ellensúlyozva, van osztályszolidaritás is, végre is tisztekről van szó.

Ágnes nem tudta, hogy a divatból kiment mozgalmi szón nevet-e, s azokon, akik használják még, vagy azokon, akiknek mégiscsak ki kell ereszteniük a zsákmányt a kezükből, de nem is kereste. Képzeletében a hétéves, minden részletében s variációjában kidolgozott kép merült föl: az apja, amint a vonatról leszáll, vagy egy este az előszobaajtón becsönget. – Én már nem is hiszek benne, rázta meg a fejét, el kellett pusztulnia azóta. – Én meg azt hiszem, hamarosan itt lesz, mondta Feri, nála szokatlan eréllyel, tán hogy egy határozott mondattal a lány szívében legalább egy pillanatra maga is súlyt nyerjen. – Komolyan mondja? nézett rá Ágnes, mintegy a szó fedezetét keresve. Hisz annyi minden volt már ott azóta: polgárháború, éhínség, s egy közel ötvenesztendős ember. – De hisz Ágneske mesélte (ez az Ágneske még tükrösi maradvány volt), hogy edzette magát még odakinn is az édesapja. A saslengést is megcsinálta a nyújtón, tette hozzá, s az előbbihez hasonló nevetés most a közös emlék melegének szólt, mely mintha Ágnesből adott volna egy darabkát a hatalmába. – Ó, az még Dauriában volt, mérlegelte Ágnes is a régi képet, a nyújtón átforduló öregembert, amelyhez a barakkokat, az ácsorgó tiszteket, a távoli Mongol sivatagot is hozzáképzelte. – S ki tudja miért, egy kicsit elszégyellte magát, hogy ezt Halminak elmondta. A szívében emelkedő melegség azonban nem engedte egészen elzárni a szavak útját. – Én nem is merek úgy foglalkozni a hazatérésével, mint ami valóban bekövetkezhet. Úgy megváltozna egyszeriben az életem. Inkább csak, mint egy képpel játszom vele.

Néhány pillanatig némán lépdeltek egymás mellett. Feri úgy érezte, hogy egy ügyes, óvatos szó őt is belophatja a szentélybe, ahol ez a tartózkodó lány az apja képét melengeti. – Szép viszony lehetett kettejük közt, jegyezte meg aztán, hogy ilyen hosszú idő múltán is, ilyen sokat jelent az édesapja. – Igen, nagyon szép, kapott Ágnes hangulata a mondaton. De mégsem olyan, tette hozzá, az ábránd vonzásának engedve, mint most lehetne. Hisz, amikor bevonult, voltaképpen még egész kislány voltam… Olyan jó lett volna beszélni erről, szinte a mellében, a torkában érezte a nyelvének induló szavakat: hogy a távol töltött évek nemcsak rombolni tudhatnak egy viszonyt, érlelni, építeni is, de ahogy a kollégájára nézett, s a mohó lesben álló örömet, meginduló vallomásának a visszfényét meglátta rajt, ahelyett hogy tovább mondta volna, az esőfényes járdát nézte. – Hát most már el kell dőlnie hamarosan, jegyezte meg, de úgy, mint akinek nincs erről több mondanivalója.

Az Andrássy út sarkáig szótlanul tették meg a hátralevő lépéseket. – No, most felültetem egy villamosra, szólalt meg Ágnes, egészen más hangon, szinte anyaian. Úgy is eléggé meggyalogoltattam. Halmi ráemelte a szemét s abban annyi riadtság, fájdalom, szemrehányás volt, s az mind olyan gyorsan hunyt ki, hogy nem is lehetett egyértelműen lefordítani. Lehetett az: „A lábamra emlékeztetsz, hogy nem tudok gyalogolni”, de lehetett: „Van szíved csúfolni, jól tudod, hogy a világ végéig is elkísérnélek kifáradás nélkül.” Úgyhogy Ágnes jónak látta, könnyedebb, kollegiális hanggal s némi magyarázattal enyhíteni. – Magának még Óbudára kell kijutnia. Hol is lakik? A Filatori gátnál? Éjszaka lesz, amire hazaér. Én meg itt lakom pár lépésnyire; nem is érdemes a földalattiba benyomakodnom. Halmi nem szólt ellene. Ágnes megvárta vele a villamost. A kocsi zsúfolt volt, s a megállónál is egész kis embercsomó várakozott. Ágnes érezte, hogy a fiút a villamos közeledtével lámpaláz fogja el: hogy fog a rossz lábával a tülekvő csoportban a peronra följutni, s tapintatból, melyet a másik már nem láthatott, a készülő rohamról egy inasgyerekre s kézikocsijára fordította a tekintetét. Csak akkor kereste meg őt a szemével, amikor a kocsi már megindult. Feri ott állt a felső lépcsőn; egy asszony, aki tán észrevette a hibáját, beljebb nyomakodott az emberdugóba, s fél karjával segítette a szabadon maradt helyre; ő azonban szándékosan ott maradt a lépcsőn, mint valami suhanc, a jól sikerült csíny után, onnét intett a szabad fél kezével.

Ágnes elindult a homálybavesző sugárúton, amelyen mintha valami ködfolyó ömlött volna a város belsejébe, az ívlámpák köré szorítva a küszködő kékes fényességet. Azon az útsávon ment, amelyre gyermekkorában az volt kiírva, hogy „Lovasok részére”. Akkoriban még látott is lovasokat; azóta vagy kivesztek, vagy más utakon zötyögtették a pepita nadrágos combjaikat. A hajdani útjuk azonban üres volt, s ő a járdák népétől elszigetelten haladt a Liget felé, hóna alatt a nyúzott irattáska, mely vele került a gimnáziumból az egyetemre. Ez az út már kislány korában is a megkönnyebbülés útja volt számára, a viaszosvászon kottatekercsével erre jött haza a zeneiskolából. Menet a párhuzamos mellékutcán rohant, hogy időben odaérjen, mielőtt a kisasszony sorra veszi, s az ölébe rakott kottán még egyszer eljátssza a Czerny etűdöket, visszafelé azonban rendesen kikanyarodott az Andrássy útra, s ilyenféle imbolygásban késleltette a hazaérkezést. Nem volt valami ügyes zongorista, de az anyja, ha egyszer beíratta, elvárta, hogy a gyakorló, majd az előkészítő osztályokból is levizsgázzék. A fiatalembereknek operaszemelvényeket játszani: ez is része volt annak a többletnek, mellyel a maga szerényebb műveltségét a lányában meg akarta toldani, s Ágnesnek, aki az iskolában jeles tanuló volt, a fals hangokkal s a kisasszony kétségbeesésével vívott csaták után édes ernyedést jelentett a hazamenetel: a füle néha még piros volt a tanárnő kiáltozásától, zsebében azonban ott volt a diákcsemege, vagy október elseje után, amikor a gesztenyés nénik is kiültek kerek kályhájuk mögé az utcára, a meleg stanicli, s ő csendesen majszolva élvezte a megnyújtott út, felelőtlen negyedóra magányát az áramló idegen emberek közt. Tizenkét vagy tizenhárom éves korában ez az út látta az első férfit is, aki a sok millió nő közül épp őmögéje szegődött oda, egy ilyenféle este. Nem is volt már egészen fiatal fiú, s ő először egész gyanútlan nézett vissza a mellévetődő árnyékra, a közvetlen mögötte nyikorgó lépésekre, csak amikor a szemében azt a különös valamit meglátta, akkor gyorsított ijedten a lépésein. Milyen riasztó, mégis mámoros érzés volt; a teste, amit addig öntudatlan hordott, valami különös szégyenletes értéket kapott tőle, mintha a flórharisnyába bújtatott lábikrái meztelenül maradt mellek lettek volna, amelyeket a rövid szoknya elfeledt letakarni. Hol van már az az idő? Milyen rutinra tett szert utcán, egyetemen azoknak a pillantásoknak az állásában, elhárításában; holott voltaképp csak a tudása nőtt meg ezekről a dolgokról, a női és orvosi tudása, meg az édes izgalom tűnt el a kicsit már kényelmetlen szüzesség ellenállásával.

Az apjára próbált gondolni; ott folytatni, ahol Halmi kollega sunyi pillantása az ábrándot beléfojtotta. Hogy milyen öröm lenne, ha mint Feri mondja, s ha őszinte akar lenni minden észtilalom ellenére maga is hitte: egyszer csak itthon teremne. Egy barát, akit kor, illem s a vérség kapcsa választ el tőle, s kapcsol össze mégis épp ezért. Az anyjával sosem volt bizalmas. Tulajdonképp nem is igen kívánta azt a bizalmat, amellyel más lányok, anyák az udvarlók mozdulatait s a tisztulások dátumát megvitatják. A női bizalmaskodásban általában van valami tisztátalan; egymás alsóruháját hordják, s a legszemélyesebb élményeiket is összekeverik. Ő arra a bizalomra áhított, amely távolságot tart, de a lélek lebeg benne. Az apja közt s közte, emlékezete szerint már kislány korában valami ilyesmi alakulgatott. Tisztelte őt és szánta is, ha ugyan szánalomnak lehet nevezni a kárpótlás vágyát, mely a megalázott felsőbbrendűséghez vonz. Pedig az apja aránylag kevesebbet törődött vele, mint az anyja, aki a maga módján szerette, ha ruhát, mulatságot, édességet akart volna, egy kis kacsmargással kicsalhatja. Az apja inkább csak az egészségére vigyázott, hogy olyan sápkóros ne legyen mint a „mamukája”. Sétákat tett vele át Budára; néha a tanulmányi kirándulásokra is elvitte. Most is hogy előtte van a tükrösi nagypapáéra emlékeztető mutatóujja, amint a Jánoshegyi kilátóról, még a régi fából ácsoltról, a Pesten túli köd felé mutat, s a Naszály „vetülését” vagy a mogyoródi csatát magyarázza. A fiúk magyarázat közben néha rá-rásandítanak, s ő olyan tisztává, boldoggá szítta magát ebből a tiszteletből, amelyet a kirándulást rendező, a szigort tréfával helyettesítő tanárról őrá is átvittek. Ha kettesben járták a hegyeket (az anyja nem szerette a céltalan, élvezettel össze nem kötött kirándulásokat), akkor is többnyire megmaradt tanárnak: az iskolai dolgairól meséltette, vagy Budapest kialakulását, a maga egyetemi hallgató korát magyarázta, hogy akkor hogy volt a Svábhegyen, s mi volt a rakpartok helyén. Arról, hogy ők ketten mik egymásnak, nem volt sohasem szó; el sem lehetett képzelni, hogy apuka ilyenről beszéljen vele. De ő épp ebben a csendes együttballagásban, a föld gyűrődéseiben, a bolygók nem is mindig értett pályáiban, a kapaszkodón el nem maradó figyelmeztetésben („Itt most lassan, kíméljük a szívet”) érezte, hogy milyen jó az a csendes, érzelmi kitörésektől mentes érzés, amely ehhez a nyugodt, derült, a városi ruhában is a kedves szagú barna, falusi rokonokra emlékeztető férfihoz fűzte. – Ó, ha most ott folytathatnánk, kapaszkodott a szívében emelkedő másik ismerős érzés ellen az emlékeibe. – Ha újra kimehetnénk a Guggerhegyre, mint a bevonulása előtti utolsó vasárnap, próbálta a maga boldogságát s az apja meglepetését elképzelni, mellyel az öreg vándor az ő csendes leányi hűségét, megnőtt lelkét, érdeklődési körét élvezhetné. Az utolsó fényképét idézte, amelyet még a lengyelországi harctérről küldött, sáros csizmában, katonaköpenyben áll egy vadszőlővel benőtt fal előtt; a tekintete ott is oly nyugodt s mosolygó. De hiába érezte, a maga bágyadt arcán, az izmokba halva a viszonzó mosolyt, ez az erőltetetten tartóztatott kép sem tudta megállítani a csendben növő szorongását, amely mint valami kínos gravitáció, ahogy útja céljához közeledett, szinte négyzetes arányban sűrűsödött. Egyre lassabban ment, csakhogy minél több lépésre nyújtsa a hátralevő távolságot, s messzebb tolja a csöngetést, kulcsfordulást, amely beviszi abba, ami otthon vár rá. Hirtelen megállt: eszébe jutott a mozi. Reggel azt mondta, tán később jön haza, megnézik Máriával az új Henny Porten filmet. De Mária a budaörsi csata izgalmaiban, úgy látszik, tökéletesen megfeledkezett a jegyről, melyet neki kellett volna megszerezni. Ő meg inkább csak azért csinált magának programot, mert ez volt – a hazaérkezése – a kritikus idő, amikor azt a másikat is ott találta. Ez a felfedezés s az utána jövő szívdobogás, nagyot húzott a mellében szoruló pánton. Ha most hazamegy, biztosan ott lesz. Ki tudja tán azt hiszik, hogy tőrbe csalta őket: ez a váratlan visszatérés bizonyítani akar valamit. A földalatti aknája előtt egy pillanatig habozott, hogy leszalad, s beül jobb híján valami amerikai cowboy filmbe. De aztán mégiscsak legyőzte magában azt a cinkos „tapintatot”, melyet az esze annyiszor elítélt, de az idegeiből nem tudott kiűzni.

A főút villanyai alatt a Köröndig még elég sok ember szája írt a ködbe világosabb kört, a mellékutcák azonban, melyekben napközben fütyülő inasok, futballozó fiúk, zörgő stráfkocsik tették olaszossá az életet, már elnéptelenedtek, a boltok is zárva, csak a hentesüzlet félig lehúzott redőnye alól csapott ki a töpörtyűszag. Ahogy a házuk közelébe ért, látta, hogy a kapualjból egy fej hajol ki, s húzódik gyorsan vissza, majd kisvártatva az egész bejárati fal lesz egy emberi test, kendő, has kiálló sziluettjétől cikcakkos: a leskelődő nyilván látni is akart, meg a fejét sem kidugni. Ahogy Ágnes váratlan befordult, az árnyék a kapu mögé készített szemeteskosarak közé húzódott. – Maga az Ágikám? szólalt meg aztán, a leskelődés izgalmát s a megelőző könnyeket eláruló hangon. Bölcskeyné volt, a házmesternéjük. – Valami baj van megint, Kati néni? állt meg Ágnes, hogy az égő gombszemet, amelyhez az utóbbi időben egy különös, merev, a gondolkodás szokatlan gyötrelmét kirajzoló arc tartozott, a homályon át megkeresse. Az „Ágikám” meg a „Kati néni” a tíz-tizenöt év előtti múltat rögzítette a medikus kisasszony meg a Lantos utcai házmesterné között. Amikor ők vidékről felkerülve még a nedves, Várhegy oldali házban laktak, s a szomszédos tömegszállásról hozzájuk szegődött cselédasszony a terézvárosi akna-udvar betonja helyett a lépcsős kertet öntözte a „slággal”, s téli estéken, míg a városból hazatérő „mamukát” várták, az ébresztőóra római számjaira tanította a kislányt, melyekben maga sem volt egészen biztos. Az ura, Bölcskey bácsi már akkor is ott lakott velük a mosókonyha melletti szobácskában; azóta velük költözködtek, mint a bútoraik, előbb Frida nénihez, a Vízivárosba, majd amikor az örökség anyja nagybátyja után rájuk szakadt, őket hozták át házmesternek a pesti sötét bérházukba. Kati néni még korainak tartotta, hogy a lesbenállásról a panaszkodásra térjen át. – Merre jött, Ágikám? A Felsőerdősoron? kérdezte olyan hangon, amelyben a részvétre számító ellágyulás reszketett a detektívláz mögött. Ágnes tudta már, miről van szó: a Felsőerdősor utcában volt az utcaseprők pincéje, ahol a söprűket tartották, s kis lapátjukkal, a tolható vaskocsikkal a környékre szétmentek; a rettenetes hely, melyen Kati néni fölzaklatott szíve minden figyelmével függött, s ahova zárás után egypárszor be is tört. Ágnes csakugyan ott jött el, egész másféle gondok közt, előtte, de a kérdésre, hogy „nem látta véletlenül az uramat?” semmiféle gyanús momentumot se tudott szolgáltatni. Amióta a tiszt úrral kidobattam, képzelje el, ott ácsingózik a hivatala előtt, mondta Kati néni, van pofája a házig is elkísérni. A tiszt úr a kerület utcaseprőit kormányzó főhivatalnok volt, Bölcskey bácsinak, aki a háború után munkavezetőből munkafelügyelővé lépett elő, közvetlen főnöke, s mint ilyen, Kati néni természetes szövetségese, a Bölcskey bácsin úrrá lett szenvedély megfékezésében. A szenvedély elleni harcban különben maga Bölcskey bácsi is részt vett, aki Ágnes szemében annak idején példaképe volt a nyílt képű, nagy bajszú, becsületes magyar embernek, s most is volt annyi jó érzés benne, hogy volt gazdáit, akik őt férjkorából is ismerték, ha lehet elkerülte, sőt a takarítónő kidobatása után állítólag maga dicsekedett a feleséginek, hogy leszámolt végre azzal a cafattal; egy idő óta azonban megint sok írnivalója van ott a pincében, s a múltkor meg se merte csókolni Kati nénit, hogy észre ne vegye leheletén a borszagot. – Lehet, megint elcsalta őt a kocsmába, jött föl Kati néniből a percnyi pihenő után az új riadalom, mert előbb isznak, a Limperger néni látta őket a Szív utcában a butikban, tette hozzá, s kissé elpityeredett, mert ebben az „előbb”-ben újra szembe kellett nézni az öregen megismert borzalommal azzal, aminek utána kell következnie.

Ágnes rátette a szemetes kosár fülén nyugvó kézre a kezét. Azután, amit jövet gondolt, a késésnek örülő szorongással a szívében, olyan közel érezte magához ezt a múltból itt maradt, gyermektelen asszonyt (aki csak a kapualjba berikoltó utcakölykökkel, s a poloskás lakókkal szokta meg a harcot, az efféle szenvedés azonban még a háborús szorongások után is oly védtelen érte), mintha sorsos társa lenne valamiben, tán a múltat ért közös sérelemben – szeretett volna olyasmit mondani, mint amilyet a tapasztalt asszonyoktól, Tükrösön az ángyától, nagyanyjától hallott, hogy „Majd megtér”, „Hadd járja a bolondját”, „Attól csak rosszabb, ha maga is emészti magát”. De nem jött szájára a szó, mit is mondhatna ő arról, ami a Bölcskey bácsit elkapta, s Kati nénit is sanyargatja. Kati néni azonban a néma ottmaradásban is megérezte a részvétet. – Ezt is a háború tette, hívta meg mintegy az annyi éjszakán keresett ok vizsgálatára, amely kozmikus voltával az ő asszonyi szégyenén is enyhített valamit. Ott kapott rá… Majd, mintha épp a megosztott fájdalom, a részvétet viszonozni vágyó részvét szabadította volna el rögeszmeszerű tárgyától egy percre a figyelmét. – Az ám, hallotta, Ágikám, most már igazán kicserélik őket. A holnapi újságban is benn lesz – tért át a maga bánatáról, mint aki friss tartozást törleszt, a leányéra.

Kati néninek mindig volt valami híre, ami szerint a nagyságos úrnak most már igazán haza kell jönnie. Ebben a hírlesésben volt egy kis reménykedő számítás: hogy a nagyságos úr is beáll azok közé, akik az urát a tisztesség útjára szorítják. Az ő uracskája mindig sokat adott rá, hogy a nagyságos úr jóravaló embernek tartsa, magához való, faluról származott magyarnak, akivel ebben az idegen városban otthoni dolgokról, gyermekkori birkaőrzésekről lehet beszélgetni. Ha valaki, hát a nagyságos úr előtt szégyellni fogja magát! Kati néni el is képzelte, hogy beszél majd az ura fejével. „Nézzen meg engemet, Bölcskey, én úgy jöttem meg, ahogyan elmentem” mondja majd, amiről a volt cseléd az úr hajdani viselkedése alapján meg is volt győződve. – Sokszor volt már az, mondta Ágnes hitetlenkedve. – De most igazán. A Limperger úr jött vele az elébb, ő tudja, Ágikám, ott van a kőnyomatosnál… A Limperger úr, a földszint kettes lakó, a Távirati Irodán dolgozott, ahonnét, a hivatalos híreket küldik az újságoknak. – Nem akar bejönni hozzájuk? Hozott egy számot a lapból… Maguknál úgyis vendég van, tette hozzá hirtelen. A Lackovics! lökte ki a nevét. Aztán ijedten Ágnesre nézett, mint aki ott, ahol nem illik, rosszat szólt. – Vagy fölvigyem inkább? változtatott az ajánlatán.

Ágnes ismerte ezt a pillantást. Ez a Lackovics, amely mögül az ellenszenv lassan a vendégeknek járó „úr”-at is lekoptatta, Kati néni lelkében ugyanannak az életükre tört szökőárszerű elemnek volt a képviselője, mint amely az ismerős Felsőerdősori utcai pincét (ahová piacról jövet régen maga is bement, s mint a helyiség első asszonya tréfálkozott a munkavezetőkkel, s vetett egy nyájas szót a söprűket tatarozó János bácsinak) valami sötét, méltatlan orgia helyévé változtatta. A nagyságos asszonynak, az uralma alatt eltöltött másfél évtized alatt, sok gyengéjét kiismerte, az indulatos természetéből sűrűn kicsapó viharoknak szegény nagyságos úr mellett ő volt a legállandóbb hajósa; kedélyével, szórakoztató pletykáival, cselédi alkalmazkodásával, olykor-olykor erélyével még a nagytürelmű férjnél is ügyesebben, magát kiismerőbben vitorlázott rajtuk, mint aki asszony és bizalmas létére, elfogulatlanabbul tanulmányozta, s jobban be volt avatva a részletekbe. Erre azonban, ami történt, tán még kevésbé volt felkészülve, mint a maga szerencsétlenségére. Ha a hosszú idő alatt egyet-mást meg is figyelt, például, hogy az asszonya még a budai években milyen elragadtatással beszélt a fiatal háziorvosukról, akinek házi süttetű kenyeret is kellett vinnie, mert a beteges felesége mellett pékkenyéren élt, vagy a komaura, Ágika keresztapja is hogy fel tudta villanyozni a tréfás léhaságával. Mindez azonban csak az asszonyi életet megfűszerező játék volt, melynek az ő cselédéletében is megvolt, postással, hentessel az ártatlan mása, s nem érinthette egy olyan asszonynak, mint az ő nagyságája, a becsületét. Hosszú háborús szalmaözvegysége nemhogy csökkentette volna ezt a hittételszerű meggyőződést, hanem szinte lesüllyesztette a bizonyosságok közé, amelyeken nem is lehet gondolkozni. S most itt van: ez a korosodó asszony s a fiatalember, akit ő még a lányához is komolytalannak tartott volna!

Ágnesnek persze nem szólhatott a dologról, az ő szemében Ágnes ilyen tekintetben a medikasága ellenére is a régi Ágika maradt, aki előtt mint úrilány előtt bizonyos falun elég használatos szavakat, témákat nem szabad kiejteni; sőt egy ideig még Limperger nénivel sem sutyorgott róla, részben mert félt, hogy az asszonya fülébe visszakerül, de azért is, mert a maga szégyenét érezte benne. „Hisz maga már nagylány, maga előtt már lehet beszélni az ilyenről” bocsátotta még a maga történetei elé is, amikor az a házmester lakásból kicsapó sikítás, kiabálás jóvoltából már az összes udvari lakók közkincse lett, s a szánalom nyújtotta enyhület egy körbevándorló szerelmi regénnyé tette; a tárgyszerű részleteket azonban még ekkor is az absztrakciók ködébe rejtette, s némileg átköltötte a részére. („Hisz maga is érti, Ágikám, egy asszony észreveszi azt, ha az urának más nővel van dolga, olyan kelletlen foglalkozik vele.”) Az meg épp lehetetlen lett volna, hogy arról, aminek Ágika édesanyja s Lackovics közt megfigyelése szerint lennie kell, célzást is tegyen. A részvevővé váló hangja s a megállt fekete szem közepében a borzalom azonban annál érthetőbben mondta. Ágnes talán épp a Lackovics neve körül támadt szakrális döbbenetből értette meg, hogy amire ő maga nem akar gyanakodni, az Kati néni lelkében az őt is megrendítő tények alapján meggyőződéssé vált. – Jó, hozza föl, Kati néni, mondta Ágnes, mintegy szövetségest keresve a ráváróban, s nekiindult a gázláng világította lépcsőháznak.

Az udvari gangokon már egy lélek se volt, csak az ablakfüggönyön kiszűrődő fény mutatta, hogy itt emberek foglalatoskodnak; többnyire a konyhaablakon, mert a házban szegény emberek laktak, akik néhol csak a sparherd fényében ültek, s hálni mentek a szobába. A szíve mintha a lépcsőket nem bírná, egyre nehezebb lett. Valóságos diszpnoém van, állapította meg lihegő mellére figyelve, az első emelet fordulóján. Aztán megharagudva magára, hirtelen elszánással egy iramban szaladt föl a másodikra. Sokszor szidta magát ezért a félénkségért; mintha ő lenne a bűnös, őt érhetnék rajt mindjárt valami méltatlanon. Tulajdonképp kemény léptekkel kellene járnia, végimérni őket; tükröt csinálni a tekintetéből, ítéletet hirdetni rájuk a homlokán, s ő zavarba jött, kerülte őket, lábujjhegyen settenkedett végig a szobákon, nem azért, hogy meglepje őket, hanem hogy a maga bűntudatát elrejtse előlük. Csak fölbátorítom őket, korholta a gyengeségét. Valami nagyszerű, diadalmas dolognak képzelik, ami közöttük van; az késztet erre a sompolygásra. Vagy ami még szégyenletesebb: hogy tapintatos vagyok, a cinkosuk tehát, ahogy azt az anyja, főképp eleinte millió apró dologban minduntalan fölkínálta. De hiába durálta magát neki, a határozottsága most is csak addig tartott, amíg a kulcsot az irattáskájából előkotorta.

A konyhaajtóhoz volt kulcsa, azon át ment be. Még fel sem gyújtotta a villanyt, már megérezte a kihordott uzsonnavacsora maradványát. Tudta, hogy a konyhaasztalon a felvágott vastag zsírfoltos papírjai hevernek, a nagy japán teáskannán – a félig kihűlt tea kesernyés szaga erre vallott – nincs rajt a födő. S igen, rokfort is volt, a Lackovics kedvence. Csípős szaga szinte kirajzolta a zöld penészereket s a húsos felsőajkat, ahogy harapás közben (nagyokat harapott) a kenyérrel együtt a szájába fordul. Ő maga a medikus menzán evett, a fölhordó diákok ujját ismerő löttyszerű leveseket, rosszul kifőtt lekváros tésztát, itthon meg, hogy elhatárolja magát, ha csak az anyja bele nem erőltette, a tükrösi nagymama kacsazsírját kenegette a pirított kenyérre. Az a kis illat, ropogás, amit a pirítórács a kenyérből kicsalt, s a beleszívódó sárga kacsazsír volt az egész napi jó íz, amit a fiatal szájának juttatott, s most nem tudta megállni, hogy a konyhában lebegő hentesáru szagra egy kis bódulat ne szálljon át az érzékein, s a nyomában jövő hirtelen indulat is csak félig volt az erkölcs haragja, félig a letiltott ínyé, a nedveit hiába választó gyomoré. A felgyújtott villany igazolta az érzékeit (a tálon egy szelet sonka, több karika vadász), s még hozzá is adott valamit: a sietős mozdulatokat, melyekkel a kistányérokra tett kannát kihozták, a papír a hokedlin, egy lecsúszott kés a kövön. Az anyja, mióta ismerte, már-már rögeszmésen rendtartó volt, egy piszkos csésze a konyhán, egy cipőtalp foltja a parketten, szinte a vezeklés kényszerével húzta más munkája közben is maga felé, s ez a konyha sarkát felkavaró rendetlenség a benti örömről, a felhevülésről, meglágyult arcról beszélt, amely a sebtiben lerakott tárgyakról az élvezet színhelyére vitte.

Ágnes csüggedten állt a konyha közepén. Ott benn nem vették észre az ajtónyílást, s ettől még nehezebb lett az egymásba feledkezett emberek felé a továbbmenés. A fölhajtott konyhaasztal terítőn egy cukrászdai papír is hevert, amelyen a hozzáragadt csokoládé, hab, puncsmázfoltok, az uzsonnavacsora utolsó fogását térképezték, melynek a maradványa még nem került ki a szobából. Ez volt a baj, ez a házeladás! villant át Ágnes fején, ahogy a papírtálcát nézte. Ha akkor a sarkamra állok, nincs pénz, nem habzik fel a sokéves háború utáni szegénységből a régkívánt jólét, nem jelenik meg ez a Lackovics sem. De akkor ő sem bánta, ha megszabadulnak a háztól, anyja az amortizációba, a hadilakbérekbe fáradt bele, benne meg a „háztulajdonosi” helyzet ellen bujkált egy kis elvi szégyenkezés.

A lakás felé szegzett hallása ijedten rezzent meg háta mögül a koccanásra. Kati néni hozta az ígért papirost, a fél arca s a nagy szemölcs rajta, ott volt a konyhaajtó egyetlen átlátszó üvegkockájában; azon át leste, van-e ember itt a folyosóra kiszűrődő világosságban. – Itt van, Ágikám? fogta ő is suttogóra a hangját, ahogy Ágnes egy akaratlanul halk kulcsfordulással beeresztette. – Itt van az írás, mondta, s közben ő is széjjelnézett a konyhában, mely a heti nagytakarítás révén részben még mindig az ő hatáskörébe tartozott. Nyilván ő is fölfogta egy rövid szemkörbejártatással mindazt, amit Ágnes, s most mintha csak agya járását fordítaná le szemmozgásra, előbb a harántfolyosóra nyíló ajtóra vetett egy sötét borzadó pillantást, aztán Ágnesre emelte egyszerre kérdő s döbbent szemét. – Elkértem a Limperger bácsitól, magyarázta meg bővebben is, olyan hangon, amelynek a gyöngéd elérzékenyedése nem szólhatott sem a papírlapnak (melyet a sok mosogatás emléke a két ujja közt tartott), sem a szolgálatkész kőnyomatosnak, aki az ő szomorúsága mellett ennyi figyelmességet tanúsít az Ágika baja iránt. – Köszönöm, Kati néni, vette át Ágnes a papírt, s noha szántszándékkal jó hangosan akarta mondani, mint aki nem osztozik a másik suttogásában, az a bosszantó respektus valahogy a hangra is mintha láthatatlan burát borított volna, nem volt suttogás, de azért nem is ment messzire.

A papír amit Kati néni hozott, durva stencilezett papírlap volt, amilyenen a Távirati Iroda adja le a frissiben kapott híreket. Két más tudósítás, egy egyetemi tanári kinevezés s egy miniszteri utazás közt, csakugyan ott volt ceruzakeretben, amiről Kati néni a kapualjban beszélt, az egész rövid hír: a Távirati Iroda úgy értesült, hogy az Oroszországban visszatartott hadifogoly tisztek kicserélésére nemrégen újra fölvett tárgyalások, amelyek a tavaszon megakadtak, most sikerrel jártak, a magyar kormány kiküldöttje egyezményt írt alá, amelynek az értelmében az első tiszti szállítmány már meg is érkezett Stettinbe. Ágnesnek többször is el kellett olvasnia a szikrázó villanyfényben szerteszét ugráló betűket, hogy a hivatalos szavak mondattá álljanak össze: olyan bajos volt, a hentes- és cukrászpapírok valóságáról a stenciles papírról ránéző reményekre átkapcsolni. – No, mit szól hozzá, Ágikám? Ugye hogy most már hazajönnek? nézett rá Kati néni, mintha Ágnes tétovázása ahhoz a mérlegeléshez kellene, amely a nagyságos úr hazajöttét vagy haza nem jöttét most már végérvényesen eldönti. – Aki megvan, tán haza, mondta Ágnes, s a csüggedtség alatt, mely a belső szobából ömlött felé, alig találta meg a hír biztatta reménységet. – Már hogyne lenne, mondta elérzékenyedve a házmesterné, s mint aki fölfedezte Ágnes reménytelensége s a konyhában úszkáló szagok közt az összefüggést, hirtelen begöngyölte egy papírba a reszeletlen maradt rokfort darabot. – Majd meglátja, hogy megjön; mostanában annyiszor álmodtam vele. Hisz emlékszik, mondtam a múltkor. – Majd meglátjuk, Kati néni, mondta Ágnes is, s mint aki reményt akar a testébe vezetni, a cselédasszony kezére tette a kezét.

A házmesterné, akinek ha teli volt is a szíve, tudta az illemet, hogy az urakkal csak dolgozva illik beszélgetni: vizet tett föl a gázra. A mosogatóban még ott volt a déli edény is. – Ha már itt vagyok, ellöttyintem ezt, mondta, s az úr álombeli betoppanásán át, aki egészen olyan volt, mint amikor a Vár oldalában laktak, s akit az ura látott meg, amint a szemetet kitette, megint csak a férjére kanyarodott vissza. „Nézd, fiacskám, ki jött meg?” mondta az uracskám. S az uracskája is éppolyan volt, mint régen. Hisz maga is emlékezhet, Ágikám, ha kislány volt is, hogy éltünk mi akkor, bontogatta a szívét kínozva ezt a második „régent”. Folyton birkóztunk, egyszer még el is sírta magát, mert azt hitte, komolyan veszekszünk; szombat este együtt mentünk a kocsmába, egyszer magát is elvittük – emlékszik –, mert az úrék a színházban voltak. Ott volt a kocsma, ahol a Donáti utca meg a Toldy Ferenc utca összeért. Még cukrot is vettünk magának a kucsébertől, olyan hosszú árpacukrot, de maga azért csak kikottyantotta, istenem, olyan kislány volt még. Ágnes csakugyan emlékezett rá, a kucséber kosarára meg a veszekedésre utána, még a szégyenére is, amikor Kati néni megpirongatta. A siránkozó emlékezést egy pengő, csörömpölő hang szakította félbe: a reszelő szaladt ki a Kati néni kezéből, s ugrált kicsinységéhez képest meglepően erős hangot adva, a konyha kövén. Mind a ketten ijedten néztek a lakás felé, mintha bűn volna itt lenniük. Bentről hökkent csend, aztán egy ajtónyitás felelt: meghallották. – Maga az, Kati? szólt ki egy hang az ebédlőajtón. Máskor is megmegtörtént, bár egyre ritkábban, hogy a házmesterné, már csak szokásból is feljött elmosogatni. Tudta, hogy a nagyságos asszony a mosogatást utálja legjobban. – Én, felelte Ágnesre nézve Kati, s a mosogató fölé hajolva serényen kezdte a tányért lötyögtetni. De az „én”-ben volt valami bizonytalan, úgyhogy a volt háztulajdonosnő nem ment vissza, mint a nyitva hagyott ajtó a szándékát mutatta, megnyugodva a vendégéhez, hanem még egy ajtónyit továbbjött, mint aki a hanghoz tartozó arcot, tevékenységet is látni szeretné. De akkor már Ágnes is megindult könyvével a karján, mint aki ebben a percben érkezett a lakás elé. – Hát te? nézett rá az anyja meglepetten. – Nem volt mozijegy, mondta zavartan Ágnes, s megindult az anyja mellett a volt úriszoba felé, amely az apja bevonulása óta neki volt a tanuló tanyája.

Az anyja azonban utánament. – Gyere át, szólt be az úriszoba-ajtóban megállva, hoztam neked egy kis felvágottat meg sajtot a városból. A hangja kicsit rebbent volt, a természetéhez nem illő alázatféle enyhítette, persze csak úgy, hogy a felcsattanó sérelem, az indulat kifakadása is ott lappangott benne. Ágnes háttal állt neki: a kórbonctan könyvét préselte be az apja könyvállványára, melyen az összébb szorult kútfő kiadványok, néprajzi munkák, útleírások közt, egy sor az ő frissebb könyveit látta most vendégül. De a szükségesnél tovább elforduló hátával is látta a hanghoz tartozó arcot, amelynek a szokatlan fellágyulásán most a gyanú s az ijedelem s igen, az esdeklés rezzenései cikáznak át. Volt valami szánalmas a tétova ottállásában (az ő szeszélyes, sokszor igazságtalan, de mindig villámegyenes anyja); még a hazug „neked”-ben is. „Köszönöm, én kitartok a kacsazsírom mellett” valami ilyesmit kellett volna rá mondani; a hazugságra rápirító igazságérzet, az alkut visszautasító erény így kívánná. De ez mégis olyan durva, méltatlan lett volna. Nem szólt hát, csak megfordult, s az anyjára nézett. – Lackovics van itt, mondta ki az, minél természetesebben, de a lánya hallgatásának szóló daccal is. – Azt a gyógynövénykönyvet hozta föl, amit a múltkor emlegettél. – Én? nézett rá Ágnes, s érezte mint kap sértő élt a csodálkozása. Ez is hozzátartozott a naiv, leplező fogásaikhoz, hogy Lackovics mindig neki tett, akármilyen visszautasító volt vele, lovagi szolgálatot, mintha még mindig a házikisasszonyhoz járna, csak annak a távolléte, neveletlensége miatt töltené az anyjával az időt. – No, csak ne vágj olyan csodálkozó képet, csattant föl az anyja erre az „én”-re, amennyire a harmadik szobában levő vendég s a maga helyzete engedte. – Nem te mondtad, hogy nincs egyetlen kép sem a gyógyszertankönyvedben? Csak magolod a növények leírását, és fogalmad sincs, hogy néznek ki. – Ja, mondta Ágnes, s elnyelte, hogy ezt nem Lackovicsnak, hanem az anyjának mondta. – Majd bemegyek, mondta ehelyett, szürke posztókabátját a székre dobva. – Addig megmelegítem a teát, készségeskedett az anyja, kitörni kész ingerültségét a kínos, de mégis erőltetett találkozó miatt anyai szolgálatkészségbe fojtva.

Ágnes hallotta, hogy mielőtt kimenne, a hálószobát is megjárja még. Nyilván a tésztástányérokat szedi össze, és süllyeszti a Kati néni mosogatóvizébe, hogy legalább a cukrászsüteménynek nyoma vesszen; közben néhány kurta szóval Lackovicsnak is megmagyarázza a helyzetet: hogy ő jött meg, itt fog teázni velük. Ennek a gyors, cinkos szó és tekintet váltásnak az elképzelése, amelyben ő mint valami váratlan fölmerült rém, a kijátszandó ellenőr szerepelt, megint fölháborította. Mért is ígérte meg, hogy bemegy, mivel kényszeríthetné rá az anyja, hogy odaüljön a teájukhoz, az egymást kerülő s mégis cinkos pillantások közé, s úgy tegyen, mintha ez a látogatás a legtermészetesebb dolog volna. A gyermekkori engedelmesség dolgozik még benne; az észnek ellenálló reflex, amit nem is annyira az anyja hirtelen keze, mint az apja, Kati néni, a náluk levő rokongyerekek példája idegzett belé, hogy az „Irma néni” akaratának nem szabad szembemenni, mert akkor (egy kis okossággal megspórolható) indulatos jelenetek következnek? Vagy épp fordítva: ő a felnőtt, s anyja a gyermek, akinek gyatrán szőtt, átlátszó szövevényeit nincs szíve egy kemény szóval lesöpörni? Mert hisz sok hibáját tudta az anyjának, de az álnokság nem tartozott ezek közé. Sőt túlságosan is egyenes volt, mint akinél szó s gondolat közé nem iktatódott oda az embereket számba vevő félelem, mérlegelés. S most, hogy ez a kései kapcsolat mégiscsak hazugságra kényszerítette, hazugságain is meglátszott ez a – nemcsak gyakorlatlanság –, de Ágnesnek úgy tűnt föl: egyenesség. Egy okos nő túl a negyvenen, ha viszonyba keveredik, bizonyára megtalálja a módját, hogy ami boldoggá teszi, elrejtse a szemek előtt. Ő azonban: nem; szinte azt követelte volna, hogy az emberek s ő, Ágnes is osszák a büszkeségét és boldogságát, hogy körülötte egy ilyen kedves, fiatal férfi lovagiaskodik, éppen csak egy pókhálónyi hazugságot dobott a kitálalt viszonyra (amiben persze mindenki hinni tartozott, különben, mint a sógornője is, ki lett a világból átkozva), például, hogy Lackovics, aki mint a lánya, majd a falusi unokahúg lovagja szokott ide, mint ilyen tanulta meg becsülni, s hozzá csak egy szép középkorias Frauendienst fűzi. S az anyjába vetett gyermeki hiten kívül, amely éppoly szilárd volt, mint Katié a nagyságos asszonyban, tán épp ez az óvatlan nyíltság volt az, ami Ágnesben minden bizonyíték ellenére újra s újra felvillantotta a kétséget, reményt, hogy az a pókhálónyi hazugság tán azért olyan elfogadhatatlan, romantikusan hihetetlen, mert nem hazugság; ez a Lackovics maga is egy furcsa, nem egészen normális ember, s az anyja s közte csakugyan nincs ott, amit minden épeszű ember föltételez, s tán épp ez a lehetőség az, amely a keményebb célzásoktól az utolsó percben mégis visszatartja, mintha az ő keményebb szava lehetne az a durva lökés, amely a holdas gerincen, ahol lovagját járatja, a bűn oldalára átlöki. – Eh, essünk túl rajta, mondta most is, miután egy percig elkeseredetten fogta a vasszfinksz fejét, mely a tanítványok ajándékaként került az apja íróasztalára. Az ebédlő derengő állótükrében egy gyors kézmozdulattal végigsiklott a haján s a kontyán, s benyitott a teafőzés idejére magára maradt Lackovicsra.

A fiatalember előzékenyen ugrott föl a nagy diófa ágyak előtt álló, régi kártyaasztal mellől, amelyet még apja vidéki tanársága alatt vettek, amikor névnapokon, borfejtéseken, disznótorokon szükség volt a zöld posztóval fedett négy kis sárga medencés asztalkára. A lakásból a szénhiány miatt csak ez az egy szoba volt fűtve, s ez indokolta, hogy Kertészné a fiatalembert itt uzsonnáztassa. Lackovicsnak ez a mozdulata, mellyel a bordó plüssfotelból fölkelt, s a belépő üdvözlésére sietett, annál jobban ingerelte Ágnest, mert annak idején, első együttlétükkor neki is imponált; a rugóra induló s mégis kissé bőre szabott emelkedésben, a tiszteletteljes, szinte merev közeledésben rejlő hódolat, amely a kézfogás után csakhamar viharos enyelgésbe ment át. Lackovics feltűnően alacsony ember volt; a felsőteste széles, de iksz lába a leplező nadrágszabás ellenére rendkívül kurta, az arca, noha harminc fele jár, ifjonti. Férfiasságának a tudata s ez az első pillantásra groteszk külső lehetett az, ami (éppúgy mint a fölényes enyelgést) a humort visszafojtó méltóságos mozgást elsajátítatta vele. „Egy hölgy jelent meg a szobában; itt olyan ember ül, aki tudja, mivel tartozik a másik nemnek”, mondta a fölpattanás; „de azért a maga méltóságával, férfivoltával is tisztában van”; a köröző emelkedés; „te pedig a hölgyek közül is különös tiszteletet váltasz ki belőlem”: a hódoló közeledés; „de azért tudom ám, hogy a nők, ha hódolatot érdemelnek is, csak kedves játékszerek”: a mély kézcsók vagy kemény kézfogás után a pajtásiasan felragyogó mosoly. – Csókolom a kezit, mondta most is, mintha Ágnessel a legjobb pajtásságban éltek volna. Haza méltóztatott érkezni? Fáradtan kissé a sok boncolástól? Hány mellkast méltóztatott a kis kacsóival ma felnyitni? Ágnes medikaságát mindig efféle gúnyolódással kezelte, mint olyan férfi, aki tudja, hogy a nő fehér köpenyben is csak édes csecsebecse; a gúnyolódásba azonban egy kis irigy tisztelet is lapított az orvosi pálya s általában minden egyetemi diplomát kívánó foglalkozás iránt, ő ugyanis, bár jogi szemeszterekről is szokott beszélni, a sors különös viszontagságai folytán, melyek tehetségét még nem hozták napvilágra, egyelőre vasúti forgalmistaként működött. – Az idén nem boncolunk, felelte Ágnes szárazon. – Igaz, el is felejtem, tett úgy a fiatalember, mintha Ágnes kurta válasza nem a megütött hangnemet utasította volna el, hanem csak a végzettségére büszke diáklány gyermekes sérelme volna, akit képzeletben egy évvel visszaraknak. – Egész elfelejtettem már, hogy a bonctani szigorlaton cum laude, túl vagyunk, s ebben az évben már élő mellkasokat tetszik kopogtatni. Bocsánat a feledékenységért, hogy karrierjét lomha képzeletemmel nem tudom kellőképp követni. Remélem, a pharmakológiai szigorlatunkat még nem tettük le, mert akkor néhány nap lótás-futásom kárba veszett volna. S mint aki tudja, hogy egy hölggyel szemben, ha egy kis enyelgést meg is enged az ember, az alaphangnak mindig lovagias hódolatnak kell lennie, arca megint azt a tiszteletteljes, szinte hökkent kifejezést vette fel, amit a kézfogás előtt. A kedves mama említette, mondta, a kisasztalon heverő könyvet, mint fontos okmányt fölemelve, hogy a tanuláshoz nem áll kellő botanikai atlasz a rendelkezésére. Énnekem eszembe jutott, hogy van egy gyógyszer-nagykereskedő barátom, aki mellesleg könyvgyűjtő is – elmentem hozzá: akarsz, pajtás, egy megszorult kislányon segíteni? (s mosolya jelezte, hogy az enyelgő modorára vált). Nana, csak ne csillanjon fel a szemed, az olyan szorultság, amire te gondolsz, itt kizárt. Egy gyógynövény atlaszra van szüksége a tanulmányaihoz. Egy egész könyvszekrényt átnéztünk; barátom szerint, a célt tekintve, ez lesz a legmegfelelőbb.

Kertészné, aki a lánya lépteit s az ajtónyílást meghallotta s aggódott, hogy Ágnes ha ő benn nincs, valami sértést enged meg magának, könyökét az ajtóba ütve sietett be a nagy tálcával a szobába, sietségét aggodalmas pillantásán kívül a kenyérre loccsant tea is elárulta, melyet a japán készlet helyett a szokásos fémkannában hozott be, s langyos volt csak. Ágnes átvette a könyvet, múlt századbeli német munka volt, amilyet öreg patikusok tékájában találhat, elavult gyógynövénytárak, gombahatározók és természetfilozófiai művek szomszédjában az ember. Ábrái a litográfia gyermekkorában készültek. Végeredményben azonban használhatónak látszott, hisz a gótbetűs nevek alatt ott volt a latin, de Ágnes a megvető mozdulattal, mellyel a kitöltött teája mellé tette, mégis inkább az ócska, elmaradt voltát hangsúlyozta. – Az első túsz-szállítmány Stettinbe érkezett, mondta, miután egy ideig szótlan itta a két őt néző alak közt a teáját, nem rájuk, hanem a félbeharapott vajas kenyérre szegezve a szemét. Maga se tudta, mi szalajtotta ki az orra alatt levő kenyérből ezt a minden bevezetés nélküli mondatot, hisz valamennyi témakör közül, amit Lackovics társaságában kerülni igyekezett, az apja sorsa volt a legtilalmasabb. Maga is megdöbbent, hogy milyen komoran, majdnem fenyegetően fordult ki a száján; mintha valami tragédiában, peplonban mondta volna, megálljatok, hazajön az apám. A két ember, noha föl sem nézett, érezte, egymásra pillant, s egymás arcán keresi, ki szólaljon meg előbb.

– Igen, Lackó is mondta már, szólalt meg Kertészné. Bizalmasan Lackónak hívta, nem a keresztneve, hanem a megcsonkított családi név után Lackovicsot, ebben is volt valami naiv, ártatlanságát hangsúlyozó bátorság, hogy a lánya előtt is vállalta ezt a dédelgetést, most azonban egy kis dac s elégtételadás is vegyült ebbe a névbe. – Igen, mi a pályaudvaron már délelőtt tudtunk az örvendetes eseményről, mondta Lackovics is, aki bár megvetette a pályáját, büszke volt az értesültségére, félmosolyát az „örvendetes esemény” kimondása közben a két stílusa – a hódolatteljes s az ironikusán enyelgő – közt lebegtetve. De a kedves mamának az volt az óhaja, hogy egyelőre hallgassunk róla; nem akart fölösleges izgalmat okozni, tudja, milyen gyengéje a kedves papa; tavasszal is egész búskomor lett, amikor a tárgyalások félbeszakadtak. – Egyáltalán nem voltam búskomor, mondta Ágnes, noha csakugyan leverte a dolog, de ennek az embernek a szájából még az apja utáni vágyát sem vállalta. Lackovics azonban nem zavartatta magát. – Én már rég tudom, hogy most reményteljesebben alakul az ügy, amikor az öreg Jungerth, a követünk, Stettinbe utazott, hosszan elbeszélgetett velem. A kedves papát külön figyelmébe ajánlottam, föl is jegyezte a nevét egy noteszba.

Ágnes ránézett: maga sem volt tisztában ezzel az emberrel, hogy csak kérkedik-e vagy csúfolkodik. A pályaudvarok tisztviselőinek büszkesége, hogy a nevesebb utasokat ők kísérik a lefoglalt szakaszukba; a főnök az államfőt, a vadászatra menő, külföldre utazó minisztereket, a forgalmisták a híresebb színésznőket; eközben azok néhány szíves szót vetnek nekik, vagy ami a legnagyobb kitüntetés, harmadik, negyedik alkalommal megismerik, s nevükön szólítják őket. Csak ez a bennfentesség mondatja vele a hazugságát? Vagy több esze van, mint gondoljuk? Kívülről mulat azon, ami a bennélőknek dráma, de neki, akiért folyik s akinek mi baja lehetne belőle, csak az elmésségét mozgató komédia? – Én nem hiszem, hogy ha még él is, benn legyen abban a szállítmányban, mondta a feleség. Azt mondják, előbb a moszkvaiakat szállítják haza. Akik a szállítmány összeállításánál kéznél vannak. Aztán jönnek a péterváriak, bár én nem nagyon hiszek annak az igali embernek. Hazudott, hogy érdekes legyen. – A kedves mama még mindig a Tien-Sanban képzeli a tanár urat, amint a volopüköket nyomozza, nevetett fel Lackó, nevetés közben szokása szerint szája elé téve a kezét, holott inkább a furcsa, rekedt hangot kellett volna beárnyékolnia. A Tien-San volt az egyetlen középázsiai hegység, amelynek a neve Lackovics fejében a középiskolai földrajzból megmaradt, a volopükök pedig a vogulok, akiket találomra a vállalkozás esztelenségét jelezve dobott a Tien-Sanra. Ez a célzás különben nem volt minden ugrató célzat nélkül. Közvetlen a háború után a fogoly több tiszttársa érkezett haza Szibériából, akik azt mondták, hogy az ő Kertész Jani barátjuk is hazakerülhetett volna, de az annyira beleveszett a turáni rokonokba, hogy valami expedíciót akart szervezni az Altáj felkutatására. Ez a felelőtlen anekdota a lakóival küzdő asszonyt módfelett fölizgatta, s később mint mesterségesen hizlalt vád a lelkiismerete előtt lett érv, önmaga igazolásában. – Én meg azt hiszem, hogy igenis benne lesz a szállítmányban, mondta Ágnes éppolyan keményen, mint ahogy előbb a túsz-szállítmány érkezését közébük dobta.

Magát is meglepte, honnan vette ehhez az esztelen határozottsághoz a meggyőződést, hisz a kollégájának a Körúton, épp az ellenkezőjét mondta. Kertésznére, aki szenvedélyessége ellenére nagyon befolyásolható volt, a határozottsággal tett mondatoknak mindig megvolt a hatásuk. – Adja isten, mondta csendesen a terítőt nézve, s Ágnes a hangsúlyán érezte, hogy ez most nem a bűntudat színlelése, inkább az ő szenvedélyes, imponálóan kifejezett kívánságának a visszhangja, melyet, mint tanulmányi terveit is, mindig ilyen kételkedőn büszke, de alapjában jóindulatú mondatokkal fogadott. – Bár szólna az óbudai jósnő magácskából, tromfolt rá, tenyerét a szája elé téve Lackovics is, aki szerette a visszatérő szólásokat, melyeket rendesen saját ízlése szerint alakított, mint ezt is, a próféta lelke helyett óbudai jósnőt mondva. – Mi itt ülünk, s esszük a jó vadászt meg krakkóit, festegette Lackovics már a visszatérés képét (a sonkát és cukrászsüteményt elhagyva), a kedves papa meg Stettinben vagy eddig tán Berlinben már feni a jatagánt, a magával hozott turáni görbe kardot. S egy szép napon betoppan, s rátámad a hölgyekre: hol van a ház ára?

Ez is a Kertészné vádakban csapzó lelkifurdalásainak szól, ő a férjétől ugyanis a legkisebb szemrehányást sem viselte el (nem is volt vádaskodó természet, szerencsére), az „uram” azonban nem mint személy, hanem mint intézmény bizonyos respektust tartott fenn benne, akinek a pontosan beosztott kosztpénzzel s egyéb intézkedéseivel, így a házeladással s az azóta elfolyt pénzzel elszámolással tartozik. Lackovics az ebből eredő (s rendesen épp a férj ellen intézett kifakadásokban megnyilatkozó) bűntudatát ugratta, ügyesen egy bűnbe kapcsolva a két hölgyet, mint akik együtt költötték, vállalkozták el az azóta hiányzó pénzt. Kertészné ugrott is; arcára, mellyel az imposztor tréfáit hallgatta, hirtelen harag ömlött, mintha Lackovicsra haragudna. „Jött volna haza, mikor a többiek, én itt álltam, mint az ujjam, senki sem osztotta meg velem a gondjaimat. Ágnest egyetemre kellett járatni…” De Lackovics nem zavartatta magát az elménckedésben. – Lesz itt nagy körbefutás a szobákban, játszott tovább kihívó jókedvvel a veszedelemmel, amely az „uram” hazatértivel ha nem is a ház miatt, esetleg csakugyan felvirrad egyesekre. Ajánlom, hogy tessék a hálóing alját levágatni, a hosszú hálóing akadályoz a futásban. Méltóztatott említeni, hogy a tanár úr kitűnő vívó volt; a tornatanárral szokta erejét és ügyességét összemérni. Azok a kvartok és kvintek most esetleg az alkovban és cselédszobában s más búvóhelyeken fognak működésbe jönni. – Maga bolondos, mosolyodott el Kertészné, s mutatóujját végighúzta az orra hegyén, ezt a kislánykori rossz szokását, mely a kénytelen mosoly ellen tiltakozott a fanyar jellem nevében, Lackovics jelenlétiben sem tudta elnyomni.

Ágnes a tányérja fölött orv pillantást vetett a maga tréfáin hahotázgató emberre. Ma már szégyennel emlékezett rá, hogy amikor Rákosligeten a nagynénjénél először találkoztak, őt is magával ragadta ez a sajátságos nyelvfacsaró jókedv. S még később is, amikor Lackovics már nem neki, hanem Bözsikének, a tükrösi unokahúgának udvarolgatott, (egyszer rájuk is nyitott, amint a fürdőszobában csókolóztak), akkor sem tiltakozott az ösztöne a házukba betört stílus ellen, azt gondolta, a városra vágyó falusi lány jómódja s a kisember jókedve összeillenek. Most azonban csak az éretlenséget, azonkívül valami torzságot látott benne, s az anyja választása szinte biológiailag sértette, ha már nem tudta az apját bevárni, szemelt volna ki egy hozzávaló jobb formájú embert, akár a keresztapját, abban is megvolt a kedélyire úgy látszik orvosságként ható léhaság. Ebben van valami a chondrodystrophiás törpékből, használta fel friss ismeretét a torzság megbélyegzésére; a csontjai is jó szélesek, legföljebb a koponyája nem olyan nagy. S a medikákat a tréfáival üldöző sebésztanár megjegyzése jutott az eszébe, mely után a kollégák mind rájuk néztek: „Érdekes, kérem, nyomorúságuk ellenére, rendkívül derűsek, s akármilyen hihetetlenül hangzik: a nők kedvencei.” – Énnekem sajnos, még tanulnom kell, állt fel Ágnes, Lackovics száj eltakarásokban, sakálszerű nyakfelvetésekben s rekedt gégehangokban kitörő jókedvét félbeszakítva. – Olyan sürgős? nézett rá az anyja kérdőn és kérlelőn. – Igen, nagyon el vagyok maradva, nézett vissza Ágnes határozottan.

Lackovics néha kis dolgok miatt is egész váratlan megsértődött; ez mutatta, hogy jókedve nemcsak a „milieu intérieur” kivetülése, hanem kóros gyökerei is vannak. Most is ez történt. – Én is indulok tán, állt a széke mögé a derékszíját felcsatolva (mint az állomáskarhatalomhoz beosztott vasutas, egyenruhában járt), nyilván az a kurtaság sértette, mellyel ez a magát nagyratartó fiatal lány az ő enyelgését, melynek elmés voltát társasági siker igazolta, ilyen hirtelen elvágta, mintha csak dugót tömött volna a szájába. Ezt a kurtaságot ő (s ez a kóros góc kisugárzása volt már), nem azzal magyarázta, ami természetes lett volna, hogy Ágnest sérti ez a hármas és sérti a távollevőt belekavaró beszéd, hanem, hogy mint afféle egyetemre járó lány lenézi az érettségizett vasutast, s azt hiszi, vele szemben a társadalmi konvenciókon is túlteheti magát, holott a kettejük családfája nagyon is kibírná az összehasonlítást, apjának egyik bátyja jogvégzett üzletigazgató, a sógora meg pénzügyi osztálytanácsos. Kertészné észrevette a sértődést, s fellágyult arcán szinte kislányos aggódással tartóztatta. – Maga maradjon még, Lackó, magával még beszélnivalóm van. – Nem, nem akarok a szorgalom akadálya lenni. A mi kis egyetemi hallgató hölgyünket az egyetlen fűtött szobától megfosztani. – Ó, énvelem ne törődjön, én megszoktam a hideg szobát, mondta Ágnes kézfogás közben. Ő is észrevette Lackovics sértődését, s az efféle érzéseket, még ha Lackovicshoz tartoztak is, nem tudta ingerelni. – Igen, ő ilyen, erősítgette Kertészné is, itt be van fűtve, s ő odaát tanul, egy ablakvédőbe göngyölődve… Abból a hímzőselyemből akarok mintát adni magának… Kertészné nagy kézimunkás volt, a szobában levő futók, terítők, falvédők gobelin-képek, szmirnaszőnyegek mind az ő vékony ujjaiból kerültek ki, mint a mintára, öltésre figyelő arc önhipnózisának sok éves gyümölcsei. A kézimunkázás, mely a vörös kötésű regényekkel együtt asszonyéletének az ürességét töltötte ki, egy-egy szép minta láttán most is föllobbant benne, holott most már volt mélyebb tartalma is az életének, s a keresztöltések, madeiralyukak csak két együttlét közt töltötték ki gonddal és várkozással a lassan múló időt. Lackovics lovagiassága, mint mindenre, a kézimunkára is kiterjedt: a kézimunka üzletekben is voltak jó emberei, meg tudta különböztetni a pamutok színét, s a levágott szálak vagy anyagdarabkák mását a föld alól is előkerítette. Ágnes egyszer úgy találta, amint az anyja legombolyítandó motringját tartotta az előrenyújtott két keze szárán, sőt állítólag maga is tudott kézimunkázni, igen művészi gobelinképeket készített. – Egy percre akkor, mondta, inkább az udvariasságnak, mint a megengesztelésnek engedve.

Ágnes begöngyölte magát a kabátjába (dacból nem a falvédőbe), s odarakta a kölcsönkapott kórbonctankönyvet a kislámpa alá, az apja zömök, századvégi íróasztalára. Máskor olyan jó érzés fogta el, ahogy a plüssfotelba leült, amely nem ehhez az asztalhoz volt szabva, hanem a Károly bácsi garnitúrájából vetődött ide, s egy kis kemény párnát kellett rárakni, hogy a dolgozó könyök jól fölérje az asztallapot. Hányszor látta az apját ennél az asztalnál dolgozni, kabátot terítve a hátára a huzat ellen; az ablakréseken bejövő levegő, az Ágnes számára érzékelhetetlen, volt az egyetlen ártalom, melyet az ő edzett, de óvatos teste már érezni kezdett. Ahogy az éjjeliszekrényről áttelepített lámpácska fénykörébe a maga hamvas fejét odadugta, olyan közel került ahhoz, aki valaha ugyanezt a párnát nyomta; a gyermekkori öröm, amivel az apja botját fölvéve, a sétálását utánozta, éppúgy ott volt ebben a jó érzésben, mint a misztikus, szertartásszerű azonosulás az eszményképpel. A szoba félhomályában ott állt a közös könyvállvány s az üveges könyvszekrény, melyben az őt nem érdeklő jegyzetei, tankönyvei lapultak, előtte a régi papírvágó kés, amelyet hol a Földrajzi Közlemények, hol az Ethnographia félig fölvágott, kihajtott füzeteiben lehetett megtalálni. Ez a homály, még az üvegszekrény tetején szunnyadó kitömött sárgarigók is: olyan méltóságos, kedves, ódon ízt tudott adni az ő frissebb tankönyveinek is, mintha egyszerre tanulna s emlékezne, utazna a tudomány ismeretlenébe, s szállna szíve kedves mélységeibe. Most azonban hiába kápráztatta a fény beszánkázta ólombetűkön, figyelmet erőltetve a szemét, ahogy a tankönyv színes szövettani ábráit bámulta, a csatornák fehér foltját, a glomerulusok sötétebb pöttyeit, egyre a maga sötét, konok mondatait bukta fel az agya, amint ott ül köztük, s a kemény vészhitét, jóslatait mondja. Mint valami mérges szűzlány, aki egy keményebb kor erkölcsét olvassa a végzettel fenyegetett bujálkodókra. Egész belekérgesedik, komorodik ebbe a szerepbe. Az anyja (pedig milyen éles természet) lám, épp fölpuhul, szinte kislányos volt az arca, ahogy a Lackóját marasztalta, ő meg szinte ott érzi a leütött homlokán, a szót kínnal tartó szája metszésén a lelke sötétségét. S nemcsak ahogy itt ül köztük; ez fut szét, mint valami injekció, mindent elkomorítva az egész életében. Csitri lány korában sokkal könnyedebben bánt a férfiakkal; kajla nem volt ugyan, de a nyugodt mosolya is teli volt játékkal. Ment a villamoson, s ahogy leszállt, egy pici színdarabocska maradt a szemben vagy rézsút ülő utasban, néha az öregjiben is, amelyet rajta nem lehetett volna számon kérni, az azonban úgy utána meredt, hogy szinte az orrát is odanyomta a villamos ablakra. S őt nem a tanulás fárasztotta ki, gyűrte le, mint a többi medikát, Incze Máriát például, aki a szigorlata után, mintha tífuszból kelt volna, még a haja is csomókban maradt a fésűjében; őneki, ha egyszer bele tudta venni magát, inkább védő tok volt a tanulás, amelyből tagadhatta a világot. A megbotránkozás, az dermeszti meg, mintha egy varázslat nehéz kőbe faragná a fénnyel játszó testét.

S ha legalább tudná, hogy igaza van! Hogy joga van megbotránkozni! Nem azt, hogy csakugyan igaz, amiért elítéli az anyját, hanem hogy szabad, méltányos elítélni érte. Nemhiába járt harmadik éve az orvoskarra, belé is belészívódott a fiúkollégák szemlélete, akik büszkék, hogy ismerik a biológiai rugókat, amelyeket magyarázatként lehet belerakni az élet tényeibe. Nem, ha magáról volt szó, hogy őneki mit szabadna! Vetésitől épp akkor húzódott vissza, amikor nem is egyenesen rá alkalmazva, a szerelemről ilyen orvosian kezdett előtte elmélkedni. Például, hogy egy húszéves nőnek már nemi életet kellene élnie. Latin szóval mondta, de sokkal konkrétabban, s az, hogy ez a szó, más frissen tanult tudós szavakhoz hasonlított, s az órákon mindennap használták, sőt az egyik kollokviumon neki is ki kellett ejtenie, az ő megütődésében keveset vont le mindennapi durvaságából. S tán épp ez a szó lett az evezőnyomásnyi lökés, amely távolítani kezdte tőle. Nemcsak azért, mert elárulta, hogy a megkapható medikát látja benne; – a felfogás durvasága, amivel a szerelmet nézi. Hisz voltaképp igaza van, alig volt tizenkét esztendős, amikor gyermeki mellbimbói alatt a kis mirigyhalom emelkedését észrevette, s legalább nyolc éve jár úgy a világban, hogy a sok billiárd sperma, ami e város férfiait a szoknyák nyomába hajtja, őt teherbe ejthetné. S ő itt imbolyog táskájával a hóna alatt, s a lelke, ahelyett hogy fellazulna, merevebb hártya védi, a boncolásnál látottnak a mása, mely egyre nehezebbé teszi az odaadás gondolatát. Nem egészségtelen, természetellenes ez? S ő mégis úgy érzi, hogy ki kell várnia valamit, s ezek a szüzességbe zárkózó évek a „nemi érés” s egy másik érés között tán épp arra kellenek, hogy egy méltatlannak könnyű társul oda ne adhassa magát. Másokkal szemben azonban nem tudott ilyen könyörtelen lenni; nem volt biztos, hogy joga van tőlük a „természetellenest” követelni. Az anyjával szemben is ez tette őt (akkor még az új fogalmak mérgezése is frissebb volt) bizonytalanná, épp eleinte, amikor még lehetett volna segíteni. Hányszor hallotta tőle: „A legjobb éveimet töltöttem egyedül, férj nélkül.” Valóban harmincöt éves volt, amikor az apja bevonult. Gyakran emlegette s a fényképeken is látni, milyen „sápkóros” volt, mint fiatalasszony. Azon a képen is, ahol őt tartja a karján: egy halvány, áttetsző lányarc, pedig ő is már három évre született, nem tudott foganni. Fokról fokra kapott szép, öntudatos asszonyformát, s amikor itt volt a megkésett érettség, amit a legjobb éveinek nevez, jött a háború, s hét vagy nyolcezer kilométerre dobta az urát; akkoriban már a gyérülő s egyre zavarosabb viszonyokba mutató levelek is elmaradtak. Ő persze hiába tudja az élettant, látja kórbonctanon egymás mellett a kihűlt holttesteket, arról, ami az embereket (nem a vonzalmukat, hanem a szerveiket) összefűzte, éppúgy nincs semmi komoly tudása, mint a többi szűzleánynak. Inkább csak hisz ebben a sóvárgásban, mint a morfium utániban, amelynek éppúgy nem ismeri a melegét, a föltáncoló ideákat s a kipirosodó bőr melegét. De éppen, mert nem ismerte, nem merte elítélni. Amikor mint kislány a nagy ágyban az apja helyét elfoglalta, föltűnt neki egy hosszú, ablakba való párna, amely régebben nem volt ott, s amelynek a rendeltetését kínos előérzetből sosem merte megkérdezni. Később sokszor tolta ki fejéből a felvillanó gyanút, hogy anyja, ha az a sóvárgás gyötörni kezdi, ezt a párnát öleli meg az apja helyett úgy, ahogy az ő párnái sem maradtak meg a Vetési-időkben s előbb már, tisztán tollnak és huzatnak. Jogos egy nőtől, aki most van a legjobb éveiben, s tán sose szerette igazán az urát, régi idők erkölcsével egy ilyen helyettes ölelését követelni?

S ha még biztos lenne, amit az előbb – nem is előérzetből, csakhogy megijessze őket – olyan határozottan megjósolt? De nem, ez nemcsak biztos nem volt, de tán valószínű sem. Az utolsó hír – az apja levele – Szibéria közepéből jött, a kiütéses tífusz, vörös és Kolcsak csapatok, cseh legionáriusok felvonulási vonaláról, embereket döntő gépfegyver ropogásból. A legjobb évek múlnak, s a hányódó ember nem jön haza. S ő itt makacsul őrzi a helyét, vádolja az anyját, s keserűséggel oltja be a tulajdon szívét. Őket nem tilthatja el attól, amire rákaptak, eltiltja hát magát. Hogy a cinkosságot visszautasítsa, rideggé teszi a fiatalságát. Az anyja fölajánlta neki az osztozást – a könnyebbségen. A ház eladásakor még ő volt az érv; egy fiatal lánynak épp ezekben az években öltözködni, mulatni, csillogni kell, s mint annyi polgári anya, tán őszintén gondolta, hogy a lány jövőjét egy kis pénzzel kell öntözni. Az első névnapok, „ötórai teák”, házimulatságok, még neki s a volt kosztoslánynak, a tükrösi Bözsikének gyűjtögették a férfiakat, Lackovicsot is. S amíg gyanút nem fogott, maga is hajlandó volt elhinni, hogy ennek így kell lennie. Az anyja még Vetésit is meg akarta hívni, dicsérte, hogy milyen jóvágású fiú (egyszer az esti utcán botlottak össze, ők a kelleténél szorosabban mentek), tán szövetséget is kötött volna vele, vállalva tételét, a húszéves lányok biológiai kötelességéről, csakhogy ne legyen egyedül a bűnben. Ő azonban makacsul elutasította a meghívást; tűrte az anyja korholását, hogy „besavanyodik”, még a gúnyt is, melyben Ágnes a későn megízlelt élvezet diadalát, fölényét érezte, hogy úgy látszik, halvére van, még valami pápaszemes öreg doktorkisasszony lesz belőle. Volt úgy, hogy maga is meghökkent az oktalan betokolódásán. Azt a megbotránkozást s a belőle eredő viselkedést azonban itthon s kint, nem tudta, s tán nem is akarta leküzdeni. De most már vége lesz, gondolta, mint valami ellenséget nézve még mindig a zsugorvese képét. Eldől minden. Vagy megjön az apja, s akkor egy csapásra vége lesz mindennek (arra nem is gondolt, hogy ez a Lackovics az apja mellett tarthassa magát), vagy meghozzák, s ő tudomásul veszi a halálhírét, s elköltözik innen, tanítványt kér a volt osztályfőnökétől, még egy anatómiai gyakornokságot is elvállal, csakhogy ezt ne kelljen látnia.

Elkínzottan állt föl; a tanulásból ezen az estén már úgysem lesz semmi. Lackovicsnak, bár nem hallotta, már el kellett mennie: a hálóból közvetlen ajtó nyílt az előszobába, s azon át (ha mint most is, sok időbe került a megbékéltetése) az anyja nesztelen tudta őt kilopni. A bizonyosság kedvéért azért halkan benyitott az ebédlőbe. Az átellenes ajtó alatt, gyenge rózsás árnyalatú fény szivárgott ki; ez azt jelentette, hogy mehet tovább, az anyja már lefeküdt, fejét az éjjeliszekrény-lámpa piros fénykörében fogja találni. Mint a régi, középosztályi lakások, az övék is szigorúan szakosítva volt; hálni csak a hálóban lehetett. Amikor rokon kosztosgyerekeik voltak, akkor is este a hálóba vonult be az egész társaság, a nagy lányok s kamaszfiúk is, a szétnyitható vaságyakon meg az azóta elpusztult söberlin töltötték az éjszakát. Ágnes a Lackovics-korszak elején megpróbált föllázadni ez ellen a rend ellen. Ő többnyire éjszaka tanul, nem lenne okosabb, ha ott aludna az úriszobában a plüssdíványon. Ez a dívány még a Károly bácsi szalonjából került hozzájuk; magas, párnázott háta volt, tetején a faragott párkány mögött, nagy domborművű fémtányérok álltak, melyek a felső rész laza csapjai miatt csendes koppanásokkal kísérték az alvó mozdulatait. Az anyját mód nélkül fölizgatta ez az ajánlat; az is, hogy az úriszobába ágynemű kerüljön, az is, hogy Ágnes a kényelmetlen fekhelyet választja, az öblös diófa ágy helyett mellette. – Miért, utálsz mellettem feküdni? Ha igen, el is költözködhetsz. Ez a fenyegetés arra vallott, hogy Ágnes elköltözési terve valami szikratávírón, már átkerült belé, s Ágnes a haragját még jó jelnek is vette: ragaszkodik a háború előtti rendhez, úgyhogy nem is hozta többet elő, őrizte tovább az apja helyét, a fél szobát elfoglaló páros ágybárkában.

Most is ide készült letenni a maga komor gondolatát az anyja másféle nyugtalansága mellé. Az anyja már feküdt; a könyv ott volt előtte, a hónalja alá gyúrt s térdben felhúzott paplanon. A Karenina Annát hozatta ki egy kölcsönkönyvtárból Lackovicssal, de a boldogtalan nő vívódása helyett a maga gondolatait nézte, melyek a korának s kedélyének megfelelő vonásokat hozták ki az előbbi lányos ellágyulás alól. Tán azért is gondolkozott ilyen kitartón, új és új, egyszerre védekező s vádló gondolatokba zaklatva magát, hogy Ágnes még ébren érje, s lássa rajt viselkedése hatását. Ágnes azonban nem kérdezte meg, mint máskor szokta: „Még fönn van, anyám?”, hanem ágyazni kezdte a maga ágyfelét, amelynek a vetett vagy vetetlen volta mintegy indikátora volt anya iránta érzett indulatainak. Így aztán az anyjának kellett egy gyors fejoldalvetéssel az előremeredt arc s a homályban ágyazó lány közt a kapcsolatot megteremteni. – Hanem (ez a hanem mindig a látszólagos nyugalom s a kitörni kész sérelem közti összekötő szó volt), hanem azért, mert valaki orvostanhallgató kisasszony, még nem kell okvetlenül neveletlennek lennie, mondta a lesimított lepedő fölül fölemelkedő arcban a szemet megkeresve. – Miért? neveletlen voltam? kérdezte Ágnes, két karját a hátulkapcsos blúz levetésire a nyaka mögé vetve. – Más kilógatja a nyelvét, hogy ahol tud, valami szívességet tegyen, s neki még egy köszönömöt is derogál mondani. Tüntetőn otthagyja a könyvet, hadd lássa a másik, hogy amit ő hoz, akármi is az, ő csak fumigálja. Nagyon nehéz dolgod lesz az életben, ha így akarsz az emberekkel bánni. Egy orvosnőnek épp tudnia kell, hogy akárki az, akármilyen lenézett pária, emberszámba kell venned. Ágnes látta, hogy az anyja, mint a rugalmas golyók a lökést, a Lackovics érzékenységét továbbítja felé; annak a fejéből valahogy kibeszélte, de vele szemben még abszurd indokát: az ő orvosnői gőgjét is vállalja. – Észrevehette, hogy én nem tartok igényt a figyelmességére, mondta csendesen a hálóingje után nyúlva. – Pedig az nagyon jó, ha figyelmesek az emberhez, mondta az anya, fejét a „hanem” előtti hanyatt tartásba visszafordítva. Még te is kerülhetsz olyan helyzetbe, mondta aztán egy kis ábrándos árnyalatot nyomva az éles, vitatkozó hangba, hogy hálás leszel, a legkisebb figyelemért is.

Ágnes tudta, hogy ez a veszélyes határ: ha most egy szót szól, ott úsznak az ismerős vádló áradatban. Hogy ő sosem ismerte az igazi figyelmet, csak ment a maga passziói után, nem jutott eszébe, hogy itt van az én nyomorult anyám, úgy maradt itt, mint az ujjam, ennek is kéne vetnem egy kis gyöngédséget; az a színház, az volt az egyetlen szórakozása, de mindig kitalált valamit, hogy miért nem jön vele, akár az apja, az is mindig a családi háromszöget kifogásolta, hogy léhaságra nevel, ő akarta megváltoztatni az emberek ízlését; Ágnesnek meg az operett nem elég nemes, pedig a Három a kislány nem is operett, Schubertből vannak benn a dalok, de ő abba is mit könyörgött, amíg eljött vele. Úgy csatangolt az éjszakában, mint egy kivert kutya, s ha valaki akadt, aki megszánja: no, te nyomorult, én elkísérlek, akkor gyerünk, mutassuk meg, hogy rontja a levegőt, undorítsuk el még a háztájról is. Olyan meggyőződéssel mondta mindezt, hogy Ágnest néha csakugyan bűntudat fogta el utána, hogy a magános asszony nem kapott tőle elég szeretetet. Most a Lackovics duzzogásán túl, mélyebb oka is volt talán, hogy a beszélgetést erőltesse; mintha a szállítmány, annak az esetleges utasa „az uram” előtt akarta volna magát tisztára mosni. Ágnesnek azonban épp most még kevesebb kedve volt erre a kibeszélésre, mint máskor. A kórbonctankönyv fölött megérlelődött döntése járt elszánt konokságként benne: vagy hazajön az apja, s akkor az életük lesz a kibeszélés, vagy nem, s akkor minek a szót szaporítani. Szótlanul bújt be a takaró alá. Az anyja egyideig még ott feküdt a villanyfényben kirajzolódó szigorú arcélével, s csak a nyakizmokat meg-megrezzentő fejoldalvetések, a kikívánkozó s visszafogott érvek szándéka remegtették a pihegő takarót. De az Ágnes nyugalma, amit ez a konok test mondhatna, úgy látszik, fékezőn hatott rá; egy hirtelen mozdulattal eloltotta a villanyt, aztán már csak a két lélegzet járt egymás mellett.

Másnap Ágnes épp a déli bemutatásokon volt, a kórbonctani intézet hullatermében. A terem másik felében néhány holttest feküdt, amelyeket a klinikai osztályokról hoztak át ide, az ő oldalukon pedig egy nagyobb bádoggal borított asztalon szögletes porcelántálak álltak, melyekben az érdekesebb, bemutatásra méltó szerveket készítette elő a gyakorlat vezetője. Ágnes nagyon szerette ezeket a gyakorlatokat, itt került érzéki közelségbe a kórformákkal, amelyek a könyvlapokon valami elvont bizonytalanságban úsztak el előle: látta a kavernáktól szétrombolt tüdőt, alul a gümők friss szórásával, a szívelfajulás homályos, kékes árnyalatát, a billentyűk zsugorító felrakodásait, a májban az elgennyedt echinococcus tömlőket, az agy-erek nyomon követhető trombózisát, az ellágyulás határát az ép szövet felé. Egy óra alatt tíz-tizenkét készítményt is bemutattak, összevissza cikázva az egész kórtanon; a durva anyagi változások fölé, a mellékelt kórlapok jóvoltából klinikai képek, orvosi ráhibázások, sejtések, tévedések rajzolódtak, melyeken át a tálban fekvő szervek szinte kilibegtek az utcára, ott lüktettek, pihegtek a szerencsétlen emberekben, akik még végzik a dolgukat, lyukasztják a jegyet, könyvelik a tételeket, de szervezetük egyik zugában tapintható vérrögként, hibaként már ott dolgozik a végzet, amely idedobja őket a hosszú hullaasztalokra. A halált hozták be e tálakon proteuszi változatosságában.

Az asztal körül több rétegben tolongó kollégák őket, lányokat, odaengedték az első sorba, Ágnes a barátnői – Incze Mária és Fuchs Adél – közt állt, az asztal egyik sarkának szorulva, rézsút az előadóhoz. Időnként egy-egy pillantást vetettek egymásra, aztán a fölmetszett vesét a gumikesztyűjén tartó tanársegédre. Ez nem az ő kedves, megszokott bumfordi tanársegédjük volt, akinek eszébe se jutott, hogy e tálak jól ismert tartalmát a maga emberi becsvágyával összekapcsolja, csak arra vigyázott, hogy a kisebb képződményeket mindenki jól láthassa. Ennek viszont már a megjelenése, tartása, hanghordása is arra vallott, hogy sokat tart magáról, s egy közönséges átfúródott ulcust sem tud úgy bemutatni, hogy a maga kiválóságát s fölényét a kissé ellenségesen kezelt hallgatósággal ne éreztesse. Szőke haja, szép szabályos arca volt, s feltűnően kék, világos szeme, s minduntalan a volt mesterére hivatkozott. „Erre Genersich tanár úr azt szokta mondani…”, ami után vagy a kórbonctan magasságát s a hallgatók alsóbbrendűségét bizonyító elmésség vagy a legöregebb szakácsnék megfigyelőképességét is próbára tevő hasonlat következett („mint a rosszul átsült máj”, a „kissé már romlani kezdő lazac”), mellyel a kése alól kibuggyanó pulpa jellemét kapcsolta össze hazai vagy egzotikus ételekkel. Genersich tanár úr a mostani kórboncnok elődje volt, az utóbbi maga is kiváló öreg tudós, aki tankönyvet írt, a tanársegéd azonban sosem őrá, mindig csak Genersich tanár úrra hivatkozott, mint aki a tudásnak, a ma hozzáférhetőnél magasabb kútfőjéből merített. A hallgatók számára azonban, akármilyen kiváló ember volt a maga idejében, Genersich tanár úr már csak egy furcsa név volt, melynek az ismételt megjelenése a tálak fölött némi mulatságot váltott ki belőlük, főleg a leányokban, akikben a tündérszemű tanársegéd azt az ellenállást is megbirizgálta, amelyet a kellő biológiai hitellel alá nem támasztott férfihiúság szokott ébren tartani. Incze Mária, aki szemben állt vele, azzal az arcával nézte őt, amelyet csak az tudott igazán élvezni, aki Máriát ismerte; egy bámulat-lárva, Máriának a tanárokra néző képe, s alatta a feszes arcot még tovább feszítő perfid mosolygás, amely a többieknek szólt. Fuchs Adél meg az elfojtott jókedvtől mintha folyton kacsintott volna; a sapka alól kiálló frufrui, a két apró fekete szeme, akárhogy próbálta fegyelmezni őket, sehogy sem tudott két egyforma ikerszervként nézni a fiatalemberre. S amikor az szegény Genersich tanár urat ismét megidézte, ő oldalba bökte Ágnest, ami a legdurvább játéksértés volt, mert ilyenkor Ágnesnek minden komorságát össze kellett szednie, hogy az érzékeny, a hölgyekre még rá is szóló fiatalembernek, aki épp őneki beszélt, a szemébe ne mosolyodjon. Hogy szomszédai jókedve alól kivonja magát: az apjára, a tegnapi estére gondolt; az egyetem, az anyag, a kollégák azonban olyan közeg, amelyből rendkívül nehéz volt a maga valódi sorsára odalátni.

Egyszerre csak hallja, hogy mögöttük halkan kinyílik az ajtó, a tanársegéd elszigorodó szeme az ő arca helyett a hátul folyó halk rendzavarást nézi; egy kis suttogás hallik, egy kéz nyúlik felé, amely azonban nem éri el, úgyhogy a mögötte álló fiúnak kell továbbadni, s amikor arra sem fordul meg, egy mormogó hangot is hall: – Kollega kisasszony, egy hölgy keresi, mondja a hang, amely a félrehúzódó férfiak közt közben egészen mögéje ért. – Azt hiszem az édesanyja… Ez a figyelmeztetés olyan váratlan volt, hogy Ágnes a tanársegéd rosszalló szemével mit sem törődve, gyorsan kikószált az asztalra tapadó tömegből. – Itt áll a dékáni folyosón, magyarázta a csoport s az ajtó közt a beküldött kolléga, aki mintha maga is tisztában lett volna, a kint álló hölgy magyarázata után, küldetése jelentőségével. Csakugyan az anyja állt kinn a folyosón. Találomra jött be az orvoskar főépületébe, s kezdett érdeklődni az előcsarnokban ácsorgóktól, hogy hol lehetnek ilyenkor a harmadévesek, s nem ismeri-e az illető Kertész Ágnest. Ágnes az anyjára nézett. A tekintetében volt egy kis tétovaság, de különben inkább az a sietős kifejezés ült ki az arcára, amit Ágnes a nagy ügylebonyolító napokon figyelt meg rajta, amikor boltból boltba, hivatalból hivatalba kellett szaladnia. – Apád rajta van a listán, kezdte mindjárt a lényegen, ahogy a szokatlan hely vonzó kongásában a dékáni irodából kijövő, a hirdető táblák előtt ácsorgó, az emeleti lépcsőn föl-le járó hallgatók közt szórakozó szeme, a lánya feléje siető alakját kivette. – Rajta? nézett rá Ágnes, olyan megdöbbenten, hogy aki csak ezt a két mondatot hallotta, azt hihette, valami veszteséglistáról van szó. Az igazgatójának már írt is, reggel átmentem a vasúti arcképes igazolványokat megújíttatni; épp akkor hozta a postás a levelet. – Tetszett látni? kérdezte Ágnes a nagy döbbenés után szivárványos hitetlenkedéssel. – Csak egész röviden írt, Stettinből. Akkor lépték át a lett vagy nem is tudom milyen határt. Az volt az utolsó híre, hogy el akarjuk adni a házat. Emlékszel, akkoriban szó volt róla, hogy Budára költözünk. Az iskola igazgatóságát kérte, hogy értesítsen bennünket, ha életben vagyunk.

Ágnes állt csak, s nézte az anyját; teste a feltörő érzés szökőkútjává lett, amelyről még inkább csak az eszével tudta, hogy örömnek kell lennie, annyira erős, szinte kínos volt a zúgása, feszítése. – Már az újságokban is benne van, itt a sarkon megvettem egy Mai napot, mondta az anyja, a lánya néma, csillogó sóbálvánnyá válása előtt tán valami bűntudatfélét is érezve a maga zavarosabb érzései miatt. Háromszázötvenen jöttek, mondta a délelőtti lapot a retikül oldalrekeszéből előhúzva, de asszonyok meg gyerekek is vannak velük. Ágnes átvette a kihajtott újságot, s a hosszú listában, mintha csak mágnes húzta volna rá a szemét, azonnal megtalálta az apját. Újra az anyjára nézett, már mosolyogni is próbált, de valami visszatartotta hogy a mellére boruljon, s a könnyeit kibuggyantsa. – Én még kimegyek a Hadigondozóba, a Fehérvári útra; azt mondják, ott mindenről felvilágosítást adnak, mondta az anyja, az érzésektől az ügyek felé menekülve. Ha lehet, sürgönyzök is neki, tette még hozzá, hogy gyors búcsúzását megokolja.

Az órának vége volt, a csoportja akkor özönlött ki a folyosóra. – Délre gyere haza, van egy kis pörköltem, csinálok galuskát hozzá, szólt vissza az anyja a lépcsőkről már, úgyhogy a kollégák is hallhatták. Háromra otthon leszek. Ezzel a pörkölttel meg a galuskával jelezte, hogy ez a nap neki is ünnep, amelyen nem hagyhatja a lányát a menzán enni. A tanulótársai, akiknek a szokatlan kiszólítás fölhívta már a figyelmét, Ágnes köré sereglettek. Ott volt Mária, Adél, de néhány férfikolléga is. – Mi az? Történt valami, miért vagy úgy feldúlva, kérdezte Mária ijedten. Ágnesnek fülében maradt a szó; később csodálkozott is: sosem érezte magát ilyen boldognak életében. – Megjött az édesapám, mondta halkan, a könnyében összemosódó kollégáknak, csak rázkódó vállain érezve, hogy zokog.

ÁGNES a boldogság fehér izzásában töltötte az első napot. Csoportja a gyakorlat után fölment előadásra, neki azonban nem volt kedve a padokba beülni, a bocsánatkérő mosolyú s kissé reszkető fejű professzor halk magyarázatát hallgatni, a körbe járó preparátumokra egy pillantást vetni, továbbadni. Az öröm, melynek kiáltásokban, ölelkezésekben nem adhatott folyást, mozgáskényszerré vált benne; a hírrel lelkébe esett lehetőség-gubanc is azt kívánta, hogy valahová elhúzódjék vele, s bogozni, gombolyítani kezdje.

Ahogy a kapun kisietett, a kórszövettani gyakorlatok vezetőjébe ütődött. Szerény, félszeg ember volt, akinek mintha egész lénye a mikroszkópba nézéshez idomult volna, a háta púpos, a nyaka kicsit félrehajló, aszimmetriás szemei közül a kisebbik hunyorgó. Ritkán lehetett őt látni; benn élt az intézet belső termeiben, s a diákokkal való érintkezés még a gyakorlatokon is szemmel látható izgalmat okozott neki. Ágnes azonban most úgy köszönt rá – Jó napot, tanársegéd úr! –, mintha kedves ismerőse lenne, akinek megpillantása arcát földerítő emlékeket kelt benne. A kalapszéle után kapdosó, s a kapu üvegkalitkájában megkeveredő emberben még egy félóra múlva is ott járt a talányos köszönés; a barátságos arc, a szemből még szivárgó könnyekkel.

A villamoson egy kedves, barna képű kalauznő lyukasztotta ki, a fél kesztyűből kiálló tisztes kipattogzott ujjaival, a tanulójegyét. Ágnes nem tudta megállni, hogy ki ne mutassa, milyen rokonszenvesnek találja. – Mi az, hogy ilyen kevés utasa van? mondta rámosolyogva, magyarázatul a gyéren megszállt üléseken végignézve. A kalauznő nem értette mindjárt, mit akar: vele inkább csak öreg postások, szolgálatukból lelépő kollégák szoktak szóba elegyedni, ha a jegykezelés danaida munkájában egy pillanatra lélegzethez jutott, s táskáját megemelve a hátsó peron szekrényének dőlt. – Máskor ilyenkor több utasa szokott lenni – segített neki Ágnes. – Ja, torlódás volt – adta meg az asszony a felvilágosítást, kényszeredetten és szűkszavúan, mint aki ezzel sem tartozik. Legalább kipiheni magát egy kicsit – méltányolta Ágnes ebben a szűkszavúságban a munkásember fáradtságát. Még azt is meg szerette volna kérdezni, hogy gyermekei vannak-e, de a kedves barna asszony, aki egy új utast fedezett fel az elülső peronon, szó nélkül faképnél hagyta; úgy látszik, nem sok jó tapasztalata volt az utasok részvétéről.

A Baross utcai megállónál azonban, épp, amikor a buzgó kalauznő lecsöngetett, Ágnes fogékonyabb alanyt talált a világba beoltandó jóindulatának. Halmi állt ott az útszélen. Körülbelül egyforma távolságra volt a villamosmegálló dúcától, az újságárusnő fél újságokkal teletűzött kirakatától, s a jókedvű, lendületes keféjű utcai cipőtisztítótól. Álldogálásának azonban nyilván nem volt velük összefüggő célja, mert hisz a villamos itt állt előtte, az újságos néni hiába végezte el felé a szakmával járó eredménytelen laplengetések egyikét; a cipőjét meg már sántasága miatt sem tisztíttatta volna az utcán. Állt csak, mert nem ment; tűrte a sietők könyökének érintését, s szomorúan bámult bele a Körútba, melynek a ködösségét bizonyára nem érezte olyan fénytől átitatottnak, mint az ablakon át rámosolygó lány. – Halmi kolléga, Feri! – kiáltott rá Ágnes, az ablakot erősen megkopogtatva, de sovány arcán legföllebb a tompa bámulást rezzentette meg egy jobbra-balra járó szemmozdulat. Csak amikor a villamos megindult már, akkor ugrott oda a szeme az ablakon kopogó, felálló leányra, s tett a reflexsebesség mérésére alkalmas merevség után olyan mozdulatot, amilyennel emberek kapnak a fejük felé, amikor kalapjukat már hátuk megett sodorja a szél. Néhány lépést tett a villamos felé, amely közben a kocsi megindult mozgása s vágya, hogy Ágnes után ugorjon, elkeserítő konfliktusba került nyomoréksága tudatával. Ágnes az ujjával mutatta, hogy jöjjön utána, leszáll a következő megállón, s a peronra kiszaladva, még látta, amint a megzavart ácsorgó, mintha a rátört pillanat esztelen reménye után kaptatna, a szokottnál sokkal jobban sántítva vonszolja beteg lábát a villamos távolodó lámpája után.

A két megálló közt a félúton találkoztak. Halmi a sietésbe beleizzadtan várta, hogy a huncutul mosolygó lány mivel magyarázza meg a leugrását. Valami jegyzetfélére gondolt; a lányok akkor ilyen nyájasak, ha jegyzet kell nekik. Ágnes szemmel láthatólag élvezte Feri várakozását s a pillanatot, amely alatt a nem várt hír a nyugtalan arc mögött szétszalad. – Csak azt akartam megmondani, hogy magának volt igaza. Emlékszik tegnap, amikor apám hazajöveteléről beszéltünk, tette hozzá, mint aki találós játékban segít, látva, hogy Feri nem gyanítja, miben volt igaza. – Megjött? villant össze Halmiban egy gyors kémiai reakció lobbanásával a fejtörő esemény s a lány nyugodt, de szinte világító boldogsága közt az összefüggés. Ágnes most már visszanyerte nyugalmát annyira, hogy fényes szemén nem pattant fel a hártya, amely mögül a könnyek szoktak előtörni; válasz helyett azonban csak az anyjától elvett újságot emelte kettejük közé. – Benne van? kérdezte Feri, de nem vette át az újságot, nem kezdte böngészni a névsort; azt nézte, ami fontosabb volt neki: Ágnes boldogságát. Első felkiáltásában – Megjött? – még ott volt az ellenérzésekkel küzdő erőltetett érdeklődés, amellyel Ágnes apjáról szokott beszélni. Amikor azt kérdezte, hogy: „Benne van?” még a féltékenységet kellett az arcába, a hangja mélyire ásnia, gyűrnie: hiszen akárhogy eltiltotta magától a reményt, az értelmetlen zsigereknek, amelyek nem ismerik az agy bölcs, önvédő döntéseit, fájt, hogy nem ő jött meg a fogságból, hogy nem ő az oka a ragyogásnak, amely itt az őszi utcán valóságos nappali világító testté tette ezt a rámosolygó lányt. De hogy a mereven ráragyogó szemét nézte, amely csak így tudta türtőztetni a könnyeket, a mozdulatok nyugalmának, s a lélek felindultságának vonzó ellentétét, amelyet a szürke posztókabát, s a fényben úszó szem még élesebbé tett, fokról fokra lefegyverződött a féltékenysége, csak a vonzó lényt látta, akiben már ott az előadóteremben is ez fogta meg, a nyugodt külső, a már-már elhanyagolt öltözködés s élet és lélek szőlőnedvszerű átcsillogása.

– Mióta tudja? kérdezte, csak hogy szóra bírja a maga áruló csodálatát. – Tíz perce, vagy nem is tudom, mondta Ágnes, a kimondott szavakkal boldogságára is egy kis fátyolt vonva. – Akkor boldog nap ez a mai, mondta Feri mosolyogva, s a féltékenység utolsó hulláma, a csillapodó bámulatot is magába szíva, soha nem érzett gyöngédségbe ment át. – A nagymama örülni fog, csúsztatta közbe szép előjogát, mely a többi kollégák előtt Ágnes szemében megkülönböztette. – Igen, épp gondoltam rá, hogy jó lenne ha Erzsébet-napra már hazamehetnénk, kapott rajt Ágnes, hogy a ráváró boldogság részleteinek kibogozásában, amely mint valami feladvány állt előtte, segítségére vannak. Voltaképp nem is tudta, hazudik-e vagy igazat mond, hisz valójában nem is gondolt Tükrösre s az apja érkezésével emlékezetessé váló ünnepre; a hírrel feldobott ábrándok régi gomolyában azonban az öreg parasztasszony is ott volt, amint a gang végében könnyezve nézi a kocsiról lekászálló fiát. – Mit gondol, akkorra hazaeresztik őket? – Azt hiszem, előadásokat fognak tartani nekik, mondta Halmi, s szája szokatlan gyengéd elhúzódását egy másféle indulat fogta szigorúbbra. Ágnest megütötte ez a hang. – Maga miért állt olyan búsan ott a megállónál? jutott eszébe róla a másik ember belső élete s vágya, hogy boldogságát másokra is átragassza. – Bámészkodtam, mondta Halmi, elzárkózva a kedvetlen tárgy s a maga bajainak megtárgyalása elől. De Ágnes a tulajdon mondatát folytatta. – Nem érdemes, nincs oka búsulni. Mindig jöhet valami. Ha tudná, hogy én milyen boldogtalan értem haza, amikor tegnap este magától elváltam. – Csakhogy énnekem nincs, aki megjöjjön mondta Halmi a logikátlan vigaszra, visszatért mosolyával kissé a szívét is kivillantva. Egy eszményképem. – Majd összeismertetem az apámmal. Én azt hiszem, maguk, mint tükrösiek, jól megértik egymást. S tőle hiteles adatokat kap arról, ami Oroszországban van, hisz négy éve hányódik már benne.

Halmi meghökkenten nézett rá: tudomása szerint sosem árulta el, hogy érdeklik az orosz események, s ez a lány úgy hivatkozik most rá, mint valami köztudomású dologra. Ágnes szemében azonban nyoma sem volt semmi hátsó gondolatnak. – Szóba sem áll velem, ha egyszer itt lesz, fojtotta Halmi egy nevetésfélébe az érzelmeit. (Ritkán nevetett, s ilyenkor megnyúlt az arca, kivörösödött, s kis keserű hangok törtek elő görbe foga mögül.) Ágnes most már sokallta a lassú járást, s a másik ember lelke, melyet szárnyával megsuhintott, megijesztette az egyedüllét utáni vágyát, hátha odatapad hozzá. – Ezt most mondja, amikor majd leugrottam a villamosról is magáért, mondta, s észrevéve, hogy visszaértek a megállóhoz, amelynél leszállt, hirtelen kezet nyújtott. – Hanem most mennem kell. S hogy valami kedveset mondjon ennek a Halmi kollégának, akit az ő betörése a bámészkodásában egészen összezavart s távozása láthatólag elkeserített: rámosolyodott. – Higgye el, nincs az egyetemen senki, akinek ilyen jólesett volna elmondani. – Még Vetési sem? jött fel Halmi szemébe a kérdés, amelyet a szája nem mert kimondani. De Ágnes ekkor már az odaért pótkocsi lépcsőjén állt, arccal kifelé, mintha, a föl-le ugró szeméből olvasva, az ő fellépése elől akarná az utat elállani. A bámészkodásába visszasüppedő Halmi még jó darabig látta, amint a lépcsőn áll, s kedvesen integet.

Ahogy az Oktogonon leszállt, a nagy tér előtt olyan érzés fogta el, mintha egy pályaudvar üvegharangja alatt állna, ahol többféle csábító túra közt lehet választani. A földalatti lejárójának is megvolt a varázsa. A földszagú betonfalak és vasoszlopok közt a némán elősikló nagy sárga kocsi, amelynek mint liftkamra nyílik széjjel az ajtaja: mintha még a gyerekkori sárkányvonat társaként siklana előhozva az időket, amikor a budai kislánynak külön jutalma volt a benti káprázatból a kinn elfutó, sötét falakat nézni, s apja magyarázatán tűnődni, aki alig néhány éve a feltúrt Andrássy úton a csodás vasút – a világon az első – épülését látta. Most mégis az autóbuszra szállt. Ebben az időben nagy, emeletes autóbuszok jártak az Andrássy úton, s hangulatához jobban illett annak a csigalépcsőjén felmenni, s csaknem az emeletek magasában úszni ki a Liget felé. Így télen a fedélzeten elég kevesen voltak. Táskáját szép kényelmesen letette maga mellé, s két helyet elfoglalva ült a középső padon. Szemben vele egy középkorú pár ült, talán vidékiek, komoly, merev arccal nézték őt, előbb csak a férfi, aztán az asszony; olyan egyformán tartották a fejüket, hogy időbe került, amíg észrevette szemükben a kétféle csillogást: az asszonyéban az irigy, ellenséges vizsgálódást, a férfiéban az alig leplezett bámulatot. – Mit mosolyog olyan jóízűen? szólalt meg mellette egy hang, amikor azok az utolsó előtti megállón leszálltak. Egy festett bajuszú, idősebb férfi hajolt hozzá, akinek színházi belépőféle kabátja volt s ezüstvégű botot tartott a lába közt. Ó, a szilva krampusz, gondolta Ágnes a régi divatlapból kilépett arszlánon végignézve. Máskor elfordult volna, most azonban csak végigmérte a jókedvével. – Öröm ért, mondta természetesen. S az öreg gavallérnak volt-e elég, hogy lám, még meg mert szólítani egy hölgyet, vagy az Ágnes szeméből dőlt olyan megsemmisítő, s számára olyan hozzáférhetetlen derű, hogy csak krákogott, izgett-mozgott, s a leszállónál nézte meg Ágnes lábait is.

A két múzeum közt a nagy téren megállva, úgy mérte végig az Ezredéves emlékmű királyait (ezeknek a nevére is az apja tanította meg, a betűvetéssel egyidőben), mintha velük kéne megbeszélnie, a Liget melyik tájára is húzódjék el, a boldogság talált bugyellárisát kibontani. A Liget minden része életének más-más korszakával volt átitatva. Szemben a vurstli, az volt az első gyermekkor. Tóni bácsi, anyja jókedvű öccse, az omnibusz bakján (ó, az omnibusz, a kedves nagy batár, amelyen a két nehéz ló mellé a Hattyú utcai kapaszkodóra egy harmadikat fogtak!) protezsált ki kettőjüknek helyet; úgy érkeztek ki ide, az ő örömére készülve. A paprika jancsi padján még nagypapa, anyjának az apja is ott ült vele, pedig annak a temetésén még egész kislányként fagyoskodott a most megszűnt vízivárosi temetőben. Az Állatkert, az akkor nyílt meg, amikor kis gimnazista volt; a legtöbbjüknek bérlete volt bele, télen odajártak kis muffal a kezükön, korcsolyázni, nyáron meg a csodálatos műhegyek közt kerestek rejtettebb padot: fölöttük zergék, alattuk unatkozó gémek, s ők megvető közönnyel, majd kipukkanó nevetéssel ingerelték a másik nemet, amely hol egy magát költőnek képzelő kitérdelt nadrágú magányos ifjú, hol meg az egymáson szemtelenségre bátorodott kamasz csürhe képében sétált el előttük, s közelítette meg őket… A tópart látta első találkaféléjét. A zeneiskolában azt hazudta az egyik nagy fiúnak, hogy ő reggelenkint a tóparton szokott tanulni, s másnap csakugyan könyvére görnyedve várta, hogy (Bujovszkysta volt, érettségi előtt) mikor jelenik meg a szép barna haj, az úton át a vízre hajló szomorúfűz íve alatt. A Szépművészeti Múzeum festményei hetedikes korát tükrözték, amikor egyik tanárának a hatására művészettörténész akart lenni, s ismerőseinek Goya korsós asszonyát s az Eszterházy-madonnát küldözgette húsvéti üdvözletül. Mint pompás restaurátor, a boldogság most valamennyi kép színét nem várt frisseségben hozta ki a rávert füst, korom alól. Végül is a szigetnek vágott neki. A Vajdahunyad vár, amely a víz tükre helyett most a tó betonfenekébe bámult, a Jáki kápolna, a vasköpenyébe húzódó Névtelen: ez volt az a zugja a Ligetnek, ahol, ha fahídján átment, történettanár apja lépéseit is ott hallotta kongani maga mellett.

Milyen messze is vetődött tőle ezalatt a hét év alatt! Ebben a múzeumban sem volt, nézett a vár udvarára, mióta közös vasárnap délelőtti sétáikon kihozta ide. Csak arra emlékezett, hogy valami fatörzsek voltak itt, amelyekbe bele lehetett nézni, s ahogy a gombot forgatta, tanulságos erdészeti képek peregtek le a szeme előtt. Meg holmi pásztorok főzték – embernagyságú, néprajzi hűséggel felöltözött bábuk, kunok, vagy jakutok – a bográcsban a gulyást; a kondér, a szűr, minden egész hiteles volt, még a bogrács alatt a tüzet is utánozták. Néha már unta is a sok fanemet, vetőmagot meg nemzetiséget: az apja kedvéért azonban úgy tett, mintha érdekelte volna. Vajon, mit szól hozzá, ha meghallja, hogy orvostanhallgató lett? Hisz olyan váratlan szánta rá magát; az utolsó levelében a háború végén még mindig a műtörténészségről volt szó. Tán az eszmék gyors fordulása tette a forradalom után, hogy a természettudomány – a kemény föld – egyszerre olyan kívánatossá vált. Pedig milyen szép lehet, ha a tudását már betakarított apa, akiben, mint az asztagban, minden szép rendben áll, s a pályáján mohón tájékozódó gyermek: valami szakkérdésről beszél, műszavakba rejtve a szeretetet. Ha például az apja egy belgyógyász vagy élettan professzor volna!

Arra gondolt, hogy beszalad a nagy épületbe, megkeresi a Mongóliáról szóló termet; a hazajöttek úgy mondták, hogy az apját a keleti rokonok, főként a mongol intézmények érdekelték. De kiderült, hogy a Néprajzi Múzeumot már áthelyezték, a másik meg átrendezés miatt volt zárva. Ki is lett volna kíváncsi rá ebben a locspocsos időben? Behúzódott az Anonymus szobor mellé egy padra; a pad kicsit nyirkos volt, de a hely olyan jó, bizalmas. Halkan fölnevetett: az anyja meg az apja vitája jutott eszébe a hasról meg gyomorról. Ez is egyike volt azoknak a semmiségeknek, amin veszekedni tudtak, mint a borsó neve, amit az apja tükrösiesen cukorbabnak hívott. Az apja a gyomrot is úgy használta, mint Tükrösön szokás, a has finomabb megnevezésére, s anyja, akit vonzott az orvosi pálya (az ő választása is boldoggá tette, s már a háború előtt ápolónői tanfolyamot végzett), föl volt háborodva, ha apja a veseköves betegről vagy a bélrákos ismerősről azt mondta, hogy nagy fájdalmai vannak a gyomrában. Ő viszont még most is olyan édesnek találta ezt az erős, edzett embert, aki a szervezet dolgairól ilyen naivul beszélt. No, ő nem fogja lehurrogni érte. Inkább neki kéne az apja dolgaiba egy kicsit beletanulnia. Ha mást nem, hogy legalább azt a „korszakos fölfedezést”, amiről a hazajöttek beszéltek, megérthesse. Amit mondtak, elég zavaros volt: a különböző nyelvcsaládok, indogermánok, turániak, mongolok rokonsága – de hát a bajtársak sem sokat értettek, akárcsak ő, a nyelvészethez. Jó lenne valami rövid nyelvészeti könyvet keríteni, ami áttekintést ad a nyelvrokonságokról (Máriának van egy bölcsész barátnője); sajnos, ő azt a kis német, franciát is elhanyagolta, amit a lányiskolában fölszedett.

A levegőben úszó ködcseppek átitatták a kabátját, az ülésben egy kicsit tán didergett is; az a csendes belső izzás azonban tovább tartott, legföllebb az agyát elárasztó, apró gondolatoknak az hangyabolyi nyüzsgése szűnt meg, s maradt az állapot: a képzelettel ki nem dolgozható boldog várakozás, a kettőjük új viszonyának előre érzése. Az, hogy az apja elégedetlen lesz vele (a pályájával, a műveltségével), csak a diákos gondolatokkal teli tudat kötekedése volt a szervezet örömével. Az önérzete az nyugodt volt. Egy ötvenéves férfi s egy húszéves lány viszonyában, még ha apa és lánya is (sőt akkor éppen) nem ilyenféle dolgok számítanak, s az ő apja meg fogja érezni azt, ami számít. Az egyetemen, könyvtárban egész napon át emberek közt forgott; minden szem, minden szó mérleg volt, amelyen le kellett mérni önmaga társasági súlyát. Tudta, hogy igénytelen, néha már-már hanyag öltözködése, hallgatag modora, közepes eredményei ellenére jelentékenyebb nőnek tartják. Pedig, ami a legjobb benne, a tartalékai, azokat még nem ismeri senki, maga sem egészen, ott hordja a hallgatagságával lefátyolozottan. Az apja a rokon, világlátott ember azonban épp ezt fogja benne észrevenni; lánya lesz az a nemvárt, sok mindenért kárpótló ajándék, amivel az otthona fogadja. Hanem hogy mindez hogy fog történni, hogy hajtják végre az ugrást, a kimaradt éveken át, a kis bakfis lányból a Verebély-növendékig: azt nem tudta szavakkal, mozdulatokkal kiszínezni, s tán épp képzeletének ez a boldog tehetetlensége volt a legszebb helyzetében; mintha egy találka vagy nász előtt állna, amelyen azonban nem történhetik baj, mert komolyabb, állandóbb erők a rendezők, nem a vér kiszámíthatatlansága.

Egy kószáló férfi kintről, a tar ágakon át fölfedezte a szobor mögött gubbasztó lányt, bejött a szigetre, áttanulmányozta a múzeum tábláját, megvizsgálta, megkopogtatta a Jáki templom ajtóoszlopát, belenézett alulról a lehúzott csuklyájú Névtelen arcába, közben egy-egy vizslató pillantást vetett őreá is (amelyben ott volt a készség, hogy jelentőssé legyen), de odajönni azért nem merészelt. Majd egy banda diák húzott át a szigeten az Emlékmű felől, nagy, elnyűtt, szétnyomott táskákkal, talán a hajdani bulyovszkysták utódai, ők is fölfedezték a magányos lányt, aki a szemerkélő esőben felállt, leverte kabátjáról a ráhullott vízcseppeket, nagyokat löktek egymáson, hangos megjegyzéseket tettek, még cuppogtak is. Ágnes elindult, de nem is volt miért maradnia. Az a feszültség, amely kihajtotta a városból, alábbhagyott. Megbirkózott az örömével, legalábbis az első rohamával: mehet vissza az emberek közé.

Bölcskeyné, mikor az udvar betonján felkongó lépteit meghallotta, mint naponta százszor, a konyhaajtó függönye fölött, rá is kikukkantott. Amióta Bölcskey bácsival a bajok voltak, ritkábban ült be hozzá; az ember sose tudhatja milyen viharba kerül. Kati néni épp ezért a szokottnál szívesebben, de éberebben is fogadta. – Bevinném, Ágikám, szabadkozott a konyhaszéket törölve, de a Bölcskey bácsi szabadnapos, alszik. Amiből Ágnes megértette, hogy a tegnapi este fegyverszünettel végződött; a múltat idéző „Bölcskey bácsi” s a tisztelettel őrzött álma erre vallott. – Nagy újság van, Kati néni, nézett Ágnes a kicsi, tömött asszonykára. Maga is érezte, hogy már egész másképp mondja, nem úgy, mint először a Körúton Ferinek, szinte élvezve az aggódó, gondot, pletykát vizslató arc s a maga jó híre közt az ellentétet. – Megjött az úr? bökte ki Kati hirtelen divinációval, majd mint aki a nagy hír kimondásával istenkísértést követ el. Nem igaz! – csapott le cáfolón önmagára. – De, útban van már. Bölcskeyné lárva arcán ide-oda kezdtek ugrálni az izmok; mintha ezzel a hírrel az új, jó kor köszöntött volna be, szenvedéseinek véget vető. – Fiacskám, mondta, hallod? – szólt be a gondosan elsötétített szobába pityergőn. Az öröme is afelé fordult, aki felé hosszú hónapok óta minden gondolata. – Hagyja, fogta meg Ágnes a könyökét ijedten. Gyermekkorából volt benn a Böleskey bácsi nappali álma iránt a tisztelet. – Á, nem alszik már, csak nyekergeti a sezlont, szólt vissza Kati néni, s mert a dívány egy határozottat nyekkent, ami a hirtelen felülésnek felelhetett meg, még egyszer beszólt. – Hallod, fiacskám, megjött a nagyságos úr. – Ki? a Dukesz? kérdezte a sötétből az álma szélén ülő. Dukesz az új háztulajdonos volt, sátoraljaújhelyi borkereskedő, aki pénzbefektetésre vette Pesten a házakat. – Hova beszélsz, fiacskám? mondta Bölcskey néni mérhetetlen megvetéssel, új gazdája iránt. Mint egy grófi udvarnagy, aki a kastéllyal került valami újgazda birtokába. A mi nagyságos urunk, a hadifogságból. Az Ágika van itt, tette hozzá mindjárt, hogy az álmából fölvert ember, akit a régi jó érzés úgy elhagyott, valami hozzájuk méltatlant ne mondjon ebben a nagy percben.

Az egyenruha-blúz nyakát gomboló férfi kisvártatva, anélkül, hogy közben szólt volna, kijött a szobából. Egy kicsit megöregedett; a fekete haja ősszel tarkállt, de különben ugyanaz a nyílt képű, értelmes ember. Ágnes hiába kereste rajta a szenvedély nyomát, amely Kati nénit egy bánatos bálvánnyá alakította. Legföllebb a szótlansága árulta el, hogy Ágnes is azok közé a tekintélyek közé tartozik, akiket Kati néni vitáikban, mint a bűn kérlelhetetlen elítélőit igyekezett felvonultatni. Volt gazdájának a hazatértét is egy kis egykedvűséggel fogadta. – Már Magyarországon tartózkodik? érdeklődött, ahogy egy munkafelügyelőhöz illik, a részletek iránt. A felesége közben a konyhaajtó előtt elsurranó árnyat szólította be. – Jöjjön csak be, Limperger néni, szólt ki sírós hangon. Olyat mondok, hogy tudom, meg lesz lepve… Limpengerné, aki a hang után valami szerelmi drámát várt, elismerően mosolygott a hírre. Kis, korán összetöpörödött asszony volt, akinek a szeme alja, az arc árkai, de még a ráncai is tele voltak fekete pigmenttel. – Most legyen a tanúm, igaz vagy nem, hogy megálmodtam? mondta Kati néni. Limpergerné vállalta a tanúságot. – A férjem is mindig figyelte, ha valami hallatszott róluk, tette hozzá, hogy a maguk részét az úr hazajövetelében inkább jóakaratból, mint fontoskodásból, kimutassa. Kisvártatva Widder úr az első emelet három főbérlője dugta be fejét. – A kulcsomat kérem, házfelügyelőné asszony, suttogta Bölcskeyné felé, mint egy énekes, aki meghűtötte magát, s most kíméli a hangját. Magas, fekete, hajlott hátú ember volt, igen finom modorú, éjjeli pincér az egyik mulatóban, s épp a gőzből jött, s a kulcsokat kérte, melyeket a bevásárló felesége ide szokott leadni. Widder úr újabb lakó volt, aki nem is ismerte a nagyságos urat, Kati néni azonban nem állhatta meg, hogy a kulcs keresése közben be ne avassa a nagy eseménybe. – Képzelje el, Widder úr, mondta más, tiszteletteljes hangon, melybe még egy kis kacér csengés is vegyült, mi történt a házban? Az Ágika édesapja, ismeri őket, a volt háziúr a második emeletről, akiről már azt hittük, meghalt, mondta az álmával ellentétben, most váratlanul hazaérkezett… Widder úr, aki látásból ismerte Ágnest, tiszteletteljesen köszönteni is szokta, (s a felesége révén valami históriát is ott hordott róluk a mindenre, de főképp a felesége pletykáira közönyös fejében), mielőtt a hírt kommentárral kísérte volna, bemutatkozott Ágnesnek. – Mennyi időt töltött ott kinn a kedves papa? kérdezte aztán figyelmesen, de suttogva. Hét év! nagy idő, bólintott elismerően. Szibériában? kockáztatott meg még egy picit a hangjából. – Az utolsó levelünk Acsinszkból volt. – Acsinszk messze van, mondta erre is, s füst ette arca, melynek bibircsóin s kék borostásságán a borotválás s a foltosan tapadó púder sem segített, tiszteletteljes, mélabús kifejezést öltött. Aztán átvette a kulcsot, még egyszer gratulált Ágnesnek, s kihúzta magát a nyitva tartott ajtórésen… Közben Bölcskey bácsi is vette a botját, amely mintegy hivatalának jelvénye volt, s szép csendesen elment. – Elmégy? kérdezte a felesége ijedten. – Megnyiratkozom, simította meg a fejét, mielőtt a hivatalos sapkát felvette volna, s nyugodtan, mint aki egyenes útban jár, átkocogott az udvaron.

A három nő egyedül maradt. Kati néni azon tűnődött: megismerte volna-e az urat, ha ennyi viszontagság után éjszaka váratlan becsönget. – A nagyságos asszony! állt meg hirtelen a szeme, mert volt úrnője karcsú alakját, ahogy a kapualjból a lépcsőház fele húzott, a függönyön át is felismerte. Előbb Ágnesre nézett, aztán Limpergernére. Az Ágnesre vetett pillantás megdöbbent, kérdő, résztvevő volt; a Limpergernével váltott orv s a másik agy rokonműködésre számító. Ágnes persze sokkal jobban ismerte Kati nénit, semhogy pillantásait gondolatokra ne tudta volna fordítani. Kati néni élete során sokkal többet beszélt, mint gondolkozott, s mióta a maga fejében is merültek fel gondolatok, azokat olyan mimikával kísérte, mintha mástól halott volna meglepő, nehezen érthető dolgokat. A „nagyságos asszony” átsuhanása az udvaron nyilván nem azért döbbentette meg, mert ebben az órában szokatlan volt, hanem, mert ugyanakkor a nagyságos úr hazatértének az örömén is áthúzott egy árnyék: a borzalom, ami a nagyságos asszony körül van. A kettő együtt Kati néniben annak az előérzetét keltette, amit a művelt emberek „konfliktusnak” neveznek, s ez olyan szokatlanná tette a tulajdon fejét a maga számára, hogy a Limpergerné feketeségekből kimosolygó apró szemben keresett támasztékot. „Mi itt örülünk, de szegény úr, ki tudja, mire jön meg. Én is néha azt kívánom már, csak veszett volna a fiacskám Szerbiában.” Körülbelül így lehetne lefordítani a váratlan ötlet, sötét lehetőség legyökerezését a maga állandó gondjába. – Na, akkor én megyek, mondta Ágnes. A két asszony csöndje az ő boldogságát sem hagyta felhőtlenül. Egy kis riadalom is volt mindig benne, ha mások idenyilalló gondolatait megérezte: hátha mondanak valamit. Kati néni egész az udvar közepéig kikísérte. – Na, most már minden egészen más lesz, mondta a pityergős hangján búcsúzóban. De ebben a vigasztalásban a hitnek nyilvánvalóan nem sok része volt, s mialatt Ágnes a lépcsőházban föllebb emelkedett, szinte jóslattá vált: szép dolgok lesznek itt. – Fischer kisasszony, hallotta Kati néni hangját, miközben fölért az ajtójuk elé. Fischer kisasszony az első emeleten lakott az imádott mamájával, s mint házhoz járó fodrászné, az ő anyja feje mellett is hosszú éveken át forgatta a sütővasat, miközben a tükörben nézve egymást, a napi öt-tíz percüket elbeszélgették. – A volt háziúr, az Ágika apja, hallotta Ágnes a kulcs forgása közben. S ahogy bement, a Fischer kisasszony lakonikus, de sokat sejtető válaszát is: No hiszen.

Ágnesnek most már végképp be kellett eresztenie az asszonyok szemébe ülő veszélyt az örömébe. Az anyját is ezzel az ijedelemmel vizsgálta: meg fogja-e mérgezni a régvárt viszontlátást. Az már a konyhán volt, s a dékánátus előtt megígért galuskát szaggatta. – Na te híres? kérdezte, már drukkoltam, hogy én ehetem a galuskát, nem jössz meg ebédre. Ez a lehető legjobb kedvű, legbarátságosabb fogadtatás volt; ilyen akkor szokott lenni, mikor a kedvét keresi. – A házmester néninél ültem, nem tudtam eljönni, ő is odáig volt a boldogságtól. Egy kicsit túlozta is, az anyja szólását – az „odáig van”-t használta, hogy a boldogságot, mint kötelező dolgot rá is kiterjessze. Kertésznének meg volt a véleménye újabban Katiról is. Ő sem az már, aki volt, mondta néha sokat sejtetően Ágnesnek, s a boldogsága is gyanús volt, nincs-e ellene is éle. De nem szólt. Ehelyett a városban megtudakoltról számolt be. A fogoly tiszteket Pápa mellett, Csóton fogják elhelyezni; ott valami orosz hadifogolytábor volt a háború alatt. Két hétig ott lesznek elkülönítve, azalatt látogatni sem lehet őket. Előreláthatólag ma éjjel lépik át a határt. Ő már föl is adott egy sürgönyt a nevére: „Szeretettel várunk, Irma, Ágnes”, hogy tudja, hogy élnek. Olyanformán számolt be, mint a bevásárlásairól szokott, amikor a tükrösi rokongyerekeknek még ő vette a ruhát, igen gondosan, üzletről üzletre járva, s amire különösen büszke volt, rendkívül olcsón. Ebben a beszámolóban is szerepelt „az úr”, jelen esetben egy százados, aki igen előzékeny volt hozzá, s az alantasára, aki le akarta őt rázni, erélyesen rászólt. – Kérem, a nagyságos asszony hét év után érdeklődik, hogy látja viszont az urát. A férjét váró asszony hivatali méltósága láthatólag büszkévé tette, azt azonban, hogy a várakozás öröme, ami Ágnest eltöltötte, ott van-e benn, valami hivatali ügybuzgóság mögé rejtette. – Tóni bácsinál tetszett lenni? kérdezte Ágnes a friss galuskától párolgó tálat nézve. Ebben volt egy kis csapda is. Lackovics az állomás karhatalomnál szolgált, amelynek Tóni bácsi volt a parancsnoka. – Telefonáltam nekik, mondta az anyja, nem részletezve a többesszámot, hogy Tóni bácsit s a feleségét jelenti-e vagy Lackovics a másik, esetleg épp rajta át telefonált. – De már tudták.

Mialatt anyja a kis ebéd körül serénykedett, Ágnes olyasmit fabrikált, amit tán életében sem: haditervet. Azt, hogy a Lackovics-ügy folytatódhassék, boldogságában nem tudta elképzelni: Lackovicsnak ebben a nagy napkeltében, aminek a fényével ő tele volt, el kell enyésznie. Az azonban, ami idáig volt, megkeserítheti az apja hazajövetelét. Az összeforduló pillantásokból könnyen lehetnek célzások; akadhat olyan is, aki barátság, rokonság címén figyelmezteti. Az anyjában is nagy hajlam van a megbokrosodásra; ha ő azt érzi, hogy súgnak-búgnak mögötte, vádolják, figyelik, csak azért is fölveri a gyanút. Juszt is, ahogy mondani szokta. Az ő feladata itt csak az lehet, hogy a hányódásban meggyötört embert az otthonában készülő pokoltól megmentse. Míg az anyja gyors tálalását nézte, tűnődött, hogy is kéne viselkednie, hogy mindezt megelőzze. Az első: hogy az anyját megnyugtassa. Őtőle nem kell félnie, ő nem árulja be, sokkal jobban félti annál az apját, s ha más mondani talál valamit, ő itt lesz mint koronatanú – hamis koronatanú, ha kell –, még azt is elvállalja, hogy Lackovics őhozzá járt. Ennek persze megvan az ára: hogy olyan legyen az apjához, amilyennek hét év távollét után lennie kell, s az a fiatalember eltűnjék végképp az életükből. Ez a másik, amit valahogyan tudomására muszáj hoznia.

Kertészné szívessége tovább tartott. Ő maga alig evett, csak a lánya étkezésére figyelt, savanyú paradicsomot hozott be, az egész pörkölt levet rádöntötte a galuskájára, amelyet kifőzés után, figyelemből iránta, egy lábosban le is pirított. A lányának azok az életműködései, amelyeknek valaha ő volt a gondozójuk, ha jól folytak, most is örömet okoztak neki, akárhogy eltávolodtak egymástól. Vasárnap például örült, hogy nagy lábujjhegyen járásokkal egy órával tovább tudta altatni, s nem kellett a vekkerrel kicsörgetni; a tanulását is éppolyan tisztelettel nézte, mint amikor a kis házipadjában írta az első szép leckéket. Az étvágya is ilyen régi-régi összetartozás visszhangját verte föl, s azt, hogy Ágnes otthon olyan keveset evett, tán nem is egész oktalan, rámért büntetésnek, rajta állt bosszúnak érezte. S Ágnesnek a boldogság most csakugyan fölszabadította az étvágyát: a kiürült tányér fölött megállt egy pillanatra, mint aki egy illemszabályt, tilalmat, fogadalmat tör meg, aztán megint csak alája mert, amíg egy szem maradt, kanalával a lepirult galuskának. Közben beszélgettek, mint rég nem. Ágnes előbb a galuskát dicsérte; őneki vagy kemény vagy szétfő; aztán a tükrösi uborkaeltevést hasonlította össze az anyjáéval. – Jó kemény ott is, de olyan vad, zöld színe van. – Nekem beszélhetnek, mondta az anyja, rézkrajcárt tesznek az üvegbe. Amikor minden elfogyott, az utolsó kis fölpuhult paradicsom is. – Van énnekem még valamim! – jutott Kertészné eszébe. – Dió! – kiáltott fel Ágnes, amikor az anyja visszajött, s kezében a piciny üveget meglátta, amelyben mintha Szent István jobbja aszalódott volna, valami összetöpörödött feketéllt. Csakugyan az volt: hat-hét félig érett diószem, befőttnek eltéve. – Tudod ezt mikor raktam el? Még Tükrösön, a háború alatt. S valahogy ott maradt a paradicsomos üvegek mögött. Gondoltam, egyszer majd odaadom neked. Az igazság az volt, hogy amikor fölfedezte, Lackovicsra gondolt, de most, hogy mégis a lánya elé rakta, különösen jó, tiszta érzés támadt a szívében. Ágnes nagy élvezettel forgatta szájában a ritka falatot; már a félig fás s sziruppal elmállasztott dióhéj átharapása is külön élvezet volt, a vanília ízébe pedig vad erdei illat keveredett. – Hanem ezt el kellett volna tennünk, tette le őszinte ijedelemmel, szirupos ujját a levegőben tartva, a második félbeharapott dió kezében maradt felét. Amikorra apuka itthon lesz. – Csak te ne akarj most már mindent az apádnak eltenni, szólt rá az anyja, akit jókedvre hangolt, hogy a lánya engedi kicsit rontani magát, s nem akart az okra emlékezni, amelynek ezt a kis ünnepet köszönheti. – A diót ő is szerette, mondta Ágnes, s hirtelen még az apja kicsit összevissza nőtt alsó fogai is ott voltak előtte, köztük a fehér már megrágott s odaszorult dió, amit Sanyi, az unokaöccse tört a tükrösi diófa alatt egy fél téglával a kezében. – Torkosság, utánozta Kertészné ingerülten a távollevőt. Befőtt, cukrászsütemény, az neki mind torkosság volt. Az ő apja neki egy perecet hozott Veszprémből, az is milyen nagyszerű volt.

Kertészné a háború idején sem tartozott az álszent hadiözvegyek közé, akik mindig csak mint „szegény uramat” emlegették, akit itthon ugyancsak másképp szólogattak. Ha valami rossz tulajdonsága vagy vele szemben elkövetett hibája eszébe jutott, az ezer kilométereken át is fölpaprikázódott ellene; a közelség, a néhány napon belüli együttlét gondolata azonban, úgy látszik, még gyorsabbá tette a kritikai reflexeit. – Nem volt ő olyan ellensége a torkosságnak sem, próbálta védeni őt Ágnes, aki a rég hallott érvekben inkább a hármasban eltöltött idők mulatságos visszhangját, mint az apjának szóló ellenszenvet akarta hallani. – Ha kirándulni mentünk Bözsikével, szentjánoskenyeret vett, a János kórháznál volt egy asszony, annál; de meg cukor nélkül sem indult el… De a feleséget, akiben az emlékeket más indulat rendezgette, mint Ágnesben, ez a kép nem enyhítette meg. – Persze, azt tudom, mondta, az ő zsebe az mindig tele volt savanyú cukorral. Hogy legyen miből a rokongyerekeket megkínálni. Meg mézessel, hogy a dalárdában énekelni tudjon. Meg pemetefű cukorral, az előadások miatt. Mert ő mindig valami egészségügyi célból szopogatta a cukrot. De ha én a névnapodra egy spanyol széltortát rendeltem: „Hát ez mi? torta?” mintha azt csak holmi elfajult emberek ennék. „Na egy kicsit az ízéért” – mondta, s éppúgy megette a maga részét.

Ágnes nevetett. Olyan jó gyerekkorszaggal jöttek az anyja félig indulatos szavaiból az elfeledt jelenetek. Abban, amit hallott, volt egy kis igazság. Az anyja maga nem volt nyalánk. Ha cukor került a házba, nekik gyerekeknek hagyta, inkább arra emlékezett, hogy néha másodszor is töltött a csatos borosüvegből, de ragaszkodott a jogához, hogy ha kedve szottyan, négy-öt indiánert is megegyen, sőt a vajból is le-lecsípett egy késhegynyit, bemártotta a sóba, úgy nyalta kenyér nélkül. Már megint fajtalankodik, nézte őt ilyenkor az apja. Az apja, főleg amióta a dohányzásról leszokott, voltaképp édesebb szájú volt. S mint annyi másban, csak adta, hogy nem az. „Mert ő mértékletes”, szokta mondani Kertészné ingerült gúnnyal. Nem értette meg, amit Ágnes már akkor is érzett s azóta más férfiakon megtanult, hogy az apja ezzel a mértékletességgel, még a türelemmel is, amivel a feleségét kezelte, valami „ideálhoz” alakította magát, ami tán nem is csak az ő ideálja volt, hanem többeké abban az időben; tán Deák Ferenc, vagy mit tudni azt már, ki lehetett ilyen, hogy a század utolsó évtizedeiben egy csomó tanárnak, orvosnak, jogásznak menő ember, köztük a tükrösi parasztfiú, az ő képéhez modellálta magát, s mint a nyugalom, bölcsesség tükrét kezdte a homlokát hordani. Az Andrássyban is volt egy ilyen tanáruk, mellőzött nagy tudós, aki egy esztétikát is írt (az ő kedvéért akart műtörténész lenni) sőt, mintha még a gyógyszertan professzora is ettől az ideáltól kapná, egy kis előkelő angolos keresztezéssel, a határozott körvonalakat, amelyekkel elveket és szabatosságot sugárzó alakját a katedra mögé rajzolta. Olyan ez, mintha egy amorf anyagot átkristályosítanak, az ember minden tettében ott látja ugyanazt a törést, s ez olyan szép, megnyugtató. Az anyját azonban, úgy látszik, épp ez a rend ingerelte. Az ő ösztönlénye az önfegyelmet érezte hazugságnak. Ő azt látta, hogy az ura is szereti a cukrot, de úgy tesz, mintha azt szégyen volna szeretni. – A háború őt is megtörte biztosan, engedett az elveiből, mondta Ágnes, aki tudta, hogy az anyját egy föltevéssel is rá lehet bőszíteni s ki lehet békíteni az emberekkel, s kivételesen egy kis álnokságra is kész volt, hogy jobb hangulatra gerjessze az apja iránt. – Nekem ne is prédikáljon mértékletességet, mondta csakugyan, hadakozó kedvének azzal az erélytelenebb nemével, amely már a lecsillapodás jele volt. Énnekem épp elegem volt hét év alatt a mértékletességből. Majd látva, hogy Ágnes nem vesz ki újabb diót, odanyomta eléje az üveget. – Csak edd meg, mert én eszem meg, s hosszú ujjaival csakugyan belenyúlt az üvegbe, s kikapott egy szemet. – Ne félj, ő sem fog éhen halni.

Amikor Ágnes ellötyögtette az edényt, s visszament a szobájába: az anyja ott ült az íróasztalnál. Ez elég ritka jelenség volt; az ő karcsú dereka, kissé gyerekesen félrefordult, komollyá vált arcocskája, s mint hajdan a pofonban, az írásban is sebes keze az íróasztal mellett; az adóvallomások kitöltésekor szokott így ott ülni. Ágnes nem is zavarta: az apja könyveit s a magáét kezdte szétválogatni. – Rossz tollad van, hallod, állt fel az anyja egy idő múlva, s anélkül hogy megmagyarázná mi az, odanyújtotta a két ujja közé fogott s átadás közben a száradás kedvéért meglobogtatott levélpapírt, amelynek elnyílt lapja nőies, előreigyekvő betűkkel volt teleírva. Az első levél volt, a beszámoló, amit az urának írt. – Megírtam mindent, hadd lássa mire jön, mondta, amikor Ágnes elkezdte olvasni. Itt van megcímezve a boríték. De ha nem tetszik, írhatsz külön is, tette hozzá, s kiment a szobából, mint aki nem törődik sem a maga levelére tett megjegyzésekkel, sem Ágnes további lépéseivel. Ágnes tudta, mit jelentenek ezek a logikailag hézagos mondatok: az anyja látni akarja, hogy ő mit ír, s a kemény hang a lehetőségnek szól, ha a háta mögött mer írni, vagy megcáfolja állításait. A „minden”, amit megírt, persze nem az a „minden” volt, amely Ágnest aggasztotta, hanem a helyzetük, a házeladás, a pénz felhasználása, a devalváció, ruháinak a sorsa, a fizetés vásárlóértéke. Ágnes maga se sokat tudott ezekről a dolgokról, ez is hozzátartozott a kettejük közt fönnálló ellentétekhez, hogy elszigetelte magát az anyja anyagi manővereitől, például azt is csak ebből a levélből értette meg, hogy a disznóhizlalda, amelybe Tóni bácsi tanácsára tette a ház árának egy részét, sosem épült meg, s a beadott pénzt most kapták vissza, persze devalváltan. Az egészről mégis az volt az érzése, hogy az anyja sötétebb képet fest a helyzetükről, mint amilyen az valóban, többet beszél a fizetések elértéktelenedéséről, mint arról, aminek még meg kell lennie, s az ő taníttatása költségét is túl sokat emlegeti. Egy külön bekezdést írt az apja ruháiról: egyből, a szürkéből Ágnesnek kosztümöt csináltatott, hogy legyen miben iskolába járnia; a többi azonban megvan; a szmokingot a gondos naftalinozás ellenére megrágta a moly, de ő azonnal megstoppoltatta. Az ember azt hihette, hogy az elszámolás percében ez a molyrágás bántja a lelkiismeretét a legjobban.

Most Ágnes ült oda a kristályos achát írókészlet elé, amely (az utolsó közös karácsony ajándéka) kocka alakú tintatartójával az új ízlést képviselte a sok faragványú szobában. A fogalmazás mindig gyengéje volt. Ha az ember beszél, ezer apró jelből látja, hogy a másikra hogy hat a beszéde, s maga is százféleképp, mosollyal, hangsúllyal, kézmozdulattal tudja, amit mond, a másik hangulatához, megértéséhez srófolni; a leírt mondat azonban ki van verve a világba, s ott szaval, vágja a fintort, a bukfencet helyettünk. Ez főképp, ha magáról s az érzéseiről ír az ember, olyan kellemetlen. Most azonban különösen bajos vállalkozásnak tűnt föl: a hét év alatt támadt távolságot betűkkel áthidalni; valóságos tériszonyt váltott ki. Okosabb tán, ha az apjából indul ki, hogy annak mit kell, mit nem szabad megírni. Így persze bonyolult feladvánnyá válik a megírása. Az anyja levele kicsit hideg volt; neki éreztetnie kell az örömüket. De azért túlságosan feltűnő se legyen a két levél közt az eltérés: az öröm odacsöppentése után neki is beszámolóba kell átmennie; viszont azt is érezze az apja, hogy az orvostanhallgatónőben nem vesztette el régi sétálótársát, felfedezéseinek a méltánylóját; az anyja a gondjait küldte az érkező elé, neki meg kell nyugtatnia, hogy nincs olyan nagy baj, kibírják, ha hónapokat kell is pihennie; amellett az anyját is mentenie kell, általában azt a benyomást kelteni, hogy köztük harmónia van, idehaza a régi család várja; de azt is úgy, hogy az itthoni villózások ne érjék egész váratlanul. Mialatt a megszólítást nézte, nem is tudta, hogy fog ennek a sok feltételtől függő kísérletnek megfelelni.

Eh, az igazság a legjobb, legegyszerűbb, csapta bele a tollát az üvegbe. Kedves Apuka! Amikor ma délelőtt anyám a kórbonctani gyakorlatokról kihívatott, s közölte, hogy az iskolába levél érkezett magától Rigából, én nem mentem vissza társaim közé az órára, hanem felültem egy autóbuszra, kimentem a Városligetbe, s csak akkor tértem vissza, amikor megint normális ember lett belőlem. Amikor odáig ért, hogy kimentem a Városligetbe, azt akarta írni „elbújtam az Anonymus szobor mögé”, majd csak „elrejtőztem az örömömmel”, de mind a kettőt elnyomta. Ahogy újra végigolvasta, így is elég viharosnak érezte a mondatát; a legsürgősebben át kell térni a tanulmányi dolgokra. A tolla alól kicsúszott szó, a kórbonctan szinte kínálta az átmenetet. „De most látom, hogy már el is árultam a titkomat”. „Ennek a mondatnak, most látom, nem csekély meglepetést kell az én apámban ébresztenie.” Tószegi Sári s az osztály jó stilisztái így végezték volna el az ugrást, s bár a cifraságot igyekezett lefaragni; a fordulatot ő sem tudta föl nem használni. A kórbonctan szó biztosan meglepi, de így van: harmadéves orvostanhallgató vagyok. Utolsó levelemben, amelyet megkaphatott, még azt írtam, hogy bölcsésznek megyek, s főként műtörténelemmel fogok foglalkozni, de…

E mögött a „de” mögött, a két-három könnyebben folyó sor után, megint nagy ködök tornyosultak. Hogy is okolja meg pálfordulását? Azt nem írhatja meg, hogy a forradalom alatt, mint nyolcadikosok, el-ellógtak az egyetemre; Babits Mihály és Laczkó Géza óráit hallgatták. S hogy a forradalom után, amikor ezeket kidobták, ő félig-meddig bosszúból nem iratkozott be a bölcsészetre. Az apja, aki három éven át volt túsz, s ha a hír igaz, rab is, ki tudja, hogy gondolkozna erről. Azért hát hirtelen elhatározással ezt írta: „de a mérleg végül is a természettudományok javára billent.” Ez tulajdonképp igaz volt, ha egy kicsit nagyképű is. S hogy a választását alátámassza, így folytatta: „anyám, aki mindig azt szerette volna, hogy a lánya orvos legyen, nagyon örült a választásomnak.” Ez is igaz volt, s amellett volt benne egy kis megnyugtató csalás; az apja egy mondat amulettjében láthatta őket: az orvostanhallgató lányt s a pályájában örömét lelő anyát. „De én sem bántam meg idáig. Az orvostudomány egyre jobban érdekel, a szigorlatomat, ha nem is jelesre, időben letettem; idén már klinikai tárgyakat, belgyógyászatot és sebészetet is hallgatok, s ez …”

Itt megint valami nehéz elé fogalmazta magát, amit tán csak egy író, vagy az se tudna szavakra váltani. Mert az igaz, hogy az orvostudomány érdekelte, kit nem érdekel az olyan csodálatos betegségek megfejtése, mint az „Addisonkór”, de az orvosegyetem valami szorongást is tartott fenn benne. Minden emberben nő valami: egy érzés, egy hajlam, ami az emberekhez, minden egyes emberhez, a világhoz való viszonyába belekeveredik, s ezt nem látta, hogy fog ez a valami ezzel a kísérletező tudománnyal kapcsolatba kerülni. Abban majdnem biztos volt, hogy neki a kutatáshoz nincs tehetsége. S a gyakorlat? Azt, hogy mint történettanár, szép festményeket vetítsen le a diákjainak, el tudta képzelni, bár nem elégítette volna ki többet. De mióta az órákon nemcsak felfedezésekről volt szó, hanem igazi betegeket is látott, lélegzetükkel küzdő öregeket és viruló lányokat, akik mögött Verebély professzor keresztet írt a levegőbe, annak jeléül, hogy menthetetlenek, azóta egyre izgatóbbá és aggasztóbbá lett a kérdés, hogy ami benne van, s amire ezeknek a bemutatott betegeknek, ott a sok csempe, nikkel, üveg és fehér vászon közt szükségük lehet, hogy fog az ő orvosi tevékenységében egymásra találni. „S ez”: nézett rá a megkezdett mondatra. Írja azt, hogy sokkal érdekesebb? Inkább áthúzta az „ez”-t is.

A tapintatnak az a delejes kutasza, amellyé a toll vált a kezében, most a kettejük viszonya felé fordult. Meg kell nyugtatni, hogy nem változott, csak mélyült azóta. „Az, hogy orvosi pályára mentem, nem jelenti azt, hogy a történelem, a néprajz, a nyelvészet, apuka kedvenc stúdiumai nem érdekelnek többé. De éppen mert nem foglalkoztam rendszeresen velük, most még nagyobb szükségem van egy tapasztalt kalauzra, aki az áttekintést megkönnyíti.” Ez voltaképp nem volt igaz, mind ez ideig nem sok szükségét érezte az ilyen kalauznak s az áttekintésnek: beérte vele, hogy egy-két könyvet elolvasott, s kolleganőivel a híresebb filmeket megnézte. De hát itt nem is a tudása, hanem a készsége az, amit jelenteni kell. Egy pillanatra megállt, hogy tovább bátorkodhat-e az ábrándjaiba, aztán egy határozott tollmártás után megint kijött a tollhegyből egy mondat: „Hazajött tiszttársai elmondták, hogy érdekes előadásokat tartott nekik a mongol intézményekről, sőt valami nyelvészeti felfedezésről is beszéltek egyesek. Ha vasárnaponként, mint kislány koromban, megint nekivágunk a budai hegyeknek, majd igyekszem megérteni, miben is állt ez a felfedezés.”

Most az volt a benyomása, hogy túl diákos lett a levele; csupa kórbonctan, nyelvészet, mintha a világ tantárgyakból s a kettejük viszonya ismeretek átadásából állna. Aztán meg az anyja levelébe zárt gondok közömbösítése is hátra volt. Erre tért most át. „Anyám talán túl sötét képet is festett helyzetünkről. Bizonyára nem akarja, hogy csalódás érje. Én sokkal optimistább vagyok: nélkülöznünk, néhány hónapot kivéve, sohasem kellett.” Azt akarta írni, tudtommal vannak még tartalékjaink, amelyekkel a fizetést aztán is pótolhatjuk, de erre a tartalékra anyjából, érezte, kitör a vulkán, s kissé patetikusan fejezte be: „s most sincs nagyobb gondunk s magának se legyen, mint hogy egészsége, amelyet a sok hányódás bizonyára megviselt, minél előbb helyreálljon.” Ez egy kicsit sértette az ízlését, de már nem lehetett változtatni rajta. Most már tulajdonképp csak a befejezés volt hátra, s abban néhány óvatos szót az ő családi hármasukról, inkább az anyjának, mint a visszatérőnek. „Addig is, míg a csóti tábor kapuja megnyílik, sok szeretettel gondolunk a csonka család harmadik tagjára.” Itt egy vonatkozó mondatnak kellett következnie, „aki végre visszaforr”: ez képzavar. De hát, hogy is kerül vissza egy megcsonkult család elszakadt tagja a helyére? A szó hiánya, a képzavar, mintha egy mélyebb zavart, a lehetőségét takarta volna „akinek a helyét, ruháját, mint anyám leveléből is láthatja, hűen megőriztük.” Ezt az utolsó mondatot két okból is jónak érezte: az anyja levelében a figyelmes háziasszonyi részekre hívta fel a figyelmet, s a ruhák mellé a könyveket is odatette, amelyeknek ő volt a gondviselőjük.

Amikor anyjának átvitte a két levelet, a borítékban az övét, s két ujja közt a magáét, az már teljes harci készültségben volt. „Én nem vagyok kíváncsi rá, tőlem írhattok, amit akartok, apádnak is megmondom, boldog lehet, hogy hét év után így talál mindent.” De amikor Ágnes kiment, helyzetén nem változtatva, a levél és saját teste tengelyének a szögeltérését egy kis nyaktekeréssel s a levélsarok elhúzásával ellensúlyozva, mégiscsak elolvasta a levelet. – Nagyon költői, mondta, amikor Ágnes visszajött a szobába, félig korholón, félig elismerőn, mint aki egy kedves ember kiforratlan érzéseibe nyer betekintést. Ágnes meglepetve nézett rá: ő azon volt, hogy minden költőiséget elkerüljön. – Te nagyon sokat képzelsz még apádról, mondta aztán az anyja, mialatt a kézimunka kosárban a horgolótűjét megkereste. Én nem akarom elrontani az illúziódat, egy gyermek tisztelje is a szüleit, mondta, mintha ő a nap minden óráján nagy önfegyelemmel kímélte volna Ágnes érzelmeit. A mintát néző szelíd arca s maga a tény, hogy horgolást vett elő, arra vallott, hogy meg van elégedve Ágnes levelével. S Ágnes azzal feküdt le, hogy tán a benne felkínáltakkal is.

A következő napok azonban egyre jobban megtépázták ezt a reményt. Ágnesnek másnap, szombaton csak magántanári órái voltak, s amikor délben hazaért, anyját a naftalinból előszedett férfiruhák közt találta, a háló és ebédlő minden székén egy öltöny, asztalon, hintaszékben nagy halom ing, alsónadrág; ő maga egy fekete nadrág üleprészét tartotta épp a világosság felé, a molyra gyanús ritkulást vizsgálgatva. Ágnes két-három újságot is hozott, amelyben már benn volt a csornai fogadtatás: az ebenfurti vonalon érkező tiszteket ott vette át a csóti tábor parancsnoka. Kertészné sorban elolvasta a tudósításokat, őt az efféle ünnepségek a résztvevőktől függetlenül is meghatották. Orrcimpái most is kipirosodtak kissé, ahogy az újságíró nyomán a jelenetet elképzelte. – Az szép lehetett, mondta, amint honi földön először énekelték a himnuszt. S egy negyedórai ruharendezés után még egyszer átimbolygott az Ágnes asztalához. – Pápán, olvastad, magyar ruhás lányok fogadták őket, és tánc is volt. A társadalom azért mindenütt kitesz magáért, mondta, mintha férje személyében őt is érte volna némi megtiszteltetés. – Épp gondoltam, dobta be Ágnes az elérzékenyülésébe, ami már egész nap foglalkoztatta. Nem kellene-e nekünk is leutazni, legalább egyikünknek? Holnap épp vasárnap van. De az anyját ez a javaslat, amely az eszmei képet a maga életével kapcsolta össze, egyszeriben kirántotta a megilletődésből. – De amikor énnekem világosan megmondták, csattant föl, hogy senkit sem engednek be hozzájuk. Ez elkülönítő tábor, nem érted? – Ha valaki leutazik, nem fogják elutasítani, mondta Ágnes makacsul, nem is azért, hogy maga előbb láthassa az apját (arra szinte jó volt várakozni), hanem hogy az meg ne bántódjék a közönyükön. – Kérlek, ha neked olyan sürgős, úgy is sok pénzünk van, dobd ki, és utazz le, ugrott egy oktávot az anyja, aki ismerte már Ágnesnek ezt a konok hangját, s tudta, hogy itt élesebb érveket kell mozgósítani. Ez a „ha neked olyan sürgős”, amely arra célzott, hogy Ágnesnek tán más, külön oka van, amiért a törvény tilalma ellenére, beszélni akar az apjával, meg is tette a hatását; Ágnes elhallgatott, s a maga könyveit kezdte a könyvespolcról lerakogatni. Az anyja, azonban, úgy látszik, látni akarta, mennyire győzte le az Ágnesben föltámadt ellenkezést, mert pár perc múlva egy vívóplasztronnal a kezében újra átjött hozzá. – Neked mint orvostanhallgatónak kéne a legjobban tudnod, hogy Oroszországban kiütéses tífusz van. Ki vállalja azért a felelősséget, ha a látogatók a betegséget az országban széthurcolják. „Pápán táncolhattak velük?” nyelte le Ágnes a kínálkozó érvet. Ha az anyja nem megy le, ő külön előre nem mehet; ezt a poros Toldt-atlasz lefúvása közben már eldöntötte.

– Azokat a könyveket meg mért rakod le? tért Kertészné figyelme a hallgató lányról a polc előtt levő könyvtoronyra. Ő Bölcskeynével nagytakarítás címén időnként mozgásba hozta a bútorokat, képeket, könyveket, de más részéről a legkisebb rendbontás is felizgatta. – A magam könyveit szedem le, azt gondoltam, úgy adom át a könyvtárat, ahogy ő itthagyta. Mint maga a ruháit, tette hozzá tompítóan. – És a te könyveid? Azokat a csillárra akasztjuk? mondta Kertészné, aki mások ötleteinek a lehetetlenségét szerette fantasztikus képekkel szemléltetni. – A kamrában ott a kis stelázsi. Azon most alig van néhány uborkásüveg. – Hogyne, a kis stelázsi, horkant föl Kertészné erre a gondolatra, mintha a kis stelázsi a világ egyik pillére volna. Arra énnekem szükségem van. Vagy azt gondolod, hogy én már életem végéig ilyen koldus maradok? Hogy egy üveg káposztás paprikám, egy edény áfonyám sincs. Ha apád megjön, énnekem be kell főznöm. S hogy Ágnes nem felelt, újabb kérdéssel bökte meg a könyveket törölgető alakban megsejtett gyanús tervet. – És hová tennéd a festetlen stelázsit? Az ebédlőbe, a zongorára? – Azt gondoltam, beköltözöm a cselédszobába, nézett rá Ágnes elszántan, mert tudta, hogy ez a terv viharos reakciót fog kiváltani. – Abba a lyukba? Elment az eszed! – nézett rá Kertészné az elképedéstől szinte csendesebben, mint várta. A cselédszoba, amelynek csak az előszobára volt ablaka, s amióta nem volt lány s a Verespatakról hozatott láda almák sem rothadoztak benne, valóban siralmas kis helyiség volt, pillanatnyilag még kályhája sem volt. – Énnekem jó lesz az, védte Ágnes a tervét, úgyis többnyire villanynál tanulok, hálni meg mindegy, hol hál az ember. – Hogyne, majd te fogsz abban az egészségtelen helyiségben lakni! A kollokviumokra készülni! Ő meg ott trónol benn az íróasztal mellett, tette hozzá a terv rejtett felére irányítva haragját. – De hát végre is az ő szobája, makacskodott Ágnes, s az ő munkája értékesebb, mint az enyém. – Értékesebb? Ismerem én az ő értékes munkáját. Könyveket jegyzetelni. Öt évig csinálta a jegyzeteket a nemzetiségi kérdéshez, s végül nem lett semmi sem belőle. Teneked szükséged van egy külön, jól szellőztetett szobára, ahol az óráidra készülsz. – Majd tanulok az ebédlőben… Ez a gondolat még lázítóbb volt. Az ebédlőben, amióta csak ketten voltak, a nagy trümón, a néma zongorán s a hintaszéken kívül nem lakott senki; az ebédlő az ő Ferenc József-kori életüknek volt néma őrizője. – Majd éppen az ebédlőben, hogy az egyetlen rendesebb szobámat is szétrumlizzátok. Hogyha jön valaki, be se tudjam még vezetni. Jönni persze nem jött senki, néhány rokonon kívül, akit a hálóba vittek be, de Kertészné a lehetőségeket még jobban védte, mint a valóságot. – Az úriszoba: a tied, jelentette ki határozottan. – De valahol csak neki is kell helyének lennie? Én fogok az íróasztalnál dolgozni, ő pedig ide-oda lézeng a lakásban… Kertészné azonban, úgy látszik, egyáltalán nem érezte olyan axiómaszerűnek, hogy a csóti elkülönítőben levő vándornak az ő lakásában helyének kell lennie. – Majd lesz neki is helye, ne félj. A fogolytáborban jó volt huszadmagával egy barakkban? S azzal az éleselméjűséggel, amelyet Ágnes sokszor megcsodált a kitöréseiben, már rá is talált kettejük álláspontja közt a döntő különbségre. – Azt ne is képzeljétek, se ő, se te, hogy itt valami csipkerózsa kastély várja, amelyben minden úgy van, mint amikor elment. Csak szokja meg rögtön, hogy hét év alatt mi is mások lettünk.

Ágnes elkomorodva hallgatta ezt a beszédet. Azt megszokta, hogy az anyja szavai, főképp, ha az ellenkezés elvi kijelentésekbe zaklatja, kegyetlenebbek a tetteinél. Most azonban, a kíméletlen elvek mögött, nem volt nehéz a harci érveket gyűjtő ösztön munkáját felfedezni. Az azonban világos volt, hogy ő mindazzal, amit az apja javára mond, az öregkori szenvedélyen kívül, a szülői féltékenységet is a visszatérő ellen mozgósítja. Rá kellett bíznia az anyjára, hogy készüljön fel a jöttére úgy, ahogy az „uram”-mal kapcsolatos kötelesség tudása diktálta. Másnap azonban már korán reggel beállított a tükrösi György bátyja, apjának néhány évvel idősebb testvére. Széles vállú, barna ember, testére a fiatalkori erős munka hatalmas izomzatot rakott; a későbbi kényelmeskedés, s a pincét újabban többször is megjáró korsó azonban szétlöttyentette, s erekkel befutott bőrének kékes árnyalatot adott. Ágnes, ahogy az előszobaajtó keretében – mögötte a gang korláttal s a darabka füstös éggel – megpillantotta, a fölkiáltás helyett, amely sehogy se illett hozzá, arcával villámlott egy örvendezőt. György bátyja is, látszott, örült; képe ilyenkor még szélesebb lett, s valami sunyi sugárzás ömlött szét rajta, amely fölött a keskeny szem csillogása – szakasztott akár az apjáé – így fog a pályaudvaron is majd ránézni. – Na, mit üzensz apukádnak? – mondta, ahogy a tükrösi páros csók – balról jobbról, a gyerekkorából ismerős, vakációt jelentő kedves füst-pálinka férfi szagba merítette Ágnest egy pillanatra. – Mert én megyek le Csótra. – Oda ugyan hiába megy, jött ki a sógorasszony is az ismerős férfihangra. Bent voltam a hadügyminisztériumban: szigorúan tilos bárkinek bemenni hozzájuk. György bátya a sógorasszonnyal is összecsókolózott, de az öröm sunyi sugárzásába most egy kis kötekedés elegyedett, mint a sógornője jelenlétében többnyire. Őneki az öccse házasságáról megvolt a csendes véleménye, s néha éreztette is a sógornőjével, hogy noha egyszerű parasztember, a Jani helyében másképp szoktatná a feleségét. Kertésznét ez a rokoni és paraszti illemmel mérsékelt kérkedés nem ingerelte, sőt tán épp ez a kötekedő hang volt az, ami a jó viszonyt fönntartotta; a kölcsönös rosszallások ellenére – például, hogy Kertészné, az Irma, ahogy Tükrösön mondták, a ruhavásárlásoknál élvezettel buzdította tárcája megvágására lányát és feleségét; vagy hogy Kertész György még csak fogságba sem esett a háborúban, mint az ő ura, hanem fel volt mentve, amit épp elégszer az orra alá kent. Egy idő óta azonban rosszabb volt a viszony. Irma a családi pörben György bátyja ellenfele, a farnádi sógor pártjára állt, s Bözsike elmaradása óta le sem ment abba a „pletykafészekbe”, ahogy az ura faluját nevezte. – Én azért majd megpróbálom – mondta György bátyja a nagy garra, amivel a sógornője fogadta, elébb rá, aztán Ágnesre nevetve. – Miért? Maga azt hiszi ügyesebb lesz, mint mások? Van köztük ezredes is, annak a felesége sem mehet be. – De tudja, hogy én közös regimentbeli szakaszvezető voltam – kirafinérozottabb nem az ezredesnél, de az ezredesnénél is. – Jó, ha magának annyi kidobni való pénze van, jött Kertészné egyre nagyobb tűzbe. Én (nyomta meg) nem megyek le… Pedig azt hiszem, elsősorban a feleségének meg a lányának kéne lemenni hozzá, azok a legközelebbi hozzátartozói. – Az már a maga dolga, Irma, kezdte György bátyja az első ölés kóstolóját kicsomagolni. Én azt gondoltam, viszek neki egy kis tükrösi kolbászt meg svártlit. A nyanya is – a nagymamád – rögtön azt mondta, fordult Ágnes felé, ahogy a Budapestben, mert mindig azt nézte, a névsorban megtalálta.

A friss disznóság egy percre lecsendesítette Kertésznét. De mialatt Ágnes a hír érkezését, hatását mondotta el a legapróbb részletekig, ő bent az ebédlőben újra kezdte a sógora csóti útja ellen a tiltakozást. – Még őneki is baja lehet belőle, mondta, ha ott valami suskust csinálnánk. Most folynak az igazolások… – Ne féljen maga attól, hogy az én öcsémnek valami rosszat csinálok, mondta György bátyja csendesen nevetve, de nem minden él nélkül. – De csakugyan, mért akarja maga György bátyának megtiltani, szólt rá Ágnes is az anyjára, a gyerekkora óta megszokott szégyenkezéssel. – Dehogy tiltom, csak menjen, ha olyan fontos neki, lett olaj ebből is a Kertészné lángján. György bátyja, mint bölcs vendég, eltréfált még egy pár percet, aztán indult: a déli vonatig még meg akar fürdeni a Rácfürdőben. – Izé, nem akarsz eljönni velem, elviszlek? mondta György bátyja, aki a sógornőjével már az ebédlőben kezet fogott, Ágnesnek az előszobaajtaji összecsókolózás előtt. Ágnes csak a kínos mosolyával mutatta, hogy nem akar ellenkezni az anyjával. – Anyukád attól fél, hogy… izé… tán mondok szegénynek valamit. Pedig hát… dehogy, mondta a csók és a kibotorkálás közt György bátyja, a kényelmetlen mondatra mindjárt rá is vágva a „na isten áldjon”-t. Ágnes ott maradt néhány percre, az előszobában, a bátyja utolsó zavart mondatával. Tükrösön nagyon tapintatosan kezelték Ágnes felé az anyja dolgát. „Hát az Irma nem jön le?” még a nagymama hangjában is csak egy döbbent protestáns s egy panaszos, résztvevő hangsúly jelezte a hátsó gondolatot. Ennyit, mint most a bátyja, még senki sem szólt neki.

A szégyenkezése, ahogy ott állt, előbb felháborodásba, aztán kétségbeesett tehetetlenségbe ment át… Ez borzasztó, hogy így elárulja magát. Mint egy gyerek. Más kösse be a szemét, ő meg mindent kikiabál. Az apja első nap átlát ezen az önleleplezésből álló fondorlatosságon. – Kár volt erőszakoskodni vele, mondta, amikor bement. Ha megpróbálja, hát megpróbálja. – Én erőszakoskodtam? nézett rá az anya megütődve… Én csak nem bírom ezt a… Benne is lehetett valami aggály a viselkedése miatt, mert nem mondta meg, mit nem bír, hanem átment a maga szobájába. Egy negyedóra múlva azonban már ott volt a könyveibe süllyedt Ágnes mellett. – Ő azt hiszi, én nem tudom, mért olyan sürgős neki Csótra utazni, mondta a közben kieszelt vádat. – Azt akarja, hogy apád tőle tudja meg a ház dolgát. – Ugyan, tette le Ágnes felháborodottan a jegyzetelő ceruzáját. A ház dolga: a „pör” volt! György bátyja a szülei házában lakott, s az apja halála után elkezdődött a vita a ház sorsán. György bátyja azt tartotta, ő azt rég megszolgálta azzal, amit az apjától egy életen át eltűrt; ha a nyanya nem tartóztatja, neki már rég gyönyörű háza lenne. A testvérek – élin Béla sógorral, a farnádi jegyzővel – meg minél nagyobb váltságdíjat akartak a „szülőin élő” fiúból kiszedni. Ágnest az anyja vádjában az önzés álnoksága háborította fel. Ő is tudja, tudnia kell, ahogy György bátyja is megértette: miért jött ő tűzbe a csóti út miatt. S hogy a szülői ház dolga – csak valami fedő képzet az ő házuk dolgára, az itteni szégyenre, amely fél, előtte ér le az urához. – Csak ne ugyanozz nekem, nyargalt bele a vádba az anyja. Te mindig nagyon elnéző voltál, éppúgy mint ő, az apád rokonaihoz. Én megismertem őket. Aki képes az árvát kifosztani (az árva Ágnes volt, Kertészné az ő érdekvédelmében csatlakozott Béla sógorhoz), az képes azzal a szerencsétlennel (ez Ágnes apja volt), aki azt se tudja, mibe csöppent, aláíratni valamit. Egy negyed ház a svártliért: ők értenek az ilyen üzletekhez. – Nagyon jól tudja anyám is, hogy nem erről van szó, mondta Ágnes. – Hát miről? nézett rá Kertészné az ingerültségében egy pillanatnyi ijedelemmel… De minthogy Ágnes ellenkezése nagyon általános volt, s ő nem tartozott megérteni, hát nem is értette meg, csak hevesebben szórta a vádat, mintha azzal akarná betemetni, amitől megijedt. – De én majd áthúzom az ő számításukat, jutott el végre a kifakadás ormán a megkönnyítő tetthez. Azonnal írok apádnak, hogy alá ne írjon semmit neki… Ágnes fölháborodása már-már ámulatba ment át. Ilyen az emberi lélek? Ilyen egyszerű? Csakugyan elhitte már, hogy attól fél? Vagy ilyen bonyolult? Így akart gyanút kelteni az ellen, aki őt gyanúba keverheti? – Azt, remélem, nem teszi meg. Még haza sem ért, már ilyennel zaklatná, mondta határozottan, de csillapításra kényszeredett hangon. – De mennyire, hogy zaklatom. Nekik szabad zaklatni? Megmondtam, hogy szigorúan tilos minden látogatás. Annyi pénzünk van, hogy csak úgy odadobhatjuk? Most, hogy apád is, ki tudja, hogy szakad majd a nyakamba? Tudod te, mi az ma: ötven mázsa kukorica? De mennyire hogy írok. S már vitte is a tintatartót Ágnes asztaláról. Ezt a levelet (mintha csak a tettleges megakadályozástól kéne tartania) odaát írja meg a maga szűkebb területén.

Ágnest borzasztóan lehangolta ez a levél – vagy csak zárt levelezőlap –, amelyet az anyja, meg sem mutatva neki, személyesen vitt le, még azon melegiben a felsőerdősori kispostára. Másnap az egyetemen is folyton ennek a levélnek az útját követte a szíve: a postakocsi szortírozójából a vidéki postahivatal pecsétje alá, a tükrösihez hasonló postásasszony nagy, kopott táskájába. Ettől az első döféstől már nem tudta megóvni az apját; s vajon nem lesz épp ilyen tehetetlen a többivel szemben? A menzára menet Halmi Feri várt rá. Nem is bújt, nem mímelte a véletlent, s ahogy a kínosan rámosolygó arcába nézett, amelyen az alázat mellett most valami követelés, a jog tudata is ott volt, megértette, hogy az a néhány kedves szó, amit öröme bőkezűségében a villamoslépcsőről vetett neki – ebben a fiúban, az azóta eltelt három nap alatt mint az élesztő, dolgozott, s hogy amíg azt firtatja, mért olyan rosszkedvű, voltaképpen azt a soha nem tapasztalt nyájasságot követeli rajta, amelyet most már földi osztályrészének tart. Otthon Kertészné az apja levelével fogadta – Apád írt, ott van a levele az íróasztalodon, mondta, mint aki elismeri, hogy a másiknak több joga van ahhoz a levélhez. Ágnes még nem várta erre a napra a választ: hisz csak harmadnapja írta, s most reszketve pillantott előbb az anyja arcára, aztán az íróasztal zöld posztóján heverő papírra. Hisz számított ő arra, hogy az apját az utolsó évek megtörhették, de hogy mennyire, az most fog kiderülni; a fiatal anya néz így előbb a bábára, aztán a gyerekére: nem hibás, egészséget hirdet-e vajon a sírása. – Jól elintézték nekem, mondta Kertészné, mint akit személyes kár ért, s meg van sértve, de (s ezt Ágnes némi megnyugvással vette ki) egy kicsit túlozza is a sorsbántását. – Skorbutja van, bökte már az olvasó felé a rejtélyes szót, amelyet idáig csak sarkutazókkal kapcsolatban hallott, s orvosi érdeklődésének kicsit tán hízelgett is.

De Ágnes már csak a levelet nézte! Ott állt az íróasztal sarkánál, s kezében egy picit reszketett a papír. Az első pillantásával az aláírást szítta be; az apja jellegzetes, világos, indulat nem fodrozta betűit. Nagyon szerette az apja írását; nyugodt volt, kristályszerű, szinte bele lehetett látni az emberbe: íme, egy lélek, mondta, akinek nincs mit titkolnia, s a fölöslegest kerülő, férfias vonalaiban mégis ott volt az eszmény, amelyhez igazította magát. Ágnes mint kislány, de később is, amikor az apja már nem volt itthon, sokszor utánozta az aláírását: a széthúzott K betűt s a fordított hurkú J-t. Most (az anyja mérsékelt siránkozása után) e vonalak megőrzött jellege volt az első megnyugtatás. Egy-egy t vagy p betű tán kissé töredezettebb, az összekötésében egy kis ingadozás, de ugyanaz az írás; meg kell hát lennie a visszakerült testben a léleknek is, amelynek ő az emlékét őrzi. „Drága angyalom”, olvasta szép kristályos betűkkel a megszólítást, s egy pillanatra elszorult a szíve. A megszólítás csak az anyjának szólt. De mindjárt el is hárította a méltatlan sértődést, ha egyszer leírta ezt a megszólítást, amelyet régi tábori lapjain (pedig volt belőlük vagy száz) tán egyszer-kétszer használt, a képeiket nézve azonban, később nyilván annál többször, akkor nem írhatott utána mást. „Drága angyalom és Ágnes”. „Drága angyalom és leányom” – ez nevetséges lenne. „Drága angyalaim”? – de hisz őt nem is ismeri… ő egyenlőre egy idegen, húszesztendős hölgy, akit ezután fog a szívében élő gyerekhez hozzábogozni. Maga a levél azonban mindkettőjüknek szólt. Amikor Csótra megérkeztünk, már itt várt sürgönyötök. Elképzelhetitek, milyen érzések közt bontoltam fel. 1918 január óta nem volt levelem, s amikor a hazai újságokban éhínségről, román megszállásról, spanyol járványról olvastam, hányszor láttalak holtan benneteket. Ágnes szíve, amely a szorongástól nyomásmérővé vált, ettől a mondattól több atmoszférányi megkönnyebbedést jelzett, a tekintete elpárásodott: nem is annyira a szeme elé rajzolt jelenettől, a sürgönytörő Ulisszesz képétől, inkább az ismerős mondat indítástól – ez az a nyugodt, kissé tanáros mondatépítés, amellyel az értesítő cikkeit is írta, s élete legnagyobb örömének az elmondásában is rendet tart. Az első mondata, mintha a korkülönbséget betartva, arra ütné rá a rímet… Beszámolótok megnyugtatott s helyenként meg is hatott: különösen a Te ismert gondosságod, amellyel a megőrzött békebeli öltönyömről írsz, s a molyette szmokingomért és az elrozsdásodott biciklimért mintegy mentegetődzöl. Hej, ha láttál volna a Butirka börtönben, szakadt térdű nadrágomban: ha az én Spolarich barátom, egy túszként visszatartott festő, aki napról napra várta a kivégzést, meg nem szán s a tartalék nadrágját oda nem ajándékozza, nem is tudom, miben jövök haza. Ágnesben megint felütötte fejét az előbbi méltatlan érzés; szóval főleg az anyja beszámolója hatotta meg, abban is a hazugság, amely őt, amikor olvasta, megütötte – hogy itt a moly és a rozsda a mentegetni való. De a féltékenységét abban a pillanatban már el is nyomta a megcsalt ember iránti részvét, akinek a jóhiszeműsége úgy rátalált abban a hideg, szívtelen levélben arra a piciny szeretetet ígérő foltra. A következő mondat az ő leveléről szólt. „Ágnes pályaválasztása meglepett; kislány korában úgy láttam, hogy a történelem – mindaz, ami a képzeletre hat – jobban leköti, mint a természet, az, ami az ember szeme előtt van; így természetesnek találtam, hogy apja nyomdokába lépve ő is a bölcsészetre iratkozik be. De hát minden pályának megvan a szépsége, s az a nemes lelkület, amelyet levele elárul, az orvosi hivatásban is bizonyára megtalálja a kielégülését. A sétáinkra én is sokszor gondoltam – amikor a rabkórházban a két mankómon (az egyik kicsit hosszú volt, úgyhogy a közepére kellett támaszkodnom), hosszú gyakorlatok után nem az Erzsébet-kilátóra, de az első emeletre felkapaszkodtam.” Ebben a bekezdésben, amely után a maga sorsának az elmondására tért át, volt valami, ami Ágnest kielégítetlen hagyta. Hisz az ő levele nemcsak beszámoló volt, de ajánlkozás is – s épp arra nem volt válasz az apja írásában. „A nemes lelkület, amelyet elárul.” – Hát olyan volt az a levél? A nemes lelkületét akarta vele elárulni?… De ezt a csalódást nem ismerte el magának sem. Aki ilyen nagyszerűen ismeri őt, amit gyerekkora alapján a képzeletről mond – milyen igaz, az ne hallaná ki a levélben fölajánltat… De válaszolhat-e rá úgy, hogy tapintatlan ne legyen az anyjához intézett szavakban. Ezért rejti ez alá a tanáros dicséret alá – a „nemes lelkület” – ami őket eztán összefűzi. S a börtön után most még a mankó is. Ez teljesen elárasztotta szívét részvéttel, s elterelte figyelmét a maga várakozásáról.

– Az igali ember, kiáltott fel, ahol apja a maga történetét kezdte elmondani. Mégiscsak igazat mondott! Omszkból, utolsó szibériai állomásáról az előző évben egy hadifogoly szállítmány parancsnokaként került Szentpétervárra, ahol mint tisztet visszatartották. A volt osztrák-magyar követség épületében teljesített különféle szolgálatot, míg végre az elmúlt év decemberében, ahogy az erdélyi tiszt üzente, maga sem tudja pontosan, miért, talán egy lengyel ismerőse miatt, letartóztatták, és Moszkvába szállították, ahol ez év áprilisában súlyos skorbutba esett… Most tudom meg, mit kapok vissza, reszketett hevesebben az Ágnes szíve, s kezében a lap, amikor ideért. A sérelemnek nyoma sem volt már. De tán épp az izgalma okozta: ebben az utolsó részben, noha kétszer is elolvasta, nem tudta kellőképpen kiismerni magát. Különféle kórházak szerepeltek: börtönkórház, Katalin-kórház meg eszt-bizottság, német otthon, s a summázó leírást megszakító részletek: például, hogy első útja a Katalin-kórházból az eszt komisszióig – egy verszta – négy-öt órai vánszorgásába került. Ágnes csak a végeredményt látta: hogy egy barátja figyelmeztetésére most októberben elvánszorgott a német kórházból az eszt komisszióig, ahol az első transzportot állították össze. A kollégája, azon a címen, hogy megnézi az utat, előre ment, s nem jött többet vissza; de végül is bekerült a transzportba, s e hó végén Rigánál átlépte a határt. Ezután a különféle fogadtatások leírása következett: a rigai, stettini, berlini, csornai, pápai.

– Hát ez nagyon megnyugtató – nézett Ágnes az anyjára, ahogy az oszcillálást abbahagyó levélpapírt az asztalra tette. De bár szorongása, amely a történet olvasása közben fogta el, valóban alábbhagyott, a hangja mégsem volt egészen meggyőző. – Nem így szokott ő írni, mondta az anyja, mint akinek az ösztöne már elkapott valamit, de még nem tudja szavakba foglalni. Folyton csak arról beszél, hogy hol mit adtak enni nekik. Valóban a levélbe többször is belecsúszott egy-egy ilyen mondat: Ha az eszt komissziótól egy pár tejkonzervet és néhány falat szuhit (szárított kenyér) nem kapok… vagy itt már hús is volt a szálkán, s zöld félét is kaptam… A rigai árpalevessel, amit komoly, rokonszenves hölgyek mértek ki nekünk, már jól lehetett lakni… Pápán nagy trakta volt – szendvics, bor, gyümölcs, de ő a rossz lába miatt csak úgy jutott néhány jobb falathoz, hogy a fiatalok megszánták, s hoztak neki. – Ez csak természetes, fakadt ki Ágnes, noha neki is feltűnt. – Tudja maga mi az esztendőkön át éhezni? Kertészné, aki, ha a letorkolás mögött erős meggyőződést érzett, néha meghátrált előle, most a másik aggodalmával állt elő – S mi az, mankón fog nekem itt járni? kérdezte, mint aki biztos a megnyugtató válasz felől. – Már most sem jár. S itthon egy-kettő rendbe jön. A skorbutban vagy meghal az ember, vagy megfelelő táplálékot kap, s akkor nyoma sem marad. Én nagyon megnyugtatónak találom a levelét, ismételte meg az előbbi mondatát, de most már nagyobb meggyőződéssel. S a vitaminokat kezdte az anyjának magyarázni, ezeket a csodálatos, ismeretlen anyagokat, amelyeknek a létéről az előző évtizedben szereztek bizonyos hiánybetegségek kapcsán tudomást. A skorbutot a C betűvel jelölt vitamin hiánya okozza, az erek áteresztővé válnak, a fogak kihullanak. Az apja skorbutja nem lehet olyan súlyos, hisz azt írja, öt foga hiányzik, azt sem a skorbutban vesztette el. Ez a testéről készített leltár, az öt hiányzó foggal, valóban szinte jókedvre hangolta Ágnest! Az edzett vívó, a test dolgaiban járatlan férfi, akire az Anonymus szobornál gondolt, s aki az öt hiányzó fogát is számon tartja. – Az, hogy a lába kék? A mienk is mennyi ideig kék-sárga egy véraláfutástól, magyarázta olyan lelkesedéssel az anyjának, mintha a spenótban és paradicsomban levő, csodálatos, kis mennyiségű s mégis oly fontos anyaggal azokat a varázsszereket is be tudná az apja testébe – vagy még inkább az anyja képzeletébe juttatni, amelyek a mankóját eldobó embert kívánatos férjjé tehetik, Kertészné, akit megtisztelt, ha a lánya orvosi dolgokat magyarázott neki, fokról fokra fel is adta az aggodalmát, s csak olyanféle ellenvetései voltak már, honnét fog ő ebben a télben s drágaságban a főzéshez zöldséget szerezni.

Ágnes a következő napokban számtalanszor elolvasta az apja levelét, s a csóti táborban várakozó – s az ő sorsukat is eldöntő – ember egyre talányosabbá vált előtte. Volt úgy, hogy a szívében hordott ideál, a szép, ismerős betűkön át, mintegy fölszívta a levél tartalmát, s minden sorát efelől fejtette meg, nagy, érett életbölcsesség szólt belőle, még az olyan kifedezésnek is, mint az „emelkedett lelkületre vall”, mély jelentősége volt, s az elhallgatott, amiről Ágnes várakozása ellenére nem beszélt, cinkos pillantássá vált őfele. Máskor mintha egészen más levél lett volna: a börtön, mankó, kórház, skorbut szavak öntötték el előbb a többi szót, s a szavakon át a részvét könnyeibe boruló szemet. Megint máskor azonban, s főként, ha nem volt kezében a levél, csak a földalattin vagy a gyógyszertan óra előtti nyüzsgésben jöttek fel emlékezetéből a kívülről tudott szavak, iszonyú gyanú szállta meg, mintha az ismerős betűk, szabásukkal a régi apjára emlékeztető mondatok: csak az apja maszkja, ruhái volnának, amelyben egy új, ismeretlen embert hoznak közéjük vissza, akit neki kell az anyjára a nagy dupla ágyban ráerőltetnie. Várta, hogy György bátyja visszafele jövet fölszalad, s beszámol, megnyugtatja. De vagy más vonalon ment haza, vagy elkerülte őket. Úgy látszik, az anyja is várta, mert emlegetni kezdte: „Szégyenli magát, hogy hiába kötötte az ebet a karóhoz, neki sem sikerült bejutnia” – mondta először. Majd: „Nem mer a szemem elé kerülni, érzi, hogy átlátok az ő nagy testvéri szeretetén.” – Ágnesbe azonban az is belenyilallt, hátha kényelmetlen neki – megmondani, elhallgatni is, amit tapasztalt; majd meggyőződnek maguk. Volt úgy, hogy már-már elindult az állomás felé, az anya elég nagy zsebpénzt tukmált rá, amiből ő, a villamos és menzajegyen kívül, a pénz értéktelenedéssel nem törődve, konokul félretett, így hát telt volna, anélkül hogy az anyját előre figyelmezteti. De ebből nagyon nagy bonyodalom lett volna, amit a jövevénynek kell megfizetnie – maradt hát, s csak az egyetemen, az órák előtt igyekezett a beszélgetést a skorbutra terelni, hogy a kollégák mit tudnak, a vitamin betegségnek, ha a beteg kap vitamint, maradhatnak-e tartós nyomai. Élményszerű emléke azonban senkinek nem volt, a hadifogságot viselt korosabb kollégák (az ő évfolyamukban sok volt az ilyen) még az éhínség előtt kerültek haza. S persze mind azt mondta, amit ő is az anyjának. De hátha nemcsak az ínyén, a bőr alatt vannak vérzések, hanem a savós hártyákon, a májban – esetleg az agyban is –, bökte fel Ágnes, elméleti lehetőségnek álcázva a titkos aggodalmat. A harmadév a betegségekkel való ismerkedés, a medikus hypochondria kora! Ágnes ment volt ettől: – s a maga köhögését nem kapcsolta össze a leírt tünetekkel az apja szerveiben azonban százezer apró kis vérzést látott, amelyek nem szívódnak fel, mint a bőrről, a nyálkahártyákról, nyomtalan – hanem az anyagcserében, szívműködésben… s igen: a gondolkozásban is kis, apró kieséseket hagynak.

Az ötödik vagy hatodik nap azonban (a hír után tudniillik, mert azzal a kórbonctani gyakorlattal új időszámítás kezdődött) olyan dolog történt, ami a skorbutot is kinyomta Ágnes tudatából; beállított Lackovics. Ágnes azóta, hogy az éjjeliszekrény-lámpa fényköréből azok a szemrehányások érték, nem látta többé a házuknál. Nem is számított rá, hogy látni fogja. Abban nem volt most már biztos, hogy az apja megjövetele, mint valami természetfölötti tünemény, az Eszme betoppanása, egyszerre véget vet a két ember kapcsolatának – sőt az anyja határozottabbá váló viselkedése mögött ideges találkákat, nyugtalan tanácskozásokat érzett; arról azonban meg volt győződve, hogy a hír mindörökre kifüstölte őt az apja lakásából. S íme: megjelent, egyenruhában, derékszíjjal, a csupasz arcával, a kicsapott előszobaajtó kivágásában. Ezen az estén úgyis olyan szárnyszegetten jött meg az egyetemről: Mária viselkedése bántotta. Sebészeten nagy volt a helyekért a tülekedés, s Ágnes, valamelyik kolléga s a maga mellé rakott posztókabát segélyével, ha előbb ért ki, fönntartott egy helyet a sok állásra – a pes planusára – panaszkodó kolléganőjének. Ma is boldogan integetett neki, ahogy a terem tetején a bal oldali bejáróban megpillantotta; Mária azonban, mintha észre sem venné őt, semmi emlék sem élne a kontya alatt a megszokott helyükről (ahonnét a műtétekre is odalátni még, de a professzor sebész élcei elől a hátak mögé lehet rejtőzni), s a terem egész más, jóval magasabb rag alatti pontja felé kezdett el törtetni, ahol a padra dobott kabátok, kalapok mögött Ágnes a Vetési éles (s amint most feltűnt neki), pimasz arcélét fedezte fel, aki mint negyedéves, velük hallgatta a sebészetet. Csak amikor már boldog, hálás nevetések közt (amelyekre csak Mária képes), a kabáthegyek közt ő is elhelyezkedett, akkor járatta végig a szemét a lenti padtölcséren, s fedezte fel Ágnest a megszokott helyükön, s mutatta nagy sajnálkozva, hogy most már nem tud a háta mögött bezáródó kolléga örvényen s az embersűrű karzaton át a levetett kabátjával hozzája visszacsörtetni. Ágnes helyeslőn mosolygott, de érezte, hogy bántja a Mária pantomimja: főként, mert Vetési erős orra alá épp egy nevetéshullám böffent, amelyet az ő indulata mint „röhögés”-t könyvelt el. Igazán nem volt mit irigyelnie a Mária boldogságán – főleg most, hogy őt ilyen összehasonlíthatatlan öröm érte, s mégis többször is azon kapta magát, hogy a légcsőmetszés indikációit egy nagy kapcsos zárójel mögött fölsorakoztató professzorról Mária arcára siklik a szeme, amelyen a mosoly határain túl, szinte a haja alá menő, s utána is ottmaradó elragadtatás hullámok sűrű egymásutánban csaptak végig. Az óra második felében műtétet mutattak be, egy eszeveszett dohányosnak vágták le térd alatt a lábát, s abban a percben, amikor a fűrész a csonthoz ért, a terem – ősi medikus szokás szerint – köhögni kezdett, s a félig ülő helyzetben levő férfi, fejét hiénaszerűen felvetve, egy röhögő hangot hallatott, Ágnes szeme megint Mária arcára siklott, amely most csupa részvét, döbbenet volt, de nem az az egyszerű mindennapi, amilyen egy sok mindent látó hallgató arcán jelenik meg ilyenkor jogszerűen, hanem színjátszó nézés, részvét és döbbenet, amellyel egy nő játssza meg érzékeny lelki életét a mellette ülő viharvert férfinak. Ágnes meg mert volna esküdni, hogy a perc önfeledtségében a pad alatt a kezét vagy a térdét is megszorítja. Ez a segítséget kereső mozdulat még jobban felháborította – nem is a liba Mária vagy a magát nagy nőismerőnek képzelő Vetési, hanem nem is tudta biztosan: a barátság, a szerelem intézménye, vagy a maga mélységes magányossága ellen, amelyre most döbbent igazán rá. S hiába szidta, nyomta el magában ezt a bosszantó kicsinyes érzést, amelynek az ő szívét betöltő ügy mellett mi jogosultsága lehet: az egész napjában ott bujkált (a kórtanon már ő rejtőzött el Mária elől), s este az Oktogontól ismét gyalog ment haza, hogy ezt a barátnői bosszankodást, melyet nem volt hajlandó féltékenységnek elismerni, a sorstól kapott nagy örömben, mely most egész aggálytalannak tűnt fel, csendesen imbolyogva föloldhassa.

S alig ér haza, éppen csak a posztókabátját s a kis horgolt sapkát dobta le az előszoba nádkarosszékire, csöngettek. Már a csöngetés is gyanús volt: két halk Morse-jel – én vagyok, csak én –, amelyben mintha az ő füle is bele lett volna kalkulálva (többször megtörtént, hogy ott benn dolgozott az íróasztalnál, s egyszerre csak észreveszi hogy Lackovics ott van az anyjánál, nem is tudta, mikor érkezett). S ahogyan kinyitja, csakugyan Lackovics. Ezt az érzést, ami a farkasszemük első pillanatában ment át rajta, nem feledte el többé: nem belé villámlott, hanem mintha ő maga vált volna homlokától a lábujjahegyéig villámmá – s ezt a villámlást nemcsak ő érezte az idegrendszerével, visszfényét a fiatalember meghökkent arcán is ott látta. Ez azt hiszi, megütöm, gondolta Ágnes, mialatt a kinyitott ajtó élét tartotta, testével pedig úgy elfogta a bejárást, hogy a hol az ő arcát, hol a rést néző Lackovics, anélkül, hogy meg ne lökje, be sem nyomakodhatott mellette. Az anyja hangja fordította meg; – a csengetésre, amely neki egy keserű élet boldog szigetét jelentette, kijött a hálóból; Ágnes a fiú mögéje sikló szemén látta meg a halk lépéseit. – Maga az, Lackó? szólt át a lánya vállán, a megszeppent látogató felé, aki Ágnes elfordulását használta föl, hogy az előszobába becsússzon. – Csak egy percre kukkantottam fel, mentegetőzött, mint aki beljebb sem megy. – Azt a múltkori pamutot hoztam föl, kotorászta is már a bokáig érő köpenyzsebből a kézimunkacég csomagját. Közben a lélekjelenléte is visszatért. – Úgy méltóztatott állni itt, mint az angyal a pallossal, fordult Ágnes felé, szája elé téve a kezét. Már azon gondolkodtam, hogy a lépcsőn vagy a korláton át meneküljek-e… Majd, mint aki tudja, hogy az ember barátai nem mindig vannak egyforma hangulatban, s ilyen csekélység miatt nem szabad a sodrunkból kijönni, hirtelen elkomolyodott, s tartásával is átkapcsolt a méltóságtartó, lovagias modorára. – Különben gratulálok. Még nem is volt alkalmam az örvendetes esemény óta üdvözölni. Elképzelem, milyen ünnep volt ez a Kertész házban… Olyan elképesztő komolysággal mondta, hogy még Ágnes sem tudta az „örvendetes esemény” kimondása közben szemében az irónia szikráit kifogni. Az anyját nézte. Az aludhatott; (mostanában gyakran előfordult, hogy nappal is fekve találta: párnákból, kendőkből kis fészket csinált magának a dívány végében;. a horgolt piros kendő nyoma most is ott volt a fél arcán), s ahogy kijött, az álom melegsége a meglepetés pírjába ment át, könyörgő részvétbe, s elismerő hálába a látogató iránt, akinek a megszoríttatását észrevette, s lélekjelenlétét és kedvességét jutalmazni szerette volna. Az Ágnesre forduló szürke szemeiben sem ingerültség volt, inkább esdeklés, megszeppenés. – Mint külön kémeim megsúgták, fordult Lackovics egyszerre mindkét hölgy felé, a tábor parancsnoka, Kirchner alezredes, az öregemnek iskolatársa volt. Úgy, hogy ha az elhelyezkedés vagy igazoltatás körül bármi zűr támadna, forduljanak a legnagyobb bizalommal legalázatosabb szolgájukhoz. Biztonság okáért, mondta, ezt már csak Kertésznének, már rá is vettem jóatyámat egy levél írására. – Majd Ágnesnek: – Nyugdíjasokat már csak a berozsdásodás miatt is foglalkoztatni kell. Ágnest annyira elképesztette Lackovicsnak ez az új átalakulása, hogy miután a gyám, sőt mostohaapa szerepét játszotta mellette, most az ő apja pártfogójaként akar a házukban forogni, hogy az a néhány szó, amit mondott („az nagyon jó lesz”) tán épp azért, mert annyi gúnyt, megvetést, elutasítást akart belenyomni, amennyit csak lehet, egy különös, fulladt hanggomolyként jött ki a torkán, amelynek a tompa idétlensége („mintha anginám volna”) még akkor is ott volt a fülében, amikor a táskáját, kabátját összenyalábolva a szobájába ment, s térdét átkulcsolva a tányérjaival előredöccenő piros díványra huppant.

Az izgalomtól nem tudott gondolkodni, de semmi kétsége nem volt, hogy ez a vakmerő „fölbukkanás” újabb szerencsétlen eseménysor kezdete, amelyet ő nem tud megakadályozni. Ezzel a feljövetellel azok ketten bejelentettek valamit, amit ki tudja, hol, milyen kávézóban vagy szállodai szobán hánytak-vetettek meg. Hogy ők ketten ártatlanok, s nincs semmi okuk, hogy az örvendetes események miatt ezen az ártatlan, szolgálatkészségre épülő viszonyon változtassanak. Nem, Lackovicsnak, ha talán ritkábban is, de éppúgy fel kell járni hozzájuk: épp az lenne a gyanús, ha elbújnának egymás elől. S ha csakugyan így van! – kapott Ágnesbe újra a remény. – Ha ennek a látogatásnak, a protekció arcátlan felkínálásának, nem gonosztevői cinizmus a magyarázata, hanem csakugyan az ártatlanság… De ez a remény, amelyet rögtön elhárított, csak arra volt jó, hogy az anyja beszédét bénultan, az oktalan megbántás félelmében hallgassa végig, amely olyan erős volt benne. Lackovics alig tíz perc múlva csakugyan elment, s az anyja egy kis séta után átjött hozzá. Ágnes attól tartott, a viselkedését fogja számon kérni. De nem, szelíd volt, arcán az a sajátságos, szende tétovaság, amellyel a szokatlan alattomosság bujkált heves, egyenes szavakhoz szokott arcizmaiban. – Ez jó – mondta, hogy Lackovics apja ismeri az ezredest… Én nem mondtam neked, de hallottam, hogy az igazoltatásnál elég kötekedők, elég, hogy valamelyik fogolytársa ráfogjon valamit, s már nem igazolják. – Ki mondta ezt? kérdezte Ágnes, s a kérdésében benn volt: Lackovics? Ha tudni akarod, fortyant fel Kertészné, a hadügyminisztériumban is mondták. Ha nem lépett be a pártba, nem vállalt szovjet szolgálatot… – Akkor igazolják – fejezte be Ágnes, aki elképzelhetetlennek találta az ötletet, hogy a börtön, mankó, kórház után az ő apja igazoltatására még szót vesztegessenek. – S te olyan biztos vagy, hogy nem vállalt szolgálatot? Nahát, én megmondom neked, hogy egyáltalán nem olyan biztos. Nem írta-e, hogy egy hadifogoly szállítmány parancsnokaként érkezett Szentpétervárra. S hogy került az osztrák-magyar követség épületébe? Azt hiszed, az most gőzfürdő? Az olyan nagyszabású épületekből mind hivatalokat csináltak. – Ez az érv, Ágnes érezte, nem az anyjáé: Lackovicsnak is megmutatta, vele is megtárgyalták az apja levelét. Ugyanakkor meg is hökkentette egy kicsit. – Legföljebb nem igazolják, mondta makacsul, s ez a makacsság most ezt a másik mondatot írta a szavak közé: „Ha Lackovicsnak kell igazoltatnia, hát ne igazoltassák.” Kertészné fölcsattant. – És tegyék ki a tanárságból? Veszítse el a huszonöt év szolgálatot? harminckettőt, mert a háborús évek duplán számítanak… Csak három éve hiányzik a nyugdíjhoz. Te persze könnyen beszélsz, de mit gondolsz, miből foglak én taníttatni? Ha még az a nyomorult fizetés is elmarad a háztól? – S hogy Ágnes, véleménye szerint, az érvek súlya alatt, mélyen hallgatott, még egy sértett, oktató mondatot vetett felé. – Azért hát jó lenne nem hencegni annyira. A mai világban minden segítségnek örülni kell. Különösen, ha azt olyan jó szándékkal teszik. – S egy győztes, szemrehányó pillantást vetve a lányára, átvonult a maga biztosabb birodalmába.

Ettől az órától fogva Lackovics vette át, mint a gond nagyobb folyója, a beléömlő kisebbet: az agyhártyára képzelt vérzésekét. S mintha csak összebeszéltek volna, az emberek is mind Lackoviccsal kezdték őt gyötörni. Délben, a menzaebéd s a gyógyszertan előadás közt volt egy facér órája, amit ha másolni való jegyzete nem volt, az Üllői út mellékutcáiban, a klinikakertben vagy távolabb, a múzeum mellszobrai alatt, a Belváros kirakatai előtt szokott ellézengeni. Egy ilyen sétán szegődött hozzá Vetési Iván. A Köztelek utca sarkán verődtek egymásba, ahol a Medikus Menza volt. Az ebéd a szokásosnál is gyengébb volt, a diákok is jobban összetorlódtak; ő egy korán kopaszodó kolléga fején nézte a fényes hámpikkelyeket, amíg az a csipkeízes tésztáját bekapta, elébe meg egy, az ő helyét „stoppoló” diákvezér vállán át nyújtotta be a piszkoszöld köpenyes kiszolgáló – épp egy harmadéves – a babra inkább a babhéj foszlányokkal, mint ízével emlékeztető langyos-zavaros levest. – Ehhez is hasonlíthatott volna valamit Genersich tanár úr, szólt vissza a jobb könyökét lökdöső kolléga a kiszolgálónak. De a levest még sokkal könnyebb volt megenni, mint a tésztát, amelynek az albinó fehérsége nyilván valami súlyos alkati hibából eredt, tán hogy nem volt tojás benne, azonkívül el is főtt, úgyhogy a vicces kolléga – kísérletképpen – egy villára emelte az egész tányérnyi tésztát, az összecsirizesedett fonalak szakadási együtthatóját vizsgálva. Ágnes apró kis pöttyökben tologatta rá a fanyar csipkeízt, amely nagyobb tömegben adstringálta volna a száját, így pöttyökben azonban a tésztaíz elfedésére elég alkalmas volt. De akármilyen beosztóan élt a kanál lekvárral, a tészta vége lekvártalan maradt, s amíg ette, állandóan gyermekkora szörnyűségeire, a metéltes tejlevesre kellett gondolnia, abban voltak ilyenek az elázott hercsulák. Máskor legalább Máriával nevettek a kollégák viccein, s együtt is úsztak ki a Köztelek utca konyhagőzzel kevert ködébe, jó kacagásokkal mosva ki szájukból az ebéd ízét; – Mária azonban most már az ebédidejét is áthelyezte, ami a rossz tésztaízt még inkább ott tartotta az elválasztástól megundorodott nyálmirigyei szívós, csirizes váladékában.

– Hova oly búsan? Rossz volt az ebéd? szólt rá Vetési, aki mint félig már bennfentesebb ember, a kórházban kapott kosztot. Egy idő óta még négyszemközt is gúnyorosan, ellenségesen beszélt vele. Mint Lackovics, ő is azt akarta bebizonyítani – magának vagy Ágnesnek –, hogy az csak egy hibás ösztönű lény lehet, aki az ő udvarlását nem fogadja el. Most azonban, úgy látszik, emberségesebb hangulatban volt; tán meg is szánta a járdaszélen bandukoló lányt, aki öntudatlan gyermekkori emlékkel, a páratlan kövek átlépésében s a párosokra lépésben keresett egy kis szórakozást. Olyan gondolat is megfordult talán a fejében, hogy Ágnes őmiatta bandukol ilyen búsan, hat már a kúrája, s az eredményt akarta egy kis szelídséggel megvizsgálni. Ágnes ránézett. – Furcsa szerkezete volt a Vetési arcának: a nagy, erélyes orr alatt finom, epés, zsarnoki száj, az önhitt különcség színpada, az orr fölött pedig két nagy, mosolyra hajlamos szem, a móka, kacsmargás, elnézés szervei. Ágnes egyszer, amikor még csókolóztak, meg is kérdezte tőle: – Ugye, magának nagyon jó, eleven, játékos anyja van? – Igen. – És zsarnoki apja… – Mint én. Miért kérdi? – De Ágnes nem mondta meg. Ilyenkor azonban, amikor a mosolyában forgó szem került fölül, s a szájára is jutott egy kis elnéző fény: rendkívül kedves volt ez az arc, s most, hogy régen nem volt része benne, különösképp az. – Amennyiben ebéd után van, s a diétásnővér még mindig a régi jóakarattal viseltetik maga iránt, mondta Ágnes is a diákos, enyelgő modorában, a gyomra mély lenézéssel lehet az én kedveszegett, kifőtt tészta receptakulumom iránt. – Ha így is volna, csak a maga nemesebb szerveinek a viselkedését adná vissza. De az én gyomrom jobb szívű, mint a maga szíve. Hogy lássa: meghívom egy krémesre.

A gondolat – az Üllői úti cukrászda behúzott függönyei mögött ülni, s ebben a félig diákos, félig szerelmes stílusban elcsevegni – valóban jó lett volna. Ha a Vetési száján az a kis lenéző fény is kihal, s a barátságos szem komolyra fordul: ki tudja, tán még az apjáról, a skorbutjáról s közvetve valahogy az aggodalmáról is beszélt volna vele („az anyja még legjobb korában levő szép asszony, s most idedobnak mellé egy skorbutos embert”). De a kötekedés tehetetlenségénél fogva, s tán Mária képe is felmerült benne, elhárította az ajánlatot. – Attól tartok, rajtam most még a krémes sem segít. S bármennyire félek magát mint sebészt megsérteni, a blick-diagnózisa ez esetben rossz volt, nem a lekváros tészta miatt ballagtam olyan szomorúan. Egy rövid, kaján pillantást vetett a horgolt sapka alól a fiúra. Voltaképp csak a visszautasítást akarta egy kis ingerkedéssel felpuhítani, az azonban több értelmet magyarázott a pillantásba, mint ami volt benne. Egy gyors, kutató tekintet: miattam? – egy másik mélyebb: bolondozik velem? – S mert hiú volt, ez ellen védekezett. – Csak nincs bánata? – mondta. Ez éppoly kevéssé vallana magára, mintha eksztázisba esne, dobta be az elméletét Ágnes biológiai szenvtelenségéről. Én különben épp az ellenkezőt hallottam, jutott az eszébe valami. – Mi? nézett rá Ágnes. – Hogy szerelmi öröm érte. – Engem? csodálkozott Ágnes.

Azt hitte, Halmiról tudott meg valamit. S egy kis nevetés rekedt a kivillant fehér foga mögött. – No, igen, megjött az eszményképe, mondta a mosolytalan száj. Ágnes csak most jött rá, hogy az apjáról beszél. S ettől egyszerre elszakadt a móka gombolyaga a szívében. Nemcsak azt tudta, kitől hallott az apja megjöveteléről – de hogy milyen természetű társalgás maradványa ez a „szerelmi öröm érte”, amely akkor csapott az epéssé vált szájra, amikor ütni akart rajta. Vetésinek ő sosem beszélt az apjáról. Volt benne valami óvatosság, amely nem engedte ezt a kedves, de veszélyes embert szívének abba a sarkába betekinteni. Ez a mondat, ez Máriától jön. Máriában van meg a hajlam: a normálisat is valami kivételessé, ha lehet patológikussá nagyítani. A kisöccsének anyaképzetei vannak, az apja, mert fölkel éjjel, már holdkóros. Ő mondta neki is: te, ez már valóságos szerelem, amivel az apádról beszélsz. S az ő boldogsága, ott a dékánátus folyosóján, arra volt jó nekik – a sértett férfinak s a titkain szerelmet vásárló barátnőnek –, hogy összekotyvasszák a teóriájukat. „Ágnesben nincs igazi nőiesség. Mintha nem működnének egész jól a hormonjai” – a férfi. „Ez az apja iránti imádat, ez is valami pótszer. Képzelje el, hét éve nem látta” – a barátnő. S közben elgondolni, őbenne mi megy végbe, még mielőtt azt a szegény csóti embert megölelte volna. Így viszonylik mindig az emberek kotyogása, a legközelebbieké is, ahhoz, ami a szívünkben történik.

– Na, isten vele, cukrászda helyett jobb lesz, ha fölmegyek az egyleti könyvtárba, mondta, s olyan tekintetet vetett Vetési Ivánra, amelyben az egy leszaladt, kékesszürke redőnyt láthatott. De még annak is volt egy kártyája: – Igaz is, azt tudja, hogy meg vagyok híva magukhoz? nézett rá, megint a mosolyban forgó szemével, s odanyújtott kesztyűtlen kezét visszatartva. – Igen? – nézett Ágnes a fényesedő, de kegyetlen szájszélre. – Édesapám volt fönn a napokban, az a szokása, hogy ilyenkor elvisz minket, a két fiát, az Apostolokba. A szomszéd bokszban ott ült egy hölgy. Minduntalan rá-ránézek, mintha ismerném valahonnan. Apám kiküld telefonálni; ő is ott áll a ruhatárnál, várja, hogy a ruháját kivegyék. Most még biztosabb vagyok, hogy ismerem – egy beteg? – s zavaromban odaköszönök. Ő már előbb tudta, ki vagyok, rám nevet, de ő is zavarba jön egy kicsit: „Mért nem jön el már hozzánk? Ágnesnek mindig mondom, hogy hívja meg.” Akkor jöttem rá, hogy az édesanyja. Emlékszik, akkoriban találkoztunk egyszer az Andrássy úton. Persze, már nem kaphattam az ajánlaton. Helyesebben nem fűzhettem hozzá, hogy ahhoz a közbeeső szervek hozzájárulása kellene, mert a kabátot már kivonszolták a tömegen, és én mentem a telefonfülkébe. Voltaképp mért nem engedte meg akkor sem, hogy fölmenjek magukhoz?

Ágnes szótlanul nézte a történetet mondó fiút. Nem is tudta, mi a nagyobb benne, a szégyen vagy a szomorúság. Már amikor az Apostolokat, a szülei s főként anyja kedves helyét kimondta, ahová őt is bevitték sóskiflire és ringlire egy-egy szerencsés matrózruha-vásárlás után, már akkor rossz érzése támadt. A másik boxban a hölgy az – mindjárt tudta – nem volt egyedül, amellett Lackovicsnak is ott kellett ülnie. Mit láthatott, miféle együttlétet ez a csúfondáros szem? Úgy látta őket, ahogy ő sosem. De azért föl tudná rajzolni: a box magányában összeért könyöküket, az anyja ellágyult, kislányos képét, a könnyen fejébe szaladó sör fölött… A kabát, amit kivonszoltak, nem az anyját, a lovagias Lackovicsot hozta elé. S ez a fiú tudja ezt. Tán azért is állt le vele olyan barátságosan; akinek ilyen az anyja, azzal csak kitartónak kell lenni. Olyan szégyenletes volt: egy férfi, akit majdnem hogy szeretett. Olyan szomorú: akit ennek a történetnek az elmondásáért nem szabad szeretnie. – Nem láttam értelmét, felelte a szégyentől pirosan s csendesen a fiú kérdésére. De az már nem tudott megállni. Ágnes arcát nem lehetett félreérteni: s olyan vonzó, bájos, s ahogy neki tetszett, gyenge volt szégyenében, hogy a kegyetlenség, amely az emberek egy részében a kéjnek a testvére, nem tudta tűrtőztetni magát; mint harapós kutyának a menekülőre, rá kellett ugrania. – Mondja, van magának bátyja is? Sosem hallottam róla, szólt rá, amikor Ágnes egy új kézfogással jelezte, hogy most már végleg megindul, át az Üllői úton, a Segítő Egylet felé s az úttestről hallatszó „Nem, nincs”-csel a fülében, még jó ideig állt ott a lépcsőn felfele szökő alak után nézve, mint amikor diákkorában, Fehérvárott, csúnya szavakat kiabáltak az öccsével a sötétben hazasiető lányok után.

Másnap a szokatlan november déli napsütés, amely lomb és nyári ruhák híján a járdára tapadt vízből, az új bádogcsatornákból, a tisztek kardhüvelyéből próbálta csillámait előcsalni, messzebb húzta, a Váci utca irányába. Ha ő maga kopottabban járt tán a kelleténél is, időnként szerette a kirakatok káprázatát, az utcák olaszos zsibongását nézni – egyre kurtább szoknyájú nőtársait, akik ebben az évszakban is megtalálták módját, hogy sáljaik, arcfestékük, kalaptollaik jóvoltából parádézó madarakhoz hasonlítsanak. A Kossuth Lajos utca sarkán Tóni bácsit látta meg, könnyű ember-labdaként a tarka áron a Duna felé úszni. Rákiáltott, s még futott is néhány lépést, amíg a jókedvűen haladó molett ember a tavaszias zajból a maga nevét kivette, kissé rövidlátó, kiálló szemeit félkörben megjáratta, majd két karját széjjel s mellét kissé hátravetve a meglepetés rögtönzött játékával jelezte boldogságát a találkozás felett. – Épp rád gondoltam, mondta, ahogy Ágnest homlokon csókolta, ami elég valószínűtlenül hangzott, mert Tóni bácsi éppen nem úgy ment az utcán, mint aki gondolkozott, inkább mint aki kissé telt, de könnyed izmai tökéletes, már-már táncszerű működését élvezte. Tóni bácsinak a szép időn s a forgalmas utcán túl, több oka is volt, hogy jól érezze magát a világban: mint a vasútnál létesült karhatalom parancsnoka, katonai egyenruhában feszített, amelyet a régi önkénteskori szabócégnél készíttetett: a mellén keresztbe futó szíj, mint szép hám, férfiúi erejére emlékeztette, azonkívül pénze is volt (helyesebben pénzforrása, mert a pénz becsét ő az elköltésében, elajándékozásában látta), a pályaudvarra ugyanis abban az időben nemcsak szegény hadifogoly tisztek érkeztek, hanem a háború miatt szándékuknál tovább ott ragadt amerikai magyarok is, akik Washington Györgyöt és Lincoln Ábrahámot ábrázoló papírlapok formájában olyan valutát hoztak az országba, amely a zseniálisnak elismert pénzügyminiszter manipulációi ellenére óráról órára többet ért. Tóni bácsi ezeket a hazavágyó magyarokat kalauzai, őrei segítségével a maga irodájába terelte, ahol zugbankár rokona megbízásából a hivatalos beváltási árfolyamnál jóval magasabb összeget ajánlhatott fel nekik. Ez az elég egyszerű manipuláció, amellyel senkinek sem ártott, s amelyben több szegény vasutassal osztozott, Tóni bácsit a csendes életöröm s az emberi nem iránti jóindulat állapotában tartotta, ami abban a mozdulatban is elárulta magát, amellyel Ágnes szürke posztókabátjába karolt. – Vigyázz, Tóni bácsi, kompromittállak, figyelmeztette Ágnes, aki a szüleit magázta, s egyedül Tóni bácsival volt pertu, sőt a bácsit is voltaképpen csak mostanában ragasztotta hozzá, mert gyerekkorában, amikor mint diák náluk készült a javítóra (s Kati néninek a kötekedése miatt az új fehér nadrágját is le kellett a slaggal locsolnia), egyszerűen Tóni volt a neve. – Micsoda beszéd ez, tiltakozott Tóni bácsi. Inkább igazolsz: kérlek, az unokahúgommal voltam. – Ó, nem is a női mivoltommal, nevetett Ágnes, azt mindenki tudja, hogy akivel te a világos Kossuth Lajos utcán karon fogva mégy, csak unokahúgod lehet. A kopott posztókabátommal. – Vállalom, nézte végig őt Tóni bácsi, anélkül hogy a karját eleresztette volna. Az ifjúság és egyéniség varázsa, kérlek. Bár ehelyett a sapka helyett valóban vehetnél egy rendesebb kalapot. Gyere, beviszlek egy kalapszalonba… De tényleg, öregem. Micsoda beszéd! – erősködött Ágnes tiltakozó nevetésére.

– Hanem szegény öreg Jani, jutott Ágnes méltatlan sapkájáról a sógora az eszébe, s hogy Ágnessel még nem is találkozott a nagy esemény óta. A minap kibe botlok a peronon? A tükrösi György bácsiba. Épp Csótról jött, az öregtől, s szállt is mindjárt át a kaposvárira – jobb kapcsolata van erre, mint a Győr-Újdombóvárin. – Tudott beszélni vele? kérdezte Ágnes a bátyja erős, meleg könyöke alatt megdobbanó szívvel. – Mondja, hogy egy kicsit megtört az öreg, folytatta, a kérdést meg sem hallva… Hát hogy a fenébe ne: hány éve annak, amikor Homonnáig utána utaztam, kérdezte, mintha vidámságában az időszámítás fix pontjai: az emlékezetes 1914-es karácsony, amikor sógorát Lengyelországból a Kárpátokba dobták, s a mostani, 1921-es esztendő is elolvadtak volna. – S György bátyja mit mond, milyen benyomást tett rá? kérdezte Ágnes elszoruló szívvel. Szellemileg eléggé friss? – Öregem, csak egy percig tudtam vele beszélni, mert épp beállt a szolnoki különvonat a főkormányzó úrral. De azt hiszem, igen… A járásáról mondta, hogy még kissé nehezen megy.

– Hanem ha már itt tartunk, fordult hirtelen felé, hogy ne tartson soká a húga megkönnyebbülése, mondanék neked valamit. Hisz végre is felnőtt nő vagy: orvostanhallgató, szakmádnál fogva is hozzá kell szoknod az ilyesmihez… Ágnes ebből a bevezetőből tudta már, hogy Tóni bácsi az anyja és Lackovics dolgáról fog beszélni, de hogy ez hogy fog megtörténni: el sem tudta képzelni, csak behúzta a fejét a nyakába, mintha itt a Koronaherceg utcában egy kariatid készülne az erkélyt ráejteni. Tóni bácsi azonban igen könnyen oldotta meg azt a feladatot is, mint általában az élet minden feladatát, hogy ő, aki oly kevés erkölcsbírói kellékkel s hajlammal rendelkezett, a nővére dolgára Ágnes figyelmét felhívja. – Én nem mondom, kezdte, ez a Lackovics jó, kedélyes fiú. S én örültem neki, amikor hallottam, hogy a Kertész Bözsikének udvarolgat. De végre is egy taknyos, s énnekem kellemetlen, hogy a nővéremmel együtt emlegessék. X-szer megtörténik, hallom, hogy az Irma ott járt, rám se bagózik, csak a Lackovicsot keresi. Azt például, hogy az öreg megjött, énnekem ettől a Lackovicstól kell megtudnom; nála hagyta az üzenetet. Kérlek, az a kalauz, ha buta paraszt is, azért csak megalkotja a kritikáját a dolgokról. S az kell, hogy az öreg Janinak ezt valaki a fülébe ültesse. Hazajön szegény öreg azzal, hogy végre révbe ért, s ilyen gondok fogadják mindjárt. Én szólnék neki, bizony isten szólnék, esküdött meg rá bizonyságul, mert maga is érezte, milyen hihetetlen, merész vállalkozás lenne erről a nénjének szólnia. De tudod, így is hogy vannak Lilikével (ez a felesége volt); megölné egy kanál vízben azt az áldott asszonyt (Tóni bácsi a maga könnyelműségét a felesége áhítatos tiszteletével vezekelte le), mert azt hiszi, a rokonságban ő vitte szét, amikor Tükrösön zsírért volt. Pedig hát mondjuk meg őszintén, mit kell itt pletykázni. Szegény Irmának – ez még szép is lenne –, nem olyan a természete, hogy el tudna valamit tussolni.

Ágnes némán nézte a bátyja piciny, lakkcipős lábát, s időnként föl-fölemelte rá a bánatos szemét… Hát ez most már így lesz, most már mindenki erről akar beszélni velem? Eddig legalább csönd volt, nem túrkáltak a szégyenében. Most a „szegény öreg” védelme címén egy tanácskozó testületté alakul a család. Amikor másodszor vagy harmadszor emelte így a bátyjára a szemét, az egy kicsit megszánta. – Remélem, nem sértettem meg az érzéseidet, mondta Ágnes hóna alatt levő kezére a másikat rátéve. De én azt hiszem, itt mégis csak neked kéne őt figyelmeztetni. Most, mielőtt az öreg megérkezik. Ágnes később maga is csodálkozott, nem azon, amit mondott, hanem az esdeklő, őszinte hangon, amin mondta: – Én nem tudom elhinni, Tóni bácsi. Ott élek mellette, s nem tudom elhinni – holott nagyon is el tudta hinni, meg volt győződve, csak nagy néha nyilallt bele az esztelen gyanú, hogy tán mégsem igaz – mint éjjeli felriadáskor, hogy halottunk nem halt meg. Mintha valami jóvátehetetlent követne el azzal, hogy ő is elismeri. S akkor történne meg igazán, ha a rokonok azt mondhatnák: Ágnes is elismeri. – Kérlek, én nem tudok semmit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bizonyosat tudok, fújt takarodót e leányi hit előtt Tóni bácsi is. Ilyen dolgokban az embert pro és kontra néha a legnagyobb meglepetések érik. Adná isten, hogy úgy legyen, amint te mondod. Te csakugyan ott élsz mellette… Még mindig egymás mellett alusztok? kérdezte váratlanul, mintha az éjszakát egymás mellett töltő két női test, a szűzlányé s a meggyanúsított anyáé, benne is elbillentené az ítéletet.

Ágnes este azzal az eltökéléssel ért haza, hogy beszél az anyjával. De Kertészné nem volt otthon. Ágnes hallott is róla: kedves darabját, Ibsen Nóráját nézi meg Varsányi Irénnel. Egy ideig a szimpatikus idegvégződésekre ható gyógyszerekkel, majd az anyja regényével gyötörte a fejét, de Kertészné nem jött meg, nyilván elmentek még színház után valahova. Mert az iránt nem volt kétsége, hogy a férje korlátoltságára rájövő norvég asszonyka eszmélését nem egyedül nézi végig, s most, mialatt ő az elszántságát fogja a blúzában, az anyja valami olyanféle „box”-ban ül a lovagiasan rendelő Lackovicsa mellett – akinek csak épp a denevérkabát hiányzik a válláról, –, amilyenben Vetési Iván láthatta őt. A csendes kulcs fordítása, boldog bevonulása s tapintatos járás-kelése az ilyen esték után – elég volt elképzelnie –, olyan ingerültséget, már-már undort váltott ki belőle, hogy gyorsan levetkőzött, s mindjárt el is oltotta az éjjeliszekrény lámpát. Nem, ilyen állapotban, az ő lázában s a maga indulatával: nem lehet ezt a kérdést nyugodtan megbeszélni. S bár az anyja néhány perc múlva besuhant: tette, hogy alszik, s csak a rózsaszín fény elől dobta magát a másik oldalára.

Másnap aztán olyan hírrel fogadta az anyja, amely mintegy utolsó gongütés, nem engedte kibújni többé. – Itt volt Lackovics, mondta ki egész fesztelenül a fiatalember nevét. Biztos tudomása van a rokonától (a táborparancsnok már rokon volt), hogy a csóti tiszteket három nappal a kiszabott idő előtt elengedik. Díszitik is már a pályaudvart. Az érkezési oldalon a csarnokban külön emelvényt készítenek, valamelyik miniszter jön ki fogadni őket… Ez csakugyan váratlan hír volt: az apjától két napja jött új levél, abban ő még mindig öt-hat napra számítgatta a viszontlátást. – A rendezők mondják, nem is volt még ilyen szép fogadtatás, mint ez lesz, mesélte Kertészné. A szép látvány, a lobogó, himnusz s a begördülő vonat elé tóduló rokonok – eleven képzeletén át – már a hangjába is odalopták az elkámpicsorodott árnyalatot, amelyet nála a szép dolgok elképzelése szinte gyorsabban váltott ki, mint észlelésük. – De meg is érdemlik, eleget szenvedtek, tette hozzá, s a szemén meglátszott, hogy férje ebben a pillanatban nem az életébe újra felmerülő emlék és problémacsomó, hanem egy láncszem, amely őt ehhez a nagyszabásúnak ígérkező ünnepséghez fűzi. Most azonnal bevágni, parancsolt Ágnes magára, miután az újjongásnak és megrökönyödésnek azt az elegyét, amit a hír váltott ki, legyűrte magában. – Azt hiszem, szólalt meg komolyan, őket szegényeket most nem az érdekli, hogy a katonazenekar és a miniszter hogyan fogadja őket. – Hanem mi? kérdezte Kertészné, egy kis tájékozatlan, de harcra kész riadtsággal a hangjában. Még nem tudta, hogy Ágnes mit akar, de a képzeletében lengő lobogók hirtelen becsavarodtak. – A családjuk… hogy azok hogyan fogadják őket, mondta Ágnes komoran. – Mért, hogy kéne fogadniuk? kérdezte Kertészné időt nyerőn. Táncoljanak kánkánt? – El tudok képzelni olyan foglyot, aki egy hét vagy egy hónap múlva visszasírja a fogságot. Egy embertől többet is el lehet venni, mint az utolsó fényképét, jegygyűrűjét… Ez az apja utolsó levelére volt célzás, amelyben leírta, hogy a fénykép a börtönig vele volt; ott vették el a jegygyűrűjével együtt. – Látom, már megint tőlem félted az apádat, találta meg Kertészné Ágnes beszédében, amin megsértődhet; a kínálkozó párbeszéd több szemét, mint egymást jól ismerő rokonok közt szokás, átugorva. – Nemcsak magától, mindnyájunktól, mondta Ágnes, akit ez a gyors, támadó hang s a vele kapcsolatos gyermekkori reflex egy lépést hátráltatott. – Te mindig attól félsz, használta ki Kertészné ezt a megtorpanást, hogy én megbántom a te apád érzékeny szívét. Már mint gyermek valami sárkánynak képzeltél el, aki a szegény, védtelen embert fölfalja. S olvashattad, milyen leveleket írt a háborúból, fogságból: csak most látja, ki voltam én neki. Most is teli van hálálkodással, hogy olyan szépen megőriztem a cókmókját; más asszony rég pénzt csinált volna belőle, amilyen helyzetben itt hagyott. Azért az expresszlapért is, amit a tükrösi házrészéről írtam, majd fölfaltál: még meg sem érkezett szegény ember, s én már ilyen durva anyagi dolgokkal zaklatom. S láthatod: nem halt bele. (Kertész csakugyan inkább dicsérte a feleségét, hogy amijük megmaradt, azt félti – csak azt tagadta, hogy a bátyja a pört előhozta volna.) Sőt, nagyon helyeselte… Legföljebb a rokonait nem adja ki, mert azok mindig a legdrágábbak voltak neki. Mért kell neked őt éntőlem félteni? Mit vétettem én ellene? Hogy a házat el kellett adnom? – Tudja, hogy nem a házról van szó, állította meg Ágnes a házeladás mellett szóló jól ismert érveket, bár az anyja támadása nem maradt hatás nélkül rá. Ha ő ott érezte is az apja harctéri leveleiben az ezer kilométereknek szóló tapintatot s a jó tanár stratégiáját, aki dicsérettel igyekszik nevelni – s (mint most a György bátya leutazásában) a helyeslésbe csöppenti bele óvatos orvosként a megütődését; az igaz lehetett, hogy az apja régen, a békeidőkben sem vette úgy szívére az anyja nyers kitöréseit, mint ő, aki az igazságérzet és szeretet mércéjével mérte őket. – Hát miről? nézett rá felhorkanva, mondd meg, miről? S olyan merőn nézett Ágnesre az indulatos szürke szemével, mint akiből teljesen hiányoznak a képzetek, amelyek e hosszú farkasszemben az ő szemét rebbenthetnék meg. Majd hogy Ágnes hallgatott, azzal a hirtelen divinációval, amely a lányát igazán megdöbbentette, azt mondta: Ugye, Lilinél voltál? Valld be, hogy nála voltál!

Ágnes bosszúsan legyintett. – Dehogy voltam. – A bosszúság részben az anyjának szólt, részben önmagának. A merő pillantás, s Lili nevét földobó asszociáció arra vallott, hogy az anyja őt gyámoltalan, bekötött szemű gyermeknek tartja, aki föl se merne tételezni semmit az anyjáról; voltaképpen nincs is mit föltételezni, mert Lackovics és az ő dolga, kivételes s teljesen igazolt viszony, amit még aki gyanít is valamit, úgy illene venni, mintha nem is volna, s ha Ágnesnek mégis ilyen gyanúféléje támad, arra csak olyan gonosz, ármánykodó asszony tehetett célzást, akinek ő mind a két szülésénél ott strázsált, holott az anyja be sem mert rá nézni, s aki ezt most azzal adja vissza, hogy megmérgezi a gyermeke lelkét, gyanút olt belé az anyja iránt. S bosszús volt magára, hogy a bamba viselkedésével ő mind ez ideig meghagyta őt ebben a bakfishoz illő naív hitében, igen, fölháborította szinte. Lett volna csak neki hasonló viszonya, mondjuk Vetésivel, mennyire másképp adta volna az anyja már a gyanúját is a tudatára. Azonkívül az is bosszantotta, hogy az anyjának majdnem igaza volt; ha nem is Lili néni, de Tóni bácsi vette rá, hogy az anyjával beszéljen –, ami Tóni bácsit ismerve, majdnem egyre ment –, úgy, hogy amíg a látogatást tagadta, úgy érezte: hazudik és semmi esetre sem bírta volna olyan soká állni az anyja szemét, mint ő, amikor azt kérdezte: „miről?”. – Na, nem tudom, mérlegelte Kertészné Ágnes pillantását. Mert mindig azok heccelnek ellenem. De én nem félek tőlük. Én bármikor odaállok bárki elé. Én tudom, hogy éltem az elmúlt hét év alatt. – Most már nem az a fontos, hogy az elmúlt hét évben hogyan éltünk, adta meg Ágnes egy morc homlokráncolással az amnesztiát, hanem hogy ezután, hármasban hogy élünk. Meg kell gondolnunk, hogy aki visszajön közénk: beteg ember. Akinek teljes nyugalomra van szüksége, hogy megint kereső lehessen. Apukának még hat vagy hét szolgálati éve van hátra, hogy a teljes nyugdíjat elérje, kapott egy őszintétlen érv után, amelynek azonban úgy érezte, meglesz a hatása. Ahhoz rendbe kell jönnie, hogy azt még leszolgálhassa. Főként attól kell megkímélni, hogy rágódjon valamin. Az ő teste még tele van apró vérzésekkel, tette hozzá. Az agya is, bökte ki majdnem, de ezt még jókor lenyelte. Nem azért, mert több kolléga is tagadta, hogy az agyban a skorbuttól vérzések lennének, hanem mert egy hang megállította: az agyáról nem szabad semmit sem mondani, visszaélhetnének vele, az anyja is. Így hát a homályos teória, mely a rágódást, az agy megerőltetését s a bizonytalan kapilláris vérzéseket az ő kezdő medikus fejében összehozta, a két mondat közt teljesen elveszett. Kertésznének azonban az a kép, hogy a szervezete tele van apró vérzésekkel, teljesen elég volt, s a rágódás veszedelmes voltát is elfogadtatta, mert sokkal szelídebben, a kétségkívül meglevő jó szívével mondta: – Mit kéne itt őneki rágódni? – Én a magam részéről mindent megteszek, hogy semmin, mondta Ágnes az anyja szemébe nézve. S mintha azt is mondaná: s mindenre kész is vagyok, ha nem így lesz. De az anyja már be akarta fejezni ezt a beszélgetést. – Örülni fog, hogy hazakerült. Én jobban ismerem őt, mint te. Mit éltél te vele? Neked csak az elképzeléseid, azok vannak róla.

Amikor Ágnes a könyvei közé visszament, az elvégzett nehéz feladat láza s nyugalma volt benne. Szólt, mégiscsak szólt, leadta a figyelmeztetést. Pedig egy anyának, az ő anyjának ez nem volt könnyű! Tóni bácsi csak az öccse, de azért őrá tolta, Lili néni nyugalmát féltette. Hanem ahogy a beszélgetés foszlányait felbukta az agya: egyszerre az az érzése támadt, hogy mégsem mondott meg semmit, nagy általánosságokban körözött a szó fölött, még a Lackovics neve sem merült fel; – nagyrészt az anyja támadott, s neki kellett szabódnia; hogy ő nem az anyjától félti az apját, hogy nem beszélt Lilike nénivel. Ha az anyja éppígy summázza a tárgyalásukat, nem azt mondja, hogy szólt, hanem épp azt, hogy nem mert szólni; amikor ráförmedt, hogy „miről” – csak leütötte a fejét. Egész másképp kellett volna ehhez hozzáfogni. Egy komisz nő nem is komisz, csak éles nyelvű, mint Fusch Adél, majd tudta volna. – „Vetési mondja, hogy találkozott magával az Apostolokban.” – A box – s a pár benne, mint Dürer karcán kint a Szépművészetiben az öreg és ifjú szerelmes; ez a bevezetés. S rá: „Megkérdezte, hogy van-e egy bátyám?” Azaz – egy olyan korú fiatalemberrel látta ott, aki a fia is lehetne. Ezután már egy nyers, száraz óvás is jöhet: „Nem szeretném, ha az apámat is mindjárt azzal traktálná valamelyik ismerőse: Nem is tudtam, hogy fiad van, de a feleséged olyan bizalmasan ült vele.” – Vagy egyszerűen: „Ennek a Lackovics ügynek most már legfőbb ideje véget vetni.” Elgondolkozott, mért nem tud ő így beszélni az anyjával. Holott ez lenne az eredményes. Miért nem tudta a szemébe vágni, amikor azt kérdezte tőle: „Hát miről” – hogy: „Nagyon jól tudja, Lackovicsról.” – Sőt csakugyan a szemét is lesütötte, hogy meg ne lássa benne a szót. Nyilván, mert kímélte. De miért? Azért, mert szereti? Nos, tán szereti is valamelyest, de az apját, aki miatt meg kellett volna tennie, sokkal jobban szereti. Nem, magát kímélte. Nem akar durva lenni – kiugratni száján a kegyetlenség epés kifejezését, ahogy Vetési kiugratta, örökre átdobva magát az emberek másik táborába, a kegyetlenség élvezői közé, akiktől nem tud csak iszonyodni. De hisz akkor szüret a komiszoknak, a haszontalanoknak! Ha ők mindent megtehetnek, s mi még csak a szemükbe sem akarjuk mondani – nehogy mi is komiszok legyünk. Az általánosságba szétfutó gondolataiból az apja feje bukkant fel. Az is ilyen volt ötven esztendőn át, mint ő. Alul került – György bátyja, a sógorok, a tanultsága ellenére is lenézték kicsit, hogy nem bír az „oldalbordájával”, mint ők. De most itt az igazolás, a győzelem: az ő szeretete. A második levele már sokkal biztatóbb volt, a jó csóti koszton (délben bőséges két fogás) napról napra erősödik (a mankó után most már a botot is eldobta, amit a német kórházban egy halott grúztól örökölt, miután jól fertőtlenítette), s most már a nyelvészeti felfedezésére is visszatért Ágnes első levelében: Kár, hogy amikor letartóztatták, az összes jegyzetét otthagyta az osztrák követségen – ha Spadl kollégája rá nem szól, még a kínai takaróját is otthagyja, olyan biztos volt, hogy ez csak tévedés, névcsere lehet… Holnap ilyenkor már ő is itt lesz velük egy fedél alatt. Voltaképp ez a fontos, ez a csodás Odisszeuszi hazatérés, s az ő eltökéltsége, hogy ezt a sokat hányt embert, akármilyen megtörten jön haza, a Lackovicsok ellenére is kárpótolja az elszenvedettért, s még elszenvedendőért.

A különvonat érkezése bizonytalan volt, úgyhogy ők, Ágnes sürgetésire, már tíz óra tájban kinn voltak a pályaudvaron. Az érkezési oldalon csakugyan lengett egy csomó zászló, s az előcsarnokban akkor vonták be a rögtönzött szószéket. Az irodán Lackovics fogadta őket: Tóni bácsi a győri gyorssal átment Kelenföldre, ott várja be majd a különvonatot… Kis idő múlva Lilike, a sógornő is lejött (újabban kincstári lakásuk volt ott az épületben), s két Pesten élő unokatestvér is hozzájuk verődött, az egyikük nemrég került haza Jávából, ahol egy teaültetvényen volt felügyelő, s asztrológiával foglalkozott. Lackovics időnként el-eltűnt. Amíg ő az újabb értesüléseket szerezte, a föld sorsáról volt szó, amely a jávai unokatestvér szerint szerencsésebb csillagjegybe került; úgyhogy a háború után hosszú békés korszak következik, ez hozta vissza őt is Jávából, Jani bácsit pedig Szibériából. Amikor pedig Lackovics visszaért a társasághoz, a lelkesült beszéd helyett az ő fontos arca, rövid, kézzel árnyékolt nevetései szaggatták meg a beszámolót. – Huszár Károly volt miniszterelnök fog beszélni – újságolta egyszer. Kertésznét ez már maga is megtisztelte; de amikor Lackovics azzal jött vissza, hogy már a Budai Dalárda karnagya is itt van – a tagok teljes létszámmal kivonultak a fogadtatásra, négy dalárdistát várnak, köztük a tanár urat –, már-már meghatódott. Lackovics s a jávai unokatestvér azonban igen ügyesen keverték a pakliban a meghatót s a tréfát. – Háromszáztizenhét személy érkezik, abból kétszázötven a tiszt, a többi asszony és gyerek, kiabálta Lackovics a peront egyre zajosabban elöntő várakozók között. – A tanár úr nem jelezte még, hogy milyen kirgiz vagy kozák menyecskével óhajtja a háztartást kiegészíteni? Persze, ezt meglepetésnek tartja. – Majd ki is dobom vele együtt, ment bele a maga harcias módján Kertészné is a tréfába. – Mért? Egy második nő, háztartási célokra a legjobb megoldása a cselédkérdésnek, mondta a jávai. Én Jávában mindig két bennszülött nőt tartottam, az öregebbik végezte a nehezebb szolgálatot, a fiatalabb a test körülit. – Na, az a szegény nő sem tudja mért hagyta el az ő Bajkál-tó melletti hazáját, mondta Lackovics. Ő azt gondolta, a magyarok mind olyan szerények, mint a tanár úr. – Mért, én olyan hárpia vagyok? kevert Kertészné kacér léhaságot egy kis őszinte sértődéssel. Ágnes Lilike nénit nézte, akinek a nagy fekete árkos, sárga szemölcsök közt ülő szeme olyan biztosan mért föl mindent: hogy raktározza el emlékezetébe ezt az ártatlanságot hirdető fesztelenséget. – Magát csak nem hagyja el a jó kedve, Lackovics, mondta, mintha csak a régi jó időkre emlékezne, amikor Lackovics kinn, Rákosligeten – persze illőbb határok közt –, körülötte gyakorolta a lovagiasságát. Ez az elnéző, emlékező arc azonban csak igen vékony lárva volt, mint azt Kertészné is észrevette, a mögötte levő s egész testét megtöltő megbotránkozás előtt. – Épp most hagyjon el, ilyen örvendetes napon? Igaz, doktorkisasszony? mondta Lackovics a társaságtól elhúzódó Ágnes felé fordulva. Mialatt az udvarias, kedélyes fiatalembert játszotta, suttyomban nyilván nagyszerű fiúnak is érezte magát, a lélekjelenléte, az egész helyzet fölé emelkedő fölénye miatt. Lili néni a másik unokatestvérre, egy hosszú, zárkózott fiúra nézett, akit csak itt ismert meg: vajon tud-e eleget ahhoz, hogy pillantása egész tartalmát felfoghassa…

Ágnes iparkodott elszigetelni magát a fülébe ömlő beszédtől. Körülöttük a peronon is ilyenféle, eleven, túlzott társalgás folyt. Voltak, akik már jártak Csóton, s a várt rokon kalandjaival, mondásaival szórakoztatták a hátrányban levő hozzátartozókat. Mások a beléjük ütődő ismerőseiktől tudakolták meg, továbbrohantukban, hogy ő is vár-e tán valakit – s kicsodát. Ágnes egy nagy, elnyílt szájat látott a vörhenyes bajusz alatt, amely többször is Miskát kiáltott; egy tiszta ősz hölgyet, akinek ránctalan arcán nagyasszonyi mosoly lengett s egy kisfiút, akit úgy kellett a fantáziáját foglalkoztató sínek közül a peronra felvonszolni. Ágnes azon volt, hogy ebben a nyüzsgő, oktalan futkosó fölöslegesen kiáltozó tömegbe fullassza, Lackovicsostól, a maguk kis csoportját is. A tegnap esti gondolatát folytatta, hogy itt nem fontos semmi sem, csak az öreg földrajztanár – aki tán épp most vet az Összekötő Vasúti-híd szembe zakatoló vaspántjai közt egy pillantást a szeme előtt nőtt, s oly részletesen ismert nagyvárosra; meg a rá váró szív, amely mintha a messze gyerekkorból törtetne s bukna ide a peronra, s a megtett évektől, az egyfelé loholástól dobogna olyan nagyon. Ezt az egyetlen, fontos, s az órához méltó gondolatot azonban, akárhogy szaggatta, mint folyondár lepték be a kisebb, méltatlan gondolatok: hogy vajon az anyja mit érez most, vajon Lackovics be fog mutatkozni az apjának is, s Lili néni hogy számol be Tóni bácsinak a félig hallott diskurzusról. Hogy még jobban elválassza magát tőluk, kiment a peron szélére, s úgy tett, mintha a pályát megülő ködben a mozdony szügyét keresné. – Ferencváros jelzett, tért vissza Lackovics a legfrissebb hírrel. S mint akiknek még külön beszélni valójuk is van egymással, hozzá is odalépett. – Még öt perc, mondta a szemébe mosolyogva, s az új családtag, foggal, de haj nélkül, megszületett. Ágnes úgy nézett rá, mintha a zajtól nem értené. – Rettenetes, hogy ez az Ágnes milyen ideges, hallotta az anyja féltő hangját. Ő azonban egyáltalán nem érezte, hogy ideges, csak az új gondolatot próbálta a vonat felé feszülő várakozásról letépni, hogy az anyja azért tereli az ő idegességére a figyelmet, hogy a maga zavarával a háttérben lapíthasson. Ez hát az emberek öröme. Így kell a boldogságot, mint a bort az erjesztőtől, a nagy percre a mások szennyétől védeni – gondolta abban a percben is, amikor a kúton túl a ködben külön csomót alkotó gomoly, s a sínek, majd az üvegbúra halk reszketése, mint ellenállhatatlan mozgásinger állt a lábaiba, s ő egyre gyorsabb léptekkel ment szembe a lassító vonattal. – Ágnes, Ágnes! hallotta maga mögött az anyja kiáltását, mintha ő valami törékeny szívbeteg volna, akit anyjának óvni kell a túlságos izgalomtól.

Tóni bácsit látta meg először: ott lógott az egyik vagon mellett, oldalt a levegőben, kis tömzsi lábát vasutas módon nyújtva a lelépésre. Mint vasutas s atyafi, aki Kelenföldtől jön már a szerelvényen, s utána van a csóknak, amelyben a lent levőknek még csak most lesz részük (különben is nagyon szerette az öreg Janit), a szokottnál is otthonosabban és vidámabban integetett az özönlők tömegében fölismert Ágnes felé. – Ágnes, Ágnes! kiabálta annak az embernek az ujjongásával, aki tele van jóakarattal, de sok ujjongani valót megért már életében. S hogy a vonat megállt (egy hátsó kocsiban voltak), leugrás előtt még visszaszólt a kocsi peronjára – Engedjék kérem, az öreget. Add a csomagot, Jani. – Ágnes egy pillanat múlva egy tétován szétnéző ember előtt állt, aki a leszállás gondján túlesve, most bizonytalanul tekingetett a fejek százából kiváló, s neki tartó, őt kiszemelő hölgyre. Nagy, otromba kesztyű volt a kezén, amelyet szokása szerint testétől távol a levegőben tartott, a fél válláról lecsúszott köpönyeg alatt egy nyakát is elfedő steppelt zubbony, fején viseltes tisztisapka, kicsit megnőtt orrával a tükrösi nagypapára hasonlított. Nagy gonddal kikötött bajusza most rövidre nyírt őszes, a viszontlátásra levágott szakáll helye is (ezt Kertészné kötötte ki) deresen csillogó. – Mi az, Jani, rá sem ismersz a lányodra? ütötte őt hátba a sógora, akit a jelenet annyira meghatott, hogy kicsit dülledt, füsttől piros szemét nevetés közben meg kellett dörgölnie. – Hogyan, Ágnes? nézett a fogoly a lányra, akiben valami szeméremféle visszafogta a mellre borulás mozdulatát, s kicsit elnyílt száját az a tükrösi mosoly öntötte el, amellyel György bátyja jött be múltkor az előszobaajtajukon. – Hát igaz, ha az utcán látom, meg sem ismerem, mondta a sógorának, ahogy a kétoldali csókból kibontakoztak… Akkorra már az egész társaság ott volt körülöttük. A fogoly feléjük sikló keskeny vágású szeme, amely az örömön kívül nedvességtől is csillogott, először a feleségét vette észre. – A mamuka, mondta ki a félig-meddig már elfeledt szót, amellyel Ágnes szólította, mint kis gyermek, az anyját, de a barátnői csúfolása miatt, vagy mert a maga érzéseinek sem felelt meg, már a háború előtt áttért az „anyám”-ra: úgyhogy most ez az elfeledt „mamuka”, amelyet a messze múltból visszajött ember a maga meghatottsága és gyöngédsége számára próbált lefoglalni, kimondhatatlan félszegen és kedvesen esett a csókváltásukat megelőző csöndbe. Ágnes ott látta az otromba, ujjatlan kesztyűt az anyja kabátvállán; az összehajlott fejük mellett a Lili néni mélyárkos szemölcsös szemét, amelyben a megjöttnek szóló meghatottság most elnyelte a kissé vonakodó arcnak szóló bírálatot. Szégyenli a Lackovicsa előtt, hogy neki ezt az embert kell eztán csókolnia gondolta, s nyomta is el Ágnes, mielőtt még gondolhatta volna. – Akár a fényképen, amit a letartóztatásomkor elvettek, fordult a sógora felé a hét év alatt annyiszor felidézett asszonyarc valóságos, s még mindig nagyon fiatal mását nézegetve. Majd a csomagja jutott az eszébe, azt kezdte a lépcsőn, a térdek magasságában keresgélni. – Itt van, ne tessék nyugtalankodni miatta, mondta Lackovics, aki közben hatalmába kerítette a plédszerű csomagot, s mindjárt fel is használta az alkalmat – Lackovics –, hogy a szabad jobb kezével bemutatkozzék. – Főleg a kínai takarómat féltem, magyarázta neki Kertész. Az sok jó szolgálatot tett, még Dauriában, Mongólia határán vettem. Majd megint a ráváró csoportra vetve a szemét: Nini, csak nem a Lilike, ismerte fel a sógornőjét. S hogy neki is vessen az ölelkezés után egy jó szót: Sokszor gondoltam, mondta, a jó paprikáscsirkére, amit Besnyőn az eljegyzésen ettünk.

A felismerés s a múltat idéző emlék játéka még kétszer ismétlődött a két unokaöcs odanyomulásakor. – Hogyan, Orosz Imre öcsém? Én meg valahova Holland-Indiába képzeltelek, Batávia tájékára. Még gondoltam is rá: ha Japán felé visznek haza, esetleg találkozunk. – Majd a közben felnőtt fiatalemberre: – Nem is tudom hirtelenében, kihez van szerencsém… Jaj, a Péter, a Zsuzsikánk fia… S a mosolygó sápadt arcon elmélázva: – Megismerhettelek volna a szemedről. Édesanyádnak volt ilyen szégyenlős szeme. A jávai unokaöcs a nagybátyja mellé szegődve arról kezdett beszélni, hogy az egyenlítőn nagyobb a centrifugális sebesség, s ezt egy idő után az ember agya is megérzi. Ő ezért jött haza, s itt az egyik repülőtéren akar elhelyezkedni. Kertészné, aki unta az ácsorgást, az érkezési oldal előcsarnoka felé unszolta az urát, ahol a himnusz hangjai kezdtek a szemben áradó ünnepelteken átszűrődni. Egy mellettük elrohanó fogoly tiszt oda is kiáltott neki: – Siess, Jani bátyám, már megkezdődött az ünnepély. – Smaregla Rudi, magyarázta meg Kertész, utána nézve, a börtönkórházban egy folyosón voltunk. Árvaszéki ülnök, ha jól tudom, Szentesen. S megindult a felesége után, akit viszont az épületben járatos Lackovics próbált egy oldal úton a szűk kijárókban megtorlódott tömeg elé vezetni. Az előcsarnokban valóban már a Megbűnhődtét énekelték. – Huszár miniszterelnök fog beszélni, súgta oda Kertészné az urának, amikor az előttük állóktól Lackovics minden furakodása ellenére sem tudtak előbbre jutni. Ez a hír a maga – a tisztek – megbecsülésén kívül mint Lackovics értesülése is fontos volt neki. – Huszár Károly? súgta vissza Kertész, akinek azon kívül, hogy Magyarország viszonyaiban való jártasságát elárulta, azért is fontos volt ez a név, mert a feleségével – akire egy-egy meleg, kutató pillantást vetett – közben szót válthatott. – Emlékszem, felszólalt egy vándorgyűlésünkön, vizsgáztatta az emlékezetét, amelynek megelevenedő működése külön öröme volt. Kis zömök ember, a katolikus tanítóság nevében beszélt. És sipkáját, ahogy tükrösi nagypapa szokta, levéve, a száját még hozzá idomította a himnusz utolsó soraihoz.

Ágnes, oldalról egy pillérnek szorulva nézte az apját, amint elrozsdásodott torkát, a himnuszhoz illő arcot véve fel, az énekhez köszörülte, majd később az emelvényre lépő miniszter szónoklatát hallgatta. Végtelen alázattal állt ott, a nagy kesztyűjével, ahogy a különféle étkezőhelyeken, táborban, börtönben, parancsolvasásnál, propaganda előadás alatt, étel- s jegyosztásnál – szinte már nem is csak a maga alázatával, hanem a püspököt, szolgabírót fogadó parasztősökével; arcára azonban az a fajta figyelmesség tért vissza, amelyet kislány korából Ágnes is ismert. Ez a figyelem nem annyira a hallott gondolatoknak szólt (azokat a fél füllel figyelő Ágnes elég sablonosnak érezte), hanem a közhelyek szónoki megformálásának, amit ő, mint tósztmondásra kényszerített volt vidéki tanár, nemzedékének a fia, a szakértők érdeklődésével figyelt. S ahogy ez az intellektuális ösztön a jobbágyőseiben visszasüppedt emberben felneszelt – a begördülése óta először eszméltette rá Ágnest, hogy akit várt, az itt van, s hogy ez a birtoklás boldog érzésével tölti el a szívét. – A Budai Dalárda is itt van, súgta Kertészné a szónoki lélegzet szüneteiben az urának. Négyen jöttek haza. – A Dalárda is? nézett vissza Kertész elismerően, már-már hálával a feleségére, s csendesen megfogta a karját, a nagy kesztyűs kezével, s egy ideig őt nézte – a beszélő helyett. Kertésznét láthatólag idegesítette ez a pillantás, s még inkább a kéz, mert rászólt: – Figyeljen csak oda…

A beszéd végeztivel egy fogoly tiszt felelt. – Győrben azt akarták, hogy én válaszoljak a hölgyeknek, mondta a fogoly, tán hogy egy kis tekintélyt szerezzen a felesége előtt, de még nem éreztem eléggé felkészülve magam. – Az egyik fogolytársunk felesége, egy lengyel-orosz asszonyka, szólt oda később a feleségének, amikor a tiszt rövid, fogadalomszerű válasza véget ért, s az üvegtető alatt egy kedves, idegen ejtésű női hang csendült fel. Ez meghatotta Kertésznét, hogy a hazájukat elhagyó, idegenbe elmerészkedett nők nevében is beszél valaki. Kicsit felágaskodott, hogy a férfivállakon át egy kis arcot is kapjon a bátor hanghoz. – De elég jól beszél magyarul, mondta elismerően az urának. – Ó, a kis Kinszkaja, szította az ura az elismerést, melyből tán neki is jut egy kis meleg, igazi nyelvtehetség, beszél németül, angolul, franciául. – A dalárda, intette le a felesége, mert a kis asszony elmondta a párszavas dikcióját, s az elnémult csarnokból hallani, vagy inkább sejteni lehetett a zümmögést, amellyel a megéledő dalárda szólamai pedzették a hangot. A dalárda nagy büszkesége volt Kertésznének, hisz édesapja – mint vízivárosi őslakó – még az alapító tagjai közé tartozott, s a férje, amikor Budára került tanárnak, az ő helyét foglalta el a tisztes testületben. Az, hogy a dalárda, mely már külföldi versenyt is nyert, most az ura tiszteletére húzza ki a sok férfitorokból a kristálytiszta hangot, Lackovicsot is elfelejtette vele. – „Megtért a vándor” – mondta csendesen Kertész, mert az első taktusokat hallva, ráismert a dalárda régi műsorszámára, amelyet már az ő idejében is énekeltek. Nem volt zenei képzettsége, éppen csak hogy ismerte a kottát, s így a pénteki próbák előtt, amióta Ágnes zongorát kapott, ott pötyögtette – jó diákként – a maga szólamát, a baritont, az el-elvétett billentyűkön. Ágnes még a kicsit feltartott homlokráncára s a szája szélére is emlékezett, amellyel a neki már túl magas hangokat segítette ki a gégéjéből. Most, hogy a régi szám az ő tiszteletére jött a csarnok másik feléből, egyszerre küzdött gégéjében a hanghoz szegődő emlék s megkönnyesült szemében a meghatottság. A Szózat még szólt, s a csarnok túlsó feléből az eltűnt Tóni bácsi, az egyletalapító Samu fia, áramlott két-három dalárdistával a sógora felé. – Jani, esett rá Kertészre egy nagy test, és szólamvezetésre érdemes hang. – Nem ismersz meg? Káplán Franci. – Hogyne, hogyne, próbált az ölelésben látni is valamit az elhurcolt fogoly. – Fiúk, itt a Kertész Jani, kiáltotta hátra a felbomló tömegben, amelyben a dalárda száz tagja a megtért vándorukat kezdte keresgélni. – Fiúk, a Kertész Jani bácsi! adta hátrább egy fiatalabb hang. S egy pillanat múlva, mintha csakugyan a menet kapta volna a keblére, ölelés adta csóknak a nagy kesztyűjével ide-oda nyúló, zokogó öregembert. Kertészné arcán és orra körül is elkezdődött a kipirosodásnak, s ide-oda járó arcizmoknak az a játéka, amely nála a sírást szokta bevezetni. Ágnes a pillérnek dőlt, s hagyta, nem törölte le az egyesével, csendben gördülő könnyeit.

A csarnok másik felében valamit hirdettek. Az öreg fogollyal a megszokás felüttette a fejét: de Lackovics már törtetett is a hírrel; a tiszt bajtársak menjenek át az indulási oldalra, ott egy kis hideg ebéd várja őket. – Hát jöjjön akkor, szólt vissza az urának Kertészné, a Lackovics fúrta emberárnak nekivágva. Otthon a kedvenc ételével várta – ponty rántva, de az állami ebéd az más, abból azért ki muszáj venni a részét. A hirdetés megkeverte a csarnokban levő több száz embert – a dalárdisták, a rokonok egy részével kifelé tódultak, a hadifoglyok s a szívósabb hozzátartozók – különböző utakon – az indulási oldal felé. A csarnokban így sűrűbb és ritkább foltok támadtak, s az egyik lecsupaszodott oszlop mellett Ágnes Halmi Ferit pillantotta meg, amint a rossz lábával az emberritka helyről a tolongók közé vág. Önkéntelen rákiáltott: Feri! De mindjárt el is harapta a szót: nyilvánvaló volt, hogy előle menekül. Halmi rendes előadáslátogató volt, komoly ok nélkül még a közegészségtan órát sem mulasztotta el, rokona nem volt a listán levők közt, azt elmondta volna: érte jött hát ki, az ő boldogságának akart szemtanúja lenni. Ki tudja, mióta figyeli már – a vonat érkezésekor, ahogy előrement, belé is állt a jól ismert női érzés, hogy valaki nézi őt. Ez a néma, rejtőzködő érdeklődés, épp ebben a kesernyés fiúban – meghatotta, de mindjárt valami kényelmetlen mellékízt is kapott, mintha a csendes figyelem egy hámot, pányvát dobott volna rá, amelyet ő nem tud, nem akar viselni. – Az apja, aki mellette lépdelt, s a lábadozók tétova figyelmével többnyire azt nézte, ami legközelebb volt hozzá, észrevette ezt az elharapott felkiáltást. – Valami ismerős? – Egy tükrösi kolléga, felelte Ágnes. – Igen, tükrösi? s kollégád? – Kertész minden iránt, amit mondtak, érdeklődést iparkodott mutatni, a legtöbb dolog azonban még is lepte elszokott tudatát; tükrösi fiúval például a harctér óta nem találkozott, az asszociáció pedig, hogy ez a tükrösi fiú a mellette levő fiatal hölgynek (akiről még csak most kezdte megszokni, hogy a lánya) azonkívül a kollégája is, ami megint egy újabb ismeret mozgósítását kívánta, tudniillik, hogy orvostanhallgató, mint fölrántott szemöldöke is elárulta, éppenséggel furcsa s szokatlan volt… – Erzsébet-napra úgy van, hogy én is lemegyek tán, tette hozzá aztán, a tükrösi fiúról a szomszédos kellemes képletre csúszva. A bátyám nagyon szívesen hívott… A nagymamádhoz, fűzte aztán még hozzá az előbbi mondatához, pici büszkeséggel, hogy a mellette lépdelő hölgy s a várakozásában a gang végén álló, s elpityeredő parasztasszony közt is helyreállította a kapcsolatot. De nem mondhatta tovább, mert a felesége – aki a fordulónál észrevette, hogy elmaradtak mögötte –, visszajött az utolsó mozdonybakig, s onnan sürgette őket: – Siessetek… cercle lesz… A miniszterelnök fog cercle-t tartani. – Kertésznének voltak ilyen szavai, amelyeket ő az előkelő emberek vagy az államvezetők életével kapcsolt össze: ilyen volt a most hallott cercle is. – Úgy, cercle is, csodálkozott a fogoly, aki négy év forradalom után vállat vont volna erre az ostoba, fennhéjázó kifejezésre, így azonban, hogy a feleségétől hallotta, súlyt nyert előtte a szó, s tisztelettel ismételte meg. Akkor gyerünk hát, mondta Ágnesnek, aki a lába bizonytalanságát látva, belékarolt.

A cercle s az ebéd abban a hosszú barakkban folyt le, amelyet a világháború felejtett itt, a pályaudvar érkezési oldala előtt. A miniszterelnököt a rangidős bajtárs, egy ezredes vezette végig a tisztek során, akik nem álltak éppen glédában, de arra is vigyáztak, hogy túl fesztelen csoportokra ne szakadjanak. A miniszterelnök mindenkivel kezet fogott, némelyikkel beszélt is néhány szót, s ahogy továbbhaladt, a hatalom dicsfényében: a megtiszteltetés és odaadás sugárzását hagyta az arcokon. Az ezredes, mint Kertészné megfigyelte, az ő uránál is mondott valamit, amire a miniszterelnök csodálkozó képet vágott, mint aki azt mondja „úgy?” – az ő ura azonban, régi szokásához híven csak habogott, szabadkozott, eljátszva a továbblépő hatalomnak egy okos szóval tán lehorgonyozható figyelmét. Amikor a miniszterelnök végzett munkájával, az asztal mögött álló hölgyek bátorító mosolya előbb csak imbolygó, aztán rohamszerű lépésekkel vitte a kirakott, aszpiktól csillogó szendvics s a gőzölgő virslistál felé a megtiszteltetéstől magukhoz ocsúdókat. Mialatt az apját hol innét, hol onnét biztatták, s a jó falatokat a gyámoltalannak kiharcolni igyekvő Tóni bácsi és Lackovics meg a jávai rokon, sőt Kertészné is beavatkozott a szendvicsekért folyó küzdelembe, az ura skorbutjára és gyenge lábaira hivatkozva, Ágnes a szemérmesebb rokonok, Lili néni és a másik unokatestvér közé húzódva még mindig az előbbi tüneményen gondolkozott. Ő sosem hagyta – egy ösztön tiltakozott benne ellene –, hogy mások jelenlétében az ellágyulás nyoma ott maradjon rajta, s mint a sok csacsi lány teszi, akik tán nem is érzenek semmi komolyat, de abban a hiszemben, hogy az megszépíti őket, benne felejtkeznek az érzelem pózában; az imént azonban, amíg az apja a dalárdistákkal ölelkezett, abban a tudatban, hogy itt mindenki csak az ölelkezőket nézi, hanyag volt, nem dugta el az arcát, nem törölte ki a szemét, hanem hagyta, hogy mint az eső peregjenek a könnyei, s most, hogy tudta, hogy ennek a megfeledkezésnek tanúja volt (s az oszlopnak támaszkodó, könnyeit pergető Ágnes, éppúgy benne marad annak a hibás fiúnak a képzeletében, mint a másik Ágnes, aki a villamos lépcsőjéről intett búcsút neki), a kacérság bűntudata támadt benne, mintha abban a gyönyörű percben színészkedett volna. Ugyanakkor, mintha valami segítség is érkezett, körvonalazódott volna a tömegből őket figyelő fiúban. – Hohó, tanár úr: itt tormás virsli is van – hallotta az asztaloktól Lackovics mutáló hangját, s futó ígérete jutott az eszébe, amit Halminak tett, hogy össze fogja őt az apjával ismertetni. – Ugyan, mért tesztek úgy mintha szerény Janinak otthon nem volna egy betevő falatja, szólt rá Lili néni az urára, aki jó férjként, hozzá is odafutott a zsákmányolt falatokról beszámolni. – Micsoda beszéd, mondta Tóni bácsi. Az állam számlájára megy. Még én magam is elsanzsíroztam egy töpörtyűs pogácsát… S a tükrösi út, az Erzsébet-nap, az is nagyon jó lesz, gondolta Ágnes a fél virsli és a töpörtyűs pogácsa közt habozó apját nézve. Úgy érezte, szövetségeseket kell keresnie, akik elrejtik az apját az elől, ami itt készül ellene, s Tükrös, a főkötős asszony, a ráncos alma mosolyával, a nádas, a volt birkaaklok helyén meghúzódó gyerekkor: mind az ő szövetségese lesz a „megtért vándor” öregkoráért folyó harcban.

A villamosnál a rokonok elbúcsúztak. – A 46-os villamos, ismerte fel a fogoly a sárga kocsit is egy kis meghatottsággal. Majd a peront elsőnek megrohanó felesége után pillantva a karját fogó Ágnesre nézett. – A mamuka… Milyen fürge még. Én bizony azt sem hittem, egy fél éve, hogy a WC-re ki tudok még menni… Igaz, a kínai takaróm hol is van? tette hozzá aggodalmasan körülnézve. Tóni bácsi, akit bosszantott, hogy Lackovics még mindig velük van (s ezt a bosszúságot búcsúzóban Lili néni is feléleszthette), rászólt: – Add ide azt a plédet, köszönjük, innen most már majd elviszem. – A világért sem, imádott parancsnokom, kedélyeskedett Lackovics, a kínai takaró hazajuttatása az én személyes feladatom. – Lackovics, maga le ne lépjen, szólt ki a biztonság okáért a villamos közepéről Kertészné is. Hozott gépet? – Itt van, ütött a sarkig érő köpenye zsebére Lackovics, amelyből egy fényképezőgép tokja állt ki. – A bátyám Leicáját kértem el. A két férfi besodródott Kertésznéhez a kocsiba, Ágnes és az apja a peron sarkába húzódtak. – Itt is csaknem olyan zsúfoltak a villamosok, mint Pétervárott voltak, mondta Kertész. Amikor az expedíciójába mentem, az újságjainkat, a Pravdát meg az Izvesztyiját elhozni, mindig gyalog mentem, mert a villamosról, féltem, nem tudok leszállni. Majd a feleségét kereső szemével a kocsi közepén nevetgélő Lackovicsba akadva, egy kicsit közelebb hajolt Ágneshez. – Hirtelenében nem is tudom, ki az a jókedélyű fiatalember, aki veletek van. – Tóni bácsi egyik beosztottja, fordult Ágnes gyorsan a jegyosztó kalauz felé, majd félve, hogy ez a felvilágosítás talán gyanúsan rövid, a jegy átvétele után még visszaszólt: – Néha eljár hozzánk. – De elfordulása, természetes könnyedségre törekvő hangja, úgy érezte, nagyon elfogult volt. Biztosan azt hiszi, énnekem udvarol, valami vőlegényjelölt… A fogoly azonban, hogy az aggasztóan zsúfolt kocsiban nem kellett többé az eltántorodástól félnie, azt a piciny morzsát kezdte a maradék hiúságában forgatni, amit előbb a miniszterelnök bemutatásánál ejtettek belé. – Eszembe jutott a leveled, mondta azzal a ravaszkás hunyorgással, amellyel Tükrösön szoktak a birizgáló témákról beszélni. Amit a nyelvészeti ábrándjaimról hallottál… Csóton is azzal fogadott Molnár Imre, a volt iskolatársam, hogy: hallom, te valami nagy nyelvészeti felfedezéssel jössz haza. Neki is azt mondtam, amit előbb a miniszterelnök úrnak, hogy tőlem egyelőre nem sokat lehet várni… Sziklai ezredes ugyanis úgy mutatott be neki: Kertész professzor úr, a mi legnagyobb turánistánk. – Ágnes csak mosolygott a fogantyú alatt. Ahogy az apja a miniszterelnök mögé odatette az „úr”-at, a lojalitás, amit ezzel a fennálló rend mindenkori támaszai iránt kinyilvánított, megbökte egy kicsit; a turánista szó is gyanús volt: „turáni társaság”, az valami zavaros gyülekezet, ha nem is olyan bősz, mint az ébredőké. De a gyermekes öröm, amellyel szegény a dicséretet fogadta, a büszkeség, amivel magát a más száján át „Kertész professzor”-nak nevezhette – s a tükrösi ravaszság, amivel ezt az ő tudomására hozta: oly kedves volt, s mint a becsvágy jele, biztató is. – Még ha a jegyzeteim megmaradtak volna, tán kihozok belőle valamit, mondta. De így, főként, ha mint a mamuka írta, hozzá kell látnom a különkeresethez, elsüllyed a plennitiszek tünetei közt. – Mi az a plennitisz? neszelt fel Ágnes a furcsa orvosi formájú szóra. – A plennitisz? Hogy az mi? nevetett rá az apja titoktudón. Az igen változatos betegség… A plenni hadifogoly szóból. A második-harmadik évben, amíg még viszonylag jó dolgunk volt, s nem kellett a mindennapi megélhetésért küzdenünk, majd mindenkin kiütött valami furcsaságban, magyarázta részben Ágnesnek, részben a mellette álló, szerelő formájú utasnak, akinek a figyelmét a nagy kesztyű s a zubbony feléje fordította. – Én mindjárt az első év végén, amikor oroszul olvastam az újságokat, egy burját szótárra, s egy mongóliai útleírásra tettem szert. Képzeld el a meglepetésemet, amikor rögtön, szinte első pillantásra a Tengri szóba akad a szemem. Tengri: az ég, a mennytenger istene…

– A tanár úr meg Ágnes már a burjátoknál tartanak, érte be Lackovics a pléddel az elöl leszálló Kertésznét és testvérét. Ha még messze kell mennünk, már Ágnes is valami rénszarvas bundában, szamojed sipkával érkezik meg. – Hogyan? már itt is vagyunk? állt meg a kör-szó különféle változataiba belemelegedett fogoly a ház előtt, amelynek a kapuján, a többiek mozdulatából ítélve, neki is be kellett mennie, s belépés előtt még fölnézett a kapualj fölött a két emeletre, hogy valóban az a ház-e ez, amelyből ezüstgombos ébenfa botjával (ezt is Károly bácsitól örökölte) s szalmakalapjában nyári reggeleken gyalog szokott Budára átmenni. Az aknaszerű, gangokkal körülfutott udvarban a kurta őszi délután már estére kezdett sűrűsödni. A földszint kettő előtt, amely Limpergerék otthona volt, két árnyék állt, egyikük a küszöbön, másik a betonon, csendes tanakodásban. Amikor a kis csoport – Lackovics nevetése közt – a kapualjon át behömpölygött, az egyik árny, mint akit hivatala visz, gyorsan, odasietett elébük – a másik az önkéntes érdeklődők illem-mérsékelte sietségével követte. Ágnes a házmesterné ácsorgásán, odajövetelén, s főként az arcán – mely mintegy chromatográfiai műszer a sötét árnyalatok fokozódásával jelezte a lélekre nehezedő nyomást –, rögtön látta, hogy Bölcskeyéknél az átmeneti csöndet új frontbetörés váltotta fel. – A nagyságos úr! mondta Bölcskeyné a zubbonyos alakra meredve, mintha nem is őt várta volna már két-három órája, s pityergőssé vált hangjában a bámulat, a csalódás, a délutáni veszekedés, tanakodás mélabúja keveredett, a még egyszer fölsíró reménnyel. – Ni, csak nem a Bölcskeyné, mondta meglepett ujjongással a szemét a homályba erőltető fogoly, akinek minden elékerülő alak új vizsgát, s minden ráismerés egy kis diadalt jelentett. Talán még mindig mint házfelügyelő… – Igen, azok vagyunk, erősítette meg Kati néni, oly bánatosan, mint aki a tényt nem tagadhatja, bár tudja, hogy a két házfelügyelőség, amiben a nagyságos úr itt hagyta, meg ez a mostani – csak látszat szerint azonosak. S egy csapásra Kertésznének is megtette a jelentést: – A halat bepaníroztam, de olyan sokára tetszettek jönni, hogy lejöttem. – Én meg azt képzeltem… folytatta volna a fogoly. De hirtelen rájött, hogy amit képzel, az még a régebbi feltevésére épült, hogy a felesége meg a lánya elköltöznek az eladott házból, amellyel együtt Böleskeyék is eladódtak vagy világgá mentek. Így nem fejezte be a mondatát, hanem új kérdésben mutatta ki előzékenységét. – S a férje? Ő persze rég hazakerült már a háborúból. – Bölcskeyné válasz helyett a maguk ajtaja felé indult. – Fiacskám! mondta már útközben, majd még egyszer odabent, de ezen a „fiacskám”-on érzett, hogy nem valódi nyugodt viszony, csak az ünnepélyes alkalom sugallja, (s tán a szíve vágya, hogy a bentlevőhöz mindennek ellenére szépen szóljon). S mialatt a hazatért az odasompolygó Limperger nénit is agnoszkálta – sikerült is kiszorítani a tűzhely fényében üldögélő utcaseprő felügyelőt, akinek az arcán, míg az udvaron át egyre katonásabb léptekkel feléjük haladt, a szenvedély morc daca a tisztességtudásnak adott helyet. – Itt van, mutatta be őt Bölcskeyné, mint akinek nem sok öröme van a bemutatottból. A két férfi, akik Ágnes kislány korában a két feszes bajuszkötő alól beszélgettek a budai ház sárga levelet kergető napsütésében, most a közibük került esztendőket nézték egymáson, Kertész a kapcsolatot újracsomózó emléket keresve, Bölcskey eltévelyedettsége kitaszítottságából. – A kragujeváci harcok idején emlékszem, írták a leányomék, mondta Kertész, hogy nagy aggodalomban vannak Bölcskey bácsiért… Ugye, mindvégig Szerbiában harcolt? – Szerbiában… Meg Albániában voltam a megszálló hadseregnél, mondta Bölcskey, ahogy a tiszt úrnak szokott felelni. – Tudja, hol jutott eszembe egyszer? próbált a fogoly még egy emlékkel kedveskedni. Omszkban, amikor már nem volt semmink, a tábort feloszlatták, kiültem néhány könyvvel a piacra. Odajön hozzám egy jóképű magyar kommunista. Akár a mi Bölcskeynk, gondoltam, amikor hozzám került… – Na, ne ácsorogjunk itt annyit, szólt vissza Kertészné, aki már a lépcsőház torkában állt Lackoviccsal. – Érdekes, hogy épp egy géptani könyvet vett meg, a benne levő orosz műszavakért, mondta a fogoly a feleségének, sietősen elbúcsúzva.

A lakást Bölcskeyné délelőtt gyönyörűen kitakarította; – kivételesen, nemcsak a hálóban volt fűtve, az ebédlőben is. A hazatért is ott állt meg a nagy kesztyűjében, vattás zubbonyában a vendégek között. Tétova mosollyal nézegette a furcsa tárgyakat: a hintaszéket, a trümót, a nippeket, amelyek annak idején is olyan távol álltak az ő paraszt almáriumok, kasztlik közt honos múltjától, s csak mint az úri berendezkedés kellékei s Károly bácsi öröksége, rakódtak köré – most azonban a barakkokban, priccses börtönszobákban eltöltött évek után fantasztikussá nőtt furcsaságukban, olyan kedvesen, emlékeztetőn fogadták itt. Végül is egy nagy, rózsaszínben játszó búgócsigát vett föl az egyik kisasztalról. – A Károly bácsi csigája, mondta Ágnesnek. Abbáziában vette, odajárt minden márciusban a légcsőhurutja miatt. – Jesszusom, behozta ide azt a vacakot? szólt rá Kertészné (aki az előkészületeket ellenőrizte az utánuk jövő Böleskeynével a konyhán), a plédet az ebédlőasztalra rakó Lackovicsnak. A gyanús holmi iránti felháborodását még az sem tudta tréfássá enyhíteni, hogy Lackovics volt a lakása elleni merénylet közvetlen tettese. – Nem kell félni tőle, többszörösen fertőtlenítették, mondta a fogoly, először sértődve meg kissé, a sok éven át hű holmija miatt. – Az mindegy, én nem tűröm meg a lakásban, nyitott szelepet Kertészné a kínai takaró elleni haragjában a viszontlátás óta gyűlő elkeseredésének. – Majd én elteszem jó helyre, vette ki Ágnes a csomagot, apjára mosolyogva, az undorodó két kézből. – Kár volna érte, igen finom anyag, mit kiállt az, mondta Kertész bizonytalanul, a távozó barát után egy aggódó pillantást vetve. A feleségem fél, hogy valami ruhatetűt hozok be, magyarázta a sógorának. Pedig hát nem győztek fertőtleníteni bennünket. Stettinben rudakra akasztva, nagy gőzös szobákon vitték át a ruháinkat. Ott vettem észre, hogy a szememmel is van valami baj, fordult most udvariasságból Lackovics felé. Egy cédulát kaptunk a fertőtlenítőben. „Entlassungschein” – olvastam én. Palotay Dénes barátom figyelmeztetett, hogy egy kis hiba van az olvasásban, mert az Entlausungschein… Nem elbocsátó, hanem tetvetlenítő lap.

Lackovics viharosat kacagott, mint a diákok szoktak a tanár élcén, úgyhogy még a kezét is késve tette a felfelé tartott szája elé. A fogoly szeme a trümó állótükrén akadt meg: abban kezdte magát vizsgálgatni. – Na, most már hagyján, mondta, miután csillogó szemeivel egy percig farkasszemet nézett. Hanem a börtönkórházban. A nap épp odasütött az ágyam melletti ablakra. Megkérdeztem az orvost, nem árt-e a skorbutomnak, ha napkúrázom. Ártani nem árt, ha nem is használ – felelte. Erre felkapaszkodtam a két ablak közé, ott süttettem a meztelen lábaimat. Nagyon rosszul nézhettem ki, a beteglátogatók, akik ott jöttek el alattam, mind borzadva néztek fel. Egy kisfiú még föl is mutatott rám. Ha az ablak mögé odatettem a takaróm, láthattam magam… Deresedő bajusz, ősz szakáll, fénytelen szemek, minden bordám kiáll. Ahhoz képest… – vetett még egy bizakodó pillantást a tükörben álló alakra. – Na jó, de azért most csak öltözzön át, mondta Kertészné, aki sokallta már az ura börtönemlékeit, s félt, hogy az ottani rongyaihoz és szokásaihoz itt is ragaszkodni fog. Tán Lackovics előtt is szégyenlette a volt élettársát. – Hohó, azt nem lehet, tiltakozott Lackovics a gépét keresve. Előbb meg kell örökíteni így, ahogy hazatért. Kár, hogy a szakállat már levágattuk, célzott a vitára, melyről csak Kertésznétől tudhatott. Kertészné egy ideig ellenkezett, ő nem is akarja így látni: de végül is megengedett egy képet. Maga azonban nem volt hajlandó Lackovics buzdításaira sem az ura mellé állni.

A fényképezés után átvitték a foglyot a fürdőszobává alakított alkovba. Ágnes szappant, friss törülközőt adott neki, bevitte a fehérneműjét, a barna öltönyt, a cipőjét, a zsebóráját. A hazatértnek mindegyikre volt egy elismerő pillantása. – Mit adtunk volna egy ilyen szappanért, mondta a kerek mandulaszappant megcirógatva. Ni, frottírtörülköző – a törülközőre… Aztán egy kis aggodalommal, hogy mint fogja ő ezt magára szedni – elkezdett vetkőzni. Ágnes egy ideig a hálóból hallgatta a víz csobogását. Hogy emlékezett az apja mozdulataira, amint a szőrös mellén keresztbe tett karral dörzsölgette a másik oldali vállát, s közben énekelt, népdalokat, zsoltárokat. Milyen szép lehetne egy ilyen hazajövetel: a hányatott test érintkezése a megérdemelt tiszta anyagokkal, az otthoni kagylóban leöblített vándorélet, ha az ő érzéseik is olyanok volnának, mint a nedvet fölszívó frottírtörülköző – a tisztaság – s a víz, amely most a szórórózsán folyik, s tán nagyobb erővel, mint kéne; (tán a csap kezelésétől is elszokott már). – Tóni, kérlek, szólt ki most az apja némi motozás után az ajtón. Egy kis segítség kéne az öltözködésnél, mondta zavartan, hogy Ágnes odalépett. Ágnes látta, hogy ingben, alsónadrágban áll, s beküldte hozzá a nagybátyját.

Hogy Lackoviccsal ne kelljen maradnia, kiment az előszobába. A konyhában sült a hal, s a nyitott ajtón behallatszott a két asszony, Kati néni és az anyja beszélgetése. Kati néninek több oka is volt rá, hogy a társalgási modorán változtasson: nem függött többé volt asszonyától, sőt ő tett szívességet, ha egy-egy nagy eseménynél, házfelügyelőné létére a bejárónő szerepére vállalkozott. Azonkívül csalódott is az asszonyában, aki a fiatal udvarlója révén a nőknek abba a táborába került, amelybe az urára leső takarítóasszony; – s most külön is meg volt botránkozva, hogy ezt a Lackovicsot még ezen a napon is idehozta; végül magának is megvolt az oka, hogy a világ iránt némi szűkszavúságban mutassa ki az ellenszenvét – a másfél évtizedes szokás hatalma azonban beszívta ezeket a körülményeket, a folyosóra legalábbis pont úgy érkeztek a Kertészné rövidebb szavai s a Kati néni hosszabb ápolói leleménnyel konstruált kedélyes mondatai, mint azokban az időkben, amikor a kecskeméti földrengés volt az év legnagyobb eseménye. Kertészné most épp a majonézt kóstoltatta meg Katival, s tanácsát kérte, nem kellene-e még egy kis cukor belé. Kati beszédében, mozgásában jól felismerhető pauzát okozott a fél perc, amely alatt nyelve az ujjával rákent mártás ízlelésével volt elfoglalva. – Inkább egy kis olaj kellene még. – Azt gondolja? nézhetett rá Kertészné, s ő is felvett a kinyújtott nyelvére egy ujjhegynyit. Kati néni ezt a meghitt percet használta fel, hogy a lelkét nyomó kérdést feltegye. – Én nem tudom, nekem olyan furcsa ez a nagyságos úr. A nagyságos asszonynak nem tűnt föl?… Mintha hülye volna. – Ágnes nem tudta megállapítani, hogy az anyja mit felelt, mert hang nem hallatszott. A csönd jelenthette azt, hogy vállat vont, hogy a sors ellen panaszkodva legyintett, vagy nem vette a kérdést tudomásul. Az ő szíve azonban hevesen kezdett verni, s hogy többet ne kelljen hallania, belépett gyorsan a konyhába. – Épp mondom a nagyságos asszonynak, nézett rá Kati néni (aki nyilván megijedt, nem hallotta-e meg a megjegyzését), hogy énnekem olyan furcsa az úr. – Ki van fáradva, vágta el Ágnes szárazon a további beszédet. Meg még nem is gyógyult meg egészen. Megterítsek? nézett aztán az anyjára keményen. – Gyere be, mondta az, majd adok ki szervizt meg tiszta abroszt.

Amikorra bementek, a három férfi a hálóban volt, Tóni bácsi az apja egyik kézelőgombját kapcsolta be, Lackovics pedig a nyakkendőjét kötötte. Az öltöztetett mereven állt, feltartott fejjel, mint akinek a nyakát operálják, s közben ferdén lelesandított az ördöngős kézelőre. – Bizony isten majdnem elsírtam magam, jött ki az asszonyokhoz Tóni bácsi, aki előbb lett kész a maga munkarészlegével. Elfelejtett öltözködni. A gallértól meg a nyakkendőtől majdnem dühbe jött: nahát, ilyen marha divatot… De a nyakkendőt én is magamnak tudom csak megkötni, mondta mentegetőzve Ágnes felé, hogy sógorát Lackovics mulatságának kiszolgáltatta. – No, kész vagytok? ment vissza az öltözködőkhöz nevetve. Szabászatot fogunk nyitni a tanár úrral, kézelő és ingnyak mentes Gorkij zubbonyokra. – Öt tányér? nézett Ágnes az anyjára, aki a szervizt a kredenc márványára tette. – Hát csak nem dobhatom ki a vendégeket! csattant fel az idegesen.

Tóni bácsi, amikor a terítékeket meglátta, indított. – Gyerünk, öregem, szólt oda a művét nézegető Lackovicsnak. Ennél a világításnál úgysem csinálhatsz már érdemes fényképet. – Igaz, ne zavarjuk a boldog családi együttest, nézett a köpenye után Lackovics is. Ágnes nem tartóztatta őket. De az anyja, aki akkor jött be a majonézes karfiollal, elállta az útjukat. – Ugyan, miért mennétek? mondta az öccsének. Csak egy kis uzsonna-vacsora lesz, azt kapjátok be. – Nem, nem, szabadkozott Tóni bácsi. De minthogy a jó ételnek, még mostani, pénzesebb állapotában is megvolt a varázsa, megkérdezte: – Ez a sárga, ez mi? – Majonéz. Egy kis rántott hal majonézzel. – Hát egy falatot. De nem haragusztok meg, ha utána azonnal indítunk… Lackovics azonban, akit az Ágnes némasága sérelmi állapotba hozott, nem akart maradni, úgyhogy Tóni bácsinak is rá kellett szólnia.

Az átöltöztetett fogoly ezalatt másodszor állt meg a trümó nagy tükre előtt: – átalakulását, a vakító fehér inget, a furcsa szárnyas kabátot tanulmányozta. Most egy egészen más jelenet jutott eszébe, mint az imént. – Pétervárott, az osztrák-magyar nagykövetségen, ahol a magyar kommunisták szállása volt, a könyvtárba menet egy nagy csarnokon kellett áthaladni. Abban volt egy gyönyörű nagy tükör – tán még a mi Szapárynk nézegette magát benne. Emlékszem, én is tetszelegtem szinte, ahogy belenéztem. Elég jó dolgom kezdett lenni akkor, mint könyvtárosnak, a kommunisták traktusán volt szobám, volt néhány fehérneműm, egy pár jó cipőm, a régi titkos sürgönyökben egész cigarettapapír-bányára akadtunk. Meg voltam elégedve a helyzetemmel… – Na, csak ne gyönyörködjék magában, szólt oda neki Kertészné, aki közben visszakönyörögte valahogy az előszobából a köpenyegét szedő Lackovicsot. – Tessék velünk tartani, mondta a beöltözött házigazda is, aki végre figyelmes lett a huzavonára, amelynek az ő tapasztalatai szerint csak az étel mennyisége lehetett az oka… A felesége bizonyára számot vetett vele, hogy kerül-e mindenkinek.

Helyet foglaltak a nagy ebédlő asztalánál, a préselt bőrhátú s körül rézgombos székeken. – Mit nem adtunk volna mi csak egy ilyen darabka kenyérért is, mondta Kertész a rántott ponty bejövetelét megelőző pillanatban, a szépen megterített asztalon végignézve, s bütykös, elszokott ujjai közé vette a tányérja melletti kenyérszeletet. – De most nem vagyunk Szibériában, mondta Kertészné. S hogy Ágnes egy rosszalló pillantást vetett rá: – Mit nézel úgy? Nem fogok minden falat ételnél a börtönre gondolni, hogy ott mit ettek. – Szerencsére Bölcskeyné ebben a pillanatban tolta be maga előtt a könyökével kitaszított ebédlőajtón a sült pontyot. A hadifogoly figyelmét előbb az ajtón belépő házmesterné vonta magára, aki levett kendőjével, a hajába belétűzött gyöngyház fésűvel, s a maga elé kötött fehér kötővel csak egy fél felállás s udvariasan kiváncsi mosolygás után kapcsolódott össze benne az udvaron látott árnyékkal. – Ja, hiszen ez a Bölcskeyné. Olyan elegáns, csak nézem: ki lehet ez. Majdnem bemutatkoztam. – Aztán az asztalra kerülő tálba nézett bele, kissé föléhajolva, felcsillanó szemmel. – Hát ez a formás, kerek dolog, csak nem rántott ponty? – S a pontyról a feleségére fordította az étvágy csillogását a szerelem hálájával egyesítő tekintetét. – A mamuka, mondta olyanformán, mint az állomáson. Nem felejtette el a kedvenc ételemet. – Ágnes látta az anyja arcán a bosszúságot s a cáfolat készségét, hogy a pontyból, melyet csakugyan az ura kedvéért hozott a Garay piacról, itt valami gyöngéd szerelmi jel lesz – hozzá mikor Lackovics haragszik… Az apja fényes arcán pedig, mialatt egy szép haldarabot kivett, a hízelgő egybevetés suhant át: talán egy Irtisz melletti halászlé, vagy a börtönbeli halleves, amelyről már Csóton is írt, s amelyben puszta szálkák úsztak. – Érdekes, szólt közbe Ágnes ijedt elevenséggel, csak hogy betömje a veszedelmes csöndet, én úgy emlékeztem, a halászlé volt a kedvenc étele. Végre is: a halászlé az igazi halétel. – Micsoda beszéd! tiltakozott Tóni bácsi, akinek a tele szájában a prézlis bőr, a fehér hús, a majonézben összekavart ízek s a karfiol húsos virága: külön-külön éve egy ízszimfóniában folytak össze, s nagy szeme jókedvű összműködésbe került a gallérban föl-le járó ádámcsutkájával: amit az egyik levitt a szája malmából, azt a másik szinte kiszívta a tálból. Hal majonézzel, s hozzá ez a karfiol! S az a bor ott a kredencen; remélem, nem valami mise-célokra van félretéve? – Nagyon ízes, mondta a fogoly is, aki fogai közül rendkívül ügyesen köpte a halszálkát, Ágnes emlékezett, hogy ezért gyermekkorában nemcsak ő csodálta, de az anyja azóta is sokszor említette, mint férjének egyik csodálatos tulajdonságát. – Csupa omlós, finom dolog, tette hozzá aztán, a karfiolra és majonézre, amelyet szemben a rántott ponttyal, már annak idején is finnyás gyomornak való fényűző ételnek tartott. S mintha csak megsejtette volna, hogy Kertészné ebben az „omlós, finom dolog”-ban is megérzi a „torkossággal” rokon rosszallást (amint a majonéz nem is az ő kedvéért készült), holott dehogy akar ő ebben az órában bármit helyteleníteni – rögtön újabb dicséretbe kezdett: – Csóton is kaptunk egyszer halat, valami keszeget, de hol volt az ettől. Persze, nekünk az is pompás falat volt, az úgynevezett hallevesek után, amelyekből a nyanyák – az ápolónők – kiszedték a húst. Nem is lehet megróni őket, éhes gyerekeik voltak otthon…

Most Lackovics mentette meg Kertészt a rászólástól. – Kirchner alezredessel szokott a tanár úr beszélni? kérdezte, mint aki el van szánva, hogy bár igen finom módon, de emlékezteti érdemeire a gondtalan halevőket. – Kirchner alezredes? nézett föl Kertész meglepetten a hal gerincéről. A név ismerős volt, de nem tudta, hogy kerül ehhez a fiatalemberhez, akinek a léte egyike volt a körülötte oszló rébuszoknak. A csóti Kirchner alezredes? Mert Acsinszkban is volt egy Kirchner, de az százados volt. Ismeri tán? Igen jóindulatú úriember. Három nappal előbb engedett el bennünket az előírtnál. – Apám osztálytársa s régi jó barátja. – Írt az érdekében, fejtette meg Kertészné a kérdés burkolt jelentését – az igazoltatása miatt. – Igen, az én igazoltatásom miatt? nézett a fogoly a fiatalemberre, akinek a szerepe ettől a felvilágosítástól nem vált egyszerűbbé s nem kérdezett többet, csak felvont szemöldöke maradt az evéstől csillogó szeme fölött, a homlokán. Tóni bácsit azonban, aki a rántott ponty után két pohár bort is leeresztett, kezdte bosszantani beosztottjának a kérkedése. – Ugyan, mit anzágolsz itt, öregem, szólt rá. Mit kellett itt a Jani bácsit igazolni (most hívta először bácsinak a sógorát). Nem elég igazolás, hogy a börtönből hozták ki? – Nem egészen úgy van, szólalt meg a fogolyban az igazságszeretet. Voltak olyanok a bajtársak közt, akik nagy szájat csináltak, mert valaki állást vállalt a vörösök alatt. Én nem is tagadtam a dolgot. Omszkban, amikor a táborunk szétoszlott, volt is emiatt vitám az én Michalik Ernő barátommal. Ő azt mondta, nekünk, magyar tiszteknek, nem szabad a szovjet alatt állást vállalnunk. Én meg azt az álláspontot képviseltem, hogy mi itt idegenben vagyunk, távol a hazánktól, és nem tartozunk éhen halni. Az erdélyi és felvidéki magyarok is megmaradnak az állásaikban, ha hagyják őket. Mint történettanár is azt láttam, hogy a magyarság, az erdélyi fejedelmek például, nem lettek rosszabb magyarok attól, mert alkalmazkodtak a tényleges helyzethez. – Na látjátok, mondta Kertészné, aki a történeti visszatekintésből csak azt ragadta ki, hogy az ura igenis vállalt állást, tehát elkövette azt a hibát, amiért Lackovics apjának meg kellett mentenie. – Nagyon jó volt, hogy szólt valaki az érdekében. Még az állását is elveszthette volna. – Már bocsáss meg, én is tiszt vagyok, mondta Tóni bácsi, ha tartalékos is, de jelenleg aktív beosztásban. Értek annyit a dologhoz, hogy nincs olyan igazoló bizottság, amely az öreg Janit, azért, mert valami könyvtárban vagy büróban piszmogott, mert erről van szó, ne igazolta volna. – Az öreg fogoly meglepetve nézett végig a vitázókon, a felesége kipirult arcán, Ágnesnek az asztalra szegezett komorságán, a fiatalemberen, aki most mintha elvesztette volna jókedélyét, s főként a dühbe gurult sógoron, akit ő kicsit könnyelmű, de elpusztíthatatlan kedélyű fiatalemberként ismert meg, s aki a rántott ponty után így el tudja veszíteni a türelmét. Úgy látszik, gondolta, az itthoniak idegzetét is kikezdte a báburú. S békítően emelte föl a poharát: – A fő, hogy ezen is túl vagyunk, s annyi esztendő után megint itt koccinthatunk, a magunk asztalánál.

A tészta után (a szokásos linzer volt) a vendégek csakhamar elmentek. Kertészné az edényt hordta ki; Ágnes meg áthúzódott apjával a hálóba; a kályha ott még jobban adta a meleget. Kertész még mindig a vacsora bűvöletében volt. – Nagyon kedélyes este volt, mondta a lányának. – A mamuka kitett magáért. Ráismerek: kardoskodik, de a szíve, az nemes… Épp a vacsoráját magasztaltam Ágnesnek, fordult a belépő felé alázatos hálás pillantással. – Csak azt ne higgye aztán, hogy mindig ilyen jól élünk, tiltakozott Kertészné inkább a pillantás, mint a vacsora dicsérete ellen. – Azt gondolom, mondta Kertész. Már odakinn, amikor hallom, hogy a korona 0,70-re esett, már akkor mondtam: az enyémek is olyanformán élhetnek, ahogy Pétervárott láttam a fixfizetésűeknél. Annyira tán mégsem rossz a helyzet, szerencsére. – Rosszabb, mondta Kertészné, akinek nem sok fogalma volt a pétervári helyzetről, de az övékét minél sötétebbre akarta festeni. Tisztviselőnek sokkal rosszabb. A parasztok, azok élnek, mint Marci Hevesen, de a tiszviselő, az felfordulhat. Tudja, mit vehet maga egyhónapi fizetésén? Egy nadrágot. De nem ám valami nem tudom milyet… – Egy nadrágot, mondta Kertész, a maga oroszországi emlékeivel mérve föl egy nadrág megvásárlásához szükséges kincseket. Énnekem, mikor a Katalin-kórházból kijöttem, 1500 rubelem volt. S tudja, mit vettem rajta? Egy krumplis lepény felét… – De mért beszélünk anyagiakról? Igazán beszélhetnénk másról, vetette közbe Ágnes magát, hogy az anyja az apja elszörnyedését meg ne értse. – Miért ne beszéljünk? támadt Kertészné csakugyan őreá. Eddig tán vattában tartották? Nem akarom, hogy azt higgye, mert rántott pontyra került (mit álltam azért is a Garay piacon), hát valami Eldorádóban van. – Nagyon tisztában vagyok vele. Olvastam az új miniszterelnök, gróf Bethlen István nyilatkozatát az újságokban. Elég őszinte képet festett az ország helyzetéről. – Eddig ketten is csak úgy tudtunk megélni, hogy itt volt a ház ára, azt befektettem. De az sem tart örökké. – A fogoly felhúzta a szemöldökét, s olyasformán nézte a feleségét, s azon át a sorsot, mint előbb Lackovicsot. Ágnest mérhetetlenül bántotta ez a jámbor elképedt tekintet: a hazatért ember találkozása az itthoni nehézségekkel (s még nem is a legsúlyosabbal), de nem mert az anyjára nézni, mert az rögtön hangos vitába kezdett a tekintetével is. Hogy leszerelje, egy kis léha hangot próbált megütni, amely az ő szájából elég hamisan csengett. – Én nem félek a jövőtől, mondta. Néhány év múlva már én is végzek, és akkor ketten leszünk keresők. – Mikor végzel te? nézett rá az anyja, aki átlátott ezen a hangon, tudta, hogy ez nem igazi szívet könnyítő léhaság, hanem csak hamis ernyő, amely alatt az urát, gondjai átvevőjét akarja előtte elrejteni. – Meg diákot is vállalhatok, mondta Ágnes makacsul. A nyolcadikos osztályfőnökömmel többször találkozom a villamoson; ő ad nekem, akár kettőt is. – Hogyne, majd éppen te fogsz diákot tanítani, háborodott fel Kertészné, amikor így is éjszaka tanulsz. És miféle diákot kapnál te? A tanárok is összekapnak egy siber-gyereken: mert azok is mind instruktorkodásból élnek. – Hiszen diákot épp én is vállalhatnék, mondta bizonytalan reménykedéssel a fogoly. Az ő idejében az elképzelhetetlen volt, a maga iskolájából diákot vállalni… Azóta azonban változtak az erkölcsök… Ez a gondolat azonban Ágnest bokrosította meg… Nem volt elég, hogy Lackoviccsal köttették meg a nyakkendőjét, még instruktort is csinálnának belőle, mikor még azt is nehéz elképzelni, hogy így, ezzel a tétova fejjel, negyven-ötven gyengeségét leső diák fölé a katedrára lépjen. – Erre aztán ne is tessék gondolni, szól rá határozottan. Az is épp elég lesz, ha annyira összeszedi magát, hogy taníthasson. – Hát igen, mondta a fogoly. – Márpedig valakinek elő kell teremtenie, mondta Kertészné, akit a határozott hang meghökkentett, de azért nem akart meghátrálni. – Legföllebb kevesebbet fogunk az Apostoloknál ebédelni, nézett Ágnes az anyja szeme közé. Azt az Apostolok szó, s ez a szokatlan, már-már vad tekintet láthatólag megdöbbentette; a viszonyukat körülvevő rózsás ködben, amelynek, felfogása szerint, a becsapott, (s legföljebb hellyel-közzel gyanakvó) emberek hiszékenységében kellett folytatódnia, most egy váratlan – s a legváratlanabb helyről jövő, s tudást sejtető gyanú villámlott bele. – Ki ebédel az Apostoloknál? kérdezte sértődötten, de nem merte több kérdéssel, felelősségre vonó feszólítással túrkálni meg az Ágnesben fészkelő tudást és elszántságot. A jövevény meglepetten, felhúzott szemöldökkel nézte a két asszonyt – ezt a harciasat, akiben rögtön felismerte a régi kis „mamukát” s ezt a komoly, erélyes lányt, akivel kapcsolatban folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy az itt hagyott Ágnessel összekösse. Nem tudta, hogy kerül ide az Apostolok, ahol belvárosi kirándulásaik végén mindig szégyellték a sóskiflik számát bevallani, de azt érezte, hogy a két nő viszonya nem a legmintaszerűbb, kell köztük valaminek lappangania.

Ágnes ezt az éjszakát már odaát töltötte, az úriszobában, az ingó hátú plüssdíványon. Mialatt a lepedőt kihúzta és betűrte, a szüleire gondolt, akik több mint hét év után most feküsznek le először egymás mellé a bárkaszerű dupla diófaágyban. Akárhogy tiltotta, űzte, nem tudott a képtől szabadulni: az anyja ott fekszik az éjjeliszekrénylámpa fénykörében, az apja pedig alsónadrágban áll a maga sötétben úszó ágya előtt, s a szokatlan manzsettagombokkal vesződik. De mi történik aztán, a következő negyedórában, amely, bármily nevetséges, tán a sorsuk is eldönti. Az apja szól is valamit a test és az öreg sodrony, matrac találkozását jelző nyekkenéshez: na, ezt is megértük. Az anyja meg fölveszi a hetek óta olvasott Karenin Annát: ő, ha nem olvas néhány oldalt, nem tud elaludni. – Engem is kimerített ez a nap, ásít a másik egy nagyot, ahogy most gyermekkorából hirtelen feljött a nagy, fejét elnyitó ásítása. Így volna a legjobb: ezzel mindketten, nem, mindhárman haladékot kapnának. De ha nem így történik, ha odamegy a mamukához a „manzsetta” gombbal, vagy átcsúszik a két ágyat összekötő deszkán, amelyen (ez is rejtéllyé lett utólag) ő aludt kis lánykorában… Mit fog csinálni az anyja? Ő persze azt várná, hogy színleljen legalább, tűrje el; az álnokság s a részvét egyaránt ezt parancsolja, de az anyjában egyikből sincs elég. S a visszautasítás, a vadmacska mozdulat, amellyel ellöki: nem világosítja-e fel, szavaknál jobban, ezt a szelíd, gyanútlan embert? Mint orvostanhallgatónő, persze, hallott a férfiak képtelenségéről. Körülbelül tudta is, hogy ez mit jelent – az idegrendszerben, s mit a „corpus cavernosumokban”. De fogalma sem volt róla, hogy egy ötvenéves embernél, főleg, ha annyi mindenen átment, az már természetes dolog-e… S hogy a skorbut hat-e a sacralis centrumukra. A legjobb az lenne, ha az apja nem is mehetne oda az anyjához. Egyelőre legalább, mert később, az is baj lehet, ha egyáltalán nem tud ezzel a Lackoviccsal versenyre kelni… Ó, hogy milyen szörnyűségekbe is kell neki, a lánynak, a tudatlanul tanult eszét belemeresztenie. Még az a szerencse, hogy az apja csakugyan… hogy is mondja… kába egy kicsit: a betegség, az utazás, a szemberohanó régi és új arcok fáradtsága. Az, amit Bölcskeyné mondott, ostobaság… Nem, attól, ami őt, még mielőtt látta, megriasztotta, nem kell félni. Az emlékezete tökéletes, az itteniekre az hat kissé idegenül, hogy nem tud beletalálni az ő ostoba életükbe – állandóan dobja annak a másik, otthagyott, rettenetes, a dolgok értékét megmutató világnak az emlékképeit. A nyelvészeti tanulmányai is itt vannak a fejében mind, a követségen hagyott jegyzetei nélkül is. S a szelídsége, a jóakarata, az emberek dulakodását ámulva néző bölcsessége, amiért ő annak idején megszerette, hogy megmaradt a csatákban, kivégző sortüzekben, a falatért folyó dulakodásban. Van benne valami abból a folyton „izé”-t mondó tétova vándorból – hol is olvasta… ja, egy Tolsztoj színdarabban… az Olcsó könyvtári füzetben… Különb, százszor különb, mint ezek, akik ették a pontyot, s nevettek, szánakoztak vagy szégyenkeztek rajta.

Ott feküdt már a díványon, közben le kellett szednie a fémtányérokat, mert túl hangosan követték a forgolódásait. Ó, ha ezt megjósolta volna valaki, hogy életének a legboldogabb napját – amit annyiszor kiszínezett magában – ilyen szorongva, szinte tűkön állva fogja eltölteni. Alig egy-két szép percre emlékezik – tán amikor a dalárdisták az apját megölelték –, de akkor is benne volt az aggodalom, hogy mivel bántják meg a most jöttet a következő percben, tán azért is engedte el úgy magát a könnypergetésben, hogy bebizonyítsa magának: boldog vagyok… „Szerelmi öröm érte” jutott eszébe Vetési Iván csúfondáros megjegyzése. Ha látta volna a hazatért „ideált”! S lám, az ő szívében csöppel sem kevesebb a szeretet. Sőt, ez a szelíd, gyámoltalan ember, akiről Bölcskeyné mondta ki a többiek véleményét, még kedvesebb neki, mint akit annyi éven át hazavárt. Voltaképpen akkor, kislány korában sem a „tökéletes embert” szerette benne… S a méltánytalanság, azóta megszázszorozódott. El lehet képzelni nagyobb méltánytalanságot, nem is az emberektől, a sorstól, mint hét év múltán ez a fogadtatás. De ő épp ezt nem fogja tűrni – ezzel a méltánytalansággal fog harcba kelni… Nem, ez nem apakomplexum, ahogy Incze Mária képzeli. De hát az emberek szeretnek, már csak fontoskodásból is a szép, egyszerű érzésekre valami gyalázatos nevet adni. Vajon Halmi Feri megértené-e azt, ami az ő szívét betölti, mialatt a mintás plüss, amelyre nincs kedve a forgolódásaival fölrántott lepedőt visszahúzni, mint valami aszkéta öv, bökdösi a jobbhoz szokott bőrét.

S egyszerre kísérteties világossággal látta az ortopéd cipős lábat, amint menekülőben maga után húzza az oszlop mögé. Vajon, ha találkoznak, lesz-e szó erről a jelenetről? Halmi nyilván különb, mélyebb ember, mint Iván. De azért bírna-e, lenne-e bátorsága úgy melléfeküdni, mint ahogy most az anyjának oda kell eresztenie az apját a másik ágyba. Pedig az anyja még különbnek sem hiszi az apját. Őneki Lackovics a legmulatságosabb, leglovagiasabb, legszeretetreméltóbb ember a világon. Persze, a jog – hogy annak a felesége. De ha ő valami tévedés vagy elhatározás folytán Feri felesége lenne?… Voltaképpen semmi. Egy kicsit rövidebb a lába. Coxitise volt gyermekkorában. Verebély mondta, hogy abban a korban a vérbő ízületi porcok hajlamosak a gyulladásra… S mégis: a gyengébb, elmaradt, fonnyadt láb – amint ott van az övé mellett, ölelkezés közben. Olyan rémület fogta el, hogy hirtelen a füvészkerti sétákra kellett gondolnia: az Iván nagy orrából, fényes, érzékivé vált szájából s erős állából alakult ívre, amelybe olyan jól lehetett a maga félrehajtott fejét beledugnia.

Ágnesnek úgy rémlett, mintha reccsent, vagy tán kiáltott volna valaki. Fölállt – de nem volt semmi: csak a dívány háta ingott egy darabig. Halkan fölkelt, hosszú hálóingében odament az ebédlőajtóhoz, s nagy óvatosan kinyitotta. A szemközti ajtó alól nem szivárgott fény: az anyja is eloltott hát. Egy ideig ott állt: a hálóból szokatlan, meg-megszakadó, aztán újra nekiinduló hang hallatszott, egy orr- vagy garatbeli akadály ráspolya benne. Ágnes inkább az emlékeivel, mint hallásával állapította meg, hogy mi lehet. A hazatért férj Szibéria barakkjait megjárt horkolása.

MÁSNAP megvolt az első összezörrenés. Ágnesnek délfelé okvetlenül be kellett mennie a közkórház proszektúrájára, ahol a kórbonctanhallgatók a boncolásokat végezték; egy hallgatót egy félévben csak egyszer írtak ki, azt nem lehetett elmulasztani. Mielőtt elment, iparkodott mindent úgy hagyni, hogy minél kevesebb gyújtóanyag maradjon a magára maradt két ember között: amikorra az anyja fölkelt, az esti edényt már elmosta, az úriszobát, amelyben ő aludt, gondosan kitakarította, az apját, a reggeli után áttelepítette a megőrzött könyvei közé, s búcsúzóban még megkérdezte: nem kell-e a városból valamit hoznia, s közben olyan aggodalmas pillantást vetett rá, mintha a lakásban lábatlankodó ember az ő bűne volna, akinek az ottlétét valamilyen külön szolgálattal kell levezekelnie. A villamoson, sőt a bádogasztalon hanyatt fekvő hulla előtt is többször eszébe jutott a két ember; – majd amint külön motoznak, mindenik a maga szférájában, majd amint az egyik megindul a másik felé – az apja, hogy egy kicsit barátkozni próbáljon, az anyja, hogy a főzés közben jött döntéseit, a félreértések elkerülésére, a benn édelgő embernek a tudomására hozza. Ahogy az anyja az ő békét kérő figyelmességét fogadta, nem volt épp biztató: a mosogatását bizalmatlanul vizsgálta; – de sürgős volt – mondta az égő tűzre; a kérő búcsúpillantása helyett pedig az ajánlatában rejlő hazugságot utasította el: „Hogyne, mert te szoktál krumpliért sorba állni.” – A kisasszony ki fogja bökni a cutist, jegyezte meg rosszallóan a kórboncolást vezető tanársegéd, mert a kés mozdulata, mellyel a mellkas felől a gégét, nyelvet s a többi lágyrészt ki kellett szednie, valóban gyanús volt, hogy belülről kifelé tartó sebet hagy az állcsont alatt.

Hazafelé olyan érzéssel tört utat a zsúfolt villamos lépcsőn, mint egy anya, aki égő kályhát, s kisgyermeket hagyott a kulcsra zárt lakásban. A szülei már ebédnél ültek; az apja az élvezetnek kijáró fényes szájjal s az elkésettnek szóló jóakaratú, de mégis kérdő pillantással nézett föl rá: az anyja meg, mint akinek mentegetőznie kell: – Meg akartalak várni az ebéddel, mondta, mint aki egy új, elviselhetetlen helyzethez keres tanút, de apád olyan türelmetlen volt már; folyton kijött a konyhába, s a födőket emelgette nekem. – Hát hogyne, amikor olyan pompás illatok jöttek onnét, mondta a volt fogoly, feleségére mosolyogva. A mamuka nem felejtette el a gyengémet. Ez a húsleves meg utána a tormás hús… Ágnes, miközben leült, aggódva kutatta a két arcon a délelőtt nyomát. Csak ennyi volt? Hogy az apja kiment a főző asszony után a konyhára udvarolgatni: „Mit készít? Á, tarja, tormás mártással” – az anyja meg türelmetlenségnek vette a kedveskedést: eztán ez lesz, tizenkettőkor itt topog a konyhán, kapja-e az ebédjét már… De az apja étvágya, a marhahús bőnyéire tapadt szeme: nem annak az érzékenységnek a sérelmeiről beszélt, amelyet Ágnes annyira féltett egész délelőtt, legföljebb a mosolyában s a kopasz homlok szándékos simaságában volt valami, ami Ágnest a gyerekkori viharokra emlékeztette, amelyek után, a bölcshöz illő zavartalanságot erőltetve ült le (a valóban fontos dolgok elsőségét bizonygatva) az ebédhez, vagy kabátjába burkolózva a jegyzetei elé.

– Ezek szerint, úgy látszik, egyedül kell nekivágnom a tükrösi útnak, fordult Ágnes felé, amikor felesége az előző napi sütemény-maradványt odatette elébük, s ő szemével a nyalánkságot nézve, s száját az utolsó húsfoszlányokkal már üresen járatva, a kikészülő mondanivalót is mondattá rágta. (Most, hogy látta, Ágnes ezt is fölismerte: régen is így szokott, ezzel a szinte sunyi, de azért derűt erőltető arccal, a került kellemetlenre rátérni.) Egy ijedt, kutató pillantást vetett az anyjára. Az az ő tekintetét elkerülve az ura felé fordult. – Arra ne is számítson nekem, hogy én a rokonaihoz lemegyek magával. Azután, ahogy ők énvelem, meg a gyerekével bántak… Az apja rokonai a nehéz háborús évek alatt persze nagyon szépen segítették őket: a hosszú szénvakációkat meg a nyárit is, többnyire náluk töltötték – disznót, lisztet is onnan kaptak. Ágnes azonban nem az igaztalan vádat cáfolta meg: arra még lesz idő, ha kettesben lesznek az apjával. Az az éberség, amivel akarta vagy sem, évek óta figyelte az anyját, s amelyet most az apja érdeke még inkább kiélezett: a terv változtatás okát akarta kitudni. – Erről nem volt szó idáig, mondta, az anyját egy éles odafordulással szembenézésre kényszerítve. Az, hogy az apja Erzsébet-napra leér-e, a csóti napok óta állandó téma volt, s az anyja sose mert tiltakozni, hogy de ő nem kíséri le… Kertészné, aki megszokta, hogy ő mindenkinek bármikor a szemébe nézhet, most sem adta föl ezt az előjogát; – egy percig úgy állta a lánya szemét, mint akit ugyan hiába néz olyan vizsgálóan. – Volt vagy nem, én nem megyek, jelentette ki; majd meggondolva magát, hogy ez talán mégsem okos válasz: – Én sosem mondtam, hogy lemegyek. – Nagyon elkeseredett szegény mamuka a sorbaállás közben, jegyezte meg Kertész mentegetőzve, egyben reménykedve is, hogy tán mégsem befejezett dolog a nemjövetele.

A két nő egymásra nézett. Kertészné szemében a pillanatnyi riadalom, Ágnesében a magyarázatot találó gyanú – vizsgálta egyik a másikat. – Ahá, ezért nem kellett, hogy én hozzak krumplit a városból. Nyilván találkoztak azalatt, vagy telefonáltak legalább. – „Muszáj magának az öregúrral leutaznia” döntötte el a sorsukat Lackovics a vonal másik végén. Ha még egy percig nézi ezzel a kemény, megvető tekintettel, az anyja elpirul, vagy kitör. – De Ágnesnek az apjára kellett pillantania, hogy az mit vett észre a szemük párbajából; s minthogy ott több remény volt a felülkerekedésre, Kerteszné is őfeléje fordult. Az öregember – az ékformájú fogai közé szorult sütemény morzsákkal, alázatosan pislogott a feleségére. Ez a pillantás visszaadta Kertészné lélekjelenlétét s harci kedvét. – Mi köze van ehhez a sort állásnak? Elég baj, hogy én hét éven át mást sem tettem, csak sort álltam. Amikor a kedves rokonság majd belefulladt a zsírjába. Engem ne is erőltessen senki – én nem megyek le többé közibük… Azt, hogy ők milyenek voltak hozzám, csak én tudom, mondta titokzatosan. Majd bátorságot véve: – Azt hiszi, nem tudom, mért kellett a Györgynek olyan sürgősen leutaznia magához?

Ez veszélyes szonda volt, érzékeny táj felé szaladó, s Ágnes rémült meg tőle. Az anyját nyilván fúrta, hogy az urának mondtak-e valamit, s a vádaskodásba belemelegedve, nem tudta megállni, hogy egy kérdést ne bocsásson arra. Ő viszont meg volt győződve, hogy az apja semmit nem tudhat, s félt, hogy az efféle célzások, amelyek az ő szemében olyan átlátszóak, s épp ezért esztelenül vakmerőek voltak, fölébresztik a gyanúját. – Na jó, mondta hirtelen, erőltetett kedélyességgel, nem kell lemennie. Csak ne vegye el az étvágyam egészen. A boncterem szaga úgy is úgy odatapadt az ujjamhoz, akárhogy mosom, minden falatnál ott érzem az ujjam hegyén… S erőltetett elevenséggel kezdte magyarázni, hogy a kórbonctani hulla, amelyet nem tettek formalinba, mennyivel rosszabb szagú, mint az anatómiai, főleg a belei. Ez a téma, mint minden, ami az orvoslással függött össze, Kertésznét is érdekelte; az ápolónői emlékeit hozta elő, hogy milyen szag volt ott a műtőben, amikor egy-egy napok óta át nem kötözött sebesültet kibontottak: Kertész meg, hogy a kedves téma kapcsán valami társalgásféle alakuljon ki közte meg a felesége közt, a Butirka börtönbeli szag-emlékeivel kedveskedett.

Amikor ebéd után az apa és lánya behúzódtak az úriszobába, Kertész a visszakapott könyvállványa előtt (melyet egy kissé tétován nézdelt, mintha inkább csak a lánya kedvéért örülne meg egy-egy felismert, fiatal tanár korában vett kútfő kiadványnak, őt magát inkább nyomasztaná a könyvekben felé forduló igény), csakhamar újra előhozta a délelőtti jelenetet. – Az indulatossága, az nem változott a mamukának. Ez Zureich örökség, szegény Károly bácsi volt ilyen. Mint fiatal házas, csak elhűltem rajt, milyen feneketlenül tud gyűlölni ez a sápadt, törékeny asszonyka. Pedig a szíve különben jó. S ha az ember kellően irányította, sok nemes dologra rá lehetett kapatni. Sokszor mondtam neki, szerencséje, hogy egy pedagógus férjet kapott. Bár itt már néha gyógypedagógusnak kellett lenni. – Ágnes meghatottan pillantott rá. Ez a mondatsor, látszott, nem most keletkezett. Amikor a háborúba elment, rég készen volt, a maga szeretetének, szerepének az igazolódására csiszolódott ki, így hordta végig Szibérián, börtönfolyosókon, egyre mélyebben süllyesztve a vágyódó szerelem alá, amellyel a kettejük képét nézegette. S most itt van, alig egy napja ölelték meg egymást, már elő kellett vennie – csak a maga megtörtsége, sokat látott rezignációja pácától átjártan, felpuhultan. – Most a rokonaim! El sem tudom képzelni, mivel haragíthatták meg szegényt ennyire, mondta halkan, az ajtóra nézve, de azért mégse suttogva (mert a suttogás kerülése hozzátartozott az ő hajdani, tervszerű jelleméhez.) – Nagymamád például! tette hozzá, fejcsóválást pótló nevetéssel, mert az anyját, akiben pedig volt egy csomó protestáns keménység, ő, mint gyönki kisdiák korában, ma is a gyöngédség, alkalmazkodás, tapintat, béketűrés megtestesülésének tekintette. – Nem baj, majd lekísérem én apukát, ajánlotta fel magát Ágnes hirtelen, a leszedett atlaszt kissé közelebb víve apja barna, bütykös hüvelykjéhez, amely a másféle munka ellenére, pontosan olyan volt, mint tükrösi nagypapáé.

Az apja ránézett; az az alázatos, hadifogoly mosoly volt az arcán, amivel mindenkire nézett, s a szeme csillogásában egy kis kérdő karika; látszott, nemcsak azt nem tudta, mit is kezdjen ezzel az ajánlattal, de még azt sem, hová is tegye ezt a hölgyet, aki valami történeti folytonosság révén az ő itt hagyott kislányával azonos, de akinek az érzésvilága, megmagyarázhatatlan mondatai, olyanféle igényként néztek rá, mint a verespataki asztalos polcán a könyvei. – Hogyne, éppen most, a kollokviumok előtt! nyitott be Kertészné, néhány heves lépést téve a trümótól, amelynél egy fésűt babrálva hallgatózott. Ha valamit sérelmesnek érzett, arra azonnal lecsapott, még ha el is árulta magát. Ágnes elpirult kissé – nem azért, hogy az útra ajánlkozott –, hanem általában az ajánlkozás miatt, mintha csakugyan ki akarta volna túrni az anyját valamiből. – A kollokviumok? Azoktól igazán lemehetek, mondta makacsul, a szégyenért mintegy megharagudva magára. Legföljebb leviszem a gyógyszertankönyvem. – S az abszenciák? Én nem igazolom neked, mondta az anyja, aki az egyetemi élet külsőségeit nagyon is számon tartotta. – Az sem olyan szerencsétlenség, mondta Ágnes. Úgy sincs ebben a félévben egy sem. Apukát nem lehet most egyedül leengedni, tette hozzá aztán, anyja szemébe nézve, mint aki megtalálta a zavarának végképp véget vető érvet. – Ez jó, mondta az anyja. Mongóliából vagy honnan hazajöhetett egyedül, s innen Mezőtükrösig nem tud egyedül lemenni. – Nemcsak azért, mondta Ágnes, kurtaságában most már keményen is. A fogoly, aki hol a lányára, hol a feleségére pillantott, érezte a két asszony szavai közt az erővonalakat, de nem értette a jelentésüket, nyilván valami olyasmit gondolt, hogy azért Ágnesben is van valami a Zureich természetből. Épp közbe akart szólni, hogy a mamukának igaza van: sok ezer kilométert megtett ő kíséret nélkül; Kertésznének azonban közben más gondolata támadt, s a támadásnak arra a fojtottabb hangnemére kapcsolt, amely nála a visszavonulást jelentette. – Különben bánom is én, menj, ha olyan fontos neked. Majd kiábrándulsz még ebből is. Én megmondtam, nem megyek. S hogy a maga részéről be legyen fejezve, átvonult az ebédlőbe. Ágnes ébersége persze ennek a hangváltásnak is mögéje látott: most méri föl, mi az előnye – rájuk –, ha ő eltűnik az apjával egy hétre. A fogoly kissé elképedve nézett az ajtóra, aztán rá: nem tudta, nem kéne-e Ágnest megkérnie, hogy mégse jöjjön. A tükrösiek előtt azonban neki is kényelmetlen lett volna, ha egyedül megy le; meg aztán a felesége hangváltására is emlékezett annyira, hogy az ilyen kivonulás nem jelent föltétlen vétót.

Ágnesnek a nap hátralevő részében volt egy kis lelkifurdalása anyjának a váratlan megnyugvása s a maga elhatározása s az ahhoz tapadó visszatarthatatlan öröm miatt. Ezzel, hogy ő is kivonult a házból, átadta Lackovicsnak a terepet. Megvolt a régvárt hazatérés, s ahelyett, hogy az mindennek véget vetett volna, az apja állapota még jobban összebogozza a cinkosságukat. Ha itt marad: legalább ide nem veheti be magát; szükség esetén ő is a lelkére beszélhet az anyjának. De amit a közös útjukkal nyert, az annyival nagyobb, édesebb volt! Egy hét, ami alatt az apja csak az övé. Akármilyen ködön át néz most mindent, egy hét alatt a jobb indulatú tükrösi környezetben csak rá kell jönnie, hogy ez a kissé idegenkedve vizsgált nő mégiscsak az ő Ágnes lánya, ugyanaz, akinek a fogságban a kislánykori képét nézegette, s akiben nemcsak hogy megvan, de tovább bokrosodott a szeretet (akármi lett is őbelőle) és sok minden, amit akkor az elmenetele előtt talán nem is vett észre. S apukának is ez most a fontosabb, próbálta igazolni a maga elharapózó örömét. Lackovics meg az anyja, ha ő itthon marad, akkor is találkoznak. Ami erről fenyegeti szegényt, azt ő nem tudja érdemlegesen csökkenteni. Az apján – a felesége előtt –, csak az segít, ha gyorsan helyre jön, letisztul róla a köd, minél előbb olyan lesz, s legalább annyi tekintélyt tud tartani, mint régen.

Másnap reggel, amikor a kapualj szemetes kosarai közt a ködös reggelbe kiléptek, mintha valami széngáz ülte helyről jutott volna a szabadba, s ahogy az apja kezéből a sarkon a kisebb táskát is átvette (hogyne, majd két bőröndöt fogsz hurcolni, mondta az anyja, s a sarokig számítani lehetett rá, hogy ellenőrzi őket), valóban úgy érezte, mintha nem is két koffer lenne a két oldalán (az egyik a nehéz disznóbőr), hanem két luftballon segítené a menésben. Az apja az európai ruhára panaszkodott. – Szibériában nem fáztam úgy, mint itt novemberben. De ott föl is voltunk öltözve hozzá. Ez a holmi itt egész nyílt, mutatta Károly bácsi plüssbéléses télikabátját, amelynek a nyakán, a villamos peronján állva, Ágnes anyai gyöngédséggel igazította meg a rosszul fölvett sálat. (Már előbb a fürdőszobában is jó hasznát vette, hogy Vetésin egyszer, a Füvészkertben, a nyakkendő kötést megtanulta. Az apja, a nagy sietésben még mindig összekavarta az elszokott ujjait, a hurkot s a nyakkendő végeit.)

– Na, végre itt vagyunk, mondta, amikor a koffereket felrakva, az egyik fülke sarkában elhelyezkedtek… Azaz: végre itt vagyunk, szemben a gyerekkori vakációkról ismerős állomásnevekkel: Budafok, Tétény, Pusztaszabolcs, amelyek olyan biztatóan jöttek, amikor odafelé kellett számolni őket, s olyan bánatosan, elégikusan az újév s húsvét utáni estéken, amikor a folyosót ellepő vállakon át kellett – már Sárosd – kinézni. Amióta az apja megjött, most voltak először egyedül. A harmadosztályú kocsi (a háború óta harmadosztályon utaztak) aránylag üres volt még, s teljesen hideg. Szemben velük két asszony ült: egy öreg s egy fiatalabb. Az öreg, akinek a dereka s a feje is több kisebb-nagyobb kendőbe volt pólyázva, rendkívül sápadt, szinte sárgás; nyilván a kórházból, műtétről vagy kezelésről vitte őt haza a fiatalabb, egy jókarban levő, de lomhább asszony, tán a menye, mert édesanyámnak szólította, s aki csak az elhelyezkedéssel járó figyelmeskedésre szedte össze kicsit magát, aztán féloldalt ülve, hátradőlten, elbámult szemmel nézte Ágnesben a közelükbe került másféle nővilágot. – Nincs éppen meleg, szólt oda nekik Kertész, a prémbéléses kabátba toporogva, s kezét dörzsölgetve. – Nincs, mondta az öregasszony, egy kis eleven karikával a szemét körbefogó szürke ráncok között. – De nincs ám, hagyta helybe a másik is, azon a panaszos hangon, amelyet az anyósa betegsége miatt az egész úton használt. – Takarékosak, mondta halk, beteg hangon az öregasszony. A szeme közepén forgó karika arra vallott, hogy a betegsége előtt magára adó, kemény s amellett tréfás asszony lehetett. – Éppen mondom a lányomnak, hogy mi európaiak nem tanultunk meg a hideg ellen védekezni. Én legalább, amióta ebbe a kosztümbe bújtattak, mutatott Kertész a kigombolt mellére, nem győzöm dicsérni az acsinszki vattás blúzomat, amit Palotai Dénes barátomtól cseréltem. A muszkák bezzeg megtanultak öltözködni meg fűteni. Én több mint tizennégyezer kilométert tettem meg a Kárpátoktól Dauriáig, s vissza Pétervárig az ő tyepluskáikban, de mondhatom, nem fáztam. Igaz, a plenni az segített is magán.

A két arckeretező kendőszél nem mozdult, amíg az úriembert hallgatták. A fiatalabbik elképedt kábasággal nézte, mint akinek reménye sincs, hogy ebben a sok furcsa szóban, mint tyepluska, plenni, Acsinszk – értelmet találjon. Az öregasszony azonban éber sziporkával, mint régen, ha valami tréfás szólást adtak föl neki, s azt kellett megfejteni. – Hadifogoly volt akkor? – kérdezte, mint aki rájött, hol kell a furcsa beszéd nyitját keresnie. – Most jött haza, néhány napja a fogságból, adta Ágnes a választ az apja helyett, magyarázatul s részben mentegetőzésül. – Cseljabinszkba hazafelé épp szeptember utolsó napján értünk, kapcsolódott a fogoly fejében a fűtés s a plenni találékonyság ideája. Az embereim nógattak nagyon, hogy kérjünk kályhát az állomásfőnöktől, mert ott kis vaskályhákat raknak a vagonokba, azzal fűtik. De az azt mondta: nye mozsno. Szibériában október elseje a fűtési idő. Átjövünk az Uralba épp október 1-én – az meg már Európa, s ott csak 15-én kezdődik a fűtés. Szerencsére épp akkor érkezik oda egy ellenvonat, németországi hadifoglyokkal. Csak néztek bennünket, hogy milyen szakállas ázsiaiak lettünk, mi meg őket, de halvány, német szabású oroszok ezek. Azokat ott szélnek eresztették, a mi katonáink persze áthurcolták az üres szerelvényekből a kályhákat. Jönnek az orosz őrök hozzám, mert én voltam a parancsnokhelyettes, hogy lopják az embereim a fát. Mondom: őrizzék. Én kihirdetem nekik, hogy lelőhetik őket, de őrizni nem tudom. Persze nem lőtték le – megvolt bennük az orosz dobrodusijet –, pedig a vagon tetejét is kilyukasztották a kéménykéknek.

– Messze járt akkor hát! mondta az öregasszony, miközben a fogoly egy másik vasúti élményét is elmondta, amelyben már mint letartóztatottat hozták tizedmagával Pszkóvból Moszkvába (ők fönn feküdtek a polcon), s az őreik, fiatal legények, elaludtak, a fegyvereik ott hevertek egymás hegyén-hátán, gyerekjáték lett volna lefegyverezni őket; de hova szökjenek abban a hótengerben. – Hogy messze-e? mondta Kertész ravaszkásan, amelyben azonban volt valami a régi kirándulási mosolyából, amellyel a diákjai kérdésére felelt. Szibériának is a túlsó felén. Mongólia szélén, a burjátok között. – Burjátok? mondta az öregasszony. A fene egye ki, még a nevüket sem hallottam, s egy kis nevetés böffent ki a vértelen szája szélén, ami oly ritka esemény volt mostanában, hogy előbb a menyére nézett, aztán a fölötte álló utasra, mert a kocsi benépesült közben, s egy nagy lakatos forma fiatalember valami szórakozást remélve kissé be is lépett a padjuk közé. Kertész arcán most még múltra emlékezőbb lett a furfangos tanármosoly. – Nem, ugye? Pedig ha ideülne egy – itt ő is felnézett a fiatalemberre – tán volna, amit meg is értene a beszédjéből. Mit gondol például, hogy hívják ők az árpát? – Az öregasszony a mosolynak megfelelő sziporkával nézett a tréfás úriemberre. – Arpa. Az almát azonmód alma. Amikor a burját–orosz szótáram megkaptam (a fürdőben, ahova jártunk, volt egy lett család, azok kerítették), majd hanyatt estem. A balta: balta, érdem: erdem, sereg: cerig, koporsó: kabarsag… Az öregasszony, aki nem csodálkozott az érdem s a sereg eltorzításán, megint elmosolyodott egy kicsit erre az utolsó szóra, amely az utolsó hónapokban annyit foglalkoztatta; a hirtelen böffenésszerű nevetéstől a hátát is visszadobta, s a bebagyulált kezét a szája elé kapta. – Akkor tudjátok hát, fordult egy fél mondattal a menye felé. Amit az, minden álmossága ellenére is elértett. – Á, felelte rá, a halál lehetőségét is kizáró, felháborodott torokhanggal, amelyben azonban még mindig érezhető volt a Veszprém megyei kiejtés. A furcsa utazó azonban most az ő fejkendőjéhez nyúlt. – Kökü, mondta, s diadalmas mosollyal nézett szét. Kék, tette hozzá aztán, mert a lakatos forma ember szemében sem csillant föl megértés. Majd hirtelen az ablak felé bökött a kirándulásokról, fényképekről ismerős mutatóujja: Kudug, az a kút – mondta egy nagy öntöző kútra, mert a vonat megindult közben, s a Pest alatti bolgárkertek mellett haladtak el.

A kerteken nyugvó hó, a hó alatt ott maradt torzsák, gyökerek azonban új képet hoztak fel a fogoly fejében, amely jó néhány kilométerrel idébb vetette a burját pusztaságból, a Pétervártól északra fekvő konyhakertekbe, ahova, valami ünnepség után, a finn határ felé nézegetve ő is kirándult, s néhány ott maradt káposztatorzsát kapart ki a hó alól. Az utasok a lágymányosi hídon s a kelenföldi állomáson megint egész más idegen nevekkel ismerkedtek meg, mint Szergejevszkaja (ott tanyáztak a magyar kommunisták a régi osztrák–magyar nagykövetség épületében), Szmolnij, ahol Lenin fészkelt, majd Petropavlovszk, Nagy Péter erődje, akiről az omszki propaganda szónok épp a fordítottját mondta, mint amit ők szoktak az iskolában, hogy hány strelecet végeztetett ki, hány embert fullasztott a Pétervár körüli mocsarakba… Ágnes egy kicsit röstellte ezt az ide-oda ugráló beszédet, s röstellte a maga akaratlan röstelkedését is. A hallgatók szeme, látta, időnként rája siklik, hogy mit szól ő ehhez a beszédhez, amelyben érdekes emlék s nem nekik készült tudás olyan furcsa elegyben vannak, s ő kényszeredett mosollyal, de a rosszallás jele nélkül állta a pillantásukat, mintha mindaz, amit az apja mond, a legrendbelevőbb társalgás volna. A boldog, meleg gomoly, amellyel a kuckójukba bevette magát, ha foszlóban is, még mindig ott volt a mellében, s amikor látta, hogy apja nem tud elszakadni a hallgatóitól, egy-két közbeszólással próbálta a maga ittlétére emlékeztetni, s az asszociációknak abba a másik gubancába átcsalni, amibe közös múltjuk is tartozott. – Tétény, nézett ki az ablakon. – Mintha egyszer kirándultunk volna ide, próbált Ágnes ebbe a tűnődésbe beférkőzni. – Amikor a Kamaraerdőn is voltunk. Még a dánosi rablógyilkosság idejében. Féltünk a cigányoktól… Maga is gyanította, hogy a két kirándulás, ha csakugyan voltak is Tétényben, nem lehet azonos, de a kamaraerdői egyike volt azoknak a régi-régi, öt-hatéves korából megőrzött képeknek, amelyekben az apja már mint kedélyes mindent tudó, az anyja nyűgösködését csitító bölcs maradt meg az emlékezetében. Az apja azonban nem felelt a kérdésére; nyilván a maga gondolatait követte. – Tétény, Tuhutum, Töhötöm: mennyit kínlódtam ezzel a névvel is. Mert tud, az burjátul, mongolul: zászló, fordult megint az öregasszonyhoz, akinek a szeme, úgy látszik, bátorítóbb volt Ágnesénál. Többes szám: tugut, zászlók, annak a birtokos esete tugutum, a g, mint más nyelvekben is látjuk, h-vá lesz: tuhutum. Azaz zászlóalj, nézett az öregasszonyra diadalmas nevetéssel.

Az öregasszony arca nem felelt erre a nevetésre; jóakarata jeléül azonban ő is előhozta a fejét beborító nagykendő alól, ami ebbe a témakörbe tartozhatott. – Nekünk is volt egy ruszkink, Vaszilij volt a neve. De mi csak Lacinak híttuk. Azzal nem találkozott? – A hallgatóság nevetett. – Nagy ám Oroszország, mama, szólt rá a lakatos. – Tudom én azt, hogy nagy, fordult felé az öregasszony, anélkül hogy ránézett volna, mint aki azt is tudja, mit miért kérdezett. – Vaszilij? – mosolygott Kertész, ebben a ravasz mosolyban térve vissza a mongol zászlóktól a hallgatósághoz. De, a Butirkában találkoztam egy Vaszilijjal, csak az Cegléden volt hadifogoly. Valami Bakoséknál. Látod, a keresztnevét elfeledtem, nézett a lányára. Pedig megígértette velem, hogy átadom nekik az üdvözletét. – Az a Butirka, amit tetszett modani, az mi? szólt oda egy másik asszony, mint kiderült vasutasné, a tudatlansága miatt kicsit szégyenlős nevetéssel. – Hogy az mi? mondta a fogoly jelentőségteljesen, ahogy a gyerekeknek beszélnek nagy dolgukról. Az Moszkva legnagyobb börtöne, mint nálunk a Csillag vagy régen a Neugebäude… Épp a folyosón sétáltunk, fordult vissza az öregasszonyhoz, akinek a Vaszilije volt, s egyszerre kitűnő magyar káromkodást hallok a klozetból. A kommunistákat szidta valaki, de úgy ám, hogy… (A régi beidegzés még itt sem merte összehozni a szitkot s az éveken át tisztelt nevet.) A hallgatóság arca szemmel láthatóan éberebb lett. – Tyű, ki ez a vakmerő magyar, mondom. – S a kíváncsiságom csak bevitt a klozetba. Pedig tán már ide is azért kerültem, mert valaki kihallgatta, amit Pétervárott a klozetban a lengyellel beszéltem. – Aztán? térítette vissza a vasutasné meg az öregasszony várakozó szeme a témához. – Hát egy harminc éves erős fiatalembert találtam odabenn; majd a nyakamba borult, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. – Ő a volt Vaszilij, találta el az öregasszony. – Annyira megtanult magyarul? kérdezte a vasutasné. – Azt tanulták meg legelébb, a káromkodást, fordult vissza egy fiatal gazdálkodóféle is. – S hogy került az oda, abba a börtönbe? kérdezte az öregasszony. – Esszer volt; az egy másik forradalmár csoport… Tüntettek a szovjet ellen. A legnagyobb baj az volt, hogy fegyvert meg százötven patront találtak nála. El volt rá készülve, hogy kivégzik. – Á, sopánkodtak az asszonyok. – Úgy kellett neki, mért nem nyughatott, szólalt meg egy kis, száraz asszony. Örült volna, hogy hazasegítette az isten. Igazat mondok? nézett a vasutasnéra, mert a többség nem akart erkölcsi vitába keveredni. – S egész tisztán mondta, úgy mint mi? Kérdezte valaki. – Hallod, hogy magyarnak hitte, intette le a lakatos. – Volt ennél különb esetünk is, terelte a foglyot a jó hangulat még nagyobb tetszésre számító emlékek felé. – Az Uralban, egy kisebb állomáson álldogált a szerelvényünk, szemből meg egy orosz fogolyvonat fut be, alig néhány lépésnyire voltunk egymástól. Egyszer csak hallom, hogy nagy nevetés, sivalkodás van az egyik kocsinál. Odamegyek, akkor mondják el, hogy átkiáltanak a mieink: honnan jöttök, komák? Révkomáromból, szól át egy hang. Melyik utcából? rontott elő egy a mieink közül. Azt az utcát mondja, amelyikben ő is lakott. Tyű az istenit, akkor te az én feleségemet… Az elbeszélő itt egy pillantást vetett Ágnesre, s megakadt, Ágnes látta, hogy más, hahotára kész szemek is rásiklanak. – Szóval kimondta, mit csinált a feleségével, segítette ki az öregasszony. Óriási hahota csapott fel a kocsiban. – Mert bizony a mieinknek is többnyire volt dolguk egy-egy orosz asszonnyal.

Ágnes most már végképp lemondott a beszélgetésről, amelynek a vágyával a kuckóba ült, s a két fal szögibe, a kabátja mögé húzódva az apját figyelte, meg a beszélőtársait. A révkomáromi ember története végképp felvillanyozta az utasokat. Ugyanakkor meg is fordította a hangulatot. Az asszonyok arról beszéltek, hogy meg is kavarta a háború a világot. A fülke másik végéből átjött egy ember, aki maga is fogoly volt, fönn a Murman vasútnál, s az ott szerzett reumájáról kezdett beszélni, ami elkíséri a sírjáig. Ez aztán az öregasszonyból is előhozta a maga műtétjének a történetét. Valami női baj lehetett, mert nagyon körülírva beszélt róla, inkább csak a körülményekről – hogy vette rá a körorvos, meg hogy kellett számolnia az altatásnál. Aztán Kertész mondta el, hogy kezdődött a skorbutja, hogy tanult meg a mankójával járni… még a nadrágját is feltűrte, s megmutatta a zokni fölött (az anyja parancsára zoknit, s rövid alsót kellett fölvennie) a vérzések helyét. Ágnesnek most már nem kellett a szégyenével küszködnie, akkor sem, amikor a nadrágját feltűrte; inkább egy kis büszkeség vegyült a meghatottságába, mint aki a vegyelemzését is látja annak, ami a többiek számára csak úriemberben ritka közvetlenség s egy kis, megmosolygott furcsaság volt. Az, hogy az emberekkel szóba ereszkedett, Ágnes elé rajzolta a barakkokban, állomásokon ácsorgó, fülessapkás öregembert, aki a társadalom legaljára jutva, ahol nincs mit veszteni a méltóságból, bölcsessége s nyomora jogán fordult oda, szinte az orosz paraszt te-jével mindenkihez. Ez a közvetlenség, amely Sárosd tájékára már szinte teljesen eltüntette a Károly bácsi plüss télikabátja s a lassan lekerülő ködmönök s kendők közti különbséget, nemcsak a hadifogság s a rokkantság munkája volt. Az apja – emlékei alapján ez most világosság lett –, sosem tudott egészen beleszokni az ő úr voltába; ez volt az, ami az anyját is felingerelte ellene: hogy hiába adott rá zoknit és rövid alsót – valahol mindig kilógott a gatyamadzag; a rokonait sem azért hányta fel, mert szégyellte őket (ő maga szívesen, minden feszélyezettség nélkül járt vásárolni velük), hanem mert azt érezte, hogy az ura még mindig az ő szempontjaikkal méri az életet, köztük érzi otthon magát, s tanár voltában is az a kis tekintély volt a legértékesebb szemében, amit otthon, a falujában, vagy később a harctéren, a katonái közt nyert vele, amint Bölcskey bácsival sem leereszkedésből állt szóba – honvágyból inkább, tiltakozásul az „úrisága” ellen. Az anyját ez bántotta; neki azonban már gyerekkorában is tetszett, hisz ő is érezte ezt a gravitációt, ami az egyke gyereket, anyja mellől, ezek felé a barnább, erősebb, más szagú emberek felé vonta… S az egész viselkedésében, érintkezésében, mégis mennyire tanár volt; Ágnesnek szinte az jutott eszébe, amint Bözsikének s neki a petróleumlámpával s egy kis kézi tintatartóval (amely ki is nyílt közben) a hold s napfogyatkozást magyarázta… Más persze, mint amit rajongásában elképzelt. De azért, ahogy itt áll – az iskolai osztállyá változott harmadik osztályon milyen vonzó emberötvözet… Nem, az ő kislányi ösztöne nem tévedt. Ha egy kis nyugalomhoz jut, megint a régi boldog, magával elégedett tanárember lesz; ez a törődöttség, kaotikus emlékvilág, mint érettebb emberség, kiszélesedett tapasztalat nevel embereket.

Az állomáson György bátyja állt a lovak mellett. Ez már a „fogadás” része volt; a háború óta nemigen látták őt hajtani. A két testvér a rég ismert rítus szerint csókolózott össze – a két bajusz, a nagy harmatos s a deres angol, kétszer is keresztbe került egymáson. – Na, már egy kicsit más formád van, mint Csóton, mondta a bátyja. – Igen, le kellett a szakállam vágatnom, tapogatta meg az öccse az állát. A feleségem nagyon szigorúan rám parancsolt, hogy ne merjek szakállal a szeme elé kerülni, tette hozzá, a kettejük jól ismert viszonyát idéző modorban, de egy kicsit büszkén is, hogy van, aki ad a külsejére… Na most, szorult össze Ágnes szíve, amikor a feleség szóra a bátyja egy pillantást vetett mögébük. Hát az Irma? várta az összehúzódó szemben s hangban a megütődést. De a bátyja, miután az ő arcán is elhelyezte jobb s bal felől a gyerekkort idéző harmatot, csak annyit mondott: – Te kísérted le apukádat? Ágnes hálás volt ezért a kérdésért… Azt mondják: parasztok. De hogy tudnak, milyen tapintatosan elhallgatni. Már gyerekkorában is ez tetszett, az anyja viharai után, mintha egy más égitestre ért volna, ahol az emberek nagy óvatossággal hallgatnak arról, ami a másikat bánthatná. Hogy azért gondolják? Mézesmázosok, mint ahogy az anyja mondja, s közben megvan a véleményük? Az is valami, ha illemből vagy képmutatásból – óvakodnak szembe bántani. Vagy ő maga egészen nyílt, amikor nevetve azt mondja: Tetszik tudni, milyen a diák? Csináltam egy kis vakációt ennek az ürügyén. – Jól tetted, Ágneskám – úgy is elég rég voltál nálunk. Azelőtt minden szünidőre megjött, fordult az öccse felé, mintha csak a sógornője vádjait hallotta volna, a maga igazolására, miközben a pokrócokba bepakolta őket.

Az úton nem sokat beszéltek. György bátyjának különben sem volt szokása, ha hajtott, a hátra forgolódás, most meg az alkalom kivételessége is megszűrte a lovak (most is egy Kese és Dáma) nógatása mögött a mondatokat. Ágnes azonban, ahogy a dermedt sár darabos rázása, a széllel egy nótát fúvó lőcszörgés a régi, vakációra vivő kocsiutakat az ő testébe is visszahozta, érezte, hogy az apját még mélyebbről jövő emlékekkel ugyanígy veszi vissza az ismerős vidék. – A Pósa hídja, mondta, ahogy az érré szűkülő Bozót hídján, a két kőkorlát közt egy puhább nyekkenéssel átgördültek. – Itt tán még rosszabbak a kerítések, mondta a szomszédos falun áthaladva, amelyet a Tükrösön beszítt előítélettel, Ágnes is lenézett egy kissé. S még dühösebbek a kutyák – tette hozzá, a kapu alatt kibúvó, s a lovak lábának eső kuvaszra nevetve, amely diákkori éjszakákra emlékeztethette, amikor maga jött át a falun, bátorságát edzve a sarkába szegődő kutyákon. A falu alatt, a Bozót melletti lápban, György bátyja fordult hátra: – Emlékszel, Jani? Ezt Ágnes is eleget hallotta, hogy tudja, mire kell itt emlékezni. Az is egy ilyen kivételes út volt, akkor is György bátyja ült a bakon, csak húsznéhány éve, még mint barna, fiatal házasember; az öccsit meg a városi feleségét hozta a frissen esett márciusi hóban, s ezen a helyen úgy kellett kilapátolni őket. Erre a célzásra a fogolynak sem kellett kérdően nézni s az emlékeiben keresgélni. – A kis feleség! mondta mosolyogva, s ez a két szó úgy idézte Ágnes elé a képet, a bundák közé beszorult sápadt asszonyt, ahogy a lapátok járását nézi a kerék körül, ahogy ő gondolhatott rá a dauriai tábor alatt, a szél söpörte végtelen hómezőkön. – Azóta, gondolom, nagyobb hófúvást is láttál! mondta a bátyja nevetve. – Hajaj, intett Kertész. Amikor Csita Antipikán oroszul tanultam, s kezembe került Tolsztoj elbeszélése, amelyikben a kupec meg a kocsisa órákig ténferegnek s megfagynak a hóviharban… Emlékszem, jó nehéz szavak voltak benne, a kocsi minden alkatrésze. – S az emlékezete már vitte az akkori „családjába” – ahogy az egy szobában élőket nevezték. De egyszer csak megállította magát. – A torony, mondta a két domb útjában feltűnő kék fejű toronyra, mintha csak azt mondta volna: hát ezt is megértem még…

A faluban itt is ott is megállt egy sietős csizma, lejött az ideforduló fejről a kalap. A rokoni házaknál tudták, ki jön, s aki észrevette őket, hallották a szél elkapta hangját, amint bekiált: – Te, a Jani bácsi – a bentieknek. Tüdősék, a nénje és sógora ott kint álltak a kapuban: a sógora levette, mint a templomban, a szép ősz fejéről a süveget, a nénje, a Zsuzsi piros arcán meg érezni lehetett, hogy gödrösödik az áll és pityereg. A Kertész-portán is kinn volt már az egész háznép. A főútról leágazó közben, amely az ő utcájukba vitt, ritkán tért be kocsi, az ő lovaik ismerős dobogását, istállót jelző nyerítését Ágnes is felismerte, ha többet volt odalenn. A vendégvárók nem az udvarra álltak ki, az istállók elé, hanem a gang végébe, az utcai bejáróhoz. A folyosó végében nagymama állt. Kicsit hátrább a korlátnak dőlve a nagynénje, Juliska néni, amögött a Bözsike arca látszott. A cselédek az udvar felől kerültek a jelenet közelébe; hátul, félúton, a dolga s az érkezők közt az ismeretlen szolgalegény, előbbre Örzsi, a szolgáló; aki már akkor is itt volt, amikor ő mint kis kétéves, a kacsaitatóba esett – legelöl a messzi gyerekkorába visszanyúló sárga vizslák, Hektorok, Pagátok közül az utolsó. A skorbutosnak még egy kicsit bajosan ment a leszállás. A kocsi felől, hátrahajolva, György bátyja segítette, a föld felől az előre ugrott Ágnes. A kis összement öregasszony a régies főkötőben, mellén keresztbe kötött kendőjével, nem mozdult el a lépcsők tetejéről, nem is pityergett, mint Zsuzsika néni, csak a szeme csillogásán s a kicsit maga elé emelt, ölelésre készülő kezén látszott a nyolcvan évét rázó öröm… Akik ott álltak, tudták, hogy ez az ő napja, s egy kis kört hagytak körülötte, valóságos térből, s az érzés iránti őszinte tiszteletéből. György bátyja odasandított az első ülésből, s az istállót érző lovakat csendesítette, halkan, a gyeplőszárral, Juliska néni a korlátnak dőlve meghatottságtól kipirult orral figyelte az anyósa fél arcát, Örzsi azzal a tárgyilagos idegenséggel nézte az asszonyt, amellyel cselédek szokták gazdáik érzelmét… A hazatért végre maga is ott állt az utolsó lépcsőfokon. A csókolózás, ahogy Ágnes szünidőkre jövet százszor is látta, megtörtént. Legföljebb az öregasszony száraz ujjai siklottak fel a fia válláról a nyakára is, az előírásos csókhoz jött hozzá az újabb görcsös szorításból, s a fogatlan ínyek erőlködéséből egy szorosabb csók. – Hát mégiscsak megadta a jóisten, rebegte Ágnesnek, miközben őt is összecsókolta; s ebben a hevesebb csókolásban, s a hozzá fűzött mondatban (mely a kis szoba lámpásánál annyiszor hallott vágyára célzott, hogy az ura eltemetése után már csak a fia hazajöttét szeretné megérni), lazítva el kissé a néma, jól fegyelmezett örömöt.

Ágnes az ő fogadásukra gondolt a Keletiben: a jávai rokon asztrológiájára, a Lackovics heccelődésére, az anyja kiáltozására – Ágnes, fel ne izgasd magad – maga mögött. Még a tulajdon idegeskedése is olyan szégyenletesnek tűnt föl ehhez az örömhöz képest. Mit ér a műveltség, ha nagy percekben, egyszerű emberek ennyivel szebben tudnak viselkedni? Az anyja elmaradását persze itt nem úszta meg már olyan könnyen, mint az állomáson György bácsival. – Hát az Irma? fordult a nagyanyja meghökkenten a fogoly felé, ahogy Ágnes karjából kibontakozva, hirtelen aggodalmas kifejezéssel, a tovább gördülő kocsi után nézett. Ez a meghökkent hang, s a vele járó döbbent arckifejezés éppolyan közkincs, szertartás volt, mint a csókolózás. Nagymama lányai: Zsuzsika, Lidike néni, de még a farnádi jegyzőné is, ugyanilyen ráncokba vonta a száját, s ugyanígy állította meg a szemét, ha egy várt vendég elmaradt. Ez a meghökkent arc nem jelentette feltétlen, hogy a vendég valami igen kedves vendég volt – hanem csak hogy a vendégszeretet szabályai szerint, nagyon meg kell döbbenni rajt, hogy nem jött el. (Tán csak nem „lőtte” valami?) mert ha kisebb okon nem jött el, nekik még meg is kell kissé sértődniök. Nagymama gyors arcváltozásában, a rítusszerű megdöbbenés mögött Ágnes füle azonban igazi aggodalmat, sőt vádat vélt felismerni. – Jaj, szegény, annak annyi baja van, hallotta, ahogy a táskával befelé indult, az apja mentegetődző hangját. – Az én hadigondozómat is neki kell elintézni… Odabent az első szobában, ahova a bőröndöket berakta, Juliska néni kérdezte meg, a friss csutaparazsat a cserépkályhába megigazítva – Hát anyukája, ő nem tudott lejönni velük? – Juliska néni a szomszédos lenézett faluból mint egészen fiatal gyerek került ide, s bár a Kertész háznál ügyes viselkedésével rég az ő kezébe csúszott az igazi hatalom, még mindig megőrzött valamit a régi lenézettségéből: – ennek a maradványa volt az is, hogy a tanár sógor lányát kisgyermek korától magázta, hogy érdeklődő kérdését az elmaradt sógorasszony után nem a Kertész házból kikerült asszonyok hökkent modorában, hanem minden különösebb meglepetés nélkül, tapintatos sajnálkozással tette fel. Ágnes azonban, aki nagyon szerette, becsülte őt a családot rendben tartó halk diplomáciáért, ebben a háziasszonyi sajnálkozásban igazi részvétet érzett. – Egyikünknek otthon kellett maradni, most hozzák a fát meg a szenet – magyarázta olyanformán, mint György bátyjának, de ahogy nagynénjének a parázsról visszaforduló arcába tekintett, már el is csüggedt az elevensége.

Bözsikével ebéd előtti kézmosás közben, amíg a kendőt hozta, volt egypár szavuk. Bözsike két-három évvel volt idősebb nála, s ott végezte el náluk még a háború előtt a polgári iskolát. Gyenge tanuló volt, de szemérmes, alkalmazkodó kislány, s ha barátnők nem is lehettek, már csak a kölcsönös érdek miatt is jól megfértek egymással: Bözsike a nyári szünidőket jelentette Ágnesnek, ő meg neki a pesti felrándulásokat. Az anyja is kedvelte Bözsikét, engedékeny természetével éppen olyan jól tudott vitorlázni az indulatain, akár Bölcskeyné, több közös szórakozásuk is volt, mint Ágnesnek és az anyjának: nyáron együtt kézimunkáztak a diófák alatt, télen együtt mentek a Király Színház operettjeibe. Amikor Lackovics udvarolni kezdett neki, már nem volt egészen fiatal lány, s Ágnesnek, ahogy a törülközőt átvéve ránézett, most az jutott eszébe, ahogy a fürdőben rájuk nyitott, s kicsit szeplős arca olyan vad, s riadt volt még a Lackovics rohamszerű csókjaitól… Mivé lett benne ez az emlék? S mivé: a következő fentléte alatt (Ágnes akkor épp Farnádon volt) a lassú felismerés, hogy ő itt csak fedezék, jókedvű lovagja voltaképp az ő megközelíthetetlennek hitt nagynénjének teszi a szépet?… Ágnes erről sem tőle, sem mástól nem hallott többé egy szót sem, de a csalódás s szégyen, tudta, ott jár a Kertész ház falaiban. – Hát az Irma néni hogy van, mit csinál? Örült, hogy megjött a Jani bácsi? kérdezte, ahogy egy kis küzdelem után elvette Ágnestől a piszkos vizes lavort. Ágnes meglepett pillantást vetett rá a lavór fölött. A mondat is váratlan volt, szinte merész, főként a második fele; de Ágnest inkább a csengése lepte meg, abban volt valami új: mintha egy fényesebb, világosabb hang mondta volna, mint amivel Bözsike szokta, orra közreműködésével, kimondani az efféle mondatokat. De azt, hogy mi volt ez a fényesség, nem tudta. Az elfogulatlanságát mutatta, hogy ő már túl van azon, amit Ágnes az ő nagy bánatának hisz, s mer érdeklődni az Irma néni foglalatosságai felől? Vagy gúny (milyen szokatlan keserűségnek kellett ezt Bözsikében kiérlelni –), hogy na, örülnek ők ketten Lackoviccsal a Jani bácsi megjöttének? – Megvan, köszönöm, felelt Ágnes a mondat első felére. De amikorra a szeme a maga zavarodásából egy új érdeklődő pillantást vetett volna Bözsikére, a lavor s a titok már kinn volt az udvaron.

Az ebédnél aztán ez a világosabb, már-már fölényes tekintet is magyarázatot kapott. Az ünnepi alkalom nagyszerűségét, mint Tükrösön általában, Juliska néni is a fogások számával iparkodott kifejezni. A Janink hazaérkezése most egy disznótoros meg egy vasárnapi ebédet forrasztott egybe. A húsleves után töltött káposzta, aztán kolbászos-hurkás tál, utána kacsasült, majd háromféle rétes s a Jani kedvenc hájas pogácsája. A vendég a fogásokat a hála és elragadtatás arcjátékával fogadta – talán még túlozta is az elragadtatott mozdulatokat, hogy háláját annál inkább kimutassa. – Mi ez ebben a pompás illatú húslevesben? emelte fel a kanalát. Csigametélt? – (Ágnes örült, hogy az anyja nincs itt: mert ez a csigametélt is olyan volt mint a cukorbab, ha csiga nem metélt.) – S milyen pompás zsírfoltok úsznak rajt… Egy kis velős csontot is? – Na, nem bánom. Mit nem adtunk volna mi a Butirka-börtönben egy ilyen velős csontért… Hát itt ez a tejfölréteg alatt? Ó, töltött káposzta. Antipihán még mi is főzettünk néhányszor, de bezzeg Acsinszkban már irigyeltük szegény Szmetana Lacit (a csehek később főbe lőtték), aki álmában azt evett… Tükrösi kolbász, szimatolta a zsírtól fényes tál fölött úszkáló illatot. Ez már az Erzsébet-napi disznó… Jaj, még töltött csirke is!… Na, egy kis tölteléket. Befőttet is hozzá? – A fogások első fele a régi ételek felismerésével s felkiáltásokra tagolt leírásával telt el, utána fogságbeli asszociációk következtek, hol a koplalások éveiből, hol az első antipihai évekből, amikor a cári ötven rubelen a tisztek még szakácsot is tudtak tartani, sőt disznót is öltek. Az asztalnál ülők jóakaratúan nézték a hányatott embernek s az ételeknek ezt a találkozását. – Hát a papucsok, fiam? szólt oda nagymama, aki a fogatlan szája miatt (mit nézzék a nyámmogását), nem ült oda az asztalhoz, hanem a kis díványról nézte az evőket. – Én akkor lepődtem meg, amikor azt hallottam, papucsot árulsz a piacon. Magam sem tudtam, sírjak vagy nevessek rajta. – Nemcsak árultam, de kötöttük is. Palotai Dénes barátom, a gazdasági akadémiai tanár, tudta, hogy kell hozzáfogni. Egész kis papucsgyárunk volt; mint oroszul tudó, én vittem ki a piacra… Ó, a papucsok! Az még aránylag jó világ volt!

Amikor egy-egy új fogás izgalma csendes elmerült evegetésbe ment át (csak ő evett már), a hadifogolyban feltámadt a családi lelkiismeret, s az asztalnál ülőket kezdte sorra venni – majd a távollevő családtagokat, de úgy, mintha azok is rég látott ételek lettek volna. Miután elmondta, hogy a sógorasszonya emléke milyen ételekkel kapcsolatban támadt fel benne; úgy érezte, valami más, nem konyhai emlékkel is meg kell őt becsülje: – De előttem van még, amint mint kedves tizenhat éves kislány idekerült. A nénéim emlékszem, nem voltak elragadtatva, ők már korosabbak is voltak, s azt mondták – bocsánat a kifejezésért – (holott nem a kifejezésért kellett volna bocsánatot kérni) folyik ennek még az orra… Ni, nem az Örzsi az, nézett az ajtóra, amelyen a pompás fogások jöttek be, de amelynek a résibe most csak a szolgáló dugta be rosaceás orrát, hogy az asszonyát kihívja. – Az előbb, az üdvözlésnél, meg sem ismertem mindjárt, kényszerítette őt, hogy szégyenkező mosolyával az ajtóban egészen megjelenjék, s a felkelő vendég új kézfogását elfogadja. – De megtestesedett egy kicsit, mondta a csípőjét felmérve… Így került sor a Sanyi fiú után, aki Csurgón mégiscsak letette az érettségit, s most a nemzeti hadseregben szolgált – Bözsikére is. – Sokszor eszembe volt a Loreley-vers – mint az ételeket, gyöngéden szemügyre véve őt is. – De nehezen tanultuk meg a Komáromi nagyságának (a polgári iskolákban nagyságának kellett hívni a tanárnőket). Sokszor gondoltam, hogy a Bözsike bizonyára asszony lett azóta. Olyan jó jegyző- vagy rektornénak való természete volt. Az Irma nénje emlékszem, már akkor azon törte a fejét, nem lehetne-e az én bocimat (így hívtuk a gyakorló tanárokat) őneki megfogni.

Ágnes aki az utolsó hájaspogácsánál tartott, hirtelen odaült a nagymama mellé a kisdíványra. A maga zavarának is jobb volt az árnyék, de a többiek kínos, bosszús mosolyát sem akarta látni. – Ezt sem tetszik enni? tartotta a tányérját a nagyanyja felé. De amikorra megint az asztalra nézett, az arcokon egész másféle mosolyt látott: nem a bosszúságét, hanem a szeméremből elnyomott diadalét, amilyennel gazdaemberek vallják meg (hogy ki ne hívják a sorsot), aminek erősen örülnek: jó termést vagy a gyerekük szerencséjét. – Hát most olyasformán van, mondta György bátyja, a feleségére meg a lányára pillantva. – Ejnye, apja, nem tudtál holnapig várni, mondta Juliska néni alázatos megrovással. – Mi, csak nem menyasszony? állította meg Kertész a szájában az örömteli várakozás jeléül, ahogy Tükrösön szokás, a hájaspogácsa darabot. – Holnap este akartuk Erzsébet-napon bejelenteni… Hát ez volt a fény Bözsike szemében? eszmélt rá Ágnes. Tudta, hogy most oda kellene rohanni, megcsókolni, tudakolni. „Ki? A farnádi pap? Papné leszel hát?” De a kínos emlék tette-e: éppen csak felállt – a tányérja a kezében, úgy kiáltotta: Bözsi! Pedig kevesen érezhettek olyan nagy, szinte testi megkönnyebbedést, mint ő, erre a hírre… Az örömlárma elcsendesedésével Ágnes a nagyanyjához fordult. – Mit tetszik szólni apukához? kérdezte csendesen. Az öregasszony a mély díványról a tőlük örökölt petróleum csillár felé nézett, ahol a fia, Irma néni és Bözsike szép viszonyának a felidézése után, most a felesége egyéb erényeit magasztalta; hogy megőrizte a holmiját, még a sportnadrágja is ott volt a naftalinban. – Nagyon megtört szegény fiam, mondta az öregasszony apró fejét a kis főkötőben picit pityergősen megcsóválva.

Még ott ültek az asztalnál, amikor az ajtórésen bekukkantó rosaceás orr már a rokonok érkezését jelentette. A rokonok, Kertész nővérei, főként mióta a ház ügye a levegőben lógott, nemigen szoktak a nagy szobába bejönni; az öregek kis szobája, amelyben nagymama most már maga lakott, volt a védett terület, ahol Kertészék is találkoztak velük. Most is oda vonult az ijedten fölkelő öregasszony után az egész asztalnépe, amíg csak a népesedő szoba a háziaknak, előbb Bözsikének, aztán a kihívott Juliska néninek, végül a bort öntő György bátyjának módot adott a kioldalgásra. Az asszonylányok, alsó és felső Tüdősné (két unokatestvér, Péter és János vette el őket), mintha csak egymás ellentétei lettek volna: az alsó folyton félt valamitől, s a sors lekenyerezésére siránkozott, a felső meg hat gyereke ellenére maga volt a tréfa, az urával osztott vidám életfilozófia. Régen is az volt a szokás, hogy ha az öccsük a családjával megérkezett, ők már az első délután ott voltak az ebéd- vagy vacsora meghívással. Most azonban nemcsak ők jöttek, hanem mások is, akik régen nem tartottak igényt a látogatásukra. Szokó Pál, Kertész unokatestvére; egy menyecske, akit Ágnes is csak látásból ismert, mert nemrég került a családba, két Tüdős fiú, akik mint új gazdák akartak bemutatkozni. Kinn a gangon György bácsi tessékelte (hasztalan persze) a farnádi bérlőt, akinek a húguk, a farnádi jegyzőné kötötte lelkére, hogy szaladjon be, s mondja meg, várják őket; egy másik gazdaemberhez, aki a fronton volt együtt a hadnagy úrral, Kertésznek kellett kijönne a folyosóra. Kertész a csókok s a csókokat követő ismerkedés után (Hogyne, a Kertész József öcsém felesége. Persze a Jani, csak ezzel a bajusszal!) alig győzte a meghívásukat köszönni. Ágnesnek kellett vigyáznia, hogy egy ebédre vagy estére két meghívást ne fogadjanak el. Az Irma, illetőleg Irma néni holléte persze, minden ölelkezésnél, meghívásnál előkerült. – Mi az, az Irma nem jött meg? De csak nem beteg? nézett az öccsére majd Ágnesre alsó Tüdősné, aki tudta már, hogy nincs itt, de azért olyan képet vágott, mintha tűzre kondítottak volna, s azt kérdezné, hol ég. Felső Tüdősné viszont mint természetes dolgot vette ezt is. – Az Irma otthon maradt? Igaza is van. Milyen szórakozás az, ilyen sárral lejönni közénk. – De csak nem gyengélkedik az Irma néni? kérdezte még az idegen menyecske is, aki csak fényképről ismerte a félelmes hírű hölgyet. Az ijedős Tüdősné még félre is hívta Ágnest. – De csak nincs valami baj köztük? suttogta a fivérére pillantva. – Nem, mi lenne? nézett rá Ágnes. – Ugye, nincs, mondom én, kutatta őt végig az ijedt pillantás, játszott megnyugvással takarva a megmaradt gyanút.

Ágnes s az apja élete az Erzsébet-esti családi vacsorával (melyen a tiszteletes vő, egy hízásra hajlamos harminc körüli fiatalember is megjelent), így végleg elmerült a sült kacsa szagba, amely mint valami szertartáskönyvben előírt áldozati füst a hazatért tiszteletére terített asztalokon fölcserélhetetlenül ott terjengett, s a menzás gyomrot megpezsdítő illó olajokból hat-hét ebéd s vacsora során a szobát megülő zsíros permetté vált, amely Ágnest enyhén émelyedő kábaságba merítette. Az étkezések más tekintetben is igen hasonlóak voltak. Az ebédek s vacsorák közt mindössze annyi a különbség, hogy a déli kacsa elé aprólék levest is tálaltak, az alsó és felső Tüdősék kacsája közt, hogy Zsuzsika néninél a befőttön kívül azt a bizonyos élénk, zöld színű uborkát adták a kacsához, Mariska néninél párolt káposztát, Szokóéknál, akik előkelőbb háznak számítottak (az asszony nemes lány volt), káposztával töltött paprikát tettek mellé, s valami rádlifélével a befőtt almát és körtét is kicsipkézték; Kertész Józseféknél viszont, akik a másik Kertész-ágból származtak, ahol az elsőszülöttet mindig Józsefnek hívták, a menyecskének a sovány, kissé oda is égett kacsa fölött, amelynek a mellén a bemetszések inkább csak a szokást, mint a zsír kibocsátását szolgálhatták, folyton a dög miatt kellett szabadkoznia, amely az első eresztés kacsáját elvitte, úgyhogy ezt még a tömésből kellett kivennie. Ugyanígy a tészták. Zsuzsika néni a dióscsókját készítette, amelynek a közepébe egy prominclicukor volt nyomva, Szokóéknál úri receptre készült linzerféle volt, a többi helyen azonban a megszokott mézessel kedveskedtek, piskóta tészta, amelybe mézet gyúrtak.

Nagyjából ugyanúgy folyt le az étkezés is. A legtöbb helyen, a régi illem szerint (nem úgy, mint György bátyjáéknál), három személyre terítettek, a háziak közül csak a gazda evett a vendégekkel; egyedül Szokóné ült fel az asztalfőre s a jókedvű Mariska néni telepedett oda, féloldalasan, anélkül, hogy valamit evett volna, az öccse mellé. Az asszonyok a tálalással, felszolgálással voltak elfoglalva, s ha ráértek, a kályha sarkának dűlve figyelték a vendégfogak működését; egy-egy késbenyúlással, tessékkel sietve a sötétből a lámpa fénykörébe, ha valamelyik tányéron a hús vagy a körítés elapadt. A soklányos Tüdőséknél (az egy szem fiú, a diák, a Keletiben üdvözölte Jani bácsit), a háznál levő után nagykendőben az asszonyok is beszivárogtak lassan az ajtó s kályha közti homályos térbe úgy, hogy Kertésznek szemét erőltetve kellett megállapítani, vajon az üdvözöltek egyike sompolygott-e be, vagy olyan, akit eztán kell a hét év előtti másával egybekapcsolnia; míg felső Tüdőséknél, akik fiús család voltak, a bemenetelükkor rebbent szét a konyhaasztal mellől egy bokor vacsorázó férfi; (fiú s szolgalegény vegyest), akiket később sem látni, sem hallani nem lehetett, Szokóéknál, ahol nem volt gyerek, azért is telt többre a kevesebből, a becsetlő szolgálólányon kívül csak a magas támlájú dívány nézte őket s rajta a kézimunkák. Tüdős Lajoséknál, aki a feleségihez nősült, egy öregasszony tűnt fel, ahogy jöttek, a konyhamélyben, nyilván a menyecske anyja, de a sütésen s a kisszobában föl-fölsíró gyerek csiggatásán kívül nem óhajtott a vendéglátásban részt venni; maga a menyecske is tudatában volt, hogy az ő mély tányérja, s csíkos abrosza nem ilyen vendégek fogadására való, sőt egy kis ellentét is lehetett köztük a vendégek meghívása miatt, amit Ágnes siránkozásai leintéséből látott. („Tudja azt a Jani bácsi, hogy nem vagyunk grófok.” „Evett Jani bácsi Szibériában rosszabb késsel is.”) A fiatal Kertész Józseféknél viszont, akiknek csak egy szobájuk volt, egy korán ágyba nyomott kislány kacsintgatott, majd aludt el a melegen kipirult képpel, a homályba vesző csíkos cihák közt.

A társalgás elindítója, élesztgetője persze mindenütt Kertész és a kacsasült meg a körítések elragadtatott ismerkedése volt. Ágnes őszintén csodálta az apját, hogy még mindig győzi, nemcsak az evést, de ezt az elragadtatott hangot is. Ő már alig bírta a káposztán csillogó zsír látását is, s a szárazabb szárnyat, tésztát csipegette, hogy a sopánkodó asszonyokat meg ne bántsa; az apja azonban, bár ujjongásába egy kis tréfás kétségbeesés vegyült, s többször elmondta, hogy az előző helyen milyen jól tartották, sőt azt is részletesen, hogy mivel: a csillogó szemmel kiválasztott falatoknak azért újra és újra nekilátott. Ágnes próbálta figyelmeztetni: – Nem árt majd meg? – Hisz tudta, hogy két vendégség közt, sőt éjszaka is az árnyékszéket kellett keresnie; ő azonban mint egy csínytevő, ravaszkás mosolygással hárította el a figyelmeztetést: – A lányom félt, hogy majd megárt – fordult a háziasszony felé. – De azon túl vagyunk már, tette hozzá a tálat nézegetve. Ha meg is árt egy kicsit, ezt a szép töpörtyűs részt itt nem hagyom. Mi ez, püspökfalat? Na, legyen. A mamuka tiszteletére, fordult Ágnes felé. Őneki ez volt mindig a kedvenc baromfi falatja. A sült darabok mellé, mintegy emlékezet köretül aztán sorra előjöttek a börtönbeli hal- vagy inkább szálkalevesek, a szendvicsek, melyekkel Weisz elvtárs beteg felesége kínálta meg a pétervári kommunista házban, s a még régibb birkagulyás, amit az Irtisz mellett főzött Kuznyecov tábornok özvegye, egy orosz praporcsik felesége. S a hajdani képek közt; amiket az asszonyok hol arcukra dermedt mosolygással, hol kifejezéstelen elbámulással hallgattak, hirtelen ugrással egyszerre csak megjelent a tükrösi dűlő nevek mongol párja, sőt maga Tengri isten; vagy más utakon: Irma néni, aki olyan szépen megőrizte a ruháit s akinek egyik-másik helyről levelezőlapot is írt, a régi szép betűivel s a jelenlevők aláírásával.

Ha az ételek többnyire Szibériába vittek, a házbeliek a maguk dolgaival a borok ürügyén jutottak szóhoz. A fogoly a kis, szögletes poharak tartalmát is nagy méltánylással ízlelte, de minthogy nem volt borivó (nem úgy mint a házigazdák, akik az ételhez az illem kedviért nyúltak, de a vendég poharában a hiányzó ujjnyit is pótolták, csakhogy közben a maguk fél poharát feltölthessék), inkább csak játszott vele, mint egy visszakapott élvezettel; a szájában megforgatva, ízéhez a Lajos-hegyet társította hozzá, ahol diákkora óta annyi szüretet élt meg, vagy a faluvéget, melyet ültetésitől számon tartott; kérdéseket tett, hogy az a siller vagy kadar, amit iszik, onnét való-e, megvan-e még a régi szőlő, az új hogy vált be, a fiatal gazdáknak van-e saját szőlejük, úgy, hogy a bor íze a határ egy darabját s vele a fogság előtti időt is behozta a barna gerendák alá. Innét aztán már több út is vitt a közelmúltba, amelyet a vendég nem ismert, s így új ingert nyert az elmondása. A régi pincézések a kommün alatti izgalmakat elevenítették fel; a szőlőhegyi emberek mint találták meg a módját, hogy a csapot, amit az elvtársak lepecsételtek, elfordítsák. Szokó sógor hogy vette be magát a tússzedéstől félve a krumplis veremnek használt összedőlt pincébe, amitől már csak egy lépésre volt a mumusul emlegetett lista, amelyen még az okos alsó Tüdős hite szerint is valamennyi jobb gazda rajta volt; ha aTanácsköztársaság néhány napot tart még, ki is végzik őket. Több mint két év múltán mindez csak kellemes borzongást váltott ki, éppúgy, mint a fiatalabbak emléke, az olasz boros ciszternák, amelyekből az offenzíva alatt beléjük fúlt katonákat kellett kihalászni. A sötétebb út a szőlőktől a vagyon, az osztály felé vitt. A sógorok a házat hozták elő: nem elég, hogy a György úgyis többet kapott mint a testvérek, most még a házból is ki tudná őket. A fiataloknál meg az öregek ellen szólt a panasz; hogy rajta ülnek a földön; a házasulókat néhány holddal nyomják a világba; a fiatalságukat a háborúban vesztegették el, most meg túl a harmincon, csak a gyereket csinálják, s az öregek kidűlését várják. Amikor a beszéd ideért, innét nem is mozdult tovább. A háziak, akik idáig a vendégeket figyelték, s óvatosan és ügyesen, a régi paraszti beszéd csalafintaságával, pöttyentették közbe a megjegyzéseiket: most fölforrósodtak, még alsó Tüdős ironikus arcéle is feketébb lett; a felső meg, aki mint volt huszár s lótenyésztő jó barátságban volt a sógorával, kedves rekedtes hangján szabadkozott: hát szép dolog a rokonság, de már csak azt mondom, mért én legyek a rokon. Az, hogy új hallgatót kaptak, aki hét év tudatlansággal ült az ügyeik közt, sarkallón hatott a kibeszélő kedvre, a furcsállva nézett utas a régi döntőbíróvá lett, akinek mindent az elejétől kell elmagyarázni; ellensúlyozva, amit máshol, másképpen hallhatott, közben a napi dohogásba halt sérelem is felfrissült, s teljes egészében állt elébük, áttörve a tartózkodást: az ajtó mellé vagy a sarokba szorult hallgatóságból, akiket meg se lehetett különböztetni, egyszerre csak egy éles asszonyi hang dobta bele az asztalnál folyóba az új lázító részleteket vagy kiigazítást.

Ágnes meglepetve hallgatta a szenvedélyes, gyűlölködő hangot. Csak őelőtte nem tárták fel maguk? Vagy ennyit mérgesedett az élet, amióta ritkábban jár le, épp most, amikor a pestiek a zsírjukba fulladó parasztokra agyarkodnak. Kertész komolyan hallgatta a kitöréseket, mint sötétebb fogást, amelyet az omlósak után szintén el kell fogyasztani; bólogatott, s olyasmit igyekezett mondani, ami a szenvedélyt is kíméli s a távollevőkre se bántó. A ház dolgára: Az én szüleim olyanformán voltak vele, mint az angol főnemesség: a lányokat kiházasították, a másodszülöttből papot (ebben az esetben tanárt) csináltak, de a vagyont azt a név viselőjének próbálták menteni. (Hitbizományt kellett volna alapítani, vetette közbe Tüdős Péter.) A fiataloknak: Tanulni kellett volna. Az utolsó fél évszázadban óriási értelmiségünk nőtt, s a gazdaosztály, a legmagyarabb s legtehetősebb, alig-alig vett részt a képzésében. (Taníttatni? Hogy több esze legyen, mint nekem? idézte az apját Kertész József.) Kertész látszólag meggyőzötten mosolygott, csak hazamenet csóválta a fejét (miután a gyomrát már megtapogatta). Micsoda indulat mindenütt! A háború itthon is próbára tette a kedélyeket.

A meghitt együttlét, amelyre Ágnes az apját Tükrösre ellopta, ebben a rokonjárásban éppoly kevéssé alakulhatott ki, mint jövet a harmadosztályú kupéban. A hazatérés a sötét, hepehupás utcán a skorbutos lábnak még feladat volt, melyet a maga elé meresztett szemnek s Ágnes könyökének kellett segíteni. A fogások emléke, az emésztésről szóló meteorológiai jelentések a veszélytelenebb szakaszokon is csak egy-egy ilyen fejcsóváló megjegyzésre hagytak helyet. Maradt volna a lefekvés. Juliska néni az első szobában helyezte el őket, s érkezésükkor még egyszer megrakta csutával a cserépkályhát. Amíg az leégett, beszélhettek volna. De az apja vetkezése alatt Ágnes kinn tett-vett, beszélgetett, amikor meg már biztos volt benne, hogy nem éri az alsónadrágból kikászálóban, s a lámpát eloltva a sötétben ő is levetkezett, Kertészt többnyire elnyomta a fáradtság; legföljebb egy ásítással kevert sóhajtásra (tegyük el magunkat), vagy egy fogságbeli emlékre tellett. – Ez a finom dunyha. Még alám is dunyhát tett a sógorasszony. Ezt se hittem volna a Butirkában a priccsemen. Így Ágnes csak a parázst, a rostély rajzát nézte s a fénysávot, amely az apja dunyhájáig kúszott, majd csendesen felkelve, s betéve a kályhaajtót, hanyatt forgatta tovább, amit odáig a kályhát figyelve, oldalt fekve. A parázson feledkezett szem, a lehunyt szemhéj mögött a forgó karikák, egy-egy elcsípett mosolyt, tekintetet hoztak fel az emlékezetéből: az ironikus villanás, amivel Tüdős Péter bácsi az apját kínálta, a családba most került kálozi menyecske arca, amint az apja nyelvészkedését hallgatva, rápillant. Vajon ez is azt gondolta, amit Bölcskeyné? Még jó, hogy az indulat ködbe vonta a figyelő szemeket, s az apját is odaszögezte a régi döntőbírói hallgatásba. Hogy iparkodott szegény a régi tempókat venni, a hajdani mondataival, amikkel annak idején képviselte a higgadtságot, a magasabb iskola tekintélyét, az efféle beszédben fönnmaradni.

De a bizakodást, ami már a vonaton, a vándor köré verődő utasok közt is tápot kapott, ezek a kacsaszagba, dohányfüstbe süllyedt esték sem nyomhatták egészen el. A negyedik vagy ötödik nap például ifjú Tüdős Jánoséktól hazaböcöllézőben, Kertész is elevenebbnek mutatkozott a szokottnál. Tüdős Jani is fogoly volt, az olasz fronton került fogságba az összeomlás után, s Szardínia szigetéről figyelte, mint Kertész Acsinszkból Magyarország földarabolását. Bizonyos önállóság is volt benn, dac az előírt bólogatásokkal, bölcs mondásokkal szemben; tán ez vettette oda: milyen büszkék voltak ők a vörös hadseregre, amikor Kassáról, Eperjesről a cseheket kiverte. Ami az apjából is más emlékeket hozott elő, mint a vörös lista; hogy a világ másik végén ők is hajlandók lettek volna kommunistává lenni, ha az megmenti a széttagolástól a magyarságot. A fiúi panasz is másképp ütött itt ki. Amikor Jani inkább humorizálva az apja kétkerekűjét kezdte emlegetni, hogy tán nem is esne olyan jól a délutáni pincézés, ha a megszokott tagokon, Studinka részen Helyföldön a cselédet meg a legény fiút végig nem inspekciózná rajt (hanem az ilyen deresedő kölökre vetné, mint ő, egyiknek vagy másiknak a gondját): a menyecske, az éles nyelvű Varga Kati, akiről a háború alatt holmi pletyka is járt, az ura ellen fordította a panaszt. Lehetne abból is, ami jutott, meg amit én hoztam, kezdeni. Hanem könnyebb a „van”-t kevesellni; pincézni járni az ivótárssá lett bajtársakkal. Amit Jani a maga félig zsarnoki, félig filozófusi módján intett le. – Hizlalj récét, ha kuporgatni akarsz. Én már nem fogom magam, hogy te a Jani bácsinak be ne árulj, mint a szerző parasztok, abból a kis jókedvemből kifosztani. Az őszintébb beszéd (s a soványabb kacsa) hazajövet Kertészben is tovább járatta a gondolkozást. – Hát ez a sok, helyéből kimozgatott ember, ezen vitatkoztunk mi már Szibériában is; hogy fog ez a régi mederbe visszatalálni. Volt, aki azt mondta: kihányódják maguk egy életre, s boldogok lesznek, ha az asszony szoknyáján megragadnak. A Jani öcsém, ahogy a menyecske célzott rá, az ellenkezőre lehet példa. Igaz, neki már kisfiú korában szűk volt a falu. – Ő volt az, ugye, aki megszökött inasnak? próbálta Ágnes is a tüzet rakni. – Katonáék valóságos menekvés volt neki. A háború előtt szolgálta le a három évét, a fogsággal majd tíz évet volt oda. S már a második év végén szakaszvezető volt. Engem közvetlen a háború előtt azzal lepett meg, hogy olasz nyelvtant kért tőlem. Ott szolgált valahol Trieszt mellett, s emlékezett rá, hogy olasz ösztöndíjas voltam… Látod, el is feledtem megkérdezni, hasznát látta-e? – Hát az csakugyan borzasztó, hogy az ilyen fiút, noha lett volna rá mód, nem taníttatták, kapott Ágnes a témán, amely a tanárt s a rokont egyaránt érdekelhette. A Tüdős gyerekek, mind a hat jó tanuló, szépek is amellett, egy se tanulhatott, a Kertész Sanyit meg Bözsikét, pedig mit nyomorgatta apuka is a számtannal… Hát az a sok ezer, akarta mondani, mert ami az elébb csak téma volt, a sok jó eszű kallódó gyerek, az otthon ragadt Halmiak, most hogy a sorsukba gondolt, valóban megrettentette… Kertész esze azonban más csapáson járt. – Hallom, Bölcskey bácsival is baj van, szólalt meg váratlanul, a megbolygatottak sorsát követve. – Bölcskey bácsival? ütött föl meglepetten Ágnes hangja… Ezt kitől tetszett hallani, Kati nénitől? – A mamukád újságolta. Valami takarítónőt szedett fel, mondta minden rosszallás nélkül, mint aki amit nem csinál, megérti. Ott a munkahelyén.

Ágnes nem tudta tovább éleszteni a beszédet, az ellágyult hang, amire az apja a „mamukád”-dal váltott (mintha az, hogy a felesége ilyen részleteket megbeszélt vele, nagy kitüntetés lenne), olyan elevenen hozta elé a jelenetet, amint az anyja a Bölcskey bácsi dolgáról beszámol, mintha maga is tanúja lett volna. „Ez a Kati sem az már, ami régen. Meg van bolondulva az ura miatt. Valami takarítónőt szedett fel, egy közönséges dajna, azzal lóg, ez meg folyton leskelődik utána” mondja úgy, ahogy az ilyesmiről azelőtt beszélt, s közben eszébe sem jut a párhuzam, amely a két eset, az övé s a Bölcskey bácsié közt fölállítható, s Bölcskey néni szívében már föl is állítódott. Így zárja el az önvédelem a kellemetlen gondolatok összefolyása elől az utat. De a téma az ő megütődött hallgatása ellenére sem maradt folytatástalan. Otthon, ahogy a kinti téblábolás után a közös hálójukba benyitott, az apját nem találta az ágyban: ott állt hálóingben, de még gatyában, harisnyában a fal előtt, s a családi képeket nézegette az odafordított lámpafényben. Több kép is függött ott a Kese ló kiállítási diplomája alatt: György bátyja Juliska nénivel, előttük a kis Sándor, Bözsike babával karikával, a nagyszülők, maga Kertész János is mint pelyhes bajszú császárvadász hadnagy. Kertésznek azonban egy más képen akadt meg a szeme. – Az aranylakodalom, fordult Ágnes felé, aki amikorra észrevette, jól benn volt a szobában úgy, hogy nem húzódhatott vissza. Nem emlékszem, hogy amikor elmentem, meg lett volna, tűnődött még mindig a képen, majd Ágnes zavarán észrevéve magát: – Pardon, mondta a hálóinge elé kapva, s nem tudta, mit csináljon, az ágyba bújjék-e, a lámpát oltsa el; végül is harisnyáját kezdte vetni az ágyszélen. – Elolthatok? kérdezte Ágnes, mielőtt az alsónadrágra került volna sor. – Azt hittem, tetszett már látni, mondta aztán, mialatt az apja az ágyba kószált a sötétben.

A nagyszülők aranylakodalmát a háború előtti tavaszon ünnepelték, a hat házaspár, huszonnégy élő unoka mind összegyűlt az ünnepségre, s a kép, amelyen (mint egy iskolai osztályfelvételen a különböző korú tanítók s tanulók) mind együtt voltak. Ágnes számára hét év alatt a megszokott dolgok közé süppedt, mint György bátyja feje a huszárobsiton. – Arra emlékszem, ahogy a fényképész elé odaálltunk, mondta Kertész az ásítással üdvözölt dunyha alól, ahogy a kis intermezzo elsimult benn. Még gondoltam is: ez a család most van a delelőn. Csupa negyven-ötven közti, élettől duzzadó ember: az Orosz sógornak ugyan már megvolt a hátgerincsorvadása, amit mint útkaparó mester szerzett, de itt a képen még egész jól összeszedte magát; a jegyző sógorról, Béláról nem is szólva. Az asszonyok azonmód. S körülöttünk a sok gyerek. Ha minekünk ezt az egyet sikerült is összehoznunk, az átlag még jobb az országosnál… Tüdős Jánoséknál hat, Oroszéknál meg épp hét; Ilonka nálunk végezte a kereskedelmit, akkor jött meg a hetedik. S még náluk sem volt, pedig jórészt fix fizetésből éltek, nélkülözés. Itt lenn meg csupa siker. A bátyám cséplőgépet vett; téglavetőt építtetett; akkor fizette ki a Huszár-részt; a sógorok – János a lovaival brillírozott, Péter takarékpénztárat alapított… Figyelmeztető jel persze volt akkor is… A bátyámék nemzedéke másképp állt már a munkához, mint apám, aki maga is kinn dolgozott a cseléddel. Csak már a szó rossz értelmében is kezdtek polgárosodni… Beleszóltak a községi, járási politikába, a bátyám pláne megyegyűlési képviselő volt… A vagyont, rájöttek, elég ellenőrizni. S ahogy kényelmesedtek, úgy forgott egyre többet a kis kaszni meg a pince közt a kancsó. S ahogy apadt a vállalkozó kedv, úgy lett irigységgé, gyűlöletté a kezdeti vetélkedés… A fiatalok már ebbe nőttek bele… Most aztán persze nyomorúság a tíz-húsz hold… Én a történelemben is azt láttam, hogy ha egy osztály nem emelkedik: nincs útja fölfelé, menthetetlenül pusztulnia kell. Az, amit most látok: megerősíti az én akkori aggodalmam. Nem kell ide a kommün, hogy ez a család, már aki, mint az Orosz gyerekek vagy te is, értelmiségi pályára nem megy, hanyatlásnak induljon.

Ágnes egyre boldogabban hallgatta a nagy dunyha alól a szünetekkel, ásítással meg-megszaggatott beszédet. Amilyen szomorú volt a családra, olyan vigasztaló neki. Hát így nézi, hallgatja ez az alázatra szoktatott ember a vendéglátóit! Az a kép a családjáról – a büszkeségé s aggodalomé –, persze még háború előtt készült, innét vitte ki magával, de az, hogy föl tudott emelkedni hozzá, s főként, hogy amíg látszólag csak a hét évet pótló étvággyal birkózott, a hálálkodás alatt az egyeztetés is folyt a régi kép s a most látottak közt: bizakodással töltötte el a megtámadottnak hitt agykéreg iránt. Lám, ő nem is rég hónapokat töltött köztük, s nem vette mindezt észre, pedig milyen nyilvánvaló; neki ők még mindig az apja rokonai, a másfajta kedves barna emberek, a tükrösi világ, a nagy bur család voltak; az apja meg látszólag csak a csábítóbbra sült falatot keresi, s vigyáz, nehogy rosszat szóljon, s közben az a sok minden, amit tudott s amit odakint tapasztalt, mint egy érzékszerv, láthatatlan helyzetérző szerv, önkéntelen is mérlegel, s aki az anyja szerint úgy „oda volt” a családjáért, így az ágyban ásítozva, szinte keresztet húz a fejük mögé, mint Verebély az ambulancián.

De amikorra ebbe a családfilozófiai eszmefuttatásba beleakaszkodhatott volna; Kertész már visszatért az aranylakodalomhoz. – Mi is egészen jól festünk rajt a mamukával. Az ő nehéz természetének szüksége volt a jólétre, akár egy kis léhaságra is. Most megvolt a vágya: pesti tanár lettem, sok herce-hurca után abból a Károly bácsi-féle örökségből is kiláboltunk. Ha az én földrészem bele is ment, de mégiscsak megvolt a fürdőszobás pesti lakás. Emlékszem, arra gondoltunk, hogy a következő évben kiküldünk Lausanne-ba. Az idegei persze nem a legjobbak voltak: de már nem volt olyan sápadt vérszegény, mint fiatalasszony korában. Azon a kettős képeteken, amit a frontra küldött, egész öntudatosan tekint a világba. A háború persze ezt is feldúlta. Sokszor gondoltam odakinn: vagy megedződik, vagy elpusztul az az asszony. Amit találtam, voltaképp jobb mint amit vártam. (Még nem tudod mit találtál, gondolta Ágnes.) Persze, most is hamar a plafonon van. Az, hogy a bátyám lejött Csótra, hogy kihozta a sodrából. Csak mosolyogtam a levelezőlapján. (Ha értetted volna, lágyult el Ágnes a gyanútlanságon, amely olyan tökéletes volt, hogy a levelezőlap említése jól összefért a leeső áll fölött az első horkolásszerű hanggal): Mégiscsak jó volt Tükrösre lehozni, tűnődött Ágnes. Itt legföljebb a gyomrát csapja el egy kicsit.

Negyed vagy ötödnap aztán a farnádi út is nyélbe ütődött. Az, hogy ők Farnádra hogy kerülnek ki: a jegyző nagybácsi küldi-e be a fogatot, vagy György bátyjának kell mint házigazdának egy pár lovat a munkából kifogni, gyermekkora óta ott volt mint ki nem mondott, de általa is érzett, titkos ellenszenv forralta vitapont a farnádi kirándulások fölött. Ágnes most is akaratlan tanúja lett, amint nagynénje az ablak alatt rászólt az urára. – Te már megint elküdted azt a gyereket… (ti. a kocsisfiút). A sógorom kérdezte már… (ti. hogy mikor jutnak ki Farnádra). Mire György bátyja előbb csak egy kelletlent nyögött; majd azt mondta: – Aztán majd itt lesz az eső. – (Azaz elromlik az út, nem lehet szállítani.) S utána mindjárt: – Nem kell nekem azt mondani. (Azaz mehetnek akár ma is.) – Ágnest, ha egy percig bántotta is a vonakodás, belátta már, hogy az ő ünnepük nem állította meg a világ folyását – a régi ellenszenvet és az állomásra kívánkozó kukoricát és cukorrépát –, s reménykedve indult neki a farnádi útnak.

Farnád kislánykora óta csillogóbb folt volt az ő vakációi emlékezetében: a rózsafakarók piros, zöld gömbjeivel, amint a fehér kerítésdúcokon át kinevetnek, a takaros kert, a kúriaszerű ház mögött, a dió- és körtefák – mintha ezt a kis derült oázist is az a selmás jókedv, állandó tréfakészség teremtette volna, amellyel Béla bácsi tartotta jól, mintegy a gondterhelt irodával s a kedvetlen családdal dacolva, a házába betévedt vendégeket. Őt azontúl külön is kedvelte, már mint csitri lányt az „én legkedvesebb húgom”-nak nevezte, amióta meg nagylány, hozzá medika lett, az atyafiságos évődésbe egy kis tisztelettel fékezett udvarlás is vegyült, mintha mindaz, ami az ő cselédeken, hadiözvegyeken formált férfikajánságára az áhítat béklyóit tudta vetni: szépség, ész, tapintat, amit a maga két lányában nem kapott meg, az előtte növő atyafi-lányban egy másik, el nem ért nő világot hozna elé. Ágnesnek hízelgett a büszkeség és figyelem, mellyel a félelmes hírű ember beszélt vele, hol nyájaskodva, hol komolyra fordítva a szót, mint aki belelát az élet dolgaiba, s viszonzásul nem gondolt rá, vagy tán meg is bocsátotta, amit nagynénje s az unokahúgai révén tudott meg a vidám szörnyetegről. Most is azzal a reménnyel nézett ki az új hintó borítója alól a szitáló esőbe, mint aki biztos szövetségeshez tart. A tükrösiek valahogy elbújtak a kacsagőz s a szivar füstje mögé: még nagymama sem mondott többet, mint első este a díványon; Béla bácsi azonban tudja, hogy várta ő az apját, s megtalálja a szót – az együttérzését és igazságét –, amellyel elkergeti a körülfolyó szorongásokat.

A látogatás úgy is indult, ahogyan várni lehetett. Béla bácsi, mintha csak külön őrszemeket állított volna fel, akik a tükrösi kocsi érkezését lessék, amikorra a községház udvarára befordultak, már ott állt a tornácon, ahol az adófizető s passzust váltó parasztok szoktak várakozni; pörge kalapját, a szokott mozdulattal, a tetején fogva, mélyen megemelte, mint aki nem is a sógora s unokahúga, hanem a sors, a történelem, a maga emberi megindultsága előtt veszi le, s ők alig robogtak végig a privátba vivő jegenyesoron (Béla bácsi a régi jegyzőházat csak magtárnak, lomtárnak használta, s a tulajdon telkére épített), s estek túl az első asszonyi pityergésen, és sopánkodáson, melyben sajátságos módon a bognár szerepelt legtöbbet, ő is jött már a jellemző huszári járásával. – Úgy vártalak mindennap benneteket, hajtogatta Ida néni. Már rég bementem volna, de ez a bognár épp most csinálja a kocsit. Már mondtam is Bélának: ha holnapra meg nem lesz, én gyalog is becaplatok. Majd az urát meglátva, csendesebben: – Hát mégiscsak kiküldött a György… Béla bácsi véreres, könnytől megnőtt szemmel állt meg a sógorával szemben, két karját egy kicsit széttárta, mint aki az elbámulását jelzi, vagy hatalmas fojtogató ölelésre készül: Ágnes ismerte ezt a mozdulatot, tudta, hogy csak a pauzát tartja ki vele, melyet a megért esemény s az első bajszos csók közé vet a meghatott, hálát adó öröm. – Hát mégis, mondta aztán a sógora más tempójú ölelésből kifejtőzködve. Na van most, aki boldog, fordult aztán Ágnes felé. S ez a néhány szó s a dupla csók fölött a könnyes szem, az erős, tömzsi kéz meleg, emlékeztető szorítása: Ágnesbe egyszerre hozta vissza a hosszú, sokéves várakozást, melynek bizalmasa volt, s a biztonságot, hogy most már nem történhet baj; a vörhenyes bajusz s a csillogó fogak alól meginduló mókás beszéd elmossa az aggodalmait.

Persze itt is azonnal tízóraizni kellett. De Farnádon az evés is más szertartás volt, mint Tükrösön. Bor helyett sört adtak; Béla bácsi azzal az óvatos, foghúzó mozdulattal az ajtótokban pattantotta le a sörösüvegek kupakját, s a beszédet is úgy vitte, mintha a sör habzásával akarna versenyezni. Hiába próbálta Ida néni a friss kacsatöpörtyűn át a két hete tartogatott kacsára vinni a beszédet, mely csak úgy hápogott már a zsírtól, de ő azt mondta, amíg Jani meg nem jön, már nem vágja le; Béla bácsi rögtön beléfojtotta a szót: – Szegény húgod az örömét is csak kacsában tudja kifejezni. Ne vedd zokon tőle, azért boldog ám ő is, ha megmérnéd a máját, az is hízott, mióta Csótról megjött a kártyád, egy félkilót, nemcsak a kacsái. „Te, tán meg se jön az már”, szokta mondogatni, mert Tükrösön az a szokás, hogy az ember az ellenkezőjét mondja annak, amit remél. „Hát persze, mondom, nem is lesz bolond az megjönni. Abból a paradicsomkertből a töpörtőd enni.” S hogy a töpörtyűt csillogó szemmel néző sógora a zsírtól fényes ajka helyett inkább csak a kezével adott egy jelet: – Az a paradicsom, ő pezsgette tovább a témát. – Mért, tán nem az? Kérdezd meg a Pintér elvtársat. (Az volt Farnádon az elnök.) Az megmondta, eztán hogy lesz: kinek-kinek szükséglete szerint. Aki nagyot tud szükségletezni, a bátyád bérese például – az nagyobbat, aki meg mint ez az én oldalbordám, helyesebben nyelvtársam, folyton a székrekedéssel sír: hetente egyszer vagy legföljebb kétszer egy kicsit. – Juj, Béla, hogy te milyeneket beszélsz, tiltakozott Ida néni. A két lány csak az arcjátékával mutatta, hogy viszonyul a beszédhez. A csúnya, meleg szemű Málcsi nevetett, míg: Matild sértetten ütötte fel a fejét. – Ágnes előtt szégyellitek? Ő még belé is nyúl boncolás közbe, igaz-e, húgocskám? Pardon: legkedvesebb kis húgocskám. Na, most Pintér majszter uram is színezheti a paradicsomot, tért vissza kommün alatti ellenfeléhez. Ott ül a Csillagban. Egyszóval nem maradtál ott népbiztosnak? Hiába édesgettek. – Az az édesgetés, nevetett Kertész, az apró, savanyú dinnyécskéket tűzve a szemére. Szabad ebből talán? – S a mohó kínálást gondos válogatással megelőzött evés után: – Amikor Rigánál a határon kijöttünk, mind azt mondtuk: Csakhogy ebből a pokolból kikerültünk.

Ezzel Béla bácsi is meg volt elégedve, s most már fő mulatságszerző témájára, az asszonyokra vitte a szót. – No, és valami szép tatár menyecske, halkította tréfás forróra, nem tartott ott túszul? – Látod, ez csak nem változott, sopánkodott Ida néni. Ekkora lányai vannak, s még mindig ezen jár az esze. – Ha meg nem járna, az volna a baj. Ha az ember rég nem látta egy kedves atyafiát, mint én, teszem, Janit, az sorra elkérdez tőle mindent hogy ment a dolga, volt-e mit ennie-innia, meg az egyéb szükségletét. Ez meg azt szeretné, hogy mert valaki az ő férje, bátyja, az mindjárt háremőr legyen. (A két lány itt megint leadta pantomimszerű jeleit.) – No, attól tenálad nem kell félni, mondta Ida néni keserűen. – Minekünk pedig körülbelül annak kellett lennünk, alkalmazkodott a házigazda jókedvéhez a vendég… Az első három évben, mert be voltunk zárva; később meg a scsin és hallevesen. – Könnyű volt szentnek lenni, nevetett föl Béla bácsi. Majd hogy a két lány az ételmaradékkal eltűnt: – De kísértésbe csak estél hat év alatt? – A kísértés meglett volna, nevetett Kertész egy pillantást vetve a lányára, inkább a bátorság hiányzott. – A fenét, csodálkozott Béla bácsi. Az ágyúszót bírtad, s attól megijedtél? Ágnes előtt mondhatod, neki a középfinom vicceimet is elmondom, hisz ő férfiakat fog sorozni. – S Kertész némi habozás után csakugyan elmondta, hogy Omszkban, ahol őneki némi hivatala is volt (Hogy, hivatalt vállaltál? – kérdezte Béla bácsi gyorsan elnyomott megütődéssel), s transzportokat segített összeállítani, egy nap egy igen szép, birgerlis fiatalember állított be hozzá. (A birgerlit még most is mély tisztelettel mondta, mint aki olyan világból jött, ahol egy szép használható ruhadarabnak királyi becse van, s a tulajdonoson emlékezetben ragadt díszítő jelzővé válik.) A Kolcsak-seregben szolgált, s egy angoltól kapta, aki hozzájuk verődött. Később aztán, amikor a vörösök elől menekülni kellett, lelépett, mert volt egy asszonya már; azóta annak a tanyáján gazdálkodott. Én beosztottam, s egy gyengébb minőségű lábszárvédőt kaptam tőle. – No, és az asszony? kérdezte Béla bácsi, s a szeplős, vöröses arca csupa csillogó figyelem, mulatság lett. – Másnap bejött, s amikor megtudta, hogy az ura itt hagyta, retteneteset káromkodott. Olyan harminc, harmincöt körüli, csinos, tömzsi kis asszony volt. – S te nem vigasztaltad meg? Elég szamár voltál.– Nem mondom hogy nem gondoltam rá… Itt már Ágnes is fölállt, s kiment a nénje s a lányok után. De az ajtóban még hallotta: – Csak eszembe jutott a firenzei háziasszonyom… A firenzei háziasszony, azt mintha gyerekkorában is hallotta volna emlegetni. Az apja Firenzében volt ösztöndíjas; s nem volt nehéz kitalálni, mért ijesztette meg firenzei háziasszonyának emléke, főleg mikor a maga fölényét érző férfikacagások közt az a félmondat is kijött a konyhára: – Féltél, hogy sokat kell a kásáért szolgálni.

Ágnest lehangolta ez a tízórai. Hát Béla bácsi sem tudja azt a szép, megindult mozdulatot, amivel a sokat hányt embert átölelte igazi érdeklődésbe, az ő helyzetük megértésében folytatni. Mintha ő is csak azt tudná nyújtani, amije volt, mint Ida néni a töpörtyűt: a felszódázott jókedvét, amely az ő ismertetőjele volt az emberek közt, s amelyről Ágnes most vette észre először, éppen mert nem volt helyén, hogy mennyire erőltetett. E mögött a zakatoló jókedv mögött persze ő is figyelt, az éles szeme elraktározta a sógora mozdulatait, egybevetette a hajdani Janival, a Kertész család büszkeségivel, aki parasztfiú létére színjelesen ment föl a gyönki algimnáziumot követő buktatókon a diplomáig, míg ő, egy illyefalvi Szarka a jegyzőséghez szükséges hat osztályt is üggyel-bajjal, bukdácsolások árán szerezte meg. Mialatt a volt fogoly a dinnyék közt válogatott, egy pillantást vetett Ágnesre. Ebben a pillantásban részvét volt, mosolyba oldott szánalom, de Ágnes nem tudta, kinek szól, a hányatott rokon sokéves éhezéseinek, vagy neki, aki ezt a romembert várta haza bálványképp. Az meg, hogy az apját is belerántotta az ő férfimókázásába, egyenesen bosszantotta. S az apja, hogy belement ebbe a hars nevetés-csapdába! Olyan alázatosan, ahogy előbb a Béla bácsi jegyzői politizálásába. Nem is amit mondott, hisz persze hogy örült, amikor túl volt a határon, de ahogy elfogadta, bár maga nem úgy gondolta, a sógora hangnemét, ítéletét. Mint egy szegény vándor, aki sok küszöbön állt már, s megtanulta, milyen képet kell vágni a levesiért. De hisz ez is történt. Kozákok, papucsvevők, táborparancsnokok: ahhoz idő kell, amíg ez alól a sok alázatos, alkalmazkodást, együgyűséget színlelő, arcává vált álarc mögül kiszabadul.

A tízórai után Béla bácsinak vissza kellett mennie az irodára, ahol valami földigénylő értekezlet folyt, melyet a hadifogoly sógor tiszteletére szakítottak félbe; Kertész meg odaállt a húga mellé a tűzhelyhez, s a fánk dagasztását, a kacsa zsírozását nézve beszélgettek. – Látod, ez a Béla csak nem változott, tért a maga dolgára Ida néni, majd a lányok felé fordulva: – Te, Matildkám, mutasd meg Ágnesnek a koszorúslányi képeteket. – Mind a hárman elértették, hogy Ida néni a töpörtyűje után a panaszát akarja a bátyjának föltálalni. Ágnes Tükrösön már elcsípett egy-két férfi kárörömre valló célzást, hogy a szokotton túl most valami külön ok is van a panaszra Farnádon, de a maga gondjától nem figyelt reá. Most azonban, amíg a jól ismert albumban, melyben már az elhalt nagyszülők képe is ott volt, az új esküvői felvételeket nézegette (egy Szarka unokatestvér esküdött Fehérváron), s fél fülével a konyhából beszűrődő hangokat figyelte, tán mert benne is volt egy kis sérelem a Béla bácsi jókedve ellen, fogékonyabbá vált e nevetés-zuhatag árnyékában élő három lény iránt, akiket eddig csak a kellő tapintattal kezelt, hogy a pesti életét, a tanult lány voltát, az apjuk udvarlását s mindazt, amit ők olyan nagyszerű, elérhetetlen dolognak tartottak, elfelejtesse vagy legalább ne éreztesse velük. Itt ülnek szegények, a szüleik sorsában, a két összeférhetetlen emberből összeszűrt tulajdonságaikkal: Málcsika, a kisebbik, az anyja arcát hordta, csak már-már a groteszkig csúnyulva, nagy száján állandó, kibuggyanni kész nevetés; az apja kedvessége a Kertészek paraszti alázatába oldva. Matildon az apja vagy inkább apai nagyanyja fehér bőre, vörös kontya; szegény, annyiszor hallotta, hogy ő az apja fajtája, hogy ez valami oktalan gőgöt nevelt benne, büszke volt a nemességükre, hamar fölütötte a fejét, ez az önérzet azonban hideg, hátrahajló ujjakhoz (szakasztott az anyja keze) s egy gyönge kis agyvelőhőz volt bilincselve, amelynek az alkalmatlanságát egy ötödikes javítóvizsga előtt Ágnes mint házitanító kiismerte. Most az a nagy esemény, hogy voltak egy esküvőn, s mint Málcsika önzetlen kuncogása kibökte, ott Matildnak udvarlója is akadt, a képen látható seszínű kis fiatalember; akire Matild, mint akit méltatlannal társítanak össze, fejét hátravetve csak annyit mondott: – Hogyne.

Ágnes a föltámadt részvétét érdeklődéssé váltva kérdezgette, ki kicsoda, mintha nemcsak a vőlegény, de még a menyasszony rokonságát is meg kéne tanulnia, s közben a kint beszélgetőkre gondolt. Ida néni volt a legkisebb Kertész lány, kései gyerek, Jani a hátulról következő, hat-hét évvel volt idősebb. A nagy családban ők voltak szorosabban a testvérek. S most itt susmognak a nagy tűzhelynél a kormos kürtő alatt, ennek a hatalmas, erőszakos embernek a házában. Az apja mögött a tábor, a börtön, az asszony mögött az átleselkedett éjszakák, mikor a sötétségtől való félelmét legyőzve lopakodott istállóhoz, kerti csőszkunyhóhoz, ahol a férje találkáit gyanította; a bátyjának most ezeket a szörnyűségeket kell hallgatnia. Mert hisz Ida néni évek során várt erre a napra, mikor mindezt elmondhatja. Még neki is mondta: „Ha apukád itthon volna, az legalább rápirítana.” S tán mert ennyire várta, ő az egyetlen, aki nem veszi észre, hogy a bátyja nem az, aki elment. Tán nem is baj, gondolta Ágnes, hogy valaki a régi tekintélyét szólogatja. S minthogy közben a két lány figyelme is az ajtón volt, egyszerre csak benn az album fölött is arról folyt a szó, amiről ott kinn. – Anyuka agyonsírja szegény Jani bácsit, kezdte Málcsika, ennek is a mulatságosabb felét fogva meg. S alig öt perc múlva már a személynél tartottak. – Tudod, akkor szolgált itt, amikor utoljára nálunk voltál. – Az a csőszi lány? – Az, az, a szőlőkből, mondta Málcsika. S Ágnesnek a lumpos lányról a nagybátyja kacsmargó nevetése jutott az eszébe, s egy mondat, amelyet Juliska néni az urába nyomott, s amelyben valami ikrek szerepeltek. De csak nem Béla bácsinak lettek ikrei?… Ezen, akármilyen illetlen volt, neki is mosolyognia kellett, mint a tükrösi rokonoknak, akik bizonyára hisznek a szuperfekundációban, s ezt a sorscsapást a Béla bácsi buzgalmával kapcsolják össze a kaján agyzugukban.

Az ebéden már érzett, hogy lóg valami a levegőben. A vendég inkább csak kötelességszerű örömmel fedezte fel a zsírcseppekkel ellepett húslevesben a borsótésztát, s arcát, ha egy kis szünet állt be az ebédet s a Béla bácsi beszédét kísérő arcjátékban, az a gondterhelt kifejezés öntötte el, amely Ágnesbe megint gyerekkora egy darabját hozta vissza. Akkor szokott így ülni az asztalnál, ha tudta, hogy az ottlevők közül valakinek, legtöbbször persze a feleséginek mégiscsak meg kellett valamit mondania; szinte látszott, ahogy a megvallandó dolog, szót követelő rosszallás, lassan átküzdi magát a húzódozáson, mellyel a kellemetlent mondta, aggodalmán vagy irtózásán a jelenettől, melyet felidéz vele. Ágnes most hirtelen, tízévi távolból, még a folytatását is tudta ennek a borulatnak: mielőtt az első vontatott szót kimondta, sajátságosan mozgott, nemcsak az ajka, de az egész szája, mintha valóban megrágta volna, amit rögtön kimond, de nem úgy, ahogy ezt a kifejezést használni szokás, hogy meggondolt legyen, hanem hogy természete ellenkezésével megbirkózzon. Csak nem készül valamit mondani? vizsgálta Ágnes ezt az ismerőssé vált s most annyival szánalmasabbnak tetsző elfogódottságot. Ida néni képes rá, hogy a fivéri kötelességre hivatkozva ezt a szegény, alig eszmélő skorbutost ennek a vérbő, a sérelemre idioszinkráziás embernek nekiugrassza. Szarka is ismerte a feleségét: mialatt az igénylőkkel beszélt, le tudta volna kottázni, hogy önti ki a szívét az egyik Kertész a másiknak (tán ezért is nem hajtotta ki a bognárból a kocsit, hogy Ida néni be ne mehessen nélküle a bánatát elsírni), s ettől a vendéglátó elevenségibe valami harci ingerültség lőtt. Szinte állandóan beszélt, a kenyeret is a szó mellett dugta a szájába; előbb a földreformot gyalázta; micsoda ostobaság két-három hold rossz földet adni annak a szegény embernek, aki attól már gazdának képzeli magát. Ő sem boldogul, s a gazdáknak sem lesz munkaerő. Aztán látva, hogy a sógora nem vitatkozik vele, meg tán illetlenség is vendéget a maga bajával tartani: ő kezdett nagy találomra behajított kérdésekben annak a fogsága felől érdeklődni. Hogy az a Dauria miféle hely, teszem mint Enying? Meg hogy ott is közösbe csapták a földet? Mondják, hogy börtönben is volt. Az miféle börtön volt? Ilyen, mint a váci? A kérdésekben azonban most még kevesebb volt az érdeklődés. Csak a társalgást próbálta pezsgetni vele. Azt, hogy ott kinn mi van, tudta ő a sógora nélkül is: tapasztalatból, s csak azt leste, hol talál olyan részletet, amibe a jókedvét beleakaszthatja. Azon, hogy a szibériai kommunákban eleinte még közösen is főztek, de az asszonyok folyton összekaptak, hatalmasat kacagott, hogy belekönnyezett. – Mint az uradalomban a cselédnék, ez az én platnim, ez a te lábosod. Pedig azok ott ketten, legföllebb négyen vannak. Hát ahol egy egész falura valót vernek össze… A legjobban azonban az tetszett neki, amit a sógora börtönbeli dolgairól hallott: hogy milyen nagy vívmány volt, amikor ő oszthatta a kenyeret, hogy égették a tetűt, s mi volt annak a közös vödörnek a sorsa. Mintha az a megaláztatás valahogy hozzáragadt volna ehhez az asztalában csodát látó rokonhoz, s az is az ő fölényét öregbítené. Majd, hogy a ki-kiforró indulata, mellyel a kacagtató részletek közt a kommunizmusnak, Leninnek esett (akinek a zsidó voltát bizton állította), nem talált elegendő ellentmondást, a fánk fölött egyszerre csak a pört dobta be, a testvérek megkárosítását, de olyan élesen, hogy Kertészből mégiscsak kisajtolt valami ellenkezésfélét. – Csak hallgatom, mondta, inkább a nénje felé fordulva, hogy itt meg Tükrösön is mennyi indulat van az emberekben. Mi ott a skorbutos kórházban nemhogy arról a két hold földről, de az egy tál levesen túl mindenről lemondtunk volna, csak még egyszer emberként élhessünk. – Amivel Béla bácsi is vitázhatott végre: – Ha ez a bolondság még egy évig tart, s a Czerny-legények egy-két arasszal meg nem emelik a nyakamnál fogva a csizmám sarkát, lehet, hogy én is belenyugodtam volna nemcsak annak a nem két, hanem öt holdnak, mert annyi jár, az elrablásába, de abba is, hogy egy rossz sárviskóban lakjam. Minthogy azonban a világ mégiscsak a maga vágásába zökkent, nem ahhoz kell szabnom, hogy mi lehetett volna, hanem hogy ebben a helyzetben mit kíván tőlem a családom érdeke. A György se mondja: „A jóisten megtartotta a száz holdamat, ezt már odaadom a megkárosított testvéremnek.” Mire Kertész, hogy a fölösleges korai indulást lefogja, helyeslőn bólintott.

Ágnes az apja egyre gondterheltebb s a vállalt misszió s a ráváró beszéd közt szinte szórakozottá vált arcából arra következtetett, hogy ha a két férfi magára marad, a hajdani családi szerep, amelybe most a húga várakozása szerint, mint az európai ruhába, vissza kell bújnia; valami tétova, ügyetlen, de a másikat annál jobban bőszítő intelmet fog belőle kisajtolni, s hogy a bajt megelőzze, a szavak élét vegye, szeretett volna bennmaradni. A nénje azonban, aki tudta, hogy mi készül, a mézédes hangján őt is kiszólította. – Gyere már, Ágneském, mondta a kacsazsírt egy üvegbe öntve, teveled még nem is beszélhettem. – Ida néni mindig feltűnő szelíden, szinte alázatosan beszélt vele, az érzés a szó mögött azonban nem volt egyértelmű. Az, hogy Ágnes is Kertész, erős törzsi ösztöne szerint hozzája tartozó, akit hetekig a házában láthat, meg hogy a tiszteletet is megadta, beengedte őt abba a körbe, melyet szűk szíve átmelegített; az azonban, hogy szebb, tanultabb volt, mint az ő szegény lányai, főként pedig, hogy az urával szemben nem állt négyszemközt sem a pártjára, s Béla olyan gavallérosan bánt vele, gyanút kevert a kedvességébe, mintha Ágnes elárulta volna a Kertészeket. Most is a legnyájasabb hangon, de egy kicsit idegenkedő tekintettel faggatta ki az egyetem, a menzai étkezés, az öröme felől, ami persze mind alig érdekelte, hisz a füle közben állandóan az ajtón volt. – Hát az Irma? bökte ki egyszer csak, s a szórakozott tekintetében összpontosított figyelem jelent meg. Ő is megvan, mondta Ágnes, amennyire lehet közömbösen. – Még mindig olyan fiatalos? kérdezte Ida néni. Amikor a háború alatt itt volt, csak elnéztem: egykorúak vagyunk, s hol vagyok én tőle… S itt két ujjával széthúzta a kötényét, s végignézett magán. – Hát őfölötte sem áll meg az idő, mondta Ágnes, belepirulva kissé ebbe a bölcs mondásba, mely épp azt próbálta tagadni, amire Ida néni azzal a „fiatalos”-sal gondolt. – De nem ám, őt is eléri a kor – mondta, mintha azt mondta volna: ő se járhatja bolondját, s közben egy ijedt pillantást vetett az ajtóra, amely mögül most, a halk beszélgetés után, egy hevesebb hanghullám csapott ki. A sógornőjét meg az urát ő a maga belső mítoszában nyilván ebben a pillanatban is összefűzte: ők voltak azok a szerencsés csillagzat alatt született emberek, akik keveset dolgoznak, csak az élvezetnek élnek, s mégis ők mindenkinek a kedvesek.

Ida néni minden lehetőt elkérdett s elmesélt, a lányok is végeztek a törülgetéssel (a csőszi lány óta nem volt szolgáló), amikor az aggodalmasan figyelt ajtón a kilincs kinyílt, s a két férfi mint két felhő végre kihömpölygött. Kertész arca most is gondterheltebb volt, szinte megnyúlt, úgy nézte a padlókockát, mint gyerek, aki rossz fát tett a tűzre; ugyanakkor a szája köré egy kis makacsság keményedett, csak a kopasz homlokán ült a távol töltött évek tétovasága, hogy kerültem én mindebbe? Béla bácsi szeplős arcán a vér vörössége keveredett az elfojtott indulat feketéjivel. Egy sötét pillantást vetett családja nőtagjaira. – Nekem még fel kell mennem az irodára, mondta (elfeledve, hogy a levesnél azt mondta: mára már végeztem), majd Ágnesre nézve, fölülkerült benne a virtus: ő, akárhogyan megbántják, tudja, mi az úri kedvesség, a vendéglátás, s fényes fehér foga alól győzedelmes mosoly csapott végig az arcán. – Nem kísérsz föl, húgocskám? – S hogy megmutassa, ki ő, ugyanabból a mosolyból még a sógorának is juttatott. – Ő volt ám az én titoknokom. Amikor a háború alatt egy szénvakációban itt volt, ő segített a petróleum- meg cukorjegyeket rendben tartani. S Ágnes vállán a rádobott kendőt megigazítva, belekarolt. – Látod, ilyen ez a nénéd, mondta a fasorban. – Képes a bátyját még ezen az örömnapon is a bolond meséivel nekem ugrasztani. Azt gondolta, ha az a tudós, nagy tekintélyű ember (egy kis gúnnyal mondta) egyszer hazatoppan, én, mint ő a tükrösi mester előtt, remegni kezdek, s elébe borulok: jaj, Iduskám; ezután jó leszek, nem fogok a nadrágba pipilni… Szegény apád nem is tudom, melyik lágerben felejtette az ítéletét, hogy még ki sem hámozódott a rokoni ölelésből, a tulajdon asztalomnál dorgálni kezd. – Itt egy pici szünet következett: az illem ellenállása a düh tolta szavakkal szemben. Ágnes nem szólt, csak a bátyjáéba kapcsolt karján érezte, mekkora távolság nőhet két egymást érintő meleg testrész között. – Nem akartam mondani szegénynek, egyezett ki düh és illem egy szánakozó hangsúlyban, hogy törődj te csak a magad házatájával, lesz ott is mit eligazítani. – De azért mégiscsak kibökte Béla bácsi, jegyezte meg Ágnes, magának is idegen éles nevetéssel. A rokon észrevette a nevetésen a sértődést. – Neked, mentegette, ami kifordult belőle. Te úgyis jobban tudsz mindent, mint én innen Farnádról… Majd néhány percnyi néma egymás mellett menés után, az iroda lépcsőjénél: – Nem jössz be egy kicsit beszélgetni? – György bátyja meghagyta, hogy szürkület előtt elinduljunk… Meg Béla bácsinak is dolga van… Szarka érezte, hogy ez az alkalmazkodó lány, az egyetlen hozzáhúzó a házában, megbántódott. A két tömzsi keze közé vette az övét, s a legkedvesebb, legkacsmargóbb pillantásával nézett a szemébe. – De nincs köztünk harag, ugye, mondta kérlelőn. Majd Ágnes tiltakozása után: – Nem, miért? – a béke megpecsételésére ellágyult, résztvevő arccal tette hozzá: – A jó sem úgy következik be, kishúgocskám, ahogyan reméljük.

Ágnesből a hintó borítója alatt jött ki gondolatokban is a megbántódás. Az eső csakugyan szemerkélni kezdett, s ők ott ültek ketten, összezárva a bőrernyő homályában. Ezek az emberek? háborgott Ágnes. Még ki sem fújta magát, föl sem eszmélhetett, s már megrohanják a képtelen kívánságaikkal. S abban, hogy többet szenvedtél, jobban elnyúzódtál – értük, a hazáért –, ők nem az áldozatot, csak a végeredményt látják, hogy föléd kerültek: nem volt skorbutjuk, nem lett kanyargós az artéria temporálisuk. Azután amit a sógora elhagyott ítéletéről mondott: – „Mintha nem volna tökéletes” – ezt akarhatta mondani. Bezzeg ő tökéletes maradt. A fölmentésén, hadiözvegyeken. – Csak bámulom, mennyi indulat van az emberekben, ismételte meg a másik sarokból az apja az asztalnál egyszer már elmondott mondatát, amellyel mintha a világból rázúgó kívánalmak, bántalmak ellen akarná a maga régi bölcsességét, vagy inkább annak az igényét elsáncolni. – Nem ültek a Butirka börtönben, próbált a gondolatához simulni Ágnes, inkább részvétből, mint meggyőződésből. – Van, akin az sem segített. A hadifogságban is azt láttam, jutott eszébe egy régi mondata, mellyel a felesége kitöréseit szokta kommentálni: Felnőtteket nem lehet nevetni. Még a történelem sem képes rá. Ez a Béla sógor is kedélyes, csupa szikra ember, alkalomadtán szép érzésekre képes. De valahogy nem bírt magával. Mint egy-gyerekben, úri fiúban ki is nevelték az önfejűséget benne. Intelligenciája meg nem volt elég, ami a vérmérsékletét lekösse. A háború alatt, gondolom, kiskirály lett… Majd egy kis szünet után.– Egyben-másban a mamukádra emlékeztet! Ugyanaz az indulatosság, s persze nemesség is.

Ágnes azt várta, hogy most valami emlékezés jön az ifjúságukról. De az apja egy kis hallgatás után a gyomrát kezdte tapogatni. – Megnyomta egy kicsit a gyomrom az a sok finomság. – S néhány perc múlva, ahogy Ágnes az egyre sötétebb kocsisarokba nézett, a feje odacsúszott a borítónak, s a leesett áll s egy kicsit erősebb lélegzés mutatta, hogy a féderek elszundíttatták… Nem, az emberektől nem remélhet semmit, gondolta Ágnes. Az emberek még ha jószívűek is, szeretnek valakit: az eszükbe be van oltva a káröröm, nem tudják megállni, hogy amit észrevesznek, azt mondatokba ne foglalják. Ahhoz persze a szívük sem elég jó, hogy ne a látszatot foglalják ilyen mondatokba, mint amilyeneket Béla bácsi kimondott meg elnyelt, hanem egy kis előleget adjanak a szerencsétlennek, fölfüggesszék a kínálkozó ítéletet, s azt mondják: aki nem ismeri, azt hihetné, meghibbant szegény a fogságban, de mi a viselkedésiben, a mozdulataiban fölismerjük a régi, szelíd, gyűlöletet nem ismerő lelkét, s meg vagyunk győződve, hogy (főként ha úgy bánunk vele, mintha csak ezt látnánk rajt), le fogja vedleni a furcsa szokásokat, a túlzott alázatot, érdeklődését az ételek iránt, az asszociációt vesztő tanácstalanságot a más beszéde előtt. De vajon csakugyan regenerálódhat még az a lélek, amely az ő szemében egykor a tökéletességet jelentette? Mekkora kár eshetett a nagy fényes homlok mögött? A skorbut apró vérzései!… Maga se tudta, hogyan, egyszerre csak az az egyszerű asszony volt előtte, akit még mint kislány látott a városligeti tó partján: a nehézkes járású, nagy nyelvű, nyálfolyós fiát sétáltatta a karikázó, vödröcskékkel manipuláló gyerekek közt. Jó tíz-tizenkét éves volt, de éppen hogy beszélt, azt is valami borzasztó orrhangon. Tán farkastorka is volt; a gyerekek félreálltak, s megbámulták őket, az asszony azonban ragaszkodott a fia jogához a napsütésre: elszánt, makacs arccal ment az egészséges, többnyire jómódúgyerekek közt, s ha néha indulatosabban szólt is rá az elmaradozó laknira, rögtön megbánta, s valami szelídet, kedveset mondott neki. Ágnes most, több mint tíz év távolából, itt a borító alatt értette meg, milyen hősi boldogtalanság ment el ott a gyermekét vezetve mellettük… De nem, itt nincs szó ilyesmiről! Amit az elébb mondott, a kocsiban már, az is különb, mint amit abban a tökéletes házban öt vagy hat óra alatt hallott. Ahogy ő bámulja az indulatot, abban ott van az ő odisszeuszi útjának egész summázása. Hogy furcsán talál vissza a régi mondataihoz, s elalszik a tulajdon gondolatán? De hisz a határon, Csóton, csak a tetveiből, rongyaiból fürdették, vetkőztették ki, az a hét év még ott van rajta, abból őneki kell a szeretetével, a csendes, segítő készségével kimosdatni.

Amikorra lámpagyújtás előtt az elcsendesedő faluba beértek, s a rátarti hajtás, az út sűrűbb gödre, vagy az emberi élet közele Kertészt is fölébresztette, Ágnes teli volt fölbuzdulással, mint aki megkapta a feladatot, s még fogalma sincs, hogy hajtja végre, de lelkében már ott érzi az erőteret, amely minden tettét a nagy cél felé fogja delejezni. Otthon is alig várta, hogy a kérdésekből kibontakozzék. Kertészék egy kicsit féltékenyek voltak az ő farnádi útjaira. – Ida néni, gondolom, kitett magáért? tapogatózott Juliska néni. – Na, a Béla sógor most is olyan vicces kedvében van? kérdezte kajánul, az ikrekre gondolva, György bácsi. Ágnes azonban csak a zugot és ürügyet kereste, hogy lelkiállapotával s a teendőivel egyedül maradjon. – Hát megpróbáljuk még? nézett rá olyan mosollyal az apja, melyben már ott volt, hogy ő megpróbálja, amikor a sógornője vacsorához tessékelte őket. – Nem, én gondolni sem tudok már ételre, apuka csak tessék, én behúzódok a nagymamához. Még ki sem nyitottam a gyógyszertankönyvem; pedig abból kollokválnom kell a tandíj miatt… S csakugyan átment a nagymama pici szobájába, ahol az öregasszony, a maradékot bekapva, nemrég gyújtotta el a kedves állólámpát, melynek az asztalra eső, összehozó körét s a körötte derengő, a bútorokat a falakba mosó homályt annyira kedvelte. S csakugyan odatette az öregasszony esti olvasmányával szembe, mely épp a Hózseás próféta jövendölésénél volt nyitva, a gyógyszertant, a Hypnotikákat, de nem is volt szándékában, hogy olvassa, csak a gondolatainak keresett fedezéket. Egyszer aztán egy hirtelen mozdulattal kihúzta könyve alól a füzetet, s a kapcsot széthajtva, kivett a közepéből két lapot. Az első, hogy az anyjával megértesse a helyzetet. Hogy ennek a törődött embernek az ocsudáshoz azt az egy-két hónapi nyugalmat, amíg a régi szokásaiba, az iskolájába visszazökken, biztosíthassa. Ezt pedig az anyjától kell kikönyörögnie, vagy kicsikarnia, esetleg mindkettőt egyszerre. Nem akart tintát kérni, feltűnést keltene; a ceruzája habozott mint tétova madárcsőr a papír felett.

Kedves Anyám – találta meg a legegyszerűbb kezdetet. – Nem sokkal azután, hogy ezt a levelet megkapja, mi is otthon leszünk, a szerdai belgyógyászati gyakorlatot semmiképp sem akarom elmulasztani, engedte be az anyját egy pillanatra az egyetemi gondjaiba. De mielőtt itt hagynánk szíves vendéglátóinkat (a szívest utólag kihúzta, nehogy az anyja, aki különben is érzékeny volt a tükrösiek dicséretére, összehasonlításnak vagy épp szemrehányásnak vegye), úgy érzem, nem árt, ha beszámolok eddigi tapasztalataimról. Tulajdonképp miről? gondolta. Amiről élőszóban nem számolhatok be? Jelezzük csak az igazat: meg vannak itt olyan dolgok, amelyekről könnyebb írásban beszélni. Ezt egy kicsit enyhíteni kéne, nehogy fölcsattanjon: főképpen nekem, akiben olyan erős az elfogódott gyermeki tisztelet. Azt akarta írni, hogy szeretet. De ez már túlzás lett volna: a belérögzött tisztelet, az elfogódottság, amely akkor is belefojtotta a szót, amikor szólni kellett volna, az még igaz. Apuka egészségi állapota, úgy hiszem sokkal jobb, mint első pillanatban látszott. Már maga, hogy ezt a traktát, a helyről helyre járást, az örökös beszédet bírja: arra vall, hogy az ő erős, tornász testét a fogság, börtön, skorbut sem törhette meg. Én már teljesen belefáradtam, s örülök, hogy egy kimerítő farnádi kirándulás után, mialatt ő a házhelyosztásról beszél György bátyjával, a nagymama kis szobájába menekülhetek. Hét év persze óriási idő, főként ha az ember az ötvenet tapossa (Ágnes szemében ez valóban nagy kor volt már), s ilyen szenvedéseken kellett keresztülmennie. Érthető, hogy nem egyhamar talál vissza az itteni viszonyok közé. Látom, hogy még a hét-nyolc éve nem látott rokonok arcát is, főként a fiatalokét, sokszor csak nagy üggyel-bajjal kapcsolja össze az itthagyottakéval. Egyes szokásai meg, melyeknek az ő nélkülözéseiben megvolt az értelmük, például, hogy egy gyufaskatulya eldobását sajnálkozva nézi, a mi „bőségünk”-ben furcsának tűnhetnek fel. Mindennek a levedlése csak hetek, hónapok dolga. Én az utolsó hét tapasztalatai után határozottan optimista vagyok torkollta szinte le Ágnes a maga halk ellenmondását. A teljes gyógyulásnak azonban az a feltétele, hogy ez a megviselt szervezet, főképp az idegrendszer megkapja a regenerációhoz szükséges nyugalmat. Hisz a skorbut apró vérzései akarta odaírni megnyugtató alakban kocsibeli gondolatát, hogy azoknak a felszívódásához is idő kell. Az anyja szereti az ilyen magyarázatokat. De hátha ezt is bevonja majd önigazoló vádjai rendszerébe: – egy ilyen emberrel éljen, akinek a skorbut az agyára ment, s jó vastagon, hogy el ne lehessen olvasni, kihúzta. Erről – írta helyette – elsősorban nekünk kell gondoskodnunk, akik legközelebbi rokonai vagyunk.

Itt megállt. Most olyasmire kellett hivatkoznia, amiben nem egészen hitt: a nemes érzésekre, amelyekről az apja a kocsiban beszélt. Ó, igen, az anyja kapható volt az elérzékenyülésre, a segítésre, de abban, ahogy ő látta, mindig volt valami színészies, fellobbanásszerű, mint aki a jót téve elsősorban önmagán hatódik meg. De hát aki az emberek jó érzésére apellál, s ő most azt teszi, annak el kell fogadnia a magukról alkotott képüket, hogy legyen mire apellálni. Én tudom, hogy anyám, ha szenvedélyes is, alapjában jószívű: apám épp ma hivatkozott erre. De én is ezt tapasztaltam. Csak az önkéntes ápolónőként eltöltött hónapokra kell emlékeznem – magánál ez nemcsak divat, szalmaláng volt, mindig nagy részvéttel, szeretettel beszélt az egyszerűbb esetekről is. Ez, ahogy most eszébe jutott, igaz is volt. Az anyja a legénységhez kérte magát, nem úgy mint más megvetéssel emlegetett nők, akik a lábadozó tiszteket akarták szerelemre fogni, s ha lelkesedésének a forrása – a műtő, az orvosi tevékenység iránti áhítat, egyfajta hátborzongató kíváncsiság, s nem az emberszeretet: szabad-e így elemeznünk egymást? Mi marad a jó tulajdonságainkból, ha a gyökerekig megyünk! Szinte megörült, hogy ezt a szép tulajdonságot, amelyhez szólhat, az anyjában fölfedezte. Nem tekinthetnénk-e mi, nem a tábori kórházban, hanem a mi kis otthonunkban ilyen önkéntes ápolónőknek magunkat, akiknek nem egy idegen bosnyák katonát, hanem azt, akinek a munkája után, s szeretetében éltünk, kell az egészséges emberek közé visszasegítenünk?… Ez a mondat, ha maga felől nézte, inkább hazug volt mint igaz, de ha az elérendő cél felől, igen hatásos. Ha az anyja képes még a férjével kapcsolatban valami elérzékenyedésre, egy ilyenféle mondat válthatja ki. A kétféle érzés: az ellenkezés s a sikerültség tudata összeadódva abban nyilvánult meg, hagy rántott egyet a papíron, s más szögben fordította a testéhez. – Anyukádnak írsz? nézett rá nagymama, aki idáig csendesen járó ajakkal betűzte Hozseás céda feleségének a történetét. Ágnes szinte megrökönyödve pillantott rá. Hogy találta ki? Rá van írva az arcára? Hisz ő megmondta, milyen könyvet vett elő, még azt is, hogy el van maradva belőle. – Nem. Mért tetszik gondolni? hazudta hirtelen belepirulva. – Csak úgy gondoltam, mondta csendesen az öregasszony, kis fekete főkötőjét, mely fejét kerek labdaszerű gömbbe fogta, megint a biblia fölé hajtva.

Ágnes most már vigyázott, hogy komor, összeszedett arccal írja tovább a levelet, mintha csakugyan jegyzetelne. S ettől a stílusa is komorabb s egyben célratörőbb lett. Persze tudom, hogy hét év nemcsak Szibériában hét év, hanem idehaza is. Itt egy pillanatra megállt, s a gyógyszertanba nézett, mintha ott nem értene valamit. Az anyja önigazolását, hogy őt a legjobb éveiben hagyta itt az ura, hormonok s egyebek ellenére sem tudta a szíve mélyén elismerni. Hát ő a lány, nem tartja magát, nem él megtartóztatott életet? Vár arra, akit szeretni fog. Jó, őneki nincsenek emlékei, beidegzése, de lám mint abból a bántó történetből is kitűnt, az apja is tartotta magát, s büszke volt a hétéves szűzességire. Pedig az ő temperamentumának megvolt az egész megjelenésiben a hitele. Nem úgy, mint az anyja, aki klorózisos lány volt, látszik a képeken. Egy igazi, szenvedélyes nő az önuralomban is szenvedélyes; a felületes meg, aki operettekkel tartja ébren a vágyalgását, igazi kívánság nélkül csúszik az ilyesmibe is. Itt azonban a belátásnak kell beszélnie; az ellenállása arra vigyázott csak, hogy túlságba ne vigye az engedékenységet. S most, amikor a kis család megint együtt van: nem azon kell rágódni, ki mit vétett ezekben a kivételes esztendőkben. Maga a nehéz háborús években, a sort állások, gondok idején, mint a ház ügyeinek az intézője, mindenki tiszteletét kiérdemelte, s ha a ház eladása után, amikor apám visszatérésére egyre kevesebb lett a remény, kifáradva egy kis könnyebséget engedett meg magának, az ítélje el érte, aki maga hasonló helyzetben különbül viselkedett volna. Mint fogalmazás közben sokszor megtörténik: a fél hittel, lojalitásból kezdett mondat zártságában az igazság arcával tekintett rá vissza, s ő szinte megörült, hogy az anyja bűnét így is lehet látni. Én magamat is hibáztatom – ment tovább anyja védelmében, egy másik mentőérvét is elfogadva –, hogy a magam problémáival elfoglaltan, nem tudtam az élet gondjaiban eléggé segíteni… „S a szeretetet máshol kellett megkeresnie”, akarta tovább írni. De ez már olyan igazolása lett volna annak, amitől borzadt, hogy bár átvillant rajta, hátha így volt (Lackovics apró szolgálatokkal hízelegte be magát), hogy megtorpant. De mint mondtam, nincs értelme a hibáinkat analitikus mérlegre vetni. Sokkal fontosabb, hogy a következményeit eltüntessük. Én, akármivel próbálnák apámat izgatni (ez eddig nem történt meg) nyugodt lelkiismerettel tagadom, amit biztosan úgysem tudok. Mert hisz akármi történt vagy nem történt, a mentő körülmények olyan erősek s ami miatt meg nem történtté kell tennünk, olyan parancsoló, hogy… Na mi: hogy? Hogy lehet ezt a mondatot befejezni, gondolta az engedékenysége ellen indulatba jőve. „Hogy még hazudni is fogok érte.” „Hogy akár bűntársa is leszek apám ellen?” Hogy idegeneknek ebben az ügyben nincs joguk ítélkezni vagy pláne beleszólni fejezte be, nem egészen logikusan.

Ezzel, érezte, kinn is volt az anyjának felkínált alku egyik fele: a felmentés, letagadás. Most jön a másik: a fenyegetés. Épp eleget hízelgett a bűnnek, megcsördítheti felé az ostort is. Mielőtt írni kezdte, egy pillantást vetett az olvasást befejező öregasszonyra, nézi-e az arcát, az arcizmaira, ahogy maga is rajtakapta magát, komoran kirajzolódó elhatározást. Mindennek persze az a feltétele, hogy mi se teremtsünk több okot a pletykára, s a nyugalmat kívánó agyra ne zúdítsunk új izgalmakat. Erre azért kell figyelmeztetnem, mert a fogadás körül sok olyasmi történt, ami nemcsak a kaján nézőnek, de nekem is visszatetszett, s ha apám nem olyan kábult még, benne is gyanút kelthetett volna. Én azt hiszem, nekünk a legsürgősebb feladatunk most az, hogy a mi kis családunk összedrótozzuk, s erre a legjobb mód, ha egy időre magunkra maradunk, s az illetékteleneket, akárki az, a háztól távoltartjuk. Én a cél érdekében, ami erőmből telik, megteszem; vállalom a házimunka kellemetlenebb felét: a mosogatást, egyetemről jövet a beszerzést, apám fehérneműjének a gondozását, azt azonban tudnia kell, hogyha ő nem találja meg köztünk a megillető helyet és nyugalmat, én… No mit teszel? nézett magára. Az alternatíva másik fele, amelyet közölnie kellett, ez volt: engem is elveszítesz. Az anyja, tudta, szereti őt: a maga hisztérikus, hol vádló, hol kedvező módján a Lackovics-ügy óta is kap felé, mintha azutánra tartogatná. Az egyetlen fegyver, amivel az apja iránt türelemre kényszerítheti, ha azzal fenyegeti, ami tulajdonképp meg is történt már, hogy őt is elvesztheti. Hogy is volt a mesében: „Csuka fogta róka.” Egyik szív fogja a másikat. Én mellette maradok, és megteszem, amivel mint leánya tartozom neki. Ez nemcsak hogy olyan mondat volt, amilyet anyja a komolyabb színművek felvonás végén szokott hallani, de meglepetésére elébe is programot írt. Ha az anyja, mint ahogy indult, a hányattatás pokla után, egy szorosabb, állandót készít az apjának: ő kiviszi abból, s a maga gondosságával, figyelmével, szeretetével próbálja kárpótolni.

Másnap, vasárnap volt, s Ágnes elkísérte apját a templomba. Kertész, ahogy Ágnes visszaemlékezett rá, a fogság előtt észrevehető szkepszissel felelgetett ha ő a „tiszi”-jük, az öreg Izsák gondolatainak az értékét próbálta az apja eszén, mint legfőbb mérlegen lemérni. Pesten nem is járt templomba, hacsak a skót misszió istentiszteletére nem, ahol angol prédikációt hallhatott: Tükrösön azonban a gyermekkori emlékekért vagy a tisztelendő úr kedvéért, aki iskolatársa s ifjúkori barátja volt, majd minden vasárnap beült a zsúfolt fekete mándlis sorok előtt abba a foghíjasba, mely az úrasztalától balra az ősi illem szerint, amíg volt, a nemességnek, azóta pedig a honorácioroknak volt fenntartva, s szép dalárdai hangon énekelte a kóruson római számmal kitett zsoltárt vagy az arab betűs dicséretet, melyet még kisdiák korából tudott, s néha otthon, mosdás közben is énekelgetett. Egy kis szemle is volt a templomozás; ha kopaszság növelte homlokát a fölöttük vívódó hangról (mely ilyenkor többnyire valami elvontabb fejtegetéssel szokta a volt barátot megtisztelni) a padokra fordította, mintegy megvizsgáztathatta magát, ki az, akit ismer, s ki az, akinek a kilétét a templom utáni ácsorgásban kell majd megtudnia. Most meg, a szertartástól függetlenül, külön ünnep volt a megjelenése a padban: az öregebbek, ahogy bejön, a felálló ének közben odabólintanak, s az asszonyok során végigfut a figyelmeztetés: „A Kertész György öccse, a tanár”, „most került csak haza” jut el a felismerés a rag alól, ahol a kortársai ültek, a suttyó lányként itthagyott menyecskéken át tán még a fapadon ülő mafla iskoláslányok közé is. Ezt nem lehet kihagyni.

Ahogy a Polgári Olvasókör előtt az apja skorbutos lábára vigyázva a főutcába torkolló mellékutca szakadékán átkeltek, Ágnes Halmi Ferit pillantotta meg, amint harminc-negyven lépésnyire tőlük zavart mozdulatot tesz a kalapja felé, melyből végül is csak kalapigazítás lett, aztán, ahogy a rossz lába engedte, a legalkalmatlanabb helyen nekivág a gyér napban lassan szikkadozó tegnapesti sárnak. – Feri! – kiáltott rá Ágnes a torkolat mélyéből, s apja karját elengedve, előreszaladt néhány lépést, hogyha kell, ő is belegázoljon az úttest tésztájába. A hangjában, mellyel a fiú útját állta, magát is meglepte a hirtelen, ujjongásszerű öröm, mintha külföldön, vadidegenek között pillantotta volna meg váratlanul egy földijét, de szemében, ahogy a megtorpanó meglepetést játszó, majd feléjük tartó alakot nézte, minél közelebb ért, annál több lett a mulatság. Abban mindig van valami csiklandozó, ha a zavarba, csalafintaságba, amellyel egy másik ember a mi erőterünk ellen harcol (mely nekünk magunknak, ha nem vagyunk hiú libák, csak valami káprázatnak tűnhet) belelátunk. Hogy bukkant föl itt ez a Feri, most félév derekán? S mért menekül bele a sárba, amikor biztos azzal a reménnyel dobta be a postaládába a kártyát (vagy végzett más hasonló műveletet), hogy a templomból jövet találkozik velük? S mért adja olyan ügyetlenül, ott a sár közepén a meglepettet, túlságosan kitolva a felismerést, mintha a retina, csapok és pálcikák, vontatva adnák föl az okcipitális látómezőnek az ő váratlanul fölmerülő képét? – Maga is itt lenn van? fogta meg a karját, egy kicsit segítve is, hogy az útszéli árokból a járdára fellépjen. – Micsoda véletlen, tette hozzá aztán, mintegy a szemében játszó irónia cáfolatául a kézmozdulatban feltámadt kímélete. – Az a tükrösi kollégám, fordult az apja felé, aki ott maradt állva, a bátortalanságtól, de a jelenet miatt is a vízmosás fenekén (a mondat másik felét – akit az állomáson már mutattam – elhallgatva). Feri odament, s bemutatkozott, Kertész, aki a váratlan fordulatokat vontatottan emésztette meg, s amit más átugrik, apró tájékozódó kérdésekre bontotta, most is a csodálatra méltó dolgoknak kijáró arckifejezéssel ment végig a hallottakon. – Hogy? Kollégád? De csak nem az orvoskaron? És szintén tükrösi? Hogy is mondta a nevét kedves öcsém? Jól hallottam: Halmi? De csak nem a Halmi Ferenc gép- és műlakatos fia. Ó, nagyon jól emlékszem az édesapjára, még abból az időből, amikor mint fiatal házas idekerült. Honnan is, Perkátáról, ugye? örült meg, hogy Feri rábólintott, az emlékezetéből fölmerült részletnek, mintha az, amit a múltnak ez a nagy temetője kidob, az ő részleges feltámadása lenne. S most egy kis szabadságon? Tán valami finom disznóölés? adta érdeklődése a mentő ötletet Ferinek. – Igen, olyasmi, makogta az. – Egy kis hazai! Mit nem adtunk volna mi ott a Csulimnál, Irtisznél egy ilyen kis csomagért.

Ágnes egy kicsit megbánta már, hogy olyan mohón tartotta a menekülőt. Ő mindig mint tudósról beszélt az apjáról Ferinek, aki valami nyelvészeti felfedezéssel jön haza, s elvben bármilyen dacosan is vállalta a mostani állapotát, épp a Feri kiábrándulását mégiscsak jobb lett volna előkészíteni. Hisz ő, aki elmekórtant is hallgat, már ebből a logorrheából is láthatja, hogy baj van. Arra meg, hogy a Feri apját gép- és műlakatosnak nevezte, maga se tudta mért, szinte összerándult a szégyentől. Szemben velük, a kis gépészkovács cégtáblájára ez volt kiírva, de attól senki sem emlegette úgy; az az alázatos tiszteletadás kereszteződött ebben az agy nehézkességével, ami Farnádon is bántotta már. Közben Ferit is féltette attól az ártatlan tapintatlanságtól, mellyel az apja mostanában az érzékenység aknáira lépett. Ő sohasem beszélt Ferivel a családjáról, s noha a Halmiék házacskája odanyílt az utcácskára, melyen az állomásról jövő kocsi Kertészék elé kanyarodott, az a nagy sovány karikás szemű asszony, – aki már kislány korában föl-föltűnt az ő tormás vízmosásukra néző palánk fölött – olyan távol maradt tőle, mintha a Bozót túlsó partján laktak volna; nagymamától, Juliska nénitől azonban tudott annyit, hogy baj van a Feri családjával, a kék kabátos embernek se gépje, se műhelye, a felesége kis földjén gazdálkodnak. Mire talál az apja rákérdezni? A végén még a lába felől is érdeklődni kezd. Hiszen ahogy az ő kiáltása irányába nézve a sárban fölfedezte, biztos a sántítása tűnt fel először neki. „Valami érte tán a lábát, egy kis sérülés, pinceszerről jövet” téríti rá a szót a figyelmében megrögzöttre.

Feri azonban a maga zavarától nem vette észre, ami Ágnes apján észrevehető volt: ő azt, akin valamit itt észre lehet venni, magában, a lábában, a hosszú orrában, a buta felmerülésében látta, s megkönnyebbült a kedvességtől, mellyel a lelkén hatalmat nyert ember legközelebbije első látásra elhalmozta. Csak az apja emlékétől iparkodott távolodni, s erre a „hazai” meg a Csulim és Irtisz módot is adott. – Ágnessel sokat beszélgettünk a tanár úrról, mondta vörös arcán egy alázatos mosolyt kenve szét, ahogy a templom irányába együtt megindultak. – Úgy, hogy amíg lehetett, nyomon kísértem az útját. Úgy gondolom, Acsinszkból jött az utolsó levél? tekintett Ágnesre. – Ó, aztán jött még a legnehezebb, szólt közbe Ágnes erőltetett elevenséggel, s kezdte felsorolni, amit Halmi még nem tudott. Azon volt, hogy a templomig ő vigye a szót. – A doktor úr nem jön be? kérdezte Kertész a templom előtt. Vagy nem is tudom: a kedves apja tán katolikus? – Nem, én nem vagyok templomjáró, mormogta Halmi kezét nyújtva; a vallásellenesség s óvatossága közt, hogy Ágnes apját meg ne sértse, homályos kompromisszummal. Kertésznek azonban, ki tudja miért, megtetszett a fiatalember. Az-e, hogy tükrösi fiú létére az orvosságig küzdte fel magát, vagy hogy disznóölésre jött haza, vagy a hibássága keltett részvétet benne. – Meddig marad itthon, kedves öcsém? mondta kezét nyújtva. – Éjszaka mennem kell. – Hát ha nincs jobb dolga, tessék, látogasson meg bennünket. Ma délután, azt hiszem, nekünk sincs programunk, nézett Ágnesre. Ágnes nem bánta volna, ha van. – Azt hiszem, nincs… Csakugyan meglátogathatna, tekintett Ferire, a húzódását elszégyellve, de még mindig elég tétován… – Rokonszenves fiatalember, mondta Kertész, mialatt a templomudvaron végigmentek. De mi baja lehet a lábának? – Gyerekkorában volt csípőizületi gyulladása, mondta Ágnes, aki Ferivel sohasem beszélt a sántaságáról, de annál többet gondolt rá, s kórbonctana fölött ezt sütötte ki. Kertész figyelme azonban már az udvaron ácsorgók, a süvegek felé fordult, melyeknek köszönését a felismerésért küzdő szemmel s keménykalapja mélyebb megemelésével viszonozta.

Ágnes bízott benne, hogy Feri nem meri beváltani a szavát, nem jön át a nagygazda házba, melyben sosem járt, csak a palánkon nézett át, egész másféle érzéssel, mint ő az övékébe. Feri azonban mégicsak megjött. Ágnes az ólaknál volt épp a nagynénjével. Vasárnap délután a szolgáló kimenős volt, és átment testvéréhez, aki a béresük volt, a cselédházba, s Juliska néni maga adott enni a disznónak. Ágnes a sajtár másik felét kapta el, így mutatta, hogy nem irtózik a munkától, de meg szerette is nézni a korpa fölött egymást félrenyomó, a türelmetlen visításból megelégedett csámcsogásba csendesedő boldogokat, a zsírjukba dermedt kocák eltelt szörcsölését. – Nini, a Halmi doktor úr, hallotta a gangról az apja hangját, mely egy fokkal örvendőbb és meglepettebb volt a vendégnek kijárónál. A folyóvégi lépcsőn föllépő alak kémlelése, a sánta láb, s a hozzátartozó alak felismerése a délelőtti jelenet, a fiú neve, doktor volta, s a fejéből visszaforgó film végén az elégedettség, már-már diadal öröme, mind ott volt benne. – Ágnes: szólt le aztán az udvarba. S mire Ágnes a fölcsípett szoknyáját leeresztve odaért, már tessékelte is. – Tessék, tán ide, édesanyám szobácskájába. Itt elbeszélgethetünk. A mi kedves Halmi szomszédunk fia, mutatta be a kopogással felriasztott öregasszonynak, aki épp annak a kis gyengeségének hódolt, amelyet örök mozgásban eltelt élete után, az ura halála óta engedett meg először: tétlenül üldögélt, nem a gazdátlan maradt búsulóban, csak a kisdívány szélén, egyenes háttal, mint aki, ha egy percre le is ül, nem adta meg magát az ő protestáns hite szerint bűnös tétlenségnek. Az ő szeme ne ismerte volna fel a Halmi fiút, akiről azt is tudta, hogy doktornak tanult, nemsokára végez, még azt is, hogy Pesten Ágnessel is szokott találkozni? Hisz ő volt az egyetlen, aki a Kertész házból a sovány, kísérteties asszonnyal istenfélő emberként, akit nem kapat el a jólét, elbeszélgetett, s az, hogy most ez a hibás fiú ezekkel a felsőbbrendű lényekkel, a fiával, unokájával együtt lép a szobájába meglepetésiben az érdemnek kijáró tiszteletet ötvényezte egy kis osztálysérelemmel: hogyan hát az a szegény gyerek – míg az ő Sanyijuk az érettségit is alig nyomta le – maholnap doktor lesz, egyenrangú a fiával. A vendégfogadás rítusa ebből persze nem sokat engedett keresztül; fölállt, tessékelt, maga az ágyhoz húzódott, egy darabig állva hallgatta a beszélgetést, hogy aztán mint aki fölösleges bútor a szobában, megkérdezte: ne készítsek lámpát? majd, hogy a fia azt mondta: nem, minek, spóroljunk, olyan kellemes – így észrevétlen kihúzódjék.

Csakugyan kellemes is lett volna, ha Ágnesnek az eszébe szúrt dacos határozat ellenére nem kell szorongania, miféle érzékenységek, leleplező jelek felé kanyarodik a beszélgetés. A kis szobának a kertre nyílt ablaka a télikörték s a csodaként megmaradt, sőt óriásira nőtt fenyő jóvoltából félórával előrébb hozta a szürkületet. A bútorok, az elbizonytalanodó körvonallal kirajzolt három alak, a két férfi az asztalnál, Ágnes mint figyelő a búsulóban, a homályban csendesen ejtett szavak, az összeszövődő dolgokkal szemben a kályha rácsán egyre határozottabb fényt kapó tűz, s a tudat, hogy itt van az „öröm”, melyre téli vakációi alatt ugyanilyen estéken hol nagymamával, hol maga olyan sokszor gondolt, ha megállíthatta volna az időt: olyan gyönyörű lett volna. A másik, aki ezt a szépséget szintén csak futólag fedezi majd fel, ha fölfedezi: Halmi Feri volt. Ő igazán csak egy pillanatra jött be. Még be is kell csomagolnia. De ha már a tanár úr volt olyan szíves, hogy meghívta… Meg Ágnesnek is hozott valamit, a régi írásai közt találta, a két év előtti kórtani jegyzete. Látszott, hogy délelőtt óta folyton ehhez a beállításhoz szedte a bátorságot, gyűjtögette az ürügyet, torkollta le magában a palánk rosszabb oldalán született ember felfortyanásait. Igazán jól csak Kertész érezte magát. Valami indukció ajándékozó kedvként vitte át belé a Halmi zavarát. Amióta a vonatról leszállt, folyton ő vizsgázott, neki kellett bebizonyítania, hogy megismeri a csókkal feléje tartókat, meg tudja kötni azt az ostoba nyakkendőt, elérti a Béla sógor huncutságait. Végre egy jóravaló fiatalember, akinek ő segíthet, akivel úgy beszélhet, mint régen, a szünetben kikérdett diákjával, akiről megtudta, hogy falusi, vagy épp megyéjebeli.

– Képzelheti, mennyire meglepett, kezdte, amikor meghallottam, hogy Tükrösről egy orvos került ki. A mi nemzedékünkben még pap, tanár volt, amire egy falusi fiú gondolhatott. Na még a jogász, főleg az úrifiúk; a magunkfajta már nemigen bízott, hogy elég furfangos lesz. Az, hogy az unokatestvérem, a Varga Lajos fia mérnöknek tanult, hallatlan dolog volt. Nem tudom, elvégezte-e azóta? fordult Ágnes felé… De az, hogy egy orvos kerüljön ki! Doktorban eddig importra voltunk szorulva, s azt az öreg Lorschi ötven éven át kielégítette. Nem tudom, él-e még? (Ezt is Feri tudta, hogy nem.) S kedves öcsém, hogy gondolt épp erre a pályára? Ágnesben megállt a vér, – hisz nyilvánvaló volt, hogyan. Ha Feri félreértené ebben a hangban az ártatlanságot, s azt mondaná: a nyomorékságom miatt, vagy az apja folytatná úgy: tán a betegsége. De semmi ilyen. Feri azt mondta, már kisfiú korában az akart lenni, amióta Hermann tanítótól az Ember című könyvet kölcsönkapta. – Hermann, várjunk csak… Csak nem az izraelita iskola tanítója? Volt két szép leánykája is. Nem hallottam róluk. – Elköltöztek tizenkilenc után – mondta Feri… (Meggondolta, hogy a Kertész házban van, s nem mondta ki, miért.) – S az iskola sem működik persze… Igen, ez a Hermann kollega, emlékszem, készített itt elő néhány fiút. Tán a doktor úr is a polgárit végezte el előbb magánúton?… Ágnes most tudta meg, hogy így volt. Ez egy kis optimizmust lőtt belé. Lám, ő mióta jár Ferivel, s nem tudta; az apja meg tanári ösztönével, érdeklődésével azonnal kiszedte. – Volt nekem is egy-két ilyen tanítványom. Általában a tanítóképző, kereskedelmi fele mentek, az volt a könnyebb lépcső; de volt, aki a gimnáziumi felvételinek is nekivágott. Ha ilyen fiú került elém, mindig segítettem. Volt is vitám egyik másik kollegával, mert vagy az alapjukat kevesellték, vagy egyszerűen úgy nézték: mit tolakszik ide. Azt, hogy idáig felküzdte magát, az épp elég alap, vitatkoztam én velük. Sosem csináltam szabálytalan dolgot, de egy ilyennek, mint felügyelő tanár, emlékszem, még a latin dolgozatában is segítettem.

Ez nagyon szerencsésen ment idáig. Feri láthatólag felmelegedett. Az a hajdani latin felügyelet, mintha titkos cinkosságba keverte volna őket. A falusi gyerek tanulási nehézségeiről beszéltek, Feri elmondta, ő is milyen körülményesen végezte el egy fehérvári rokonuknál a kereskedelmit, s hogy tette le egyévi otthoni vergődés után a maga tanítványaként a gimnáziumi érettségit. Sajnos, a rokongyerekekben, mondta Kertész, ez a kitartás a legtöbb esetben nem volt meg. Ott volt hátuk mögött a föld, sokszor még a szülők is bátorították őket. Molnár sógorom, édesapám nővérének a férje (s itt egy pillantást vetett a szekrény felé, ahol az előbb az öregasszony állt) azt mondta a fiának, amikor a jogra iratkozott. – Aztán le ne nézesd magad. Tudni kell, hogy a Molnárok nemesek voltak; Molnár sógorom apámat tegezte, az meg magázta őt. No, az aztán nem nézette le magát. Így persze a legtöbbjük elhullott. – Ez Ferinek is tetszett. Ágnes a homályban is látta, ahogy a hosszú orra alól a görbén nőtt fogak előjönnek, s a melléből hörgő, fűrészelő hangokban jön föl a nevetés. – Milyen csúnyán nevet, gondolta Ágnes, mintha a sok keserűség, ellenszenv, mint ráspoly állná a hang útját. Egy ideig félbemaradt, jegyzőségben, írnokságban ragadt diákokról volt szó. Feri is előhozta egy kuruzslóvá vált kollégáját. Majd egyszer csak egy alázatos, kicsit félszeg, kicsit ravasz mosolyt kenve a szája köré, elszántan előállt: – No és ott kinn? Ott mit tapasztalt a tanár úr? Milyenek a tanulási lehetőségek? – Oroszországban? értette meg Kertész a fordulatot. Aztán azt a legyintésszerű mozdulatot tette a kezével, amelyet Ágnes már ismert (s amelyet Feri, nem egészen pontosan, úgy fordíthatott volna le: Ajaj, arról jobb nem beszélni). Ott most minden a kísérletezés állapotában van, adta vissza aztán a legyintés értelmét szavakban is.

Ágnesnek nem volt határozott véleménye az oroszországi dolgokról, azt azonban látta, hogy ahogyan a tükrösi gazdarokonok (vagy épp Béla bácsi) beszélnek róla, az csak valami szájalás, az átélt veszély kinagyítása a múltban, a fenyegető lekicsinylése a jövőben, s bántotta, hogy az apja, a bő vacsorák fölött nemcsak hogy lenyelte, hanem még alkalmazkodott is hozzá egy-egy történetével, megjegyzéseivel. Félt, hogy Ferinek is valami ilyet mond, s azzal végleg a Kertész Sanyi nagybátyjává teszi magát a szemében. Kertészt azonban lojális természete s az idegen társadalom alján töltött évek érzékennyé tették mindenféle sugallatra, s megérezte, hogy a kérdés, mellyel a gép- és műlakatos fia a kinti dolgokra térítette a szót, más választ vár, mint amikor a sógorok tértek rá: hát ott kint… Ennek a fiatalembernek, aki már eddig is a tanárt ébresztette benne, a történelmet objektíve néző ember véleményét kell előadnia; azt, amivel a papucsfonó műhelyben barátja, a heves vérű akadémiai tanár nézeteit próbálta korrigálni. – A kommunisták, az okosabbja, nagyon jól tudják, s hangoztatják is, hogy az ő sorsuk a népművelésen múlik. Ilyen eszméket azokra a tömegekre egyelőre csak erőszakkal lehet rákényszeríteni. Az erőszakot azonban nem lehet időtlen időkig fenntartani, mert gyűlöletessé tesz, főként, ha mindenféle jött-ment idegennel a jón kapó, meggyőződéstelen emberekkel, ahogy a kinti újságokban olvastam: karrieristákkal kell szövetkezniök. Viszont, amíg a lakosság 60-70 százaléka kommunista nem lesz, a diktatúrát sem lehet abbahagyni. Ez az ő dilemmájuk, amiből csak a tömegek művelésével vághatják ki magukat.

Itt a régi, tanári szemcsillogással pillantott hallgatójára. Ezt a véleményét még a börtön s a skorbut előtt fogalmazta meg, s magát is meglepte, elgyönyörködtette, mint egy jól sikerült magyarázat régen a táblánál. De folytatni, továbbszőni (bár az arc kifejezése erre készült) nem tudta már a készen felbukott véleményt. – Ahogy az a fiatal vöröskatona mondta, engedett emlékei vonzásának, akinek az acsinszki piacon a gépműtanomat eladtam. Akkor már mindenből kifogytunk, a papucsipar nem ment, a néhány megmaradt könyvemmel ültem ki. A gépműtant, a műszavaiért vettem meg tizenhétben, amikor aránylag még gazdagok voltunk, megvolt azonkívül Psevalszkij Utazás az Altájba meg egy japán társalgókönyv, amelyet a címe után (az írásuk ugyanis teljesen olyan, mint a kínaiaké), mint kínait vettem meg. A nyelvészeti ábrándozásaim alatt ugyanis kínaiul is tanultam.

Ágnes látta már, hogy menthetetlenül eljutnak Tengri istenhez, akit elalvás előtti társalgásaikból ő is kezdett már ismerni. Feri azonban közbeszólt. – S mit mondott a vöröskatona? – A vöröskatona? kereste Kertész az acsinszki vöröskatonát. – Jóképű ember volt, szépen adjusztálva, megnézegette a könyveimet, s végül is a gépműtant vette meg, tán hogy imponáljon. De minthogy csak száz rubele volt, s nem tudtam visszaadni, el kellett kísérnem a parancsnokságra. Dicsértem neki a vörös hadsereget, a győzelmeiket, hogy milyen fegyelmezettek s tisztaságszeretők. A mi gorodunkban is ott hevert egy döglött malac a nyílt utcán, ahogy bejöttek, az egész lakosságot kirendelték s mindent eltakaríttattak… Ágnes elképzelte az apját, amint megy a vöröskatonával. Milyen természetesen mondja, hogy dicsérte; nem is gondol rá, hogy akik hallgatják, főleg a rokonok, azt gondolhatják: a szegény féreg mit is tehetett, hízelgett. – S a népművelés? szólt közbe érdeklődést tettetve. Azzal tetszett kezdeni, a katona mondott valamit a népművelésről. – Hisz azt mondom, intette le az apja, mintha megérezte volna érdeklődésében a félelmet. (Mással sose vette észre, hogy ennyire ingerült lett volna.) – Azt mondja: ez mind semmi – fordult Feri felé. Most ki kell mennünk a falvakba, néhány év alatt nem szabad egyetlen analfabétának se maradnia. Programjuk volt gyönyörű, csak a megvalósítása… S a nevetése ugyanazt mondta, amit előbb a legyintése.

Ágnes, hogy a beszélgetésnek medret adjon, s Feri inkább gyanított, mint ismert várakozásának is kedvezzen: újra kockáztatta a leintést. – Az is nagyon érdekes, amit azokról az omszki olvasótermekről tetszett mondani. – A csitalnáják? mondta rá az apja, de még mindig az előbbi nevetéssel. – Meg az a szabadegyetem féle? nógatta meg Ágnes. – A Politechnicseszkij Institut, nevetett ugyanúgy az apja, anélkül, hogy beszélni kezdett volna róluk. – Tanár úr Omszkban is volt? kérdezte Feri… Tán az omszki csatát is ott tetszett átélni? – Hol volt akkor már az omszki csata, húsz nyarán, amikor én odaértem. Már Kolcsakot is rég főbe lőtték, hála a cseheknek… Az omszki csatáról mi a menekültektől hallottunk. – Persze, ha Acsinszkban érték a vörösök, igazította ki magát Feri. Azt körülbelül tizenkilenc karácsonykor foglalták el. – Épp újév napján. Szegény Horváth Feri, egy derék békési fiú, akkor kapta a haslövését. Ott lézengett a palánk körül… A neveknek, dátumoknak ezt követő labdaütögetésiben Ágnes egyre nagyobb bámulattal fordult a kollégája felé. Az apja elbeszéléseiben a cári idők óta, bár egyszer-kétszer megpróbálta, sehogy sem tudott rendet tartani. A mongol határtábor, Dauria, amelynek még ő is le tudta írni cirill betűvel a nevét: volt az utolsó biztos pont. Acsinszk, Kolcsak, Omszk, cseh légió, vörösök, az ő fejében is úgy össze volt hányva, mint a hallgató rokonokéban. Feri azonban mindenről tudott. Hogy mikor bomlott föl Kolcsak volgai frontja, mikor értek a vörösök Omszkba, Acsinszkba, Irkutckba. Hogy törtek ki a partizán ezredek az Altájból, hogy kapták oldalba a menekülőket. Először csak egy-egy figyelmeztető szóval akarta jelezni, hogy ő sem egészen tudatlan, aztán hogy rájött a remeklési láz, melyet tán Ágnes jelenléte is szított, megfeledkezett az óvatosságról, hogy ez a nagy tájékozottság a hallgatói előtt gyanússá teheti. Még a bakui török népek értekezletéről is tudott, melyre a szovjet kormány Kun Bélát delegálta, s Kertész is el szerett volna jutni. Hát ez lakik ebben? csodálkozott Ágnes. Ettől áll olyan tétován a Baross utca sarkán?

Amit az egyre sűrűbbre szövődő homályban ez a kérdéseivel gyónó ember itt elárult, Ágnesnek nem politika volt: többlet. Hát ez a szegény fiú, miközben egyik előadásról a másikra húzza a lábát, ezt hordozza, ezt a számára hozzáférhetetlen világot, a vesztett ügy álmait magában. Kertész sem ütődött meg a különös tudáson. Úgy volt Ferivel, mint a vizsgáztató, aki egyszer csak rájön, hogy akit feleltet, többet tud az előírt anyagnál, egyben-másban tán nála is, s ettől maga is nekibátorodik, s a tananyagon túli dolgait, kedvenc eszméit kezdi belekeverni. Szemmel láthatólag jól is esett, hogy felszabadult az egyenirányítás alól, mely a csóti tábor óta szinte a maga számára is észrevétlen az idehaza megkívánt irányba terelte a véleményét. Most eredeti természetük szerint, váltóáram módjára lenghettek, ide-oda, ebben a szabadabb erőtérben. Ágnes, bár örült a felszabadultságának, a visszatérő tanári elevenségének, ez a lengés még jobban meglepte, mint a vonaton vagy a rokoni kacsák fölött. Nemcsak az emlékek fölmerülésében nem volt rendtartás, hol Acsinszkban voltak, hol Pétervárt a követség fűtetlen termében, a Butirka folyosóján, de mintha az ítélete is sok ezer apró részletre esett volna szét, amelyek közt hiányzott az egészről alkotott ítélet fonala, következetessége. Épp fordítva, mint Béla bácsiék, de mások is, akiknek az összítéletük volt meg, s afelől színezték s torzították persze a részleteket; nála azon kellett csodálkozni, hogy férhet meg ennyi világnézetileg össze nem kötött vélemény egy agyban. Az Acsinszkba, a Kolcsak üldözése közben bevonult vörösöket a mi negyvennyolcas honvédeinkhez hasonlította, amikor a tavaszi hadjáratban szinte az eszme lendületével minden irányba szétverték az ellenséget; később meg mintha a Kolcsak sereggel menekülő oroszokkal lett volna a rokonszenve, akik a szánokra tett ládákon, prémekbe burkoltan, némán vonultak a negyven fokos hidegben kelet felé. Az előbb megdicsért partizánok közül egy ezred rajtaütött egy ilyen karavánon, s vagy hatezret legyilkolt. Az én Szegedi bajtársam, mondta, aki ékszerkereskedésre adta magát, nagy üzleteket csinált gyűrűben, karperecben. Alig egy perc múlva viszont nagy elismeréssel tért vissza az orosz népnevelésre: Amit a lányom mondott, a csitálnájákkal kapcsolatban, azt még a börtönben is tapasztaltuk; az elv ott is az volt, hogy a bűnöst meg kell javítani, még hangversenyt is adtak. Saljapinnal, a raboknak. Majd a sötét, éhező Pétervárt írta le, ugyanennek az elvnek a diadalaként, ahol faházakat vertek szét tüzelőnek (most is előttem van egy szerzetes, amint a gerendát fűrészeli), a boltok üresek, csak a Gorohovszkája, a Borsós van tele, ahova a csekára őt is behurcolták. Minél jobban belejött, annál kísértetiesebb lett ez a fázisváltás, mely igénye szerint valami történelmi fejtegetés lett volna, visszalépés a tanári katedrára, valójában azonban mint egy bizonytalan irányba ömlő ár kereste a lejtőt, dobta ki az emlékeket, mint elsodort tetőket, hullákat.

Közben, ahol alkalom nyílt rá, egy-egy nyelvészeti ötletét is beledobta az ugráló társításba. Először némi szeméremmel, mint aki rájött, hogy ezek beteges dolgok, s csak kuriózumként említi, például, hogy ő ábrándozásaiban nemcsak a mi Kálla helynevünket, de még a latin coleo, kultúra szót is a folyók partján emelt mordvin, cseremisz áldozati helyekkel, a kualékkal hozta kapcsolatba; a kualekhoz viszont a mordvinokról jutott (Omszkból Moszkvába ősi finn-ugor területeken utaztak át), akiknek a nevét a va folyónév s a dé kicsinyítő képzővel a megerből, azaz a török népek közös nevéből vezette le. A maga gyanakvása, vagy Ágnes kérdése, két három esetben vissza-visszahozta ezekből a kitérőkből, de amikor az orvostanhallgatókra való tekintettel elmondta, hogy fürödtek ők meg Omszknál a takonykórral fertőzött Irtiszben, melyet az egyik ott lakó tatár törzs Itilnek nevez, éppúgy mint más ural-altájú népek a Volgát és Dunát, ami persze Etelével azonos, akkor nem tudott többé kedvenc gondolatmenete csábításának ellenállni (Ágnes is föladta közben a harcot), s a teljesen besötétedett szobában, hol az Altáj gleccserpatakjairól volt szó, amelyeknek ri, ere nevében a magyar ér, árok lappang, ami ugyanakkor férfit is jelent; hol az Itil szóban rejlő délről, mely az ég közepét jelenti; ennek a középnek a mongol változata rejlik az égisten, Tengri s a magyar tenger, tengely első szótagában; hogy aztán váratlan kiugorjék a felfedezés, hogy az itil voltaképp az a folyam, amelyben az összes „erek” már egyesültek, népre átvíve: az a központi hatalom (innen az Attila név), melyben valamennyi törzs, ház beletartozik.

Az egyre nehezebben követhető (ismertként használt, de valójában ismeretlen) feltevésekben szétfolyó beszédnek nagymama vetett véget, aki nem bírta már ott kinn, hogy a vendégei sötétben üljenek, s behozta az elgyújtott állólámpát. – Már mégse beszéljenek úgy, hogy nem is látják egymást, mondta csendesen jó estét köszönve. Erre aztán Feri is kászálni kezdett. Kertész, apró csillogó szemmel, a hajdani felfedezői részegségtől kipirultan fogott vele kezet. – Nagyon örülök, hogy megismertem a doktor urat, legyen szerencsém Pesten is… Ha nem untattam el nagyon, tette hozzá, a nyelvészeti ábrándozásaimmal. Ágnes magára vette nagymama kendőjét s kikísérte Ferit az utcáig. – Csakugyan nagyszerű ember az édesapja, szólalt meg Feri, ahogy a folyosón hallástávolon túl kerültek… Ágnes meglepetten fordult hátra, hogy őszintén mondja-e. Ő azt hitte, hogy Feri a szigorú rubrikáival rég besorozta az apját a meggyőződés nélküli polgári csodabogarak valamelyik csoportjába. De a vörös arcot őszinte elragadtatás lágyította meg. – Nem csodálom, hogy már mint kislány úgy megszerette, adta hozzá ahhoz, ami az arcán állt. Ágnes azonban még mindig nem mert hinni a mellette sántító sötétségnek. – Most egy kicsit zilált még, nyomult belé óvatosan az aggályával. Mit gondol, lehet ez a skorbut következménye? – Miért? Nagyon érdekesen beszélt, tiltakozott Feri, a skorbutban rejlő rémképet figyelemre se méltatva. Még nem találkoztam kintről jöttel, akitől ilyen rövid idő alatt ennyi használható értesülést lehetett szerezni. S ahhoz képest, hogy mik az előzményei, fogalmazta át hirtelen a fejében kiugró „osztályhelyzet”-et – nagyon elfogulatlan. – Ugye, nézett rá Ágnes reménykedve. Olyan megkönnyebbedés fogta el, mintha a nehéz, mindent megülő köd egy perc alatt szállt volna fel a lelkéről. – Ó, nem ilyen volt ő, mondta a jogosnak elismert szeretet diadalával. De egy-két hónap alatt, amilyen szívós a szervezete, abban bízom, megint a régi lesz. Azt a nyelvészkedést ő is hadifogoly betegségnek tartja, tért rá a legkényesebbre, egy orv pillantást vetve a kapufa túlsó oldalán állóra. Plennitisz: így hívják. – Miért, nagyon plauzibilis volt, amit az Itilről mondott, tiltakozott Halmi. A nyelvészek különben is félig-meddig költők, jöttek elő egy vakkanásszerű nevetésben a fogai, s a pozitív dolgokra, természettudományra, szociológiára nevelt ember lenézése.

Ágnes nem is tudott aznap este máson gondolkozni, mint a Feri mondatain. Odabent azt mondta, megfájdult a feje, levegőzik egyet, s minthogy kint megeredt az eső, a folyosón járt föl-le a diáklányos kabátjában. Hogy Feri nem hízelgett, az biztos. De hogy lehet akkor, hogy az epés szíve, mely a professzorok gyengéit rögtön észrevette, ilyen kritika nélkül fogadta be az ő beteg apját? Az hogy az ő apja? Attól még féltékenység is támadhatna benne, mint ahogy régebben érzett is ilyesmit a kérdéseiben. A megkönnyebbedés, hogy a szorongató kirándulás abba a Kertész házba ilyen jól sikerült? Vagy egyszerűen az apja nyájassága? Az valóban szép, hogy milyen kedvességgel kezelte, kedvesebben, mint őt, ezt a sose látott fiatalembert. De ha mindezt leszámítjuk: Feri makacs agy, s ilyen érzelmi dolgoktól nem engedi becsapatni magát. Vele, persze, nem is igen beszélt még igazi művelt ember. Az egyetemen nem állnak szóba a diákkal, s a szállásadói? Akárhogy is: ő nem azt vette észre az apján, amit az anyja, a rokonok, Béla bácsi: a furcsa szokásokat, az alázatot, nehézkességet, hanem amit ő szeretne benn látni: azt, aki elment, annak a folytatását. Ő akkor persze egy rajongó bakfis volt, s az idő, a távolság, ezt a rajongást konzerválta. Míg az egész lelke ért, ez a kis oltár megmaradt a gyerekkorinak. De ha Feri is így látja, akkor annak a kislánynak mégiscsak igaza volt. Csak a rajongását kell hozzáérlelni a mostani gondolkozásához: hogy az apja nem az a fellebbezhetetlen bölcs tudós. S nem szebb így? Mit kezdene ő egy köztiszteletben álló akadémikussal, egy Korányival? Büszke lenne rá. Míg így… Bement, hogy a megolvadt szemével abba a jóságos arcba nézzen. Épp a hajdani ásatásaikat magyarázta György bátyjának; hogy a Bolondvár, amit a patikussal ők fölástak, miféle őrhely lehetett. S Ágnes boldog reménnyel hallgatta, s követte oda, ahova az efféle beszédnek tapasztalata szerint el kellett jutnia: a mongol és magyar települési viszonyok helyneveinkben megőrzött hasonlóságához.

ÁGNES lába még sosem érezte olyan magasnak a lépcsőházukat (mintha csak egy kilátó vagy templomtorony platójára vitt volna), mint amikor a szuszogó Bölcskeyné előtt, aki az apja egyik csomagját elvette, a lakásukhoz vivő második emeleti folyosóra felért; a dobogó szíve viszont sosem kívánta úgy, hogy a második fölött még egy harmadik, negyedik emelet legyen, s a lépcsőház szájától a csengőig az út minél tovább tartson, mint most, hogy azt a néhány lépést a két nagy bőrönddel megtette. Az a pillantás, amit a konyhaablak mögül kiriasztott Bölcskeyné vetett rájuk, inkább rémült volt; mintha ilyen sorsvert embereknek már nem is lenne szabad a kapualjból előbukkanniuk. – Meg tetszettek jönni? mondta aztán, hogy a fájdalmas képzeteket ébresztő látvánnyal összebarátkozott, úgyhogy Ágnes, aki a kis csoport élén ment, az első lépcsőről visszafordult. – Anyám itthon van? nézett a házfelügyelőné szemébe, mert az villant fel, hogy tán nem kapta meg a levelét, s az a rémület az ittlévő Lackovicsnak szól. – Itthon, már várja magukat, mondta Bölcskeyné, visszaadva Ágnes szívét az eredeti gondnak, mely a vonaton kezdett el, valahol a hasában, sűrűsödni: Hátha nem volt helyes azt a levelet megírni? Hátha hevennyé tette a krónikus bajt, s egy családi viharba viszi a szerencsétlen embert?

De nem, ettől nem kellett félnie. Ezt az anyja viharaiban szerzett meteorológiai ismeretével rögtön látta, az ajtónyitás másodperceiben, mialatt az apja még Bölcskeynével zárta le („Hátha ezt kibírtam, a gyomromhoz legalább bízhatom”.) a tükrösiek vendéglátásáról a beszámolót. Az anyja nyugodt volt, s figyelmét bevonulásuk alatt inkább a vulkánfiber-bőrőnd s a pléd vonta magára, melyeket nem ő adott velük. – Hát ti? kérdezte, inkább a csomagokra, mint rájuk, akiket minden percen várt. S azt is eltűrte, hogy a Bölcskeyné felől az ajtórésnek forduló Kertész a külön, csak neki szóló mosoly fölragyogtatása s egy csókra készülő bajuszszétsimítás után, a szájával a gyorsan elhúzott arcát megérintse. – Tyű, de szép itt minden, mondta Ágnes, ahogy a könnyebbik kofferral az ebédlő közepén megállt, mert rögtön észrevette azt a fény- s rendtöbbletet, amelyet anyja tisztán tartott lakásában a friss nagytakarítás jelentett. Ő maga is rendesen felöltözve, megfésülve: valami kedves középút az utcának szánt kicsípés (magára nem volt olyan kényes, mint a lakására) s az otthoni elhanyagolás közt. A várakozás, melyről Bölcskeyné beszélt, nem az indulat várakozása volt tehát; csendes ünnepélyesség inkább, amelybe tán egy kis titokzatosság is bujkált. Látszott, hogy készült az érkezésükre, s most áthatlan pajzsként tartja maga elé a feddhetetlen, nyugodt megjelenését, amely mögött védve vannak a gondolatai.

Az első negyedóra, de voltaképp a nap hátralévő része is a csomagokkal telt el. A tükrösieknek régi szokásuk volt, nemcsak György bácsiéknak, akiknek a gyerekei náluk tanultak, de a többi testvérnek is, hogy hazautazásuk reggelén (noha a háború előtt erre igazán nem voltak rászorulva) a kis fedeles kosárral beállítsanak; úgyhogy Ágnesnek a vakációt lezáró emléke a Kelenföld és Buda közt, a kis házikónál a villanyosra föllépő finánc volt, aki megkérdi: nincsen-e valakinek vámolnivalója, mialatt az ő lábánál ott van a száz tojást rejtő kézitáska, melynek az összeragadt sárga papírjaiból az aznap esti vacsora ki szokott kerülni. Most azonban, a hazaérkezés tiszteletére, nemcsak a nővérek, de azok a fiatalabb menyecskék is megjelentek a Kertész házban, akiket Jani bácsi az ott vacsorázásával megtisztelt, vagy akik a hívással elkéstek már. Egyikük-másikuk otthon tán mondott is valamit az éhes pestiekről meg az Irma néni kamrájáról, de ha egyszer alávetették magukat a rítusnak, huncutabb szemmel, de az anyjuktól, napuktól látott nyájassággal nyújtották át a kolbász-, szalonna-, tojás-, piskóta- adójukat, úgyhogy Ágnes már gondolkozott is, hogy hozza ő be a vonatra feladott csomagokat a Keletiből. Szerencsére, az apja ez alkalommal egy fiatal gazdásszal ereszkedett szóba, aki nemcsak a községe nevéből kiinduló helytörténeti feltevéseket hallgatta meg Ágnes kedvéért, de minthogy úgyis a Nyugatinál szállt át Pallagpuszta felé, a nagyobbik bőröndjüket is elcepelte a kapuig. Az, amit felhoztak, a háború utáni devalvációs években valóságos Nibelungen-kincs volt, s Kertészné is megengesztelődve futtatta szét a felnyíló vulkánfiber-fedél alól kimosolygó disznóságon a szemét, s mint egy zserbó dobozba, a vékony ujjait is bedugta a hurka és svártli közé, hogy lássa, hány sorban van, s fenékig az-e. Kertész büszkén topogott a felesége körül: hisz ezt a rengeteg kincset őneki adták össze, hozományul szinte, a szerető rokonai. S minthogy a mamuka elmenetelük előtt olyan indulatosan beszélt róluk, megpróbálta, kedvezőbbre hangolni irántuk. – Csak bámultam, milyen jól tartottak minket. Mindenütt kacsával, befőttel fogadtak. Már azt hittem, fölmondja a gyomrom a szolgálatot. S hogy a felesége nem tört ki, csak az orra alatt morogta, hogy ne féltse azokat, nem erőltetik meg maguk, tovább merészkedett az összebékítésben. – S mind az Irma nénit keresték. Hát az Irma mikor jön le? kérdezte édesanyám is elmenőben. – Azt leshetik, hurrogta le Kertészné az efféle beszédet most már határozottabban, s visszatért a kezében lévő ismeretlen hurkaféleséghez, melyet az egyik unokahug hozott, mindenkit megszavaztatva, az ottmaradt Bölcskeynét is, hogy nyersen kell-e enni, vagy a többivel megsütni.

A levélről mindketten hallgattak. Ágnes egy-kétszer ráemelte szemét az anyjára, s a nyelvében ott volt már, mint hívó szó, a felületesen odavetett kérdés: A levelem meg tetszett kapni? Mintha csak a rend kedvéért kérdezné meg. De az a szorongás, amely a lépcsőházat olyan meredekké tette, újra és újra letiltotta. Az anyja egy-egy mondatából azonban nemcsak az derült ki, hogy a levél itt van a kitakarított lakásban, könyvjelzőként valamelyik könyvben, hanem apránként a választ is megkapta rá. Ezt ide teszem neked, mondta a kisült kacsazsírt egy kis üvegbe szűrve, itt megtalálod. A disznósajtra: ebből vihetsz egy-egy szeletet az az egyetemre. Ágnesnek eszeágában sem volt tízórait vinni az egyetemre, pont disznósajtot, ami kisgyerekkoruktól mint az apja kedvence volt elkönyvelve (mint az övé a füstölt kolbász); ebből a gondosságból azonban megértette, hogy az anyja nemcsak nem haragszik a levélért, de kegyes, adakozó hangulatban van iránta. Az ebédnél, amikor az útjuk s az udvarias pallagi gazdász, Ágnes lovagja előkerült: Kertészné a mutatóujjával megdörgölte az orra alját – s majdnem hogy huncut (más érzésekre szabott száján kicsit szokatlan kiforduló) nevetéssel mondta. – Ugy is van, a férfiak arra valók, hogy a csomagot cipeljék. Az udvariasságukat el kell fogadni, aztán hagyni a fenébe.

Kertész, akit a felesége jókedve boldoggá tett, alázatosan nevetgélt. – Ejnye, mamuka, de harcias kedvében van. Már fiatal korában is mondtam, hogy maga kevésbé léha, mint a nézetei… Ágnes azonban mást hallott ki ebből a biztatásból. Az anyja mindig örült, ha neki egy kis kalandféléje akadt. Mint minden anya, ő is azt szerette volna, ha a lánya a férfiak szívét töri. (Ágnesnek ehhez, őszerinte, meg is lett volna a külseje, műveltsége, csak az a tartózkodás vagy önteltség – hogy tulságosan meghúzta a maga határait. – ijeszti el a férfiakat.) A Lackovics ügy óta meg különösen kapott rajt, ha egy kis léhaságot fedezett fel benne. Most azonban más zöngéje is volt az aksziómájának, minthogy kettejüket egy kis női könnyelműségben összehozza. Azt tagadta vele, amit Ágnes a levelében olyan megindító óvatossággal feltételezett. Ő is csak ezt teszi: elfogadja a Lackovics szolgálatait, válogassa csak a pamutot, hozza a divatlapokat, ő nem tiltja meg, de azontúl, amit a férfiak akarnak… Ágnest szinte meghatotta ez a naivitás. Az anyjának nyilván nem volt meg a kellő optikája a maga meg Lackovics ügyéhez; őt pedig, pláne most a levele után (s ez baj is volt tán) még a többi embernél is gyanutlanabbnak képzelte, akinek azontúl kötelessége el nem hinni, ami az ő ügyességük folytán voltaképp nincs is. Ha tudná, hogy ő hogy hallgatja! A lényeg azonban mégiscsak az volt, hogy az anyja belement a levelében fölkínált paktumba: abba, hogy ami volt, nem volt; csak ami ezután jön, az legyen legalább olyan, mint ez a kései ebédvacsora. Nevetve magyarázta tovább, milyen gondban volt már a csomagokkal. A szibériai takarékosság biztos tiltakozott volna, hogy konflist vegyenek, kockáztatott meg még egy fricskát is az apja ellen. – Bevihettétek volna Tóni bácsi irodájába, vetette oda ártatlanul Kertészné. – Oda nem akartam, mondta Ágnes a beszélgetésből kiütő elkomorodással. Ott mindig annyi ember jár, tette aztán hozzá az előbbi modorában. Akkor már inkább a ruhatárba… Kertészné azonban elértette, mi komorította el az Ágnes arcát. Látta, hogy Lackovics körül nincs engedmény, s ettől, miközben az edényt összerakta, ő is befutott egy gondolatsort, amelynek csak a zárótételét mondta ki hangosan. – Az a baj, fordult vissza az ajtóból, hogy te nagyon hiszékeny vagy.

Lefekvés után, a plüssdívány ingásai és nyekkenései közt Ágnes megpróbálta az anyja iratlan, tettekből s célzásokból szóló válaszlevelét összeállítani. Az este elég szép volt; mint egy kis család tagjai nevetgéltek, szépen beszélgettek. Az anyja nemcsak iránta mutatta ki a kegyességét, az apjával szemben is türtőztette magát. Amikor vacsora után kimentek a konyhára elmosni az edényt, a gyorsan romló véreshurkákat megsütni, Kertész is kiőgyelgett utánuk. Kertészné a szokott modorában szólt rá: – Maga csak menjen be. Most már mindig utánam fog járni? Majd az öblítő fölött álló Ágnesre pillantva: Az kell, hogy összezsírozza nekem az iskolai ruháját. Végül mintegy mentegetőzve: – Sosem szerettem a kuktáskodó férfiakat. Vagy amikor az apja a fölgyújtott villanyt is ünnepelni kezdte, hogy milyen nyomorúságos mécsnél varrogatta ő azon az acsinszki télen a kínai takaróját. – De most nem vagyunk Szibériában… jó?… kezdte Kertészné kitörésformán (semmi sem ingerelte úgy, mint annak a nyomornak az emlegetése; mintha az valami igény lenne, hogy ezután ők is úgy éljenek), hogy aztán Ágnes felé fordulva azt a kis kérdő szót – jó? – valami mosolyfélével biggyessze hozzá. Azaz kétségkívül ott volt valami szúróvasféle a leánya kezében, amivel az apjára acsargó bosszankodást, haragot megfékezhette. De meddig lesz ez elég? S főleg mi az a fölény, titokzatosság, amely (éppen, mert egy alapjában naív, nyílt ember titokzatossága volt) minduntalan átütött az anyja neki szánt szaván?

Másnap Ágnes sötét estével ért haza. Eredetileg úgy készült, hogy délben, kórbonctan után hazaugrik, megnézi, mire ment egymással a két öreg, s csak ha minden rendben van, akkor megy vissza kórtanra, ahol a tükrösi út alatt beszedett egy abszenciát. De mindig közbejött valami, ami ott benn az előadások légkörében fontosabbnak tűnt fel, mint az otthoni prevenció. Ágnes szeretett előadásra járni; mióta klinikai tárgyakat is hallgatott, különösen. Mulatságnak sem közönséges, hogy az ember ott ül a hatalmas előadóteremben, s a professzor, a sok fehér köpenyes ember (mint valami pincérek s pikolók), akiknek őket kell kiszolgálniuk, még a behozott beteg is mind azon iparkodik, hogy elébe minél mutatósabb, jobban emészthető fogást rakjon. Ő meg néz, jegyez; a füzete ott van száz más füzet közt a padon: ha tetszőt hall, ami új ablakot nyit, vagy a már tudottat rendezi, meglódítja a könyökét, s kergeti a hallottak után az iparkodásban előrehajló betűit; ha meg rossz az előadó, s csak a könyvet mondja fel, megállítja a ceruzát, s anélkül hogy a nyakát elfordítaná, az unatkozó kollégákat nézi, vagy az előadó öltözködésiben, szellemesnek hitt mondásaiban keres szórakozást. Ezen a délelőttön azonban, tán mert már tíz napja, mióta az apja megjött, nem volt része benne, még hallatlanabbnak érezte ezt a mulatságot. Már ez, hogy a belgyógyászatot a professzor helyett az ő gyakorlatvezető tanársegédük tartotta, aki olyan pedagógusi hévvel szólt rá a kopogtatásnál: ha most meg nem tanulja kisasszony, soha az életben nem fogja tudni, s az ő vészes vérszegény betegüket hozta be, aki még mindig ott volt a klinikán, s a tétova, citromsárga szemével nézett szét maga körül, s szemmel láthatólag megörült, amikor őt felismerte. Aztán a Verebély ambulanciája, ahogy a padok alól, a kis ajtón, amint valami arénába egymás után vezetik be a terem fényibe átvilágítandó sorsokat, betegeket. Meg tudta volna ölelni az öreget, ahogy egy-egy vidéki beteg panaszát elismételte, hol a tétova szavakban rejlő vészjós tünetet emelve ki (nem esik neki jól a bagózás, zavarja ez a seb itt belül a pofáján), hol a gondolkozásra, szokásokra jellemző nyelvi ínyencséget húzva alá, főként amivel a lányokat elpiríthatja („ez a jó ember elmondja, hogy amint a felesége a péniszét morzsolgatta”). Még az a kicsit teátrális mozdulat is, mellyel teste súlyát az egyik talpára helyezve, a másik lábát meg mint a körző szárát kifeszítve magyarázat közben a hallgatóságtól a tábla felé fordult! Aztán a bonctani gyakorlat. A bádogasztalon fekvő test egy nyomdászé volt, aki állítólag ólomkólikában halt meg. A kórboncnok, mintha a szagáról megérezte volna, hogy a belgyógyászok megint valami hallatlan melléfogást követtek el, ironikus tárgyilagossággal olvasta fel a diagnózist s a kórtörténet fontosabb adatait; közben állandóan a halottat s a tulajdon gumikesztyűjét nézte, mintha csak arra vigyázna, hogy a kajánul csillogó szeme valami előleget ne adjon a mulatságból. Tíz nehány esztendő elég volt, hogy a belgyógyászok fejében megtermő gondolkodási hibákat kiismerje, s amikor a hasban perforált vakbelet megtalálta, még makacsabbul nézte a kesztyűjét, hogy a diadala még frappánsabb legyen. – Érthető, mondta halkan. A belgyógyászok unják a mindennapi eseteket, szeretnének valami ritkábbal találkozni. S ha az illető szerencsétlenségére nyomdász is… Akármilyen borzasztó volt, hogy a kollégák, mint akik a mesterségükben rejlő sarlatánságba pillantottak, cinkos, beavatott nevetésre húzták a szájukat a holttest fölött, amely e diagnosztikai ínyenckedés nélkül élne és mozogna: Ágnesre is átragadt a vidámságuk, s úgy jött ki a bádogasztalos szuterénféle helyiségből, mint aki többet tud az orvosi munkáról.

Most kellett volna villamosra ülni, s hazamenni. De eszébe jutott, hogy szerda van, ezen a napon tartja a kórszövettan előadója a magántanári óráját. Ez tudta: mi az a magántanári kollégium! Nem kerített professzori feneket az előadásának, besötétített s vetített, húsz-harminc metszetet is levetített egy órán, a hosszú magyarázó nádpálcáján s a rövid megjegyzésein mégis érezni lehetett a nagyrahivatott szakembert. Nem tudta megállni, hogy el ne menjen. Ott hallotta meg a kollégáktól, hogy délután, ki tudja, milyen időjóslat alapján, gyógyszertanból biztos a katalógus. Ez komoly ok volt, hogy a klinikakertben kapja be a tízórait, melyet az anyja mégiscsak bedugott a táskájába, s három és négy közt az előkelő megjelenésű professzor (Ágnes nem tudta, mért: ilyennek képzelte el a cambridge-i tanárokat), a szép arcú, nagy darab, de a férfikollégák figyelmét magára vonó tanársegédnő s férje a hallgatóságot cézári tekintetekkel mérő adjunktus legyen abban a jóakaratból, érdeklődésből álló fénykörben, amelyet ő ezen az előadási napon az első érdekességüket visszanyert jelenségekre vetített. Utána, ha itt van már, átmegy a Kórtani intézetbe is, az abszenciáját igazolni.

Így aztán csak hazafele a villamoson kezdett el gondolkozni rajta: mért is volt olyan csodálatosan könnyű ez a nap, mért csak most kezd a szíve, mint akit nagyobb nyomás alá süllyesztenek, a bűntudattól, félelemtől elszorulni. Milyen boldog volt három hete egy ugyanilyen hatos villamoson. Influenza? kérdezte gúnyosan a katalógust vezető tanársegéd, amikor hat vagy hét abszencia-igazoló után rá került a sor. S a kezét nézte: nyújtja-e a könnyen megszerezhető orvosi igazolást. S amikor ő azt mondta, a gúny miatt kissé hatáskeltőbben is; „Nem, az édesapám jött meg hét év hadifogság után, őt kellett, minthogy a skorbuttól még bizonytalan a járása, vidékre a rokonaihoz lekísérnem,” a tanársegéd ránézett: hogy nem mese-e ez, s el lehet-e fogadni papír nélkül. – Hát ez igazán causa sufficiens, mondta; aztán a fellépésétől vagy az arcától meggyőzve, kíváncsisággal s gyöngédséggel simogatta meg arcán az örömöt. De hol volt az öröm, melyet a gyors radírmozgás szerint, amivel az abszenciát nemcsak igazolta, de kitörölte, megtalált rajt? Csak az új, nehezebb közeg van, amelyből olyan álomszerű, mintha valami léggömb, vinné, a tudomány egébe emelkedni. Föl kellett böknie magában a részvét minden hegét, fölzaklatni mindent, ami az apjával kapcsolatos, hogy mennyi hányódás, milyen vívódások árán került haza, micsoda méltatlanság fogadta; hogy az az igazi gyermeki szeretet is ilyen helyzetben vizsgázik, még a Halmi elragadtatását is, s a maga fogadalmát a tükrösi tornácon, hogy amikor aztán a föltépett sebből mindezek az érzések, gondolatok, melyeket az egyetem, az ifjú értelem érdeklődése, a többi fiatal jókedve rögtönzött trombin réteggel vont be, megint szivárogni kezdtek, a szeretet úgy elborítsa, hogy a földalattinál már kettesével ugrotta a lépcsőket, csakhogy minél előbb ott legyen, amellett, akire ez a minden bánata ellenére tavasziasan megpezsdült szeretet vonatkozott.

Az apját egyedül találta; ott ült a régi íróasztalánál, a magára terített kabátjában, s a maga elé rakott könyveket, atlaszokat nézegette. Ez is egy darab visszatért gyerekkor, megvalósult álom: az apja a kabátban. – Anyám? kérdezte Ágnes önkéntelen. – Elment a moziba Fischer kisasszonnyal… Ágnes tétován mérlegelte a hírt. Arról, hogy az anyja nem volt idehaza, s hozzá moziba ment, persze, Lackovicsra gondolt. A Fischer kisasszony azonban, ha csakugyan vele ment, inkább bíztató tünet volt. Fischer kisasszony épp ezekben a napokban, az ő tükrösi útjuk alatt, egy férfi borbéllyal összeállva, fordrászüzletet nyitott a Szondy utcában; s ez több évi kegyvesztése után újra kívánatossá tette őt Kertészné szemében, aki szerette az új, szokatlan vállalkozásokat (akkor még ritka volt a fodrászüzlet a fővárosban), s az elsők közt ment be hozzá, a haját rendbe tetetni. Ha most Fischer kisasszonnyal ment moziba, az tán épp őneki üzenet, hogy lám, itt tart ő, ilyen apácaéletre adta magát, a fiatal lovagja helyett, mint egy háremőrrel, Fischer kisasszonnyal kísérteti magát a moziba. – Az Orient moziban adnak valamit, tán egy Max Linder filmet, magyarázta Kertész. Az Orient mozi, Pest egyik legkorábbi mozgóképszínháza, neki is ott volt az emlékeiben, sőt a háborúban elesett filmszínész hegyes kis bajszát is ismerte, éppúgy mint Fischer kisasszonyt, ami az egész kirándulást egy kicsit otthonosabbá tette a számára. – Ajánlkoztam, hogy engem mért nem visznek el magukkal, tette hozzá azzal a mosolyával, mellyel a kelletlen vagy nem egészen hozzáillő gondolatokkal szemben próbálta a fölényét megőrizni. De azt mondták, már minden jegy elkelt, Fischer kisasszony is csak úgy kapott, hogy a pénztárosnő nála csináltatja a frizuráját. Nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy átadja a jegyét. Sose tukmálja, mondta neki mindjárt a mamuka. Neki a mozi meg a színház mindig léhaság volt. Még a Molnár Ferenc Farkas-át is előhozta, mert annak idején kifogásoltam, hogy a szerzők nem találnak más témát, minthogy volt-e vagy nem házasságtörés. Én ugyanis azon az állásponton voltam, hogy a szerelem csak a mézcsepp, amivel a természet a fajfenntartásra csábítja az embert. Ahol ez nincs, ott a szeretkezés csak nyalánkság… Ágnes a diákok közt eltelt nap után, minden részvéte ellenére csaknem fölnevetett: ennél ingerlőbbet aztán nem mondhatott az anyjának: „De ezt nem tetszett mondani neki?” nyelte le a száján lebegő kérdést: „Nem baj, majd megnézzük ketten”, mosolyodott rá ahelyett, a villamoson gyűjtött gyöngédségivel. – Ó, fölösleges; én csakugyan nem vagyok oda a moziért, hárította el az apja. Egyszer-egyszer, a társaság kedvéért, tette hozzá aztán, észre sem véve, hogy az egyetlen embert zárja ki abból a bizonyos társaságból, amelyért ő a moziba elmegy, aki a sorsával törődik.

– Különben mivel tetszett eltölteni a napot? kérdezte Ágnes a piciny szívszúrást egy mosollyal nyomva el. – A régi tankönyveimmel barátkoztam. Hogy ne érjen egész készületlen, ha ki kell állnom a dobogóra. – No, az még nem lesz olyan hamar, tiltakozott Ágnes. – Ezt mondta a Kresznerics kollega is, akit az igazgatóm – neki a főigazgatóságon volt dolga – a fogadásomra kiküldött. Csak te ne siess, János bátyám, nyomj ki belőlük annyi szabadságot, amennyit tudsz. De a mamukád azt mondja, jobb ha minél előbb elfoglalom a helyem. Így mellékkeresethez is könnyebben jutok. – Hol van az még? küzdött Ágnes hangjában a könnyedség a felháborodással. – Apuka először is még katona. Két hét szabadsága van; hétfőn jelentkeznie kell a Hadigondozóban. Ott még elreparálgatják egy-két hónapot. – Igen, hallottam, hogy az ember fogát is megcsinálják, mondta Kertész, aki mint szemmel látható fogyatkozást, az öt-hat foghíját tartotta a legnagyobb bajának. – Azt is, meg fürdőket kap, terelte őt Ágnes a Hadigondozó felé. Kertésznek tulajdonképp tetszett volna, hogy ő most veterán, akinek a testén elbabrálnak. (Elmondta, hogy nyilvánították őt az orosz orvosok már Szibériában invalidusnak, s bár csak azt mondta, amit az orvosbajtársak a szájába rágtak, majdnem hipochondriába esett, amikor a diagnózist valóban kimondták!) A gond azonban, amit a felesége ültetett belé, erősebb volt. – Holnap azért mégiscsak bemegyek az iskolába, jött vissza a szibériai emlékeitől. A mamuka azt mondja, illetlenség, hogy eddig is nem jelentkeztem. – Akkor is tessék várni szombatig. Az orvoskaron az szabadnap, én is bekísérem. – Te? nézett rá az apja a csodálkozástól megnőtt homlokkal. – Nem is tetszik képzelni, milyen síkos ott kinn. A villamosnál a lökdösődés. Az kell, hogy a beteg lábával megcsússzon, pirult bele Ágnes a hazugságba; mert hisz nem az ónos esőre gondolt ő, hanem az iskolára: hogy fogadják ott az apja furcsaságait; – az a reflexszerűen fölbukott ajánlat annál akart segíteni. – Ajjaj, legyintett az apja. S szeptemberben, amikor a német kórházból gyalog vonszoltam ki magam. De a figyelmesség esett-e jól mégis, vagy nem volt meg benne a kellő ellenállás a ráirányuló akarattal szemben, belenyugodott, hogy jó, menjenek szombaton.

Az iskolában épp tízperc volt, amikor odaértek. Ágnes az utóbbi években ritkán fodult meg az apja iskolájában. A fizetést az anyjának kellett felvennie; Kertészné különben is szívesen mutatta magát az ódon budai épületben, ahol már az apja s az öccse is tanult, s ha karcsú alakja megjelent, az urának kijáró tisztelet s a szépasszonyt megillető érdeklődés vette körül. Amíg ott állt a tízpercet megtoldó kollégák csoportjában, ő se volt az a senkinek nem fontos, elhagyott asszony; a hosszú gyöngysorával szinte a társadalmi pozícióját öltötte magára, s tartotta közben a férjéét is, nehogy azt higgyék, meghalt, s valami erdélyi vagy felvidéki menekült elfoglalja a helyét. Ágnesben a gótikus kapualjból kiömlő zsivaj és homály egész más rétegeket mozgatott meg. A Dunára néző tornyos gimnázium neki az apuka iskolája volt, amelyben ennek a komoly, kedves embernek az esti készülése, sokféle olvasmánya, térképvázlata számára hozzáférhetetlen órákká alakul; ahova mint kislány, amikor még a közelben laktak, ő is elkísérte, látta, hova teszi be a kijavított földrajz füzeteket, sőt egy-egy tanulmányi kiránduláson a boldog fiúkat is megismerhette, akik tőle tanulták az Árpádház királyait vagy Ázsia földrajzát. Egyszer-egyszer még a március 15-i ünnepélyükre is elvitte, ahol a nagy díszteremben az apja is ott ült a tanári karban a dobogón, s komoly arccal hallgatta a szónoki emelvényen az ünnepi beszédet szavaló önképzőköri elnököt, sőt az iskolakertre néző tornateremben is járt, ahol az apja nem kisebb emberrel, mint Sulyok bácsival, a tornatanárral gyakorolta magát a kardvívásban. Az emlékeknek e fölé a régi áhítatos szólama fölé, később egy-egy vidámabb trilla is került. Amikor a háború alatt az anyja vele küldött el egy-egy érdekesebb tábori vagy vöröskereszt lapot, visszakért könyvtári könyvet vagy kitöltött blankettát, s ő az elszánt lépteivel, kemény copfjával a folyosón végigment, az osztályajtóban ácsorgó vagy a kihajtott, leckét ismétlő fiúk szeme – kié-kié a jelleme szerint – mind arra emlékeztette, hogy ő már nő; egy alkalommal, amikor a második emeleti tanári könyvtárba kellett fölmennie, arra, ahol a nyolcadik fészkelt, egy fiú még azt is megtette, hogy „jobbra csodálkozz”-t vezényelt, s neki se jobbra, se balra nem nézve, égő füllel kellett a tréfásan megmeredt fiúk előtt ellépkednie.

Ezek az iskola félhomályában ott úszó emlékek most mind háttérbe szorultak, atmoszférává váltak a szívében dobogó gond mellett: hogy sül el az első találkozás a mellette lépdelő, éberen tekingető rokkant s a hét éve otthagyott munkahely közt. A kapualjban az altiszt állt. – Az igazgató úrhoz tetszik? állította meg őket. Kertész szokása szerint mélyen megemelte a kalapját, majd egy kis nyomatékkal tette hozzá, mint akinek a neve, ha valahol, hát itt súllyal bír – Kertész János tanár vagyok. Az altiszt szeme egy percig ide-oda siklott Kertészről Ágnesre majd vissza. – A Kertész tanár úr? villant benne össze az emlék s a név. Meg sem ismertem a tanár urat. Ezzel a lenyírt bajusszal; meg egy kicsit… Most meg Kertészen volt a csodálkozás sora. Ki lehet ez a középkorú, kicsit svábos kiejtésű altiszt, aki az ő hosszú, reggelenként kikötött bajszára emlékezik. Az ő emlékezetében Kiszela bácsi volt az iskola altisztje, a helyettes igazgató, ahogyan maguk közt nevezték, akinek a hatalmas háta, mintha az irományok nézegetése közben görbült volna meg, s most sehogy sem tudta ezt az ismerősen nevetgélő arcot elhelyezni. – Keller, magyarázta az. Fűtő voltam. Egyszerre vonultunk be. – A Kiszela bácsi meghalt a múlt őszön, segített Ágnes az apjának. – Keller? Ja persze, rémlik. De akkor mintha egészen fiatal legényke lett volna… Szegény Kiszela, hát meghalt?… Mert mondom: a Kiszela mégsem lehet. Bár már Keller úrnak is kezd egy kis embonpoenje lenni, ahogy az orosz mondja – ismételte el szokása szerint, hogy mi ment végbe az agyában, mialatt az új altisztet elhelyezte benne. – Igen, már én is Keller bácsi vagyok a fiúknak, mondta az altiszt, aki Kertész beszédjiben csak a nyájasságot látta… A tanár urak fenn vannak a kis tanáriban. Hisz tetszik tudni, vetett egy pillantást Ágnesra is, hogy föl kell-e vezetni. Egy kis ünnepség készül… – A kistanári? Az emeleten? Hogyne. S a szokottnál határozottabb léptekkel, mint aki otthon van, vagy legalábbis úgy kell tennie, elindult Ágnessel fölfelé.

A szemközti osztályt akkor engedték ki. A kitóduló gyerekek az ajtóban összegubancolódtak, csipőjük egymásba akadt, úgyhogy a fejük már kinn volt a folyosón, a lábuk még a tanteremben, s a leggyorsabb vagy legügyetlenebb, mint a kilőtt dugó, előrelökve, fejjel Kertésznek zuhant; Ágnesnek kellett feléje kapnia, hogy meg ne tántorodjon. A kilőtt test nyomán kitódulók félrehúzódva, kárörvendő röhögéssel nézték hebegő társukat. A küszöbön megjelent a tanár, egy fiatalabb ember, aki Kertészt nem is ismerte, s egy pillantást vetett rájuk. – Így kell az osztályból kijönni?… Mint a vadak, igazolta a szemtanúk előtt az erélyét legalább. Persze megint a Beranek, mondta, a kilökött s megtámolyodott fiú karját jól megmarkolva. Az első találkozás a diáksággal, gondolta Ágnes. S minthogy az apja habozásában, némi hajlamot érzett, hogy a fiatal tanárhoz odalépjen, s tisztázza mindketten kicsodák, belekarolt s gyengéden a lépcső felé nyomta. – A kollégának nem volt egészen igaza, mondta Kertész, ahogy a lépcsőházban a szuszogón megállt. Nem: „Így kell az osztályból kijönni?” Hanem: Így kell kiengedni? S szelíd mulatsága, ki tudja mért, Ágnesre is átragadt. – Szokás szerint a legmaflábbat szidta le, tódított a mulatságon, mintha az a kis humoros fölény, mellyel apja a fiatal kollégát nézte, a remény magja lenne, melyből itt az iskolában az ő régi tanár mivolta kinőhet.

A tanári szobában csak egy fiatalember tartózkodott, egy másik ismeretlen tanár, akinek mint lukas órásnak az lehetett a feladata, hogy a megterített asztalt, a kitett pogácsát, vajas zsemlét, boros üvegeket őrizze az avatatlanoktól. Oldalt egy kisebb asztalon a félrenyomott dolgozat füzetek mellett: dobozok, fűszeres zacskók, szalámit vagy kolbászt sejtető papírhengerek, egymás hegyén-hátán; még egy állólámpa s egy cukorsüveg is volt az egyvelegben. A fiatal tanár, tisztjének megfelelően, őket is ki akarta a folyosóra tenni, de amikor Kertész megmondta a nevét, egyszerre roppant kedvessé vált. – Kertész tanár úr! Nagy örömmel hallottuk, hogy meg tetszett érkezni, Kresznerics tanár úr beszámolt a fogadtatásról… Nyilván ő volt a Benjámin a tanári karban, s félszegsége, amivel neki bemutatkozott, Ágnesbe egy kis asszonyi fölénnyé vált. Kertész figyelme a terített asztalra, a dolgozatokat félrenyomó árukra tért. – Mégis jól mondta az új altisztünk – Keller bácsi, ahogy büszkén jelentette –, hogy mind odagyűlnek az urak egy kis ünnepségre. De milyen gusztusos pogácsák! – Igen, András-napot ülünk. – András? Ki is itt az András? Csak nem Füle? – Nem, Bodor András tanár úr. – Persze, Füle az Szolnokon volt. Hogy mondta a kollega úr: Bodor? De csak nem az én Bodor Andris cimborám? S most azon bámult el, hogy az ő András kollegája, akivel együtt írták a földrajz könyvet, s együtt voltak az Aldunán, s akire évek óta nem gondolt, egyszerre itt van a pici, indulatos kálvinista mivoltával a tudatában. Amint egy pillanat múlva itt volt már maga is, megderesedve, összeesve, a karján két borosüveg meg egy virágcsokor, éppolyan bosszúsan, mint annak idején. – Virág, minek énnekem virág? Meg szamorodni. Mikor antialkoholista vagyok, mondva a vele bejövő kollegának. Adjanak cukrot meg lisztet, amit megsüthetek… Tedd csak le, fiam, szólt oda észrevéve az ajtóban álló felpakolt fiút, aki tanúja volt a megjegyzésinek. S a kis jeles diák megilletődve, hogy a tanári szobában van, s szűkölve, hogy elejt valamit, odarakta a csomagokat és üvegeket a többi mellé a dolgozat-asztalra.

Maga az ünnepelt annyira benne volt a rakodás lázában, hogy Ágneséket észre sem vette. A fiatal tanár figyelmeztette. – Szervusz Jani, nyújtotta oda Bodor András, mintha csak, tegnap találkoztak volna, a kezét; ahogy egy más iskolába helyezett s most látogatóba benézett kollégát köszönt az ember. Épp jókor jössz, tette hozzá ugyanaz a reflex. Csak amikor kezet ráztak, s a megöregedett arc közébök tette az időt, akkor eszmélt föl, hogy itt most nagyobb gesztust kíván a barátság, s ölelte meg a barátját. S ameddig egymás karjából kifejlettek, egy picit már könnyezett is. – Olyan zaklatott az ember élete, magyarázta a föltámadt érzést, a pillanatnyi késést önmagának; – iskola, a beszerzés, a házitanítványok. Látod, most is hogy föl vagyok pakolva, mutatott a borosüvegekre… Kertészben szöget ütött, hogy barátja, akit ő negyven esztendős agglegényként hagyott itt, beszerzést emleget. – De csak nem nősültél meg, András? – Pont most, ugye, ha eddig elkerültem. Bár magára az asszonyra nem mondhatok semmit, a református nőegyletben ismertem meg… No, a fő, hogy hazakerültél végre, hagyta ott a témát, mely kényelmetlenül keverte a keserűséget s méltányosságot. Ki szerettem volna menni eléd a vonathoz. De akkor meg épp látogatás volt… Az igazgató különben is (szúrta be némi sérelemmel) Kresznericset delegálta… Nehéz volt, ugye? jutott, eszébe amin a barátja átment. Bár majd meglátod, ez sem sokkal jobb, mint Szibéria. – Ott mindenesetre aligha lehetett volna 17 után, akkor még mi is megünnepeltük, ilyen András-napot összehozni. Különben, ha már épp idepottyantam… S kezet nyújtott, hogy ő is gratuláljon. – Köszönöm, adta oda Bodor Andris is a tömzsi kicsi kezét. De a krónikus keserűség, melyet az égből esett barát csodálkozása fölingerelt, még a kézfogás idejét sem várhatta ki. – Csak azt ne hidd, barátom, rántotta ki a folyton járó kezecskéjét, hogy ez, amit itt látsz egy régifajta névnap, amilyet Verespatakon vagy nem tudom hol ültél. S ez itt büfé… Ez a fizetés, barátom. Vedd úgy, ahogy mondom: a fizetés. Az adó, amit a jobb módú tanítványainkra kivetünk. Névnap, születésnap: a legnagyobb tanári járandóság. Aki, mint Henyei István, nyáron tartja a névnapját, keres egy második téli Istvánt a naptárban… Parancsoljatok különben. Ez a kislányod? tartotta oda a vajas zsemlés tányért Kertészék elé.

Mialatt az ünnepelt pattogott, a tanári szoba lassan megtelt, s a tanárok füzeteket, osztálykönyveket lerakva, mosolygó félkört alkottak a jeremiád mondója körül. – Ne ejtsd kétségbe szegény Jani bácsit, szólt közbe egy középkorú tanár, akit Ágnes is ismert (amig meg nem nősült, elég csinos embernek számított). Nézz végig rajtunk, Jani bácsi, használta föl a közbeszólást mindjárt egy üdvözlő könyökfogásra is. – Kin látszik meg itt az éhség? – Könnyen beszélsz te, förmedt rá András, aki matematikát s fizikát tanítasz. – S olyan hóhér szíve van, mint Girsik tanár úrnak, lépett oda egy harmadik, idősebb kollega is bemutatkozásra. – Aki buta, az legalább fizessen. Nincs igazam? fordult Girsik tanár úr kezében a tányérral Ágnes felé. Kertész körül közben nagy üdvözlés-, bemutatkozás-gomolyag képződött. Ágnes csak a tétova, ide-oda járó homlokot látta a vállak közt, hol reménykedőn pillantva a felismerni vélt idegen arcba, hol találgatón merülve el a régi barátságot idéző ölelésben. A tanárok közt különben alig volt öt-hat, akivel mint Bodorral, Girsikkal együtt tanított. Ki meghalt, ki nyugdíjba ment, volt akit a kommün után csaptak el. Az ittmaradtak, mint valami véres ütközet veteránjai, szinte ujjongva számoltak be Kertész kérdéseire, a pusztulásról. – Az öreg Jánossy is. Egy hónappal azután, hogy a Kisfaludy Társaságba beválasztották. Agyvérzés, tálalták fel Kertész példaképét. – Na és az öreg Csengeri? Ő is meghalt, persze, mondta Kertész. – Nem, ő még küzd a diákokkal. Menj le a természetrajzi előadó elé, meghallhatod a bömbölését. – Nem kell lemenni, itt van, kiáltotta a szolgálatkész fiatalember. S csakugyan ő csoszogott be a félig lecsúszott nadrágjában megindultan s megindítón. – Keller mondja, hogy a kollega úr itt van. („Mint fiatalabb kortársat” még mindig magázta). Hát ennek az örömére én is csak megmászom a lépcsőt. Egyre meredekebb, tette hozzá a sok éves tréfáját. Majd, hogy Kertész a régi, fiatalabb tanári tisztelettel megkérdezte, hogy van? – Egyedül, mondta és elsírta magát. – Bizony szegény Csengeri nénit is eltemettük, mondta Girsik a krétát evett farkas hangján.

A fiatalabb tanárok közben kidugaszolták a közprédára tett borosüvegeket, sőt a szilvóriumot is, melyet Bodor tévedésből az asztalon hagyott. S miután előbb Kertészre s aztán Andrásra ittak, megint csak a tanár-nyomorra fordult a szó. Valaki kiszámította, hogy havi másfél dollárt kapunk az államtól, mondta Bodor. Kevesebbet, mint a legnyomorultabb jávai kuli. – Hogy nézzen az a diák tisztelettel a tanárra, ha tudja, hogy az ő apja vesz s elad egy mázsa rizst, s azzal többet keres, mint én egész esztendőben? – Az én szegény feleségem is ezt írta már Csótra, jött elő Kertész is a magáéval. Hogy egy havi fizetésen egy nadrágot lehet venni. – Ha egy nadrágot lehetne, mondta Bodor Andris. „Valami mellékes után kell néznie magának is”, hallotta a sarokba húzódott Ágnes az egymásra tornyosodó panaszok közül az apja erőtlenebb hangját. – Csak egy a baj, Jani bátyám, amit Madách mondott, hogy kevés a fóka, sok az eszkimó. – Na, én garantálom, hogy szerzek a Jani bácsinak fókát is, szállt a hangzavarba Girsik, aki egymás után vagy három kis stampedlit húzott le nagylelkűségében. S Ágneshez visszajőve neki is elmagyarázta: Most jön a második konferencia; majd én ráteszem egy-két siber gyerekre a prést. Lesz a papának tanítvány. – Csak nem tudom, bírja-e már, rebegte Ágnes mélységes szégyenben. – Nem kell abban megerőltetni magát, én napi két órában öt tanítványt intézek el. Hármat innen, kettőt a reálból, csere alapon… A Bodor Andris bácsi nem volt túl bőkezű, akadt meg aztán a szeme a csomagokon. Tehetett volna egy kis húsfélét is a vajas zsemlékre… Majd fölhúzom az öreget, hunyorított jókedvűen Ágnesre: – Te, András bácsi, hanem valamiről elfelejtkeztél, lépett az ünnepelthez. A szalámi a vajas kenyérről. – Csakugyan, mondta András, bosszús zavarral. De most már megetettétek a zsemlét. – Nem baj, majd hozatunk Kellerrel.

Az otthonra szánt szalámit, vagy inkább az ünnepeltet, aki el volt tökélve, hogy a szalámit semmi áron sem engedi megszegni, az igazgató belépte mentette meg. Alacsony, kerek fejű ember volt. Ágnes, bár az ösztönei abban a tudatalatti diagnosztikában, amellyel a másik embert végigkopogtatjuk, óvatosak voltak, ahogy belépett, rögtön rokonszenvet érzett iránta, s ahogy az ünnepeltnek futólag gratulált, majd az apjához lépett, s anélkül hogy a mulatságot megállította volna, néhány perc alatt tisztázta, hogy a Tanáregyesület vándorgyűlésén hol s mikor ismerték meg egymást, ő maga hol volt fogságban, s hogy sikerült onnan már 18-ban megjönnie: mind az első megnyugtató benyomást építette. – Sokkal jobb karban van az édesapja, mint reméltem, lépett Ágnes mellé, aki mióta Girsiket a hecc elvitte, egyedül maradt a sarokban; az öregek elfeledkeztek róla, a fiatalok meg csak lopva nézegették. – Az arca is egészen kitelt és nyugodt. – Igen, Tükrösön jól tartották, vetette rá Ágnes hálásan a szemét… De azért a skorbut, tette hozzá, hogy aggodalmát a kedves barna szempárral megossza. Meg valahogy el is szokott egy kicsit az itteni élettől… S hogy megmagyarázza, mire gondol. Ahányszor felveszi, haragszik az itteni ruhára – mondta belepirulva a nevetésbe –, hogy lehet ilyen fölhasított kabátokban járni. – Ezt ismerem, nevetett az igazgató. Amikor hazakerültem, én is mondtam ilyeneket a feleségemnek. S Ágnesnek az volt a benyomása, hogy nemcsak a fogság utáni lelkiállapotot ismeri, de azt is, ami miatt ő tereli erre a beszédet. – Egy kicsit félek is, hogy mindjárt be akar állni a munkába. A diák az, tudja az igazgató úr, mindig a státus praesenst nézi, szúrta be, mintegy a zavara ellen, a belgyógyászati diagnosztikában most tanult szót. – Az igaz, nézték nem azzal a gurmand fölénnyel, amivel javakorbeli emberek szokták, hanem segítenikész tisztelettel a zavarát. De a mi diákjaink, sem idioszinkráziásak, szúrt be nevetve ő is egy medikusi szót, a tanári gyengeségek iránt. S egy pillantást vetett a kollegák felé, akik már megint a tanári sorsról beszéltek: Csengeri papa arról, hogy mi volt az ő fiatal korában egy budai tanár, Bodor Andris meg, hogy leég ő, ha a felesége újra lebabázik. – S egy olyan régi, vérbeli tanár, mint az édesapja, az a reflexeivel is megél, ha egyszer az osztályba kerül. Ezt Halmira s a kisszobai jelenetre gondolva, Ágnes is igaznak érezte s hogy még több megnyugtatást kapjon, még többet adott ki az aggodalmából. – Igen, de épp ezért nem szeretném, ha kezdetben… a viszonya a diákokkal… – Nem, nem fog elromlani, nevetett most már az igazgató. Majd vigyázok rá. A bárány osztályokba teszem. Majd komolyabban – Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen kiváló tanárral gyarapodott a testület. Az, hogy meddig akar pihenni, persze, az ő dolga meg az orvosoké. Én csak a magam emlékei alapján mondom – igaz, én jóval fiatalabb voltam, de az ő esetében ez még inkább igaz –, hogy a munkáját el tudja látni, s ezt garantálom, az adja vissza a legelébb az ember önbizalmát… Hanem, uraim, fordult most a zsibongó társaság felé, melyet az, hogy rég túl voltak a csöngetésen s a rosszul fizető állam idejét tékozolhatják, még jobban fölhangolt, mint az a néhány pohárka szesz. Azt gondolom, hogy az óra véginek mégis az osztályban kellene érnie bennünket. – Úgy van, legalább a leckét adjuk fel, mondta valaki. – Menjünk tani, ahogy Bajtai tiszteletes úr mondta, jutott eszébe Kertésznek a békebeli vicc. Mért tani? Mert ezért a pénzért, csak tani lehet, nem tanítani. Ennek a feledésbe ment jeles mondásnak, melyet Kertész Jani bácsi Szibérián át hozott vissza, őszinte sikere volt. Hát most mit mondana szegény? Az igazgató, miután a nyitott ajtóban állva meggyőződött, hogy mindenki eltávozott, félig tréfásan, félig komolyan szólt oda az utolsóul maradt Bodornak, aki tétován nézte a kincseit: Zárd csak be, Andris. – Ha nincs jobb dolgotok, gyertek le az irodába, fordult Kertészhez. – Én azt hiszem, jobb lesz már hazaballagnunk, szólt közbe Ágnes, félve, hogy a jól sikerült találkozó az irodában rosszabb véget ér. – Anyám neheztel majd az ebédért, fordította az apja ellen a leghatásosabb érvet. – Látom, hogy a lányod minden vonatkozásban félt, nevetett az igazgató. – Igen, ide sem akart egyedül elengedni, mondta Kertész, s abban, ahogy Ágnesre pillantott, volt egy kis büszkeség, hogy neki családja van, nők, akik aggódnak érte. Hogy a skorbutos lábammal elcsúszok. Hej, mennyivel hosszabb utakat megtett az a láb, rosszabb állapotban. S a kapualjban, még egy negyedórai utazgatás következett, a kijevi pályaudvar, a Katalin kórház meg a Butirka közt, melyben az új főnök a kérdéseivel, közbeszúrt emlékeivel ügyesen tartotta a rendet.

Apa és leánya elégedetten ment le a Vároldalon. Közben esett egy kis havas eső, s nem volt fölösleges, hogy Ágnes az apja könyökét s alsó karját fogva egy lépcsővel mindig előtte menjen. Kertészt is fölpezsdítette a sikeres bemutatkozó, hogy ezt is megérte, az András-nap kis ünnepséggé alakult, főleg, hogy a kollegák, Girsik valami mellékessel is biztatták, amit a jövő ígéreteként vihet haza a mamukának, talán még az is, hogy a mellette lépdelő fiatal lány, aki, mint észrevette, nemcsak a fiatalabb kollegákra, de magára az igazgatóra is nagyon jó hatást gyakorolt, most túlzott gyöngédséggel vigyáz, hogy ő a lépcső aljára leérjen. Ágnes is úgy érezte: nem volt hiábavaló az apját elkísérnie. Az, hogy ővele vonult be, mégiscsak egy fiatal nő képét vitte az első benyomásba, az meg, hogy evvel a rokonszenves igazgatóval (akit bizonyára egy szép korai házasság őrzött meg ilyen fiatalosnak s a nők iránt tisztelettudónak) az apja pártfogására valóságos cinkosságba került, büszkeséggel töltötte fel a kart, mely az apjáét fogta. Van-e szebb, boldogítóbb ennél, mint így észrevétlen, csak a magunk öntudatában találva jutalmat, óvni azokat, akiket szeretünk? – Hanem ez azért régen elképzelhetetlen lett volna, mondta Kertész, amikor a lépcsőn biztos helyre értek. – Micsoda? kérdezte Ágnes meglepetten. – Hát hogy a diákok így hordják össze, mint a sarcot, a sok értékes holmit. Egyáltalán hogy egy tanár ajándékot fogadjon el. Mindjárt a pesti tanárságom elején – itt laktunk a Tiber házban – egy szülő egy tortát küldött oda vizsga előtt. Még a feleségem is föl volt háborodva.

Hanem ez csak az új rend tűnődő szembesítése volt a régivel. Otthon ő is úgy számolt be a kistanáriban megismert viszonyokról, mint amelyekhez alkalmazkodva, a sorsa fölött ülő hatalmat, a táborparancsnokok, vizsgálóbírók, a továbbutazást megadó vagy meg nem adó elvtársak utódját, ezt a kedves, de ingerültségre hajló mamukát kielégítheti. – No, s mi volt? Nem dobtak ki benneteket? fordult az, miután a mesélni akaró férjet egyszer már (jó, most nem érek rá) elhárította, az ebédnél Ágneshez. – Sőt, nagyon kedvesen fogadtak, felelt Kertész a lánya helyett. Olyan szerencsénk volt, hogy egy András-napba csöppentünk. Finom kis pogácsával, vajas zsemlével kínáltak. Ágnes aggódva pillantott az anyjára. „Megint az evés, mindenütt csak az evés érdekli” várta a kitörést. De Kertészné, úgy látszik, nem akarta magát a részletektől megfosztani. Ki ott az András? kérdezte ehelyett, oda se nézve a beszélőre. – Bodor Andris. Nyakig van szegény az is a gondban. Hozzá még megnősült. – Bodor? nézett rá Kertészné. S az ura jó jelnek véve a meglepetést, ezen a nyomon ment tovább. – Képzelje, én is majd hanyatt estem az ámulattól. Andris beszerzésről, babahintőporról beszélt, a fiúk rengeteg finom holmit hordtak neki össze. Most ez a szokás, hogy a tanárokat így rekompenzálják. De ő már a tanáriba is zúgolódva jött be: minek nekem a szamorodni, lisztet meg hintőport hozzanak. Abban nem változott, hogy most is zúgolódik, csak most nem a kultusz kormányzat ellen, hanem a fizetés miatt. – Azért lehet is zúgolódni, majd maga is zúgolódna, ha magának kéne beosztania. – De nemcsak ő, mindenki: az egész ünnepség alatt erről folyt a beszéd. A kollegák, úgy látom, úgy segítenek magukon, hogy kinéznek egy jó pénzes gyereket, aki kicsit butuska, s ráijesztenek. – Úgy is kell, helyeselt Kertészné. Ha egyszer az állam éhen hagyja veszni a tisztviselőket – Úgy látom, nem is csinálnak belőle titkot, ott pertraktálják az igazgató előtt. – Az igazgató is bejött? S üdvözölte magát? kérdezte Kertészné, egy kis meghatottsággal a hangjában. Az igazgató, mint hivatali személy, benne is tiszteletet keltett, s a kép, hogy megjelent, üdvözölte a hazatértet, szinte elfeledtette, ki az a hazatért. – Nagyon kedves, egyszerű ember. Szinte a fiatal kollega tiszteletével fogadott. – Énnekem azt mondta, szólt közbe Ágnes, nagyon boldog, hogy ilyen kiváló taggal gazdagodott a tanári kar. – Ezt mondta? Egy ilyen kiváló taggal? De hát honnan ismeri ő apád? – Voltunk együtt vándorgyűléseken. – Meg hallott róla, tette hozzá Ágnes. – Ez tény, hogy apádnak tanárkörökben jó neve volt, mondta Kertészné. S mintha csak most eszmélt volna rá, hogy a megdicsért azonos azzal, aki szürcsölve eszi mellette a levest, lecsapott rá. – Aztán beszéljen ott is a nyelvészetről, meg hogy ne zúgolódjunk a fizetésért; ahhoz, ami a börtönben volt, ez mennyország… – Ne féltsen, mondta diadallal Kertész, aki boldog volt, hogy ilyen, ránézve kedvező diskurzus alakult ki. Már megtanultam a dörgést. Épp magára hivatkoztam; szegény feleségem ő is evvel fogadott már Csóton. Hogy mit lehet azon a fizetésen venni. – Maga csak ne hivatkozzon rám, mondta Kertészné. Nem mintha a tény izgatta volna, hogy ő Csótra már ezt írta (az helyes, hogy egy asszony időben figyelmeztesse a férjét, hogy ne legyenek illúziói), csakhogy az ellenkezés kategóriáját szavakkal töltse meg. – A Girsik kollega mindjárt igen kedvesen megvigasztalt. Ne félj, Jani bácsi, jön az intő-értekezlet majd szerzek én teneked tanítványt. Tulajdonképp ez az ígéret volt az, ami mióta a lakásba belépett, mint egy ajándék ott volt a bögyében, s most hogy kitette, büszke alázattal pislogott a megajándékozottra. Kertészné, csakugyan meg volt, átmenetileg legalább, elégedve. – Csak aztán szerezzen is. Szétosztják azok maguk közt. Maga meg amilyen előzékeny; hogy a világért más elől el ne kaparjak valamit. – Ne féljen, erre jó volt Szibéria, mondta önérzetesen Kertész. Majd én is emlékeztetem az osztályfőnököket.

Ágnes, ha nem történik közben valami, maga is mulatsággal, sőt megelégedéssel követi ezt a beszélgetést, mely ha az anyja modorát átkottázta az ember, elég nagy enyhülést jelentett. De megérkezésük után szétnézett a spájzban, s ez a pillantás egy gyanút ültetett belé. Az ebéd nemhogy kész nem volt, de az anyja akkor látott hozzá; az apja viszont topogni kezdett a konyhában, s az ő indítását emlegette, hogy sietni kell, mert anyám már vár az ebéddel. Ágnes, hogy Kertészné szokásos kitörését megelőzze (akit a sürgetésnél is jobban ingerelt annak orv, alázatos módja) bement a kamrába. – Egész megéheztem, mondta, s egy darab zsíros kenyeret kent, s annak a nagyobb felét az apjának nyújtotta. – Nem tudsz az ebédig várni? szólt rá az anyja enyhe korholással, mint aki örül, hogy a lányát valami gyöngeségen fogta. Az apja meg: Legyünk gyengék? azzal a mosollyal, mellyel a szentjánoskenyerükből tört gyerekkorukban. Az apai éhség s az anyai indulat így mégse találkozott. Ágnes azonban, amíg a kenyeret kente, odapislantott a polcra, ahol egy darab különösen szépen sült, kicsit fölrepedt kolbászt figyelt meg a reggel. A kolbász nem volt ott, s ahogy jobban körülnézett, az volt a benyomása, hogy még sok minden nincsen ott a tükrösi javakból. Az anyja ette volna meg? Ami ott hiányzott, a szabadságra jött tükrösi Sándor sem tudta volna egy ültő helyében megenni. A széttekintés addig tartott, amíg a kenyeret megkente: a gyanú azonban s a bosszankodás a gyanújára ott volt benne az egész ebéd alatt. Hát ezután már ez lesz: hogy a hiányzó kolbászdarab után is nyomozni fog? S hátha tévedett? De akárhogy is iparkodott azt az ürességet a kamrában a belenevelt gyanútlansággal feltölteni: újra és újra arra gondolt, hogy abból Lackovicsnak ment csomag. Egy vasúti járhatott itt valami levéllel, s annak csomagolhatta be, vagy ő vitte el. S ez a gondolat nem csak a jókedvét vette el, de egyre ingerültebbé tette a szembe ülő asszony iránt, aki mint valami kegyet osztja, ennek a hányódásai után némi elnézésre váró embernek, a félig goromba szavait. – Arról a tanítványról kár egyelőre beszélnünk, jegyezte meg a tányérjában lévő hurkát nézve, melyről megint csak a hiányzó kolbász jutott az eszébe. – Miért kár; ütötte fel a fejét Kertészné. Csak igenis rágja a fülüket. – Apuka egyelőre lábadozó; a Hadigondozó kötelékébe tartozik. – Miért? Attól, hogy a Hadigondozóba délelőttönként bejár, nem vállalhat egy tanítványt? Legalább belejön kicsit. – Neki most az egészségbe kell belejönni, mondta Ágnes komoran. S boldogok lehetünk, ha a második félévben egy-két osztályt adnak neki. – Hogy énnekem februárig itt lebzseljen? tört ki Kertésznéből az elkeseredéssel az igazi ok. S nem mondanád meg, miből fogunk élni? nézett Ágnesre kihívón. Ágnes egy sötét pillantást vetett rá, hogy vajon elállja-e. – Ha olyan nagy szükség van rá, amit én nem hiszek, mondta nyomatékkal, majd én vállalok tanítványt. Kertészné indulata jobbnak látta hagyni a kurzivált mondatot, s Ágnes tervére vetette magát. – Hogy majd te! Az egyetem mellett. Amikor ez a legnehezebb éved. – Mások is tanítanak, mondta makacsul Ágnes. – De nem a te érzékeny tüdőddel. Ő meg itt fog topogni, a födőt fölemelni, a fejemet a nyelvészetével telebeszélni.

Ágnes látta már, hogy hibázott: az anyja a tőle kapott vágást az apján torolja meg. De csak a száját fogta; az arca tovább izgatta Kertésznét, aki nem bírta a rosszallást maga körül. Kertész, aki előbb tétován hallgatta a két nő csatáját, nem tudva jónak vagy rossznak tartsa-e, hogy a lánya kimondja, amit a szíve mélyén maga is gondol, s tán homályos gyanú is mozdult benne, hogy ennek a párharcnak más jelentősége is van, mint amiről ő tudomással bír: most hogy a felesége őrajta kezdett pattogni, ijedten csillapítgatta. – De azért kár idegesíteni magát. Én magam is azon vagyok, hogy amint lehet munkába álljak. Girsik kollega, ahogy kezet fogott, odasúgta: tizedike körül gyere be, Jani bátyám. Fölösleges ebbe beleszólni, tette hozzá, s durcásan nézte a tányérját. Nyilván bosszantotta, hogy Ágnes így elrontotta a közbeszólásával a szépen alakult ebédet. Ágnest ez a leintés még jobban elkeserítette, nem is az anyja, a világ ellen. Hát ez a világrend? Hogy aki a szeretőjének küldi, amit a rokonság a rokkantnak összehord, s ahelyett hogy a kedvességével hajtaná fel arról az ocsúdó észről a ködöt, dolgozni kergeti, hogy egyedül maradhasson a lakásban: azt még engesztelni is kell, aki meg ellenmond, lehurrogni, csakhogy nyugtalanság ne maradjon az ingatag lelkében? S bármennyire látta, hogy az apjának nem használ, nem tudta megállni, hogy a dolog ennyiben maradjon. – Bölcskeynének tetszett adni a disznóságból? állt meg az anyjával szemben a konyhában, ahogy az edényt kihordták. – Bölcskeynének? nézett rá az anyja, előbb meglepetten, aztán valami rémülettel a szemében. Hogy jut eszedbe a Bölcskeyné? Majd adok neki, ha akarok, sietett vissza a szobába, mintha Ágnes kérdése csak illetéktelen beavatkozás lett volna az ő háziasszonyi jogkörébe. Egy negyedóra múlva még egyszer kijött, ott járt a mosogató Ágnes körül, nyilván kellő érvekbe lovalva magát, ha az újabb célzást tenne. De addigra Ágnes is lecsendesült, s az igazgatót kezdte dicsérni Kertésznének.

A következő héten Ágnesnek ki kellett vonnia magát a szülei dolgából. Ha a tandíjmentességét nem akarta elveszteni, két fő tárgyból kollokválnia kellett, sőt tanácsos volt egy harmadikat is melléje venni, arra az esetre, ha az ember, mint Máriával már megtörtént, egy rossz lábbal kelt, a zaklatásért haragos kollokváltatót fog ki. A tandíj a pénzhígulás miatt ugyan elég jelentéktelen volt, Ágnes azonban szégyellte volna, hogy most veszítse el a mentességet, amikor az apja hazajött, s állandóan pénzgondokról van szó, s ő nagy önérzetesen azt a diáktanítást is bevetette. Viszont az a három-négy hét, mely az apja első csóti kártyája óta a tanulásra teljesen elveszett: épp az volt, amelyben az év eleji leckekönyv-aláírás, az ismeretségek felújítása, új kollégiumok ízlelgetése, előadók megbírálása után a könyv is előkerül, s a kezdeti lézengés a félév végi vizsgadrukk fele kezd sűrűsödni. El kellett hát szakítania magát a diákéletébe nyomult gondtól, beburkolózni, egyik napról a másikra, abba a vizsgaködbe, amelyben tavasszal a szigorlata előtt élt, s amely olyan, mintha az ember állandóan a fülében tartaná a két ujját, az esze meg jár, mint a magoló kisdiák szája, aki a fülét csakugyan befogja, s csak azt tudja meg a világból, ami azon át beszivárog. Ágnesben volt annyi rutin és egészség, hogy erre az állapotra, mint a jó álomra, át tudta kapcsolni magát; a kábult szorgalom, a napi ráták, megemésztendő oldalak beosztása most azonkívül búvóhely is volt, melyből az ember a fiatal ész diadalával ütheti fel fejét.

Az elhárító mechanizmushoz, mellyel ez az állapot óvta magát, hozzátartozott némi optimizmus, a szülei felől érkező jeleket lehetőleg jóknak minősítő. Az első nap még gondolt rá, vajon mit végez eddig az apja a Hadigondozóban. Este nem is tőle, az anyjától tudta meg, hogy ott egy volt verespataki tanítványa a főorvos, aki maga kísérte röntgenre, fogászatra. Ez a kitüntetés Kertésznének is hízelgett, ő is emlékezett a két Almer fiúra, akik közül az egyik most ilyen szívélyes volt a visszatért tanárával; Kertész viszont arra volt büszke, amit a szívére mondtak; ezzel a szívvel még húsz évet elélhet, tanár úr, dicsérte a belgyógyász-tanítvány, aki maga vizsgálta őt, nem is a szokásos hallgatócsővel, hanem valami eddig nem látott gumicsövessel, amelynek a dobozkáját vagy tíz percig igen gondosan rakosgatta ide-oda a mellkasán. Egy másik este, egy nagy cirillbetűs könyvet talált az íróasztalukon. Kérdésére az apja elmondta, hogy az Psevalszkijnak, a nagy orosz Altáj-kutatónak az útleírása, mely meglepetésire a Földrajzi Társulatban is megvolt; oda viszont úgy jutott el, hogy a felesége igen helyesen biztatta: „Magának emberek közé kell járnia,” s igaza volt, nagyon kedvesen fogadták, magával Cholnokyval is beszélt (akinek mint kislány, Ágnes is hallgatta egy mulatságos vetített képes előadását), s amikor a mongol dolgait előhozta, még arra is biztatta, hogy alkalomadtán tartson egy vetített képes előadást. Az a védekező optimizmus, mindezt úgy használta fel, hogy nem gondolt többet a Hadigondozóra, ahol az apja a fél napját töltötte, az agyába lévő vérzések sem foglalkoztatták többé a képzeletét, ha egyszer komoly orosz munkákat tud jegyzetelni.

Voltak, persze, kevésbé örvendetes jelek is. – Képzeld, most mit kezd el, fogta el Ágnest az anyja egy este a konyhában olyan titokzatosan, mint aki az alig kétséges kórképhez mindent eldöntő tünetet ad hozzá. – Mindenféle vacak tárgyakat gyűjt, spulnit, csavart, gyufaskatulyákat. Arra lettem figyelmes, hogy az íróasztala teli van vizes kupertával: a bélyegeket áztatja le, közönséges magyar bélyegeket, még a gyászjelentésről is. Az egyik íróasztalfiók, képzeld, már teli van csupa ilyen lommal. Az utcán szedi fel. A végén még cigarettavéget is hord a lakásomba. A felfedezés nem kis vihart kavarhatott, mert amikor magukra maradtak, az apja is előhozta. – A mamukát nagyon fölháborítottam ma, mondta azzal a fölényt tettető, de zavart mosollyal, mellyel a másik agyban gyanút keltő gyengéinket próbáljuk védeni. Egypár bélyeget áztattam le az itt hányódó borítékokról. Sokan egész szépen keresnek a cserélgetéssel. Ha pénzt akarunk, el kell kezdeni valamit; a fogoly mind gyűjtött Szibériában. Amikor Omszkban megbíztak, hogy a kiütéses tífuszban meghaltak ládáit rendezzem, akkor láttam, mi mindent hurcolt kincsként az a hadifogoly, azzal a gondolattal, hogy tán jó lesz valamire. – De itt sok minden nem érték, ami ott kincs lehet, jegyezte meg Ágnes. (Szegénynek folyton a nyomorunk emlegetjük, nyomta el közben a meghatottság vagy a kényelem a riadalmat, hogy ez csakugyan valami kóros gyűjtögetés, aminek a Moravcsik Elmekórtanában megvan a tudományos neve.) – Azt könnyű mondani, mosolygott most már igazi megrovó fölénnyel az apja. De az érték az mindig viszonylagos. Ami Rockefellernek nem érték, nekem a Krőzus kincse. – Nem nagy dolog az egész. Nem kell neki a szegénységünkről beszélni, nyugtatta meg Ágnes később az anyját. – Így akar a szegénységünkön segíteni? nézett Kertészné Ágnesre, mintha arra is átragadt volna az apja hóbortossága. Na, az én lakásomból nem fog greizlereit csinálni.

A legkellemetlenebb még az volt, hogy az anyja állandóan védte az apjával szemben az ő tanulását. Az igaz, hogy a szigorlata táján is kímélte a készülését. Az orvostudomány régi tisztelete s a jó tanuló lányába áthelyezett becsvágy, szinte szinergizmusba lépett (ahogy a gyógyszertan nevezi), ha a lánya fejét a bonctani atlasz ábrái fölött látta. Ilyenkor ő is csak hosszas járkálás, kerülgetés után kérdezte vagy mondta meg, ami a bögyében volt. Most azonban úgy tett, mintha Ágnes tanulásának az ura jelenléte lenne a legfőbb akadálya. Csak rakodjon el arról az íróasztalról, szólt rá, ha Ágnes hazaért – Ágnes megszokta, hogy az íróasztalánál tanuljon. – De nem, szabadkozott Ágnes, én először is vacsorázom még, s éppen olyan jól tudok az ebédlőasztalnál tanulni. – Hogyne, majd te fogsz az ebédlőasztalnál tanulni. Akinek vizsgára kell készülnie. Neki épp elég ideje van a bélyegeivel meg a burjátjaival vacakolni… Kertészné szavai elég átlátszóak voltak, hogy Ágnes az ösztön haditervét átlássa bennük. S ahogy az apja egy-egy sértett csillapító szóval: – Jól van, megyek már, jegyzetfüzetét a könyvébe hajtva elhúzódott, úgy érezte, hogy ez a haditerv sikeres: a bosszúság nem a mamukának, hanem neki, a kedvencnek szól. S ő most már mit csináljon? Üljön oda a kristálytintatartó elé, vagy helyezkedjék el az apja előjogát hangsúlyozva, a díványon? Az utóbbi esetben az anya tör rá („Mi az, nem mersz odaülni?”) s megint az apjának lesz rossz, vagy odaül, s ő érzi legalább egy ideig – amíg az anyagba bele nem vész, bűnben magát. A gyógyszertan és kórbonctan mellett szerencsére a belgyógyászat volt a harmadik kollokviumtárgy, abból nem volt tankönyve, s ha a jegyzeteihez hozzá akart olvasni, a Segítőegylet könyvtárába kellett beülnie. A könyvtáros ismerte már, s eltette neki az egyik Jendrassik példányt, úgyhogy sokszor könyvtárzárásig is ott felejtkezett az embergőztől megült helyiségben, a kollégák közt, akikről egy körbejártatott pillantása megmondta: ki készül vizsgára, ki lapozgat érdeklődésből, kinek nincs fűtött szobája, ki várakozik itt nőügyben.

Az egyik reggel azzal ébredt, hogy ha abszenciát fog is, ezt a napot itthon tanulja végig. Este a könyvtárban kapta a vészjelet, hogy a kórbonctani intézetben már ki van írva a hirdetőtáblán a kollokvium. Három-négy nappal előbbre tették, mint gondolta. Este még nyugodtan lefeküdt, de ahogy éjszaka fölébredt, egyszer csak: „chorioephitelioma” szó jött föl a fejében, s ijedten látta, hogy nem tudja hova tenni. Megpróbálta a fejébe fényképezett kórbonctankönyv lapjait forgatva a daganatok fejezetében elhelyezni, de amikorra végre rájött, hogy mi is az, mint egy rossz zoknin, három-négy más lyukat talált a tudásában, úgy hogyha az apja horkolása nem figyelmezteti, fölkel s megnézi a könyvben. Így csak gyötörte magát, s eltökélte, hogy a csip-csup, egy-két órás tanulások helyett komoly napos párbajt vív a Buday-kórbonctan első kötetével, amíg csak mint egy térképen ott nem lesz: mi az, amit tud, s hol vannak a gyanús zugok, amelyeket át kell tanulnia. Az álmatlan éjszaka után később ébredt; az apja, aki mint régen az iskolában, a Hadigondozóba is jó korán járt, elment már, s ő épp a kávéját kapta be, amikor az előszobában egyszer csak fordul a kulcs. Bölcskeynének csak a konyhába volt kulcsa; ez csak az apja lehet. Csakugyan ő ment be, nagy sietős léptekkel az ebédlőbe. Úgy ment, mint aki ottfelejtett egy határozott helyen egy bizonyos tárgyat, s most megy meggyőződni, hogy ott van-e. Valójában csak a feleségét kereste, a könyörtelen bírót, aki elé bűnét leteheti. Kertészné és Ágnes a hálóból s a konyhából egyszerre értek oda. – Hát maga? nézett rá Kertészné, de abban a pillanatban már ott is volt a szeme a férje hasán, a nyitott kabátszárnyak közt, az egyik mellényzsebbül kicsúszott óraláncon. Vagy így jött, vagy a felsőkabát levetése közben csúszhatott ki. – Ellopták az órám, mondta, csakhogy minél előbb túllegyen a vallomáson. Az arca dúlt volt, mintha száz métereket futott volna, de ahogy ezt a mondatot odadobta, abban inkább makacsság volt: ellopták, s kész. – Szent Isten, a Károly bácsi schaffhauseni órája; csapta össze Kertészné a hosszú ideges ujjait, s csak nézte a mellényt, s nem tudott szóhoz jutni. – De hát, hogy? avatkozott be Ágnes, hogy a szörnyű összhatást konkrét részletekre bontsa. A villamoson? – Te is itthon vagy? nézett hátra az apja, inkább kelletlenül, hogy a jelenetnek még egy tanúja van. – A villamoson persze, mondta a makacssága. Két fiatalember szállt le a Kálvin téren, s az egyik, éreztem, hozzám nyomódik, magyarázta el az esetet a lehető legkevesebb szóval.

Ahogy ott állt a mellényéből kilógó óralánc végén a családi kincs, a nehéz schaffhauseni óra hűlt helyével, melyet Károly bácsi direkt Svájcból hozott, s megátalkodottan tekintett maga körül: csakugyan volt valami ingerlő benne, úgyhogy Ágnes nemcsak az anyja dühének, de a maga türelmetlenségének az elnyomására hatolt a részletekbe. – S ott mindjárt észre tetszett venni? – Gyanús volt. De amikorra abban a tömegben a fogantyút eleresztettem, s a hasamig értem a kezemmel, a villamos elindult már, mondta kissé szelídebben, a részletek előadásában maga is mentséget találva. – Az a gyönyörű óra! Hogy mért is adtam oda neki, nézett Kertészné a mennyezetre. – Ez mindenkivel előfordulhat, mondta Ágnes hite ellenére, mert ebben a pillanatban ő is úgy érezte, hogy ez csak egy gyámoltalan, hülye emberrel eshetik meg. – Ez? Hogy a felöltőjén át kilopnak a zsebéből egy órát? találta meg Kertészné haragja a körülményt, amely a meglopottra a legkompromittálóbb volt. Azt mondja meg, hogy tudtak a felöltőn át az órájához férni? – Hogy tudtak? védekezett a károsult, nála szokatlan bosszúsággal. Nem hallott még olyat, hogy a kabát kigombolózik? Már az átszállásnál majd leráncigálták rólam. S ahogy kapaszkodtam, egész kinyílhatott. – Mert mit kapaszkodik? Egy zsúfolt villamosban nem eshet el, tüzelt tovább Kertészné, akiben olyan elevenen támadt föl a kép; az ő bárgyú ura, ahogy gebeszkedik a bőrfogantyú felé, s közben hagyja, hogy a drága családi órát a hasáról lecsípjék, hogy a kapaszkodást is kész volt a bárgyúság jelének tartani. – Mért kapaszkodtam? Hogy ne lépjek az embertársaim lábára. Nem hallott még ilyet? mondta Kertész abban az új hangnemben, melyet a kétségbeesés s az előrelátott vihar (s tán a gyanakvás magára) sajtolt ki belőle. – Énnekem nem volt skorbutom, s én is kapaszkodom a villamoson, mondta Ágnes… S a rendőrségen tetszett jelenteni? fordult az apjához újabb részletekért. – Persze hogy tetszettem, mondta az bosszúsan. Ott van egy őrszoba; egy utas volt szíves el is kísért. – S mit mondtak? Hogy menjen a Frimm intézetbe? kérdezte Kertészné. – Nem, ott sokkal úribb hangot használtak. Egy fogalmazóféle mindent fölvett. – Ismerem ezt. – Ha ismeri, akkor mit kérdi. Ő igen kedvesen biztatott, hogyha elcsípik őket, néha a lopott holmi is előkerül.

Kertésznében, a hivatali jelenet-e, az udvarias fogalmazó képe, vagy ez az új, szokatlan durvaság, amellyel a férje felelgetett neki, pár percre kissé visszafogta a keserűséget. Míg az ura behúzódott a maga szobájába, s ott tett-vett, mint aki erről nem akar beszélni többet, ő félig sírva, az órát dicsérte Ágnesnek. – Egy órás megnézte, s azt mondta: ilyet nem is csinálnak ma már. Én mindennap felhúztam; soha egy percet nem késett, nem sietett. Mit vehettem volna én ennek az árán! Itt vagy te. Nincs rendes télikabátod. Ebben a rossz, csukaszürke kabátban jársz. De én hülye: csakhogy őneki megmaradjon. S ő az első alkalomra odadobja. De úgy kell nekem, láthattam, kinek adom. De gondoltam: hadd legyen meg a megjelenése legalább. A ruháját is azért naftalinoztam, porolgattam. De rárakhatom erre a Dárius kincsét. Még ő gorombáskodik; hogy nem hallott ilyet? Meg hogy mi itt nem beszélünk elég udvariasan vele. Tán dicsérném meg: drága kis uracskám, ilyen baleset ért, jaj, de sajnállak érte. De azt megmondom, fordult Ágnes felé, ha ez ilyen hangot használ, én nem maradok meg vele. Nem ezért nyomorogtam hét esztendőt, hogy még őneki álljon följebb… Hagyja azt a könyvet; az az Ágnes kórbonctana, rohant be az úriszobába, mert Kertész idegességiben az íróasztalon levő könyveket kezdte rakosgatni. Semmi keresnivalója annál az asztalnál. – De anyám, húzta vissza Ágnes. Az ura bűne azonban elmosta Kertésznében a nyúlgátakat, melyeket Ágnes védelme vont a türelmetlensége elé, s most, hogy az ura sem felelt többet, s a régmúltból ismert kifakadásözön alatt lázadóból visszahűlt a régi életbölccsé (aki most persze jobban hasonlított egy megfékezett rabszolgára), kimondta, ami a szívén gyűlt; Ágnes is láthatja, van szeme, hogy ő nem élhet egy ilyen félkegyelművel, aki hozzá még goromba is. Ágnes megvárta, amíg ez a szóözön, mint a zápor lefolyt, s anyja a hálóból hallatta utolsó dördüléseit. Szeretett volna valami vigasztalót mondani az ablakon meredt szemmel kinéző embernek. – Nem baj, mondta, miután a könyvét összeszedte, s kabátját fölvette. Sokan élnek aranyóra nélkül a világban. – Az apja ránézett, de a szemén nem látszott meg, hogy érzi a vigasztalást. – Ez az ostoba divat, mondta. Az ember, mint a vágott disznó, elöl egészen nyitva van. A mamukád haragszik érte, hogy szidom. De lopták volna el azt a drágalátos órát a pufajka alól, a zubbonyomból!

Aznap este Ágnes még később jött haza; másnap azonban, ahogy a könyvtári könyvet a szívélyes kolléga odanyújtotta felé, s ő leült a helyére, egyszerre olyan szívet szorítóan merült fel benne a tegnapi jelenet: ahogy apja a lelógó óralánccal beront a szobába, hogy nem tudott a vizsgaködbe visszabújni: egy negyedórát ott emésztődött, s végül is visszavitte bocsánatkérő mosollyal a könyvet, s a zsörtölődő ruhatáros néni előtt, aki haragosan nézett rá, hogy mi ez, eztán ki-be fogják akasztgatni a kabátjukat, még egyszer megismételte, alázatosabb kiadásban a mosolyt. Amíg ott ült, a kép, ahelyett hogy eltűnt volna, egyre szívszorítóbb mélységeit vetette föl. Annál nem lehet borzasztóbb, mintha egy embernek a maga eszére, reflexei egész gubancára kell gyanakodnia. S az apjában ott van, ott kell lennie ennek a gyanakvásnak! Megpróbál visszatalálni, mint a benaftalinozott ruhába, a régi szokásaiba, magatartásába, s érzi, hogy nem megy; a tekintetekben – még a tükrösi rokonokéban is – van valami feszült idegenkedés. De ha nem gyanakodna is, a feleség figyelmezteti! S ő helyesel a butaságaiknak, megpróbál belekapaszkodni a gondjaikba, megfelelni a beteges várakozásaiknak – s egyszer csak odakap a tömött villamosban az órazsebhez, s attól egyszerre maga is annak a bárgyú, becsapható embernek látja magát; itt a bizonyíték, az üres, lakóját vesztett zseb a mellényiben. Fene enné az órát! A fogságban nagyobb kincset adott oda – egy sóhajtással. A jeggyűrűjét, a felesége és lánya hat éven át magával hordott képét. De ez az óra, a Károly bácsi órája, ez az ő esze; a megmaradt becsülete a családja szemében. S közben mindezt iszonyú igazságtalanságnak is érzi. Mást is loptak már meg, ő attól még nem hülye. Innen a szokatlan harag, az anyját meghökkentő: „Nem hallott még ilyet?” Mintha egy új, nyersebb, tán még számonkérésre is képes férj tört volna be, óra és alázat nélkül a lakásba. S ő, akitől leginkább várhatta, mit tett abban a kritikus percben, a túlgorombáskodott gyanú megnyugtatására? Meg kellett volna ölelnie, összecsókolnia? De hisz ő is ingerült lett, amíg a kérdéseit tette, az ő szemében is ott láthatta a türelmetlenség felcsapó magnéziumfényében készült képét. S amit vigaszul mondott: „Más ember is jár óra nélkül.” Ezt, ahogy a fülébe visszajött, szinte cinikusnak érezte. „Jól van, öregem, az ilyen trotli, mint te, járkálhat óra nélkül is. Minek a szamárra nyereg.” Kedve lett volna leugrani a villamosról, hogy futva tegye meg a megbántott emberig az utat. A földalatti villamosnak a falak előtt sikló, tükörré lett ablakában is az apját látta, a lógó óralánccal, s a maga bántó, egyre komiszabb felhangokat kapó mondatát hallotta. Hogy győzhetné meg őt minél hamarább, amint mellette lesz, hogy ostobaságnak, az emberi gonoszság kivetülésének tartja azt a gyanút – aminthogy annak is tartja. Mondja el neki Halmi véleményét? Mintha most mondta volna a városban. Vagy beszéljen vele a mongol előadásról, amelyre Cholnoky fölkérte? „Hogy tetszik gondolni… mi lenne a felépítése?” Azon látná, hogy ő hisz az értelmében, meg van győződve, aminthogy meg is van, hogy egy nagyszerű előadást tudna készíteni. Csak ismerné ki magát egy kicsit jobban azok közt a helynevek közt meg az egész zűrzavarban, amivé benne válik az elmélete.

A sötét lépcsőházban Bölcskeyné jött szembe vele. Ahogy megismerte, megint azt a fájdalmas, szinte szemérmes mosolyt látta az arcán, a pislogó gázlámpánál, amellyel a maga részvétét, rossz előérzetét, legfőképpen azonban a mélységes csalódását nézte bennük. – Tőlünk jön, Bölcskey néni? fordult meg Ágnes, hogy elmentek egymás mellett. – Igen, egy kis rumot vittem fel, a tésztába, mondta fájdalmas orrhangon, s eltűnt Ágnes alatt a homályban. Rumot? villant át Ágnes forrásban levő gondolatain a szokatlan dolog. A boltba küldték érte, vagy a magáéból kölcsönözte? Ahogy az előszobába belépett, megérezte, hogy vendég van. A fény azonban a hálószobaajtó alá húzott vízszintes vonalat. Ott csak ők maguk szoktak a diófaágyak elé tolt keskeny asztalukon vacsorázni. A fogas sötét tömegében azonban egy kabát lógott, s a beszéd abban az egyenletes ütemben jött, amivel vendég s házigazda vigyáz, hogy a csöndet szóval töltsék. – Tán Tóni bácsi – gondolta, mert a kabát, ahogy az utcáról beeső fénynél kivette, mintha egyenruha lett volna. De azért nem gyújtott fel, csendesen ment az ebédlőbe, onnét figyelte, ki lehet. A két szoba közti ajtó egy picit nyitva volt, s ha akar, átmehet, de ő csak állt, s hallgatózott. Ágnes ráismert a történetre: az apja Tükrösön is elmondta már, hogy hordta ő az újságot a Szamuely körnek, ahol pici állása volt – két Pravdát vitt meg egy Izvesztyiját. Az úton sokszor akartak venni: ő persze nem adhatott. – S mért nem ment villanyoson? szólt közbe az anyja, szokatlan szelíden. Az elképzelhetetlen volt, hogy az anyja meg az apja egy csésze rumos tea mellett így diskuráljanak; s Kertészné firtatgassa az ura emlékeit, főképp amikor az valamelyik megalázó szerepében – most mint öreg rikkancs – mutatkozik be. A hangjában így is volt egy kis idegenkedés s elterelés is, hogy az ura ne menjen bele a rikkancs-túrán át a beszédtémáiba – ugyanakkor magára öltött türelem, sőt szelíd ellágyulás, amely Ágnesben nem hagyott kételyt, ki az a harmadik, akinek a varázsában ez a szép házastársi beszélgetés kialakult. – A villanyostól féltem. Pétervárt akkor a közszolgáltatások ingyenesek voltak, így a villanyos is, az ült, az kapaszkodott rá, aki akart, az ütközők is tele voltak. Én legföllebb a végállomáson mertem fölkapaszkodni rá. De akkor sem tudtam, hogy fogok kiszállni. Vagy elvitt a másik végállomásig, vagy kilöktek, mielőtt odaértem volna. Szerencse, hogy ott nem volt schaffhauseni órája a tanár úrnak – szólt közbe a hang, amelyre Ágnes már várt, rekedtes s túl hangos nevetéssel kísérve a maga jó mondását. Hogy a másik kettő nevetett-e, azt nem hallotta.

– Van ott valaki? – állt föl most Kertészné, s jött az ajtórésig. A Lackovics hangja megreccsentette Ágnessel a padlót. – Igen, én vagyok, mondta Ágnes, és fölgyújtotta a villanyt. A szomszéd szobában egy percnyi csönd támadt. – Nem is vettem észre, hogy megjöttél, mondta Kertészné az ebédlőbe lépve. Ágnes nem nézett rá, a kabátja, táskája lerakásába merült; – de a hangja fölrajzolta az arcát: az az ellágyulás meg egy kis ijedtség. – Gyere, igyál meg velünk egy teát, hozok tányért, libikókázott ugyanebben a hangban a békés, szép este felkínálása s egy pici harcrakészség… Ágnes belépett a hálóba. Az apját homlokon csókolta, Lackoviccsal kezet fogott. – Azt hittük, megint csak lefekvés után jössz meg, nézett rá az apja, mint aki nem meri rosszallni, éppen csak megjegyzi a mások szokásait. Tegnap már lefeküdtem, amikor megjött, fordult Lackovics felé magyarázón. – Egy kis mulatság is kell a kis doktornőnek, jegyezte meg Lackovics a fölénynek, nyájasságnak s az ugrató arcátlanságnak azzal az elegyével, mely Ágnest annyira bőszítette. – Egy kis vanszteppben kiizzadni a kórtermi illatokat. Hallom, hogy a múltkor boncolás után kénytelen volt az almát késsel, villával enni, mert az ujjacskái fölvették a hullaszagot. – Vigyázzon, mondta Ágnes, rá se nézve, mert esetleg maga is megérzi, s ott kell hagynia a kolbászt a tányéron. Az hogy az ő panasza a hullaszagra a Lackovics kedélyes hahotájában így jött vissza, bevilágította a megtett utat: a vendéglőt vagy mozit, ahol találkoztak, s ahogy a témából kifogyva, őróla beszélnek. Lackovicsot viszont, akinek a kedélyessége nagyfokú érzékenység mellől bugyogott föl, külön is megbökte: a kolbász említése. Ha Ágnes csak visszavágni akar, azt mondja: kifordul szájából a falat. A kis doktornő azonban belenézett a tányérjába, s mintha csak arra a vacak kis csomagra célzott volna, amelyet ő el sem akart fogadni, az anyja erőltetett rá. – Attól nem kell félni, mutatta, hogy őt nem fogják a jó kedvéből kiforgatni. – Ha egy ilyen szegény vasúti egyszer ilyen pompás tükrösi kolbászhoz jut, azt, mint a Bodri kutya, a hullakádban sem engedi el. – Az egész vita, mint a kondenzátor kisülése, csak egy percig tartott, de annyi villamossággal töltötte meg a levegőt, hogy Kertész is felfigyelt, s gyanakodva jártatta egyikről a másikra a szemét.

Közben Kertészné is visszajött a frissen forralt teával. – Képzeld el, fordult Ágnes felé a legelfogulatlanabb hangon; Lackovics azzal biztat, hogy apád órájára még nem kell keresztet vetni. – Nem? nézett Ágnes az elétett csészébe. Ez, hogy az anyja ilyen előzékeny vele, ő megy ki a teát megmelegíteni, s míg a kétszer főtt, csúf fekete levet a csészéjébe tölti, ezzel a színlelt könnyedséggel teszi elébe a mesét habbal: minden felháborodás ellenére megszánatta egy kicsit, mintha egy kölyök próbálna két könyörtelen szem előtt a bűnén átsiklani. – Minden attól függ, hogy a rendőrség mennyire fekszik rá, szólt közbe Lackovics azzal a komolysággal, amelyre akkor állt át, ha a rokonai összeköttetéseiről, lovagi szolgálatairól, beavatkozásának a fontosságáról kezdett el beszélni. – A pasas, amint teheti, igyekszik túladni rajta. Az ékszerész azonban avizálva van, hogy egy ilyen és ilyen óra fut, és elveszi, és azt mondja: tessék egy félóra múlva visszajönni, addig megbecsüljük. S ha a pasas esetleg nem is jön vissza, az óra már menthetetlenül visszakerült a tanár úr zsebébe. Minden attól függ, hogy van-e valaki, aki nyomja az ügyet. – S magának a rendőrségen is vannak összeköttetései? vetett rá Ágnes egy pillantást, mely bár a félig lecsukott szemhéj alól lőtt ki, annyira gúnyos volt, hogy Kertészné is csaknem föllobbant tőle. – Miért? Mondja csak el annak a disznókereskedőnek az esetét, fordult Lackovicshoz… Az persze, a legkönnyebb: ölbe tenni a kezet. Ellopták, legyen boldog vele. – A kis doktornő nem hisz az én összeköttetéseimben, nevetett Lackovics. S Kertész felé fordulva mesélni kezdte a disznókereskedőt…

Ágnes csak hallgatott. Ezt találták hát ki; a családi kincs visszahódítója: ebben a szerepben csempészik vissza a családba. Az öreg fogoly legyen meghatva, hogy ilyen lovag támadt bűnének a jóvátételére. Kertész azonban – Ágnes legalább úgy látta – nem nagy hálát mutatott a fontoskodó Grál lovag iránt. Jóakaratúan bólintott ugyan egyet-kettőt, a szeme azonban tétován figyelte a fontoskodva járó szájat, s közben egy-egy oldalpillantást vetett a felesége fellágyult arcára. Ágnes közben azt őrölte, hogy találjon ő módot még ma, hogy ennek az embernek a magáét megmondja, s mi legyen az a magáé, amitől legalább ide a lakásba be nem teszi a lábát…. „Maga sokat henceg a rokonaival. Nem fél tőle, ha megtudják, hogy stricinek csapott fel.”… Vagy: „Hol volt maga, Lackó, a háború alatt? Hisz mondta már: mint vasutas, felmentve. S ezt a módját választotta, hogy aki maga helyett harcolt – a hét év szenvedését meghálálja.” Ilyenféle mondatok jártak a fejében, egyik a másikat kergetve, s gyötörte magát úgy, hogy az anyja – (részben, hogy Lackovics előtt mentse a konok hallgatását – ) szóvá is tette: Mért vagy te olyan sápadt ma? – Csakugyan nagyon halványkának tetszik lenni; jegyezte meg Lackovics, a figyelmesség és csúfolódás keverékével. – A fejem fáj, vágta el Ágnes kurtán, s fölállt. – Ha nem veti meg a szegény vasutas aszpirinját, kattantotta ki Lackovics azzal a mozdulattal, amellyel a főpincér adja a tüzet, a dobozát. Ágnes egy mozdulatot sem szánt rá, amivel elhárítsa. – Doktor. Csak írni fogja a gyógyszereket, maga nem él velük. Úgy látszik, mégsem én voltam az, aki nem ette meg a disznóságot, nézett Lackovics Ágnes tányérjára, melyen a fölszelt, nyers sonka valóban ottmaradt. – Pedig finom kolbászt készítenek Tükrösön, fordult aztán Kertész felé. Fölülmúlja a csabait. Be fogom jegyezni a naptárba a napot, melyen először volt módom enni belőle.

Ágnes azzal, a még elfogott, cinkos pillantással ment át a másik szobába, amit Lackovics vetett, amíg ezt az „először”-t mondta, nyilván a csomagra célozva az anyja felé. Kertészné meg dorgálóan s mégis hálásan nézett vissza a mókás fiúra, aki ilyen komiszan kapkod a tűz felé. Ágnes bement a maguk szobájába, s leült a díványára. Odaát még csöpögött, mint a vízcsap, egy ideig a beszélgetés. Aztán az a csönd jött, amelyhez a Lackovics tiszteletteljes felállását s a derékszíj meghúzását kellett hozzáképzelni. Ha Lackovics most elmegy szótlanul, ő elengedi. De Lackovics – sem a jólnevelt, sem a hecc-csináló – neki sem engedte el a köszönést. Akivel együtt vacsoráztunk, attól illik el köszönni, s a köztük lefolyt párbaj is megkívánta a tiszteletteljes búcsúzákodást. Kabátban már, benézett az ebédlőbe. – A kis doktornő már lefeküdt, szólt vissza. El akartam búcsúzni tőle. – Nem, várjon, jött ki Ágnes a sötétből. Én is lemegyek magával. Van egy lapom, még föl akarom adni… Tükrösre, fordult az anyja felé. Fogalma sem volt, hogy mit fog odalent mondani; gyötrődő agya nem állapodott meg semmiféle tervben, csak az volt biztos, hogy mond valamit a szavak majd megjönnek. – Mért nem adod oda Lackónak? Ő leviszi. Nem kéne lemenned, mondta Kertészné, mialatt Ágnes ideges kézzel dobálta ki az elnyűtt irattáskát. – Én is ugyanezt ajánltam volna, mondta Lackovics, ha a jól felfogott önzés, hogy a postaládáig ilyen kisérőm lesz, vissza nem. tart. Majd hogy Ágnes a kikotort lap fölött csak az anyjának vetette oda. – Nem, jó lesz a fejemnek – azt a reccsenő nevetést hallatta, mellyel a maga jó mondásait szokta bevezetni. – A kis doktornő nem bízik a diszkréciómban, fél, hogy elolvasom a címzést, s megtudom, ki az a tükrösi rokon, akinek az élvezett jókat megköszöni.

A lépcsőház sötétjében azonban, könyöksúrolásnyi távolságban a mellette ereszkedő lánytól, akinek némaságából áradt az izgalom, ő is elkomolyodott. Most, hogy ketten maradtak, érezte, meg kell mutatnia, hogy a nyegle tréfák mögött érett, férfias mag rejlik – hogy tulajdonképpen az a mag: ő, s a mókáival csak a társaságnak szerez egy kis mulatságot. Mellesleg olyan gyanúja is volt, hogy Ágnes voltaképp szerelmes belé, az ellenségesség, a féltékenység veti a szikrát, s hogy most ezzel a hirtelen lejövéssel a visszafojtott szerelem, amelyet az ő kicsit lekezelő modora a végletekig szított, szánta el magát a jeladásra. Abban a ritka állapotban volt, amelyben neki is keresnie kellett a témát: az óra, az egyetem, a késői hazamenet, a tükrösi fiatalemberek – mind el voltak használva. – Az édesapja, mondta végre, úgy látom, sokkal jobban van, mint amikor Csót után szerencsém volt megismerni. Nagyon érdekes részleteket mondott el a pétervári élményeiből… A választás nem volt egészen rossz – ha más mondja, akárki, merő udvariasságból is, Ágnes örül neki. Lackovicstól azonban, pláne ebben a sztereotíp fogalmazásban, ez is bőszítő volt. Lackovics, ha a viccmotor leállt benne, a legszólamszerűbb kifejezéseket használta: a pétervári Szamuely-kör, a rikkancs múlt, az embert magként kiköpő villanyos neki „nagyon érdekes részlet volt a pétervári élményeiből”. Hogy véget vessen ennek a beszédnek, ahogy a kapun kiléptek, az utca egy fokkal erősebb fényében, szembefordította halvány arcát a Lackovicséval. – Maga, Lackovics súlyt helyez rá, ugye, hogy lovagias embernek tartsák. Ebben a „súlyt helyez”-ben a visszafojtott düh önkéntelen iróniája vette át a Lackovics-modort; ahogy a „lovagias ember”-t is a mellette lépdelő kis alak hangsúlyozott méltósága s udvariassága dobta a nyelvére. Ez a bevezető Lackovicsban pendített egyet a hízelgő gyanún. – Örülök, hogy ezt legalább észre tetszett venni, mondta enyhe sértődéssel vonva be a győzelem dobogását. – Számíthatuk rá tehát, hogy amit mondok az kettőnk titka marad, vitte Ágnes száját a felvett modor… Lackovics most már majdnem biztos volt benne, hogy mi következik. – Zár és retesz, tört ki belőle sztereotípjai egyikében a diadal. – Ez magától értetődik, akárki kér meg, nem maga – tette hozzá elkomolyodva s érzelmesen. Ágnest viszont már bosszantotta a tulajdon mondata. Mért kér ő diszkréciót ettől, amikor úgysem hisz benne, különben is fütyül rá, olyat fog hallani, amit nem tesz ki az ablakába. Megállt, s a fiatalember szeme közé nézett. – Ne csináljon maga az apámból bolondot, mondta csendesen, de a kérő hangot fenyegetésbe siklatva. Lackovicsot annyira meglepte ez a fordulat, hogy csak állt, s nézte a mondathoz tartozó arcot: tán megbolondult. Az explozició olyan gyors volt, hogy Ágnes maga is megijedt tőle egy kicsit, s gyors félig-meddig hízelgő szavakkal kezdte a tölcsért betömni. – Maga egy jókedélyű, a maga idején igen szórakoztató fiatalember, mondta megint megindulva. Szereti a heccet, a mókát, enyhítette a kifejezést. De már nem olyan fiatal, huszonnyolc éves, ugye? Itt az ideje, hogy megtanuljon különbséget tenni a jó vicc… s nem tudom, minek is nevezzem… – Ezt mire mondja? nézett rá Lackovics, összeszedve magát. – Hát hogy így beül oda közénk, mint egy Grál lovag (hozta fel Ágnes idegessége az előbbi gondolatát), s közben… Egyáltalán, hogy meri maga, hogy van képe a lábát betenni hozzánk, vágta el egy nagy sértéssel a száján lebegőt, hogy: közben elveszi, ami a legdrágább volt. – Ezt milyen minőségben kérdi tőlem a kis doktornő? jött föl Lackovics elképedéséből már a fölénye is. – Egyszerűen a jóízlés nevében. A maga helyében, akinek olyan előkelő rokonai vannak – robbant a második akna is –, akármilyen pompás hecc, én nem volnék képes odaülni, a történtek után, szembe azzal a meggyötört emberrel, aki hét esztendőn át szenvedett (a harmadik) többek közt az itthon lapító fiatalok helyett. Lackovics látta már, hogy az indulat itt (ha nők körül szerzett tapasztalataihoz képest aránylag nyugodt hangon is) az őszinteség minden zsilipjét felhúzta, s már csak a méltóságát védte, a maga párbajkódexi becsület-fogalmába kapaszkodva. – Én azt gondolom, hogy a maga édesapja felnőtt, világlátott ember, aki ennél nehezebb helyzetekben is eldöntötte, hogy mit tegyen… s ha kifogása van az én látogatásaim ellen, ő maga fogja azt tudomásomra hozni. – Épp ezért kértem én, jutottak eszébe Ágnesnek e beszélgetés következményei, hogy neki, alighogy hazajött, ne kelljen ilyesmivel foglalkoznia… Lackovics figyelmét nem kerülte el, a kérem „ige”, melyet a hangban is kísért egy kis szólamváltás. S ettől, mint a menekülést látó vad, egyszerre fölülkerült. – S ha én nem vagyok hajlandó a kis doktornő kérését (nyomta meg ő is) figyelembe venni. Már csak azért sem, nehogy távolmaradásommal azt a látszatot keltsem, mintha bizonyos kombinációk, amelyeket egyesek terjesztenek, a legcsekélyebb alappal is bírnának. Olyan meggyőződéssel mondta, hogy egy szívdobbanásnyi időre Ágnes is megtorpant. Hátha csakugyan látszat az egész? De ugyanakkor épp erről a méltóságos modorról az is eszébe jutott, hogy a Lackovics becsületkódexe szerint, egy férfinak hasonló helyzetben pontosan ezt kell mondania. – Akkor… állt meg a postaláda előtt, akkor én megyek a háztól, mondta halkan, végső kétségbeesésben. S a keze úgy reszketett, hogy sehogy sem tudta a lapot a láda résébe bedugni: Lackovics fogta a kezét, a szokott udvarias mozdulataival, és segítette be. – Akkor hát, búcsúzott Ágnes. Az a tudat, hogy idegességében rosszat csinált, az apja kárára avatkozott be ebbe a dologba, s közben képtelen kijelentést tett, amelyet hogy fog betartani – visszatérítette a kiinduló ponthoz. – Számíthatok rá, hogy mindez kettőnk közt marad? – Ez magától értetődik, hajolt Lackovics mély hódolattal a keze fölé (úgyhogy attól félt, megcsókolja), s a két kabát – a hosszú bokáig érő, kemény léptekkel vitt egyenruha s az Ágnes nyúlprémes, diáklányosan hordott kabátja – a barátságtalan utcában, melynek a házfalairól a kékes hold sem tudta a Nyugati füst színeit lemosni, szétvált a közös árnyékból, s a szellőzésre kinyitott emeleti ablak gazdájától követve, megindult kétfelé. – Na már visszajöttél? kérdezte odafönt kutatva az anyja, mert csak tíz percig tartott az egész kirándulás. – Mondtam, hogy csak a levelet viszem le, ment be Ágnes a szobába. Ott, mialatt a lepedőt a plüssdíványon kihúzta, meggyőződve, hogy a felesége nincs benn, az apja szólt oda. – Megkérdezhetem, milyen viszonyban vagy te ezzel a fiatalemberrel? – Én? Semmilyenben! vágta oda Ágnes majdnem hogy nyersen, a lepedőről hirtelen fölnyúlva. De aztán, hogy visszajött a fülébe az apja hangja, melyben az ismerős, óvatos „ha megkérdezhetem” alatt, mintha egy gyanú formálódott volna – megijedt, s rámosolygott. – Miért? Mert lementem? nyújtotta meg ezt a gyanút, melynek most már tudta, csak haladékot lehet adni. Hisz mondtam, Bözsikének udvarolt egy időben, tette hozzá aztán, hogy az a meggyötört fej, legalább ma – nyugodtan alhasson.

Ágnes, ahogy friss felháborodását az ingó plüssdíványon – a helyzet megfontolását eltökélő rövid ébrenlétekben s az egészséges szervezet által ráparancsolt hosszú álmokban – leülepítette, reggel szinte vad tettvággyal ébredt. Az világos volt, hogy anyja az ő békeajánlatát, melyet Tükrösről tett, visszautasította; – illetőleg nem is utasította, csak holmi gyermekes fellengzésként intézte el, amelyet ők ketten gyöngéden kijátszanak. Ez azt jelentette, hogy ebből a szégyenletes helyzetből, melyet Lackovics bevonulásával állandósítani akar: az apját neki kell, mintegy a karján, kivinnie, s kettejükből egy kis csonka családot alapítani. Ez a szándék, amely nem is mint gondolat, hanem az ágyból kiugró testét eltöltő állapot – a tuss frissesége – volt ott benne, ahogy a napi munkájának nekilátott, egy csomó ötletet bugyborékolt fel, amelyek most, akármilyen közel volt a kollokvium, mind fontosabbak voltak, mint a vérképző szervek talányos betegségei. Az első kérdés, hogy hova vigye az apját, nem hagyott tűnődnivalót. Arról, hogy lakást vagy akár hónapos szobát is vegyenek, ebben a nagy lakásínségben, amikor a menekültek ezrei éltek tehervagonokban, s egy lakásért az apja fizetésének négy-ötszörösét kérték, nem lehetett szó. Az egyetlen hely, ahova költözhettek, Frida néni vízivárosi háza volt, melyben kislány korában, amikor apját Pestre helyezték, ő egy darabig lakott már. Frida néni: az anyja nyolcvan esztendős nagynénje – egy magát tartó vénkisasszony, akinek hozománya és birodalma a Horvát utcától a Kapás utcáig nyúló átjáróház volt, s amióta az összezsugorodott lakbérek a tatarozás költségeit sem fedezték, szobakiadásból élt, vagy inkább nyomorgott. Frida néni szerette Ágnest; ő volt tán az egyetlen nő, akit szűz, férfias szíve szeretni tudott – annál kevésbé bírta Ágnes anyját, akiben, már amikor a gondjára bízott kisleány volt, öccse megszökött feleségének a jellemét vélte felfedezni. Az nemcsak hogy fölmond őértük a mostani lakójának, de nem remélt kicsaládosodást jelent majd magányában, ha az apja – (aki a férfiak ranglistáján mindjárt Tóni bácsi s háziorvosa után következett) az utcai szobába, ő meg a két picurka luk közül, melyeket Frida néni lakott, az egyikbe beköltözik.

Az új part, amely felé úsznia kell, ezzel szemtávolságba került; ha akarta, a napi beosztásukat is látta, attól fogva, hogy az apja reggelijét beadta, s együtt nekivágnak, az a Várhegynek, ő az egyetemnek. Az elképzelt kivonulásuk egyetlen nyomasztó pontja volt, hogy beszélje meg ezt az apjával, adja tudtára, hogy most aztán nincs tovább, csak fölös megalázásukban, szenvedésben lesz része – át kell költözniük a Horvát utcába. Nemcsak azt érezte, hogy ezt kényelmetlen lesz megmondani, de rémületére azt is, hogy akármi történjék: ő ezt képtelen előhozni. Pedig a logika szerint, az ő kötelessége lenne. Végül is felnőtt nő, ő áll legközelebb hozzá, ha ő mondja meg, a közös szégyenüket mondja, nem úgy, mintha kinti, kaján vagy fontoskodó célzásokra fog gyanút. S ez mégis éppoly lehetetlen, mint ahogy anyjának sem tudta Lackovicsot a szemébe mondani. Csak gyávaságból? Vagy valami tabu-érzés? Ahogy hiába látott száz hullát s most már élőt is meztelent, ha az apja esne át sérvműtéten, nem menne be rá. Vagy a tévedés lehetősége – a kockázat, hogy anyja megrágalmazásával az apja kis békéjét épp ő dúlja fel? Az ilyesmire talán mindenkinek magának kell rájönnie, akármilyen sok fölösleges gyötrődéssel jár, éppúgy, mint a halál – nem lehet egy injekcióval előrehozni s megkönnyíteni. Mert hisz valóban meg is hal itt valaki – az a „mamuka”, akinek a nevét, a családi fényképet nézegetve, ott a fogságban tőle vette át, mintegy bebalzsamozva a gyermeki névvel a szeretetibe… Valahogy majd csak rájön, valaki majd csak megmondja neki. A szerelem olyan vigyázatlan, s az anyja úgy megszokta a nyíltságot, amikor az még a másba vágott kés volt… Az ahogy Lackovicsot a családba visszahozta, az óramese: ez is olyan együgyűen volt ravasz. Az apja tekintetére gondolt, amivel a fiatalembert nézte, aztán oldalt a feleségét. Egy tétova kérdés Tóni bácsinak… S ő: „Édes Janim, minek titkoljam előtted. Énnekem nővérem, de…” Lili néni azonban, úgy látszik, nem engedi ide; amióta Tükrösről megjött, nem volt itt. De tán jobb is, ha fokról fokra eszmél csak rá, ahogy a szervezete megerősödik. A halántékán van egy ér – nagy kacskaringókkal kapaszkodik a kopasz homlokára: az artéria temporális. Amikor az órát ellopták, utólag legalábbis úgy rémlett, az az ér duzzadtabb volt. S ha ő most odaáll: így és így van, a mamuka ezt műveli… Nem, itt nem lehet mást tenni, csak várni a túlparton, a Horvát utcán, s elkapni, ha áttámolyodik.

Miután megpezsdült agya a belgyógyászatról a sebészet felé bandukolóban, ezt is elintézte, már csak ő maga maradt hátra. Mi lesz, ha Lackovics mindent elmond már ma az anyjának, az ő lehetetlen fenyegetését is, hogy elköltözik. S az anyja odaáll elé: „Hallom, el akarsz menni innét. Tessék, le is út, fel is út.” Mit tesz akkor? A probléma nem volt egészen komoly. Az biztos, hogy az anyja vallatni fogja Lackovicsot: Mondja, Lackó, mit akart magától az Ágnes? – Lackovics azonban alkalmasint „tartja a szavát”. Az a lovagiasság – becsületkódex-modor nem tiszta szélhámosság nála. Ágnesnek úgy rémlett, hogy „chondro-dystrophiás” alkatával függ össze. Ahogy imponál neki, hogy ő, az alacsony, de széles, kitömött vállú ember, egy olyan hölggyel mehet karonfogva (ha korosabb is, vagy épp azért), mint az anyja, ez a komoly udvariasság, jó tartás is valami ortopéd-alátét rajta. Arra természetesen célozni fog, hogy őt sérelem érte – de a jellemét is megcsodáltatja, ő szavát adta, nem beszélhet róla. De ha még ki is bökte: az anyja akkor sem meri egyenest nekiszegezni, ahogy régen tette volna: – Mért akarsz te elmenni hazulról? Félti azt a szivárványló szappanbuborékot; – hátha belebök a válaszával. Ha pedig megtámadja, ő sem viheti kenyértörésre, hogy valóban elmenjen, amíg az apja meg nem tudta. Megvan tehát a mentség! Az azonban, hogy odadobott egy fenyegetést, amelynek, ha szaván fogják, képtelen megfelelni – minél jobban rendbetette elvben az egész dolgot, annál jobban gyötörte a maga büszkeségét. Mert hova is menne? A Frida néni nyakára végre is nem mehet. Most először érezte, milyen nagy dolog a pénz. Az a kevés, amiből a menzajegyét befizeti.

Bár a félév utolsó napja volt, s másnap kollokvium – nem tette meg vissza is az utat, a klinikától a kórbonctanra; villamosra ült, s elment a hajdani gimnáziumába. Szerencséje volt, mert bár óra közben ért oda, a fizikai előadó, falán a szabadesést mérő ingával, üres volt, s osztályfőnöknőjét ott találta a szertárban. A fűtőtesthez húzódva gubbasztott, s mintha még csillogó szemüvege is a Holz-féle elektromosság-fejlesztő s a centrifuga közé igyekezett volt hosszú, sovány arcát észrevétlen mimikrivel beiktatni. Ha meg nem moccan Ágnes tán visszahúzódik. De ő, ahogy bosszúsan összehúzott szemében Ágnes képe elvált tanítványainak a várható képétől, akik az ajtón benyithattak, nemcsak hogy megmoccant, de föl is ugrott, összecsapta a hosszú, vékony kezét, olyan örömmel, amely sokkal gyorsabb volt, semhogy konvencionális lehetett volna, amellett sokkal szokatlanabb a kissé savanyú arcon, semhogy kételkedni lehetne – melegségiben. De hisz Ágnes ezt mindig tudta – ezért is fordult most hozzá –, hogy Maca kedveli őt. S ha a társnői terrorja rá nem kényszeríti, hogy undok, nevetséges alaknak tartsa – tán viszonozza is a szeretetét. Végül is olyan becsületes, igazságos nő volt, olyan szépen készült az óráira – s főleg olyan elhagyottan gubbasztott a szertárában. A lányok azonban – nem az ő osztályuk, egy sokkal régibb osztály – eltökélték, hogy Macát utálni kell – azért-e, mert túlságosan azonosította magát a fizikával, vagy mert ezek közt a sarjadó, virgonc életek közt valami megálltat, keserűt, s szerintük épp ezért jogtalanul rátartit képviselt? Noha asszonyneve volt, ráfogták, hogy voltaképpen vénlány, az ura a nászéjszakájuk után megszökött tőle, hogy nevetségesen eped – hol az igazgatójukért, hol az énektanárért – s az ő fiatalságukon bosszulja meg a száraz tüskésségét. Ágnes mindezt igazságtalanak érezte, de nem mert szembeszállni a közvéleménnyel; – az, hogy ő a Maca kedvence, így is sugárzott rá egy kis mulatságot. Legföllebb, ha a szerekért bement, vagy az elhagyott folyosón, a villamoson találkoztak, akkor árulta el egy-két kedves szóval, hogy szívének az osztályfőnöknő számára is van mosolygása. S Mária néni (milyen buta, nem találó volt ez a Maca név is) hálás volt ezért is. Ha a hatoson fél évenként egyszer-egyszer összetalálkoztak, azóta is megkérdezte, megjött-e már az apja, hívta, nézzen be hozzá, meséljen magáról, a tanulmányairól. Most is, ahogy a két hideg keze a kezét fogta – a szemüvege csillogásában mintha már egy csók lehetősége is ott lett volna. – No, ez kedves, hogy bejöttél. Foglalj helyet az egykori szertáradban. Hányadéves is vagy már? Harmadik. Nemsokára hozzád fogok járni a reumámmal… Édesapád, hallom, megjött – állt meg aztán komolyan az örömmutató arcmozdulatok közt, s Ágnes szemébe mélyesztette a kicsit üveges szemét, amely az örömtől talán még jegesebbé vált… Mária néni is hallotta? – Láttam az újságban. – El szoktam olvasni, ami a hadifoglyokról szól. S egy kollégája is megerősítette, hogy ő az a Kertész János. Na, most van aztán, gondoltam, Ágneséknél öröm. – S megint belenézett a szemébe, mintha az örömet keresné. Ágnes pedig szégyellte volna, ha nem találja meg. Elmondta, hogy hívták ki a kórbonctan-gyakorlatról, hogy rohant ki a Ligetbe, hogy szólították meg az autóbuszon. S Maca kérdéseire: hogy hát bizony rossz karban érkezett meg, a börtönben skorbutot kapott, de lenn voltak Tükrösön, ott egy kicsit összeszedte magát. Nem mondott semmit, ami nem igaz, de úgy érezte, hogy minden szavával hazudik. (Vagy az emberek állandóan így beszélnek csak magukról, ilyen általánosságokat tartva pajzsul a gyötrelmeik elé?) – Részben épp ezért is jöttem be Mária nénihez – pirult el hirtelen. Érezte, hogy most fogalmazhatja meg legtetszetősebben a kérésit, s bár a Maca öröme (s a szemében ülő „na ez szép, hogy megosztottad velem a boldogságod”) – egy kis bűntudattal töltötte el, végül mégiscsak elhebegte, hogy „a tanári fizetés, tetszik tudni… apuka diákot akar vállalni, de én nem szeretném… gondoltam, ha itt esetleg”, Maca arca csakugyan hosszabb lett a csalódástól: szóval nem neki, a házi tanítványnak szólt a látogatás. Az első mondatában volt is egy kis kedvetlenség. – Hát az nem lesz könnyű. A kollégák nagy része is úgy van, mint édesapád. – De aztán, a logikus fizikusi esze föléje került a szívének, megadta a felmentő érveket, s amikor Ágnes a csöngetéskor azt mondta: – Jaj, már tizenkettő, még oda szeretnék érni kórbonctanra, ő mondta: Meglátom, mit tehetek. Mindenesetre köszönöm, hogy megosztottad velem a gondjaidat.

Ágnes egy kis szégyennel jött le a megnyüzsdülő lépcsőn a szemtelen pillantást vető lánykák közt – akik, mintha a négy-öt év előtti Kertész Ágnes szemével néznék őt. Három év alatt egyszer sem látogatta meg Macát, s most is csalódással fizetett az öröméért. Nem kellett volna előhozni, ha egyszer úgy megörült! Esetleg egy újabb alkalommal, vagy „véletlen” csípve el egy óra után az utcán. De az, hogy hatalmunk van egy másik emberen, még a jobb érzésű fiatalban is mindig kelt egy kis mámort. S bár nemigen hitte, hogy Maca tud neki tanítványt szerezni, az hogy elindult, megtette az első lépést az állásszerzés, az, önállósulás útján – a futó téli napsütéssel szövetkezve, egy kis öntudatot öltött a tevékenységi kedvébe. Ahhoz már későn ért be, hogy az órára bemehessen, azt gondolta, megebédel inkább (már megint menzán evett), s ebéd után egyfolytában tanul a másnapi belgyógyászatra. Az Üllői út sarkán Halmit pillantotta meg egy hirdetőoszlop mögött; úgy állt ott, mint aki a moziplakátot tanulmányozza. Ágnes a tükrösi út óta látta őt néhányszor, de mint gyorsabb szemű, időben elkerülte. Az a szép este, a nagymama szobácskájában, a kapuban mondott szavak, melyeket, ha a hite elapadt, ő is előszedett; – Halmiban nyilván az apja meghívásával s a megismétlés reményével van együtt, s az óvatos tudakolásukból, emlékezésekből egyszer csak kibúvik, vagy ami valószínűbb, mint sérelem, csalódás marad benn vissza. Mert hogy is értethetné ő azt meg Halmival, hogy ha a Kertész házba meghívhatták, hozzájuk most nem tanácsos eljönnie; általában, hogy az a szép benyomás, amit az apja Halmiban hagyott, mindkettőjüknek olyan érték, neki még sokkal inkább, amit nem mer alaposabb ismerkedéssel kockára tenni. Most azonban úgy megörült a hirdetőoszlop mögött sillabizáló alaknak, akit mintha bújócska közben csípett volna el, s olyan eleven volt benne az unszolás, hogy tegyen valamit, s új elhatározását, életprogramját – az első lépést, a pénzszerzés módozatait egy másik szegény ördöggel, épp ezzel a Halmival, meghányja-vesse, hogy nem siklott el, mint tehette volna, hanem csöndesen melléje lépett. De ahogy a karját megfogta, mintha villanyos ütés érte volna, már vissza is rántotta a kezét, s az előkészített kötekedő mondat: „Mit adnak a Tivoli moziban?” a torkában ragadt. Halmi érintésére egész testében megrázkódott, s olyan rémült tekintettel fordult felé, mint aki csak azért nem fut, mert ma lenyűgözte a riadalom. Arca halvány volt, borotválatlan, kékes ajkában apró remegések futkostak, melyek akkor sem múltak el, amikor végre fölismerte: ki néz reá a kötött sapka alól. – Ilyen ijedős? kérdezte Ágnes. Azt hittem, a mozi plakátot tanulmányozza. – A moziplakátot? nézett Halmi Ágnesre, majd az előtte levő hirdetőoszlopra. Látszott, nem is tudja, hogy mi van rajt. – Nem, mondta. Vártam valakit. „Elbújva előle?” – akarta kérdezni Ágnes, de a fiú olyan dúlt volt, hogy nem mert tréfálni vele. – Valami baj van? kérdezte. – Nem, tiltakozott Halmi, s egy pillantást vetett a dékánátus irányába. Egy kollégámat várom, aki megígérte, hogy… Nem fejezte be, mintha meglátta volna az illetőt. De nem lépett oda senki. S Ágnes érezve, hogy alkalmatlan, el akart köszönni. Halmi tétova, szemérmével küzdő tekintete azonban megállította. – Segíthetnék valamiben? kérdezte, a kimondásért küzdő gondolatnak elébemenve. Hisz nyilvánvaló, hogy bajban van. Ágnesben az is felvillant, hogy tán a Tükrösön elárult politikai szimpátiái miatt, s az a villanás, amelyet a kék száj nem folytat, valami szívességkérés lehet. – Nem? Mit? öntötte el Halmi arcát új védekező riadalomként a tiltakozás, az ellen, amit Ágnes kérdése feltételezett. Majd, hogy a kedves, biztató hang is szétterjedt a vacogása alatt: – Elutazom, mondta bizonytalanul. – Tükrösre? kérdezte Ágnes. Most meg azt gondolta, hogy beteg tán valaki, s nincs együtt (sajnos, nála sem volt) az útiköltség. – Nem, máshova; mondta Halmi, s nem magyarázta tovább. – Az a kolléga, lehet, hogy félreértett. Itt várok már egy félóra óta. – Mi kellene… az útiköltség? számolgatta Ágnes képzeletben a kis táskájában lappangó pénzdarabokat. – Útiköltség? nézett rá Halmi, mintha nem is ő mondta volna, hogy el kell utaznia. Az indexemet szerettem volna, ha aláíratja. – Ó, csak azt? kiáltott fel Ágnesből a megkönnyebbülés. De hisz azt én is megcsinálhatom magának. – Nem, dehogy. Az csak külön gond lenne. – Ugyan! Vagyunk annyira barátok. – De én egy-két magántanári kollégiumot is felvettem, látott hozzá Halmi az index előkotrásához. A reszkető keze, sehogy sem tudott az irattáska zárával megküzdeni. No mondja, bejövök szombaton is, áradt Ágnesből az öröm, hogy ezen a riadt emberen segíthet; közben egy szinte észrevétlen segítő mozdulattal a táska csatját is kikattintotta. A fiúban ettől a hangtól, mozdulattól kinyílt a süntüske, amelybe behúzta magát; csak a meleg asszonyi segítséget érezte, amely, mintha magát a bajt is elolvasztaná. Kinyitotta az indexet, úgy mutatta a reszkető ujját visszahúzva, csak a hosszú orrával inkább a kollégiumokat; elmekórtan, bőrgyógyászat, törvényszéki, amelyeket Ágnes fejében még az ismeretlenség varázsos köde vett körül. – Jó, ne féljen, aláíratom, nézte Ágnes is a zárkózó, szorongó betűket. – Hát ha megtenné… pillantott Ágnesre. – Az igazat megvallva, jobban is bízom magában, mint abban a kollégában. – Aki azzal kezdi, hogy nem jön el a randevúra, mondta Ágnes, s közben az villant át a fején, hátha meg van a kollégának az oka, hogy ne jöjjön el. Ettől egy picit megijedt, hogy utána nagyon bátornak s segítőkésznek érezze magát. – Csak utazzon el, mondta, mint aki tudja, hogy ez az utazás többet jelent, mint vonatraülést. Nem fogja a félévet elveszteni… S látva, hogy a fiú ijedt oldalpillantást vet a hirdetőoszlopnál megálló ember felé, kezet nyújtott. – Igazán nagyon hálás vagyok, kapaszkodtak a rettegéstől jeges ujjak a felényúlt szeretet ötágacskája felé. – S hova küldjem? Le Tükrösre? fordult vissza Ágnes a Köztelek utcából már. A meghatottan utánabámuló Halmi nem értette mindjárt, mit kér, úgy hogy Ágnesnek föl kellett mutatni az indexet. – Tartsa csak magánál, mondta Halmi, inkább a kezével. S a kék ajkak még egy szót rebegtek; Ágnesnek úgy rémlett: „Emlékbe”…

Benn a menzán, mialatt a gyanús, szürke bablevest kanalazta (korán volt, a könyökök még nem akadályozták egymást); maga elé tette Halmi indexét, s a tiszta ujjhegyével belelapozgatott. A kolléganői: Mária, Adél, szerették egymás, de főképpen a fiúk indexét elkérni, nézegetni: a boríték belső kivágásából rájuk meredő gyorsfénykép, személyi adatok, az övékével azonos kollégiumok, az ismert szigorlati eredmény; minden érdekelte őket, mintha az index nem is egy okmány lenne, hanem egy férfiruha darab, amelyet még az illem határain belül lehet forgatni, áruló jeleket, szagokat keresni rajt. De most, mintha az iménti rejtély járta volna át: a Halmi indexe is érdekessé, talányossá vált, mint kezébe került nyom, amelyből egy női Sherlock Holmes egy élet titkát bogozhatná ki. Ő mindig azt hitte, hogy Halmi igen jó tanuló; a sántasága – mint a vasszorgalom béklyózza őt a könyve mellé. Ha orvosi dolgokra tért a szó, nemcsak mert felsőbb éves volt, különben is, mindig vitathatatlan tisztelettel fogadta el a véleményét. S lám az első szigorlatát éppen csak letette. Rossz volt az alapja, ahogyan Tükrösön elmondta? Vagy nem volt igazán okos? Vagy csak a vizsgáztatókra tett (ahogy az index képe is, a hosszú orra mellől, szorongva rámeredt) – nem okos benyomást? Vetésinek ott volt egy kollokviumán. Ahogy odaült: mint egy kész orvos, akinek csak valami fatális véletlen folytán kell most vizsgázni. A mosolyával, az udvariasságával, melyen érzett, hogy más helyzetben is pontosan működik, s persze a szerényen álcázott készültségével, mely épp azért a valóságosnál nagyobbnak látszott, szinte rákényszerítette Vámossyt, hogy mint egyenrangúval beszéljen a sokat ígérő fiatalemberrel. Halmi a tanár elé is úgy ült, mint a fényképész elé – senki sem tudja, mennyi szorongás, korlátoltság, dac, vizsgáló hátsó gondolat van ebben a csunya, s Ágnesnek úgy tetszett, mégsem jelentéktelen arcban. Nemcsak az apja csodálkozott, hogy orvosnak ment, az orvoskaron is időbe kerülhetett, amíg az ottlétével a nemtörődömsége a kollégákat s tanárokat összebarátkoztatta. Az utolsó lapokon már egyre több az igen szorgalmas, jelesen kollokvált. A legjellemzőbb azonban a sok fölvett s kihúzott magántanári kollégium. Orvosi etika, szociálhigiénia; a cím megtetszett neki, egyszer elment, aztán tüntetően törültette. Másoknál viszont állhatatosan kitartott. Egy Ranschburg nevű magántanárt, akinek ő a hírét sem hallotta, negyedik féléve hallgatott. Volt valami dac, vívódás ebben az indexben, aminek össze kellett függenie a mostani riadalmával is. Vajon mibe keveredett szegény? Mért nem meri az indexet maga aláíratni! S ha ő beviszi, átvételkor nem lép-e oda hozzá egy detektív: hol tett szert a kisasszony erre az indexre? Igen? Na, majd utánajárunk, milyen viszonyban van vele. Ágnes szégyenkezve vette észre, hogy a válaszát fogalmazgatja. Visszatette a villát a lekváros metéltbe, s fölállt. – Ez az egy, ami nem megy le, szólt oda a szemben ülő gólyához, aki tiszteletteljes, de véleménytelen érdeklődéssel nézte ezt a mozdulatot.

Este, az utolsó órájuk után átment Frida nénihez. Még nem is volt hat óra, amikor a vízivárosi utcába ért, s ott a Körút tőszomszédságában már tökéletes csend volt, mintha a csörömpölő villamos, a kivilágított kirakatok, a rohanó emberek – egy idegen Pestről törtek volna be a másfajta városszövetbe, melynek kettős kapujú, földszintes házaiban, dac s rezignáció nélkül, még mindig azoknak az élete vonta volna meg magát, akiknek a csontjait is kifordították azóta a szép biedermeier sírkövek alól a mostanában felszámolt vízivárosi temetőből. Azon a járdakövön kopogott a sarka, amelyen mint kislány ment, amikor még itt laktak a Margit körúti iskolában, a fölvert csönd még a régi szorongást is eléhozta a házszögellések, kapualjak árnyékából, amellyel a délutáni hittanóráról iparkodott haza a korai téli alkonyatokon. Milyen jó, hogy már nem vagyok kislány, gondolta, nem is annyira a fejével, inkább a lábaival – szép bátran kopoghatok a magam s apám ügyében most már, kihalt, szorongást lehelő házak között. Az ismerős, levélformára kalapált kapukilincs mintha beburkolózott volna már rozsdáiba, nem akart kinyílni mindjárt. – Tán bezárták már – gondolta Ágnes, mert a Horvát utcában nem a főváros rendje, hanem a lakók közmegállapodása szabta meg, mikor csukják a kaput, s a régi gyerekkori aggodalommal nézett a csengő húzójára: az még most sem volt egész gátlás nélküli művelet: a hosszú udvar csendjébe, folytonos házmesterválságban szenvedő némaságába belekolompolni. De második, harmadik nyomásra a kilincs engedett – s a kiskapu befordult a kétszárnyú nagyba, amely még azoknak az időknek volt szánva, amikor a puttonyos kocsik hordták be a sashegyi szőlőt az udvarokba, most már azonban nem is lett volna értelme kinyitni, hisz a fával, szénnel sem lehetett a kisasszony nagy orgonafái, leándercsöbrei, virágállványai közé behajtani. – Persze, az új lakó, a nyomdász – magyarázta meg Ágnes magának a nem remélt kapunyílást. Az ő volt lakásukban ugyanis jó tíz éve már egy nyomdászcsalád lakott (ők voltak a legelőkelőbb lakók a házban); arra számítani kell, hogy későn jönnek meg a munkából. Lábujjhegyen, az udvar csöndjéhez alkalmazkodva, ment a Frida néni lakása elé. A kettős ajtó persze be volt már zárva és akasztva, az egyik szobácskából azonban egy állólámpa fénye vetült ki (még mindig petróleum világítás volt) a rézkarikára akasztható függöny fölött. Ágnes koccantott egyet az ablakon. Erről azonban maga is tudta, hogy kevés lesz; Frida néni évről évre rosszabbul hallott (amikor Verebély az öregkori otosclerosist magyarázta, őrá gondolt), az erősebb dörömbölés viszont nemcsak a házbelieket, Frida nénit is megijeszthette: nagyothallóknál furcsa módon összeszorul a két határ, a már meghallott nesz s az (ijesztő dörömbölés közt. – Kit tetszik keresni? kérdezte most valaki a fölágaskodó, ide-oda topogó Ágnes mögött. Nyilván a csaphoz jött előre, későn véve észre, hogy éjszakára nincs víz a lakásban; a Horvát utcai házban ugyanis egyetlen csap volt, elöl a Frida néni ajtaja melletti falon, bár még a használatlan kút is megvolt az orgonafák közt (Ágnes még emlékezett az időre, amikor Bölcskey néni salátát öblített a mohos vascsöve alatt), de az most már rég nem adott vizet a húzásra sem. Ágnes megpróbálta megállapítani, ki tartozik a hanghoz, melyben a háznak tartozó becsület vett erőt a női szív természetes ijedelmén. – A kisasszony az? kérdezte Ágnes, mert a magas kontyról rájött, hogy a két vénkisasszony közül (akik az udvar végén egy külön erkélyes, lépcsőn megközelíthető épületben laktak) a szerényebb az; nyilván erélyesebb nénje zavarta előre. – A nagynénémhez jöttem, de nem akarom megijeszteni, magyarázta meg aztán a saját helyzetét is. A kisasszony most már közelebb jött, s a megkönnyebbülés s a háztulajdonos családtagjainak kijáró sok évtizedes mosolyával nézett (az üvegszeme még jobban mosolygott, mint a másik) a felismert kísértetre. – Az Ágneske az? Bizony egy kicsit nehezen hall már a Frida kisasszony, mondta; de ő is csak nézte az ablakot. Szerencsére szembül az ő volt udvari szobájukból is észrevették a mozgást; előbb az ablak, aztán a konyhaajtó nyílt ki, s a nyomdászné lépett oda harmadiknak a tanácskozásukba. Ő pontosan tudta már, mi az a hangerő, amelyet a kisasszony már észrevesz, s még nem ijed meg tőle – s azt is, hogy a kopogást milyen gyorsan kell követni, az ő jól ismert, édességében is erélyes hangjának.

– Kisasszony, kérem, ismételte. S bentről csakugyan gyors egymásutánban lehetett hallani a szék továbbtolását, a kétféle ajtónyílást, az előszobabeli táblás ajtón a kapocs kiakasztását. – Sind sie’s Frau Kenderessy? szólt ki egy hang a fél arasznyi résen. Aztán meggondolva, hogy a nyomdászné nem beszél németül: Maga az, Kenderessyné? – Az Ágneske van itt, mondta a lakó aránylag halkan, mint aki jó hírt mond, amelyet a feszült figyelem kisebb hangerőn is meghall. A nyomdászné, noha aránylag új lakó volt, tíz-tizenkét esztendős, pontosan tudta, ki az az Ágneske, s milyen szerepet tölt be a kisasszony szíve háztartásában. – Kicsoda? Az Ágnes? ismételte meg csakugyan egy izgatott hang, melyben a váratlan zavarás, az öröm, hogy egy kedves lény jelent meg, s az aggodalom, hogy mi hozhatta ilyen éjidőn, váltotta egymást a kimondás ideje alatt. – Na, te is eljöttél egyszer, mondta aztán, amikor a magyarázkodásokon, a házbeliektől vett búcsún, az ajtók berekesztésén (a kintiek pedig a dolgok ritmusos továbbfolyását jelző csap csavarásán) túljutottak. – Jaj, annyi dolgom van, Frida néni, szabadkozott Ágnes, azoknak a könnyed bűntudatával, akik érzik, hogy nem szépen viselkedtek ugyan, de olyan szívnek mondják mentségüket, amelyben a mentegetőzésüknél gyorsabb a felmentésük. – Tetszik látni, most is csak milyen későn értem ide. Ötig az egyetemen volt órám, már féltem, hogy be sem tudok jönni. De nem akartam tovább halasztani. Még azt tetszik hinni, hogy meghaltam. – Ki? Te? nézett rá Frida néni. – Majd én halok meg, mondta, hogy nem is tudtok róla. A Tóni az csak benéz egyszer-egyszer, de… Hát azt tudom, hogy neked sok a dolgod, tette hozzá aztán az öregkori érzékenykedést eredendő objektivitásával torkolva le, amelynek most a szíve is segített. Ágnes bűntudatán ez a tárgyilagosság mélyített egy kicsit. Mert hát hogyne jöhetett volna. Csak így alakoskodik az ember. Adja, hogy szeretetre éhes, s ahol ott van, mint egy elmocskolhatatlan forrás, azt elhanyagolja.… De miért is? gondolta, ahogy a kis, megsoványodott öreggel szembe, a lámpa csendesen pulzáló körébe odaült. Hisz az a szeretet igazán nem volt egyoldalú. Frida néniben ő már kislány korában is talált – csakúgy, mint az apjában – valami tisztelnivalót. Ahogy a virágait: a muskátlit, Krisztus kalapácsát öntözte, a rámaradt ház cserepét foltozgatta, a lakók közt igazságot tett, a kis jövedelmét beosztotta – még az is, hogy a ház hátuljára nem engedett bérházat építeni, mert az elfogná a megszokott Jánoshegyet; mindebben volt valami rend, szépség, egy kikristályosodott élet – csak másféle, mint a tükrösi nagymamáé; s ennek a tiszteletnek az a felfedezés sem ártott, hogy Frida néni voltaképp vénkisasszony, akin a bakfis-törvény szerint nevetni kéne. Nem, Frida kisasszony nem azért lett az, mert senkinek sem kellett; a régi képeiről egy királyi tartású, ragyogó szemű nő nézett az emberre; neki a tökéletessége volt, ami nem vegyült; az őrizte meg ezen a csipkerózsa udvaron fejedelemnőnek.

Ágnes, hogy egy kicsit kárpótolja a mulasztásért (a nyáron járt nála utoljára), bő, fesztelen beszéddel öntötte tele az elhagyott szobát. Ez is olyan jó volt, itt nem felderítés, csatározás, párbaj a beszéd; itt ő is olyan könnyelműen beszélhet, azaz kiabálhat, ahogy épp eszébe jut; ennek a szegény megapadt asszonynak az is boldogság, ha a száját nézheti, s a szavai értelmét találgathatja. Valóban, milyen komisz, ostoba is az ember. Miért nem ajándékozta meg őt s magát többször ezzel a csattogással? A természetes az lett volna, hogy az apjáról, a hazatéréséről beszéljenek. De a váratlan látogatástól megrohant, elaggott emlékezetből kiesett a közeli eset; – Ágnes meg tartogatta, halogatta, mint amiről kellemetlen lesz beszélni, s elő kell készíteni. A kollokviumáról, az egyetemről, az asztalon fekvő családi képeslapra ugrott, amelyen Frida néni letett szemüvege őrizte a sima lapokon szikrázó fényt. – Tetszik még járatni a Gartenlaubé-t? örült meg neki, mint olyasminek, ami gyermekkora legmélyebb rétegeiből merült fel a sárga fedelével. – Hogy gondolod? Van is énnekem arra pénzem. Nem is tudom, megvan-e még, mondta. S csakugyan egy múlt század végi szám volt éppen előtte, amelyen a meggyilkolt császárné mint élő asszony látható Korfu szigetén. Ágnes a Gartenlaubé-ról a megboldogult kis papagájra tért. – Nem tudtam, mi hiányzik úgy nékem. Hát a Koki kalitkája. A kis állat már két-három éve abbahagyta a napraforgómag feltörését, hogy az orgonabokrok aljának adja át tolla zöld, piros, fekete színeit. – Ja, a Koki, értette meg Frida néni a beszéd új fordulatát. Épp a múlt héten adtam oda a kis Kenderessy Etinek a kalitkáját. Nekem már úgysem lesz több papagájom – szőrös szája szélének s állának a rángása mutatta, hogy aggkor és szegénység benne is kifejlesztette a maga-megszánás gyengeségét. Ágnes, részben, hogy másra vigye a beszédet, részben, hogy az emlékezetből előpárolgó lakásocskát az ő jövendő otthonukkal szembesítse, megfordult s körüljártatta a szoba félhomályán a szemét. A szép biedermeier szekrényen, amelynek az ajtaját, amikor Verespatakról feljöttek mint másfél éves kislány a családi mese szerint – hangos „tésztát” kiáltással verte; a támlás díványon, amelyen mint a Frida néni gondjaira bízott gyerek, elalvás előtt gyanús szerelmi álomba szőtte magát, melyben az udvarban lakó Haber fiú is szerepet kapott. – Hol van az óra? kérdezte hirtelen, mert a szoba végiben az ősidők óta ott álló óra négy óralapon nyugvó kis kupolájával, nem jelezte létét a szokott porcelánvisszfénnyel a kis fiókos szekrényen. – Az óra az… mondta Frida néni, s csak a kezével mutatta, hogy „weck” – nincs meg többé, s álla rángatózásában az iménti érzékenyedés egy kis daccal, haraggal interferált. Ágnes nem is értette meg mindjárt, hogy az óra úgy ment el, hogy el kellett adnia: a benne élő gyerek e szoba tárgyait úgy nézte, mint a világrend által odaszegezett tárgyakat. – El tetszett adni? kérdezte csodálkozva. – Ja, ich kann nicht verhungern, mondta Frida néni szenvedélyiben németül, a bosszúságban egy kis mentegetőzéssel, mintha maga is érezné, mekkora bűn volt a szüleitől rámaradt, szép órán túladnia. Egy házaló jött el hozzá, az vette meg, nyilván potom áron az órát is. Ja, der Teppich ist auch hin… A díványterítőt, azt is el kellett adni, fordította le, s az állólámpát fölemelve, átvezette Ágnest a belső, még kisebb szobába, ahol az ágya s famosdója állt, s odavilágított a fali szekrény ajtaja mellett a másik díványra, helyesebben a szép, perzsa terítő helyére. Ez a díványterítő volt Frida néni lakásának az éke, melyről még Ágnes anyja, a kézimunkák nagy barátja is tisztelettel beszélt. Ágnes megdöbbenten nézte a terítő helyét, a csíkos díványhuzatot, amelyet ő sosem látott – épp úgy, mint Frida néni alsószoknyáját vagy réklijét sem. Az, hogy a terítőt, amelyet titokban Ágnesnek szánt, ha egyszer férjhez megy, bevallotta: végleg elszabadította Frida néniben az egyre alacsonyabb forrpontú panaszt. – Hátul a Szatoriék fölött már beázott a tető. Ha hagyom, befolyik a lakásukba. Und diese Ziegeldecker, die sind solche gauner. – A Ziegeldeckert, a Frida néni rémét – Ágnes már a háborús, sőt még régebbi évekből ismerte. A hosszú átjáró udvar két oldalán végighúzódó házikóknak több volt a cserépfelülete, mint egy pesti bérháznak, s azt hol itt, hol ott kellett foltozgatni. Most azonban a cserepes számlák s a Frida néni lakbér-bevétele közt végképp fölborult az arány: – Ich iss kaum was – mondta sírásra fordulón, s megmutatta szoknyáját Ágnesnek. Úgy kell megkötni, hogy le ne essen.

Ágnes most már nemcsak az előbbi luxus bűntudattal nézte a kis, megapadt öreget, aki a még mindig jól evő családjában éhhalálra ítéltetett. Frida néni mindig olyan beosztó volt. Azt a fekete retket a finom késivel oly vékony szeletekre szelte, s két-háromszor is beadta a kis vaja mellé. De, hogy valóban éhezni kelljen!… Der Toni bringt manchmal etwas… De hát most nekik sincs… Meg hol jár annak az esze – javította ki Frida néni. A Kenderessyné nemmondhatom, az mindig hoz át, ha süt valamit. Az olyan derék asszony – rándult meg ismét az ajka, miután az igazságérzet korrekciójától a méltányosságig és az alamizsnán élés szégyenéig az egész utat befutotta. Ágnes ismerte annyira Frida nénit, hogy a jó emberek felsorolásában ítélet is lappang a kihagyottak iránt. – Na és a lakó? nézett Ágnes a konyhán át az utcai szoba felé. – Ah, az… legyintett Frida néni, mint olyan emberekre szokott, akik rég alásüllyedtek az ő erkölcsi mértékének. Amióta Jeamplong tanár úr, Kertész kollégája, akit még a háború előtt szerzett ide állandó lakónak, a háború után visszament Versecre, s ott csakhamar megőrült és meghalt – Frida néninek csak rossz lakói voltak. A „Herr Professzor” az finom, jól nevelt ember volt, halkan csúszott be a konyhaajtón, Frida néninek úgy kellett a konyhát elrekesztő függöny mögül előlépve egypár szóra elcsípnie. Délután – Ágnes is hallotta néhányszor – zongorázgatott, nem nagyon jól, de klasszikust, mint akinek gyógyszer a zene, s rengetegszer mosta a kezét, anélkül, hogy a szoba festett padlóján egy foltot hagyott volna. De ezek a nőlakók! Ebben a Piroskában bízott, mert ő is a Bánátból jött, a boldogult Jeamplong rokonai adták meg a címet, vagy tán még ő maga. A szülei elég jómódú szőlősgazdák voltak, s ő a jó valutájával az életet akarta megismerni. Ágnes futólag látta már, amint az udvaron végigment. Durva csontú, jó vérű lány volt, azután amit Frida néni elmondott: nagyravágyó s friss eszű is. – Sie will eine Rolle spielen, idézte őt, mint ahogy a született előkelőség nézi a plebejus becsvágyat, a gúnytól és dühtől a will helyett wüll-t ejtve. – Még mindig az a patikus udvarol neki? fogta halkabbra Ágnes a hangját. – Beszélhetsz, koncerten van. Rég nem hallotta a (s utánozta úgy, mint az előbb), a Kilencediket. Na ja, a patikus – den hält Sie… Ha jobb nem lesz. De hogy ki udvarol neki? Das wisst nur der liebe Gott. Egy reggel, képzeld, kimentem, hogy egy kis hársfateát főzzek, s ki jön ki a szobájából? – Ki? – Ja, azt csak ő tudja. Ich traute nicht hinschauen. Aber mir scheint, er war nicht der Apotheker. Ágnesnek össze kellett szednie magát, hogy az akkori elképedést ismétlő arcra vissza ne nevessen, olyan elevenen állt előtte a jelenet, amint a patikus vagy az a másik kihúz, s Frida nénibe botlik. – No és mit tetszett mondani neki? – Mit mondtam volna? rántotta meg Frida néni a vállát. Mintha nem vettem volna észre. Így is azt mondja: – a Kenderessynétől tudom – más lakást kell néznie. Diese Milieu passt nicht zu ihrer Persönlichkeit. Nekem meg meg kell valamiből élnem. Már úgyis mondtam, ha nem megy másként a belső kis szobát adom ki valakinek.

– Azzal tessék még várni, lelte meg Ágnesben az alkalmas percet az elhatározás. Hátha tudok rá valakit. Az egyetemről? nézett rá Frida néni. – Nem, rokon. – Tudod, már félek ezektől a mostani lányoktól. – Ettől nem kell félnie Frida néninek, nevetett Ágnes zavartan. Most érezte meg, milyen képtelen az, amit mondani akar. Frida néni kutatón nézte a pirulását. – Lehet, én fogom megkérni Frida nénit, hogy vegyen ide, úgy mint mást (kerülte meg a pénzért szót) a lakójának. – Mach nicht Spässe, hőkölt rá Frida néni. Majd egy percnyi vizsgálódás után, mint aki mindent ért, tud már: – Anyád, ugye? S a kis szőrös, összeesett arcon több volt a részvét mint a fölháborodás. Frida néni nyilván mindent tudott – Tóni bácsitól-e, vagy Kenderessyné látta őt Lackoviccsal a színházban? – Itt volt az a szegény ember a múltkor – jutott Frida néni eszébe az elkerült téma is. – Az apád, tette hozzá magyarázón… Abból a hadigondozóból jött. Ágnes nem hallott erről a látogatásról, s most ötlött föl benne, hátha az apja is azért járt itt, amiért ő… Az volna a legjobb. – És mondott valamit? – Nem, csak meglátogatott. Már egy jó hete lesz. Mondta, hogy öt foga hiányzik, azt csinálják meg neki. Gondoltam: na, Du armer Teufel, dass diese Záhne dein grösstes Unheil wären. Az lenne a legnagyobb baja. Több szóra nem volt szükség. Frida nénit, bár lány volt, az öccse házassága megismertette az afféle helyzetekkel, különben is utazgató, Ischlben, Badenben nyaralgató hölgy volt, akinek egy híres svájci egyetemi tanár anya s egy pesti gyárosné volt a barátnője, s az emberi viszonylatokban a tudásával jobban kiismerte magát, mint sok asszony a tapasztalatával. Az, hogy lány, inkább azon látszott meg, hogy a legtermészetesebb ellenérv: „azért csak ne hamarkodd el, neked semmi közöd ahhoz” nem jött a szájára. Neki nagyon is természetes volt, hogy Ágnes nem akar ott maradni. – Még egyáltalán nem biztos, mondta Ágnes fölállva. Csak ha Frida néni úgyis ki akarja adni, tessék egy-két hetet várni vele. – Jó, jó, mondta Frida néni. S ahogy kieresztette, megveregette a vállát: – Du armes Kind. Elhiszem akkor, hogy nehéz arra a kollokviumra készülni.

Valósággal megvidámodva ment haza: mintha egy pincegádoron vagy barlang kürtőjén kapaszkodott volna ki a mohón szítt levegőre. Pedig voltaképp csak egy képet kapott, amelyet az üres villamos táncoló peronján kellett kifejlesztenie, arról, hogy fognak ők hárman: Frida néni, az apja ő a Horvát utcai házban mint egy új, kivonulásban született család, tisztán, szegényen, egymás szeretetében élni. Piroskának szól, ha tetszik neki, vegye át az ő dolgozójukat, az illőbb miliő lesz, az apját ott helyezi el az utcai szobában, ott még a bélyegeit is szárítgathatja, teregetheti, ő meg Frida néni külön lyukacskájában alszik, a díványon. Este mindhárman odaülnek az állólámpa alá, a Psevalszkij útirajza s a Gartenlaube szép csillogó betűkkel húzódnak meg ugyanabban a fénykörben. Milyen boldogság lesz, ha egyszer ő is vihet a maga sütőjében sült linzerből kóstolót a Kenderessynének. A 46-oson még egy új pénzforrás jutott az eszébe: György bátyja célzott rá neki, hogy mennyire fájna, ha a házrészen, mint a sógorokkal, az öccsével is perre kellene menni, ővele inkább külön megegyezne. Ágnes akkor nem merte feszegetni a dolgot, oda szorította volna vele az apját az ajánlattevő meg a felesége közé, aki a pör dolgában úgy tüzelt épp, mint Béla bácsi. De ha egyszer szétvált az útjuk, mért ne egyezhetnének ki? Nagy hűtlenség lenne az ő tükrösi vakációi után még pörbe fogni őket. Majd küldenek természetesen zsírt, tojást, lisztet. Frida néni s egy fél disznó: micsoda bőség lenne az. Olyan világosnak látszott minden; az előző esti szorongása: vajon Lackovics mit mond el s az anyját milyen kedvben találja derült érdeklődéssé, már-már kisérletező kedvvé vált, végül is akármilyen keserves az, ami az apjára vár, csak azon kell átesniük, s már odaát vannak a Horvát utcai idillben.

A jelek azt mutatták, hogy Lackovics mondhatott valamit. Az anyja azzal a duzzogó hallgatással járt a lakásban, amely tele van kimondásra készülő szóval. A gyújtópontjában azonban, mintha nem ő állna, a köszönés fogadása, a mód, ahogy hozzá sem szólt, s főként, ahogy az apja emésztette bent a dolgozóban a fölényt erőltető zavart mosolyával az időt, arra vallott, hogy a valódi bűnös csak mint másodrendű vádlott osztozkodik a nemszóláson. Lackovics a maga módján mégis gavallér volt: csak az apja, egész helyzetük ellen húzta fel – hogy ő nem teszi be a lábát ide többet, de Ágnest, akinek a lovagi becsületszót adta, az anyja faggatásának nem adta ki. Hogy próbára tegye, egy darab zsíros kenyeret kenve, a spejzajtóból megkérte: – Anyám azt mondta, hogy ez a libazsír az enyém lehet. Miért? – kérdezte az anyja. Tán hiányzik belőle? – Nem, de ha az enyém, elvinném Frida néninek. – Voltál nála? nézett rá meglepetten az anyja, hogy ebből meg mi sül ki. – Igen. Már nyár óta nem voltam. Éhezik! – Éntőlem elviheted, mondta Kertészné egy kis tevés-vevés és hallgatás után. Az, hogy a Frida néni éhezik ellene szegezett vád is lehetett, rosszindulatú célzás a Gambrinus-beli vacsorákra. – Mért nem visz neki a Tóni, jött ki egy szobai bevonulás után Ágneshez az első érvvel. – Épp elég pénzt keres a dollárbeváltáson. Az ő kötelessége lenne. A házat is ő fogja örökölni. – Az a ház, mondta Ágnes, a zsíros kenyérbe harapva… Egy csomó lyukas tető… Különben is visz. A Kenderessyné meg ő adnak neki. A mentő érv ezzel vissza is volt verve, Kertészné bevonult. – Mindig mondtam én, hogy az Isten nem ver bottal, jött ki újabb öt perc múlva. – Az, ahogy ő bánt velem mint kislánnyal. A Róth néni (az a tönkrement gyárosné, Frida néni barátnője) lehet a tanúja! Éntőlem ő igazán nem várhat hálát. Ő keserítette meg az egész lánykoromat. Azt te nem tudod, mit szenvedtem én tőle. Ágnes erre nem felelt. Először, mert az nagyon is meglehet, hogy Frida néni s az anyja már harminc éve sem szenvedhették egymást, s az is, hogy akkor a fiatalabb húzta a rövidebbet. Másrészt, micsoda dolog ez, egy nyolcvan esztendős test éhségében a hajdani bűneit keresni. Ette hát a kenyeret, s várta, hogy az anyja hogy folytatja. – Én nem bánom, mondta. Elvihetsz mindent, ami a spájzban van. Én úgysem ettem belőle egy falatot sem, mondta ki teljes hittel. – Van ott egy kis pörköltmaradék is, mutatott aztán a tűzhely sarkára. Apád úgyis kereste már. (Ez a kínálás végleg igazolta Ágnes feltevését, hogy az esti bátorsága nem az ő fejére húzta a vizeslepedőt.) Majd hirtelen, minden átmenet nélkül: – Hanem szerezhetnél nekem ott az egyetemen valami altatót. Már alig állok a lábamon, harmadik éjszaka nem alszom. Ha egy kicsit lehunyom a szemem, apád azonnal fölver a horkolásával. – A horkolás, gondolta Ágnes, a morzsát leverve magáról. Most ez lesz az ősbűn. Ebbe sűríti össze, amit az urában nem tud elviselni; ahelyett hogy az ura nem Lackovics, azt mondhatja: „horkol”. A világ is beláthatja, hogy ő tönkremegy ebben a horkolásban. Sajnos, a horkolás igaz volt. Az elmúlt éjjel ő is hallotta, két ajtón át a fentlétei alatt. A dallamát is ismerte, a mély öblögetőt, az elakadást, a reszelést. De mert a baj nem a horkolás volt (horkolna csak Lackovics mellette, milyen kedves dorombolásnak hallaná), nem volt hajlandó a csapást elismerni. Én Tükrösön már egész jól megszoktam, mondta. Bent az apja is rátért a horkolására. – A mamuka panaszkodik a horkolásomra. Azt mondtam neki is, amit a fogságban a bajtársaknak: ébresszenek fel. – Igen, majd épp azzal fogok foglalkozni, hogy őt rázogatom, szólt be Kertészné az ebédlőből, ahová nyilván azért jött utána, hogy a férje panaszát hallja, korrigálja. – Ha rászólok, egy perc múlva már éppúgy húzza. Kertész nevetve legyintett, s amikor a felesége – „De én nem hagyom elpusztítani magam” – felkiáltással a hálóba vonult, kimondta halkan a bűnét: – Ezt mondta délután is. Én meg: akkor hát vágja el a gégém. Még azt is hozzá találtam tenni; emberségesebb, mint az ilyen fogadtatás… Na erre aztán… Ágnesnek tegnap még görcsbe szorult volna a szíve azon, amit az apja a kifakadással elárult, most azonban csak megfogta a kezét. – Nem baj, mondta, lesz ez még jobban is. Mint egy szülésnél, amely a szülőnőnek végeérhetetlen fájdalom, a bábának azonban jó fekvésnél, győztes gyereksírás.

Másnap megvolt a belgyógyászati kollokvium. A kollokválók ott álltak a folyosón, és vártak, hogy a földszinti vizsgálóba, ahol a tanársegédjük a kollokviumot tartja, beeresszék őket. Közben egymást ijesztgették. Különösen a harmadévesek voltak rémületben, mert a felsősöktől azt hallották, hogy Rosenthal (az a tanársegéd, aki Ágnesre is rászólt) nemcsak a félévi anyagot kérdi el, hanem fizikális vizsgálatokat is végeztet velük; – a Krönig-teret kell kopogtatniuk, a máj, lép szélét tapintani, s ezek a dolgok a számukra, akik a klinikai tárgyakban gólyák voltak, abba a ködös zónába vesztek, melybe fülük és ujjuk elméleti ismereteiket még nem tudta követni. Az utolsó percben Mária is berobogott, kivételesen a könyv s füzetcsomó sem himbált ott könyökárkában. – Még nem kezdte el? kérdezte, mintha a kollokvium csak a többiekre tartozna, s ő mint egy idegen kar órájára tévedt volna ide. – Én már csak a biztonság kedvéért jöttem be, hogy meggyőződjem, csakugyan elkéstem-e. Azt az arcátlanságot mégsem követhetem el, épp Rosenthallal, hogy vizsga közben oldalogjak be. Inkább lemegyek a Dunához, az alsó rakpartra… Szóval mégiscsak felelnem kell? Ti féltek? Én, az ördög tudja – olyan ebura-fakó hangulatban vagyok. Épp csak a jegyzetemet futottam át. Ha olyat talál kérdezni, képes leszek a szemébe nevetni… Máriának ez a beállítása annál meglepőbb volt, mert a nagy drukkerek közé tartozott, aki az anatómiai szigorlatra olyan agyonfeketézetten, valóságos szimpatikus sokkban jelent meg, hogy a félelmes Telyesnitzky a tanári asztalon levő pohár vizet kínálta oda neki, amit ő a hallgatóság derűje közben az utolsó cseppig kiivott. Most azonban mintha csakugyan nem tudná, hogy is került ide, s mi történhet itt vele. Ahogy Ágnest meglátta, nagy elragadtatással tört utat felé a kollégákon át. – Szervusz! Te is most kollokválsz!? Épp ma gondoltam, hogy most aztán előkereslek a föld alól is. Mi is történt veled? Ja, az édesapád jött meg… Még el sem mesélted, hogy volt! Csak nem bujkálsz előlem?… Holott épp az volt az igazság, hogy Mária kerülte el, s mentette a Vetésijét az előadóterem másik sarka felé. Most azonban, úgy látszik, olyasmi történt, ami ezt az elővigyázatosságot elmosta, s ha Rosenthal ki nem szól, képes föltúratni az Ágnes fejét betöltő vérképző szerveket, hogy az apja hazatértéről, vagy még ide nem tartozóbb dolgokról beszélgessen. – Csak nem? lesett Ágnes (félig kíváncsian, félig irigykedve) az oldalt hordott szemébe, melyet most mintha a megkavart hormonok párásítottak volna el.

Ágnes egyike volt az első kollokválóknak. A tanársegéd a paranefritikus tályogot kérdezte tőle. Ez különben elég ritka baj, az ő fejében azonban megkülönböztetett helyet foglalt el, a professzor az első órán mutatta be, s ő a szűz dolgoknak kijáró indulattal jegyzett mindent a füzetébe – emlékezetébe. Nagyszerűen ment: a tanársegéd szemmel láthatóan kedvtelve nézegette. Utána egy férfibetegnek az abszolút és viszonylagos szívtompulatát kellett kikopogtatni. Ágnes ismerte őt, a nagy bajszáról s kék színéről, elolvasta, hogy cor bovinum, azaz igen nagy „ökör” szívének kell lennie, de hogy a tompulata meddig érhet, arról fogalma sem volt. Amíg a következő kolléga felelt, kopogtatta, tapogatta; húzott is egy vonalat a dermográffal. A jóakaratú beteg azonban ismerte már a szívtompulatát, s kicsit az ablak felé fordulva ő mutatta meg a csorba körmivel, hova szokták húzni a vonalat. Tán büszke is volt rá, hogy a „reletivje” szinte a hónaljáig ért. Ágnes még egyszer végigkopogtatta a nagy szőrös mellet, aztán nagy elszántan követte a masina-csonkította ujj nyomát. Rosenthal, amikor a kollegával végzett, odajött hozzá, de nem kopogtatott utána (fejből tudta az osztályán a tompulatokat), a medika és a beteg machinációjából azonban, úgy látszik, a hátával is elfogott valamit, mert váratlanul azt kérdezte: – Hisz a kisasszony ezekben a tompulatokban? Ágnes meghökkenten nézett rá; lóvá tette az öreg?… A tanársegéd nagy barna szemében azonban nem volt rosszakarat… – Nem úgy értem, hogy ebben, amit itt a kisasszony isten ihletésével fölrajzolt; hanem általában, ezekben a mi tompulatainkban. Na, csak feleljen őszintén. Ágnes érezte, hogy a kollokviumon túl van, mégpedig jelesre, ez már csak afféle diskurzus, amelyet az egész csoport, még a hátralevők is, érdeklődéssel hallgatnak, s a megkönnyebbedésből eredő jókedve most már csak arra vigyázott, hogy a tréner adta labdát ügyesen adja vissza. – Az abszolút tompulatban már kezdek, mondta mosolyogva. – De még van két és fél évem; tette aztán hozzá, mert Rosenthal szemén s a mögötte felhangzó kolléga-kacagáson is érezte, hogy talpraesetten felelt. – S azt hiszi, az alatt bedolgozza magát ebbe a mi belgyógyász sarlatánságunkba. – Az abszolút tompulat a meggyőzőbb, rukkolt elő a felbátorodott kollokváló a maga medikusi kételyei egyikével. – Ott a szív csakugyan nekifekszik a mellkasnak. De a relatív, ahol vékonyabb, vastagabb levegőréteg van a kettő közt… Az önkényes, ugye, hogy ki hol érzi a határát? Korányiék máshol, mint Bálinték. – Ez, úgy gondolom, megállapodás dolga, mint a mértékegységek… pirult bele Ágnes a makacsságba. – S a kisasszony füle abba még nincs beavatva, kacagott Rosenthal… Amit a kolléganő mond, egyáltalán nem olyan szamárság, fordult a csoport felé. Tán hallották már, hogy van egy úgynevezett „közkórházi tompulat” is. Az épp a kegyed abszolút tompulata. A kórházi főorvosok egy része, éppúgy, mint a kisasszony, klinikai csalafintaságnak tartja a mi relatív tompulatunkat. S ha a röntgenológia elterjed: lehet, hogy nem is lesz értelme magunkat kínozni vele. Még a jó öreg Krönig-tér is odakerül a kínai orvosok százféle pulzusa közé, a tehetetlenség lomtárába, amelyre az eszközök hiánya kényszerítette az orvosokat.

Mindenki látta, hogy a kollokvium éghajlata enyhébbre fordult. Ez az a pont, amelyben a vizsgáztató fejét elöntik a tulajdon gondolatai, a saját okosságán érzett öröm, s a következő feleletekben már csak annak keres teret. A kollégák hálás, jutalmazó mosollyal pillantottak Ágnesre, ahogy a tintától friss, nyitott indexével a vizsgáló hátterébe vonult. A következő kolléga egy perc alatt ment le. Rosenthalnak nyilván nem volt rokonszenves – egy kicsit olyan bajtárs képe volt, elfogadta, hogy tud, s elengedte. Máriának ezalatt egy mellhártya-gyulladásos beteget kellett meghallgatnia. Máriát azonban elkapta Ágnes sikere s a maga kótyagos hangulata, s azt mondta: – Kérem, tanársegéd úr, én véletlenül tudom, hogy ezen a betegen mit kéne hallanom, száraz, hócsikorgásszerű pleurális zörejt, de bevallom őszintén, nem hallom. Rosenthal egy pillanatig a szemöldökét összehúzva nézett a nevető lányra, aki olyan volt, mintha ivott volna; nyilván azt nézte: szándékos-e a pimaszság, vagy csak a kollokvium hangulata ragadt rá egy kis kergeség formájában. – Nem fél a kolléga kisasszony, kérdezte aztán, hogy úgy jár, mint a mesebeli lány, arany helyett szurok hull rá? A kollégák, akik ismerték a Holle asszony meséjét, elismerőn nevettek; Mária azonban nem volt olyan hangulatban, hogy a tréfás rendreutasítást s a benne rejlő összehasonlítást, Ágnes s a maga fellépése közt, fölfogja. – Tán mert csak a szívdobogásom hallom a sztetoszkópban is, tette hozzá, a felhúzott szemöldök elől egy kicsit visszaretirálva, a szokott modorába. Rosenthal meghallgatta a beteget. – A szívdobogásának igaza van, a dörzszörej csaknem teljesen eltűnt. Aztán egy ritkább, akkoriban felfedezett betegséget kérdezett Máriától, s látva, hogy az a mindent bevágó nők közé tartozik, a töltőtollal az indexe fölött a kis csapat felé fordult, s a gondolatait folytatta: – Megmondom én a kollégáknak, hol van a diagnosztikában a csalás. Azt mondják, ennek és ennek a betegségnek ez a három a kardinális tünete. A szegény medikus hallgat, néz – én is így voltam, tudom –, s úgy érzi, hogy nem három, de harminc vagy háromszáz összemosódó benyomás jön a betegről felé: az is, hogy izzad, hogy az izzadságának milyen szaga van, a nyirkos bőribe milyen rajzot vet az ing gyűrődése, hogy a szája kék-e, a melle hogyan zilál… Mikor fogja ő ebből a háromszázból azt a hármat, amiből a diagnózist felállíthatja, kiválasztani? A többire meg az érzékeit mintegy becsukni, megvakítani. Hát itt van, kérem, a csalás! Mert mi sem csukjuk be: mi is azt a háromszázat érzékeljük, az adódik össze bennünk, ha a szívdobogásunk nem is, voltaképp nem is itt (bökött a fejére), hanem valahol lejjebb (s itt a gyomrára mutatott) a látott kóresetek százaival való konfrontálás után a betegség diagnózisává vagy legalább a gyanújává. Aztán kezdődik el a bizonyítás, az ellenőrzés, annak a három tünetnek a kiemelése, amelynek az alapján a diagnózist felállíthatom vagy esetleg elvethetem. Ezért hunyunk mi szemet, ha az altiszt vagy a beteg (s itt Ágnesra nézett) maga mondja meg a szegény szigorlónak, hogy mi baja. Elképzelhetetlen, hogy amin mi is sokszor napokat tűnődünk, azt a szegény, kínpadra vont lélek, aki a saját szívműködését hallja, tapasztalatlanságában ott, a szemünk előtt kitalálja.

A diáknak semmi sem tetszik úgy, mint ha a tanár vallja be, hogy lehetetlent kívánnak tőle. Úgyhogy Rosenthalnak a következő kollokviumok alatt az ügy érdekében már azt kellett bizonyítani: mi az, amit meg lehet követelni. A kollokvium azonban már vizsgából barátságos beszélgetéssé alakult át, ami nemcsak a hallgatóknak esett jól, hanem a vizsgáztatónak is, akinek (bár sose mutatta, hogy tudomásul veszi a korlátokat, amelyeket az utóbbi évek antiszemitizmusa vont közte s egyes hallgatói közt) mégis – nemcsak mint pedagógusnak esett jól, hogy ezt a kis embercsoportot meg tudta hódítani. A kollokváltak felvillanyozottan tódultak ki a klinika üvegernyős kapuján a klinikakertbe. Mária Ágnesbe karolt, s a hajdani barátnői melegséggel nyomta széles kacsázó csípőjét az Ágneséhez. – Fenséges voltál, mondta elismerőn… Azt hittem, ki fog rúgni a szemtelenségemért… A kertben Vetési s Adél várta Máriát meg egy idősebb cigányképű kolléga, aki hat évet vesztett a háborúban és fogságban, kékre borotvált képibe, a nőkhöz értő, enyelgő modorába azonban még hat év tapasztalattöbblet volt fölírva. – Gyerekek, ezt meg kell ünnepelni, mondta Mária. – Fizetek mindenkinek egy szelet tortát a cukrászdában. Mért húzod megint a karod? szólt Ágnesre, mintha az, hogy eddig elkerülték egymást, az ő vadságán múlt volna. – Te érdemled meg legjobban. Neked kettőt fizetek, egy mogyorós kiflit ráadásul. Ő volt a nap hőse, fordult aztán egyenest Vetésihez. Ágnes egy pillantásba foglalta Mária zaklatott arcát, melyben mintha rejtett kapillárisok nyíltak volna fel, a puffadtság meleg turgorrá változott, s a Vetési keselyű arcát, amelynek az élességét, ahogy Máriára nézett, elnéző mosolygás enyhítette. Aligha lehetett kétséges, hogy ezek ketten túl voltak azon, amire ő, hiába látja nap mint nap a szerveket, amelyek végzik, s tudja a kéjkeltő testrészek helyét, a hozzájuk vezető idegek lefutását, mégis valami borzongást érez, mint egy másik ugrás, a halál előtt az öregek.

A kis, nem éppen ragyogó Üllői úti cukrászdában, persze, a kollokvium lelkendező elbeszélése folyt a torták felett. (A két férfi torta helyett egy kupica konyakot rendelt, a saját kontójára.) Mária itt már visszavont egy kicsit az Ágnesnek juttatott dicsőségből, s a maga kótyagos vakmerőségét olyan állapothatározókkal kísérte, melyeket, ha úgy volt mint Ágnes gondolta, Vetési neki szóló hódolatként foghatott fel. Aztán Rosenthal vallomására tért a szó. – Az okosabb belgyógyászok tudják, hogy sarlatánok, jegyezte meg Vetési, aki egy sebész, méghozzá jövendő agysebész megvetésével nézte a tudomány más ágait. Adél részben a hecc kedvéért, részben mert valóban belgyógyásznak készült, a kicsit nyafogó, de ingerlő hangján azt mondta, hogy orvostudománynak voltaképpen csak a belgyógyászat nevezhető, a többi csak ipar, mint a szabászat. Ebből a szokott kirurgus-medikus-vita fejlődött ki a két szakma elsőbbségéről. A sebészetet az elnéző mosolyába visszahúzódó Vetési helyett Mária védte nagy harci tűzzel. Nemcsak mert ez a Vetési pártja volt; abban a vidéki városban, ahol az apja patikuskodott, a nyáron még, néhány napot töltött, fehér köpenyes orvosnőnek öltözve egy sebészbarátjuk osztályán, ahol egy-két furunkulus, panaritium felvágását is megengedték neki. Hogy ő ezeket a jellemétől távolesőnek tartott dolgokat kellő támogatással meg tudta csinálni, már akkor olyan lelkesedést váltott ki benne a sebészet iránt, hogy régi választása, a gyermekorvosság komoly veszélybe került. Verebély s Vetési, de főképp a mostani kivételes hangulata aztán olyan sebészpártivá tette, mintha kreizl-öltés helyett, már mint kislány érlekötéssel foglalkozott volna. – Maga egyik meglepetésből a másikba ejt, mondta sunyi kék mosolyával Adél lovagja. – Amikor először láttam Adéllal sétálni, azt kérdeztem: honnét szedte ezt a bölcsésznő barátnőt. Bocsásson meg, de még a könyveit is úgy hordja a karján, ahogy a bölcsészek. Egyáltalán, minek annyi könyv magának?… S most mi derül ki: hogy nem is tanár vagy könyvtáros, hanem sebész akar lenni. Máskor Mária megsértődött volna, hogy őt bölcsésznek nézi valaki, nőietlenségére érzett volna célzást. Most azonban olyan boldogító, kiszámíthatatlan átváltozások kezdetén volt, hogy csak fölényesen és titokzatosan mosolygott. – Tudja, mit mondok én magának, Elek? Hogy nemcsak magának okozok én meglepetést, magamnak is. A kolléga most azt kezdte bizonyítani, inkább ugratásból, hogy nő lehet-e sebész. S Mária valóban váratlan gyorsan tette meg az utat a sebészet állítólag férfiidegeket kívánó feszültségétől s felelősségétől a nők teljes egyenjogúságáig mindenféle munkában s feszültségben. – Úgy beszélsz, Mária, szólt közbe Adél, mint aki női legényéletre rendezkedik be. – Ha azt találom jobbnak, mért ne? hetykéskedett Mária. A kolléga, aki már eddig is vetett egy-egy vizsgálódó pillantást a mogyorósát tördelő Ágnes felé, megpróbálta őt is belehúzni a vitába: – Na és a kolléga kisasszony, melyik pártra áll? A belgyógyászokéra vagy a sebészekére? – Ó, én nagyon boldog volnék egyelőre, mondta őszintén, ha azt látnám, hogy a szigorlatok után orvos tudok lenni. – Ne légy olyan szerény, tört ki Mária s Adél – Te lassú víz, partot mos.

A beszélgetés egyre pattogóbban folyt a sötét cukrászdában. A kiszolgáló kisasszony, akinek délelőtt nemigen volt dolga, odaállt mögéjük. Előbb csak mosolygott, aztán nevetett, a nők-férfiak egyenjogúságánál maga is közbeszólt; Ágnes a mosolyával, egy-egy beleszólással követte a társalgást, közben azonban állandóan Máriát vizsgálta. Milyen ló ez a Mária, szűrte le magában most már inkább szomorúan, mint irigyen a benyomását. A legszívesebben fölmenne a cukrászda-asztalra, s onnét kiabálná: vegyétek tudomásul, hogy én, Incze Mária, nemi életet élek! S nézzétek meg, milyen a partnerem. Ha legalább Vetési előtt titkolná, nyomná el egy kicsit a boldogságát, hogy a bőre alól csillogna, ne a szájából ömlene. De az a hormonhullám vagy mi, amit Vetésinek sikerült fölverni benne s az agyán átzúdítani, s még inkább az eszme, hogy ő is része mindannak, amiről eddig csak könyvekben olvasott, az egész világnézetét, az önarcképet, amit az ember magában hord, úgy elnyújtotta, megkótyagosította, hogy ő nem is az a kacsázva járó, kicsit libaarcú lány volt többé, a medikába oltott bölcsésznő, ahogy a kolléga mondta, hanem egy sebészfőorvosnő, ki tudja, talán az első női magántanár, aki két műtét közt széles vállú sportfiúkkal vagy Vetési-féle professzorokkal beszél meg a garzonlakására találkát, amelyből laparotomiára összeszedett idegekkel kel ki, s bámuló tekintetek közt vonul a műtőjébe. Közben fogalma sincs a titkos erővonalakról, amelyek az asztal körül alakultak. Még a régi féltékenységét is elvesztette, mintha az, amin ők átestek, s amivel dicsekednie muszáj, valami bűvkört vonna kettejük köré, amelyen másnak úgy sincs átjárása. Ágnes időnként egy-egy orv, kutató pillantást vetett Vetésire, akinek a kemény, számítással csókoló szája, melyet ő is tapasztalatból ismert, most olyan elnéző mosollyal, ernyedten hallgatott. Ezt a mosolyt, mint egy több kationos analitikai készítményt elemezni lehetett volna. Első elem: én férfi vagyok, s egy férfinak minden körülmények közt meg kell a nyugalmát őrznie. Második: persze, tudom, mit jelent ez a sok kótyagos beszéd, az egész világnézet-omlás. Harmadik: Kár, hogy nem egy keményebb, illetékesebb nőtől jön ez a hódolat. Negyedik: egy kis emlékezés arra, ami Máriát így felkavarja. Ötödik: láncreakcióként, egy új ragadozói tárgy keresése. Megfigyelte, ahogy Adélnak Mária s a lovag tiszteletben tartásával oda-oda szólt. Ebben volt egy kis készülő cinkosság. S ahogy őrá is vetett egy-egy komor, majdnem hogy ellenséges pillantást, mintha azt kérdezné: még mindig nem törtél meg? Még a kis cukrászkisasszony rátévedt tekintetét is számon tartotta, s ahogy egy új rumért oda fordult felé, mintha a kettőjük közt létesült feszültség villanna fel kölcsönös mosolyukban. Ó, szegény Mária, hogy fog ő nyöszörögni ezért a kérkedésért, amelybe, mint a hal a levegőbe, fénybe, egy percre felvetette magát. Emancipált sebésznőből hogy fog megint szegény bölcsésznővé vagy épp varrónővé zsugorodni, akinek a szívét, mint a kutyakísérletben az ingerelt vagus, a fájdalom már-már megállítja. Milyen félelmetes is az élet. Hogy mindenért így kell fizetni. – S ahogy Mária bőkezűségének az ő apja is eszébe jutott, s hozzá fordulva, inkább Vetésinek játszva választ váró kérdéseket tett fel: az anyjára gondolt, hátha a regénybeli szerelemre, lovagiasságra kiéhezett életével ő is csak ilyen szánandó Mária, aki az ő torzabb, s hozzá nem valóbb Vetésijétől éppúgy meg fogja kapni az apja elleni bűn bérét. Ettől az azonosítástól egy percre olyan lángoló, indulatos pillantást vetett Vetésire, hogy az, mert ő is épp ránézett, valami harcot szimatolva, már-már reménykedőn kapta fel a fejét. – Most jut eszembe, állt föl ugyanebhen a pillanatban – hogy nekem még át kell szaladnom a bőrgyógyászatra. – A bőrgyógyászatra? Az lehetetlen, nézett rá hitetlenül (az asszociációját követve, s a személye iránti tiszteletben mindjárt el is nyomva) Adél lovagja. – Egy kolléga kért meg, hogy az indexét aláírassam, fogott kezet Ágnes, anélkül, hogy a többiek nevetését elértette volna.

Másnap, ahogy az üres lakásban – csak a hálóban volt fűtve – a gyógyszertan kollokviumára készült, s összehasonlításul, hogy emlékezetében széttolja őket, a különböző purin-bázisok képletét rajzolgatta a papírra, egy ember csöngetett be a lakásba. – A pályaudvarról küldtek, kérem… Az ágy miatt, tette hozzá. Ágnes értelmetlenül nézett rá, s nem is barátságosan. Azt nem mondhatta, hogy tévedés lesz. A pályaudvar – az az ő pályaudvaruk; s küldhették… – Nem tudok róla, mondta röviden. De az ember bejött, s egy pillantást vetett a nyitott hálóajtón át a lakás mélyibe. – Valami asztalosmunka. Asztalos vagyok, mondta; s mint aki megérzi, merre vár a munka, Ágnest megkerülve bement a hálóba. – Úgy látom, ezek lesznek azok, mondta ott. S elkezdte vizsgálgatni a nagy, cirádás diófaágyakat. A benyomulásában annyi becsület s komoly szakszerűség volt, hogy Ágnes, noha a pályaudvarról jött, meggyújtotta a villanyt. Az ember megállt egy helyben az ágy véginél, mint aki minél kevesebb lépést akar tenni az idegen lakásban. A szemével végigjárta a két összetolt diófaágy minden részletét: a fej felett a végén levő ballusztrádot, lehajolva a láb faragott sárkányait; a politúros ujja éppen csak az előtte levő fát kopogtatta meg két-háromszor. – Mit ér ma ez a fa. Nem lehet diófát szerezni, mondta elismerőn. Aztán még egyszer lehajolt az ágyláb végéhez. – Na jó, mondta, láttam mindent. Tessék megmondani a kedves nővérinek, hogy reggel nyolc-kilenc körül itt leszek. Szabad vagyok – tette hozzá barátságosan kimenőben –, de otthon, Erzsébeten is van egy kis dolgom, van egy kis disznónk, s az asszony szid, hogy szétveti az ólat. S ezzel, ahogy jött, komolyan s tisztességtudóan elment. – Ez meg mi megint? gondolta Ágnes. De érezte, hogy ha a koffein s a theophyllin közti különbséget az eszében akarja tartani, most nem szabad ezen gondolkoznia. Annyira, hogy amikor az anyja megjött, annak is elfelejtett beszámolni róla.

Másnap azonban, ahogy a gyógyszerészeti kollokviumról megjött, a hálót, sőt az ebédlőt is szétdobva találta. A két nagyágy szétszedve, a két konyhai hokedli munkapadnak befogva, az ablak alatt festékdobozok, a földön gyalu s már forgács is. Az anyja a tegnapi emberrel tanácskozott, akinek most már olajfoltos, zöld kötény s felgyűrt ing mutatta a mesterségét; az apja pedig, aki nemrég jöhetett a fogcsinálásból, a szétdúlt szobát nézte, az ajtófának támasztott, súlyos lábvégét tapogatta. – Hát ez mi? nézett Ágnes elképedve az apjára. – Úgy hallom, rökamié. A mamuka azt mondja, ma már minden ember rökamién alszik. Nem fog ilyen öreg bútort a lakásában tűrni… Óvatosan mondta, mint aki nagyobb változást is megért, s ezért nem akar ellenkezni, de ahogy az öreg lábvéget nézte, simogatta, amelynek a párja már kettéfürészelve hevert a hokedlin, azon érzett, hogy nemcsak a régi ismerős pusztulása az, ami az erőltetett mosolyát elfátyolozza. – Ez volt a legsürgősebb dolgunk? tört ki Ágnes bosszúsága azon a résen, amit a mesterember s az apja fájdalmának kímélése hagyott. – Hogyne, majd talán kerülgetem ezt az ócska kramázsit, szólt oda Kertészné, aki eddig mintha észre sem vette volna lánya érkezését, s mint egy rögtönzött fedezékbe vetette bele magát a szakmai beszélgetésbe. Ő is érezhette, hogy a régi bútor szétfűrészelése, az adott helyzetben, nemcsak az ő szokott lakásátrendezéseinek az egyike, mely nélkül a háború előtt sem múlott el esztendő, hogy ennek most jelképes értelme van, tán egy kis bűntudattal is küzdött, mióta a közel negyedszázados bútorba a fűrész valóban beleszaladt. Amikor azonban az első bíráló, ellenzéki szó elhangzott, az a kis bűntudat csupa harckészség lett, s tudva, hogy Ágnest a fültanú némaságra kárhoztatja, ő ment át támadásba: – Ma már nem is készítenek ilyen monstrumot. A fél szoba ezzel van tele. Egy rökamié – azt oda lehet húzni a falhoz, s nappal is leülhetek rá. S az a sok fittyfranc! Családi ágy!… Hogy az ember még éjszaka is a másikat hallgassa. Te meg azon az ingó alkotmányon ahányat fordulsz, annyiszor koccannak meg a fejed fölött a tányérok… Ez az utolsó mondat, amellyel Ágnest igyekezett a maga oldalára vonni, őt magát is megijesztette, ha a másik rökamié Ágnesé lesz, hol fog akkor az ura aludni? A kicsúszott szó messzebb világított a terveibe, mint akarta. A lakásban néma csönd lett. Ágnes és az apja visszahúzódtak az ebédlőbe. Kertész ott állt az ebédlőasztal mellett, s azzal a messze néző s mégis hályogos tekintettel, amely annyira emlékeztette a tükrösi nagyapa morfondírozásaira, a kisszoba-asztal mellett a bútorvétel körülményein tűnődött. – Emlékszem, amikor mint vőlegény bementünk Szatmárra. A házigazdám, Dobi, maga is asztalos volt. Ő jött be velem kiválasztani. Két évig törlesztettük, havi húsz forintos részletekben. – Az sem úgy volt. Az apám adott neki ötszáz forintot bútorra, mondta Kertészné a másik szobában az asztalosnak. – Hát, igen, változik a világ, vonta le a rezümét az asztalos, mielőtt a hangtemető gyalulásnak nekifogott volna. – Az ilyen szolíd dolgok kimennek a divatból.

Éjszakára a lakás, ahogy Kertészné szokta mondani, lágerré alakult; az ágyak szétfűrészelve, faragásuktól fosztottan álltak a hálóban s ebédlőben. Kertészné azonban zúgolódás nélkül feküdt a szétment vackon, Kertésznek meg a régi összecsukható vaságyat – a hajdani kosztos gyerekek s cselédek csontjaitól és álmaitól kitágultat – dobták szét az ebédlőben. Csak Ágnes maradt a svájci tájakat ábrázoló réztányérok s az apja közelebb került horkolása közt. Valami szemérem visszatartotta eddig, hogy a diófaágyban történtekről gondolkozzék. Az első éjszaka, amikor a szibériai zubbonyából kivetkeztetett ember először feküdt oda a felesége mellé a régi ágyba, a női együttérzés egy pillanatra utat tört az apja iránti tiszteleten. Azóta azonban – tán önvédelemből is – nem engedte meg magának, hogy ezen gondolkozzék. Ha az apja ügyvédje akart lenni ebben a dologban, nem élhette bele magát az anyja érzéseibe. Most azonban, a szétdobott ágy, s már délelőtt a Mária kótyagos viselkedése, a felé a félig ismert érzés felé fordította (nem is az agyát, inkább a zsigeri képzeletét), amely a nőket úgy kifordíthatja magukból. A két dolog: Mária részegsége s az anyja tiltakozása, mely mint egy robbanás, végül is az öreg bútorukat szétvetette, csak előjelben különbözött. Nem tudta, s eddig nem is találgatta, hogy az apja meg az anyja a hazatérés óta voltak-e egymással. Az apja az alázatos mosolyával mintha azt kérte, s az anyja vadságában is az vibrált volna tovább. De meg, ha csak a betegségétől tehette, az apjától – a felnőttek fogalmai szerint – udvariatlanság is lett volna nem közelednie. S az anyja részéről bevallás a megtagadása. Tulajdonképpen sokkal jobb lett volna, ha az apja, ebben a tekintetben legalább, betegebben ér haza, vagy egy férfirokon, Tóni bácsi figyelmezteti, hogy ezen a téren legalább ne tegye ki magát a méltatlan összehasonlításnak. Várja be, amíg helyre jön megint, az a másik viszony meg túljut a delelőn. De hát lehet ilyet tanácsolni? Általában – helyrejöhet úgy az ő apja, hogy ennek a szerelemnek az emlékével megbirkózhasson? Egyáltalán, szerette-e őt az anyja valaha? Volt-e úgy vele, mint Mária Vetésivel. Lackoviccsal volt; – az a felpuhult arc, amelytől úgy undorodott, egy kicsit ízlésesebben, de ugyanazt takarta. Hanem az apjával. Néha látta őket enyelegni. Károly bácsitól egy hintaszéket is örököltek – az mint új szokatlan bútor őt is elszórakoztatta egy ideig. Abban, emlékszik rá, amint az anyja az apja ölében ült s szerelmeskedtek. De tán épp azért, mert szokatlan volt. A szétfűrészelt diófaágyak közé kislánykorában egy deszka volt betéve, ő azon aludt. Akkor, persze, ezt természetesnek találta. De most, ha egyszer gondolkozni kezd rajt, nem furcsa, hogy két fiatal házas egy gyereket fektessen maguk közé? Nem, az anyja, amennyire az emlékezete visszaér, nem szerette soha az apját úgy, mint ahogy az ő érzései szerint kijárt volna neki. Hisz az elidegenedésének ez volt tán – ez az érthetetlen ideges vadság – az oka. Mint fiatal nő, olykor, persze, ő is kedvet kapott a játékra, s játszott, akivel szabad volt játszania. De ha azt, amit Mária, csak negyvenévesen ezzel a chondrodystrophiás lovaggal ismerte meg? Milyen csapás lehetett akkor az „elhülyült” férj hazaérkezése. Joga a másik ágyra, melyben odáig a lánya aludt. Persze, le kellett volna a másikról mondani – ez a törvény. De ha ez az egész kései kivirágzás jóval édesebb volt! Akkor nem a tisztaság vadsága-e mégis, amely nem tud, heti vagy havi egy eltűrés árán nyugalmat teremteni, hanem valami ürügyet keres – előbb a horkolást, aztán a bútorátalakítást, hogy ettől a szomszédságtól, a két férfival élés gyalázatától szabaduljon. De ha így van is, gondolta később, a befejezetlen gondolattól még egyszer felébredve; – az én kötelességem nem az-e, hogy az apámat elvigyem innen? Mentő körülmény a gyilkosságra is van. Ha az ember mindenbe beleéli magát, s a másik ember idegrendszerét is belopja a bőre alá, akkor, persze, mindent igazolhat. Ezért jó, hogy vannak abszolút törvények – erkölcs vagy egyszerűen emberség –, s az, ha az anyja nem tud megfelelni neki, világosan előírja, hogy neki, a lányának mit kell csinálnia.

A rendetlenség jó időre állandósult. Az asztalosnak az az egy nap volt szabadja; máskor csak este tudott egy-két órára kiszaladni; amikor pedig a malacát leszúrta, három nap azzal volt elfoglalva. Közben egy kárpitos is megjelent a háznál, akinek valami vörös posztóval kellett a matracokat bevonnia. Ez már egyenest kimondta, hogy őt Lackovics főtiszt úr küldte; Kertészné is tudta, hogy nagyszerű munkás, csak pénzt nem szabad a kezébe adni, a felesége jön el érte, mert elissza. Egy időre az egyik ágy matracait adta oda neki, s izgalmát titkolva várta, hogy azokat nem issza-e el. Más körülmények közt halálra gyötörte volna ez a helyzet: a szobában tanyázó hokedlik, a konyhában az enyvszag, a parkettára csöppent vagy csöppenthető festék; most azonban, hogy az egész mögött Lackovics állt mint rendező s szállító, nem mert panaszkodni, sőt megmakacsodott benn, hogy ezt ő egyedül sose tudta volna így a semmiből megcsinálni. Az asztalos gyaluit, ecsetjeit mint kincseket őrizte – kerülte, sőt egy demizson soltvadkertit is szerzett, nyilván ugyanazon az úton, amin a mesterembereket, hogy az asztalos jobban érezze magát. Az idejüket múlt diófaágyakból így két szörnyű, vörösre festett láda kezdett alakulni, s egy terv: hogy a stílegység kedvéért a hálószekrényeit, a ruhást s fehérneműst is, ilyen sima, vörös ládákká alakítsa. Kertész mint sokat próbált hadifogoly szelíden tűrte a változást, nem lett volna bölcs, ha épp itt kezd a hét éve hányó sorssal szembeszegülni, vagy a poloskás börtöni ágyak után a vaságy gödrire panaszkodni. Minthogy szokása volt, hogy a házba vetődött munkásemberekkel elbeszélgessen, az asztalos mellé is odaállt, a cigarettájával kínálta (a fogságban rászokott a mahorkára, s most a kapadohányt hívta annak), s összebarátkozott vele. Az asztalos nem volt hadifogoly, de részt vett a lengyelországi hadjáratban; mind a ketten Dankl lovassági tábornok hadseregében szolgáltak, s a lublini visszavonulás alatt, mint kiderült, egy erdő két oldalán feküdt az ezredük. Kertész le is rajzolta az erdőt, hogy hol voltak az egyes honvédek, hol a harminckettes népfölkelők; s merre esett Krasznik, Ravaruska, honnét került mögébük az orosz.

A karácsony előtti hétnek egy olyan eseménye volt, amely a bordó matracok várása, bevonulása, a kárpitossal folytatott viták mellett is feltűnést kelthetett (Ágnes két újabb kollokviuma szinte észrevétlen merült alá a kivételes állapotban): Kertész tanítványt kapott. Az egyik este jó későn jött haza, azután, hogy a mester is visszatette a zöld köténybe csomagolt gyaluját a neki kijelölt helyre, s a gyorsaság, amivel az előszobában a kabátját letette s a szobába betoppant, Ágnes szemét akaratlanul is a mellényére fordította, hogy mit loptak el megint; ugyanúgy jött be, mint akkor, csak az arca volt egészen más. – Na mit gondol, mamuka, honnan jövök? fordult a feleségéhez, aki valami „snittet” rádlizgatott az ebédlőasztalon. A természetes válasz erre a bizalmaskodó, sőt arcátlan kérdésre, melyet a visszatért „mamuka” csak súlyosbított, egy nyers „mit tudom én?” vagy „mi közöm hozzá” lett volna; a sugárzó arcban azonban volt valami abból az ünnepélyességből s csendes büszkeségből, amit Kertészné a régi jó-hír-bejelentésekből ismert. – Ha megmondja, majd tudom. – A tanítványomtól. – Azt hittem, Horthytól… olyan garral jött. De a hangja s az arca csak félig követte a fitymáló mondatot. Ágnes (bár szégyennek tartotta, hogy az apját alig egy hónappal a hazajötte után instruktorkodásra fogták) úgy érezte, hogy neki kell a betoppanásnak megfelelő elragadtatást szolgáltatnia. – S már tetszett is lenni nála? Ki adta? Girsik? Hányadikos? Mire kell tanítani? kérdezte gyors egymásután, hogy az elevenségivel is mutassa a hír nagyságát, s ha lehet, az anyjába is öntsön egy kis érdeklődést. A tanítványt nem Girsik adta, hanem egy fiatalabb kolléga; mint a leírásból kitűnt, épp az, aki Ágnest a névnapon olyan sandán nézegette. Ő minden három-négy napban bement a Hadigondozó után az iskolába. S most mindjárt félrevonta a fiatal kolléga: – Tanár úr kérem… egy tanítvány. Egy női szabásznak a fia, egyetlen gyerek, ötödikben három intőt hozott. Az hogy szabó, Kertésznének nem nagyon tetszett. – Biztos valami sóher alak, azért tolták oda magát. Kertész védte a szabászt. – Egy belvárosi üzletben dolgozik, olyan csendestárs féle, százalékot kap. Nagyon jól szituált embereknek látszanak. Finom tejes kávéval s kuglóffal kínáltak. Kertésznét a díjazás érdekelte. – Abban még nem állapodtunk meg egész határozottan. Aszerint, hogy hány órára lesz szükség. S mondott egy hozzávetőleges számot, amely megközelítette havi fizetését, Kertészné száján azonban csak biggyesztést váltott ki. – A bankigazgató gyerekeket biztos maguknak tartják. – És milyen tárgyakból kell őt tanítani? – terelte el Ágnes a pénzről a beszédet, egyszersmind a maga aggodalmát is tájékoztatva. – A két nyelv, azzal nem lesz nehézségem. Legföllebb a matematika. De Girsik kolléga megígérte, hogy ha elakadok valamiben, segítségemre lesz. Jó hogy jön a szünet, azalatt beledolgozom magamat. – S hogy ízlett az első óra? kérdezte Ágnes, a kuglófot hozó mamát, a próbababás szobát, a sunyító fiút, s az apja magyarázatát egy képbe foglalva. – Úgy látom, nem buta, csak elkanászodott. Jól kifirtattam mindjárt. Ötre mentem, s hogy eljöttem a Széna téren az órán fél kilenc volt. – Jól kezdi, jegyezte meg Kertészné, a szabását összeszedve. Magával mindig így visszaélnek. Kertész mosolyogva nézte: ez is valami, hogy a pártjára áll a kizsákmányolással szemben. S hogy felesége a közeledő mosolya elől bement a hálóba: Ágnesnek mutatta meg a cédulát, tíz-tizenkét példa, amit karácsonyra kaptak: köbgyök, negatív kitevő, törthatvány. – Nézzük csak, ült oda Ágnes, emlékszem-e még valamire? S mint egy tóból kihúzott, elsüllyedt bárkának, úgy örült az emlékezetéből előjött gyökvonásnak, a kitevő-kiterjesztés megtalált elvének. Amióta az apja a fogságból megjött, sosem ültek ilyen meghitten együtt, mint most, jó éjfélig, a szabász fiának a példái fölött.

A szenteste előtti napokat Ágnes az egyetem körül lézengte el. A hallgatók nagy része elszéledt, a menzát, a segélyegylet könyvtárát csak azért tartották nyitva, hogy az otthontalan diákok, főként az erdélyi s felvidéki menekültek, akiknek ideát nem volt rokonuk, ehessenek és melegedhessenek. Odahaza nem volt csak a legszükségesebbet. Az egyetem, mint a malom, amelyben megállt az őrlés: a ritka, kongó lépések, céltalan tárgyalások, hirdetőtábla böngészések helye lett ilyenkor. A gyéren megszállt menzaasztalnál kollégákkal beszélgetett, akiket csak látásból ismert; a könyvtárban pedig találomra szedte ki a könyveket, olyanokat is, amelyeket majd csak a következő esztendőkben kell tanulnia, Moravcsik Elmekórtan-át, Kenyeres Törvényszéki-jét, egy alkalommal még Korányit is, aki mint valami távoli csúcs, a megközelíthetetlenség ködében ült a többi – harmadéveseknek is megjárható – belgyógyászok fölött. Ó, ha az orvoslás is ilyen segítőegyleti könyvespolc lenne, esetleg egy nagy betegbemutató hozzá, amelyben az ember olvashatna, elnézelődne, elraktározná a hetven kilónyi szövevény, az emberi test rendjét s meglepetéseit; még az sem volna baj, hogy időnként vizsgázni is kell. De hogy lesz mindebből gyakorlat? Hogy kapcsolódik össze az, amit itt elébe raknak, azzal, ami tulajdonképpen ő? Vetésinek azonnal elhiszi az ember, hogy jó sebész lesz. A fellépése, a nyugodt, mérlegelő szeme, villámszerű mozdulatai – az az önhit is, ami neki olyan felháborító volt. Vagy Halmi! Ha ő felír egy receptet, azt ő a kérlelhetetlen makacssággal összeszedett tudás ítéleteként teszi. Az a korlátoltság-féle, amit más kollégák, Vetési például azonnal észrevesznek benne: csak segíteni fogja a prakszisban. Még Máriáról is elhitte, hogy – nem mint sebész – de mondjuk gyermekgyógyász, egy lelkesedéstől, hiúságtól fölfújt ballon, jóságot osztva lebeg majd végig az osztályán. – De hol van őbenne az a képesség, erény, amely a sok betanult anatómiai, betegség- s gyógyszernevet hittel, önbizalommal tudja felhasználni? Tán mégiscsak jobb lett volna műtörténésznek menni ( Az apja esete is azt mutatja, hogy nincs képessége rá: kórfolyamatokat helyesen értelmezni s irányítani. Mert hisz, ami otthon, benne, a szüleiben folyik – ez is olyan, mint egy kórlefolyás. S ő mekkora igyekezettel enyhítette volna! S minden beavatkozása rossz; némelyik – a levél például – kész műhiba. Még az apja bizalmát sem képes megszerezni. Hát ami eztán jön, abban milyen hibákat követ majd el!

Abban biztos volt már, hogy az apja gyanakodik. Egyszer, még amikor az utolsó kollokviumára készült, az ebédlőből kihallgatta beszélgetését az asztalossal. Tán épp az tűnt fel a könyv fölött facéran maradt hallásának, hogy a kérdések s a válaszok is csendessé, körültekintővé válnak; a meggondolás szünetjelei, a kimondás óvatossága, puszta kottázásával is fölhívta a figyelmet, hogy a beszélőnek, az egyiknek legalább fontos, amiről beszélnek. Kertész az állomási elfoglaltságáról kérdezgette a mestert. – Hol is van az a javítóműhely, amelyben dolgozik? Kikkel van ott együtt? Ki irányítja őket? Az állomásőrséggel (Tóni bácsi ott volt) nincs is különösebb kapcsolatuk? – Ismerjük azért egymást, felelte az asztalos, nem több óvatossággal, mint amennyi a korábbi válaszaiban volt. – S ide hozzánk kinek az ajánlására került, Kövi úr? kérdezte Kertész olyan édességgel, mintha azt mondta volna, kinek is köszönhetjük a szerencsét, hogy ilyen jól elbeszélgethettünk. S hogy az asztalos nem felelt: – Biztos a sógorom adta meg a címünket? A mester csöndjében volt már egy kis kényelmetlenség. De úgy látszik, nem akart hazudni. – Nem, a Lackovics főtiszt úr kérdezte, nem mennék-e át a felügyelő úr nővérihez. – A főtiszt úr… felettese Kövi úrnak? – Nem. Mint oktató tiszthez, hozzá jártunk iskolára. – A feleségem? Őt nem is ismerte odáig? nyomult Kertész még egy kérdésnyit a sötétségbe, mely a másiknak talán világosság. – Csak úgy látásból, igyekezett Kövi úr egy kis járás-keléssel, deszkacseréléssel véget vetni a kellemetlen vallatásnak. Abból, amit hallott, Ágnesnek alig lehetett kétsége, hogy Kövi úr is érezte, mi körül vallatnak ezek a kérdések; hisz Tóni bácsinak is az volt már a Koronaherceg utcában a fő panasza, hogy az ő nővére oda jár, úgyhogy az emberek is észreveszik, ehhez a taknyoshoz. Néhány nap múlva meg a Hegedűs pénzügyminiszter pénzjavító kísérletével kapcsolatban hallott az apjától egy megjegyzést („Ha a korona megáll, akkor a Tóni bácsi pénzváltásának is bedugul”), amiből arra következtetett, hogy kint járt a nagybátyjánál. – Kint tetszett lenni Tóni bácsinál? kérdezte. – Igen, meglátogattam. Majd szándékosan-e vagy csak az egyenes emberek ügyetlenségével. – Egy kis fölvilágosítást kértem tőle.

De a veszekedések is (melyekről a maguk sajátos módján Ágnesnek mindketten beszámoltak) azt mutatták, hogy az apja ingerültebben vág már vissza, mint első kábult korszakában, s hogy célzásaiban a gyanú s az anyja nyers visszautasításaiban a beismerés egyre nyíltabbá válik. – A mamukával ma csúnyán összejöttünk, adta be egy este olyan mosollyal, melyben a bölcsesség, sérelem, izgalom ötvénye egyre olvadóbb arány felé tolódott el. – A végén már nem tudott mást mondani, mint hogy költözzem át a Frida nénihez. – A Frida nénihez? kérdezte Ágnes meglepetten, s majdnem bűntudattal, mintha az ő fejében érlelődő terv gerjesztette volna valami gondolatátvitellel az anyja száján kiszaladtat. – De hát hogy jutottak ennyire? fürkészte olyan formán, mint az apja az asztalost. S épp Frida nénihez!… – Csak azt akartam elújságolni neki, hogy a Hadigondozó most már elbocsát. Holnapra kész a protézisem. Almer Pista adott még néhány fürdőjegyet, s gratulált, milyen szépen rendbe jöttem; karácsony után ha tetszik, munkába állhatok. Mire ő rögtön: „De én nem fogok főzni magának! Itt nincs ebéd. Ha Ágnes tud a menzára járni…” Ettől én is megbokrosodtam egy kicsit. Hisz idáig is csak az Almer Pista szívességéből kaptam ott ebédet. Egy kicsit szégyelltem is, hogy van családom, s elfogadom. „Hol egyek hát? Ahol maga szokta mondani: a nap vendéglőben? Énnekem nincs menzám; elláttalan férjeknek nem tart fenn menzát a hatóság.” „Egyen menüt valahol. A Nyugatinál most nyílt egy büfé. Hát én hol eszek?” „Azt nem tudom, de valahol eszik, mert elég jó húsban van…” S így tovább, míg egyszer csak azt mondta: A legjobb lenne, ha egészen elköltözne a Frida nénihez. Az majd főz magára is.

Ágnes ebből a beszámolóból azt látta: hogy az anyja ugyanarra látja a megoldást, amerre ő is, csak arról nincs sejtelme sem (akkor nem vetné oda ilyen könnyedén), hogy az apjával ő is velemegy. De hát ez lesz az igazságtétel – a kegyetlenség után a büntetés. Az apja viszont ezt az idő előtt kiböffent tervet, mely egy alakoskodásra kényszerített, s arra már hevessége miatt is alkalmatlan természet hamarkodása volt; egyelőre az indulat képtelen szó-lávázásának tartja. Hogy ő, a családfenntartó, hét év fogság után csakugyan a Frida nénihez száműzze magát! – Egy újabb veszekedés a rekamiék elhelyezése körül tört ki. Az asztalos karácsonyra látni akarta a pénzét, s egy délelőtt eljött, átlakkozta a ládáit, melyeknek a végleges helye s tulajdonjoga mint új vihar szele úszott a gyaluforgács felett. Amikor Ágnes hazajött, a vitás rökamié már ott volt az úriszobában az ingó vörös dívány helyén (melynek az állványzata még kinn állt az előszobában, az alja meg a cselédágy helyére került), a cselédágy viszont egy terítővel letakarva az ebédlő sarkát csúfította, úgyhogy ezzel mind a három szoba tökéletesen kiment a formájából. – A mamádat, mondta Kertész (az ő gyermek nyelvéből asszimilált „mamuka” helyett most használta először ezt a kifejezést) nagyon megharagítottam. Amikor láttam az új rendet, megkérdeztem: Na és én hol fogok aludni, továbbra is a cselédágyon? „Mért, az egy nagyon jó vaságy” – védte ő az ágyat. „A Bözsikének vettük, amikor nálunk lakott. Különben is, aki olyan aszkéta, mint maga, s másnak folyton a hadifogságát veti, az ne válogasson annyira.” „Igaz, attól, ahogy fogadott, akár a cselédszobába is kitehetnek – mondtam én. Ott legalább a horkolásom se fogják hallani.” – De hát erről kár beszélni, szökött Ágnes összeszorult szívéről is a fejének attól a többes számtól egy sugár. A vaságyon természetesen én fogok aludni. Ez a „kitehetnek”, „nem fogják hallani”, amely az egyesben tartott, „ahogy fogadott” után úgy csúszott ki, mint egy szájjal nem vállalt, de a szív mélyén ott élő vád, olyan igazságtalan volt, hogy percekbe került, amíg a megértése (végül is nem csoda, hogy összefoglal minket) fölébe került. Az apja is megijedt egy kicsit a lánya arcán ettől a villanástól. – Énnekem végül éppolyan jó a vaságy… Csak mintha szándékosan meg akarna alázni vele, Ágnes összeszedte magát, hogy beszél az anyjával, az azonban megelőzte. – Én nem tudom, hogy bírom ki ezzel az apáddal. Most meg a vaságy miatt gorombáskodott. Hát nem jó ágy az? A Bözsike négy éven át aludt rajta. – De mért tetszik ilyeneken vitatkozni? mondta Ágnes szándéka szerint erélyesen, ösztönében azonban vigyázva, hogy az apjára új vihart ne hozzon. A vaságyon én alszom. – Hogyne, majd te! mondta az anyja elképedve. – Sokkal jobb, ha a dolgozó egész az övé lesz. Én is jobb szeretek az ebédlőben. S két ajtón át tán a horkolását sem tetszik úgy hallani, tette hozzá hideg gúnnyal, mely Kertésznében vállvonássá és mormogássá tompította az ellentmondást. Mintha a fegyelmezett, de kérlelhetetlen arc előtte is fellapozta volna a könyvet, melybe ez a cinkossággal, sőt szeretettel le nem kenyerezhető lány a kegyetlenségeit írta, amelyeket ő már, amíg az az idegenné és gyűlöltté vált ember egy levegőt szív vele – meg sem tud állítani.

Így jött meg a karácsony. Kertészné szenteste előtti nap jól időzített veszekedést rendezett. – A mamád nagyon megneheztelt rám, számolt be róla Ágnesnek az apja. Épp a te ajándékodról volt szó. Én már nem is tudom, milyen kis megjegyzést tettem. S ő egyszerre a plafonon volt, s azt mondta, nem fogja szenteste is az én rosszalló pofámat nézni. – De hisz megállapodtunk, jegyezte meg Ágnes, hogy az idén nem veszünk semmit sem egymásnak. Azt, hogy az anyja mért lobbant föl, arra a „kicsiny megjegyzésre”, nagyon jól értette. Kertészné nem volt nagy mestere a titkolózásnak; Ágnes tán egy törülközőért nyúlt be a ruhásszekrénybe, s egy selyempapírba csomagolt tárcát rántott ki a kivett ruhadarabbal; a bőrdomborító tanfolyam első műve, persze még inkább a mesternőé; azt át kell adni, s utána vagy előtte megvacsorázni valahol. A gond, hogy azt a két-három órát mint csikarja ki az otthoni karácsonyból, persze hogy a „legkisebb megjegyzésre” „a plafon”-ig vitte. (Ágnes sokszor bámulta benne a fél vagy negyed tudatosságot, amellyel azt, amit ő akart elérni, a mások sértésévé, hibájává tudta transzformálni.) Az a „kis megjegyzés” azonban a neki szánt ajándék ellen, mégiscsak megbökte. „Erre van pénz?” Vagy csak: „Szép drága holmi.” Az anyjának ennyi is elég, hogy a zuhany meginduljon. Az esze, persze, mindjárt el is nyomta a sérelmét. Ha még őt, az ő elfogult szívét is ellene tudja bokrosítani az apjának, aki voltaképp nem is ismeri őt, abban, mennyivel könnyebben támaszthat a folytonos mögéhelyezéseivel egy kis féltékenységet. Az a számlalap azonban, amely az utóbbi hetekben a szívében nyílt, az még kegyetlenebb fénnyel várta, hogy fogja az anyja a szentestei tervét a tudomására hozni.

Sokkal természetesebben történt, mint gondolta. A karácsonyfácska már néhány napja meg volt véve. Kertészné behozta, odatette a szokott helyre, a hálósarokba. – Itt vannak a díszek, mondta Ágnesnek, vettem egy félkiló szaloncukrot meg néhány csillagszórót, díszítsétek fel délután apáddal; ez úgyis az ő passziója volt. Én nem tudom pontosan, mikor jövök haza. Muszáj egy kis semmiséget vinnem Binderéknek, egy bőrholmit. Amíg egyedül voltam, mindig hívtak, s most is tudom, hogy kapok valamit. Nem tehetem meg, hogy át ne menjek… Ebben volt némi igazság. Binderné Ágnes keresztanyja, Kertészné egyetlen lánykori barátnője, akivel egy varróiskolába jártak, s most jól menő trafikja volt Budán! Ők hát az alibihely. – Direkt korábban gyújtanak, csakhogy én is ott lehessek, tette hozzá Kertészné szinte elérzékenyülve a jóságuktól… Tehát az ő fagyújtásuk meg a mienk közt, gondolta Ágnes s arca mint az a számlap nézett az anyjára. – A konyhában ott van a vacsora, a borlevest meg tudod csinálni. Csak arra vigyázz, hogy a tojást hidegen üsd bele, mert összemegy. – Ne várjuk meg a vacsorával? kérdezte Ágnes jeges tárgyilagosság mögé szorítva a felháborodást. – Nem. Tudod, milyen apád, hétkor már topog, hogy lesz-e vacsora. Ha mégse tudnék addig elszabadulni; csak csináld meg neki. Ez meg itt a tied, nyomott oda Ágnes kezébe egy selyempapírba csomagolt ruhadarabot. Nem akarom apád előtt. Úgyis összejöttünk rajta.

Ágnes átvette a csomagot, ki sem bontotta, meg sem csókolta az anyját, csak annyit mondott, hogy köszönöm. Ami furcsább: az anyja sem sértődött meg rajta, annyit se kérdett: hát meg se nézed? Örült, hogy túlesett rajt, s azon volt, hogy az újabb összetűzési alkalmat kerülve, minél előbb kinn legyen a házból. Végezte az útjait, a ruhásszekrény ajtaja, a fürdő s az ebédlőbeli trümó tükör között, mint vitorlákat húzva föl magán a kiszedett ruhát, amely a néhány órai boldogság ringásába viszi. Izgalmában, ahogy a szekrényből kivette, ő is kiejtette a bőrtárcát – a kis bőr holmit, ahogy mondta (nyilván észrevehette, hogy a törülközőnyaláb meg van bolygatva, ezért kellett azt mondania, hogy Binderék kapják a bőrholmit). Ágnes egy pillanatra szinte megszánta az ügyetlenségéért. Ha szeretné, most odamenne hozzá, a nyakába esne, a hajdani Horvát utcai karácsonyokra emlékeztetné, úgy könyörögne, hogy ne hagyja itt őket. Ez az ő igazi élete, a másik szégyenbe vivő, kései hóbort. De az a kegyetlen angyal, aki most már kivont pallossal nézte, hogy csak legyen minél nagyobb a bűn (s szinte kárörömmel tette el az ijedt pillantását, melyet a tárca fölszedése közben az ebédlőtükörben fogott el), nem engedett meg semmiféle érzésnyilvánulást. Jeges szájjal tűrte, hogy az anyja kimenőben megcsókolja. A selyempapírt is csak aztán bontotta ki. Egy román mintás blúz volt. Csodálatosan eltalálta mindig, mi az, amire nincs szüksége, vagy amit utál fölvenni is.

Az apja néhány perc múlva otthon volt. Tanítványa, a főorvos búcsúzóul meghívta a Hadigondozó kora délutáni fagyújtására, ahonnét néhány pakli dohányt s egy zacskó édességet hozott zsákmány gyanánt. – Ezt majd osszátok el, mondta büszkén a cukorra, s maga rögtön hozzálátott az Ágnes gyermekkorából ismert ujjmozdulatokkal az íróasztalra terített papír fölött, a cigaretta töltésnek. Ágnes szomorúan nézte. Ez hát az első itthoni karácsonyuk. Ezt kell neki elviselni segítenie. – Nincs kedve egy kis fadíszítéshez, szólt be hozzá, miután a kis fát, a régi nagy fákhoz mért talpba beleszorította s a szaloncukorra a pamutot rácsomózta. A Horvát utcában, emlékszem, mindig apuka szokta a díszeket felrakni. – Egy kis fadíszítésre? ismételte meg az apja, azzal a sajátságos meglepett mosollyal, amelyet Ágnes azóta figyelt meg rajta, amióta a nehézséget, melyet az átkapcsolás okozott a váratlan feléje dobott tárgyra, még az agyában gomolygó gyanú is növelte. – Hát fa is van? mondta, hogy a folyamat lezajlott. Mégiscsak? Na jó, hát díszítsük. Én nem vagyok a jónak elrontója. S a bespriccelt dohányt kezéről leverve s a papírban összehajtva, átment a hálóba, hogy szentestei tisztét teljesítse. – Egész csinos kis fa, mondta. Krasznojarszkban egy ilyet szereztünk a én Tabódi barátommal. S nini, a régi csecsebecsék. A kis ház a pásztorral meg a csinos kis harangok. S még cukmis is van, mondta a szaloncukor-halomra. Ágnes örült, hogy az anyja nem hallotta: a tükrösies „cukmis”, még jobban fölborzolta volna az idegeit, mint a rosszallással kevert tisztelet, mellyel azt a fél kiló szaloncukrot, az árára gondolva felmérte. – Ez itt a csúcsra való, ugye? fogta meg óvatos ujjal az egyik díszt. Mint a Kreml kupolája! Már akkor is volt egy lyuk az oldalán. Milyen szépen megőrizte őket, tán még ugyanazokban a dobozkákban. Azt meg kell hagyni, vigyázott mindenre. A ruháim is mind úgy vannak, ahogyan itt hagytam. Kivéve azt a szürke nyári ruhát, amelyből neked kosztümöt csináltatott. Ágnes, az anyja dicsérete bántotta-e, épp most, amikor ilyen csúnyán vét a dicsérője ellen, vagy csak a gyanú összegubancolta asszociációkból keresett utat más, kevésbé veszélyes témák felé, ha akár Tengri isten is az, egy kis színészkedő elmélázással, melyet maga is ott érzett az arcán, mintha csak az ellenállhatatlan felnyomuló képsort követné s szakítaná el hirtelen, közbeszólt – Tetszik még emlékezni arra a karácsonyra, amikor a Kárpátokba vitték? Tóni bácsi akkor még Hatvanon volt, az ő irodájából telefonáltunk utána, tán Debrecenbe. – Nem Debrecenbe, én hívtalak fel titeket Nyíregyházáról, igazította ki Kertész az emlékeket, miután a mimikai játékot, mely felesége képzetétől az elszakadáshoz kellett, megint végbevitte. A vasúti tisztviselő volt szíves megengedni, hogy a telefonjukon – gondolom, amerikai telefon a neve – a Tóni sógort Hatvanban felhívjuk, tette hozzá, hogy az emlék topográfiai helye megvolt, az emlékezetnek azzal a pontosságával, melyet Ágnes ebben a sok más tekintetben elnehezedett agyban egyre jobban csodált.

De hogy voltunk mi akkor az irodában? ellenkezett Ágnes, részben hogy a felmerülő képet (a kissé magasan levő készülék, amelybe belebeszélt) kibontsa, részben hogy az apját annak a karácsonynak a történetébe belevigye. A történet summája az volt, hogy az apja ezredét épp karácsony tájt dobták át a krakkói frontról Magyarországon át a Kárpátokba. Az apja sürgönyzött nekik, hogy jöjjenek ki az állomásra, de ők a sürgönyt csak másnap reggel kapták meg, amikor a katonavonat már továbbment, akkor indult meg a hajsza Tóni bácsi telefonján az elszalasztott után. Ez volt az emlék, de az emlék törzsén száz apró tisztázatlan részlet volt, mért nem kapták meg ők a sürgönyt, hányadikán ment át az apja Pesten, melyik állomáson állt a vonat, hogy kerültek ők Hatvanba; – ezeknek a tisztázásával akár ezt a másik, tán még szomorúbb karácsony estét is átbeszélgethetik. – Valószínű, hogy a Tóni sógor is hajszolt engem, ment bele Kertész precízebb emlékezetével a kifejtés munkájába. S ti ott voltatok az állomáson készenlétben. – De hát hogy kerültünk mi Hatvanba, azt hittük, utolérhetjük apukát? – Dehogy is, mondta Kertész, szinte bosszankodva a tökéletlen emlékezeten. – Lili néni hívott meg karácsonyra, s úgy kapcsolódott bele Tóni bácsi s az egész debrecen–nyíregyházi vonal a kinyomozásunkba. Hadházon fogott el, oda toltak ki bennünket, mert előző este – az volt szenteste – Debrecenben csúnyán leittuk magunkat, a gazdásztisztjeink a megspórolt pénzen bort vettek, a város meg a hajdúkkal küldött ki italt, sok bajt csináltunk a pályatesten. – S akkor tetszett beszélni vele? – Nem, akkor csak izenni tudott, tán éppen mert el voltunk ázva, hogy hívjuk fel őket. Így voltatok ti, rendezte el pontosan az emléket, egész első ünnepen az állomáson. – De ezek szerint mégiscsak meg kellett kapnunk azt a sürgönyt? Én is úgy emlékszem, hogy megkaptuk. – Persze hogy meg. Csak későn. Weiszkirchenben adtam föl, s a címzés úgy el volt torzulva, hogy Bölcskeyné, akit kapuzárás után vert föl a sürgönyhordó, elutasította. – S apuka, ott várt a Keletin? Képzelem, milyen szomorúan. – Nem a Keletin, Rákoson. Ott álltunk két órát. Csak a Városliget volt köztünk. Gondoltam is rá, hogy fölülök a lovamra – szelíd ló volt az Irma – s hazalovagolok. – Én szinte már csak a telefonra emlékszem, ahogy mint valami ködön át jött az apuka hangja. – Igen, te beszéltél előbb. Amikor a hangod meghallottam, én is felzokogtam, mondta az apja, azon a tárgyilagosság s ellágyulás közt félúton maradt hangon, amelyen sokat hányt emberek beszélnek életük nevezetes perceiről. S bár Ágnesben nem az önkéntelen emlékezés, a szándék hozta fel a képet, mellyel a díszítést kísérő beszédet, mint a népfölkelők vonatát ártalmatlanabb sínekre tolta, most mégis úgy ott volt benne az akkori fájdalom, az a ködszerű valami, amiből a harctér, fogság, halál felé menő ember – a szeretet és ideál – kiszólt, hogy nehezen könnyező szemébe a hét év előtti könnyeket kellett visszanyomnia.

A kis fa kész volt, a sok dísz, ami a hajdani plafonig érő karácsonyfákról maradt, szinte fölös csillogásba borította, a tűk zöldje elveszett az aranydiók, ezüst és arany szálak, bíbor és kék üvegtestek, gyertyacsíptetők, miniatűr házikók villogása alatt. – Tessék még föltenni ezt a néhány csillagszórót, szólt oda Ágnes minél könnyedebben a művét nézegetőnek, ahogy az az utolsó csecsebecséknek helyet keresett. – Én beadom addig a vacsorát. – A vacsorát? fordult meg Kertész egy kis csengettyűvel a kezében. A megbékélt arcon, melyen a dobozokból a fára került díszek s az emlékezet mély rétegeiből a felszínre hozott képek, a múlt dallamával zsongították el a várakozást: a meglepett nem értés után az izgatott gyanú cikázott át. – Hát nem várjuk meg a mamád? – Nem, ha hatig nem jön, azt mondta, adjam csak be a vacsorát, állt meg Ágnes, tovább erőltetve a könnyedséget, az ajtóban. – Ő igyekszik visszaérni. De Binderék lelkére kötötték, hogy idén is átmenjen hozzájuk. Korábban gyújtanak, csakhogy ő ott legyen, ismételte minél több hittel az anyja mondatait. S hogy az apja még mindig tétova hitetlenséggel nézett rá: – Biztos kap valamit tőlük, azért akarják úgy. A múlt évben is ott töltötte náluk a karácsonyt… Úgy érezte, sikerült fesztelenül mondania mindezt, s ahogy vidám, gyors léptekkel a konyhába futott s a bort kezdte melegíteni, az odakészített citromhajat, szegfűszeget beletörni, arcán, érezte, még mindig ott az az elevenség. S valóságos elégtételt érez a csalafintaságáért, hogy nem azt mondta: vitt egy kis ajándékot is, hanem, hogy biztos kap valamit. A „kapás” az öreg fogolyra meggyőzőbben hatott: ahol kap valamit az ember, mint ő is a Hadigondozóban, onnét nem okos elmaradni. De hát mért is asszisztálok olyan lelkesen neki? fogta komorra, bosszúsra a tetten ért arcizmait. Egy perc múlva azonban, amikor az apja kijött utána, már megint azzal a vidám, fesztelen arccal pillantott rá a serpenyőből. – Azt mondod, Binderéknél van? kérdezte Kertész, de a mondat hangsúlya ez volt; „biztos vagy te abban, hogy ott van?” Ágnes egy minél meggyőzőbb „biztos”-t tett bele az „ott”-jába. Valami csekélységet vitt is tán keresztanyámnak, dobta be óvatosan a „bőrholmit”. Nem kellene akkor mégiscsak megvárni, emelte meg Kertész a kamrából kihozott disznósültön a fedőt. – Nem, épp apukára hivatkozott; tudod, hogy apád milyen türelmetlen, ha nem kapja meg a vacsoráját; engem meg úgysem engednek el étlen Binderéktől. S hogy Kertész még mindig habozva állt a szagoktól megéledt gyomra s a gyanús figyelem közt, odanyomta kezébe a tányért meg a tiszta abroszt. – Tessék már megteríteni, én is jövök mindjárt.

A borlevesben a tojás mégiscsak összeugrott egy kicsit. De a szaga, a jó, szeszes, fűszeres, karácsonyi szag volt, s Kertész úgy nézett a tálba, mint Tükrösön az első napokban a kacsasültre. – Á, borleves, kevert az elismerő hangba a nyalánkságoknak kijáró (mert hisz ez asszonyi borleves volt, cukorral, sodóval) sztereotíp elnézést is. – Jó? követte Ágnes aggódva a szájához emelt kanalat. – Miért ne lenne jó? jött föl Kertészből a nem egészen sikerült dolgoknak kijáró elismerés. – Ami benne van, minden finom és kitűnő. – De egy kicsit összement, mondta a szakácsnő. Pedig anyám figyelmeztetett. – A mi scsink a Butirkában nem ment össze, mondta Kertész, nem volt, ami összemenjen benne. Nagyon jó, tápláló, tette hozzá a harmadik kanálnál. Aztán mint aki már nem türtőztetheti magát, hogy ne arról beszéljen, amivel tele van a feje. – A karácsonyi borleves, arról azért nem feledkezett meg, mondta mosolyogva, mintha az ünnepi ritus betartása, ha csak a hajdani borleves is, neki nyújtana a gyanús késés ellenére is reményt. S engem még mindig olyan szörnyetegnek tart, akit őneki, ha a következő percben le is szid, bizonyos előnyös dolgokban ki kell elégíteni. Siessünk, Bölcskeyné, itt van az úr, hallottam annak idején a Horvát utcában is a kapualjból. Holott én angyali türelemmel fogadtam a késést, legföllebb annyit kérdeztem meg, megtölthetek még ebédig néhány cigarettát. Ez csakugyan így volt, az „úr” mint hivatal, tisztelet tárgya volt az anyja előtt, ha a viselőjének a fején táncolt is. S ennek a nyoma még most is ott volt benne, nem csoda, hogy az apja a reménykéjével ebbe kapaszkodik. – Azt mondta: tudod, milyen türelmetlen apád? kérdezte, mint akiről valami képtelent állítottak. – Azt mondta, topogni tetszik, nevetett Ágnes, a fejének szaladt gyors kanalaktól kissé megbódulva. – S azt ő nem bírja, ha valamit várnak tőle, s nem tud megfelelni, nevetett Kertész. Ez mutatja, hogy alapjában lelkiismeretes teremtés lett volna. Csak a kedélye szegénynek.

Itt egy ugrás következett, melyet Ágnes nem mindjárt értett meg. – Az ilyen sodóféléket, ha bor is volt benn, mindig nagyon szerette. A rumostortát, likőröket. Általában volt egy kis hajlam benne az alkoholizmusra. Ebédre mindig volt bor nálunk. Én egy vizespohárral ittam, fele bor, fele ásványvíz. Ő azonban, amilyen szeszélyesen evett, rendesen a második poharat is lehörpintette… Most, persze nemigen tellett arra se? nézett Ágnesre kérdően. – Nem, nem volt szesz a háznál, mondta Ágnes, s rögtön az jutott eszébe, hogy ez nem is egészen igaz. Abban az időben, amikor Lackovics Bözsikének udvarolt, gyakran készítettek holmi esszenciákkal, aminek persze ő volt a szakértőjük, pálinkákat. S a teába való rum, a kis csiszolt üvegben, ha elfogyott, szabályosan föltölt; egyszer-kétszer, amikor az anyja Lackovics-gyanús estéken a városból hazajött, mintha még egy kis borszagot is hozott volna a ruháján a dohányfüsttel. Az alkoholizmus azonban olyan rettenetes szó volt nőre alkalmazva, hogy azt sose tudta volna, amint nem is volt oka rá, az anyjával kapcsolatba hozni. – Sokszor gondoltam rá, már fiatal korában is, mondta ki az apja, a borleves szédülethullámában a gondolatát, hogy őt ezen át lehetne a leginkább megközelíteni. – Á, azt nem hiszem, mondta Ágnes, a testét eltöltő meleg s karácsony kedvéért válaszában a borra szorítkozva. – Na, na mondta Kertész. Az ő legnagyobb baja, a rettenetes rossz kedélye volt. Mint fiatalasszonyon szinte elhűltem, milyen sötét lélek lakik ebben a sápadt kis teremtésben. Hogy teli van gyanúval, váddal, mindenféle feltevéssel. Szabad még? nézett Kertész a levesestálba. – Hogyne, csak tessék, bíztatta Ágnes, anyámnak marad még. – Aki őt ebből a rossz kedélyállapotából ki tudta zökkenteni, annak nyert ügye volt nála. A Bölcskeynét is azért bírta ki annyi éven át, úgyhogy valóságos hatalom lett a háznál, mert volt kedélye. – S apukának nem volt? kérdezte Ágnes. Amit az apja most mondott; hogy ő hogy látta belülről azt, akinek már az ő gyermekkori esze szerint a rabszolgája volt, kezdte érdekelni. – De. S ha nem volt sok gondom, kordában is tudtam tartani az idegeit.

Ágnes szemében, tán a borleves hatására, egy kis mulatság csillant meg a részvét alatt. Az apja csakugyan kedélyes volt; ő például méltányolta a kedélyét, de az anyja idegeit, ez a bölcsességgel rokon, egyszerű elvekre, a jól gondozott tornászi erőre emlékeztető kedélyesség, ahogy visszagondolt, ahelyett hogy kordában tartotta volna, inkább csak táncoltathatta. Az anyjának keresztapa, Tóni bácsi, a Lackovics kedélyessége kellett, a könnyűség, a könnyelműség, a ránehezedő elvek kihívása; a formák lovagias betartása s ugyanakkor csúzligolyó a „Rend” s „Tekintély” felé. Amit szegény apuka kedélyének, bölcsességnek hitt, az neki csak valami bölcsködés lehetett. Vagy mégiscsak az apja tudja jól? S mert kedélyivel annak a kedélytelenségnek csak a felét, öthatodát tudta közömbösíteni; a közébük cseppentett lakmusz még mindig savat jelzett a lekötött savanyúság fölött. Így nyeli el a szeretet művét látszatra a megoldhatatlan feladat. – Őhozzá nagyon sok türelem és szeretet kellett, mondta ki Kertész a szót, mely benne is fölmerült. A háború alatt, hogy én nem voltam itt, ez hiányzott neki. S egy pillanatra megállva, a szép, resre sült hús fölött, melyet nagy halom krumplival s a csalamádénak nevezett családi savanyúsággal raktak körül, egy óvatos, gátlást legyőző pillantást vetett a lányára. – Neked is ezt rója fel, hogy hideg voltál hozzá. Nem tudtál helyettesíteni…

Hiába úszott Ágnes feje a sodó bódulatában, a sérelem – pedig nem sértődött könnyen – egy pillanat alatt megtette, oda-vissza útját, a felfogott szavaktól, a zsigerek mélyein át, a felvillanó arcig. Szóval, nemcsak az ő tüntető elébehelyezésivel igyekszik az apját ellene hangolni, mögötte is panaszkodik. Nem kapott szeretetet a lányától, nem volt, aki a beteg kedélyét itthon földerítse, ezért esett olyan jól a lovagi hódolat, könnyűséget teremtő humor. A védekezés a vádnak persze csak az első felét mondta ki, de az apja tovább gondolhatta. Ezért használja azt a bántó többes számot. Arra, aminek a felét az ő számlájára írja a szívében. – Ezt kölcsönösen elmondhatjuk, küzdte le Ágnes az indulatát egy keserű nevetésben. – Akkor nem vagy igazságos, ő mindig nagyon szeretett téged, védte meg Kertész a távollevőt, ha a lánya felvillanásától, mint minden veszélyt hordó emberi reakciótól kissé meg is ijedt. – Őneki most is az a legfontosabb, hogy teneked mindened meglegyen.

Ágnes nem szólt. De az a lágyabb áram, amelyet a borleves bocsátott mentőérvek alakjában a távollevő felé, aki eddig a Lackovicsával ül valahol, egyszerre megfagyott benne, s csak az intrikust látta, akinek nem elég, hogy ilyen poklot teremt a pokolból megjövőnek, még őt is elvadítaná tőle, a vigaszt, ami a ragaszkodása lehetne. – No akkor gyújtsuk tán meg a fát, mondta, miután a két kalács (a diós, melyet az apja szeretett, s a mákos, amelyet ő) levágott véggel nézte az ő abszolút étvágytalanságát, s az apjáét, a viszonylagost. Ez a fölszólítás, bár nyugodtan, majdnemhogy kedvesen mondta, épp azzal, hogy nem volt szó benne sem az anyjáról, sem Binderékről, a karácsonyesti rossz közlekedésről, semmiről, ami a tényt, hogy az anyja még mindig nincs itt, bármivel enyhíti: úgy hangzott, mint ítélet a távollevőn. Az apja is így fogadta, nem kérdezte: Hát a mamád, őt nem várjuk meg? – Hát gyújtsuk, mondta, s elkezdte gyújtogatni a gyertyákat. S amikor mind a nyolc-tíz gyertya ott pislogott a fán, s az egyik rossz csillagszóró is elkezdte hányni tökéletlen, sercegő csillagait, Kertész a dalárdista baritonján, a régi Mennyből az angyal-ra is rázendített. Ágnes csendesen hozzászegődve nézte a kelepcéből kiéneklő embert, s az előbbi felháborodása alól, mint tavaszi folyó a jég alól, szíve igazibb elemeként tört föl a részvét, s az ének végén az alatt a néhány szó alatt, amellyel a kis szarvasbőr-tokot apjának odaadta, alig tudta hangját a sírásba csuklás csábításától megőrizni. Még a konfirmációjára kapott egy kis láncot, ő úgysem hordta, gyűlölte az ékszert, azt adta el (a devalvációban jó ára volt az aranynak), s azon vette meg ugyanannál az ékszerésznél az ezüstórát. – Hát ez mi? forgatta Kertész meglepetten a kis tokot. – Óra… De hisz azt mondtuk, nem veszünk semmit sem egymásnak. – A Károly bácsi aranyláncára (nézte Ágnes boldogan a meglepetésből előszivárgó örömet). – Egész csinos kis jószág, forgatta meg Kertész. De hisz ez ezüst, találta meg rajta a próbát. Honnét volt pénzetek rá? – Azt nem illik tudakolni, hozta elő Ágnes a szekrényből az elkobzott aranyláncot, s kapcsolta rája az óráját. Akárhogy neheztelt előbb az anyjára, ezt az új többes számot s a reményt benn, itt a fa alatt nem volt szíve kiigazítani. – Hát akkor, köszönöm, mondta Kertész, s az ügyetlen, félős szájával egy csókot nyomott a lánya homlokára.

Kertészné csak tíz után került haza. Még benne volt a szép este heve, Ágnes csakugyan egy kis likőrszagot érzett a leheletén. Nyilván nem volt kedve, sem ereje színlelni, mentegetőzni, úgy állított be a karácsonyra, mintha egy Fedák operettből jött volna, s a szürke otthonban már csak a lefekvés lenne hátra. Egy pillantást vetett a fára, s azt kérdezte; vacsoráztak-e rendesen. Apa és lánya csak nézték: az egyik tehetetlensége haragjában, a másik lapos pillantásokkal, a felkavart fiatalságának szóló csodálattal és gyanakvással. – Hát hogy vannak Binderék? kérdezte végre Kertész. – Hogy lennének? Megvannak, mondta a felesége. – Maga is kapott tán valamit? – Kaptam. Egy üveg kölnit, mondta Kertészné. De annyira már nem méltatta az ura gyanakvását, hogy a retiküljéből elővegye. – Én is megkaptam a család ajándékát, mondta Kertész. – A családét? nézett rá Kertészné megvetőn. De Ágnes az apja vállán át olyan pillantást vetett rá, hogy nem merte folytatni. – Nagyon csinos kis jószág, húzta ki Kertész, s mintha hálából közelebbről is meg akart volna ismerkedni vele, a füléhez tartotta. Csak aztán veszítse el ezt is, mondta Kertészné, inkább könnyelműen, mint élesen. S Kertész, mint aki a korholásban is örömet talál, ha abba egy kis jókedv vagy legalább elnézés keveredik, egy reménykedő pillantást vetett rá, szinte a gyanúja ellenében; hogy tán mégiscsak jobb az ő felesége, mint ez az óra is bizonyítja, a látszatoknál, amelyekbe belékeveri magát.

Ez a remény azonban, melyet másnap maga Kertészné oszlatott el (megmondva, hogy nem tudja, Ágnes miből vette azt az órát, de őneki semmi része az ajándékban), csak egy ágnyi torlasz volt a gyanakvás megduzzadt patakján, amely szokásához híven megállíthatatlan malomként forgatja az ember agyát, amíg csak a rettenetes igazságot vagy a még rettenetesebb téveszmét s döntést ki nem őrölte magából. Ágnes már az ünnepek táján vette észre, hogy az apja leskelődik, figyeli az anyját. Megtörtént, hogy hazajött, a szeme csillog, arcán a barnaság áttüzesedett, csak annyit kérdez. – A feleségem itthon van? (Ez a feleség, a mamuka, s mamád után mintegy a jogi viszonyt hangsúlyozta.) Egy-két cigarettát vesz a tárcájába s újra elmegy. Ágnes ahogy a városban csatangolt, megint összeakadt Tóni bácsival. A felismerés meglepett bohémujjongása után rögtön az „öreg”-re tért. Az öreg kinn volt nála az állomáson s Lackovics felől kérdezősködött, hogy milyen viszonyban van ez a fiatalember az ő feleségével. – Képzelheted, milyen zsénben voltam. Lili a lelkemre kötötte, nehogy egy szót is szóljak, még kellemes ünnepeket sem engedett kívánni; szegény Jani meg faggat, hogy majd elsírtam magam, úgy megesett rajt a szívem. Én, kérlek, nem mondhatok semmit (ezzel nem hazudtam, szúrta közben, mert ki tud biztosat az ilyesmiben), ez a Lackovics mindig adta a gavallért; engem magamat is bosszantott néha, hogy az Irma helyettem őhozzá fordult szívességért. Holott ismerhetsz; vadidegennek mit megteszek, hát a nővéremnek. Hallom, most is ő szerezte az asztalost. Mit gondolnak az embereim? Én amikor idekerült jókedélyű, készséges fiúnak tartottam ezt a Lackovicsot, meghíttam magunkhoz, de már ahogy a Bözsike dolgában eljárt, az sehogy sem tetszett nekem. Ezen túl azonban nem mondhatok semmi rosszat róla. Nem vonhattam végül is kérdőre őt: miért teszel te szívességet a nővéremnek? Az Irma így is azt hiszi: Lilike keverte pletykába. Pedig becsület istenemre mondom, szegény Lilikém egy rossz szót se mondott soha, nem is volt alap rá, de még ha lett volna: az ember nem viszi ki a piszkát az utcára.

Ágnes elképzelte az apját, amint Tóni bácsi formailag megnyugtató, s főleg Lili néni szerepét tisztázó felvilágosításai után a pálvaudvar óriási kapuján (egy piciny ember a sok emeletnyi üvegfal alján) kitámolyog, s a hallott szavak sava elkezd a lelkébe szívódni. Föl kellett készülnie rá, hogy legközelebb őt veszi elő: te itt éltél mellette, tudnod kell. Mit mond akkor?! Hímez-hámoz, mint Tóni bácsi? Bár meg volt győződve, hogy az apjának most már az a legjobb, ha mint egy gangrénás testrészt levágják róla ezt a kapcsolatot, s aztán próbál az ő ifjúsága mankóján, mint a börtönkórházban, járni tanulni, mégis beleborzongott, ha arra gondolt, hogy annak az alapján, amit tud, ő hajtsa végre ezt a műveletet. Hátha mégiscsak téved (az ösztönén s logikáján kívül nincs bizonyítéka neki sem); vagy az apja nem bírja ki a műtétet? Az a kanyargós ér a halántékán, mindig az apoplekszia képzetét kelti fel. Most már a „Segítőegylet” is zárva volt, de ő azért, ha tehette, elment hazulról, az utcákon kóválygott, a könyvesboltok kirakatait nézte, fölült a villamosra, s kiment a bérletét kihasználva egyszer Zuglóba, másszor Budára, a végállomásig. Az apja ugyanúgy. Sőt, mintha az anyja sem érezte volna otthonának többé a lakást: mind menekültek a helyről, ahol most már szinte csak a kikerülhetetlen leszámolás lakott. A viharok azonban a gyér együttlétek alatt is kirobbantak. Amikor Szilveszter délután a friss havú budai hegyekből visszatért, Ágnes mint szikrák pörkölésszagát érezte az ellenséges szavak levegőben úszó maradványait. Az apja most nem számolt be a szokott szégyenlős, panaszos módján arról, ami történt. A dolgozójában ült, és Psevalszkijt kivonatolta, vagy legalábbis úgy tett, mintha kivonatolni akarná; Kertészné meg gondosan felöltözött, s mint aki nem tartozik többé számadással, hogy hol, kivel szilveszterez (még Ágnesnek sem vetett oda egy magyarázó szót sem), egyszer csak behúzta az előszobaajtót. Akkor az apja is kijött a dolgozóból. Föl-alá járt Ágnes körül, aki az anyja regényét, ez alkalommal a Bovárynét, próbálta olvasni az ebédlőben. No, most, gondolta az apja ünnepélyességét látva, s színre is abbahagyta az olvasást, fölemelte az arcát, mintha azt mondta volna: tessék, itt vagyok, beszélj. A beszéd azonban egész másképp folyt le, mint ahogy fölkészült rá.

Eleinte nem is értette: valami csillagászokról volt szó, akik a régibb s újabb adatokat egybevetve azt látták, hogy az egyik bolygó nem egész azon a pályán megy, amelyet nap távolsága alapján kiszámítottak. Ha az ünnepélyes arc nem figyelmezteti, azt hiszi, tévedett; az apja valami fizikai-földrajzi elmélkedésbe kezdett. Csak amikor odaért, hogy a csillagászok ebből a zavarból egy új, ismeretlen bolygó gravitációs hatására következtettek, s azt sikerült is csakhamar megtalálniuk akkor öntötte el szemét a megilletődés nedvessége. Itt volt tehát a perc, amelyre készült. De milyen más volt ez is. Az apja, ahelyett hogy faggatta volna, őt készíti elő valamire, amit a leányi tisztelet alkalmasint föl sem mer tételezni. Bizonyára habozott, hogy is adja be neki, s aközben választotta ezt a formát. S ez a magyarázat! Hány férjet csaltak meg, mióta a világ fennáll, de volt-e egy is, aki ilyen katedrára való képben számolt be a fájdalmas felfedezéséről. Szegény sokat hányt csillagász, aki sehogy se tudja az ő Uranusát az illő pályára vonni. A részvéttől remegve, de nem sápadtan, inkább sugározva állt föl a Bováryné története mellől, csak az apja kezét fogta meg, így jelezte, hogy nem kell a felvilágosító képet befejeznie, ő is tudja, ki az a Neptun bolygó, aki az anyja pályáját kitéríti. – Szóval, te is tudod? nézett rá az apja, egy kis repedéssel a pedagógusi modoron, mellyel a hasonlatát mondta. – Rá kellett jönnöm, mondta Ágnes, elfogadva a könnyebbet, hogy itt ő az, akinek be kellett volna adnia, s már nem kell, valamit. – És mióta? kérdezte Kertész tétován, a testiben emelkedő indulatot egy tapogatózó kérdés mögé rejtve. – Jó másfél éve, nem sokkal azután, hogy a ház eladódott. – Amikor Bözsike itt volt nálatok? kérdezte Kertész tovább, mintha csak a dolog kronológiáját próbálta volna abból a néhány eseményből, melyet a sorsdöntő évekből ő is tud, összeállítani. – Azután, nézte Ágnes apja tétova, elhályogosodó szemében a tüzelni kezdő arc ekvivalensét. Bözsike még úgy ment el, hogy Lackovics leutazik és megkéri. – Ez mikor volt? – Nyáron. – Húsz nyarán?… s akkor még nem volt semmi? – Nem. Én magam is azt hittem, a házassági haditerveiket főzik. Mert félős volt, hogy a tükrösiek egy vasútitól nem lesznek elragadtatva. De amikor Bözsike másodszor feljött… – Az mikor volt? – Múlt télen, farsangra. A medikusbál volt az ürügy. Bözsike akkor már észrevette; egyik napról a másikra hazament. Az állomáson szemembe is mondta: A Lackovics nem nekem udvarol. – És te? – Én úgy tettem, mintha rám mondta volna, s habogtam valamit. – Ó, a kurva! kiáltott fel Kertész hirtelen, az óvatos, vallató álcázást ledobva, s föl-alá kezdett járni az ebédlőben.

Ágnes megdöbbenve látta, hogy a csillagász hasonlat, a részletfirtató kérdések megtévesztették az apja állapota felől. Ő azt hitte, hogy mindent tud, sőt, mindent megemésztett, s valóban csak az ő „beavatása” van hátra, hogy a közös bánatban összeolvadjanak. Az apja azonban még mindig bízott, hogy az ő csillagász számításai s a mások feltevései helytelenek, s Ágnes mint közvetlen tanú, nagy szemet mereszt rá, s egy kacagással vagy legalábbis valami csendes cáfolattal fogja letorkolni. S most hogy mindez nem így történt, egyszerre nem volt semmi, amibe kapaszkodjék – a pedagógusi kép, a Deák Ferenci bölcsesség – csak a szörnyű kijátszottság, s a kipirult arc fölött a kanyargó artériák, amelyek most mintha szemmel láthatóan lüktettek volna. – Ez, persze, mind felevés, dadogta Ágnes ijedten, én is csak, ahogy a tényeket rendezgettem… bizonyítékom nekem sincs… De az apjában most már fel volt húzva a zsilip. – Mindig ettől tartottam ott kinn is. Ahogy azt a kettős képetek néztem, amit a frontra utánam küldtetek. Olyan öntudatosan tekintett róla a világba. De egy ilyen taknyos stricivel! Akit a házba sem lett volna szabad beengedni. Az unokahúga ürügyén! Hogy előtted nem szégyellte magát!… Te sosem beszéltél vele erről? állt meg hirtelen, s a kutató pillantása csak azért nem kiáltott cirkost, hogy most a nyomozásban a tanút el ne vessze. – Nyíltan nem. Lackovicsot próbáltam kinézni, dadogta Ágnes egy kis bűntudattal, mert hisz valóban sokszor gondolt rá, hogy elő kéne vennie az anyját, de az a tisztelet vagy egyszerűen kényelmetlenség. – Ha apuka megjön, azt hittem, vége lesz mindennek, tolta oda mentségül a gondolata folytatását. De ez a „ha megjön” Kertészből csak új hullámát dobta fel az indulatnak. – Ezért kellett nélküle lemennem Tükrösre, szégyenkeznem, amikor kérdezgették: hát az Irma, ő nem jön le? S közben a Bözsike révén mindenki tudja, hogy miért nem. A bátyámnak is ezért nem volt szabad Csótra lejönnie. Attól félt, hogy mint testvér, figyelmeztet. Sejtelme sincs, hogy ezeknek a parasztoknak, akiket ő a fejemhez szokott vágni, hogy kutyából nem lesz szalonna, a kisujjukban több gyöngédség, szeretet van, mint az ő hiú, feneketlen rosszakaratú lényében. Azt elhiszem, hogy a ficsúr bókjai után nem volt kedvére az én horkolásom. Még a régi ágyat sem akarta látni, amelyben téged megszült. Hét év után le is út, fel is út: költözzek át a Frida nénihez. Ő meg drága éttermekbe jár a lovagjával. Még annyi szemérem sincs bennük, hogy elbújjanak. Fényes nappal karonfogva látták őket a Váci utcán. Azóta, hogy itthon vagyok.

Ez az utolsó mondat arra vallott, hogy mégiscsak volt kioktatója is. Vagy ő maga lepte meg őket? A kis chondrodystrophiás, amint magát felfúva, arcán elömlő méltósággal lépeget a normális növésű, kiöltözött s még mindig elég csinos asszony mellett? A délelőtti veszekedésben, úgy látszik, már az anyjának is szemébe mondta a gyanúját, mert most annak a védekezése jött föl az aggodalmasan figyelt verőér mögül. – S én higgyem el, hogy itt csak egy Grál-lovag hódolatáról van szó? Akit az ő elhagyottságának hozott a hattyú a csónakon. Ha színlelni nem is, ahhoz, hogy tagadjon, még elég vakmerő. A férjnek hazudni kell, ez is benne van a becsületkódexben. S ha az mégsem olyan hülye, mint egyesek gondolták: ott a Horvát utca, a Frida néni főztje. – Egyelőre én is azt gondolom, használta ki Ágnes a Frida néni nevét követő szünetet, hogy a hetek óta készített mondatát közbeszúrja – hogy az lenne a legjobb, ha odaköltöznénk. Az apja azonban, a fülében lüktető ködön át nem hallotta meg a többes számot. – Amíg tart a pénz, nem lesz bolond az én szibériai takarómmal rontatni a levegőt maga körül, járkált le-föl, azoknak az embereknek a fél önkívületében, akik önuralomra szokva, ha egyszer mégis átvetik maguk a korláton, mint valami idegen, valószínűtlen élvezetet és meghökkentést keltő elemben járnak a tulajdon dühükben. – A Frida néni lakója úgyis fel akar mondani. Apuka el lesz az elülső szobában, ami a hálónk volt, én meg odaköltözöm Frida néni mellé… Kertész most szűrte csak ki a vörös ködben úszó szavakon át (melyek közül szinte azt sem tudta, melyik az övé s melyik a lányáé) azt, amit Ágnes közölni akart vele. – Hogyan, te is oda akarsz költözni? nézett Ágnesra, mint aki nem várt, képtelen dolgot hall. – Azt tetszett gondolni, itt maradok? Én rég el vagyok rá szánva, amióta látom, hogy itt minden a régiben maradt. Már beszéltem is Frida nénivel. Csak azt vártam, hogy apuka is rájöjjön mindenre… Kertész üres, idegenkedő szemmel nézte őt, mint aki meglepő erkölcsi jelenség elé került, amelyet mostani állapotában fel sem képes fogni. – Meg tetszik látni, egészen jól megélünk ott hárman, nézett rá Ágnes a könnyein át mosolyogva. Ezek a könnyek mégiscsak elmondták, amit Kertész a szavakból nem értett, hogy ez az okos fiatal hölgy részvéttel van az ő szenvedései iránt, s felbuzdulásában hajlandó lenne követni őt, ami (ez csak mellesleg villant át rajt) még fegyver lehet a kezében a másik gyalázatos nővel szemben, aki eddig a ficsúrjával szórta a szerpentint. – Nagyon nemes, motyogta maga elé. S anélkül, hogy a nem-értés eltűnt volna az arcáról, az ő szemét is elöntötte a gyengédség.

Másnap, újév reggelén, Kertészné megint elfogta Ágnest a konyhában. – Én nem bírom ki ezzel az apáddal. Agyongyötör a hóbortjaival. Megmondtam neki, az én idegeim ezt nem bírják, nem fogok negyvenkét éves koromban altatóra szokni. Költözzék át Frida nénihez… Ágnes hidegen nézett a gyűrt arcú asszonyra, aki a szilveszteri fáradtságából, ziláltságából most a tekintetét kerülve, ide-oda járó szemmel, siránkozó hangon próbálta magát az agyongyötört asszony szerepébe belelovalni. Tudta, hogy amit mondani fog, mint a kard esik le, de azt is, hogy rászolgált. S szinte örömet érzett, hogy van ilyen kard, amellyel a méltatlanságra az igazság nevében lecsaphat. – Igen, én is azt gondolom, az lesz a legjobb, ha mi ketten – apuka és én – minél előbb elköltözünk innen, mondta csaknem azt, de mennyire másképp, amit az apjának. Kertészné ránézett. Vonásain, amelyek máskor a legkisebb bántó célzást csatára készen fogadták, most a rémület villant át. A keze reflexszerűen folytatta egy fél percig csészéi s tálai közt a tevés-vevést, aztán szó nélkül kiment a konyhából.

ÁGNES mégsem költözött el az anyjától. Az apja maga kérte meg rá, hogy maradjon ott. Hogy ezt az anyja miképpen érte el, sohasem tudta meg pontosan. Ő másnap átment Frida nénihez, s előadta a haditervét. Előbb az apja költözik; néhány nap múlva vége a karácsonyi szünetnek, akkor úgyis szolgálatba lép, a legjobb, ha mindjárt innen jár, az iskola tövéből, nem gyötri magát az emberfürtös villamosokon. Egyelőre a Frida néni pici, külső szobácskáját foglalná el, majd ha Piroska elment, áthurcolkodik az utcaiba. – Na, und du? – kérdezte Frida néni, nem látva most már, hogy a rázúdult változások gomolyában Ágnes múltkori célzása (hogy a kis szobát egyelőre ne adja ki, mert ő költözhet oda), amellyel agya valahogy összeszokott, érvényét vesztette-e. – Igen, akkor majd én is… nézett körül Ágnes, a keskeny, kanapéforma díványon, jövendő fekhelyén állva meg tekintetével. S hogy egy kis bátorítást folyasson belé, megszorította Frida néni kezét.

Ezzel ott is hagyta szegényt élete kalimpáló égtájai közt. S mialatt Frida néniben a riadalom, melyet a dolgok omlása vert fel, az érzékenység, melyet Ágnes utolsó mondata (majd mi hárman) hagyott, s a hitetlenkedés, hogy mindez mégsem lehet igaz, a közvetlen feladat mögött, hogy Piroskának fel kell mondania, leülepedett, ő friss cselekvési lázban, a költözés módjait latolva rohant vissza a Lantos utcába, s hogy egy lépéssel tovább legyen, mindjárt rá is kocogtatott Bölcskey nénire. Az ott gubbasztott a megrakott tűzhelynél, mely a tüzelőhiányban az egész lakásocskának adta a meleget, s résein nyugtalan fényfoltokat dobott a gondjaiból s a homályból fölneszelő arcra. – Kati néni, kérem, fékezte le Ágnes hangjában legalább az, amit megzavart, a terv berobbanását. – Nem tudna nekem Kati néni egy kiskocsit szerezni? Kati néni úgy riadt Ágnesre, mint aki kábult álomból ébred. – Egy kiskocsit? – ismételte meg Ágnes kérdését. Több mint tizenöt éve ismerte őket, de arra még nem volt példa, hogy Kertészéknél kiskocsira lett volna szükség; a nagy költözéseket a hatalmas, párnázott Guttmann-kocsik szállítómunkásai végezték (akiknek izmai, durva tréfái mindig egy kis inger voltak a menyecskének), kézikocsin csak a Frida néni tetőfedői hozták a holmijukat vagy a szenes neki a tüzelőt. – Minek kell magának, Ágneském, kézikocsi? – kérdezte, s az arca, ahogy a két rövid kérdés alatt a meglepetésen s megdöbbenésen át siránkozásba, majd pityergésbe ernyedt, jól követte a megértés munkáját; mire is kellhet a kiskocsi? – Csak nem? – toldta meg ezt a munkát egy csonka mondattal s egy hinni nem akaró szemmeresztéssel is. Ágnes most értette meg, ahogy a Bölcskeyné szemébe kellett mondania, milyen rettenetes nagy dolog az, omlás és ítélet, ami, míg csak az ő elhatározása volt, mint a fényes csillag égett a szívében… – Apuka holmiját kellene Frida nénihez átvinni. Egy részét – tette hozzá gyorsan. Majd még jobban megrettenve, hogy azt, ami köztük történt, Limpergernének, Widder úrnak s az egész ház közvéleményének átadja. – Még rossz a lába. Jobb lesz, ha onnan jár iskolába… – Persze, a villamosok… reggel, nézett rá Bölcskeyné, kutatva, s hirtelen, mint akit sok éves ismeret (és az, amit titkon elvárt vagy ami Ágnesből sugárzott) váratlan divinációra tesz képessé. – De maga? kérdezte. Maga nem megy el, ugye? Ha az apja is csak az iskola kedvéért megy, ő mért menne: logika nem volt ebben a kérdésben, annál több szakrális borzalom s remény, szent remegés (a szigornak megfelelően, amellyel Ágnes mondta az anyja szemébe a maga határozatát), hogy a bűn, amelytől ő is szenved, mégsem marad a világban megtorlatlan; volt gazdái, a szegény Ágneske s a mártírfénybe öltözött úr egy kiskocsi két oldalán vonulnak ki ebből a Sodomából. – Nem? Miért? rettent vissza Ágnes, hogy ennek a pillantásnak a szándékát eláruló szóval vagy akár csak egy pontosabb „egyelőre nem”-mel megfeleljen.

A rövid, drámai nyitányt hosszú, tárgyias tanakodás követte, mely alatt képzeletben a környék kézikocsijai sorra fölvonultak, s Ágnes azzal mehetett fel, hogy kiskocsi lesz, s a 4/b-ben lakó öreg hordár, az a dagadt arcú, aki a Szív utca sarkán őrizgette a ferencjózsefi időket, boldog lesz, ha este áthordhatja. Ott fönn az apja éppen az öltönyeit rakta ki a ruhásszekrényből, az anyja meg, mint akinek el kell tűrnie, hogy férje a kitaszítottak jogán, abban a szentélyben matasson, amiből ő szokta a ruhát kiadni, kalapban, de még kabát nélkül, hol bement a hálóba, hol megint kijött onnét, hogy a sálját megtalálja és elvessze. – Azt hiszi, van a Frida néninek helye, ahol a maga ruháit elrakja? Hisz én még a rossz frakkját, a sportruháját is megőriztem, hallotta Ágnes az utolsó bevonulás alatt odavetett szavakat. A figyelmeztetésben legföljebb annyi ingerültség volt, amennyi a szekrényben vatató férji kéznek jár. – Hát, ha megengedi, hogy itt maradjanak, mondta az apja ennek megfelelően. – Én nem bánom, ha mindet el is viszi, mondta az anyja, s ahogy kijövet Ágnesbe ütközött, az csakugyan egy kis borszagot érzett meg rajta. – Én mindent megőriztem, tessék, pocsékoljátok el, mondta, a sál után most a kabátját is magára véve. Az Ágnes kezitcsókolomja egy sértett szervuszt kapott, amely azonban az efféle szervuszok regiszterén mégis közelebb esett a csendes megbántódáshoz, mint a méltatlankodáshoz. – Azt azért nem akarja, hogy a ruháim elvigyem, jött elő Kertész a szekrényajtó mögül, amikor az előszoba becsapódása után még mindig mozgott valaki a közelében. – Én költözzem el, de a frakk maradjon, mondta mosolyogva. Az ő arcán sem volt nyoma a szilveszter éjjeli felindulásának; inkább mintha valami jó előjelként fogta volna fel feleséginek a ragaszkodását a ruháihoz. Ágnes nem vett tudomást erről az átmeneti enyheségről. Azt mondta, amit Frida néninél végzett: most apuka, két hét múlva ő… Kertész mintha nem hallotta volna: az ebédlőasztalra hordott fehérneműhalmot, a stószba rakott könyveket, a borotvaszerszámot, iránytűt, cigarettatöltőt, az ülő szfinkszet nézegette. – Nagyobb probléma, hogy szállítom át mindezt. – Bölcskeyné már átment a kézikocsiért. Egyúttal én is berakom egy bőröndbe a legszükségesebb holmit… Hogy akkor már ne kelljen embert fogadni.

Kertész bütykös keze ott járt még, elgondolkozva szinte, az ebédlőasztal tárgyai fölött, hogy aztán egy furcsa, félig mosolygó, félig szégyenkező tekintetet emeljen róluk a lányára. – Hát te komolyan gondoltad azt, hogy átköltözködöl velem a Frida nénihez? – Ágnes a különös tekintetbe nézett, mi van a mélyén, meghatottság vagy ellenkezés. – Természetes, hogy komolyan. – S egy pillanatra Bölcskeyné reménykedő szeme merült föl előtte. – Meg is vetném magam, igazította ki, mire a nyelvére ért, ha nem mennék el ezután magával. – Nagyon nemes felfogás, jött Kertész nyelvére a múltkori. S megint úgy, mintha a „nemes” mindazokat a fellengős dolgokat jelentené, amelyeket az ő józan esze nem tud már követni. – De én nem tartom célravezetőnek, tette hozzá óvatosan. Aztán, mint aki a legmegfelelőbb érvet keresi, amellyel ő is alkalmazkodik egy kicsit ehhez az emberektől túl sokat követelő, szilaj nemességhez. – Ezzel teljesen kiszolgáltatnád őt ennek a ficsurnak. – Én meg azt hiszem, hogy ha valamivel, épp ezzel kényszeríthetnénk rá, hogy otthagyja. – Látszik, hogy nem ismered őt, mondta Kertész. Mint a legtöbb nem szeretett férj, aki a felesége felől érkező jelek tanulmányozásában töltötte életét, meg volt győződve, hogy ő ismeri a legjobban a meteorológiai szeszélyek mögött lakó törvényszerűségeket. – Ő a végletek embere. Minden nemesre fogékony, de ha megbokrosítják, belenyargal (– pusztuljon inkább el –) a legrosszabba is. Ágnes nem szólt, csak nézte ezt az embert, aki ilyen rabszolgaian képviselte vele szemben kitaszítója akaratát. Mert hogy ez az akarat a feleségéé volt, efelől nem volt Ágnesnek kétsége. Ezt jelentette – ennek az átplántálását – a viszonylagos enyheség, amelyben lelte őket. Tán még egypár jó szót is vetett, nem többet és jobbat, mint amitől maga még elmegy, de őt, egyetlen támaszát s fegyverét ellene is, itt hagyja. Ilyen a szeretet? Vagy ez már demencia? – ötlött föl benne az Elmekórtanban olvasott szó. – Ő nagyon szeret téged, magyarázta Kertész, mintha a lánya tévedését, szívbeli eltévelyedését igazítaná ki. S rettenetes hatást tett rá, hogy te is itt akarod hagyni… Persze, rettenetest, gondolta Ágnes, mert akárhogy játssza a kihívót, s akármilyen védőöv körülötte az ura tekintélye meg a maga beszámíthatatlan indulatossága: az emberek ítéletétől fél azért, s az, ami Bölcskeyné szemében ült, százzal, ezerrel megszorozva (pedig ha ő is elvonul, arra biztosan számíthat) megér neki egy-két rég bevált szentimentális fogást a megvetett embernél. – Én azt hiszem, őneki sokkal nagyobb szüksége van rád, hogy egészen el ne zülljön, mint nekem. Mi ketten majd csak elgazdálkodunk, szép öregesen, a Frida nénivel. Nem került nagy áldozatodba, hogy itt hagyj. Nem többe, mint a frakkot vagy a sportruhát, gondolta Ágnes egy helybe meredten. S ahogy Kertész az ő szoborszerű hallgatásától elfordulva, megint a noteszeit kezdte rendezni, tudta már, hogy az apjának terhes lenne, ha vele menne; mint valami embertelenül magas követelményt kellene magával cipelnie. – Ha úgy tetszik gondolni, mondta sértetten. – Így mégis marad egy palló a számára, mondta Kertész. – Vagy neked remény, hogy visszajöhetsz, felelte a másik szempár.

A nap hátralevő része gyakorlati teendőkkel telt el. Kertész elmondta, hogy állapodott meg feleségével az anyagiakra: a fizetést három részre osztják, s mindenikük egy-egy részt kap. – A diákpénzt is? kérdezte Ágnes ijedten. – Minden jövedelmem, mondta Kertész, mint magától értetődőt. Ez persze minden volt, csak magától értetődő nem. Ha a disznóhizlaldára, Lackovics-vacsorára el is úszott egy csomó, az anyjának mindig volt még pénze, a nagy lakást is értékesíthette; az apjának meg, akármilyen kicsi volt a Piroska bére, azt is kell fizetni, ha főz reá, Frida néni sem éhezhet, nem beszélve arról, hogy mint kitett férj s rokkant, egy fillért sem tartozna adni. Néhány dermedt kérdés s egy kurta tiltakozás után, hogy ő nem fogadja el az egyharmadot, mégse hadakozott tovább a gavalléria ellen, mely éppúgy, mint az ő itthonhagyása, szintén egy palló volt hazafelé. Ő úgyis szerez valami munkát, s akkor az egyharmad, melyet ő kap, Frida nénin át az apja kosztjába, szobabérébe vándorolhat. Addig azonban, hökkent meg, nem lehet a Frida néni lakóját kitenni. Hisz az apja enyharmada alig volt több annak a bérinél. Az apjának a külső szobácskában kell maradnia. Ijedten közölte ezt a felfedezését. – Hogyan, te már föl is mondtál? nézett rá az apja, úgy ahogy mostanában szokott, tettetett elképedéssel az elhatározásán. – Én csak a Frida néninek szóltam… de esetleg ő… – Akkor nincs mit tenni, mint átmenni s mielőbb lefújni, állapította meg az apja, csak a hangjával ítélve el a fiatalos lelkesedést.

Közben feljött Bölcskeyné, egy halkat csöngetett, kiszólította Ágnest a folyosóra, s meggyőződve, hogy Kertészné nincs itthon, mint valami nagy titkot közölte, hogy megvan a kézikocsi, s a hordár akár ma este áthozná nekik; úgyhogy Ágnes már egy óra múlva ott kocogott a zajos terézvárosi utca járdaszélén, minél közelebb maradva a hordár piros sapkájához, amely mögött az apja holmija vándorolt (ami nem fért a bőröndbe, a kínai takaróval leborítva) – át Budára. Maga Kertész villamoson ment előre, hogy a felmondást, ha lehet, megelőzze.

A besötétített udvar, ahogy a csomagjaikkal levonultak, üres volt, de Limperger nénitől meg az emeleti folyosóra nyíló ablakokból avizált szemek nézték a hajdani „tulajdonos” kofferét, dobozát, a könyvek lehordását. Ahogy az utcára leértek, kiderült, hogy a kis koffer, amibe Tükrösről a tojást hordták, az okmányokkal odafönt maradt. Ágnes vissza akart szaladni, de az apja leintette. – Holnap úgyis át kell jönnöm, elbúcsúzni, a mamukához. Ágnes, ahogy a kézikocsit a Nyugati előtti téren s a hídon át a szemével követte, nyomát sem lelte magában azoknak a kevély, tiszta érzéseknek, amelyekre a kivonulásnál, a veszteség kárpótlásaként, számított. Nem exodus az, ahogy a hittanon nevezték, nincs benne semmi megtisztulás, szárnybontás egy új életre. Ő ott marad a régi, megnőtt szennyben, még Bölcskeyné is úgy tekint rá, mint aki a kényelemért a gyalázatot választotta; az apja meg nem kivonuló csak kidobott; a kivonulásban is azt nézi, hogy kerülhetne vissza egyszer, hogy búcsúzhatna el szépen attól, akit felbuzdulásában azzal a csúnya, de igazságot és felszabadulást jelentő szóval illetett. Igyekezett mentséget találni a meghunyászkodására. Ő, szegény, így vándorol hat-hét éve már, táborról táborra, börtönből kórházba – a sorsot, mely ide-oda hányta, nem az igazságérzetével mint méltányost vagy méltánytalant nézve, hanem nála sokkal erősebb tények sorát, amelyekhez egy végeláthatatlan vándorlásban kellett alkalmazkodnia. Az, hogy ez a vándorút idehaza is tovább tart: tény, amely ellen, amíg az oka friss volt még, fölhorkant; magánkívül, de magának is idegenül, föl-alá járkált és kiáltozott, s most, mint aki tudja, hogy a nagy érzések, a tragikus elhatározások luxusához a plenninek nincs joga, ezt is elfogadja, s a legkisebb kárral igyekszik átvergődni rajta. Még az anyja iránti érzését is meg tudta valahogy magyarázni. A feleségét ő mindig mint beteget nézte. Indulatossága elfedte előle, ami csak szeretethiány volt, s mint hozzáláncolt ápoló, meg tudta becsülni jobb órai átmeneti napsütését, s kivárni rapszódikus dührohamait. Hát most ez a betegsége! Az, hogy ő nem volt mellette, ide vezetett. Kiszolgáltassa-e azért a sorsának, a pillanatnyilag édesebb ápolónak, aki lényegében csak durvább, komiszabb lehet? Ennek az asszonynak a legtöbb szeretet, elnézés az ő szemében terem (lám, a lánya is milyen kegyetlenül nézi). Megfossza ettől, holmi sértett férji önérzetből. Hogy ezalatt, a bölcs, leereszkedő gyöngédség alatt, az idült régi gyengeség, a megbékélés reménye lakik? Még ezt is meg tudta érteni. Az azonban, hogy az ő szeretetében, amely a várt ideál helyett oly gyorsan fogadta el a kissé ütődött öreget, csak valami alkalmatlan, útban levő, a dolgokat bonyolító fellengősséget tud látni; ez, ha az esze keresett is mentséget rá, mint egy elnyomni próbált érzés, az egész úton ott volt benne.

A Körúton s a hídon ebben az órában volt legerősebb a forgalom, s most, hogy ha csak a járdaszélről is, az ő gyámoltalan járművük hányódásán át érzékelte, szinte félelmetesnek tűnt. Az öreg hordárnak minden sarkon meg kellett állnia, a mellékutcából előtülkölő autók, teherkocsik előtt megtorpanni, az úton átvágó alakok miatt (akik az elért villamossal két-három percet akartak a hazavivő útból az otthoni életnek megspórolni) a lefékezett kocsirúddal meglöketni magát. A szívén ülő nyomás fölött a fejét makacsul elfoglaló gondolatokon át, a zaj is összemosottabb, pokolibb lett – az emberek beszéde, rohanása, értelmetlenebb, távolibb. Mit akar ez a rengeteg ide-oda cikázó ember? 881 ezer, ahogy még az 1910-es népszámlálás után az apjától hallotta. Soha így meg nem rendült belé; micsoda tébolyult kaptár egy ilyen város? Mindenkinek megvan a maga lakása, mennek, költöznek a maguké felé, s ami összetartja őket, lehet, hogy éppúgy csak keret, félreértés és fájdalom, mint a hármójuk összetartozása, akik bár egy család – apa, anya, lány – mégis háromféle szakadék van kettejük-kettejük közt. Persze, tán nem mind züllött így szét. Vannak szerelmesek… De ahogy a szerelmesek szó kezdett konkrét párokra szakadni: Vetési s Mária, Adél s a lovagja… egyszerre azok közt is ott látta a szakadékot. Vagy pláne az anyja és Lackovics. Vagy jó házasok… De kik? Lili néni és Tóni bácsi… Béla bácsiék… Bölcskey néni? Rájött, hogy jó házasok sincsenek, még György bácsiék sem, ott is csak Juliska néni nézi olyan rabszolgatisztelettel az urát. S a gyermekek? A barátok?… Halmi és ő. Ki tudja, mit ért félre, ha magára marad a képével, Halmi is őrajta. Mintha nemcsak az ő kis sejtjük, de az egész társadalom azért rohanna így, hogy minél jobban széteshessen, s az ő szíve nemcsak azért fájna, mert a Horvát utcai családot nem tudta a szívéből csöpögő gyantával összeragasztani, de erre a tébolyult szétesésre sem fogja soha magában a ragasztószert megtalálni…

Hogy ettől a szédülésszerű érzéstől szabaduljon, lelépett a járdáról (akkor fordultak be a hídon túl az első budai utcába), a hordár rúdja mellé. – Nem nehéz? kérdezte, mintha azt a ragasztószert akarná most mindjárt, ezen az egy órára hozzákötött emberen felfedezni. A hordár fölemelte fejét, a kábulatból, amelybe húzás közben merült, s hátranézett: azt hitte, elpottyant valami, arra figyelmeztetik. – Azt kérdem, nem nehéz? kiáltotta túl Ágnes a zajt, a nagyothallást, s a kocsira mutatott. A hordár megértette, hogy barátkozni akar vele, s a régi jó időket keresgélte a fejében, amikor a szíves szólásokra a megbízóknak tetsző leleménnyel tudott válaszolni. – Nehéznek nem nehéz, mondta dagadt arcát mosolyra húzva, csak sok, s a lábára nézett, melyen a cipő nem volt egészen befűzve, nyilván a dagadtság miatt… – Négy kilométer oda… S vissza sem kevesebb, kotorta elő a hajdani ötletét, amely akkor valahogy sikerültebb volt. – Ne húzzam egy kicsit? kérdezte Ágnes, nagylelkűségi rohamában. A hordár ijedten rántotta el a kocsi rúdját. A távolságot csak szokásból sokallta, s hogy a kialkudott árat a fizetésnél ne ő, a szállíttató kevesellje. Az azonban, hogy ez a kisasszony ki akarja venni a kocsirudat, az ő hordári, sőt emberi méltósága ellen volt támadás. – Miért? Nem esik le az ujjamról a karikagyűrű, mosolygott rá Ágnes. – Ha eddig elhúztam, ezt a darabot elhúzom már. Akár a Köztemetőig is, vitte át, látva, hogy Ágnes csak kedvességből mondta, a húzást az életére. Elég könnyű járású kocsi. – A bácsi rég hordár már? lépett Ágnes, hogy a jég megtört, a rúd másik felére, mintegy fogatba állva az öreggel. – Én? Már a világkiállításkor sem voltam én tacskó. – S akkor is a Szív utca sarkán állt? kérdezte Ágnes, mert onnét ismerte. – A Szív utca? – mondta az öreg megvetően. – Hol volt akkor a Szív utca? Ott csak azért állok, mert közelebb. A fiaméknál lakom a Bajnok utcában. A Népszínházzal szemben volt az én platzom. Ahol az Emke van. A Blaháné művésznőnek is vittem én levelet, mondta egy percre megállítva a kocsit, hogy Ágnes szemébe mondja élete büszkeségét… Ágnes ezt a percet használta ki, hogy mégiscsak rátegye kezét a rúdra. – És most? – Most? habozott a hordár egy percig, a kuncsafttal szemben köteles dicsekvés s a szívét eltöltő bánat közt. – Inkább csak szokásból állok már. A menyem azt mondja ugyan, hogy ügyetlen vagyok. De mi ma egy hordár? – Persze, a messzendzserszolgálat, mondta Ágnes megértőn. – A messzendzser! horkant fel az öreg. Azok a taknyosok? Azért, mert biciklijük van. S alá kell íratniuk… A gavalléria az veszett el, kérem. Szegény ország lettünk. Ágnes ebben a mélabúban mintha annak a ragasztószernek kapta volna meg egyik alkatrészét, csaknem hogy boldogan nyomult a mellette baktató ember boldogtalanságába, a ki észre sem vette, hogy a fél súlyt lekapcsolták róla. – S ott, a fiánál, jó helye van? kérdezte, biztosan, hogy nincs. – Jó? nézett rá az öreg. – Olyan jó, hogy a szegényházba is bemennék már. De ahhoz is protekció kell. Már gondoltam is, hogy szólok az öreg Szapáry úrnak. Mert egy-egy régi kuncsaft, ahogy sétál a Ligetbe, megáll, vet néhány szót – van, aki egy szivart is ad. De valahogy zsenáns rögtön lefülelni… Hogy nem segítene-e be a koplaldába? – Vesebaja nem volt soha a bácsinak? bökte ki Ágnes váratlan a kérdést, mert mint kezdő klinikust izgatta az öreg puffadtsága. Az arca a vérbőségtől, s a vizenyőtől rózsaszín volt és fényes, a szeme alja is puffadt, ahogy az órákon hallotta. – Énnekem? nézett rá meglepetten a hordár. – Csak azért gondoltam, mondta Ágnes, mert az arca olyan puffadtas. – Az én arcom? csodálkozott az öreg, s fél kezével megtapogatta az arcát. Nyilván senki sem beszélt vele az arcáról, ő maga meg megszokta. – A lába sem szokott megdagadni? kérdezte Ágnes, mert nem tudott ellenállni az élvezetnek, hogy minden tanársegédi úszókötéltől menten, önállóan próbálja a kezébe esett embert az egyre néptelenebb vízivárosi utcában kivallatni. – De szokott, megvan ez a szép szokása, tért vissza a meghökkentő vesebaj után az ismerős tünettől az öreg humora is. – Visszerem is volt nekem, kérem, s ha oda nem érnek a ház elé, azt is elmondja, hogy operálták meg még a háború előtt a Rókus kórházban.

Ágnes szinte jókedvűen rakta be apja holmiját az öblös kapualjba; az öreg bánata, az, hogy kiadta, megosztotta, olyan tetterőt, bizakodást keltett benne, mintha mégiscsak volna valami orvosság, épp ebben, hogy az ember együtt húzhatja egy másikkal a kiskocsit (s közben kiszedi a sorsát) a Lipót körúti szédület ellen. Ebben a hangulatban a Frida néni izgalmát is hamar leszerelte. Frida néni, hogy túlessék a kínos jeleneten; amikorra Kertész odaért, már csakugyan fölmondott Piroskának. Piroska állítólag nagyon ideges lett, majdhogynem kiabált vele; tél közepén, ilyen váratlanul – s ami Frida nénit különösen felizgatta, végül is azt mondta: legföllebb szállodába megyek. Frida néni, amikorra Kertész odaért, Piroskának ezt a mondását már Kenderessynével, sőt két csapra jövő lakóval is megbeszélte. – Ist das nicht unverschämt? kérdezte Kenderessynétől. De hogy voltaképpen mi az unverschämt; hogy henceg a pénzivel, van módja szállodába is menni, vagy hogy ezzel mintegy szemrehányást tesz neki, aki a váratlan felmondással (s itt Frida néni lelkiismerete szövetségben volt vele) akkora pénzkiadásra kényszeríti, nem elemezte. S amikor a tárgyalásba bevontak a lelki egyensúlyát helyreállították, beállít Kertész (mert ő még mindig csak úgy hívta, mint amikor Irmához járt) azzal, hogy a felmondást vissza kell csinálni. – Mért nem gondoltad meg jobban. Warum hast du es nicht besser bedacht, fogadta Ágnest, amikor az egy friss csókkal s kézcsókkal reá rontott. – Most mit mondok én ennek a Piroskának? Tudod, milyen. Csakugyan el fog menni a szállodába. – Majd én bemegyek hozzá. Nincs nála valaki? kérdezte Ágnes, mert az utcáról látta, hogy világosság van a szobájában. S csakugyan kopogott s bement.

A látogatás nem volt olyan félelmetes, mint várták. Piroska nagy darab lány volt, a szikrázó szeme, piros arca, kibuggyanó ajka, s nagy, de nem csúnya keze: szinte megrohanta az embert egészséges melegével. Ez az egészség azonban a méreteinek megfelelő lustaságba volt ágyazva, amelyet ő valami hetérai kéjsóvárgássá próbált stilizálni. Erre vallott az is, ahogy a Frida néni utcai szobáját (az ő hajdani hálójukat, melybe esténként a Kenderessyék oldaláról Bözsikéstől átvonultak), átalakíttatta. A nagy állólámpára, mely egy zsámolyfélén állt, vörös krepp-papírral bélelt ernyőt szerelt, úgyhogy az izgató vörös pászmákkal s rejtélyes homályokkal szelte föl a szoba régi, ridegebb bútorait, a ládaként becsukható mosdót, Jeamplong tanár úr többször meghirdetett csembaló-hangú zongoráját s a zöld kárpitú díványt, amelynek a sarkában egy hatalmas fekete díványpárna, rajt aranymadarak s virágok, őrizte a belehúzódó test nyomát; az ajtón, amely a csap mögötti spájzba vitt, két buja pongyola s hálókabát lógott, félig-meddig díszül használva, maga Piroska pedig egy hosszú szipkából fújta a füstöt, s ahogy Ágnes a hangos szabadra belépett, úgy rázta meg az új divat szerint rövidre vágott haját, mint aki most vívta ki válla szabadságát. – Kertész Ágnes – előzte meg Ágnest a bemutatkozásban, nagy kezével jól megrázva az övét. – Te ismersz engem? érezte meg Ágnes, hogy itt tegezni kell. – Nemcsak téged, Károly bácsit, sőt a dédszüleidet is. Amikor Frida néni nem utált a kelleténél jobban, beültem hozzá; nagyon szeretek idegen fényképeket nézni. Azonkívül láttalak is a múltkor az ablakon, amikor elmentél. Foglalj helyet, s odavonta Ágnest maga mellé a kerevetté alakult zöld kárpitú kisdíványra. – Hallom, hogy te is ide akarsz költözni. Nem bolondság ez? Frida nénihez?

A kérdésben nem volt ellenségesség, csak kíváncsiság. Ágnes, tán mert a hordárral sikere volt, úgy érezte, hogy ez a lány a felmondás ellenére vonzódik hozzá, sőt felsőbbrendű lényként vizsgálgatja. – Az még nem olyan biztos, mondta magát is meglepő ravaszsággal. Épp erről akarok veled is beszélni. – Hogy kitúrtatok? nevetett Piroska. Az egyenesen villogó fekete szemében ott volt az „esetük” s az is, hogy nincs semmi különös benne. – Mért, nagyon megijesztettem Frida nénit? találta ki az összefüggést. – Azt mondtam neki, kuncogott, hogy legföllebb elmegyek szállodába. Egy fiatal lány! nevetett, mint aki nem tartja fontosnak, hogy annak tartsák. – Látom, neked megmondhatom az igazat, alkalmazkodott Ágnes ehhez az egyenességhez, mely bár kihívásként hangsúlyozta, a lényében is megvolt. – Én követtem el egy kis szamárságot. Arra kérlek, tekintsd a felmondást tárgytalannak. – S a papád? nézett rá Piroska. – Ő odaát lakik majd, a külső szobában. – De miért? nézett rá Piroska. Arra nem is gondolt, hogy az a filléres bér, amit itt fizetett, másoknak sok lehet. Azt hitte, valami lelkiismereti érzékenykedéssel áll szemben. – Egyelőre legalább, kérte Ágnes elpirulva. Ő meg azt gondolta, hogy a lány mégiscsak bosszút áll, nem marad. – De én magam is gondoltam rá, hogy egy kevésbé puritán helyet keresek, nyugtatta meg Piroska, ahol villany és fürdőszoba is van, s nem kell a Jeamplong tanár úr szemét magamon éreznem. Legföllebb itt már megvan a tüzelőm. Meg lusta is vagyok költözködni. – Maradj hát nyugodtan tavaszig, vette észre Ágnes, hogy nyert ügye van. – Addig talán én is találok számodra egy megfelelő lakást, tette hozzá hirtelen nagylelkűséggel. – Igen? Hol? kapott rajt Piroska. – Ismerősöknél… Esetleg minálunk is… toldta meg, hogy egész üres szónak ne látsszék az ígérete. Az anyja csakugyan mondott olyant, hogy kiadna egy szobát. – Nálatok? villant föl Piroska. A bácsiét? – Csak még nem szánta el egészen rá magát, vágott elébe Ágnes a kínálkozó kérdésnek; hogyha igen, úgy miért nem most. – Akkor együtt is laknánk. – Ez nagyszerű lenne, kapta el Piroska a kezét. – Te úgy imponálsz nekem. – Miért? nevetett Ágnes. – Hát hogy olyan vékony és finom vagy. Van erőd tanulni… Medika, lökte maga elé a szót, mint valami elérhetetlent, de irigységtelenül. – Te is énnekem, mondta Ágnes őszintén. – Én? nevetett Piroska. – Nem mondanád meg, mivel? – Ezt persze nem lehetett volna olyan egyszerűen megmondani. Hogy olyan egészséges, fütyül a világra, rendben vannak a hormonjai. Szegény Mária, ha őbenne volna ez, ami ebben, nem féltené Vetésitől. – Azt nem olyan könnyű elmondani, ismerte be nevetve. – Gondolom, karolta Piroska a dereka köré a jó erős karját. Kitalálta, Ágnes mire gondol, s jó meleggel futott át rajta a biológiai önérzet. Egy kicsit diskuráltak még, aztán Ágnes felugrott: – Megyek, megnyugtatom Frida nénit, nevetett a fiatalok cinkosságával, s ment a két rakodó öreghez. – Na, mit mondott? kérdezte Frida néni aggodalmasan. – Hogy örömmel marad. S örül, hogy megismeri apukát is. Nagyon jókedvű, egészséges lány, ajánlta az apjának. – Ja, froh und gesund, das ist sie, mondta Frida néni, mint aki nem adta föl a véleményét, imádnivaló epésséggel.

De ha ilyenformán az anyjánál kellett is maradnia, Ágnes nem tekintette többé a Lantos utcai lakást otthonának. Bár még tartott a téli szünet, mindig talált valami foglalatosságot a városban. Hol Frida nénit kereste fel (többnyire iskolaidő alatt, amikor az apja nem volt otthon), hogy nincs-e szükségük valamire; hol a Szépművészeti Múzeumba ment ki a régi kedves képeit megnézni, hol a villamosbérletét kamatoztatta találomra, egyszer még a Filatori-gáthoz is kiment, bár az utca nevét sem tudta, hogy a Halmi pátriáját megismerje, s az indexét, ha véletlen találkoznának, átadja. A délutánjait többnyire a Segítő Alap könyvtárában töltötte (egyszer-kétszer felfedező útként más könyvtárakba is elment), s a Rosenthal kollokviumon felbuzdulva, a Korányi vesekönyvét is kivette. De minél többet olvasott betegségekről, annál inkább gyötörte, hogy nem látja őket. Más lenne, ha Rosenthal azt mondaná: tessék, kisasszony, járjon be, s beszélgessen el a betegekkel. Milyen jól kihasználhatta volna ezt a facér időt. Így azonban csak azért élt, járt, olvasott: hogy az anyjával ne kelljen lenni. Nem mintha rá magára még mindig haragudott volna. Inkább a „bűn diadala” volt, az őt is ketrecébe záró, amelynek nem akart behódolni. Az anyja a költözés után néhány napig nem szólt hozzá; megbántott arca azt mutatta, sikerült meggyőznie magát Ágnes hálátlanságáról, aki bíróul lépett fel a szülei dolgában, s olyan megbélyegzésnek akarta kitenni, hogy még az apja is megsokallta. A kiengesztelést váró duzzogásába azonban most egy kis félelem is vegyült. Ha Ágnes ránézett, tartotta arca sértetten szenvtelen simaságát, de ha váratlan fordult felé, nemegyszer fogta el megszeppent, kutató tekintetét. Mintha valami zavar költözött volna lobbanékonyságába, mely az idegrendszerére rakott terhet, ha csak enyhe rosszallás volt is, a szemrehányás árnyéka, igazában biztosan pillanatok alatt dobta le dühkitörésben, méltatlankodásban, sírásban, önapoteózisban, ellenvádban. Máskor el sem lehetett képzelni, hogy ekkora bántalom után, mint Ágnes árulása, ő kezdjen szólni a másikhoz; most azonban lányának hallgatása s főként ritka otthonléte a szünet idején, olyan teher volt rajta, melyet nem bírt el, s minthogy a régi módszerrel, a szemére lobbantással, a seb felfrissítésével nem mert kísérletezni, ő kezdett közeledni a lányához. Friss, meleg vacsorát készített, kivasalta, s hogy Ágnes észrevegye, a „rekamié”-ra rakta a blúzát, kombinéját, s végül is ő kezdte mutogatni neki az új „bőrdomborítást”, még a kis ék végű pálcikát is a kezébe nyomta, hogy méltányolni tudja az iparkodásait. A bőrdomborítás mellett különben batikolni is tanult. A batikolás akkor jött divatba, s az egyik ipariskolán külön tanfolyamot rendeztek batikoló úriasszonyoknak. A batikolásban Kertészné s nyilván Lackovics szerint is több lehetőség volt, mint a bőrdomborításban. Holland-Indiából hozták Európába, ahol az egzotikumnak, bennszülött szobroknak, díszeknek, táncoknak kezdett becsük lenni, azon kívül, „modernebb” is volt, mint a Tündérujjak-ból másolt kézimunkák, melyekkel házasélete alatt hipnotizálta magát. S Ágnes nem tehette, hogy meg ne hallgassa a beszéd kedvéért indult, de lelkesedésbe csapó beszámolót a káprázatos színekről, összhatásról, amit a batikolás visz a selyemkendőre, amelyen a viasszal bevont ábra őrzi az anyag színét, s hogy őt mint dicsérte meg külön is a tanár, az ügyességéért. Mindezek a gyors iparok (a bőrdomborítás, batikolás, éppúgy, mint a trafiknyitás, melyre Binderék biztatták s amellyel még nemigen mert előhozakodni), mind azt bizonyította, hogy ő levonta tette következményeit, s ha kivívta függetlenségét a szerelemben, vállalja a függetlenséget a kenyérkeresetben is, igazán csak átmeneti szükségből, s részben Ágnes érdekében, fogadja el azt a rongyos kis pénzt az urától; hiszen ha beletanul, s naponta csak nyolc-tíz kendőt sétáltat végig a festékes csészéken, nem lesz több szüksége rá. Ágnes se adja föl soha, intette őt, akármilyen jó partit csinál, orvosi gyakorlatát.

Ágnes, amíg a tervezgetéseket hallgatta, bárhogy serkentette az igazságérzetét, nehezen tudta a részvétét elnyomni iránta. Mért volt olyan biztos benne, hogy az anyja sose fog sem a bőrdomborítással, sem a batikolással, sem semmiféle iparral egy lyukas petákot keresni? Hisz, régebben legalább, szorgalmas s ügyes is volt. Azt a rengeteg időt, amit más asszony elkószál, némelyik elkártyáz, ő csipketerítőkbe, hatalmas horgolt függönyökbe ölte, amelyeken gyümölcsfák, fantasztikus madarak alakultak ki a fürge, vékony ujjak sok-sok hurokvetéséből. A hintaszéken a selyemszmirna, a falon a gobelin Romeo s Júlia; mind kitartását bizonyította. Hány hósapkát, érmelegítőt, kétujjú kesztyűt kötöttek Bözsikével, az első háborús télen, amikor az ápolónőséget otthagyta. Mért volt olyan halálos biztos, hogy most, mikor ezt a lelkesedést nem a kárpáti tél, a katonák iránti félig valóságos, félig színészi részvét hozta mozgásba, hanem a maga emancipációja, hogy a régi ügyesség, műgond, lelkesedés, szorgalom – mind csődöt fog vallani? Tán ha nem ilyen kivételes, Lackovics-kavarta viszonyok között, valami mutatós, pénzt hozó iparral kell a „kenyeret keresnie”, hanem a háborús évek szegénységét folytatva, mint más tisztviselőasszonyok, egy kézimunkaüzletnek gyártja terítőit és függönyeit. De akkor is másvalakinek kellett volna az árut hoznia, vinnie, mert az ő érzékenysége biztos száz okot talál, hogy felgyúljon. Ahhoz, hogy ő kenyérkereső lehessen, nemcsak a szakmát kellett volna kitanulni, magát a kenyérkeresést is, s ahhoz neki, a szeszélyes, elkényeztetett s mégis boldogtalankodó asszonynak, aki soha nem összpontosította pénzszerzésre az erejét, figyelmét, hallgatni tudását: már végképpen hiányzik az iskolája. S ahogy arra a sokféle csalódásra gondolt, ami az öregség küszöbén Lackoviccsal, a jávai sálakkal s elsősorban önmagával kapcsolatban borítja majd el, lehetetlen volt, hogy az elkerülhetetlen s aránytalan bűnhődésre egy kis elnézést ne előlegezzen neki. Egy-egy új, friss „komiszságra” volt szükség – hogy az a szilveszteri pallós újra előjöjjön a hüvelyből.

Egyik délben a zsúfolt sárga villamoson, mely a Körúton akkor is a hatos számot hordta, a peronról mintha Macát pillantotta volna meg a hol erre, hol arra zökkenő fejek között. Az ablaknál ült, s ahogy Ágnes hol összeszűkülő, hol kitáguló látórésébe került, többnyire az utat figyelte, nagyobb elfordulási szöggel, mint szükséges, s állhatatosabban, mint a villamosból szokás. Ágnest inkább az a tüntető kinézés győzte meg róla, hogy ő lehet, mert a gombaforma filckalap csaknem teljesen elfödte az arcát. Biztosan röstelli, hogy nem tudott tanítványt küldeni, s Ágnes tett is egy-két mozdulatot, hogy hozzátörjön, s a kedvességével megnyugtassa, de azzal, hogy biztos fedezékét elhagyta, a megállónál kiömlő utasok közé került, s szinte a lépcsőkre sodródott. A következő megállónál a barna kalap is megemelkedett, s Ágnes most már meggyőződhetett, hogy Maca az. A másik peronon fog leszállni, vette biztosra szinte, az egy boksszal közelebb is volt. De nem, Maca egy fejtekerés és néhány szabadkozó szó után, mellyel a kiszabadulást kérte, feléje indult meg, s még mielőtt Ágnes a mosolygó, diáklányossá vált arcával ráköszönhetett volna, futólag, mint aki en passant intéz el valakit, két váll között, odaszólt: – Na, te szépen lóvá tettél engem. – Miért? kérdezte Ágnes, elképedten. – Odaküldöm azt a kislányt, és azt mondják, hogy tévedés, te nem vállalsz tanítást, jutott el a lépcsőig a két-három közbekerült alaktól fölszelt mondatával. – Én, Mária néni? törtetett Ágnes is a lépcső felé. – Én nem tudok semmit az egészről. – Pedig ott volt, mondta Maca már a kövezetről. – De hát hogy? Hol van az a kislány? hajolt ki Ágnes a feljáróra fürtösödő emberek közt. Maca a kezével mutatta, hogy annak már ütheti a nyomát, talált más preceptort. – Vigyázzon, mert lelök a kocsiról, szólt föl rá egy fejtulajdonos, akinek az ő kétségbeesett nyújtózásától a kalap is félrecsúszott a brillantinszagú fején.

Ágnest ez a rövid jelenet rettenetesen felkavarta. Nem volt kétsége, hogy a jó Maca csakugyan fogott neki tanítványt, s az anyja, amikor az a címmel beállított, elzavarta. Nem elég, hogy az apján át fogságba vetette, még azt sem engedi, hogy pénzhez jusson. Azonnal leszállt, s a szembejövő villamossal indult hazafelé. A zárban benne volt a kulcs, hiába kopogott a toll végén a magáéval. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Lackovics van ott (ilyen idő tájt ő soha nem szokott itthon lenni, a megvetése szigorú órarendet tartott, szinte fölajánlta, tessék, délelőtt tíztől este nyolcig nem vagyok szemtanú), de a friss felháborodása azért csak megnyomta jó erősen a csengőt. – Hát te? nézett ki az anyja. Az ebédlőasztalig, mely ki tudja miért, a drámai közlések színhelye lett az utóbbi időben, némán tették meg az utat, a felelősségre vonásra készülő Ágnes s utána az elképedt s kissé megszeppent anya. – Anyám elküldött innét egy kislányt, fordult Ágnes a mögötte jövőnek. – Én? Nem tudom, miféle kislányról beszélsz, ment át az első, őszinte, lobbanó tiltakozás, ahogy rájött, mi következik, az óvatosabb, időt nyerő tagadásba. – Az Andrássyból, még karácsony előtt. Most találkoztam Mária nénivel a villamoson. Nem is akart megismerni. Ő kijár nekem – tudhatom, milyen nehéz az most – egy házitanítványt, s itt elkergetik. – Ja, az, látta be Kertészné, hogy nem adhatja a tudatlant. – Egy mafla kiskölök. Azzal jött ide, hogy őt nem tudom milyen néni küldte, s itt fogják tanítani. – S nem tetszett rájönni, hogy azt csak énhozzám küldhették? kérdezte Ágnes még mindig erélyesen, bár érezte, hogy a friss dühe lyukat kap, mint a futballgumi. Hisz mégiscsak az anyja volt, akit szidnia kell. – Szóltál te nekem? érezte meg az anyja a kis eresztést. Mindent a hátam mögött csinálsz, s ha nem tudok róla, felelősségre vonsz. Én annak a lánynak is csak azt mondtam: én nem tudok róla, kedvesem. – Azt tetszett mondani, hogy nem vállalok tanítványt! – Én? Itt süljön ki a két szemem! – A szemében felcsapó tűz s a szája szélén megjelent kis tajték arra vallott, hogy a szemre hányt részlet nem lehet egészen igaz: ha el is küldte, nem a Maca szavával. – S mért nem tetszett szólni nekem? Másnap még bemehettem volna. – Mit tudom én, mivel gyötörtetek épp akkor apáddal. Vagy hánykor kujtorogtál haza… Nem hallottál még olyat, hogy az ember elfelejt valamit? – Nem is volt akkor már iskola, jutott eszébe egy jobb érv. S látva, hogy Ágnes haragja is lehúzódó vitorlával áll előtte, maga cáfolta meg az egész védekezést, kimondva az igazi indokot: – Egyáltalán, mit mártírkodsz nekem azzal a házitanítással. Nem elég, hogy a menzára járatlak, még a pénzt is tanításból kell megszerezned? Amíg te az egyetemre jársz, addig én előteremtem (a batikból, gondolta Ágnes) a költségeid. Nem kell buta kölykökkel lopnod az időt. Olyan pofája volt, mint egy kis csimpánznak. Ha van szabad időd, keress társaságot magadnak. Attól, hogy ilyen szürke nővérnek öltözöl, a betegek nem fognak többre tartani.

Ezzel az indulatokat érvre fordító észjárással nem volt mit vitatkozni. Ágnes azonban megint megkeményedett, s eltökélte, hogy azért sem engedi gúzsba kötni magát. Igenis, a maga lábára áll, s mihelyt módja lesz, el is költözik. Ha az apja nem akarta magával vinni, kivív máshol egy cselédszobát. A foglalkozások köre azonban, melyekből egy egyetemi hallgatónő eltarthatta magát, nagyon összeszűkült, a menekültektől elözönlött, tönkrement világban. Volt egy kollégája, az ötödéves létére már tanársegéd volt az anatómián. Ha ő is bevágódhatna egy ilyen halott intézetbe, amelyben a praxisra készülő kollégák elveszett időnek tartják a munkát. Vagy valamelyik laboratóriumban titrálna, készítne metszetet. De ahhoz is összeköttetés kell. S mihez jutni ott, még tán ebédhez sem. A segélyegylet, a könyvtár – vagy ha a menzán nem fiúk szolgálnának ki? A hol táguló, hol szűkült körben végül is mindig a diáktanítás jelent meg. De hol akasztja le azt a 3–4 ezer koronás diákot? A dékánátuson, a hirdetőtáblán már kint lógott a névjegyecskéje: „Harmadéves orvostanhallgató korrepetálást vállal, elsősorban természettudományi tárgyakból.” Alatta a lakáscím. Azt, hogy ki lesz az a szülő, aki az orvosi karra megy korrepetitort keresni, maga sem tudta elképzelni, de a táblán a lakást kereső cédulák közt még lógott néhány ilyen kétségbeesett névjegy. Most, hogy az anyja az andrássystával ezt tette: kihúzta a címüket, s azt írta oda: bővebbet a kapus bácsinál. Edzette magát, s a menzán a kollégákat is megkérdezte, nem tudnak-e valakit, aki házitanítót keres. Az egyik azt mondta, hogy a Múzeum körúton, a bölcsészeten kell cédulát kitenni, azt jobban ismerik a szülők. Ott csakugyan több ilyen cédula lógott az üvegkalitkán. Ott viszont nem ismerte a kapust. A legreménydúsabb az lett volna, ha elmegy Macához. Illett volna is kimentenie magát. De a kimentés, mint a lefutó harisnyaszem, magával húzta volna az egész történetük. Ha abba beavatja, Maca megbocsát. De ez olyan kínos volt. Ami történt, hiába ordított, ő nem tudott beszélni sem róla. Azt, hogy az apja elköltözött, még nem mondta senkinek.

S végül is nem kellett Macához fordulni. A második félévi beíratkozások alatt Máriával találkozott a quaesturán. Akkor még nem volt külön orvosegyetem, az orvostanhallgatók is ott állították ki lepedőiket a bölcsészekkel és jogászokkal együtt a Központi Egyetem folyosóin. A lepedő, melyre a kollégiumokat s az előadók nevét írták föl, apró szelvényekre volt szétszedhető, amelyeket a megfelelő tanszéken kellett leadniuk. Hogy ez pontosan mire volt jó, az orvoskaron senki sem tudta, olyasminek tekintették, mint a dékáni kézfogást, csak ez sokkal tumultuózusabb szertartás volt. A lepedőkkel, hogy érvényessé váljanak, a quaestura kis ablakaihoz kellett valahogy odajutni, hogy az indexszel együtt lepecsételjék, s mint valami postai szállítót, részben ott tartsák, részben visszaadják. Minthogy a hallgatók száma nagy volt, a felhúzható ablakok száma s mérete pedig kicsiny, az ablakok felé törés is levizsgáztatta a karok és egyének jellemét, az orvostanhallgatók, főként a fiúk, mulatságnak tekintették a dolgot, mintha egy idegen országban rugbyt kellene játszaniuk; a bölcsészek viszont komoran hallgattak, láthatólag ingerültek voltak, s egy-egy rosszalló, de rászólásig nem jutó hátranézéssel nyugtázták az erősebb lökéseket. Ágnes elég jókedvűen íratkozott. Az ismerős kollégát úgy igazította maga elé, hogy a hátával fedezze, s jól ránézett a mögötte levő gólyára, aki mintha egy kis élvszerzésre használta volna ki a közellétét. – Ágnes, szólt rá hátulról valaki. Mária volt, aki mint i-betűs, a szomszéd ablaknál most állt be a sorba. Ágnes vidáman intett vissza a magasra emelt indexével, ahogy az Angolparkban, aki már rajt ül a csodakeréken a most rászállónak. S míg a tolóablakhoz ért, az is időtöltés volt, hogy Mária haladását figyelje, s amennyiben az arcuk egymás felé fordulhatott, odamosolyogjon, s hang nélkül (minthogy a zaj úgyis elnyelte volna) lassítva járó szájjal szavakat menesszenek egymás felé. Ágnesnek az volt a benyomása, hogy Mária nem olyan eleven most, mint utoljára, a cukrászdában, s a jelváltást sem úgy folytatja, mint ő, mondjuk; nem ellenségesen, sőt igyekezettel, csak egy kicsit szomorúan. Az is gyanús volt, hogy Vetési nincsen itt. Akinek komolyabb udvarlója volt, nem hagyta a társnőjét személyesen nyomakodni. Most azonban eszébe juthatott valami, mert az előtte levő tányérsapkás hallgató vállába kapaszkodva felágaskodott, s úgy próbált Ágnessel valamit közölni, mire az, mivel nem értette, csak a vállát vonogatta. A reménytelen távközlési szándék a két közbeeső emberi gömbcikkely figyelmét is fölhívta magára, úgy hogy Ágneshez, mint egy Attila-posta, melyet egymás hasát nyomó sürgönyducok adnak tovább, az utolsó kolléga dörmögésében végre megérkezett az üzenet: a kolléga kisasszony arra kéri, hogyha végzett, legyen szíves őt megvárni. Saját érdekében, ért oda ugyanezen az úton egy második hullám is.

S csakugyan, Ágnes jóval előbb ért el az üdvözülés nyílásához, s mialatt lepedője maradványait, hátát hátravetve maga elé tűrte, biztató jelet vetett Mária felé, akit egy orv, oldalról jövő áram éppen visszanyomott, úgy hogy a védekező válla s bosszús arc nem is igen tudott válaszolni. Ágnes rendbe szedte az indexét, s mint boldog partra ért hajós nézte az örvényeket, még a mellette gubbasztó bölcsész kollégának is segített, akinek legalább hat dioptriás szemüvege volt, s a második félévben sem ismerte ki magát a lepedőkitöltés mesterségében. – Jaj, mondta Mária, amikor végre hátra is megtette, széles csípőjével törve az utat, s a myopiás kolléga helyére omlott a padon. – Azt hittem, benyomnak a quaestor fejére… Ágnes az arcába, szemébe nézett; jobban hasonlított a régi Máriához, mint a cukrászdaihoz, csak a szeme alatt volt feketébb az árok, s az egyik szemhéja vibrált egy kicsit. Ágnes a diagnózist megelőző részvéthullámban nem érte be az ölelésbe átmenő kézfogással, meg is csókolta őt. – Rég nem láttalak, otthon karácsonyoztál? Mária felelt, de nem nagy kedvvel. – Ne kérdezz annyit, szólt Ágnesre, amikor az újabb kérdéseket adott föl az elmúlt hónapok felől, mert még elfelejtem. Nem te vagy az a harmadéves medika, aki természettudományi tárgyakból korrepetálást vállal? – Láttad? kérdezte Ágnes elpirulva. – Ismered a gyengémet a hirdetések iránt… Csakugyan nemegyszer találkozott Máriával, amint könyvhegyével a karján a hirdetőtábla céduláit sillabizálja. – Te meg még át is húztad a címet. Egy áthúzott szó, az mindig izgató. Rémlett is, hogy valahol a Dalnok vagy miféle utcában laksz. – Egyszerűbb a kapus bácsinál, mondta Ágnes, bosszúságára újra elpirulva. – Az ember nincsen mindig otthon. – S csakugyan hajlandó volnál korrepetálást vállalni? – Miért ne? Egy kis zsebpénzre, tette hozzá, a társadalmi reflexei fölötti bosszúságát tovább fokozva. – Nagyszerű nő vagy, mondta Mária gyanútlan csodálattal. – De épp most… hogy az édesapád is megjött!

Mária, mint a legtöbb védett lány, gyanútlan volt pénzügyekben. A megjött apa, az ő patikuslányi fogalmai szerint, azt jelentette, hogy a család többi tagjának nem kell pénzzel gondolni. – Épp azért! mondta Ágnes dacosan, szinte szembefordulva a gyalázatossal, aki azt mondta: zsebpénzre. Mária nem értette ezt az „épp azért”-ot, de kitalálta, hogy valami hősi dolog rejtőzik mögötte, s egy kézszorítással ismételte meg az iménti „nagyszerű nőt”. – Na jó, mondta, s ragaszkodsz a gimnazistához? Nem volnál hajlandó egy polgárista kislányt tanítani? Negyedikest? – Ki volna az? kérdezte Ágnes, mintha a körülményektől függne, holott a szíve is azt dobogta: vál-la-lom per-sze hogy vál-la-lom. – Ott, ahol én lakom, a háziasszonyom unokája. – Annak van unokája is? mert Mária mint az „én nagyanyómat” szokta emlegetni. – Rajtad kívül? tette hozzá mosolyogva. – Még csak neki van szegénynek. A lányától örökölte. De hisz majd meglátod. Eddig ő próbált foglalkozni vele. Rettenetes volt hallgatni is. Három négyes. – De hisz az a polgáriban elégséges, mondta Ágnes, mert Bözsikén át megismerte a négyesek s ötösök közti döntő különbséget. – Igen, de ő tovább akarja taníttatni. Egy regény… Majd meglátod… Szóval? – S mikor mehetnék el megbeszélni? – Akár ma is. Délután négyre, mondjuk. – Te otthon leszel? kérdezte Ágnes. A kérdés ártatlan volt, de Máriában valahogy mégis mélyre szaladt, mert hirtelen modort cserélt. A karórájára nézett, szinte a cukrászdai Máriát utánozva: – Jaj, én meg elbeszélgetem itt az időt, ugrott fel. Tizenkettőre a Szervitáknál kellett volna lennem. – Randevú? nézett rá Ágnes mosolyogva. – Csak a régi, csókolta meg futtában Mária. – Szervusz. Szóval délután négykor…. – Már elviharzott, amikor Ágnesnek eszébe jutott, hogy nem tudja a címét. Kétségbeesetten ugrott fel, mintha a tanítványt kapták volna el megint az orra elől. Még jó, hogy tudom, hová ment, gondolta. De ahogy az egyetem elé kiért, mégis körülnézett. Az ismerős alak a Calvin tér felé kacsázott, ellenkező irányba, mint mondta, s egyáltalán nem olyan sietősen, mint ahogy megindult. Amikor Ágnes hátulról belekarolt, összerezzent, s szinte ingerülten nézett a ráakaszkodó barátnőre. – A címedet nem mondtad meg, mondta Ágnes, a saját ügyetlenségén nevetve, mintha az irányváltást s arcán a könnyeket észre sem vette volna.

Mária nem is olyan messze lakott tőlük, ugyanabban a városrészben, melyet a nyolcvanas években húztak fel a két nagy pályaudvar között a tőkéjüket házba mentő drogisták és fényképészek s a város terjeszkedésére számító spekulánsok; csak míg az ő olcsó álröneszánsz homlokzatuk a Nyugatitól kapta a füstöt, itt a Keleti végezte az utcafront egybekormosítását. Az utca szélesebb s forgalmasabb volt, mint az ő diszkrét mellékutcájuk, melyet, zsákutca lévén, a környék gyerekei tavasztól őszig futballpályaként használhattak. Ezen az utcán még így délután is át-átcsapott, baktató szatyrokban, másfelé lakó vásárlókban, hazafelé vágtató teherkocsikban, a közeli piac. A sarokházban, melyben Mária lakott, egy kocsma gyűjtötte a dolguk végzett bőrzekés árusokat, ajtaján zaj, verkliszó dőlt ki csábítóan, s az ablakon a vendégekkel egyívású, de bizalomkeltő betűk (melyeket tintába mártott ecset írt föl egy ív csomagolópapírra): palacsintaevő versenyt hirdettek, épp aznap hét órára. – Az meg milyen lehet? gondolta Ágnes, aki ott hallott először erről a sportágról, mialatt a piszkos (létrák és bútorok nyomát) őrző lépcsőházon a negyedik emeletre fölballagott. A versenyevők elkékült arccal nyomják magukba a palacsintát, a sörös bajuszú kocsisok s a széles kofaasszonyok, akiknek nagy bőrerszény van a kötényük alatt, hahotázva mutatnak rájuk, a kocsmárosné s a kisegítő a söntésbe belátszó nagy konyhatűzhely vagy a kint fölállított gáztűzhely fölött dobják magasra a palacsintát, s szaladnak úgy sütőstől a megürült tányér felé, melynek a gazdája az előző palacsintát gyűrve, türelmetlenül mutogat a tányérjára. Nincs egy ilyen Breughel-kép? – bizonyította az emeletekkel növő szorongásának, hogy még tájbenyomások gyűjtésére, műtörténeti asszociációkra is képes. A szűk folyosón, a lépcsőház torkolatától a negyedik emeleti ajtókig a nyitott vaskorlát mellett gyerekekre kellett gondolnia, akik ezekre fölkapaszkodhatnak, s úgy néznek le a ház üregébe, s ettől maga is egy kicsit szédülni kezdett.

Az ablak mögött, amely már a 3. számú lakáshoz tartozik, egy függöny lebbent, s egy alak sietett kifelé. Mire Ágnes a kellő nekidurálás után a csengőt megnyomta volna, a lakásajtó már kinyílt, s Mária karja húzta be a maga szobájába. – Már vártalak, suttogta Ágnesnek az ajtó mögött. Nem akartam, hogy bemenj, amíg nem beszéltünk. Majd kicsit zavartan, hogy pénzről kell beszélnie, de büszkén is, hogy mint barátnőnek erre is van gondja. – Gondolkoztál már, hogy mit kérsz tőlük? Ágnes tulajdonképpen gondolkozott (sőt a menzán egy ismerős kollégával erre vitte a szót, de az férfiként abba az orákulumi mondásba rejtezett, hogy az most, tekintve a devalvációt, hónapról hónapra változik, s a kukorica árvalutát ajánlotta neki) most azonban a szegényes környezetet látva, amelyet ő Márián át mindig valami garzonlakással asszociált, nem merte, amire gondolt, kimondani. – Elég szegények lehetnek, mondta mintegy a maga elhatározásával alkudozva. – Csak ne féltsd őket, nagyanyó minden vasárnap megsüti a tésztácskáját. S nekem már kétszer is emeltek. – Mégis, mennyire gondolsz? nézett Ágnes a barátnőjére. Mária az ügy komolyságához mért arcot öltött. Tetszett neki, hogy Ágnes gyámja lehet ebben az ügyben, a pénzügyi ismeretei azonban hiányoztak hozzá. – Ülj le egy percre, még úgy sincs egész három.

Ágnes leült, s körülnézett a szobában. A bútorok között volt egy-két ősi darab, egy asztal meg egy sublód, ezek akár Tükrösről kerülhettek ide, nyilván nagyanyó bútorai, s a bútorzatnak mintegy a csontvázát alkották. Az újabb rétegek, egy toalett-tükör, a garnitúra, amelynél ők is elhelyezkedtek, s a ruhásszekrény – jávorfából voltak, az a „modern” sima bútor, amelyre Kertészné egy ideig mint a divat torzszülöttjére haragudott, hogy aztán a régi faragott bútorait kezdje szégyellni előttük. Ezt a bútort az elhalt lány kaphatta stafirungba. Végül a terítők, képek – az anyjáéhoz hasonló keresztöltéses párnák: ezt a szarvasi patikusné küldte fel, hogy a lánya otthonát kellemesebbé tegye. A fehér rézágy is a vidéki lányszobából kerülhetett ide. „Vajon ezen háltak először?” gondolta Ágnes, ahogy a szeme végigsiklott a fehér terítőjén. – Én ezért a szobáért négyezret fizetek, mondta Mária. Az, hogy nap mint nap idejössz, s vesződsz azzal a buta kis macskával – egy medika! – van annyi, minthogy ők átengedik nekem ezt a lakást. – Négyezer, nagyon sok, az apám is csak annyit kap, bökte ki Ágnes ijedtségében, hogy ilyen nagy árat kell kérnie, a családi titok egy darabját is. – Lakás kevés van, házitanító meg sok. Emlékszel az áralakulásra, a közgazdaságtanban? – A célzás nem is annyira a kommün alatt megkóstolt s rég elfelejtett tantárgynak szólt, inkább a mulatságnak, hogy ők ketten itt az áralakulás törvényeiről elmélkednek. – De hisz ott épp azt tanultuk, hogy az érték a beléölt munkával arányos, mondta Mária, aki mint jeles tanuló, ezt is jelesen megtanulta. – Mit öltek ők az én szobámba? – Ha háromezret kérek, azt gondolod, nem nyomorítom meg őket? – Én azt hiszem, kérheted, mondta Mária kissé tétovábban, mert ha az előbb a nagylelkűség volt felül benne, hogy a barátnőjének jót tegyen, most a háromezernél arra gondolt, nem vele érezteti-e nagyanyó, ha az eredmény nem lesz arányban az áldozattal.

Odaát közben mégis észrevették, hogy akit várnak, itt van a lakásban: a szoba ajtaja többször nyílt, csukódott, s a tétova léptek, edénycsörrenés, fiókkihúzás inkább életjelnek, mint értelmes tevékenység zajaként hatottak. – Nagyanyó már motoz, értelmezte Mária is a jól ismert morzejeleket. – Akkor hát menjünk ki hozzá, nehogy megharagudjék, állt föl Ágnes. – Nem olyan sürgős, nézett Mária a karórájára. Az, hogy a lakásadónőjét egy kicsit várathatja, bárhogy dícsérte, élvezetet szerzett neki. A konyha félhomályából fekete fejkendős asszony lépett Ágnes felé. A rékliszerű blúza, magasszárú fűzős cipője, mint a tükrösi rokonoké. A női szem azonban rögtön megérezte rajta, hogy ez már nem igazi parasztasszony; rég él városon, s ha őrzi is a viseletét, a tanítónő lánya nyomot hagyott rajta, a kendőt nem huzogatta, a homlokát végigsimítva minduntalan a szemébe, hanem egy nyílt, nyugodt arc kereteként hordta, a blúzán egy kis zsabó díszlett, a szoknya is városias szabású, nem volt az a földet söprő farka. A parasztviselet mintha inkább azt hirdette volna, hogy ő itt a városon is megmaradt a maga istenfélő egyszerűségében. A kicsit előírásszerűen kedves és szerény mosoly, s a nyájas, szelíd megjelenés mélyén valami keménység szintén ezt a benyomást mélyítette és színezte. – Mint egy nazarénus asszony, gondolta Ágnes, ahogy habozását leküzdve, a „kezitcsókolom”-ját is hozzáfűzte a kézfogáshoz. Sose látott nazarénust, csak az Eötvös Károly könyvéből olvasta őket, amelyet könyvfaló korában mint kislány rágott végig, az apja itt maradt s számára is hozzáférhető könyvei közt. – Már nagyon várjuk az Ágnes tanárnőt, mondta mosolyogva, de az urak elé került egyszerű asszonyok alázata nélkül; látszott, hogy jó helyen keverte ki a tiszteletadás és méltóságtartás hozzáillő ötvözetét. – Jolánka alig tudott ebédelni az izgatottságtól. – Ágnes zavartan kereste új hivatalához a hangot. – Még nem volt házitanítónője? – Idáig még csak a nagymama próbált foglalkozni vele, mondta Ágnes első munkaadónője. – Elképzelem szegényt, nevetett Ágnes, ahogy felnőttekkel enyelgő fiatal lányok szoktak. – Gyerünk be hát, és mutassuk meg magunkat neki.

A szoba olyanféle volt, mint a Máriáé, csak nagyobb, s a patikusné terítői helyét foglalták el a különféle emlékek: családi képek, köztük ugyanaz a fiatal nő három-négyféle korban s változatban, a szalmavirág fölött egy régi obsit, egy szögön mirtuszkoszorú fátyollal, s ami Ágnest legjobban meglepte, a tanítónő dupla ágya fölött, amelynek kirívó sárgaságát egy sötét terítő hangolta a barna paraszti bútorhoz, fekete keretben három gyászjelentés. A kislány, akinek az izgalma megnyugtatást várt, ott ült a szoba közepén, a tanulópaddá alakított ebédlőasztalnál, frissen vasalt iskolás kötényben, melyet nyilván nem reggel adtak rá, aminthogy a hosszú, fekete pántlikás copfján s gyűretlen rakott szoknyáján sem volt pihe vagy elszabadult tincs, ami az iskolai délelőtt nyoma lehetett volna. Az asztalon szépen kékbe kötve a könyvei, nem a másnapra szükségesek, hanem valamennyi, a Kogutowicz-atlasz legalul, a zsoltár legfelül. Ő maga egy kinyitott könyv előtt ült (úgy volt megrendezve, hogy tanuláson érjék), s amikor nagyanyó s az új tanító belépett, előbb megnézte őket, aztán szép álmosan fölállt, s egy ernyedt, szorítás nélküli békaláb kezet eresztett Ágnes baráti kezébe. Ahogy ott állt előttük, mint aki most állt fel egy nem sok jót ígérő felelésre, bizony nem volt valami megnyerő. Ahhoz, hogy negyedikes, meglepő kicsiny és fejletlen – a fekete cérnaharisnyás lába két piszkafa, tartása rossz, s ahogy a szembenézést kerülve a szeme hol balra, hol jobbra menekült, az embernek orv gondolatokra, titkos gyermeki élvekre kellett gyanakodnia. Az izgalomnak, amelyről a nagyanyja beszélt, nyoma sem volt rajta, legföljebb a nemtörődömséget, mely állandó állapota lehetett, fodrozta meg egy kis gyanakvó kíváncsiság. – Hát te leszel az én kis tanítványom? – győzte le Ágnes az ijedtségét, de azt már nem tudta eltalálni, mit is kéne megfogni rajt: a tarkóját magához szorítani, a vállát átölelni, vagy csak a békaláb ujjait tovább fogni. Így csak nézte tettetett szeretettel. – Mutatkozz be szépen, szólt rá a nagyanyja, mint egy kisgyerekre, holott ők ketten felnőttek sem mutatkoztak be egymásnak. (Vagy úgy illett volna?) – Nem szükséges, hisz tudom, ki vagy. Te Jolánka vagy, Kovács Jolánka, olvasta le a vignettáról, én meg Kertész Ágnes. Elég egyszerű nevünk van? – Igen, mondta a kislány alig hallhatón. – Meg van egy kicsit illetődve, mondta a nagyanyja. – Mindig mondom neki, ne légy, Jolánka, olyan bátortalan, a tanárnők így azt képzelik, hogy tán nem tudod a leckét. Pedig higgye el, hét éve van mellettem, de nem engedtem el készületlen az iskolába. Csak most már nekem is nehéz egy kicsit. Én csak egy osztatlan falusi elemibe jártam. – S most tetszett vele megtanulni? kérdezte Ágnes tisztelettel. – Mit tegyek? Így ígértem szegény lányomnak, hogy az árvából embert nevelek, ő sem lesz kevesebb, mint az édesanyja. De hát Ilikének éles esze volt, ő magától tanult mindent, Jolánkát tán én is elrontottam, ő már úgy megszokta a segítséget, hogy nem is tud meglenni nélküle. Azért hát becsüld meg, Jolánkám, Ágnes tanárnő oktatását, fordult a keresztbe kancsító kislány felé. – Ez az utolsó alkalom, hogy felküzdjed magad, s olyan bizonyítványt szerezz, amivel az édesanyád volt osztályfőnökéhez – ő most az igazgatónő – a képzőbe odaállíthatok. Ha én nem sajnálom, szegény munkásasszony létemre az áldozatot, te is szedd össze az eszecskédet.

Az árva csak állt, most még azt sem mondta, hogy igen. Hozzá lehetett szokva ezekhez a szép, szelíd hangon folyó buzdításokhoz. Ágnes gyanakodva nézte: csak nem hülye egészen? – De hát végül is feljutott a negyedikbe, s Mária szerint csak három négyese van. – Melyik tárgyakból vagy a leggyengébb? fordult hozzá, hogy szólásra bírja. Jolánka csak állt, mintha mérlegelte volna, mi az, hogy gyengébb, s melyikből a leggyengébb. – Na, mondd meg szépen, Jolánka! Melyik tárgyakból van elégségesed? Mert buksi, az hála istennek, nem volt. – Német, szedte össze a kislány szép lassan a fejéből, meg történelem… meg mi is? nézett maga elé. – Számtan? segített Ágnes. – Számtan, az nem, tiltakozott nagyanyó. – Na, mondd szépen! A tanárnő azt hiszi, nem tudod. – Meg vegy- és ásványtan, jutott Jolánka eszébe. – Hát ez az, amiben az én öreg eszem már csődöt mond. A németből még csak kikérdezem a szavakat, de a vegy- és ásványtan, az magas nekem. Ezért mondtam, inkább külön mosást vállalok, de szerzek melléje valakit. Akkor mondja a kis Mária, pillantott a háttérbe a jelenet néma szereplője felé, hogy van egy intelligens, jó családból való barátnője, aki ezt is lelkiismeretesen csinálja majd, s tekintettel tesz a szegénységemre is. – Ennek megvan a taksája, mondta Mária. – Ágnes sem fog többet kérni… – Ágnes már tudta, hogy kevesebbet fog kérni, mint amit megbeszéltek. S most hogy Mária azon a határon volt, hogy a túl magasnak érzett árat helyette kibökje, megrettent, s gyorsan közbevetette magát. – Persze, előbb látni szeretném, mire vállalkozom. Tán átveszem előbb Jolánkával a holnapi leckéket, tolta ki egy órával s négyszemköztre a kínos megbeszélést. – Az helyes, ha tájékozódik előbb, ismerte el a kívánság jogosságát a másik… – Én is mindig így tettem – bocsánat az összehasonlítást –, ha munkát vállaltam. Akkor hát mi ki is megyünk, mondta, bár szeretett volna bent maradni, hogy olajozza a Jolánka feleletét. De hogy Ágnes nem tartóztatta, még egy aggódó intelmet eresztett Jolánka felé: – Aztán ne légy bátortalan! Mondd csak, ahogyan gondolod. A tanárnő megérti, hogy te most egy kicsit elfogult vagy.

Vajon mindig ilyen szépen beszél ezzel a kis idiótával? gondolta Ágnes, mialatt kimentek, s ők a kék papírral lefödött asztal mellett könyökérintésnyire elhelyezkedtek. Ehhez iszonyú önfegyelem kellhetett. S tán a gyerek is könnyebben viselne el egy-egy felfrissítő pofont. – Hát lássuk, milyen óráid vannak holnap? kérdezte Ágnes, amikor a fültanúk kivonultak. – Holnap? kérdezte Jolánka enyhe orrhangon, amely ernyedt békaláb ujjaival volt alkati összefüggésben. – Igen, holnap, lökte meg Ágnes a tűnődését. – Szerdán, mert azt gondolta, hogy mégiscsak zavarban van, s elfelejtette a napot. Jolánka a kék könyvcsomó felé nyúlt. – Mit keresel? kérdezte Ágnes meglepetten, amikor látta, hogy a felül levő noteszben lapoz. – Az órarendet, mondta Jolánka, s oldalt fordította a megtalált lappal a noteszt. – Hogyan, nem tudod a szerdai órákat, csodálkozott el Ágnes. Ő nem január végén, de szeptember 20-ra tudta nem mint negyedikes, de mint elsős az órarendjét. Jolánka nem felelt, hagyta, hogy Ágnes a csöndön s a maga idegein mérje a reakciós időt, amelybe a szerdai nap megkeresése s a szöveg elolvasása kerül, s szép lassan elkezdte olvasni: – Szerdán van számtan, torna… A szerda könnyű nap volt, két potya tárgy: torna és ének, a számtanon kívül magyar és egészségtan. Ágnes különösen az egészségtannak örült. – Hogyan, egészségtant is tanultok? (Ők nem tanultak.) – Jolánka itt még azt is meg tudta mondani, hogy a fertőző betegségeknél tartanak. Na, ezt hagyjuk a végére, itt ő is brillírozhat. – Lássuk akkor a számtant. – Számtanból két kamatszámítási példát kellett megoldani. Egyik esetben a kamat, másikban a tőke volt kérdéses. Jolánka mint a pajzsot tartotta maga elé a képletet: tőkészer százalékszor nap, osztva harminchatezerrel. – Nagyszerű, mondta Ágnes, s hagyta, hogy a kislány a füzetnek dőlve, ahogy gyenge tanulók szokták, ha tudnak valamit, a példa számadatait a képletbe behelyettesítse. Ő maga is örült, hogy az automatizmust az iskolának vagy nagyanyónak mégiscsak bele sikerült Jolánkába építeni. – Na, most azt mondd meg, hogy ez a harminchatezer hogy került ide? Mi ez voltaképp? Jolánka szemmel láthatótag furcsállta a kérdést. – Az égből pottyant le? Ezen Jolánka, mint a tanárnői vicceken szokás, csak bágyadtabban, elmosolyodott. – Minek a szorzata ez? Végre is kisütötték, hogy a százé s a napok számáé. – Na és, ha most nem három hónap, huszonegy nap, hanem csak három hónap jött volna ki a dátumok kivonásával? Akkor is harminchatezret írtál volna ide; – Jolánka akkor is, csak fönt kilencven napot… Jó tíz percet vesztettek rá, amíg kisült hogy akkor elég fönn hármat, s lenn ezerkétszázat írni. – Persze, azért úgy is jó, ahogy te csináltad volna, látta be Ágnes az efféle kitérők rendzavaró voltát. A másik példánál, ahol a tőkét kellett kiszámítani, Jolánkába még nem vésődött bele a képlet. A tanítónőnek szerencsére volt annyi algebrai emléke, hogy amiről itt szó van – egyenlet, amelyet t-re kell rendeznie. De hogy vezesse le ő ezt Jolánkának? Hogy vezették le az iskolában? – Most mutatok neked egy fogást, vágta ki magát Ágnes, amivel nemcsak a tőkét, de a százalékot meg a napok számát is kiszámíthatod. – Azt még nem tanultuk, szólt közbe Jolánka, kissé elevenebben az ijedtségtől. – Nem baj, én azért megmutatom, mondta Ágnes, s érezte, hogy ha valami halálosan fontos, hát az, hogy Jolánka ezt, mint egy trükköt beidegezze, s ne arról panaszkodjék a nagyanyjának, hogy Ágnes tanárnő ismeretlen dolgokra tanítja őt. Fölírta három különböző sorban a t, n, sz betűket és mindegyik mögé egy egyenlőségi jelet. – Na, nézd csak, fönt mindig az áll, hogy harminchatezer k, lent pedig a másik kettő, amit nem írtunk még fel… – Ez csakugyan egyszerű volt, tíz perc múlva Jolánka is megmondta már, ha az egyenlőségen túl levő részt letakarta, nemcsak a képletet, de élőszóval is: hogy kell kiszámítani.

– Na, a számtannal látom, csakugyan nem lesz baj, mondta Ágnes, bár tudta, hogy csak egy számítási módot „emlézett” be, őszinte megkönnyebbedéssel. – Lássuk, mi van föl magyarból. – Magyarból? kérdezte Jolánka. Abból csak a vers ismételni. – A vers Petőfi Sándor Tisza című verse volt, (Ágnes beléptekor ez volt nyitva Jolánka előtt), amelyet a keresztek tanúsága szerint két versszakonként tanultak meg. A Tisza soha ilyen álmosan nem folyt, s a végén ilyen hit nélkül nem áradt, mint Jolánka előadásában; nagyanyó türelme azonban cementként tartotta össze a trocheusokat (nyilván ezért is volt mint bizalomkeltő korrepetítori csalétek az asztalra téve); ha a versszak első szava eltaláltatott, a több jött utána. – Na jó, ezt megtanultad. De most próbáljuk meg értelmesebben elmondani. – S elolvasta szép tagoltan az első versszakot. – Ilyesformán. Most mondd el szépen te is. – Jolánka, mintha nemcsak reménytelennek, de szégyenletesnek is érezte volna, hogy ő a „nyári este alkonyulatánál”-t ilyen meghatottan mondja, s még kis pofijával is fesse azt az estét. Az első sornál még látszott valami igyekezet a hangjában, de aztán csak áttért a maga malmára. – Úgy, bátran… Mintha színésznő lennél, biztatta Ágnes. – Képzeld el, milyen meglepetés lesz, ha fölszólítnak, s te mint kész szavaló mutatkozol be. – Jolánkát nem csábította ez a lehetőség. Sőt biztos volt benne, hogy ha ő azt a magyar órán utánozni próbálná, az egész osztály röhögésbe törne ki. – Így valahogy… Majd megy ez jobban is, mondta Ágnes, amikor a másodszori mondatásra annál, hogy zúgva-bőgve törte át a gátat, Jolánka mégiscsak hajlandó volt egy kis erőt lőni az orrhangjába. – Magyarból csak ez van? kérdezte aztán, mert kevesellte. – Nyelvtan? – Még a dolgozatot kell beadni holnapra, mondta Jolánka, s Ágnesre emelt szemében a kíváncsiság mellett mintha egy kis kandiság, már-már humor csillant volna meg. – Dolgozat? nézett rá Ágnes, csakugyan elképedve. – Házi feladat?… De kiderült, hogy valóságos házi dolgozat, amilyet a gimnazisták szoktak íni. – Na, és hol van? Piszkozatban sem? faggatta Ágnes a hallgatást, amelynek mélyén a sztereotíp szégyenkezésben mintha egy kis káröröm is lett volna. Jolánkáék, bár a negyedik polgáriig eljutottak, sohasem írtak még házi dolgozatot, ez a „Sétám a téli Városligetben” nyilván afféle kísérlet volt, s úgy látszik, nemcsak Jolánka, de nagyanyó is azt gondolta, hogy ha valamit, ennek a megírását az új tanítónőnek kell prezentálni.

– Akkor hát nincs mit tenni, gyűrte le Ágnes a hirtelen dühét, mert hisz azt kellett volna mondani: „Nem tudtad (vagy még inkább nem tudtátok) mindjárt ezzel kezdeni. Itt ülök egy órát, s most még másfelet szöszmötölhetek a Jolánka kisasszony sétájával.” Ehelyett azt mondta: – Akkor hát gyújtsuk meg a villanyt (a szobában ugyanis sötétedni kezdett). Lássuk, mikor voltál utoljára a Ligetben? kérdezte Ágnes, miután Jolánka szolgálatkészen, de fürgeség nélkül elvégezte a műveletet. – Mikor? kérdezte vissza Jolánka. – A nyáron egyszer a nagymamával, találta meg az emléket a mosolya mögött. – Télen nem is voltál? Hisz itt van a közelben. – Télen mi nem szoktunk sétálni, hárította el Jolánka orv elégtétellel a dolgozat alapjául szolgáló élményt. – Vasárnap? lökte meg Ágnes az emlékezetét. Mert hisz hétköznap csakugyan korán sötétedik. – Vasárnap templomba szoktunk menni nagymamával. – S te magad? Én is itt voltam gyerek. A Lantos utcát tudod, hol van? – Nem, csodálkozott Jolánka a sose hallott néven. – Na, hát ennyire, mint ti, s én a Ligetben töltöttem a gyerekkorom javát. Nyáron a tónál diabolóztunk, télen az Állatkertbe jártam. Korcsolyázni se szoktál? – Egyszer megpróbáltunk az iskolaudvaron, mondta a vékony orrhang, s fölötte az érdeklődőbb szem az Ágnes tanárnő gyermekkoráról szóló mese folytatását várta. – Szóval te nem láttad még télen a Városligetet, szedte össze Ágnes az eszét, hogy most mihez kezdjen, mert amit Jolánka várt, hogy egy szép jeles dolgozatot írjon neki, sehogy se akarta megtenni. – Akkor el kell képzelned. Nyáron azt mondtad, voltál egyszer. Ennyit már beismertél, akaratod ellenére, temette Ágnes nevetésbe az ingerültségét. – Nyáron máskor is szoktunk, mondta Jolánka, mintha megérezte volna a tréfa mélyén a megvetést. – Akkor hát vegyük sorba, mi van a Városligetben. – Kíváncsian nézte a mosolyban tétovázó szájat, valóban érdeklődve, hogy milyen sorrendben jön ki az ő hajdani paradicsomának a tájéka. – A Bábszínház, mondta Jolánka. S Ágnes szinte látta a keményített kendős nazarénus asszonyt s copfos unokáját, amint a paprikajancsi bohóságait nézik. – De hát csak az az egy bódé van ott? – Nem, sok. – Ugye, a ringlispilek is… azon ültél? – Régen, anyukámmal, mondta Jolánka. Abban, ahogy ezt kimondta, nem volt érzés, legföljebb némi árnyalata az áhítatnak, mellyel a nagyanyja beszélt a halottról. Ágnesben mégis leapadt tőle az ingerültség. Sőt elszégyellte magát, mert észrevette, hogy kérdéseivel azt akarja rábizonyítani a kis „idiótára”, amit az tán nem is érzett, de csak annál nagyobb gyermeki szerencsétlenséget. – Tudod, hogy hívják azt az egész részt, rossz pesti szóval? kérdezte kedvesen, s maga felelt mindjárt: A Vurstli. Az Angolparkban voltál? vetette közbe. Jolánka nem volt. De az Állatkertben igen? – Ott igen, s elnevette magát. – Mi jutott eszedbe, kérdezte. – A majmok. – Az én időmben volt ott egy orángutáng, a Jella, annak futball-labdája is volt.

Így hámozták ki lassan a tavat, a Vajdahunyadot, még az Iparcsarnokot is. Ágnesnek az a gondolata jött, hogy egy papírlapra a Liget térképét is lerajzolja. – Na, most képzeld el, hogy itt van a házatok, itt mégy ki a barátaiddal a Ligetbe, s mutatta a lapon, hogy hol. – Merre menjünk? A Damjanich utcán? Menjünk a Fasoron. – Jolánka, akiből már a barátnő gondolata is mosolyt csalt ki, most, hogy a ceruza hegye a barátnője lett, azt a kis döccenést hallatta, amit a majmoknál. Itt vagyunk a parkban a Stefánia útnál. Mit gondolsz, milyenek most a fák? Hó van rajtuk, ugye? Nyáron zöldek voltak, most fehérek, feketék. S a Vajdahunyad… Most is olyan büszkén nézi magát a tó tükrében? – Minthogy ezt Jolánka sem tudhatta: – Nem, mert a tavat leeresztik. S az öreg Anonymus… Ismered Anonymus szobrát? – A történelemkönyvből, vigyorodott rá Jolánka a csuklyás, arctalan alakra. – No hát ott van a vár mögött. Most még egy csuklyája van hóból. S a Vurstli, ahol a perecet meg óriáskiflit árulták? – Ezt már Jolánka is kitalálta, hogy az most be van csukva. – Az állatok? A majmok, akik a meleget szeretik? Benn vannak a ketrecükben. Melyik lehet mégis kint? – Megállapodtak, hogy a jegesmedve, bár erre Ágnes sem emlékezett már biztosan. – És minden ilyen kihalt? Hol lesz akkor mégiscsak élet? – Erről Jolánka is tudott, az osztálytársai közül jártak néhányan szíjra fűzött korcsolyával az állatkerti jégre.

– Na, most már mindent elképzeltünk, mondta Ágnes, miután a katonazenét, a bógnizó párokat, s az összevissza futkosó, mindenkibe beleverődő elemista fiúkat is lefestette. – Most már csak le kell írnunk, piszkozatban előbb… Hogy gyorsabban menjen, maga vette kézbe a ceruzát. – Most kivételesen én leszek az írnok, s te fogsz diktálni nekem. – Jolánka ezt elképzelhetetlennek tartotta, s mosolygott csak. – Na, kezdd… Egyik délután kisétáltunk a Ligetbe… Szép, egyszerű mondatokban, úgy, ahogy volt, illetőleg ahogy elképzeltük. A szöveg nagy részét persze Ágnesnek kellett diktálnia is, de lassan Jolánka is közbepöttyentett egy-egy mondatot a fákról, a Vurstliról, a jegesmedvékről, sőt a katonazenekarról is. Épp elkészültek a dolgozattal, amikor nagyanyó megjelent az ajtórésben. – A kis Mária türelmetlen már, jegyezte meg mosolyogva, amikor Ágnes odapillantott rá. Máriát mondta, de ő is sokallta már a hosszúra nyúlt leckét. Izgatott volt-e, hogy mi lesz Ágnes tanárnői döntése, vagy az unokáját sajnálta, vagy nem tartotta illőnek, hogy a korrepetítort így igénybe vegyék? – Eleinte kissé többet kell foglalkoznom vele, mondta Ágnes mentegetőzve, amíg megszokjuk egymást. – Hát szegénykém, nem sokat vihetem őt ide-oda, árulta el nagyanyó, hogy hallgatózott. A Haggenmacher méltóságos úrnak vagyok a házvezetőnője. Itt tanít az Állatorvosi Főiskolán. – Tudom én azt, ez is sok, amit vállalni tetszett, jutott eszébe az első ingerült kérdése Ágnesnek. – Ha vendég van, este is át kell mennem. Sétára bizony nemigen van idő. – Nem baj, most megírtuk, képzeletből, igaz? nézett Jolánkára. – Az egészségtant magad is meg tudod tanulni, mondott le Ágnes a fertőző betegségek elleni védekezésről. – Ó, az egészségtan, az a kedves tárgya, mondta a nagyanyó büszkén, hogy valami érdemet vethet a mérlegbe. – Menj csak ki, Jolánka, s szólj Mária néninek, hogy Ágnes tanárnő rögtön jön már, csak a nagyanyóval van egy kis beszéde. – Hát akkor hadd hallom, miben reménykedjek? nézett Ágnesre, amikor a kislány kiment, olyan mosollyal, mintha csakugyan ítéletet mondanának ki előtte. – Én bízom benne, hogy menni fog. Csak egy kis önbizalmat kell önteni belé, futott Ágnes hangja a maga kételyein e felé a könyörgés felé. – Igen, bátortalan nagyon, mondta nagyanyó bizakodó hangon, mintha a bátortalan a buta tagadása volna. Többet tud ő, kérem, mint amit úgy első látszatra mutat. – Hát épp azt kell elérni, hogy az iskolában is megmutassa, ment bele Ágnes egy mosollyal nagyanyó örömébe, bár érezte, hogy minden biztatásban adott előleg a munkája értékéből von le. – Hát akkor hogy gondolja, kedvesem? Naponta kell tanulnia vele? kérdezte. – Hát még ez is kétes lehet? ütődött meg Ágnes. Tán érintéssel vezesse Jolánkába a tudományt? – Tetszett látni. Pedig ez könnyű nap volt, s az egészségtanra nem is került sor. – Hisz én is segítenék, majd Ágnes rémült tiltakozó mozdulatára. – De nem bánom, ha a tanárnő úgy mondja, mindennap. Az a gyereket is megzavarja, ha kétféleképp foglalkoznak vele. – Igen, azt kérem is, hogy most tessék pihenni egy kicsit, enyhítette Ágnes nagyanyó oktatási módszerének a bírálatát egy kedveskedő kézsimítással. – No, és az anyagiak? nézett nagyanyó megint olyasféle ítéletvárón, mint az imént. Ágnes érezte, hogy kiment a lába alól a talaj. – Az édesapám mint tanár négyezret kap, hát én a felét kérem, mondta gyorsan, csakhogy minél előbb a mondat végére érjen. Nagyanyó szemében azt látta, hogy a hármat is megkérhette volna. – Hát én szívesen rászánom. Csak aztán eredménye legyen, mondta, ahogy a konyhába kiértek. Jolánka, aki tudta, hogy a Máriának szóló üzenet mit jelent, ott állt a konyhában a falnak dőlve. – Menj, s másold le gyorsan, hogy ne nyomja a lelked, cirógatta meg őt Ágnes. – S holnap majd elviszlek, hogy lásd is, amit beadsz. Eső után köpönyeg, nézett vissza Mária küszöbéről előbb a lányra, aztán nagyanyóra, némi gondot hagyva az utóbbi szívében, hogy a korrepetítor a drága órát akarja-e az unokájával a Ligetben elsétálni.

Mária szemrehányással fogadta: – Mért maradsz olyan soká? Majd azt hiszik, ez, ami dukál. – Még így se készültünk el, nevetett Ágnes. – Egy óra, egy óra, folytatta Mária szigorúan. Én kitenném magam elé az órát. – De nekem órám sincs, mondta Ágnes. Mária a csuklójára nézett. – Majd én odaadom, mondta. S ezen ő is elnevette magát. – Nagyon borzasztó? nézett Ágnesre, mint aki valami undorító dolgon, nem kívánatos csókon vagy nagyon nehéz kollokviumon esett át, ahogy a díványon maga mellé húzta. – Nem. Engem voltaképp érdekel, mondta Ágnes. Mert ha pénzért vállalta is, azt, hogy csak pénzért csinálja, nehezen ismerte be a jómódú lány előtt. – Na, nem tudom, mi érdekelhet ezen a kis mongoloidon. Ha csak mint jövendő pszichiátert nem? mondta Mária, aki, most már hogy megvolt a barátnőjét idekötő üzlet, nem leplezte a véleményét. – Akár mint orvosi eset is. Hogy mennyi a vele született, a hibás hormonok vagy mi, védte meg Ágnes az érdeklődését, s mennyi a lekaparható elnyomorodás. – Ezt akartad látni? nézett rá Mária félig mulatva, félig csodálkozva. A Rosenthal kollokvium óta, bár csak jóra szigorlatozott, tisztelni kezdte a barátnője eszét. – Azt hiszem, keserves tanulmány lesz. Én a hormonok mellett szavazok. Hisz ez egy kis korcs. Tizennégy éves, és még menstruációja sincsen. – Annak is lehet egzogén oka, mondta Ágnes, elpirulva kissé. Még nem szokta meg, hogy úgy beszéljen, mint az állatokról szokás egy néhány lépésnyire levő fiatal lányról. – Te, mondd, szökött odébb, fejét fölvetve a kellemetlen tárgyról, ez a nagymama mindig ilyen szépen beszél vele? – Még szebben, fiam, fogta meg Mária a barátnője karját. – Ugye, milyen rettenetes? Jó szemed van, hogy elsőre észrevetted. Ebben az állandó, egyenletes szép beszédben szét lehet macerálni egy magzatot. Én néha majd a falnak ugrok tőle. Mert gondolhatod, Vetési miatt is volt egy kis szép beszéd. Persze, még éteribb célzásokkal. Mert azért a szarvasi disznóöléses pakkokat mégis bolondság lenne másfelé irányítani.

De mielőtt Ágnes szólhatott, vagy nevethetett volna, Mária belekarolt, és magához húzta a díványra. A Vetési neve mintha véletlen csúszott volna ki a száján, vagy éppen csak azért, hogy a meglétét jelezze. – Jaj, olyan jó, hogy most ide fogsz járni. S hozzám is beülsz egy kicsit elpletykálni. Emlékszel, mint elsőévesek, mennyit filozofáltunk a fizika után a Gólyavár kertjében? – Ágnes örült, hogy Vetési neve s a név mögött ülő atra cura végleg ellökte őket Jolánkától, anélkül hogy bevallotta volna, mennyiért vállalkozott az idomítói munkára. Ő is iparkodott a karjára kulcsolódó kart szorítani s a Trefort-kertben a padra emlékezni. – Hát édesapád? jutott Mária eszébe, hogy ő még semmi érdeklődést se mutatott az Ágnes ügyel iránt. – Köszönöm, mondta Ágnes, most már hála isten… – S most ő ugrott tovább, mint Mária az imént Vetésiről. – Van már menzajegyed? kérdezte hirtelen. S minthogy Mária még a hazaiból élt: – Kezd már szállingózni a társaság. – S elmondta, kikkel találkozott. – Adélt nem láttad? szólt közbe Mária. A kérdés asszociációs ugrás volt, egy berögzött képzet irányába. Adél ugyanis mint pesti lány, nem evett a menzán. – Adélt? Futólag a dékánátus előtt. Másokkal volt, s így nem beszélhettünk, tette hozzá rögtön. A mások: a szokott lovagja és Vetési. Ágnes úgy surrant mellettük el. S bár nem volt semmi benn, hogy ezek hárman ott összeverődtek, úgy érezte, mégsem lenne helyes ezt most bemondani. – Életem első műhibája, mondta Mária hirtelen indulattal. – Ki, Adél? nézett a frissen tanult szavak mögött felszikrázó gyűlöletre. – Nem lett volna szabad téged értük elhanyagolni. Mert mi ő voltaképp? Egy kis undok, koslató szuka! – A mondat olyan váratlan volt Mária bölcsésznői száján, hogy Ágnes észre sem vette a két szó össze nem illését. De Mária is megbánta, mert nem ment bele Adél részletes jellemrajzába. Arról kérdezte, mit tudott Ágnes a szünetben csinálni? – Hogyan? Kollokvium után orvosi könyveket? A jövő fél évi anyagot? Ágnes, nem ismerek rád… Nem azért a kis könyvtárosért jársz te oda? fenyegette meg. S vágsz fel az érdeklődéseddel. – Lehetséges, mondta Ágnes, mert látta, hogy Mária, mint az anyja, örülne, ha neki is volna valami megcsámcsogható szívügye… De úgy mondta, hogy egyszerre lelohasztotta Mária érdeklődését. – Hagyd el, volt nagyobb hódításom is, mondta Ágnes. Tudod, ki köszönt nekem a Kórbonctan előtti folyosón? Antalfy. (Ez volt az ünnepélyes tanársegéd, akinek a gyakorlatáról az anyja a nagy hírrel kihívatta.) Lehetetlen, képedt el Mária, s olyan vihogásban tört ki, mintha Vetési meg Adél nem is lenne a világon. – Csakugyan megemelte a kalapját? – Meg, így, s bár csak az öklével mutatta, a kalap meg a mozdulat méltóságtartó íve, a levétel mértéke olyan tökéletesen benne volt, hogy Mária megölelte a barátnéját, s a nyakában kacagott tovább, tán jobban is, mint indokolt volt. – Gratulálok. Ez még nem fordult elő. A Genersich tanár úr tanársegédje egy orvostanhallgató nőnek. – Én is azt hiszem, összetévesztett valakivel.

A tanársegédjeikről kezdtek pletykálni, a másik kórboncnokról, hogy az milyen kedves pofa, a mészárostálcáival, a szövettan magántanárról, s persze Rosenthalról. – Apropo, Rosenthal, jutott eszébe Ágnes diadala. Milyen kedvtelve legeltette rajtad a dióbarna szemét. Gyöngéje vagy az oktatási karnak. Érettség és tavasz egyszerre. Végül is valami professzorné lesz belőled. – S egyszerre átmenet nélkül, szinte csak a közelebb húzódásával s a jobban szembefordított arcával jelezve, hogy a válasz gyorsabb s fontosabb fele az arcon olvasható: – Mondd, hogy voltatok ti Vetésivel? csapott Ágnes felé, mintha az, hogy Ágnes hódításairól beszélt, a fejében levő kondenzátor másik lemezét is feltöltötte volna, s úgy sült volna ki, neki is váratlanul a szikra. – Hogy lettünk volna? kérdezte Ágnes. S mert érezte, hogy a pirulása úgyis vallott, dacosan tette hozzá: – Csókolóztunk. – Több nem? vizsgálta Mária. – Mit akarsz többet? kérdezte Ágnes a jó lelkiismeretével a pirulása fölé kerülve. – Az Orczy-kertben? – Nana, nem olyan leleménytelen fiatalember ő. S főként nem olyan… Nyilván ezt akarta mondani: aki csókkal is beéri. De vagy nem találta meg a megfelelő melléknevet (a heves, követelő, erőszakos ellentétét, mindazét, ami Vetési ővele volt), vagy rájött, hogy még korai a vallomással felérő kimondása. Ágnes nem tudta, mit mondjon, hogy ne a maga „ellenállását” állítsa szembe a Mária gyors megostromlásával. – Ebben az esetben, úgy látszik, a tárgy nem ihlette meg eléggé a leleményét. – Ne beszélj így, nézett rá Mária szigorúbban, mint akinek hazudni akarnak. Te még most is tetszel neki… Tulajdonképpen hogy maradt abba a dolgotok? – Erre persze nem lehetett az őszinte választ még csak meg sem kockáztatni. Egyrészt, mert nagyon komplikált volt, inkább összetett érzés, mint előadható gondolat, másrészt Máriát ez is sérthette volna. Férfi őt fel nem ingerelte még úgy, mint Vetési. Borzasztó édes volt, a sasorra, előreugró álla közt a váratlanul duzzadt, szinte erigált ajkára nyomni a magáét, s érezni a fogó test erős anatómiáját. Ugyanakkor azonban valami bizalmatlanság is nőtt benne napról napra. Nem is az, hogy elveszik a szűzességét, átszakad a plica semilunarisa, amelyet egy gyerekboncolásnál az asszisztens a csipeszével megemelt. Bár az ebből eredő bonyodalmakat sem kívánta éppen. Azt érezte, hogy ez, aki őt így csókolja, nyomkodja: valahogy nem jó ember; – mintha egy szép vadállat ölelné, aki belőle is azt akar nevelni. S ez mindig valami levertséget hagyott benne, a gerjedés után. – Én lementem Tükrösre. S mind a ketten rossz levélírók vagyunk. – Az igaz, kapott rajt Mária. Ő persze csak azt tudhatta, hogy Vetési milyen rossz levélíró – milyen rossz volt ebben a karácsonyban. De aztán megint hitetlenkedve nézte a barátnőjét. – S aztán jöttél te, mosolyodott rá Ágnes, mintha egy bokrétát nyújtana át a gyötrődéssel eljegyzettnek. – S neked nem fájt? – A hiúságomnak. – Akkor nem is szeretted igazán, nézett rá Mária sötéten, a szenvedéseinek a szemével. – Mondtam? vont vállat hirtelen Ágnes, s felállt. – De nem haragudtál meg, ugye, hogy így kifaggattalak? ölelte át őt Mária. – Olyan jó volt egy kicsit beszélni erről. – Ugyan, csacsi, csókolta meg Ágnes a melléhez szorult fejet. – Egyszer még többet is mondok erről, szedte össze Mária magát. – Anyukával, tudod, már nem lehet.

Másnap egy órával korábban ott volt Jolánkáéknál. Mária függönye mögött most nem mozdult senki, a csöngetés is úgy maradt a lakásban a hang lecsengetése után, a csöndet remegtetve, mintha senki se lett volna otthon. Végre egy kis hüllőmozgás indult meg a nagyszoba mélyiből, s Ágnes a konyhaajtó kinyílt szellőzőablakán, a Jolánka felismeréssel küzdő szemén s a kulcsforduláson megint lemérhette a reakció-időt, melyre mint tanárnak építenie kell. – Egyedül vagy itthon? Korábban jöttem, hogy még világossal vihesselek a Ligetbe. Miért nyitottál olyan soká? Féltél, hogy valami idegen? Eztán így fogok csöngetni: egy hosszú, két rövid, egy hosszú. S megmutatta. – Magyar ritmus. – Jolánka, akit már a ligeti séta megvalósulása is csudálkozásba ejtett, a sajátságos csöngetésre egy szuszogó hangot adott az orrával, ami nála a nevetés alapfoka volt. Egy félóra múlva nagyanyó is megérkezett, óvatosan nyitott be, s tette egy mosolygó, suttogásnyi köszönéssel a kabátkáját a szekrénybe. Ők éppen a németet nyomták, a sors játékaként a Loreley című verset, amelynek a bebiflázásával az apja nyomta át Bözsikét Komári nagyságánál, a német nyelvből, s nagyanyó egy pillanatig ott maradt, csendesen vatatva a szekrényajtó mögött, hogy Ágnes halk szavalásában, a verset felaprózó kérdéseiben a maga német leckéire emlékezzék, s anyagi áldozata hatását élvezze. Félóra múlva újabb ajtónyitás s több hang és csosszantás, mint amennyi Mária hazajöveteléhez szükséges. De az ajtó, mely a hangot s csoszogást beszívta, az övé volt. Bár Ágnes most már, nehezebb nap lévén, több ökonomiával kezelte az időt, sőt még azt is elhitte, hogy a történelem óra a tanár betegsége miatt elmaradt, mégis észrevehetően szürkült már odakünn, mikorra úgy-ahogy készen lettek. – Végeztek már? kérdezte nagyanyó, aki a fölszabadult járás-kelésre, széktolásra azonnal benn termett, Ágnesra mosolyogva. A kérdésben nem volt rosszallás, hisz nagyanyó hazaérkeztétől fogva is legalább egy órát tanultak, de Ágnesnek mentegetőznie kellett. – Ma kivételesen egy órával korábban jöttem; azt szeretném, ha Jolánka elkísérne haza. Egy kis kerülővel mennénk, ellenőrizni, jól írtuk-e a dolgozatot. – Ilyen későn? csóválta a fejét, de csak a mosolyában, az öregasszony. – Nem lesz egyedül. – És hogy jön haza akkor? – Majd fölteszem a negyvenhatosra, itt áll meg a sarkon. – Ilyen későn nem szoktam már az utcára engedni, tétovázott nagyanyó. – Azért olyan bátortalan, használta Ágnes az ő kifejezését. – Meg kell szoknia egy kis önállóságot. – Hiszen tetszik tudni, ha az enyém volna… De úgy bízták rám. A lányom s a Jóisten. – Jolánka, aki eddig mérsékelt érdeklődéssel nézte hol az egyik, majd a másik felnőttet, most közbeszólt: – Hát amikor a karénekről jöttem! – Ez a figyelmeztetés egy régi ünnepély próbájára vonatkozott, melyre a becsvágyó énektanárnő rendelte be a karénekeseket, s azt jelentette, hogy Jolánkának van óhaja ebben a dologban. – Ne tessék félni, nem lopják el, állt az örvendetes vágy pártjára Ágnes. Menj, vedd fel a kabátod, mondta a konyhában már, s arra gondolt, hogy e nyilván több perces művelet alatt bekukkant Máriához. De ahogy a kilincshez ért volna, férfihangot hallott. – Van valaki nála? – kapta vissza a kezét, mintha megégette volna. – A vőlegénye, felelt nagyanyó, ugyanúgy suttogva. Ez a tisztelettel ejtett szó, melyen alig érzett át a hitetlenség, volt a kompromisszum a szállásadónő s a fiatalok közt. Ágnes azonban annyira megijedt, hogy Mária behallja őt, kijön, s neki itt kell velük találkozni, hogy beszólt a szekrényben matató Jolánkának: – Nem vagy még kész? Megvárlak lenn a kapualjban.

Kinn is sötétedett már, s Ágnes, amint a Liget szélére értek, maga is meghökkent, bemerészkedhet-e a rábízott kisleánnyal a fák közé. De aztán jól belekarolt, s mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nekivágott az Iparcsarnok előtti parknak. A délelőtt esett hóban alig voltak nyomok, Ágnes, hogy túltegye magát a félelmén, lehajolt: – Csináljunk hógolyót, mondta. S amikor megvolt, rászólt a kislányra: – Szaladj. – Az előbb hátranézett, hogy mi van ott, amerre futnia kell, aztán tett néhány futást imitáló lépést, Ágnes egy másik golyót gyúrt, s odanyomta a kezébe. – Most te engem. – Ahogy egy háromévessel játszik az ember. S ide-oda cikázva futkosni kezdett előtte. Jolánka végre hozzávágta a golyót, s attól, hogy a golyót eldobta, s Ágnes tanárnő hátán a kerek hónyomot meglátta, az a két kis göccenés végre feljött a torkából. Golyókat gyúrva s dobálózva értek el az Anonymus-szoborhoz. Itt a szigeten még barátságtalanabb volt, de Jolánka az új nagy élménytől, úgy látszik, elfeledte, hogy félni is lehet, s amikor Ágnes odavezette őt a szoborhoz, s magyarázni kezdte, miért húzták azt a csuklyát az arcába, holott Árpád arcát sem ismerjük, mégis nyílt képpel néz ránk a lováról az emlékművön. Jolánka még egyet göccentve a szoborhoz vágta a kezében maradt hógolyóját. – Látod, idejöttem én az örömömmel, amikor megtudtam, hogy a papám a fogságból hazajön, mutatott Ágnes egy padra. Másnak sose beszélt volna erről, de ennek a kislánynak, mintha egy kiskutyának mondta volna: nem, hogy megértse, hanem hogy a kedvéért és bátorságáért egy kis bizalmaskodással jutalmazza meg. – Az én papám is a fogságban halt meg, mondta Jolánka, ahogy a Mezőgazdasági Múzeum elé értek, inkább büszkén, hogy neki is van a hadifogsághoz köze.

Beszélgetve és összekarolva mentek tovább. Ágnes elmondta, hogy nézett ő és mit látott mint kislány ebben a múzeumban, a fákban, a kukucskákban; megmutatta, merre van a Vurstli, merre az Állatkert kapuja (ha Jolánka jól tanul, egy vasárnap megnézik, csakugyan kint van-e a jegesmedve); aztán visszakanyarodtak a hídra, a zene felé. – Na látod, azt írtuk, hogy a Vajdahunyad sem nézi magát a tóban, mert leeresztették a vizet. Hát nézi magát a jégben, ha ugyan meglátja a sok szvetteres gyerektől. Az őszi kép volt előttem. Ezért kell mindenről meggyőződni. A tanárnő most aláhúzhatja hullámosan. – De Jolánka járni kezdő szeme mögött nem kötött a stilisztikai lecke. – Tessék nézni, mutatott egy pufók, felborult fiúra. Vagy egy negyedórát álltak ott a szikrázó fények, sikló korcsolyák, kék s piros sálak s a recsegő, csillogó trombiták káprázatában. Ahogy az emlékmű alatt a téren átbandukoltak, egy kislány, akinek csak az arca volt pirosabb a szvetterénél, fölemelte a lába mellől a szíjon lógó korcsolyát, s jó frissen odaköszönt nekik: – Szervusz, Kovács! – Szervusz, Strausz! köszönt vissza bizonytalanul Jolánka, mint aki nem tudja, illik-e Ágnes társaságában az osztálytársnőire reagálni. Ágnes épp a Szépművészetivel kapcsolatos emlékeibe próbálta Jolánkát beavatni. – De voltunk, szólt közbe a kislány, aki mellettük lépdelt tovább, mert Jolánka nem emlékezett, hogy az iskolával lettek volna abban a behavazott épületben. – Ja, igaz, tavaly egyszer, jutott Jolánka eszébe a pereces, akit a Múzeum előtt körülfogtak. – De a gyerekek annyit butáskodtak, mondta Strausz, hogy az őr ránk szólt, s Klárika néni végül dühbe jött. Rettentő, milyenek voltak! állt a kicsattanó képű kislány a felnőttek pártjára (noha bizonyára maga is ott kuncogott a Cranach szőlőlevelet odafogó Évája előtt). Nem elég, hogy mindent összepereceztek. De még mindenféle disznóságot is mondtak. Olyan buták! – Jolánka aggódva nézett Ágnesre, mit szól hozzá, miket beszél ez a Strausz! De a disznóságok emléke az ő csúf kis arcát is vigyorba húzta. – Ti szóval osztálytársak vagytok, vállalta Ágnes Strauszon végignézve a beszélgetést. E mögött a korcsolyázástól kifagyott, duzzadt kis test mögött, mely a szvetterét jól fejlett mammával feszítette, s a szót csak úgy sziporkázta, még feltűnőbb s elszomorítóbb volt az ő Jolánkájának az elmaradottsága s örömtelensége. – Beszéljetek össze egyszer, mondta a kislánynak, s egy vasárnap délelőtt kijövünk a múzeumba, határozta el, hogy árvájának így próbál barátnőt szerezni. – Én majd elmondom, mit ábrázolnak azok a képek, s hogy kell nézni őket. – Miért? A néni festőnő? kérdezte Strausz, a „néni”-vel kicsit habozva. – Nem, én orvostanhallgató vagyok, növelte Ágnes a polgárista előtt Jolánka tekintélyét. – De valamikor műtörténésznek készültem. – Strausz csakugyan csodálkozva nézett rá, s eljött velük egy-két utcát, noha mint kiderült, a vasúti házakban lakott. Ágnes a villamosig kísérte Jolánkát. – Látod, milyen másképp ütött ki, mint ahogy elképzeltük. Ezt kéne leírni most, mondta a megállónál. A villamos lámpája már kibújt a ködből, amikor eszébe jutott: – S ha a Strausz kérdi, ki volt az a lány: mondd, a lakónk barátnője, néha foglalkozik velem.

Ez a furcsa figyelmeztetés, amelyet úgy tolt Jolánka után, az úti intelemmel, a telt villamosperonra, egy nagyobb gondból, már-már lelkifurdalásból ütött ki, mely mióta a tanítást vállalta, állandóan foglalkoztatta. Azután, amit az apja iskolájában tapasztalt, őneki azt kellett volna mondani nagyanyónak: „Ha azt tetszik akarni, hogy Jolánka olyan bizonyítványt kapjon, amellyel tanítóképezdébe is fölveszik, tessék még egy kis pénzt rászánni, s bemenni az osztályfőnöknőjéhez, ajánljon ő egy tanárnőt. Így, ha megtudják, hogy pénzért tanítja valaki, nem is pedagógus, esetleg épp ellenkező lesz a hatás, s csak jobban fogják nyomni.”… „Nagyanyónak is szólnom kellett volna” gondolta a Felsőerdősoron bandukolva, nehogy berohanjon az iskolába, s dicsekedjék: eztán egy orvostanhallgatónő fogja a lányát tanítani. Inkább magam megyek be, nem mint korrepetítor, csak ismerős. „A lakónk barátnője, aki időnként…” ez egészen jó formula. De Mária vajon miért rendelte oda épp négyre a „vőlegényét”, hozta felszínre az egyik zavaró gondolat a másikat, melyet akkor frissiben a hógolyókba gyúrt. Előttem akar tüntetni vele, mint a Verebély-órán? Vagy csak bizonyítani, hogy megvan, az övé még. S ha nem fut a lépcsőn le, vajon megpróbálja-e behívni? Vetési biztos egész nyugodtan állt volna fel a díványról, ahol Mária előző nap az ő derekát fogta át, szinte segítséget kérőn. – Hogy Vetésivel ott kelljen találkoznia, ez nem volt bekalkulálva a kétezerbe, gondolta, ahogy az utcán s aztán a lépcsőházban az egyik gázláng karikájából a másikba vonta a megnyúló árnyékát. – Ez meg mi? gondolta, új kellemetlenségre felkészülve, ahogy a sötét előszobájukban, melyet csak a bérház fölötti égdarab világított meg, szeszélyes kék négyszögekkel, hallgatózva megállt. A szobából eleven társalgás csapott ki, s bár csak az anyja beszélt, a másik hang egy férfié, csak közbedörmögött, vagy nevetett: az eleven elbeszélésről s a kísérő basszusról is azonnal érezte, hogy ez nem lehet Lackovics. Lackovicsnak azóta különben sem látta semmi nyomát a lakásban; nem, mintha nem lett volna, de elköltözött a szüleitől, legényszobát bérelt, onnét ülte meg, mint arcot, testet vesztett Végzet, az életük. Tovább hallgatózott. Az anyja épp őróla mesélt, a kisgyerekkoráról, hogy esett bele, hiába volt ott a pesztra, a kacsaitatóba. A férfihang alázatosan döcögött. – Ki lehet, tűnődött Ágnes, akit ezzel a régi, hajdan gyakran hallott, de mostanában feledésbe ment tükrösi történettel traktál? – Ahogy a kabátját vetni kezdte, benn is felfigyeltek. Kertészné kinyitotta az előszoba ajtót: – Te vagy az, Ágnes? kérdezte. Majd magyarázva (vagy megnyugtatóul): – A kollégád van itt az indexiért.

A háló mélyiből, melyet a rökamié és némi átrendezés női szalonná alakított, csakugyan a Halmi Feri kicsit rezes képe nézett felé. Ott ült a kisasztal túlsó felén, szemben a másik rózsaszín tapétás székkel, amelyről az anyja ugrott fel, köztük a rácsos családi linzer s egy likőrösüveg, melynek a létéről Ágnesnek nem volt tudomása. A kép: az anyja, amint Ferivel likőrözget, s az ő első tükrösi kalandjaival kedveskedik neki, olyan váratlan volt, hogy egy pillanatig azon kellett mulatnia, csak aztán igazolta nevetését a megkönnyebbedése. – Na, mégiscsak előkerült? Megkapta a lapom? – A Filatori-gáti kirándulás után ugyanis írt Tükrösre, hogy mi történjen az indexével? „Amennyiben nincs ott, kérem utánaküldeni” – írta rá naívul, mintha a család, ha bujdosik, vagy esetleg lefogták, tudhatná a címét. – Meg. Köszönöm, mondta Halmi. – Odahaza? kezdte Ágnes az első öröm után az arcát vizsgálgatni. Frissen volt borotválva, s egy egyetemi hallgató ruháját az új nyakkendő s tán egy vasaltatás szinte megújította. – Igen, Tükrösön voltam, mondta Halmi kissé kényelmetlenül. – Én meg már el voltam szánva, hogy beíratom a saját szakállamra. Csak maga olyan furcsa magántanári tárgyakat vesz föl. Azt tudja, hogy holnap az utolsó beíratási nap? – Van pótbeíratás is, igyekezett Feri késése jelentőségét csökkenteni. Kertészné az eleven társalgástól s a szesztől kipirulva kíváncsian nézegette őket, de most már egy kis anyai gyanúval is: – Tulajdonképpen miért volt a maga indexe Ágnesnél? Ágnes nem engedte, hogy Halmi válaszoljon. – El kellett utaznia. S engem kért meg, hogy aláírassam neki. – Kertészné látta, hogy itt van valami, amit ő nem tud. Ugyanakkor a tudat, hogy a firtatáshoz elvesztette a jogait, nem is sértett, csak tartózkodó szomorúsággal öntötte el. – Azt gondoltam, a legokosabb, ha egyenest ide jövök, mentegette Halmi a betolakodását… A menzán esetleg napokig elkerültük volna egymást. – Ágnesnek azt kellett volna mondania: Természetes. De ő egy pillantást vetett a likőrre, s azt kérdezte: – Régen van már itt? – Bizony, már elég régen, nézett Halmi Kertésznére. – De a nagyságos asszony olyan kedvesen tartóztatott. – Igen, lobbant fel Kertésznében újból a szívélyesség, mellyel a lánya kollégáját mulattatta. – Minden percben megjöhet, s akkor én kapok ki, hogy eleresztettem.

Ágnes hozta az indexet, Halmi meg búcsúzott. Ágnes nem tartóztatta, de amikor a kabát is rajta volt, azt mondta: – Várjon, elkísérem egy darabon… Arra gondolt, hogy az utcán elmondja tán, mi volt vele, vagy legalább, hogy a veszélyen túl van-e. De amit magával vitt: az a pillantás volt, amit az anyja vetett rá, amikor ő is a kabátja után nyúlt. Abban annyi megbántottság volt – nem az ő felületes, gyors sértődése, igazi fájdalom. Ő milyen kedvesen fogadta ezt a sánta fiút, a likőrjét is elővette (amit Ágnes olyan komiszul nézegetett), s minthogy tükrösi – pedig hogy utálja azt a Tükröst –, Ágnesről beszélt neki, az ismerős tükrösi udvarról, s ez a hideg, kegyetlen lány, akinek ő olyan jó anyja volt (tizenöt éves koráig maga varrta a Singer-gépével a ruháit) azt is irigyli tőle, hogy ha ő már nem is tekinti annak, ennek a csámpás orrú kollégájának a szemében (milyen alakokat tud felszedni) az ő medika lánya anyjának érezhesse magát. Nem hogy marasztaná, hogy egy kicsit ő is hallgassa a beszédüket, inkább lekíséri felvilágosítani: ez az én anyám egy rossz nő, ha énnekem itt is kell laknom, mert az apám így kívánja, a barátaimnak nem engedem meg, hogy érintkezzenek vele. – Szóval, most Tükrösről jön, mondta Ágnes, ahogy a sánta láb s a sötét lépcsők párbaján hallgatag túlestek. Halmi nem akarta a falat érinteni, Ágnes nem merte a karját megfogni. Így mindkettőjük figyelmének a teljes megfeszítése közben jutottak le. – Igen, voltam ott is, mondta Halmi. – Az édesanyja nem aggódott? akarta kérdezni Ágnes, ahelyett azonban azt kérdezte: – Nagymamát látta? – Kertész nénit? kérdezte Halmi. Nem is tudom. – S bár szándéka volt némi magyarázat adás, most mégis megijedt tőle. – Az édesapja, hallom odaát lakik a Frida néninél? tette hozzá az imént megtanult nevet, amely mint minden, ami Ágneshez tartozik – mulatságos volta ellenére is valami áhítat-burkot teremtett maga körül. Ágnes az anyja szívig-bántott pillantására gondolt, s óvakodott, ahogy az a pillantás várta, még csak egy célzással is kiszolgáltatni. – Igen. Tudja, amíg a lába ilyen gyenge, mondta magát is meglepő elevenséggel… Addig sokkal jobb, ha onnét jár, mégis a közelből… Tudja mit? mondta, miután vagy öt percet beszéltek róla. – Látogassa meg. Nagyon fog örülni… Az anyja, amire visszaért, azt az Ágnest is megható mély fájdalmat már átalakította támadó sérelemmé. Egy ideig csak kerülgette Ágnest, aztán egyszerre jól a szemébe nézett. – Nagyon sürgős volt megmagyaráznod neki? – Mit? kérdezte Ágnes. – Nagyon jól tudod, mondta az anyja. – Nem magyaráztam meg semmit, mondta Ágnes. – Nem szoktam az ilyesmivel dicsekedni, tette hozzá aztán, bár az előbb még szánta az anyját, ennek az ingerültségnek a vérhulláma alatt.

Azóta, hogy a motyóját a dagadt arcú hordárral átszállították, Ágnes nem sokat volt együtt az apjával. Azon volt, hogy első sérelmét az önzetlen szeretet próbájává változtassa, de egyelőre inkább a láthatatlan gondoskodó, mint a tolakodó, szívekínáló szerepét szánta magának. Az apja különben is elég keveset volt otthon, ahogy Frida néni mondta, csak bekapta az ebédet, és ment vissza az iskolába, az ifjúsági könyvtárba, mert ott ütötte fel a tanyáját, aztán a tanítványainál időzött (mint Kenderessy úrnak, neki is külön kapukulcsot kellett csináltatni, amivel hét óra után dörömbölés nélkül bejuthat a házba), úgy, hogy Ágnesnek elég volt nem keresnie a találkozást, s már elkerülték egymást. Amíg az egyetem meg nem kezdődött, legtöbbször délelőtt ment, ez volt a legalkalmasabb idő a bevásárlásra. Frida néni már rég nem ment ki a házból, legföljebb ha Tóni bácsiék elvitték ünnepekre, vagy ha a szemüvegét kellett a Fő utcai optikushoz vinni; az apró dolgukat Kenderessyné vagy valamelyik másik lakó szerezte be; most azonban, hogy Kertész is ott lakott, ezt nem lehetett megkívánni tőlük. Ágnes leült tehát Frida nénivel szemben, s a kórbonctan füzete hátuljára jegyezte a fűszerárukat, ahogy a feledékenységtől rettegő agyból feljöttek. Először azokat, melyeket legutóbb elfeledt, s a csapra jövőknek, mint emlékezete romlásának a példáit (ha Kenderessyné meg nem hozta) többször is elismételt: aztán az újabbakat, melyeket a kinyitott konyhaszekrény, az ebéd terve vetett fel. Ágnes aztán elment az átjáróházon át a fűszeres boltig, s nagyobb bevásárlásnál a szunnyadó városrész szélén levő Bomba téri csarnokig, s visszajövet meghallgatta, amit Frida néni a távolléte alatt az emlékezetéből még összeszedett. Néha ő is hozott az apjának valamit: kocsonyának való bőrös húst, egyszer még két szelet halat is. A maga egyharmadából jóformán csak a menzajegyét fizette, a többit Frida nénin át akarta az apja háztartásába visszacsempészni, s büszkén gondolt a február végire, az első fizetésére, amikor már a menzajegyet is magáéból válthatja meg. A legjobban attól tartott, hogy a két öreg nem jön ki egymással. Szerencsére Frida néni számára olyan nagy boldogság volt, hogy őrajta megint egy háztartás nyugodott, hogy Kenderessynének elmondhatja: mi lenne abból a szegény emberből, ha ő nem főzne rá, hogy valóban főzhet, sőt ehet is – s nem utolsósorban, hogy az a derék Ágnes (akinek a jóságán ő s az egész átjáróház az anyja, sőt nagyanyja bűnét mérte) hetenként háromszor is megjelenik az életében, nem kegyből, ahogy öregeket szokás látogatni, hanem hálára kötelezve s egy órát is eltanácskozik vele, hogy jobb az apjának. Még amit magában rosszallt, azt is nevetve, sőt dicséretként mondta: – Er hat, Gott sei Dank, so guten Appetit… Amit elé adnék, azt ő mind megenné… Vagy a bélyegeiről s egyéb dobozairól: – Telerakja nekem az asztalt bélyeggel. Er muss doch mit etwas die Zeit vertreiben. Csak azt tudnám, mit akar azokkal a dobozokkal meg spulnikkal. – S a horkolása nem zavarja Frida nénit? kérdezte Ágnes aggodalmasan. – Mi? A horkolás? bizonyította Frida néni a kérdés meglepett elismétlésével, hogy a nagyothallás vagy az egészséges vénlányálom kellőképp kompenzálta az apja bőrhúzását s ijesztő lélegzetelakadozásait. – Er schnarcht ja… aber dass sollte meine grösste Sorge sein. Az lenne a legnagyobb bajom, fordította le Ágnesnek is.

Ágnes másik, nagyobb gondja az volt, hogy bír-e az apja az iskolában a fiúkkal. Az az ajtón kibukó, földszinti osztály volt előtte, s amit Csengeri tanár úr bömböléséről mondtak a tanáriban. Mi lesz, ha ez a sok nyugtalan kis állat rajta, a régi jó tanáron bosszulja meg a Girsik órák szorongó fegyelmét! Annál elképzelni sem lehet fájdalmat nagyobbat, mintha egy öregember azt érzi a kezéből kicsúszni s a fejére nőni, aminek azelőtt olyan biztos idomítója volt. Még Frida nénitől is ezt igyekezett kitudni: – Nem panaszkodik a gyerekekre? –… S ha mégis összeszaladtak, vasárnap délelőtt, vagy mióta az egyetem megkezdődött, este a tanítványától jövet, ezt próbálta nagy óvatosan kiszedni belőle. A beszélgetésük így valóságos kerülgető, blinde Kuh játékká vált: Kertész a feleségéről szeretett volna hallani, akit megint a mamukának kezdett nevezni, ő meg az iskoláról, a magántanítványról. – Nagyon finom volt az a kocsonya. Hallom a Frida nénitől, te hoztad. Mégiscsak eszébe jutott a mamukának a kedvencem, nézett Ágnesre reménykedve. – Erre most véletlen én gondoltam, vette el Ágnes kurtán, az igazság kedvéért a kocsonya utóízét. – Mi újság az iskolában? kérdezte aztán ő egy kis műelevenséggel. – Nem szokatlan ennyi év után a dobogóra ülni? – Az apja csak legyintett: – Én Szibériában is tanítottam. Tizenhatban vagy húsz előadást tartottam a klubban. – S elkezdte mondani, miről. – S a fiúk? Nem rosszak nagyon? – Amilyenek a fiúk, mondta az apja, mintha megérezte volna, hova nyúl a kérdés. Attól függ, hogy fogják meg őket… – Na, a mamuka nem valami kedvesen fogadott, fogadta Ágnest egy más alkalommal. – Február elsején én vittem át a harmadát. Azt mondta, mit kezdjen ő ezzel? Dobja be a Rókusnál Szent Antalnak. Rád is panaszkodott, tette hozzá szemrehányóan, mintha az ő rossz fogadtatásában Ágnesnek is része volna. – Énrám? kérdezte Ágnes. – Hogy ő mindent megad neked, erején felül is. S te tanítványt vállaltál, csakhogy őt megalázzad. – Ezt meg honnan tudja? csodálkozott. Mert csakugyan nem mondta el neki. – Szóval, csakugyan beálltál a hámba? nézett rá az apja. – Egy kartársnőm lakik a Rozmaring utcában. A szállásadónőjének van egy rossz tanuló polgárista lánya, azzal foglalkozom néha, mondta úgy, ahogy Strauszt kitanította. – Ajaj, legyintett az apja, de csak nem ingyen? – S minthogy nem kapott választ: – Én is iparkodtam megnyugtatni; attól, hogy tanítványt vállal, csak megszokja a rendszeres munkát. Erre aztán rám támadt: Mert az, hogy elvégzi az orvosit, a legnehezebb kart, az nem rendszeres munka. – S apuka tanítványa? kérdezte Ágnes, amikor a mamuka indulatairól a kis polgárista jellemzésére, majd a Loreleyről Bözsikére mentek át, hogy micsoda munka volt azt a Komári nagysága igazolására (amiért átengedte) betanítani. – Nagy melák, mondta Kertész. Mintha az orosz mese kemencéjéről kelt volna éppen fel. De van benne fantázia.

Egy szombat délelőtt kicsit tovább hallgatta Frida néni gondjait, s ahogy kimenőben a nagykapu egy fiatalosat döndült mögötte, az apja jött épp az iskolából. Mellette az a fiatal tanár, aki olyan lopva nézegette őt András napon. Az apja elevenen beszélt, az ujjai jártak, ahogy magyarázott, a fiatalember meg a fejét lógatva, elgondolkozva ballagott mellette. Ágnest mégis ő vette észre, s ő figyelmeztette rá az apját is. – Te itt voltál? kérdezte Kertész, ahogy összeértek. Frida nénitől többször hallotta: –… Ágnes volt itt a délelőtt, de azt nem sejtette, hogy ezekben a délelőtti idejárkálásokban egy kis sérelem bújdoshat. – Most ő tartja fenn, s igen lelkiismeretesen a kapcsolatot köztem s a Lantos utca között, dicsérte aztán a fiatal kollégának. – Nem jössz vissza egy kicsit? nézett aztán rá mosolyogva, de nem túl unszolóan. – Nem, dolgom van, mondta Ágnes, s a fiatal tanárra nézett. A nevét már tudta: Koltainak hívták; amikor az apjának a diákot szerezte, akkor véste az eszébe. Ebből most kiveszi, mi folyik az iskolában, az apja körül. – Tanár úr persze megy tovább, kérdezte, ahogy néhány szó után az apjától elbúcsúzott. A tanár azonban megspórolta neki, hogy azt kelljen mondania: „Végül én is mehetek arra.” – Nem, mondta belepirulva. Én is a Batthyány utca felé megyek. A tanár urat kísértem csak el. – Ez jó jel, gondolta Ágnes, ha igaz, hogy az apámmal van ilyen barátságban, s nem engem akar elkísérni. – Miért? A tanár úr hol lakik? – Én tulajdonképpen Pesten, mondta a fiatalember még jobban elpirulva, de itt a könyvkötőnél van egy kis dolgom. – Ez még mindig lehetett igaz, bár a valószínűsége csökkent. – Annál kedvesebb, hogy elkíséri őt haza, mondta Ágnes, s szinte érezte a tulajdon szeme játékos villanását. – Hallom, a tanítványt is tanár úr szerezte neki, váltott aztán át a hálás, komolyabb hangjára. – Ó, szóra sem érdemes, mondta a fiatalember. – Mi annyira tiszteljük a Kertész tanár urat. A régi nagy, legendás hírű tanári karból – (s itt elmondott négy-öt nevet, melyeket Ágnes még kislánykorából ismert) – ő már az egyetlen. – És Csengeri tanár úr? – No igen, Csengeri tanár úr, mondta Koltai mosolyogva. Ez a mosoly arra vallott, hogy Kertész tanár úr más megítélés alá esik, mint Csengeri, aki a fiatal kolléga szemében is odasüllyedt, legendás híre ellenére, ahová a diákokéban. Ez is jó jel volt. – No és, a fiúk? kérdezte Ágnes szív dobogva. – Ők, mint Csengeri tanár úr példája mutatja, nem sokat tudnak a régi nagy tanári karról. – Ó, az egészen más! tiltakozott a fiatalember. Kertész tanár úr azért le tudja kötni őket. – Ez az „azért” egy kicsit gyanús volt. Miért „azért”? Mert bajok, heccek azért vannak. S mivel köti le? Tengri istennel? – Őszintén megmondom, fogta bizalmasra, féltem, nem lesz-e baj a fegyelmezéssel. Ő végül is igen súlyos skorbuton esett át. – Nem, ettől nem kell féltenie. Voltam benn az egyik óráján. Nem mondom, többet mozognak, mint Girsik tanár úrnál. Egyszer-kétszer nekem is oda kellett néznem: épp az én osztályom volt. De különösebb baj nem volt. Az igazgató úr különben is bement és megmondta, hogy aki Kertész tanár úrral komiszkodik, annak ővele gyűlik meg a baja. – Ó, az igazgató úr nagyon kedves volt akkor is, mondta Ágnes hirtelen hálával. Bár az ilyen beajánlás! (Az ő fizika tanárnőjük, Maca, behozott egy nőt, s előre megmondta, hogy az egy nagy matematikus, de olyan madárijesztő volt, hogy ők átvihogták az órát.) – Tanár úr volt benn nála? – Igen, érdekelt a módszere. Én is földrajzos vagyok, földrajz-természetrajz. S az egyik szekrényben a szertárban megtaláltam a 14-es osztályának a földrajz füzeteit. – A dolgozatok! Ó, az nekem is nagyon imponált, örült meg Ágnes… Hogy a harmadikos fiúk fejből lerajzolták Dél-Amerika kikötőit. – Nekem még most is imponál, kapott Koltai a közös öröm után. – Nála igazi földrajz a földrajz. Épp Kínáról volt szó… A Sárga folyó meg a Jang-Cse-Kiang, hogy hogy alakult ki azok körül a kínai birodalom. S a nomádok szerepe, a fal… Ő persze történész is, szúrta közbe szinte bánatosan. S mindezt krétával a kézben. – Színes! mondta Ágnes, barna, kék, piros. – Az meg aztán egészen megfogta a gyerekeket, amikor a kínai szorgalomra elmondta, hogy ott a mongol határon, Dauriában, az ő ruhájukat is kínaiak mosták. S hogy mért nem lehet azt a nyelvet könyvből megtanulni… Hiába, az élmény ereje nagy dolog a földrajz tanításban. – Tengri istenről nem beszélt? nézett rá Ágnes, mosolyba fojtva az aggodalmát. – De olyasmi is volt, mutatta a mosolyával, hogy tudja, Ágnes mire gondol.

Elhagyták az Irma téri autóbuszmegállót, a könyvkötőt is, amelybe Koltainak mint az ifjúsági könyvtár őrének, be kellett volna néznie, s az autóbusz-megálló után a Batthyány téri villamosmegállót is, ahol Ágnesnek kellett volna felszállnia. S amikor Ágnes végre felocsúdott, hogy nem szívhatja tovább ennek az embernek a tiszteletét, olyan hálával rázta meg a kezét, ahogy férfiakét nem szokta, s mintha a fiát bízta volna rá: – Kérem, járjon a kedvében egy kicsit. Olyan sok mindenen ment át, s megy még most is… Azt akarta mondani: amiről nincs is tán fogalma. De ezt már csak sugárzó szemével mondta. Mert hátha van. Lehet, hogy ne legyen? S tán azért is olyan kedvesek vele? Akárhogy is, ez a beszélgetés (bár voltak benne gyanús részletek), megnyugtatta. Az apja órája, amelyet eddig Csengeri tanár úr bömbölései rajzoltak fel, egyszerre más képet kapott. Az ablaknál ott ül Koltai, a fiúk is láthatják, hogy azt, amit az öreg Kertész mond, érdemes meghallgatni, s ha tudják is, hogy az izmaikat – kamaszmód – elengedhetik, nyújtóznak, csoszognak, sőt a szájukon sincs lakat, az órának mégis vannak percei, amikor megsemmisül a diák, háttérbe szorul a tanár, s csak a dolog szól, a tárgy, az ismeret, az emlék – az üvegharangként föléjük boruló csöndességben. Lám, a Módszer! A francia, spanyol, s nem tudom miféle könyvekből, atlaszokból, sok lelkes óra tapasztalatából összeszedett (amely ott készült esténként, ahogy a szülei közt feküdt az ágyban, apjának a kislámpa fényitől megvilágított, kihajtott könyve s arcéle közt) – mint egy nála is hűbb gyermek, előjön a hét-nyolc esztendős homályból, odaáll a katedrára, a skorbutos fogoly mögé, s míg színes krétás ujjaival tiszteletre inti a diákot s fiatal kollégát, a régi léte visszaszerzéséért küzdő, megtapodt embernek pedagógusi hévtől kipirult fölébe súg: ne félj, én a pártodat fogom, újra teremtelek, a Butirka-börtön, a Katalin-kórház maradványaiból is. Mert a módszer az: a szépen, becsületesen átküzdött ifjúság, amely eltevődik, nemcsak mint hír, de bennünk élő reflexszövet – (mint a beteg, öreg író tollában a tovább élő szokás) –, s ifjúságunk erényével emel fizikai romlásunk fölé. S ahogy utolsó rövid találkozásaikra gondolt, optimizmusa hirtelen hullámában úgy látta, mintha az apja máris összeszedettebb volna, kevesebbet kell a fogoly emlékei közt ide-oda bolyongania, a nyelvészkedés mintha egész elmaradna. (Vagy csak ő nem gyanakszik már?) Az, hogy megint ki kellett a katedrára ülnie, az órákra készülni, lassan visszahozza a régi világába. Ennyiből talán még az anyja dolga is használt, az egy tájra koncentrált figyelem, a gutaütést ígérő föl-alá járkálás: meg kellett oldania valahogy egy problémát, feladatot, amely ebbe a világba helyezte s mögéje tolta az elhagyottat.

Most már bizakodóbb szívvel váltotta be az odadobott ígéretét, hogy Halmit elviszi hozzá. Halmi azóta többször jött ki véletlen épp akkor a belgyógyászati gyakorlatról, közegészségtan óráról, amikor Ágnes a gyógyszertanról a tanítványához indult. Három megállót együtt vitt az útjuk, s Halmi egyszer-kétszer még a Csikágóba, a palacsinta-verseny színhelyére is elkísérte. – Az édesapja hogy van? Jól érzi ott abban a Horvát utcában magát? Nem esik nehezére a tanítás? – Az efféle kérdések, Ágnes tudta, mind a meghívás megismétlését várták. De ő mintha nem értené, vagy elfeledkezett volna róla, magára a kérdésre felelt, nem ami mögötte van, Még mindig szerencsés véletlennek, Halmi zavarának, áhítatának tudta be, hogy az apja olyan jó benyomást tett rá. Most azonban, hogy az apjának az iskolában is volt már egy tisztelője, s a diákok fegyelmezetlen sorait is meg tudta, úgy látszik, fogni, reálisabbnak érezte az első találkozást, s bizakodóbban nézett az új találkozó elé. Végül is, az a Módszer sokkal szélesebb valami, mint a földrajz tanítása, s aki mint Halmi is, ilyet építget magában, abba kapaszkodik, nem mint Béla bácsi: ami a kis szemétdombi, kukorékoló fölényét biztosíthatja. Úgyhogy amikor Halmi a következő pénteken gyógyszertan után (látva, hogy nem megy a tanítványához) a kórtanra is bejött vele, s újra meghallgatta az öreg professzor egyetlen történeti anekdótáját, hogy Oppenheim hogy ette meg, annak bizonyításául, hogy nem árt, a kolera-tenyészetet (s közben valóban nem történt baja), kijövet a Fodor emléktáblája alatt azt kérdezte: – Most hova megy, haza? Vagy az édesapjához esetleg? – Ő a várt arccal fordult felé: – Tényleg, most átmehetnék. – Nem kérdezné meg, hogy mikor látogathatnám meg? bátorodott neki Halmi, s kerülte el szerencsésen az Ágnes szemében ott somolygó „tehetném tiszteletem”-et. – Tudja mit? mondta Ágnes, ha kockáztatja, hogy esetleg nem találjuk otthon, tegyen próbát, és jöjjön most. Legalább meglátja, hol voltam gyerek.

A napok nyúltak már, s bár fél hat elmúlt, amikor a Horvát utcába értek, a nagykapu nyitva volt, s Halmi megtisztelt pillantása az orgonafák, a használatlan kút s Frida kisasszony üres virágállványai közt, a két kisasszony erkélyéig hatolhatott, sőt abból a derengésből is kapott, a napnyugta emlékét őrző Jánoshegyi-kilátó körül, amelyért Frida néni a ház hátsó viskósorát annak idején nem volt hajlandó eladni. Ágnes egy pillantást vetett a kapualjból elősántító fiúra. Micsoda teóriákat, hideg ítéleteket hord ez a Halmi a fejében, s most mégis milyen meghatottan, szinte lábujjhegyen lép ebbe a vízivárosi udvarba (hosszú orra szinte egy óvatos tapogató, simogató szervvé válik); s csókol mindjárt kezet a bajuszkás kapitalista nőnek, aki ősei jogán uralkodik e telken, s zsákmányolja ki a ház szegény proletárjait. A találomra jött látogatónak különben szerencséje volt: Kertész már megjött a tanítványától, s Ágnes örömére nem a bélyegeit áztatta, hanem cigarettát töltött. Halminak őszintén megörült. – De, hogyne, megismerem… A Halmi doktor úr… Halmi… Ferenc… mint a kedves apja. Ágnesnak a kollégája, magyarázta Frida néninek, aki csendesen ide-oda totyogó izgalomban fogadta az új jelenséget. Halmi volt az első vendég a háború óta, amióta a bécsi rokon, Fuchs főszámtanácsos nem járt többé hozzájuk a delegációval. – De hogy jött az a gondolata, hogy megkeressen? mondta ki Kertész a meglepetését. – Én kapacitáltam, felelt Ágnes Halmi helyett. – Hogy apuka biztosan örül, ha egyszer megint olyan jól beszélgethetnek. – De mennyire! Egy ilyen kedves földi… Amikor Ágnes kiment, hogy az aggodalmas tekinteteket vető Frida nénit megnyugtassa, ők már Feri szándékánál tartottak, hogy hazamegy-e az öreg Lorschi doktort fölváltani, vagy Pesten tanul tovább. S hogy a kettő közül melyik lenne a helyesebb. – Soll ich ihm etwas geben? – adta elő Frida néni a legközvetlenebb gondját. – Egy teát legföllebb. – Und was dazu? nézett rá Frida néni panaszosan. – Énnekem nincs semmim… Nichts hab ich, gar nichts… Azt a kis grízes tésztát akartam lesütni neki, hozzá a szilvareszteltet, amit a Kenderessynétől kaptam. A te apádnak olyan jó étvágya van, tette hozzá, mintha Ágnes vagy az apja azzal vádolná, hogy ő nassolja el a rengeteg pénzt (mert a devalvációt vontatva követő fogalmai szerint rengeteg volt, amit a kosztosára kap). – Lesz valami a táskámban, jutott Ágnes eszébe a délelőtt meglátott mézes, amelyet a gyerekkori emlék vétetett meg. – Ist er wirklich ein Dokter? kérdezte Frida néni, amikor a legsürgősebb gondja felől a hét-nyolc darab kerek sütemény némileg megnyugtatta. Az orvosokat, mint Ágnes anyja, ő is tisztelte, a ház nagy barátjáról, Rencz bácsiról gyerekkorában még olyat is susogtak, hogy Frida néniért járt oda, Halmi Feri azonban, úgy látszik, nemigen illett bele az orvos képbe. – Csak lesz, magyarázta el Ágnes néhány szóval. – Und was fehlt ihm? Warum hinkt er? állította meg még a tányérral, abrosszal felpakolt Ágnest, hogy az izgalmában felvetett problémák közül a háziasszony, s társadalmiak után ez a pusztán emberi is kapjon egy-két szó megnyugtatást.

Benn a vendéglátó skorbutjánál tartottak ezalatt, Kertész fölhúzott nadrággal állt ott, a székre tett lábát a lámpa fényébe emelve. Halmi fölé hajolt, s orvosi arccal vizsgálgatta a tűnőben levő kék, sárga bevérzéseket. – Ezek már teljesen felszívódott petechiák, mondta Ágnes felé fordulva. – Ebből lesz orvos, gondolta Ágnes mulatsággal, de irigyen is. Hogy hisz abban, amivel a könyvei, bemutatások jóvoltából a beteg fölé kerül! S maga is a lefogyott láb fölé hajolt. Feri szakszerű kérdések alakjában mindjárt föl is mondta, amit a skorbutról tudott. Hogy ugye, az ínye kezdett el vérezni, s amikor súlyosbodott, akkor ütöttek ki lábán a piros foltok. Kertész emlékezete azonban másképp őrizte meg. Először csak gyengült, főképp a lábai nem bírták, egy kis láza volt, szobatársai biztatására kétszer-háromszor is ment vizitre. De nem sült ki semmi se belőle, holott máskor, 39 fokos lázzal, amely egy nap alatt elmúlt, két hetet töltött az izolátorban, s az okolodoknak nevezett lábadozóban, ahol még egy kis birkahúst is kaptak a levesbe. Végül egy bizottság ment végig a börtönön, az nézte meg a skorbutgyanúsokat, akiket a sztársik, a szobafőnökök összeírtak. Így került ő is a rabkórházba. A lábán épp fordítva, akkor ütöttek ki a foltok, amikor egy kicsit jobban volt már. Feri azonban nem hagyta annyiban, s a tudományba vetett hittel s a beteg iránti megvetéssel próbálta a kettőt egyeztetni. Az apja azonban, aki legalább ötven skorbuteset kórtörténetét hordta az emlékezetében, újabb példákat hozott fel. – Lám, a skorbut is hányféle, gondolta Ágnes, ahogy megterítve, a konyhába visszament. – Pedig a könyv szerint ez a világ legegyöntetűbb, tehát legkönnyebben felismerhető betegsége. Ahhoz a Feri makacssága, vagy a Rosenthal bölcsessége kell, hogy az ember a tanult tüneteknek s a sokféle életnek ebbe az eltérésébe bele ne szédüljön. A konyhában már Piroskát is kint találta (ha megérezte, hogy Ágnes ott van, mindjárt előkerült), s a vendégről tanácskoztak Frida nénivel. – Ein Dokter ist er, hallotta még Ágnes Frida néni magyarázatát. – Te, én azt gondoltam, fordult Ágnes felé, van itt az apádnak ez a marmeládja, ne adjuk be azt is? – S egy darab préselt lekvárra mutatott, amit Kertész valami akció révén az iskolában kapott. – Nem, minek? Vagy ha Frida nénit megnyugtatja… – Wir sind halt Arm, fordult Piroska felé. – Nekünk nem jön Versecről csomag, tette hozzá. – Wir haben keinen Weinberg. – Annál több háztetőnk, nevetett Piroska. – Igen, csak azon nem nekem, hanem a Ziegeldeckernek terem a bor, ment bele Frida néni is a helyzete fölötti humorizálásba. – Eine impertinente Fratz ist sie, mondta, félig nevetve, félig bosszankodva, amikor Piroska, mint akit egy ötlet visz, hirtelen eltűnt szobájában.

Azok ketten, ahogy a tea füstje bekerült, még mindig a rabkórházban voltak. Ferit a téli esete, úgy látszik, óvatosabbá tette a szovjet viszonyok felőli kérdezősködésben, s csak a súlyosak szobájában együtt fekvő skorbutosok történetén át elégítette ki a politikai kíváncsiságát. – S az a magyar kommunista hogy került oda a börtönbe? kérdezte épp Halmi. – Elsősorban a neve miatt: Vilmosnak hívták, Sümegi Vilmos. Nem akarták elhinni neki, hogy egy tapolcai gazda Vilmosnak keresztelje a fiát. Pedig a keresztapja, egy ottani földbirtokos, volt a Vilmos, onnét kapta a nevét. S amikor kéredzett, hogy ő eleget harcolt, haza szeretne menni a feleségéhez: ráfogták, hogy a többi vöröskatonát is hazacsábítja. – Feri, aki, mint Ágnes a nevetéséből látta, a Vilmos nevet sem tartotta egészen ártatlannak, mert mért volt földbirtokos a keresztapja; nem állhatta meg, hogy közbe ne bökje: – Ezt mondta ő. – Nekünk is gyanús volt, hagyta rá Kertész. – Nagyon bátran beszélt, úgy hogy csak semmiségeket mondtam neki. Ágnes ijedten nézett Ferire: mit szól ehhez a feltevéshez, amelyet ő képtelenségnek tartott, hogy a súlyosak szobájába, ahol az ő apja is végleg ágyba szorult, valakit azért tettek volna be, hogy a haldoklókat kihallgassa. Ferit azonban ez a feltevés közel sem hozta ki úgy a sodrából, mint a gőzölgő tea, melyet Ágnes a Frida néni szép porceláncsészéibe kezdett szűrni. Fölállt, szabadkozott, hogy máris tovább maradt. Úgy kellett a helyére ültetni. – Sie kriegen nichts besonderes, Herr Dokter. Nem kap semmi különöset doktor úr, tette oda Frida néni a lekvárt, mely egy kis melegvízzel fölhígítva a szép üvegtányéron egészen jól mutatott. Néhány perc múlva – mialatt Kertész a dandárparancsnokról a litván katonára tért át – (aki a Verdunnél húzódó orosz hadosztállyal került Franciaországba, s amikor a lázongó hadosztályt szétszórták, francia gazdákhoz adták ki dologra, ahol annyi bort ihatott volna, amennyit akart, de mint litván, aki sose látott szőlőt, s csak pálinkához szokott, nem tudott összebarátkozni vele) – Piroska dugta be a fejét. Egy tál hazait hozott, s hogy a konyhán nem lelt senkit, maga adta be. Persze nem nagyon kellett kérni, hogy a tál után, mely nyilván a beléptidíj volt, maga is bejöjjön, s kíváncsiságát az Ágnes doktorán jóllakassa. – Édesapám földije, tette hozzá Ágnes, ahogy a fiút bemutatta, s érezte, hogy ezt azért mondja, hogy a hosszú orrú, csúnya fiút (aki fölállás közben azt a csípőmozdulatot is megtette, mely Piroska barna, eleven szemét bizonyára nem kerülte el), egy kicsit eltolja magától. – Nem tudom, az édesapámat ismered már? mondta (közben szégyenkezve magán), hogy Halmi zavarától tovább vigye. – János bácsit? Neki akarsz engem bemutatni? ölelte meg fél karjával Kertészt, aki bár öt-hat kilót felszedett már, a köré font erős kar melegségében még mindig afféle „kis öreggé” veszett. – Ha a gavallérom inspekciós, vele mulattatom magam. Már mindent tudok, a jurtát, a peredácsit, meg hogy mit mondott a lengyel a vizeldében… Pardon! nézett vissza Frida nénire, aki azonban a szalámihússal töltött disznósajtot próbálta ízlésesebben, kisebb karajokra szelve az ő héttörpe tányérkáin szétosztani.

– Miről volt szó? mondta Piroska, midőn a Frida néni biedermeier székén, némi maga alá nézés után, ő is elhelyezkedett. – Orvostudomány, börtönélelmezés?… Kérem, ne zavartassák magukat, kezdett el beszélni, látva, hogy a többiek hallgatnak. – Most épp mind a kettő, azaz mind a három. Feri öcsém épp azt kérdezte, milyen volt a gyógykezelés a rabkórházban. – Az a bizonyos börtön, tájékozódott Piroska a mesére fölkészülve, amit a vajról kell megjegyezni? Butterka… Szóval?… – Hát nagyon kedvesek voltak, gyógyszert azonban nem kaptunk, mert nekik sem volt. Csak csukamájolajat. Én egy ideig be is vettem az undorító italt, de a szomszédom, a dandárparancsnok megtanított, hogy gyűjtsem össze, amíg egy üveggel nem lesz, akkor a nyanyák dohányt hoznak érte. – Ezt már hallottam, mondta Piroska. – Az udvarlóm ugyanis patikus. Így jutottunk a csukamájolajhoz. Meg a kínaihoz, aki egy külön szobában volt, s az állkapcsát kezdte ki a skorbut. – Kertész nevetett, mint aki jól érzi magát a szerepben, amelyet Piroska szánt neki, éppúgy, mint előbb a vastag karja alatt. – Áfonyát meg zöldséget kapott, nézte meg Ferit közben, attól kezdett regenerálódni. De azzal még adósom, hogy hogy szabadult ki a Vajacskából… Megbocsáttok, fordult Ágnes felé, de János bácsit irányítani kell, különben egyszerre ott vagyunk a guznál meg oguznál meg a totemeknél. – Hogy szabadultam ki? mosolygott Kertész azzal az öregemberes mosollyal, mely látva, hogy a fiatalok közt becse van, amit mond, tempósan adja, kitartva az árát. – Hát igen egyszerűen. Ott fekszem az ágyamon… – A dandárparancsnok mellett, kottyantotta közbe Piroska… – Egyszer csak belép egy fegyőr. Iván Kertész Petrovics – mert nekik az voltam… Ránézek, hogy mi ez? – Svobodj, mondja az őr. – Pane bozse! kiáltott közbe Piroska. Abban, ahogy a nagy teste megrázkódott, Ágnes kezét megszorította, senki sem tudta volna szétválasztani a mesehallgató örömét, egy kis szerepjátszástól, ami az ismeretlen férfinak szólt. – Meg tetszett őrülni a boldogságtól. – Majdnem, ahogy mondja, mosolygott Kertész. – De hát mit kezdett a szabadságával? ijedt meg, vagy adta az ijedtet Piroska, amikor föl sem tudott az ágyából kelni? – Ezt kérdeztem én is a társaimtól. De Mihók százados megnyugtatott, hogy átvisznek egy közkórházba, ott az ellátás is jobb szerinte. – S átvitték? – Egy közönséges szekéren. Annak az aljára fektettek, csak úgy a deszkára. Minden zökkenőt éreztem. Néha azt hittem, megreped egy ér a gerincemben.

Piroska észrevette a két orvos összepillantását. – Ez isteni lehet a ti orvosfületeknek, amikor János bácsi leírja, hogy mije hol reped meg… – A nevetés hólyagja, melyet Piroska kipukkantott, azzal az illúzióval töltötte meg a szobát, hogy ők most itt jó kedélyesen vannak, s egy kedves estét ütnek el egymással. – Gyönkön, ahol én kisdiák voltam, nézte Kertész, fölébe hajolva – a Piroska disznóságát, az ilyenféleképp töltött disznógyomrot szájmókának hívták. Érdekes népetimológia, fordult Kertész Halmihoz, mint legkomolyabbhoz. – Mit gondol, miből ered az a szájmóka? A német Sanmagen, disznógyomor. Hány ilyen átvitel lehet a mi ősi emlékeink közt is. – Semmi ősi emlék, szólt rá Piroska. – Tessék visszajönni a Katalin-kórházba. – Ott csakugyan jobb volt az ellátás? kérdezte Feri, aki szeretett volna valami kellemeset hallani szíve országáról. – Először azt hittem, jó lesz, mert egy kommunista ezredparancsnok mellé tettek, aki részt vett az urali harcokban, s minthogy gyomorbetegsége volt, nekem adta az adagját. Tyű, gondoltam, ennél nem is tetettek volna jobb helyre. Csupa gyomorbeteg közé. – János bácsi volt az egyetlen evő a kórteremben, nevetett Piroska a rekedtes hangján. – Na és, mi baj történt. Meggyógyult a gyomruk a János bácsi étvágyától? – Nem, hanem megijedtek a lábamtól; akkor volt a legfeketébb… Előttem vitatkoztak, ragályos-e a skorbut. S végül is áttettek a skorbutosukhoz. – S azok mind olyan éhesek voltak, mint a farkas? nevetett Piroska, aki, ha ott lett volna, köztük is szétosztja a disznósajtját, így a távolból azonban nem tudott sopánkodni sőt, inkább mulatságát lelte annyi egy szobába zárt éhező egymás csészéjébe sandító nyomorúságán.

Az ellátás a Jekaterina-kórházban ugyanis még rosszabb volt, mint a rabkórházban. – Feri megpróbálta ezt is úgy kérdezni tovább, hogy a szovjet humanizmus derüljön ki belőle. – Egy éhező ország, csodálkozott – amely a raboknak jobb kosztot ad, mint a polgári betegeknek. – Azt, hogy mit adott, nem lehetett tudni, mondta Kertész. – Mi csak azt láttuk, ami maradt. Az újságok is szóvá tették, hogy ezerhétszáz betegre ezeregyszáz ápoló jut. S persze minden „nyanyára” (így hívták az ápolónőket) még néhány éhes száj odahaza. – S ezt meg lehetett írni az újságokban? mentette Feri a menthetőt. Piroska azonban a meséjét követelte, s amikorra a mézes puszik is eltűntek, a beteg két mankón, majd egy elhalt öreg meggybotján gyakorlatozott a Katalin-kórház felrepedt betonútjain, hogy egy nap egy másik skorbutossal (aki az első sarkon ott hagyta őt) s egy fél villamosjegy árával a zsebben elinduljon az ötórás útra, az eszt bizottság felé, ahonnan akkor már egy fél zsák peredácsit kapott. – Mikor volt az? kérdezte Ágnes. – Szeptember 13-án, számította ki Kertész egy kis gondolkozás után.

Most szeptemberben. Alig öt hónapja! Ágnes csak most eszmélt rá, hogy ezek a távoli helyek, a rabkórház, a Jekaterina, a német otthon, ahová az esztek küldték, a kolostor, ahol a hazaszállítást várták, s amelyek kusza képekből, a Piroska jóvoltából most álltak össze először eseménysorrá, az időben ilyen közel vannak ehhez az asztalhoz, melytől Frida néni állólámpája egy félarcot, keresztbe tett térdet, duzzadó ingvállat emelt barátságos világába. S hogy ez az ember, akit nemcsak ő, de ez a két fiatal, sőt Frida néni is úgy ül körül, mint akitől kapni is lehet valamit, ugyanaz, akire a Jekaterina-kórház lábadozói, főként a gyerekek, mint valami fél emberre, fél majomra mutogattak, s aki másfél hónappal később Bölcskeynében még mindig azt a benyomást keltette, mintha nagyságos úr létére hülye volna. – Csak csodáltam a regeneráló képességem, mondta az apja, mely a kis áfonyán nekibátorodva (mialatt ő maga rezignáltan feküdt a rabkórházban, s arra a tízmillió frontkatonára gondolt, akik nélkül éppúgy megvan a világ, mint nélküle lesz) lassan működésbe lépett, s mégiscsak elhozta ide az otthoni csalódásokon át ebbe a kicsiny, családját pótló körbe. Amióta az apja hazajött, most érezte először, hogy olyasmi van körülötte, aminek lennie kell, s ettől olyan hála, könnyedség töltötte meg a mellét, hogy át tudta volna ölelni a körülötte ülőket, elsősorban ezt a nagy darab bánáti lányt, aki a melegből, amit a krepp-papírral meg a patikusával tart élve magában, az ő apjának is juttatott egy kis henye kíváncsiságot s kedélyes jóakaratot. A modora, ahogy az apjával bánt, eleinte igaz, bántotta egy kicsit. Ők beszéltették így tükrösi nagypapát, főként ha az első kancsó benne volt, de nagypapa akkor hetven éves volt, az apja meg a jövő hónapban lesz ötven. Kertész azonban elfogadta ezt a fiatalosan fölényes nyájasságot, belement, hogy ő az a „sztári papa”, amiként a jó kedélyű lány kezeli. Piroska őt már ilyennek ismerte meg, a csillogó, eleven szemében összeadta a megfigyelt sajátságokat, s azért is találta el vele a hangot; míg ő a szívében tovább nőtt eszményt kereste, valami irreálist, ahhoz próbált szólni; a hangvételével s a megérzett csalódásával kétszeres kényelmetlenséget keltve. S ha úgy nem is tudott volna az apjával beszélni, mint ez az idegen lány (mintha azzal rögzítené e korai aggastyán szerepben), azt eltökélte, hogy tanul tőle: kevesebb titkos igénnyel s több közvetlen kedvességgel próbál bánni vele.

A szép estének Piroska vetett véget. – Szent isten, nézett a karórájára, a patikusom megfagyott eddig a Vigadónál. Ott vett jegyet valami hangversenyre. – Nagyon köszönöm, hogy olyan kedves vagy az édesapámmal, ölelte meg Ágnes, szobájába követve a kombinéban álló lányt, ahogy az estélyi ruháját a fején át nagy kapkodva magára tépte. Azt akarta mondani: öregemmel, de ez – Piroska stílusának az átvétele – mégis a torkában ragadt. Mire visszatért, Feri is indított. – Nagyon kedves volt, hogy meglátogatott. Legyen szerencsém máskor is, biztatta őt Kertész búcsúzóban. – Was der arme Mensch gelitten hat, mondta Frida néni, ahogy a konyhában Ágnes megcsókolta. – Legalább te kárpótoljad őt, rebegte a kicsit megreszkető bajuszkája alatt. A két fiatal szótlanul lépdelt néhány kapualjnyit a néptelen Horvát utcán, mintha kongó lépteiktől (a vígan pattogótól s attól a húzótól) várták volna, hogy ők számoljanak be egymásnak erről az estéről. – Milyen kitűnő emlékezete van az édesapjának, szólalt meg végre Feri. – Ugye? örült meg Ágnes, hogy erre indult. – Már Tükrösön megfigyeltem, milyen pontosan emlékszik a dátumokra. – S hogy melyik szobában ki, hol feküdt, toldta meg Ágnes. … Olvasta az Emlékiratokat a holtak házából? fordult hirtelen Ferihez. – Véletlenül jutott hozzám a nyáron. Ha ezt így leírná, érdekesebb lenne tán annál is. – Feri azonban nem olvasta Dosztojevszkijt; csak annyit hallott róla, hogy reakciós. Csak ma este –, kerülte meg a tulajdon ellenállását – legalább ötven-hatvan alakot elevenített meg. S mindről tudta, hol harcolt, Gyenyikinnél vagy az urali seregben… Abban, ahogy a kettőt egymás mellé tette, volt egy kis irónia. – S milyen előítélet nélkül, mondta Ágnes, aki boldogságában, hogy apjáról jót mondhat, nem is vette észre. Ez is egyike volt az este örömeinek, hogy amit korábban ő is zavartságnak érzett, erénnyé kezdett válni a szemében. Mintha valahol a lelke mélyén benne is felnyílt volna az az egyszerű, szinte naív, s mégis oly sok emberen érett pillantás, mellyel az apja a sors által elébe vetett embert megnézte, szinte mindent elfeledve, amit a hozzá hasonlókról tudott. – Azt nem mondanám, hogy nincs benne, adta meg Feri óvatosan, Ágnes ellenére, amivel az eszmének tartozott. Végül őt is meghatározza a társadalmi háttér, a gazdacsalád, a középosztályi keret, amelyben élt. De a nagy tudása mellett, sietett a gondolat második felére, hogy Ágnesben az esetleges megütődést elsimítsa, nagy igazságszeretet is van benne, s ez állandóan korrigálja az itthonról hozott nézeteit… Emlékszik, amit Moszkváról mondott? Ágnes persze hogy emlékezett. Sőt mosolygott is: Na, végre Feri is megkapta, amire várt, a sok éhség után. Kertészék a börtönben folyton attól féltek, hogy Moszkvában ellenforradalom üt ki, s őket utolsó percben elpusztítják. (Egyszer, amikor villám csapott a közelükbe, azt hitték, itt is van már.) De amikor a konvojuk a fényes, nyugodt Moszkván végigment, rögtön látta, hogy a győztes polgárháború után a vörösök itt biztosan ülnek. Ezeket ugyan nem buktatják meg, ahogy sok fogolytársa is elképzelte. – Ő maga azért örült persze, hogy ebből a kísérleti országból (húzta alá egy kis gúnnyal Kertész jelzőjét) végre kikerülhet. – De hát ez csak természetes, jegyezte meg Ágnes csodálkozva. – Igen, természetes, mondta Feri. – Ha az embert nem érdekli a kísérlet, vagy legalábbis nem akarja a bőrét kockára tenni miatta.

Halmi ettől fogva Ágnes nélkül is el-elment a Horvát utcába. Egyszer Frida néni újságolta: tegnap itt volt az a te… Dein Kollege… az a sántalábú. – Egy más alkalommal meg Ágnes ütközött ott belé. Kari szünet volt aznap, Ágnes menza után rögtön átmehetett az apjához, aki ilyentájt szokott a kedves vízivárosi Csalogány-Hattyú-Szegényház utcák közt válogatva, a tanítványához átsétálni. A februárba tavaszcsíraként betévedt napok egyike volt; ha otthon éri, úgy gondolta, elkíséri. – Gut, dass du kommst. Dein Vater fühlt sich nicht gut. Nem jól érzi magát, fogadta őt a konyhában Frida néni. S az arcán még ott voltak a gondterhelt mondatok, amelyekben a csapra jövőkkel tárgyalta meg a dolgot, hogy ő, az achtzig jähriger, ezt a nyakába szakadt férfit, ha csakugyan beteg lesz, hogy fogja ápolni. Kertész csakugyan ott feküdt, lábát lelógatva, a díványon. S Ágnes, ahogy fölé hajolt, ő meg felült, az ajkával érezte, hogy láza van. – Semmi… Az utolsó órán kezdtem érezni, mintha olyan jó meleg ködben lebegnék ott a katedrán. Sajnálom, hogy Frida nénit megijesztettem. A börtönben örültünk volna az ilyennek. A lázat vették a legkomolyabban: nem kiütéses tífusz-e. – Wann er nicht isst, járt Frida néni, akinek Kertész étvágya a maga átkoplalt ével után valami szörnyszerű természeti jelenségnek tetszett, köröttük topogva. Ágnes meg akarta vetni az ágyát. De Kertész nem engedte, sőt vissza sem feküdt többet. Neki azonnal indulnia kell a tanítványához. Ma sehogy sem mulaszthatja el a korrepetálást, holnap dolgozatírás lesz, Girsiknél. A tisztelet, amellyel Girsik nevét kimondta, arra mutatott, hogy mint házitanító, ő is átvett valamit diákja rettegésiből. – Ha eddig nem értette meg, ez a nap már nem segít rajta, próbálta Ágnes a lepedőt kihúzni mégiscsak. – Látszik, hogy nem vagy beavatva, mondta kissé bosszúsan az apja. – Girsik volt szíves, odaadott néhány példát, hogy ezeket gyakoroljam vele. – De hisz akkor mindenki jeles dolgozatot fog írni, szörnyülködött Ágnes. – Ne képzeld olyan naívnak. Nem magát a példát, csak a típust. Ez is nagy szívesség tőle.

Itt érkezett meg Halmi. – Gut, dass Sie kommen, Herr Dokter, hallatszott Frida néni hangja a konyhából. Örömében azt is elfelejtette, hogy Halmi tán nem is tud németül. Halmi, miután megértette, miről van szó, bámulatos komolysággal látott hozzá, hogy Frida néni, de a beteg várakozásának is megfeleljen. Azokat a kérdéseket, melyeket a diagnosztika-órán Ágnes is megtanult, de ha összevissza kérdezett is egyet-mást, rendszeresen szégyellte volna feltenni őket, ő, mintha fontos nyomokat mérlegelne, szép komolyan föltette. Aztán derékig levetkőztetve, egy székre ültette, s ahogy Rosenthaltól tanulták, kikopogtatta a Krönig-terét. Ez a tér – a zsugorodott tüdőcsúcs vetülete a mellkason – Ágnes szemében önmagában is gyanús valami volt, itt pedig semmi értelme sem volt a kikopogtatásának, hisz az apja nem volt tüdővészes. Tegnapról mára nem zsugorodhatott össze. Halmi azonban nem engedte el, s a vetkezés miatt hol kimenő, az aggodalomtól megint visszatérő Frida néni szemeitől követve kikopogtatta elöl-hátul a tüdőt, mindkét szívtompulatot. Aztán elővette a sztetoszkópját, s azzal is bevándorolta Kertész ősz csimbókú mellkasát, melyen a régi tornászizmok kezdtek megint kirajzolódni. – Itt van egy-két szörcs-zörej – adta oda Ágnesnek is a hallgatócsövet. Ágnes, hogy a barátja tekintélyét el ne rontsa, odadugta a fülét a hallgatócsőhöz. Aztán a szívet kellett meghallgatni. – Az aorta második hangja ékelt, mondta Feri. Azt Ágnes is tudta, hogy az aorta második hangjának ilyen öreg, ütőér elmeszesedéses embernél ékeltnek kell lenni, de nem nagyon hitt benne, hogy Feri azt valóban hallja. Lassan azonban ő is belemelegedett az orvososdiba. Mintha az aorta hangja csakugyan más lett volna, mint a pulmonalis; nem ta-ta, hanem bu-bu. S mialatt Frida néni átment Kenderessyékhez hőmérőért (az övét Piroska eltörte, s még nem hozta meg), s elmondta, hogy Kertészt az Ágnes kollégája épp most vizsgálja, ő is kikopogtatta a balra egy ujjal nagyobb szivet (ami megint olyan valószínű ujj volt), a rekesz határokat, sőt a Krönig-teret is. Kertész a ritkán betegek megtisztelt arcával tűrte a mellkasán sétáló fémkarikát s a kétféle ujjakat. Láthatólag jól is esett neki, hogy két fiatal ember, egyik a lánya, tudományuk összetéve az ő fiútársával, öreg, sírból kikapart testével foglalkoznak. Halmi bevárta a hőmérés eredményét, harmincnyolc öt, aztán (úgy, hogy szinte látni lehetett a komoly arca mögött a mérleget) kimondta, hogy ez csak egy tavasz eleji grippe lesz (ez a szó jobban hangzott, mint a nagy járvány alatt elkopott influenza), s hogy e felelősségteljes ítéletben magát megerősítse, Ágnes felé fordult, s elsorolta, mi nem lehet. – De ugye, ezzel is ágyban kell maradnia? – tette Ágnes kérdőjelbe az óhaját. S hogy az apja tiltakozni próbált: – A fiúhoz majd elmegyek én, s begyakorolom vele a példákat. – Igen, a kifekvés itt nagyon fontos, tanár úr. A legtöbb visszaesés a korai fölkelés következménye, mondta Feri hittel, amit az órán hallott. A szívet is jobban megviseli, ha lábon tetszik kihordani. – Kertész még mindig habozott, s gyanakodva nézett a két fiatalra. De amikor Feri a klinikán látott encephalitis és paralysis agitans eseteket kezdte magyarázni, amik mind elhanyagolt influenza következményei voltak, végre megadta magát, s tanári noteszében megkereste s átadta lányának a nagy értékű okmányt: Girsik tanár úr példáit. – Hogy maga milyen jó doktor lesz, mondta Ágnes boldogan, az apja párnáit fölcsapkodva. – Én sose tudom ezt ilyen hittel csinálni. – Nagyon jól csinálja, mondta a cipőjét kifűző beteg is. – Ja, er macht genau so, wie ein wirklicher Doktor. Ismerte el, mintha a baj már el is múlt volna, Frida néni.

A Kertész tanítványa csakugyan jókora melák volt. Legfőbb tulajdonsága a rendkívül vastag, nem zsírra, hanem durva, fakó kötőszövettel kárpitozott bőre, s a vastag szemhéjak közt valósággal elrejtett szem, amelyből azonban éber figyelem s humor szikrázott elő. Ahogy az előszobaajtó ablakát kinyitotta, s egy nőt látott az ablakkeretben, arckifejezése a merev, kifejezéstelen bőréhez vált hasonlóvá, ahogy azonban Ágnes elmondta, hogy ő Kertész tanár úr lánya, s hogy apja helyett ő fogja az órát megtartani, a mélyen ülő szemekből egyre több mulatság, sőt szemtelenség mászott elő. Nem szólt semmit, csak átkísérte Ágnest a maga cselédszobából alakított szobácskájába, melyben egy bokszer, egy cserkészkalap s egy kis repülőgépmodell jelezte fantáziája munkáját; közben a lakás mélyebb részeiben is eltűnt egy pillanatra, nyilván, hogy a maga inkább elképesztő, mint elképedt modorában a család láthatatlan tagjainak a dolgot bejelentse. – A tanár úrban van együttérzés, mondta lakonikusan, amikor Ágnes a dolgozatra vitte a szót, hogy az apját amiatt nem tudta lefektetni. A merev hallgatása is olyan volt, mint a bőre – azokat a sunyi, alattomos szavakat kereste mögötte, melyeket az osztálytársai nevetéssel szoktak jutalmazni, s most hogy egy nő előtt kellett remekelnie velük, még jobban meg kellett válogatnia. Mialatt Ágnes illemből a végzett algebra és mértan anyagról tájékozódott, amelyből a dolgozatot írják, ő állandóan a kis cédulát nézte, melyet Ágnes a retiküljéből már előszedett, mint aki tisztában van vele, mi a hús, s mi a köret. A papíron két algebra s egy mértanpélda volt. Az első szorzás logaritmussal: a buták mentőtétele. Ezt Domonics – így hívfák a fiút – az eszét összeszedve, egész jól megcsinálta. A másik egy exponenciális egyenlet. Ennek a nyitját viszont Ágnes is elfeledte már. – Kár, hogy nem lehet Girsik tanár urat megkérdezni, mondta Domonics, a szemtelenségéhez mért ártatlan képpel. Ágnes elértette, hogy az apja is belesült néha a példákba. – Korán örültél, mondta Ágnes, mert rájött, hogy csak logaritmusba kell tenni az egészet, s mint közönséges elsőfokút megoldani. – Ügyes, mondta elismerően a tanítvány. Majd amikor a szabályos ötszög területét is kiszámították az oldalából: – Érdekes. Azt mondom nagyon érdekes példák, érdemes megőrizni őket, s a papírt, amelyen dolgoztak, négyrét hajtva, az apjától örökölt, idétlen tárcájába tette. – Még milyen tárgyaitok vannak? kérdezte Ágnes, mert bár a fiú lakonikus szavai semmi kétséget sem hagytak, hogy az ő ittléte céljával s e példák eredetével teljesen tisztában van, nem akarta megadni magát a kamasz éleselméjűnek szánt, de elég otromba célzásainak. Most már csak azért is végig akarta venni a másnapi órákat. – Történelem is lesz? kérdezte. – Amennyiben Kertész tanár úr megszán minket, és meggyógyul holnapra. – Ő tanítja? – Bár a fiú modora nem sok jót ígért, Ágnes nem tudta megállni, hogy nagy gondjába: a Kertész tanár úr óráiba most nemcsak a hospitáló tanáron, de ezen a kamaszon át is beleszondázzon. – Na lássuk, miről volt szó utoljára? kérdezte tettetett könnyedséggel. – Az özönvízről, mondta Domonics szinte szendén a szemtelenségtől. Ágnes egy ingerült mozdulatot tehetett, mert Domonics majdhogynem ijedten tette hozzá: – De csakugyan. Hogy a Gobi-tenger vize lefolyhatott-e az Aral- meg a Káspi-tón át a Fekete-tengerbe. Ágnesnek ismerős lett a dolog. Neki is mesélt valamit erről az apja, hogy az ő föltevése szerint a világ népei mint testvérek éltek a mongol beltenger partjain. – Sinnflut und Völkerwanderung, mondta ki Domonics a kelleténél is jobban tört németséggel a könyv címét, amelyből ezt a feltevést vette, s ravaszul pislogott Ágnesre, tapad-e? – De valahonnét el kellett jutnotok idáig? kérdezte Ágnes elpirulva, s olyan szívdobogással nézte az asztalt, mintha egy veszélyes szurdokba merészkedne be. – Ide? A szumíroktól. Ők is a vízzel jöttek, a Gobi-tengertől… Ágnes most már meg volt győződve, hogy ez a kölök rosszindulatúan élcelődik az apján. – Nem akarod azt mondani, hogy február végén a szumíroknál tartotok? Még nem olyan régen voltam diák. – Ja, azt tetszik kérdezni, a könyvben hol tartunk? mondta megvetéssel a könyv iránt. – Most mentünk át a görögökről Itáliára. Itália népei Romulus korában. Az etruszkok eredete, tette hozzá aztán, egy lapos passzt adva Ágnes megértésének. Ágnes elég sokat hallgatta az apját, hogy lássa a lóugrásokat: a rejtélyes etruszkok, erről a hasonlóképp rejtélyes szumírok, erről a Gobi-tenger. A fiú, elég értelmes kölök, híven számolt be a kitérőről. S az órából, akár tíz perc volt, akár fél óra, nyilván ez maradt meg. De vajon mint élmény, vagy – Domonics sunyi képe erre vallott – mint a diákhumor céltáblája. S Domonics mintha csak az arcáról olvasott volna, váratlan, mintegy magának dünnyögve, azt mondta: „Amikor Mongólia szélén raboskodtam…” Ez persze az apja mondata volt. Egy azok közül a tanári mondatok közül, melyeket a diákmalícia, mint a tanárra különösen jellemzőt rögzít, s ebben az esetben a szokásos átmenetet jelenthette a leckéből a tanár kalandjába. Ágnes úgy tett, mintha nem hallotta volna, de most már határozottan dühös volt: sötét arccal nyúlt a következő tankönyv felé. Hát mégiscsak bohócot csinált az ő okos, nagy tanár apjából ez az átkozott háború.

Ebben a pillanatban lépett be Domonicsné a sűrűn dicsért uzsonnával. Kicsiny, barátságos mosolyú, mozgékony asszony volt; ha az ember a fiáról ránézett, az öröklés álútjaira kellett gondolnia, amely ezt a lomha ősgyíkot ezen a fürge asszonyon át nyomta a világba. Az üdvözlés s a tálca letétele után rögtön Kertész tanár úrra tért. – Csak nem valami komoly? Mi már úgy megszoktuk őt, hogy szinte hiányzik, ha egy délután nem láthatjuk. Olyan kedves ember. Már régen végeztek Pistimmel, s még egy órát is itt ül köztünk. Úgy elmagyarázgat nekünk, felnőtteknek is. Az ember csak bámul, mi minden van abban a szelíd fejében. Még a falum nevét is – innen Orosziból vagyok –, mit ki nem hoz abból: ruszokat, normannokat, meg nem tudom, miket. Ez a fiú is egészen más, amióta foglalkozik vele. Mert nemcsak hogy a leckét épp átveszi. De nyitogatja is azt a begubózott eszét. Nem tudom, az intőkonferencia mit hoz majd, de mi látjuk a hatást. Azelőtt mindig csak ezeket az indiántörténeteket falta, a Winnetout, meg ha el nem csíptük, a Nick Carter regényeket. Mondtuk, te Pistikém, nem neked való az már. Olvass komolyabbat. Most meg fölfedező akar lenni, expedíción jár a feje, ásatásokon. (Ágnes itt egy pillantást vetett a szekrény végén álló fiúra, aki ugyanazzal a pachyderm képpel hallgatta az anyja meséjét, az ő lelki átalakulásáról, csak a szeme mélyén keveredett a szándék, hogy valami élceset szóljon, a szülei szóár vagy a maga-megtérésének beállítása miatt egy kis szégyenkezéssel.) Mondja, hogy a fiúk is mennyire szeretik. A történelem a legkedvesebb óra. Már előre örülnek neki. – Ágnes most már egészen a fiú felé tekerte a nyakát, őrajta akarta lemérni, hogy ennek az anyai szájból omló Hegedüs bankónak mi a zürichi értéke. – Csakugyan szeretik a történelmet? kérdezte. A fiú arcán a habozás nem a válasz tartalmának, hanem a módjának szólt: hogy mondja ki úgy az „igen”-t, hogy az anyja édeskés hízelgésétől is távol tartsa magát, a láthatatlanul jelen levő osztály is elröhögje magát, s ez a nő is azt gondolja: nem olyan közönséges bukott diák ez a Domonics, s a nyegle válaszért se szidják meg utólag. – Az a Fajum-óázis az órarendben, érte be vele, hogy legalább egy olyan szóval adja meg a kicsikart dicséretet, amelyet a többiek nem érthettek. (Akkor kezdődtek ott a régészeti ásatások.) – Miért, a többi annyira sivatag? örült meg Ágnes az óázis szónak, mely a szabóné beszámolója után egyszerre véget vetett a gondjainak. – Vagy ott eldőlhetnek a tevék? csúszott be ő is boldogságában a Domonics stílusába. A mazsolás kuglóf rég lement a kávé után, s Ágnes boldogságában, hogy az apja, ha humorizálnak is rajt, mégis hódít lelkeket, Jolánkáról elfeledkezve még mindig ott beszélgetett a női szabóéknél. – Ha Pista nem is lesz Ázsia-kutató, a fő, hogy van egy szellemi szenvedélye. Egy szenvedély, az már megmenti az embert. Neki is volt egy történet tanára, aki a műtörténészkedésre kapatta rá. S ha végül orvos lett is… Úgy kellett volna befejezni, hogy az egyszer megkóstolt szenvedély itt is megkeresi a maga táplálékát. De ez egyelőre nem volt igaz. – Szakasztott az édesapja, mondta Dumonicsné, ahogy elbúcsúztak. – Már most éppolyan kedvesen elmagyaráz mindent. Elmondom majd a papának is. Csak gyógyuljon meg minél előbb.

De ha Ágnes ingalengéseinek egyik végén a Horvát utcában a dolgok kezdtek is megnyugodni, annál több csitítást váró fájdalom felé villanyosozott a Csikágóba. Nem Jolánkával volt baj. Az ő kis fejének megvolt a kapacitása, s az első napok boldog reménykedéseinek, hogy tán mégsem olyan csacsi, mint hitte, hamar vége szakadt; Jolánka agysejtjeivel legföllebb gazdálkodni lehetett, szaporítani nem. Azok az első szép tervek is csak félig valósultak meg, hogy Jolánkát kedélye felszabadításával fogja átalakítani, a leckéin túl is elbeszélget, sétál, barátnőket szerez neki. Mióta az egyetem elkezdődött, neki sem maradt fölös ereje az ilyesmire (a Szépművészeti Múzeumba is csak néhány hét múlva kerültek el Strausszal s két kislánnyal), másrészt, ha Jolánka úgy is nézett rá, mint a csokoládédrazséra, melyben el nem kényeztetett ínye a gyógyszert is szívesebben szedte be, azt a páncélt, melyet a nagyanyai sok évi egyenletes nyájasság ellen alakított ki, nem volt olyan könnyű felszakítani. A legnagyobb gyakorlati segítséget nagyanyó preparandai álmához így az jelentette, amitől Ágnes a legjobban fázott: látogatása Jolánka polgárijában. Jolánka osztályfőnöknője, a magyar és német nyelv tanárnője, Ágnesnél néhány évvel idősebb erdélyi lány volt, aki a menekülés után itt fejezte be az egyetemet, s mint erdélyi a Szív utcát, mint középiskolára képesített tanár, a polgárit vetette meg egy kicsit, amellett azonban friss, erdélyi ízeit tudatosan is konzerváló teremtés volt, aki Ágnest első szóra megszerette. Ágnes a Strausz mesével ment be hozzá, de ő nem is hagyta befejezni: – Nekem ne is mondd, kiknek megy ma? A síbereknek. Egy köztisztviselő gyerekének a Kovács Jolánka feje jut mulatságul. – Ágnes elmagyarázta Jolánka árvaságát, nagyanyó modorát, még a nazarénus szót is bevetette, s hogy őt mint lélektani probléma is érdekelné, mit lehet ebből a nyájassággal elnyomott lélekből kiszabadítani. A tanárnőnek imponáltak a bedobott orvosi szavak: gátlások, hormonok, viszont a maga erdélyiségét sem akarta föladni. – Mit lehet? Én megmondom neked, hogy mit lehet. Semmit. A semmiből semmit sem lehet kihozni. Ezt persze mint józan, Rousseau-tól nem fertőzött parasztész mondom. Mint pedagógus, én is azt vallom, az értekezleten akár előadást is tartok róla, hogy a Jolánkák butasága sokszor csak látszólagos, és csak különféle társadalmi befolyások eredménye. S szívesen szövetkezem veled, ha ezt valami magánidomítási kísérletként űzöd, hogy Jolánkából a természet ártatlan gyermekét elővakarjuk. Azon túl pedig egy kicsit a hóna alá is nyúlunk majd – nevetett Ágnesre, hogy munkád eredménye számokban is lemérhető legyen.

Jolánkával tehát nem volt különösebb baj, sőt nagyanyó, ha nem is olyan lelkesen, mint Domonicsné, szintén tett egy-két olyan megjegyzést Máriának, hogy Jolánkának mintha jobban menne a német, s ha Ágnes tanárnő buzgósága egy kicsit megcsappant is (persze, fáradt szegény, amire ideér), ő bízik benne, hogy áldozatának meglesz az eredménye. A baj Máriával volt, akinek a vegetatív idegrendszere egyre kevésbé bírt a szorongásokkal, hiányérzetekkel és indulatokkal megbirkózni. Ágnes egy-két hét után beletörődött, hogy a Rozmaring utcában két kúra vár rá; egy rövidebb, Jolánkával, és egy hosszabb, Máriával. Először (azután, hogy Vetési ott volt) ő kopogtatott be rája, másodszor, úgy gondolva, hogy egymás idejének a lopásából nem kell törvényt csinálni, üdvözlés nélkül csúszott ki; harmadszor Mária kinn várta a konyhán. – Mért nem néztél be rám? kérdezte szemrehányón. Negyedszer épp kávét főzött, amikor végeztek. – Hallottam, hogy a verset kérded, ez az óra vége szokott lenni. – Amikor azonban Ágnes egy alkalommal megint nem ment be, megsértődött. Most már ő nem jött ki, pedig Ágnes elég hangosan tárgyalta Jolánka nyelvérzékének lehetőségeit nagyanyóval. A következő alkalommal nagyanyó kérdezte: – A kis Máriához nem megy be? Olyan konyult mostanában szegény. – Ágnes persze bement. Mária megpróbálta hidegen fogadni, de a napok óta fogalmazott szavak, dialógusok, amelyeket nem volt módja senkinek elmondani, csakhamar átolvasztották maguk ezen a hidegségen. Úgyhogy a végén már könyörögve mondta: – Ugye, nem mégy el úgy máskor, hogy nem nézel be rám? Olyan rossz, amikor látom a függönyön át az alakodat, amint mégy el a folyosón. Ha nem lenne bennem a büszkeség, utánad szaladnék.

Ettől fogva törvénnyé lett, hogy a német igeragozás s a fejszellőztető hazabandukolás közt az este Máriáé, sőt ha Ágnes barátnője érzése szerint túl korán kelt fel mellőle, maga a séta is. – Gyalog mégy haza? nézett rá félénken. – Terhedre lennék, ha elkísérnélek? Ígérem, hogy nem foglak a panaszaimmal untatni. Ezekre a sétákra, főleg, mert Mária félt a kocsmákból kidülöngélő, a nőkbe belekötő alakoktól, Jolánkát is magukkal vitték, s a kislány Ágnesbe karolva, a nagylányság kóstolóját élvezve ment a két barátnő mellett, akik, bár előtte iparkodtak közömbös dolgokról beszélni, Mária egy-egy mondatán mégiscsak visszatértek ahhoz a kimondatlan Ő-höz („azt tudod, hogy ő vívó is”, „ő ott az ambulancián”), akiről Jolánka is jól tudta, hogy kicsoda, sőt lefekvés előtt álmodozni is szokott róla; egyszer, amikor senki sincs otthon, bejön hozzá, vagy megvárja őt a kapualjban; s azt mondja: „Én csak néztem magát idáig, Jolánka…”

Máriában megvolt a jó szándék, hogy barátnőjét ne a tetőzőben levő bajával traktálja. – Úgy utálom magam, amikor így nyafogok neked, állt fel a témától kipirultan, az indítást pedző barátnő karjából kibontakozva, nincs undokabb, mint egy ember, aki nem tudja a baját maga megemészteni. – Az elhatározás és az utálat azonban kevés volt, hogy a magát ámító, önérzet-bátorító, vagy a világrend ellen támadó szavakat, amelyben egész napi gyötrődése összegeződött, foga mögött tartsa. Mária megpróbált kellemes, diákos lenni; teát főztek a kis gyorsforralón, amelyről nagyanyónak nem volt szabad tudni, töpörtyűt ettek papírból, vagy egy zacskó diákkeveréket tartott oda Ágnes elé, az egyetemről, a Rosenthal-gyakorlatokról pletykáltak, vagy Verebélynél arról a szép magas tanársegédről, mint a boldog időkben, amikor minden férfi kibontatlan stanicli volt még a szemében; egyszer még tanulni is nekiültek, kórbonctant, a Budayból – de a vége mindig az lett, hogy „Vetési” mint egy több arcot öltött motívum, végül mégiscsak előbújt az összekötő, leplező futamokból. Ágnes, ha nem röstellte volna, hogy barátnője mellett a Segélyegylet könyvtárában szerzett pszichológiai ismereteit gyarapítsa, akár csoportosíthatta volna azt a négy-öt reakciótípust, amellyel az ő szigorlott s nemi életbe is becsúszott barátnője (csakúgy, mint Jolánka, ha először szerelmes lesz) vergődéseit feldolgozta. Így csak azt a fölényt próbálta, mellyel a kívülállók a szerelembe esettek áttetsző mesterkedéseit nézik, egy kis jósággal enyhíteni. A legszerencsésebb napokon, amikor Vetési viselkedése valami reményt hagyott, Mária kérkedéssel bátorította magát. – Már hóvirág? fedezte fel Ágnes az asztalra kitett csokrocskát. – Nem kedves tőle? mondta Mária. S elmondta, hol állt a virágárus, s hogy vette észre, s nyújtotta oda neki Vetési, mielőtt ő még meglátta volna. S mintha egy csokor hóvirág megvétele valami rendkívül ravaszan kieszelt gyöngédség lenne, más boldogabb idők emlékeire tért. – Azt meg kell hagyni, vannak kedves gesztusai, amelyek még belőlem is szentimentális libát csinálnak… Máskor, ha a nap több kétséget hagyott, a teafőző s a felvágott-papír eltüntetése is elég volt, hogy okokat s helyeket eszeljen ki igazolásul, hogy Vetésit miért nem éri itt soha. – Egész kellemes legénytanya, nem? nézett körül erőltetett elevenséggel. – Nehezen hagynám itt, úgy szaturálva van emlékkel. Pedig ha anyám feljön, mégiscsak meg kell főznöm, hogy vegyen más lakást. Nem lesz könnyű, annyira megbízik nagyanyó, ahogy te mondtad, nazarénus külsejében. S főként hogy adjam be? A külön bejáratot nem hozhatom elő. El sem képzeled, Ivánt mennyire feszélyezi, hogy másokon át kell bejönnie. Pláne, amióta tudja, hogy te a másik szobában tanulsz Jolánkával. „Már elment?” – kérdezte múltkor is, mielőtt felállt volna. – De igazán, mért is mondtad meg neki? Vagy mért ajánlottál egyáltalán? kapta fel Ágnes a fejét. Amíg Vetési szemérmességéről volt szó, tudta, mire megy a beszéd; most azonban, hogy ő is belekerült (mégiscsak maradt egy kis érzékenység Vetési körül), megsértődött. – Ó, te bolond, ölelte meg ijedten Mária. – Ez a legnagyobb boldogságom, hogy veled így este eltereferélhetek. Különben sem kell féltened bennünket. Az alorvos barátja, ha épp akarom, annak a szobája… Rosszabb jel volt, ha Mária a házasságról, a nők nemi életéről kezdett tudományos terminusokban beszélni. – Ha te férfi volnál, megkövetelnéd a feleségedtől – persze, nem egy buta polgárlányról van szó, hogy szűzen lépjen a házasságba? – Azt nem tudom, hogy mint férfi mit kívánnék. Ha félnék az összehasonlítástól, tán megkívánnám; pirult bele Ágnes a nevetésibe. – S a nő csonkítsa meg magát? Hogy kényelmetlen érzést ne keltsen a pasában? Már nem is tudom, kivel beszéltem erről, szerinte minden húszéves nőt az egészsége érdekében kötelezni kéne a koitálásra. – Ezt már én is hallottam, nevetett Ágnes bosszúsan, mint aki ismeri ennek az egészségügyi tanácsnak az eredetét. – Mért, te elítéled, ha egy nő, csapott Mária a bosszúságára, a házasságon kívül nemi életet él? – Dehogy ítélem el; ez mindenkinek a privát joga. Az is, hogy szűz legyen, az is, hogy nem. Attól függ, neki hogy könnyebb. Ezt hogy érted? Biológiailag vagy társadalmilag? – Nem is tudom. Ismerek egy lányt (Piroskára gondolt), azért tűzbe tenném a kezem, hogy nem virgo. De valahogy jól áll neki. Biztos vagyok, hogy ebből soha semmi komplikációja nem lesz az életben, a férjével sem. – Ki az a nő? kérdezte Mária vizsgaszemmel. – Adél? – Adél? Nem, egy bánáti lány. Egyszer majd összeismertetlek. – Azért, mert Adél, az tán maga sem emlékszik rá, volt-e valaha virgo. – Na és én? nézett most Ágnesre kihívón. – Rólam mi a véleményed? Én hogy viselném el a vele járó komplikációkat? – Te? Te érzékenyebb vagy, mondta Ágnes. De azt hiszem, hozzáedződnél. – Te, ugye, azért mondod ezt, mondta Mária hirtelen szomorúsággal egy másik alkalommal, mert tudod, hogy nincs más választásom. Magadban azonban azt gondolod: elkényeztetett patikus-csemete, aki garszonn akart lenni. Most benn van a kis egyke a fogóban. – Ne feledd el, hogy én is egyke vagyok, hatotta meg Ágnest ez a szomorúság. – Igen, de te vigyázol magadra. Téged kikérdezhet a mamád, nincs ott a szemed alatt a libido nyoma. – Ó, az enyém, az tán örülne is neki, csúszott ki majdnem az Ágnes száján. A legvészesebb azonban az volt, ha Mária a nevelését kezdte el szidni. – Egy madárnak több esze van, mint az én anyámnak: az tudja, hogy a kis récének vagy a kis fecskének úsznia kell-e, vagy repülnie, s arra tanítja. De az én szüleim, noha maguk nagyon jól tudják, hogy ez egy komisz, kegyetlen világ, amelyben az önzés olyan elengedhetetlen, mint a faggyú a madár tollán, s maguk aszerint is éltek, engem valami mennyei lénnyé akartak nevelni, csupa szárnnyá. Hát most itt van a szárny, beragadva a ganéba. Úgy aláznak meg a bitangok… mit bitangok, normál emberek, ahogyan akarnak.

Ágnesnek az eseményekbe, melyeknek ezek a dicsekvések, teoretizálásuk, kifakadásuk a kommentárai voltak, csak a Verebély órákon nyílt bepillantása. Szemben vele, az előadó felé süllyedt padsoruk túlsó oldalán, egy-két sorral magasabban, ott ült, mindig ugyanabban a rendben, az ismerős négyes. A két nő közt Vetési, jobbján Mária, balra Adél, Adélon túl a kísérője. Mária az első órán felújult barátság jeleként, amikor ő a karzaton széjjelnézett, odaintett: gyere, szorítunk helyet. Amikor azonban Ágnes átmutatott a másik oldalra, hogy neki ott foglaltak, nem erőszakoskodott, s este sem hozta elő. Akárhogy ragaszkodott Ágneshez, érezte, hogy Vetési s Ágnes közt is föllép, ha együtt vannak, egy erőtér, amely nyugtalanította volna. Ha a szeme Vetésiével találkozott, még Ágnes is érezte azt a megdöbbent figyelést, szándékos szuggerálást és önkéntelen ámulatot, amellyel a hatalmát kérte rajta számon, s minthogy maga sem volt egészen védett a méreg iránt, amelytől Mária szenvedett, sőt éppen a gyötrődés, az együttérzés alatt némi kíváncsiságot is élesztett benne a hatástana iránt, kerülte, vagy legalább olyankorra osztotta be a gyors oldalpillantásait, amikor a professzor valami érdekeset mondott, s a termen végigcsapó hullámban a túloldalon a maga módján a négyes is részt vett épp. (Vetési arcéle egy ragadozói szájnyitással, Adél még jobban összehúzódva a kuncogástól, Mária hol egy elgyötört mosollyal, hol belelovalva magát a kacagásba, Takácsi meg széles, elismerő vigyorgással) Vagy amikor valami súlyos, tragikus történt ott lenn, Verebély a keresztjét rajzolta oda a beteg fölé, vagy valami egészen hallatlant mutattak be, szarkómás fiút például, aki úgy lógott szinte az óriási elhanyagolt daganatán. De akárhányszor pillantott oda, az ő szeme a két összenőtt párban (akiken a körülülők megszokván őket, semmi különöset sem vettek észre), mindig ugyanazt csípte el, a két középső közt, anélkül hogy a kezük is összeérne, a szorosabb összetartozást, kétoldalt meg a felbomló vegyi kötést, amely az elhagyottakat eléggé különböző magányba taszította: a Máriáé hol tragikus volt, hol sértett, hol figyelmet esdeklő, a Takácsi kollégáé udvarias, fegyelmezett, ironikus, mintha a maga helyzetén is mulatna egy kicsit.

Mindez azonban még csak az erővonalak átrendeződése volt; az első feltűnő változás az volt, hogy Vetési néhány órán át nem jelent meg, amit Mária a közkórházi ambulanciával magyarázott, ahol Vetési most már szabályos kissebészetet űzött. A két nő Vetési távollétiben is ott maradt a szokott helyen, de Mária közbe rakott ruhája, Vetési árnyaként, egy fél helynyi spáciumot tartott fenn köztük, amelyen csak Adél szólt át időnként, a győztes nők túlzott nyájasságával. Amikor Vetési megint megjelent, Takácsi tűnt el egy nap a helyéről, hogy egyszer csak közvetlen előle, két paddal lentebbről szóljon fel Ágnesnek, a barna, tapasztalattól széles mosolyával. Mária erről is beszámolt: – Képzeld el ezt a szemtelen Takácsit. Tudod, mit mondott? „Nem lenne ésszerű, ha átülnék a jobb oldalára.” A válasz nyers és gyors volt. Pedig tán jobb volna, ha én is húznám Ivánt valakivel. De ez olyan ordenáré. – A két nő a következő órák egyikén egyedül maradt. S a kiégett szigetelés meghozta, ami várható volt. Ezen a délutánon nagyanyó az óra végét benn töltötte, a vasalnivalót locsolgatva, az asztal végén. Amikor végeztek, szokása szerint megkérdezte: – Már végeztek, kedvesem? – S valami dolgot adott a konyhában Jolánkának. – Bocsásson meg, ha megkérdezem, de én a Mária mamája előtt egy kicsit felelősnek érzem magam: mi van azzal az ő vőlegényével? Hogy mostanában sose látom itt? A kis Mária meg olyan ingerült, nekem is mindjárt visszafelel. – Én nem tudom, hárította el Ágnes a felajánlt ismeretcserét. – Az órán egymás mellett ülnek. Tán hogy Iván bejáró lett egy kórházban. – Mária azzal indokolja meg, mondta nagyanyó szeme csillogásába szorítva a hitetlenkedést, hogy Ágnes tanárnővel kellemetlen találkoznia. – Azt nem hiszem, ömlött szét Ágnes bőre alá a bosszúság, mely nagyanyó csendesen mosolygó, állhatatos szeme alatt szégyenné ért. Ez a Mária az önáltatása közben azt ülteti a nagyanyó fejébe, hogy ő és Vetési… – Ezt mondtam én mindjárt a kis Máriának, fejezte be nagyanyó a beszélgetést egy kis szentenciával, mely első ízben tárta fel, a tárgy teljes ismeretén túl, megjelenése s belső élete közt az összefüggést: – szép a műveltség meg a tanulás. De isten az emberi természet ismeretében írta elő az ő törvényeit.

A következő nap aztán azt is hazugsággá tette, amivel Ágnes nagyanyót megnyugtatta. Amikorra Ágnes a foglalt helyére törtetett, a két lány két különböző helyen ült: Mária fönn, az elárvulton, Adél lejjebb, a középsőn, a lépcső mellett. Vetési nem volt sehol egyelőre. Az előadás már megkezdődött, Verebély krétával a kezében egy híres társasági gavallérról, nagy kártyásról beszélt (aki udvarlásaiban az utolsó percben mindig meghátrált valahogy), amikor az ajtóban megjelent s szétnézett. Mind a három leány odapillantott; Adél egy kis kézmozdulattal az ülésen fekvő táskájára mutatott. Vetési egy pillantást vetett mind a két irányba, de mintha csak azt várná, nem fordul-e meg az előadó: majd hogy az még mindig nem írta tovább a kapcsos zárójelet, bátran, az odapillantó professzorral szembenézve, szép nyugodtan lement Adél mellé a nyikorgó lépcsőn. Ágnes Máriát nézte, hogy most mi lesz: kimegy, elsírja magát? Máriának azonban csak az arca, a nyaka lett foltos, mintha kanyarója volna, s szemét fel sem vetve jegyzett. Ő nem érte be a professzor kapcsos zárójeleivel, mint Ágnes, jó tanulóként lejegyezte azt is, amit mondott (tán még azt is, mint fejtette meg Verebély, amikor az a fiatalember főbe lőtte magát, a boncasztalon a titkát), mintha az összeszorult öklében mozgó ceruza volna a gyökér, amelynél fogva valami szakadék partján az épeszű emberek világába kell kapaszkodnia. Ágnes azt gondolta, hogy előadás végén odamegy hozzá, de amikorra a hallgatókon áttörte magát, már végigfutott a karzaton, s nyomtalanul eltűnt. – Na, ez rosszabb lesz, mint egy kollokvium, gondolta Ágnes, ahogy a házuk lépcsőjén fölballagott, s újra átgondolta haditervét, ahogy azt a kissé unalmas gyógyszertan órán (melyen az üde pont a Purgo nevű hashajtószer felfedezése volt; hogy számoltak be a professzor – a felfedező – s asszisztense egymásnak a próbaként vett szer – a phenolphtalein – meglepő hatásáról), többféleképp is eltervezte. A folyosói ablak, ahogy elhaladt előtte, sötét volt (igaz, öt óra tájt már nem kell okvetlen kigyújtani), a konyha is életjel nélkül kísérte bevonulását Jolánka könyveihez. – Nagymama nincs itthon? – Nincsen, mondta Jolánka. – S Mária néni? – Őt nem is tudom, felelte Jolánka, félig az orrából. De mintha ebben a bágyadt „nem tudom”-ban is ott lappangott volna valami tudás: ha most nem is tudom, hogy itthon van, vagy lement-e, de valami baj van vele. Ebben a nyomott, várakozó hangulatban telt el az óra. Amikor Ágnes kiment, nagyanyó ott matarászott a függöny mögött. Ágnes a szobaajtóra nézett, alul a résnél sem volt ott a jól ismert fénycsík. – Mária még nem jött meg? kérdezte Ágnes, de a halk hang elárulta, hogy ott érzi az ajtó mögött. – De már délelőtt. Rettenetesen fel volt dúlva szegény. Szinte kidobott, amikor benéztem hozzá, nem enne-e egy kis húslevest. Jó lesz, ha bekukkant rá, mondta aztán, a párbeszédnek azt a néma felét is lefolytatva, melyben a tekintetek teszik fel a kérdést s adják, újabb kérdést téve fel, a válaszokat.

– Ki az? kérdezte bentről egy ingerült hang, melyben alig lehetett Máriára ismerni, amikor Ágnes óvatos kopogás után a kilincset lenyomta. – Aludtál tán? döbbent meg Ágnes ettől az ellenséges hangtól, ahogy a sötét szobába lépett, melyet csak a tető négyszöge felől világított meg az esti ég kéksége. – Ja, te vagy az, változott némi motozássá az a dívány sarkába vetett vaskosabb árnyék a folyosói ablak alatt. – Azt hittem, megint a háziak kíváncsiskodnak – próbált bosszúságából kibontakozni, nem törődve vele, hogy a háziak, főként ha valóban olyan kíváncsiak, meghallják odakint. – De ha zavarlak, ajánlta fel Ágnes (nem sok reménnyel) a sírástól beduzzadt manduláknak a visszavonulást. – Csak nem akartam úgy elmenni… – Nem, nem, tett néhány heves lépést Mária ijedelme, hogy Ágnes csakugyan elmegy, a sarokba gubózott világdac ellenére. – Maradhatunk sötétben is, ha úgy kellemesebb, mondta Ágnes, mert érezte, hogy a közeledő alak az arcát teszi rendbe. – Nem, tiltakozott még egyszer Mária, s barátnőjét a teste sötét melegével súrolva, fölkattantotta a válla mögött a villanyt. Fölpuffadt arccal állt ott, melyről csak a könnyeket tudta letörölni, szeme ellenségesen villogott a vánnyadtra sírt, piros-tarka arcban; Ágnes nyilván a szívkönnyítésül csiholt dührohamok egyikében érte, amelyben nemcsak Vetésinek, a háziaknak, de az egész emberiségnek üzent hadat. – Hisz úgyis láttál mindent, vállalta kihívó tekintete, amit a villanyfény mutathatott. – Négyszáz ember látta. Direkt úgy rendezték, tüntetően, hogy kétség ne maradjon. – Ugyan, csitította őt Ágnes, anélkül hogy a karját meg merte volna fogni. Olyan képtelen volt, amit a barátnője mondott (hogy Vetési szándékosan késett el, s ment cinkos megbeszélés alapján, a professzor szemével szembe, az új helyre), meg ez a villogó szem is olyan szokatlan, Máriától idegen, szinte Márián túli volt, hogy egy pillanatra visszahőkölt: nem háborodott-e meg a barátnője. – Nem látott abban senki semmit. Elkésett, s hirtelenében oda volt legkönnyebb mennie. Ha megbotránkoztak, hát azon, hogy úgy szembenézett az öreggel. – Ne tarts mesékkel, kérlek, kiáltott Mária Ágnesre, mintha ő nyikorgott volna le a lépcsőkön Adél mellé, s ő igazolná az árulását. – Elegem van a mesékből meg a vattából, amiben a szüleim tartottak. Ha egyáltalán élni akarok, szét kell néznem végre, hogy mi az igazság, kik közé kerültem, miféle szörnyetegek közé. – S hogy arcát is összhangba hozza ezzel a mondattal, amelyet a délután folyamán bizonyára többször is elmondott magának, a puderpamacsával megtörölte a nyakát, a szeme alját, s a díványra mutatott: – Foglalj helyet, kérlek.

Ágnes nem tudott mit mondani; még mindig túl nagy volt a táv a megszokott Mária s a királynői szavakat mondó alak s a gesztus közt, mellyel őt, mint az ellenségévé vált világ színe elé bocsátott követét, előbbi helyére ültette. Megvárta, amíg Mária doboza kerek tükröcskéjében átrizsporozza az arcát, s maga is leült mellé. Akkor megfogta a keze szárát, s várt, hogy mit fog még mondani. Ez a gyöngéd, biztató érintés viszont mintha elég lett volna, hogy Mária örök időkre eltökélt s felvett magatartását bontani kezdje: a világ mégsem volt olyan egynemű, mint elhatározta, tán vannak baráti atomok benne, melyek néhány ujj alakjában idejönnek, s a dac helyett a szenvedéssel kezdenek panaszra biztatva villany-nyelven szólni. – Azt hiszed, az úgynevezett ártatlanságom sajnálom? mondta még mindig az előbbi szenvedéllyel s azzal a nyugtalanító váratlansággal, mely úgy látszik, a szenvedélyt (legalábbis Máriáét) az őrület rokonává teszi, de a torka mélyén s ajkszélén a föltörekvő sírás zörejeivel s remegéseivel. – Hülye beszéd! Egy lány sem ártatlan. Már áldozó korában sem. Tudod, mikor lesz egy nő ártatlan? Amikor a fantázia piszka helyett – mert a fantázia, ezt tudhatod, piszkosabb a valóságnál is – az igazi szerelemmel mosatja le magát. Az a ragyogás, jó szándék, hála, amit azután érzel a világ iránt; az az igazi keresztség. – Ágnes ámulva hallgatta ezt a beszédet. Mária sose szokta így kifejezni magát. A fájdalom nemcsak kínozta, költővé is tette. – Ha én egy olyan embernek adtam volna magam, kezdte kis szünet után, csendesebben, de több sírással a hangjában, aki igazán szeretett, azt mondanám, ott egye fene azt a berepedt plica semilunarist! (Az anatómiai név most nem a tudást, hanem a megvetést hangsúlyozta.) Szerettem, szerettek: ezt el nem vehetik tőlem. De így, hogy a buta odaadásomban csak egy utcalányt pótoltam, azt is tökéletlenül! Az egyetlen előnyöm, hogy nem lehetett tőlem gonorrheát kapni. Te honnét tudtad, nézett hirtelen vadsággal Ágnesre, mintha csakugyan valami titkot akarna kiszedni belőle, hogy az egy gazember? Akitől időben menekülni kell… – Nem gazember, fogta meg Ágnes szorosabban a keze szára után a kezét. – S az sem igaz, hogy nem szeretett, s csak egy utcalány helyett… – Nem igaz? – szakította félbe Mária. – Láttalak együtt, mondta Ágnes, aki komolyan vette, amibe barátnője a sebét, az igazit, öltöztette. – Mit láttál? Hogy még a cukrászlánnyal is kikezdett? látta Ágnes szemében a jeleket, melyeket akkor számba sem vett, csak most a gubbasztásában exponált az emlékezetében.

Ágnes nem merte tovább védeni Vetésit, félt, hogy azok a pillantások is előkerülnek, amelyeket őrá vetett. – Nem mondom, hogy a megtestesült férfihűség, hagyta rá. – De hisz ezt te is tudtad, próbálta, a kettejük viszonyára célozva, egy piciny ellentámadással, a megneszelt támadást elhárítani. – Hogy én mit tudtam! legyintett Mária arra a szívet töltő boldogságra, ami a tudása volt. – Nem a férjanyagot szeretted meg benne, reménykedett Ágnes, hogy az érvek porondjára viszi. Ismerte Máriát: egy kis teoretizálással tán még ebből az állapotából is ki lehet őt csalni. Emlékezz, mit mondtál ott a cukrászdában. – Hogy én ott mit hapatyoltam, legyintett Mária másodszor is az elmúlt időkre, melyek minden logika, véleményvállalás alól felmentenek. De a vitatkozó kedve azért meglökődött. – Nem férjet, de nem is azt, hogy mint a szűz fiúk, éppen csak átessek rajta… Vagy ha őszinte akarok lenni (vizsgálta egy pillanatig kívülről önmagát): talán még férjet is. Persze nem úgy, hogy megkérés, mama áldása, jegygyűrű. Gyűlölöm a mirtuszos koituszt! De hogy együtt ússzunk, mint két hal – vagy bálna, vagy nem tudom mi. S az neki is olyan jó lenne, olyan határtalanul édes (ebben az „édes”-ben a düh és a bánat egy csuklásszerű hangban találkozott), mint nekem. Hogy a végén sok év együtt úszása után… Vess meg érte, de… S itt elsírta magát. – Dehogy vetlek, kapott Ágnes a síráson, hogy most már megölelheti. – Dehogy vetlek, minden ember ilyesmit gondol, amikor szerelmes. – Te is gondoltál vele kapcsolatban? fejlett ki Mária a karjaiból égtájat vesztett, utólagos féltékenységgel. – Mi, mondom, nem jutottunk odáig… Meg ezt nem is az ember maga gondolja… A szerelem… hozzátartozik ennek a morbusnak a tünettanához. – Miért? Hát olyan lehetetlen? vetette fel Mária a fejét. – Látok öregeket, akik olyan szépen megvannak. Itt a Stefánia úton is üldögél kettő. Csak azért, mert nem tudják már csalni meg gyűlölni egymást? – Nem, azt nem mondom épp, hogy lehetetlen, tiltakozott Ágnes, s a hangján érzett, hogy a megnyugtatás egybeesett a meggyőződéssel. Ő is hitt abban, hogy az lehetséges. – Csak szerencse kell hozzá. S nem mindig sikerül elsőre. – Hát? Másodikra, vagy tizedikre? kérdezte Mária a szerelem határtalan iróniájával. – Igen, kísérletezni kell. Jó, hogy olyan korban élünk, amikor az első kísérlet után második, harmadik is jöhet. – Ehrlich 606, kiáltott fel Mária gúnyosan. Csak az a baj, hogy én ebbe a kísérletbe mindent beleadtam. – Miért adtál volna? Megvan mindened; a kezed, a májad, a harminckét fogad. Azaz egy plica semilunaris! Ahogy Ágnes ezt a szót, kényszeredését legyőzve, kimondta, Máriát is megérintette egy kis jókedv. – Te, még azzal sem tudom, mi van. Én alig hogy véreztem. – Na látod… – Csak tudod, mi a baj? mondta Mária (miután egy fél percig maga is úgy érezte, hogy Ágnesnek igaza van, mindene megvan, a teste, a szigorlata, a pályája, a függetlensége), végtelen szomorúsággal, amely a kurta megkönnyebbedésen túli viharnak volt előszele. – Csakhogy ez nem anatómia, ez toxikózis. Meg vagyok mérgezve. S ha arra gondolok, hogy ő nem lép be ide többet, az az én régi szarvasi ágyam, nézett a fehér vaságyra, csak emlékezni fog rá, ahogy utána a tarkóját cirógattam. S hogy épp most tán ez a kis… Azt mondják, az ilyen nők mindenféle perverzitást tudnak, nézett Ágnesre, s a szeme megint úgy villogott, mint az első percben. – De ugyan, Mária, mért lenne ő olyan, hibázta el Ágnes, Adélt védve, hogy a perverzitásuk képeit elűzze. – Hisz még abban sem voltunk biztosak, hogy Takácsival… – De, egy szuka, egy szuka. S ha elgondolom, hogy a karjaiban fekve hogy beszél most rólam? Mondom, hogy meg vagyok mérgezve! fúrta zokogva Ágnes mellére a fejét.

Ágnes megindultan simogatta a rázkódó fejet. A Mária diadalmas arca jutott eszébe, ahogy Verebély-órán, az ősszel még onnén a kakasülőről a zsákmánya mellől lenézett rá. Vagy ahogy a cukrászdában a féktelen, bölcsésznői gondolatokkal tűzdelt boldogságában, nagylelkűségében szinte Vetési hatásával vendégelte a barátnőit. De nem ezekért a diadalmas pillanatokért élnek az emberek? Az anyja például – amikor a Váci utcán a fiatal udvarlójával végigmegy. Most, amikor az apja itthon van! „Nézzétek, milyen fiatal, tagbaszakadt fickóval sétál az az asszony” – sütkérezik abban, amit a korzózók szemében lát. Holott, akik rájuk néznek, talán egészen mást gondolnak; milyen kevélyen sétáltatja azt a vén nőt ez a stepszli. Vagy aki ismeri: Ezt a szemérmetlenséget! Fényes délben, amíg az ura a nagynénjénél koplal. Mint ahogy ő is egészen mást gondolt Máriáról, mint amit annak a sugárzása érzett. Milyen nagy ló ez a Mária – pontosan ezt gondolta. Olyan nyilvánvaló volt, hogy ő mint a magát fölvető hal, csak egy ugrást végez abban a nem az ő kopoltyúinak való idegen elemben. S most csakugyan meg van mérgezve, nemcsak a Vetési öleléseitől, de attól a fényesebb közegtől, az önmagáról való dicső gondolataitól. Más ügyesebben veti fel magát, minél gonoszabb, annál inkább, s hosszabban úszik benn, mint a repülőhalak. Vetésire gondolt, a cukrászdában a négy nő közt, aki mind felé fordult a csápjaival. Ő persze nem olyan kótyagosan volt diadalmas; diszkréten, férfiasan, mint akinek ez a természetes állapota. De Ágnes ismerte annyira, hogy nem az. Ő is úgy fabrikálta sok, ambíciózus munkával, a gondosan reszelt körme, a mandulányira tágított körömágya, a vívásban edzett izmai, az önfegyelem, amellyel a diadalérzetén úr maradt: igen, még ahogy csókolt, az ember száját az orra s az álla közé fogva, abban is ott volt a számítás, amivel a fizikumát, jó eszét egy látszat szolgálatába fogta. Igen, volt benne valami iszonyú, hogy egy húszéves fiú ennyire céltudatos legyen, ennyire ne engedje meg magának az önkéntelenséget, a hebehurgyaságot. Ágnesnek sokszor kedve lett volna mélyebbre szállni belé, akár annak az árán is, amit akart, hogy áthatoljon ezen a vérten, oda, ahol ő is csak – mert ezt érezte – egy nyüszítő kisfiú. Ó, az a diadal! Ha az emberek ezekről lemondhatnának, a hadvezérek a bevonulásról, a kocsin, a bíborszín tógában, a tudósok a Nobel-díj átvételének az álmáról. Akkor a Máriák – s a még Máriák sem – a dicsőségbe belekóstoltak s a még boldogtalanabbak, akik csak álmodnak róla, vagy puszta áldozatai a mások hazug diadalérzetének, azok sem rángatóznának úgy, mint ez az ő ölét remegtető kétségbeesett húsdarab.

– Hogy milyen boldog voltam ott a cukrászdában, emelte fel most Mária csak annyira a fejét, hogy a barátnője öléből épp kibeszélni tudjon. – Azt tudod, előző nap nem is az ágyban, ott… mutatott a dívány sarkába. – Mialatt nagyanyó a méltóságosnál volt… Majd mintha csak a szavak megkerülésével, testből testbe folyt volna belé Ágnes gondolata: – Hogy előkészített rá, mint egy sebész, aki beérzéstelenít. Pontosan tudja, melyik nervus hol megy. Hogy hogy is tud egy fiú olyan gonosz lenni. – Ez nem gonoszság. Ez természet, mondta Ágnes, kicsit a hitével ellentétben. – De hidd el, ez gonoszság, nézett rá Mária bizonytalanabbul, szomorúbban, mint ahogy Adél védelme ellen tiltakozott. – Épp az a borzasztó, hogy a legédesebb s a leggonoszabb: a visszaélés a legédesebbel, bennem már mindörökre összekapcsolódott. – Dehogy mindörökre. Majd meglátod, milyen egykettő szétválik, vigasztalta Ágnes. S mert érezte, hogy megint rés nyílt a teoretizálásra, már mondta is: – A borzasztó, a mérgezés elmúlik; hisz magad mondtad, hogy ez toxikáció, és megmarad a te szép hited a szerelemben. Mert nem az számít, hogy azt ki hogy gyújtja fel, hanem ahogyan mi érezzük, örült meg a szerencsés fogalmazásnak, amely őt magát is egy új igazság erejével lepte meg. – Ezek most az absztineciális tünetek… Amelyekbe bele lehet halni, szipogta Mária kissé elcsendesedve, a beszélgetés vagy a megtalált gondolat szépségében. Így telt óra óra után. Mária mégiscsak leoltotta a villanyt, azt mondta, bántja a gyulladtra sírt szemét; valójában a sötét s a másik test közele volt alkalmasabb az új és új indulathullámok fölbukására, s az elcsendesedésre is, mint a villany éles hidege. Nyolc óra tájt, egy hosszabb csend alatt, Ágnes egy mozdulatot tett a felkelésre. De Mária olyan ijedten ölelte át a csípőjét, s húzta le, mint egy gyerek. – El akarsz menni? Képes volnál így itthagyni? S még mielőtt Ágnes kimondta volna a szándékát. – Várj, veszek be egy altatót, s ha érzem, hogy hat, majd elengedlek. – Mi az? kérdezte Ágnes a porra, ahogy Mária egy pillanatra villanyt gyújtott, s az ideges ujjal föltépett papírt csak úgy a torkába öntötte. – Diethylbarbiturium. – Veronál, adta vissza Ágnes a labdát. Már hetek óta csak altatóval alszom. Majd hogy megint leoltott, s visszaült Ágnes mellé, hozzátette: – Morfiumom is van… Ezt már bágyadtan s szinte kacéran mondta, mint aki egy szélvihar szünetében maga is ámulva néz vissza a gondolataira, de a fáradtságtól dermedtté váltan, hogy szánják és csodálják, s zsarolásul is, hogy Ágnes el ne merjen menni, eldicsekszik vele. – Szamár, simogatta meg Ágnes a fejét, mint egy képtelenségeket beszélő gyerekét. De közben a fájdalom hullámhegyeire, a magából kifordult, s költői kifejezéseket használó Máriára gondolt. (Az öt 2%-os ampulla, számolgatta a Vámossyban felkiáltójellel megjelölt adagot), s érezte, hogy akármilyen fáradt, nem szabad fölkelni erről a díványról.

Tíz óra felé nagyanyó kopogtatott be halkan. Amikorra a kilincset lenyomta, s az ajtórésben megjelent, Ágnes már fölkattantotta a villanyt, kényelmetlen volt, hogy itt érje őket a sötétben. – Mi már lefekszünk Jolánkával, mondta nagyanyó. – De ha Ágneske – (most nem Ágnes tanárnő volt a neve) esetleg itt akar maradni, vetek ágyat a díványra. – Igen, tessék, örült meg Mária, mintha nagyanyó ajánlata valami pompás, éles észt kívánó ötlet lenne, amelyet az ő fáradt feje nem tudott volna kitervelni, de bevetve, az öröm kis szigetét teremtheti meg ezen a borzasztó óceánon. S könyörögve nézett Ágnesre, mint akinek a sziget léte a nyelve hegyén lebeg. – De majd mit szólnak otthon? szabadkozott Ágnes, inkább formailag. – Ki? Anyád? Azt hiszi, apádnál maradtál, találta meg Mária megelevenedett agya örömére a mentséget is. – Csak tessék megágyazni. Van egy tiszta huzat a szekrényemben, irányította a fotelbe átülve, de eleven szemmel az ágyneműért matató öregasszonyt. Mialatt az a paplant hozta be, s húzta föl friss mozdulatokkal, Ágnes Mária lányágyának megvetéséhez látott. Mária közben, mint egy ágyából kiültetett beteg, figyelte a nyugalmáért folyó mozdulatokat. – Majd azt mondod: elsősegélyt kellett nyújtanod, engedett meg egy kis bágyadt viccelődést. – Tán ha most venném be a második altatót, s hajdani betegségek testi emlékeire ereszkedve, amikor anyja meg a család végezték körülötte ezeket a mozgásokat, hagyta, hogy Ágnes odavigye a pohár vizet, s a szájába töltse a port.

Alig tíz perc múlva a két lány ott feküdt egymás közelében a sötétben, Mária a lányágyban, Ágnes a rövid lepedőn át bökő díványon, felhúzott térdekkel, s a hátravetett párnát a tarkója alá fogott kézzel. Mária a kis kizökkenés után, melyet Ágnes itt-tartása okozott, csodálkozva, csalódottan tapogatott szét érzékeivel a maga bágyadtságában s a barátnője lélegzetével átszőtt sötétségben. Hogyan lehetséges, hogy ekkora csapás után, mint egy kisírt gyerek, ő el tudjon aludni? Ágnesba meg most tért vissza az előbbi automatikus kifogása az értelmével. Ő itt fekszik, s ezalatt az anyja… Az még sose fordult elő, hogy éjszakára ne jött volna meg. Az, hogy Frida néninél maradjon, képtelenség, nincs is több fekhely, csak az a kettő. Vajon nyugtalankodik? Hogy elütötte a villamos? Vagy ő is valami férfit szerzett magának? Persze lehet, észre sem veszi. Ő is későn jön haza, örül, hogy belopódzhat lábujjhegyen a rekamiéjára. Az anyja azonban ott maradt az álom felé tapogatódzó gondolataiban, s amikor Mária előbb szinte csak próbául, hogy megvan-e még a bánata, majd amikor az egyre hangosabb „jelen”-ekkel kezdett felelgetni, úgyhogy odapöttyentett mondatai mögött megint az érő, összefüggő crescendo érzett, Ágnes egyszerre csak egy váratlan érvet dobott felé az ablak alól: – Ha tudnád, milyen fájdalmak vannak ezen a földön, nem túloznád így a magadét. – Nagyobb? Ennél? lőtt ki Mária sebiből erre a gondolatra tiltakozva a vér. – A szerelemben? tette hozzá megszorításul. Mert hisz valóban: van, akinek a gyereke hal meg, vagy rákban, leprában kell megbüdösödve felbomlania. – Hogy amibe az ember a hitét beleadta… – Képzeld el, kapott Ágnes az utolsó pillanatban egy Máriára ható észérv után. – Na mit? mondta Mária szinte gyűlölettel. – Hát például, hogy ez a viszony nem az első viszonyod. Hanem az utolsó – ami után már csak az öregség jön. – Na és? Éltem, ez is megvolt. – Azaz, nem jól mondom: az első s az utolsó. Mert addig legalábbis te úgy érzed – csak feleség voltál. Ahogy a legtöbb az lesz, mert azzá kell lennie – társadalmi szükségből. Mit tudom én, egy szipirtyó mellett nőttél fel, aki még azt sem engedi meg, hogy tanulj valamit. Tizenöt-húsz évet élsz egy ember mellett, akinek – még ha különb is – minden szava, s a különb volta is idegen. S akkor a végén, amikorra már a menzesz elmaradását várod, az alkalom, a véletlen – mondjuk, hogy a férjed a börtönbe kerül – hozzád verődik egy léha, jókedvű fiú, fiatalabb, mint te. S azzal végre egyszer igazán boldognak, szabadnak érzed magad. – Boruljon le, és adjon hálát, mondta Mária kissé csendesebben. – Igen, mondta Ágnes, de az sem jobb a te Vetésidnél, sőt lehet: kegyetlenebb. S ő sejti ezt. Közben napról napra veszti, amit egy életen át szerzett. A jó hírét, a holmiját, a gyerekei tiszteletét. Képzeld el, amikor ez egyszerre rászakad… Ez a csődtömeg… S még panaszkodni sem szabad. Úgy, mint teneked… Mert hiszen ő egy vén… – Ágnes elakadt, nem tudta a szót kimondani; amit tulajdonképpen csak vigasztalásul hordott össze, most, hogy így együtt volt, magát is megrendítette. Sosem állt még így elé az anyja sorsa, ahogy ő érezheti, belülről. Pedig részletekben minden szavát hallotta. Az anyja két év óta ezzel ostromolja. De ő nem élte soha így bele magát. Mária, akit inkább a szenvedélyessé váló hang, mint a helyzet elképzelése, melyre most csak félig volt képes, megállított, egy percig elgondolkozva feküdt a lánykori ágyán, aztán csendesen azt mondta: – A te apukád ezért lakik most ott Budán? S hogy Ágnes nem felelt, újabb öt perc múlva: – Rettenetes, milyen éber vagyok. Mintha egy ívlámpa égne a fejemben. Ezek a hideg szarvasi vásznak… Az előbb olyan jó volt a díványon…

Nem mondta ki, hogy „hozzád bújni”, de Ágnes tudta, hogy erről van szó. Azt szeretné, ha átmenne hozzá, s ő átölelhetné, belefúrhatná az elgyötört, álomért és álom ellen küszködő fejét. Ágnes kislány kora óta, mióta az anyja testétől elszakadt (korán volt, alig hét-nyolc éves korában) nem feküdt senkivel egy ágyban – tán Tükrösön Bözsikével; az öregek, ágyában már nem is tudta, hogy kerültek oda, egyszer megmutatta neki azt az új barna pihét, ami neki már volt, Ágnesnek még nem. De az tíz éve volt legalább. S a Mária testében volt valami kellemetlen a számára. Csodálta is, hogy Vetési mint férfi, ezt nem vette észre. Egy kis cutis marmorata – a fehérségén a kiugró szőrtüszők. Sosem volt vele uszodában. Mégis a vízre kellett gondolnia: evickélés közben hogy folyhatnak szét az áttetsző víz alatt, mint valami mollusea, a lendület nélkül rugódó karjai, lábai. – Odafeküdjek hozzád? szánta el magát, hőkölését leküzdve, hirtelen. – Ha nem utálsz? rebegte Mária. Az utálatot persze nem a fizikumára, hanem a megesett voltára értette. – Te szamár, mondta megint Ágnes, a föltartott takarószél alatt a gyötrődéstől lázas test mellé bújva. – Milyen jó vagy te, mondta Mária, előbb csak homlokát, a csiklandó fürtjelt szorítva Ágnes mellére, aztán mintha a másik testtől részletekben kapta volna meg az engedélyt rá, a karját a térdét is az Ágnes takarója alá vitte, s összegubózva a combjához szorította. – Milyen jó vagy te, ismételte meg. Az anyámhoz már nem feküdhetek így oda. Hogy így mindent tudjon rólam. – S Ágnes csakugyan valamilyen különösen édes, anyai meleget érzett, amely a szegény, részleteiben utálatos, idegen testet valami félteni, megajándékozni való kedves, beteg csomóvá tette. Vajon lehetséges egy férfival is ez? gondolta, mialatt mellén a szipogás rázkódásba ment át, aztán hirtelen, szinte átmenet nélkül csendes szuszogásba. Így dobni át magunk a szép dagályban (melyet mintha egy isten töltene belénk, hogy a teremtés hibáiból valamit jóvá tegyen), a test ágaskodó, önző ellenkezésén.

Másnap a páros alvástól, az idegen test rúgásaitól elgyötörten ült a Verebély órán, még azt sem tudta megérteni, hogy azt az érdekes, új találmányt, a bronchoscopot hogy vezetik le a hörgőkig. Máriával (mielőtt hazaszaladt) megígértette, hogy bejön az órákra, csak Verebély alól mentette fel, ahol esetleg Vetésiékkel kellene gyötörnie magát: helyette ő vetett időnként feléjük egy-egy ellenséges pillantást. Ott ültek elöl az új helyükön, Adél valamit írt vagy rajzolt a füzetébe. (Egész ügyes rajzoló volt.) Vetési elé tolta, féloldalra fordította az arcát, úgy nézte a hatást. Ágnes, bár a magasból nem is láthatta jól, annyi cinkosságot, emlékekre hivatkozó sunyi csillogást érzett ebben a szemben, hogy maga is felháborodott. Az óra végén gyorson előretörtetett, nehogy a mélyből andalogva fölkapaszkodókkal találkoznia kelljen. Szép, február végi napsütés volt, a tavasz fényes, nedves névjegyével a rácsok alatt, s a magányos járását élvezve gyalog ment be a Kórbonctan-intézetbe. A gyermekkórháznál a szeme sarkából látta, hogy egy hosszú árnyék – a kinyújtott jobb láb, majdnem a földön, az egyenes bal kar meg még a fogón – ugrott vagy inkább siklott le, ahogy a kollégák szokták, a villamos elülső peronjáról; s egy-két pillanat múlva a maga összeszoruló koronariáján, bronchusain érezte, hagy csakugyan Vetési az, aki az úttest kocsijai közt áttörve, sportoló lépteivel, az ő hát voltát mereven hangsúlyozó háta felé apasztja a teret. – Kezicsókolom, köszönt rá egy fél lépésről. Az ember a nyakát szegi magáért, s maga mégcsak hátra sem pillant, mondta azzal az ironikus szívélyességgel, amellyel eltávolodásuk óta bánt vele. – Maga volt az a műugró? Vámosi professzor épp tegnap emlegette magukat, hogy még kivételesen sem ugranak a hátulsó kocsiról. – De ha egyszer az elülsőről láttam meg magát. – S olyan vágy támadt magában, hogy ebben a napsütésben elkísérjen?… Ágnes, aki a csatlakozásnál azon bosszankodott, hogy az arca, a nyelve nem engedelmeskedik eléggé a benne levő rosszallásnak, bizonyos fokig viszonozta Vetési játékos kedvességét, most szándékának megfelelő képet vághatott, mert a másik is komolyabbra vonta a vonásait. – Nem, most kivételesen a barátnőjéről akartam érdeklődni, mondta. Volt kinn ott tegnap, a Rozmaring utcában? – Ebben az „ott”-ban volt valami, ami Ágnest egészen visszahozta a fölháborodásába. Mintha mindazt, ami ott történt: Máriát, a leányágyat tolta volna el vele, a múltba, vagy egy kis messzeségbe, amelyről neki csak félig van tudomása. – Él, mondta. Hallgatja az előadásokat. – Hála Isten! Olyan komor pillantásokat vetett felém, azt hittem, kiterítve fekszik. – Nem, nem szerezte meg magának azt a dicsőséget, emelte rá Ágnes a tekintetét, kihívóbban, mint szerette volna. Vetésinek ez a harciasság nem volt ellenére. – Maga csakugyan annyira azonosítja magát a jó Máriával? kérdezte, miután néhány lépés alatt a következő húzást latolgatta. – Ha én azonosítanám, másképp bánnék el magával, vágott vissza Ágnesből az előbbi hadakozó szűz, akit valahogy nem sikerült visszaszorítania. – De hát mit követtem én el? szabadkozott Vetési orv mókával. Házasságszédelgés? Hisz hallotta az ő szüfrazsett elveit. Hogy állítólag vízre csúsztattam? Rosszul vágtam oda a palackot? – Mária az egy… sietett Ágnes a pezsgős palack odavágásában rejlő célzást félretolni. Azt kellett volna mondania: nagy ló. Ehelyett azt mondta: – Nagy gyerek… Ez azonban megint nem volt jó, valahogy lenyomta Máriát, hogy ők, a nem gyerekek, a feje fölött nézhessék egymást. – Ha gyermek, akkor ideje, hogy fejlődjön, edződjön egy kicsit. – Maga pedig, hogy egy kis szégyenérzetet tanuljon, vágta rá Ágnes gorombán.

Vetésit nem rendítette meg Ágnes megjegyzése, sőt szinte kedvtelve nézegette, ahogy mellette lépdelt, a kipirult fél arcát. Ennek a pillantásnak, ha túlozta is, volt egy kis igaza; Ágnesben, mint bosszúsan érezte, inkább kellemes izgalmat keltett ez a párbaj barátnője tönkretevőjével, mint valódi haragot. – Ha megpróbál egy kicsit igazságosabban gondolkozni, kezdte Vetési, nem mint megsértett barátnő, hanem mint orvos, biológus, be kell látnia, hogy Mária voltaképp nem járt olyan rosszul ebben a dologban. – Mért, mert olyan nagyszerű hímet kapott, mint maga? nevetett föl Ágnes, egyszerre rettenve meg ettől a furcsa nevetéstől s a hím szótól, melyet a „biológia” s izgalmának találkozása dobott a szájára. – Nőknél az indítás, úgy mondják, elég fontos, folytatta Vetési rendíthetetlen, anélkül hogy a kérdésre felelt volna. S képzelje maga elé szegény Máriát, nézett a különb testek cinkos mosolyát kínálva, Ágnesre. – Akkor miért ereszkedett le hozzá? kérdezte az, gúnnyal ellensúlyozva a maga igenlő érzését. – Azt én is megkérdeztem magamtól néhányszor, mondta Vetési tűnődve. – Kezdetben: hogy magát húzzam. S később? Úgy látszik, volt valami a lelkesedésében, ami hízelgett a hiúságomnak. De olyan buta nem vagyok, hogy ez tartósan leköthetne. Máriának a buta férfiakra kellene specializálnia magát. Az én sexusomnak sokkal jobban megfelel egy kis marakodás. – Miért, ő aki… olyan ügyesen marakodik? – Ki beszél itt róla? Maga, nézett rá Vetési, szinte az arca elé tolva az arcát. Maga, biztosra veszem, öt évig is meg tudna tartani. – Hízelgő, nevetett Ágnes azzal a nevetéssel. S a legbosszantóbb, hogy csakugyan hízelgő volt. – Ki tudja, tán még karikát is fűzne az orromba. – Túlbecsüli a képességeimet. – De, szavamra. Csak maga túlságosan óvatos. Fél, hogy a rövidebbet húzza. – Azt hittem, sebésznek készül, de úgy látom, pszichoanalitikus lesz, dobta be Ágnes a segítőalap könyvtárában megtanult szót. – Nem lehet vitorlát is bontani meg parton is maradni. A veszély hozzátartozik az érdemes dolgokhoz, vetett be Vetési egy mondatot, amit ki tudja hol, tán a Bajtársi Szövetségben hallott. – Aki százzal hajt, kitörheti a nyakát. De épp ezért, milyen nagyszerű! – Én nem vagyok olyan diadalmas ember, mint maga, ugrott ki Ágnes fejében az éjszakai szó. – Kár, mondta Vetési. Tapasztalatom szerint van rá képessége. – Ágnes örült, hogy egy elkészített mondathoz ért, amely, ha most nem is idézhette fel az éjjeli gondolatmenetet, de úgy érezte, hogy nem buta, s legyőzheti, elkápráztathatja, vele ezt a hencegő alakot. – S ha volna, akkor is tétlenségi atrófiára kárhoztatnám. Azért a diadalérzetért többnyire aránytalan nagy árat kell fizetnie. – Ez teszi becsessé. – De másnak. S a más szenvedésein tisztességes ember nem szerez magának örömet, lovalta bele magát Ágnes. – Akkor ne is sétáljon, mert el talál taposni egy csigát, mondta Vetési, most már nem játszva, mint akinek a hittételéhez értek. – Aki azt mondja hogy ő állandóan a más szenvedéseire tekint, az hazudik, vagy szent. – Akkor gondoljon a magáéra, állt meg Ágnes, mert a belső klinikák elé értek. S mielőtt kezet ad, még valami súlyosat akart ehhez az öntelt emberhez vágni. – Én ugyanis nem hiszek a maga diadalmas férfiasságában sem, nyúlt a tegnapi emlékébe. S azt ajánlom, maga se falazza belé egészen magát. Mert egyszer csak egy árva, nyűszítő fiúcskát lel a sok skalpja között. – S minthogy ez nagyszerű mondatnak látszott, amelytől Vetési pupillája úgy húzódott össze, mint valami olyantól, amit még nem ért, de Ágnest új, nem várt oldaláról mutatja be, gyorsan kezet nyújtott. – Na, isten vele, Mária már vár… S úgy rugaszkodott neki, szokatlan ruganyos lépésekkel a lépcsőnek, mint aki „diadalt” aratott. Bár a hátán is egy arc lett volna, hogy látná, mibe folyik szét az ott hagyott Vetésin az elképedés: utána bámul, gondolkodóba esik, vagy egyszerűen elhúzza a karvaly száját: „felsrófoltam a nőt”. Amióta Ágnes azon az estén Mária fájdalmainak letorkolására az anyjára váró gyötrelmeket is bedobta, s a képzeletéből kikelő szenvedésfantomon bentről értette meg az életét, egy kis előlegezett részvéttel kezdett rá gondolni. Az egyetemen, a belékapaszkodó Mária mellett, aki még a padokban körbe adott kórbonctani készítményt is a fejük összedugta, egyszerre akarta nézni vele, vagy míg a menzán gépiesen törte a kenyerét, gyakran olyan szánalom fogta el ez iránt a fejében levő preparátum iránt, hogy eltökélte, ha hazaér, valami kedveset, vigasztalót mond neki. A szembesítés az élővel azonban sose sült el úgy, ahogyan tervezte: az anyja viselkedésébe mindig csöppent egy morzsa, amitől a szívében készen tartott méz percek alatt megecetesedett. Az apjáéktól jövet sokszor gondolta, hogy akármilyen imponáló jellem ez a Frida néni, az ő erős, akkor még épp csak őszbe vegyülő, komoran ívelt szemöldöke alatt nem lehetett nagy élvezet kézilánykodni. Az apja erényeinek is, bármennyire tisztelte őket, meg lehetett a fonákja, a paraszti keménység s alázat, amit ő bölcsködő nagyképűségnek érzett, túlságosan is hangsúlyozott egyensúlytartás, mely úgy különbözött az ő hirtelen, jószívű, gyanakvásba hulló hevességétől, mint a Juliska néni merev, cellulózebő cineái, szalmavirágai, vagy akár violái is a városi kertek hajlékony, izgágább virágaitól. S ő maga, akiben soha át nem melegedő házassága alatt a célt, értelmet, szeretetet kereste: nem csapott-e föl már kislányként bírójául, eszménnyé növelt apjával mérve a tökéletlenségeit. Amikor azonban e háromszoros koporsóba zárt szív elvirágzás előtti kitörését távolról már-már igazolta, a közelség mindig kihozott valamit, ami után Frida néni harminc év előtti ellenszenve a sápadt lány iránt egyszerre jogossá vált; az apja mostani gyengesége az árnyékában berzenkedő hisztérikává tette, s a maga gyereki választását ismét igazságtevésnek s nem kegyetlenségnek érezte. Mert hisz elképzelhető, hogy hasonló élettörténet mást, őt magát is beleszoríthatta ebbe a helyzetbe, vívódásba, azt azonban valahogy másképpen viselné. Így aztán, bár érezte, hogy a Mária estéje, ha lassabban is, kétségbeesett erőfeszítéssel késleltetve, az anyja szerelmében is közeledik, azt a vigaszt, amit a szegény idegen lánynak, sőt vetélytársnőnek megadott, az anyjának nem tudta megadni.

Pedig Kertészné szerelme túl volt már azon a szakaszon, amikor a bódulat az idő égtájai közül csak a jelent hagyja meg: a múlt legföllebb mint annak az igazolása adja az érveket, a jövő meg mint folytatása, az álmokat. Ha a múlt még csak mint egyre hevesebb, önigazoló vádaskodás jelentkezett is, a jövő, a közvetlen, amelyet Lackoviccsal akart élni, de ködösen a távoli, amelyet nélküle kell majd, egyre többet szólt bele az ellebbenőben levő boldog narkózisba. A bőrdomborítás után a batikolás is haldokolt, a festékes csészék ott száradoztak a kamrapolcon; az, amit keresni lehetett volna velük, ha régi kitartása, mellyel függönyeit horgolta, meglett volna, sehogy sem volt arányban a sebességgel, amellyel együttléteik emésztették a házeladásból megmentett s a devalváció által is olvasztott pénzeket. Valami kiadósabb és állandó keresetre lett volna szükség. Binderék a trafikot ajánlották, annak a bevételéből ők, anya és fia, réges-rég függetlenítették magukat, a férfi kártyacsatáiból eredő árapálytól. De a trafikvételhez a lelépés (ahogy a lakáshiány teremtette szóval nevezték) tőkét kívánt, s a tőke (ami volt, elment a disznóhizlaldába), nem volt többé. Azaz, egy pénzforrás még mindig kínálkozott volna. A sátoraljaújhelyi kereskedő, aki a forradalom alatt többek közt az ő bérházukba mentette a pénzét, Pestre akart költözködni. S Bölcskeynével többször is üzent: mik lennének a volt tulajdonos feltételei, amelyek mellett a lakását átadná neki. Kertészné először föl volt háborodva, főleg, mert Dukesz úr – a Dukesz, ahogy Bölcskeyné nevezte – azt a figyelmeztetést is hozzáfűzte, hogy a kivételes háborús lakástörvény úgysem védi őt soká. Izgalmában egy-két napon át már a Lantos utca makadám kövezetén látta magát, a kitett bútorai közt – míg Lackovics a befolyásos rokonoktól szerzett információival meg nem nyugtatta, hogy ilyesmiről szó sem lehet, ez az alig megnyugodott társadalmat megint felkavarná. Ettől Kertészné is önbizalmat kapott. – Nem mondaná meg a Dukesz úr, üzente meg Bölcskeynével, honnét akasszak le egy lakást? – Dukesz úr megígérte, hogy ő leakaszt majd (őt csak öregkori szentimentalizmus fogta el, azért akar, ha némi áldozat árán is, a magáéban lakni), sőt amilyen szerencséje volt, úgy látszott, nem is kell messze menni. Amikor a Károly bácsi házát átvették, a kétszobás lakásból az átalakítások során az ő háromszobásuk mellett egy egyszobás hullott le, „összkomfortos”, mint az övék, s ezt, hogy a szomszédságban se legyen hiba, Roth néninek adták ki, Frida néni gyárosné barátnőjének, akinek férje egy bessz során főbe lőtte magát, s akit most a könyvelő fia tartott el, egy degenerált ember, akit hol epilepsziás rohammal, hol lerészegedve szállítottak haza. Roth nénit a télen megütötte a szél, s reménytelen állapotban feküdt az egyik kórházi osztályon – a fiában pedig megvolt a hajlam, hogy a vállalat vidéki fiókjához helyeztesse magát, főként ha így egy kis készpénzhez is jut. Kertésznének tehát csak a szomszéd egyszobás lakásba kellett volna átköltöznie. Erről azonban egyelőre hallani sem akart. Hogy ő a bútorait prédára dobja? A szép terítői a padláson porosodjanak? A gondolatnak azonban, úgy látszik, voltak támogatói is, mert a következő alkalommal, hogy szóba került, már bágyadtabban küzdött a Dukesz ajánlata ellen. – Ha te nem volnál, mondta Ágnesnek, én tán bele is mennék. Minek nekem ekkora lakás! Pláne így cseléd nélkül. Belegebedek a takarításába. De mindig azt gondoltam: ha egyszer férjhez mégy, rendelőt nyitsz, milyen jó lesz, hogy nem kótyavetyéltük el.

Ágnes, noha nem volt szándékában, hogy férjét az anyjához vigye, vagy a Lantos utcában nyisson rendelőt, nem tiltakozott, hogy ő ugyan, ha orvos lesz, nem költözik ide, rá ne legyen tekintettel az anyja. Csak nem fogja az anyja lelkében az utolsó gátat is felrobbantani. Sőt, mert a trafikterv is kezdett komolyabb alapot ölteni, s már nemcsak az anyja tanulmányozta a Pesti Hírlap apróhirdetéseit, de úgy látszik, Lackovics is mozgott, sőt az utolsó összeszaladásukkor Tóni bácsi is előhozta: – Hallom, anyád trafikot keres. Tán tudok valamit… Ágnes jónak látta az anyját a lelkiismeret-furdalásnál erősebb kapoccsal a lakáshoz rögzíteni. – Ha nem tud a pénzéből kijönni, rendezzük be szépen, s adjuk ki az úriszobát a Frida néniék lakójának. Annak van pénze, s már rég szeretne valami reprezentánsabb lakásba kerülni.

Arra, hogy Piroskát beajánlja, Ágnesnek nagyobb oka is volt, mint a lakás megmentése. Frida néni – ha átment – egyre több panasszal fogadta. Szánalma az armer Mensch iránt már nem volt elég, hogy háziasszonyi ingerültségét lecsendesítse. A szegény ember étvágya, mely kezdetben még részvétteljes ámulatot keltett benne, nemhogy csökkent volna, de bizonyos homlokfelhúzásokkal társult, amikor Frida néni a pénz elfogyását jelentette neki. Ennél is jobban idegesítette őt a sok vacak spulni, csavar, doboz, aminek a fölszedéséről s lakásba hordásáról a volt fogoly még mindig nem tudott lemondani. Kertész viszont, akiből a felesége huszonöt esztendős gazdálkodása után végre előbújhatott a belérögződött paraszti pénzmorál, gyanakodott, hogy agg háziasszonya fejében a kőműves és cserépfedő számlák s a kosztpénz közt nem támad-e időnként kavarodás. Legutóbb már Kenderessyné is elfogta Ágnest, s bár nem állt egyikük pártjára sem, a kisasszony lelkiállapotát mégiscsak elég híven ecsetelte, úgyhogy Ágnes legfőbb idejét érezte, hogy a két öreg kapcsolatán valamit lazítson. Erre a legjobb mód az volt, ha az apja átköltözik Piroska helyébe, s Frida néni, egy kismenű áráért, csak ebédet ad neki: erre most, hogy az apja második tanítványt is vállalt, megvolt az alap.

A tervet persze a négy érdekelttel is el kellett fogadtatni. A legkönnyebb dolga Piroskával volt. Ő egy délvidéki barátnője révén, akinek a férje zenetanár volt, s a házi kamaradélutánjaira hallgatóságot is gyűjtött, végre olyan társaságba került, amilyenre mindig vágyott – hisz Pestre is ezért jött –, művészek közé, szóval, akik közt azt a szerepet is eljátszhatja, amelyet Frida néni olyan epésen emlegetett. Ő eddig is elő-előhozta Ágnes ígéretét, s ha nem olyan lusta, már elindult volna lakást nézni, úgyhogy kapott a szép szobán, melyben a vörös ernyői egész másképp érvényesülhetnek, ha a hidegre kerülő patikusok helyett a zenészeket hívja meg magához. Kertészné Piroskát, amikor Ágnes átvitte bemutatni, egy kicsit közönségesnek találta, de a pénzes lány, a bánáti vagyon, a csomagok káprázata, Piroska elragadtatása kézimunkái felett s a könnyelműen felkínált nagy bér – több mint Kertész fizetése –, a lelkiismeretével együtt ellenáramot létesített a lakáscsere és trafikvétel után fennmaradó pénz ellenében. Piroskának is elmondta, hogy ha a lánya jövőjét nem nézné, dehogy venne ő albérlőt, átmehetne a szomszédos lakásba, de végül is megegyeztek, hogy a zongora s még néhány tárgy átkerül Piroska szobájába, az ebédlőt pedig közben közösen használják átjáró szobának. – S te hol fogsz aludni? jutott, amikor már megállapodtak, Kertészné eszébe. – Ó, én! legyintett Ágnes. Amit én itthon vagyok! Berendezem a cselédszobát magamnak. – Hogyne, abba az ablaktalan lyukba! a te tüdőddel… Mért, énvelem nem aludhatsz? jutott az eszébe nemcsak tiltakozni, de megsértődni. – Ez nem probléma, ütötte el Ágnes, bár el volt tökélve, hogy az anyjával: nem. A két öreggel már kicsit nehezebb dolga volt. Frida néni megijedt, hogy nincsenek vele megelégedve, vagy a panaszai kerültek vissza Ágnes fülébe, s minthogy a mostani helyzete, ha bosszúsággal járt is, mégiscsak jobb volt, mint az azelőtti; félt, hogy Ágnes abba akarja őt visszataszítani. – Ich habe nie was gesagt, tiltakozott, remegő ajakkal. Ich war so zufrieden. – Az áthítt Kenderessynének kellett megmagyarázni, hogy ez mindkettőjüknek jobb lesz így, ő megkapja a szobabért – abból kifizetheti az adót, cserépfedőt –, s abból, amit az ebédért kap, az a kicsi, amit a kisasszony eszik, bőven kikerül. – Ja, ich esse kaum was, rebegte Frida néni. – S majd én is hozok, mint eddig, biztatta Ágnes is. A legnehezebb dolga az apjával volt. Először csak legyintett a tervre, ők nagyon jól megvoltak öregesen a Frida nénivel. Micsoda luxus arra az egy-két órára, amit otthon van, külön szobát bérelni. Frida néni még a horkolását sem hallja. Csak amikor Ágnes az anyja felől kezdte indokolni a cserét, hogy annak kell a pénz, s ha Piroska oda nem megy, eladja a lakást, különben is ők már megegyeztek, Piroska négyezer koronát ajánlt: akkor nyugodott bele a sorsába.

De hogy az anyja, Lackovics tartása közben, a távolabbi jövőre is gondol, azon látta, ahogy az ő el nem vesztéséért harcolt. Mert hisz, ha át is telepítette, az apját sem eresztette el egészen; megvetett szeretetét, mint egy hálót, ott tartotta a maga öregkori szédülete alatt. A fizetésátvételek (külön az állami s külön a diák pénze) kis ünnepekké váltak Kertész életében, melyekről hol jobb, hol rosszabb hangulatban érkezett haza, de sohasem reménytelen. S az anyja, ha mondogatta is: – Apád már megint itt ült annak a rongyos pénznek az ürügyén két órát, azt, hogy vele vagy a postán küldje át, mégsem követelte, ahogy ő szokta, amit akart. A férjét – tudta jól – ő nem vesztheti el. Ágnes azonban az ő tapasztalatlan szigorával – vagy ahogy Kertészné érezte: hálátlanságával – elhagyhatja, hiszen már most is csak az apja szava tartotta vissza, hogy itt ne hagyja. Ágnes az megteszi, amit ő meg az ura az anyjával. Az ő anyja persze könnyelmű teremtés volt (neki legalább így festették le), de ha ő is odajut, hogy a doktornő lányáról, akinek a foglalkozását már ma is olyan büszkén emlegeti, valaha úgy kell beszélnie, mint annak az aradi asszonynak a verespataki tanárnéról, s még a gyerekei születésinél sem lehet ott: – ha ezt az irtózatos hálátlanságot a képzeletére engedte, akkor egy-két napig most is dacos volt, hogy aztán megint szinte alázatosan kínálja Ágnest meleg vacsorával, szólja le a blúzát, hogy nem engedi már abban járni. Ágnes látta a küzdelmet, de nem tartotta igazságosnak, s őszintének sem, hogy megváltsa tőle. Pedig az igazán megindító volt, ahogy az után az éjszaka után, amit Máriánál töltött, az anyai nyugtalanság mégiscsak elővette. – Hát te? Most már ez lesz, hogy éjjelre se jössz haza? fogadta Ágnest, amikor reggel beállított. Bár alig volt hat óra, már fenn volt, s arcán meglátszott a nyugtalan éjszaka. Közben azt is érezte, hogy nincs joga, úgy, mint régen tette volna, kérdőre vonni („Kikérem magamnak, hogy értesítés nélkül éjjelre elmaradj”) ezt a nagy, húsz éven túli lányt, aki gyűrt arccal, de olyan nyugodt szemmel tekint rá, s ad magyarázatot az elmaradására. – Azért hazaugorhattál volna. Ennyit talán még megérdemlek, hagyta ott. De a következő napokban mellesleg egyre többet kérdezte a tanítványáról. Hogy melyik az a ház? Amelyikben a kocsma van? Úgy látszik, járt arra, tán a házfelügyelőnét is kikérdezte, mert egyszer csak azt mondta: – Te, milyen lány az a te Mária barátnőd? Én nem valami jót hallottam róla.

A nyugtalanságnak ez a kotlóscsapkodása az öregedő nőben, aki egy huszonnyolc éves fiúért üldözte el a háztól az urát, már-már meghatotta volna Ágnest, ha ezt a vívódást, amely végre valódinak látszott, nem kompromittálják az eszközök, főleg az, ahogy kettőjük viszonyát, az apjával, rontani igyekezett. Állandóak voltak a sejtelmes célzások: „Te még nem ismered apád”, „Nem volt ő sem olyan szent, ahogy te képzeled”, „Tudnék én beszélni róla”. S elmondta, mikor, hogy rúgtak be a verespataki névnapokon, más összefüggésben még azt is, ha nem is apjáról, mint mentek el a bordélyházba. Ágnes látta a célt, s ez hatástalanná tette a célzásokat. Az jobban bántotta, hogy az apja a fizetéses napokról mindig hozott haza valami kettőjük közé szánt éket, ami ha nem is szemrehányásként, de mégiscsak előbújt. Ez annál bántóbb volt, mert az apja, amióta Frida néninél lakott, lassan mintha felmelegedett volna a pályaudvaron elébe futó s kissé emelkedett érzésvilágú hölgy iránt. Ágnes sose jött üres kézzel; Frida néni, Piroska, még Kenderessyné is mindig dicsérte őt, hogy milyen szépen gondoskodik az apjáról. Halmi dicséret nélkül is át tudott vinni rá a tiszteletéből valamit. S ő maga mondta el, hogy az iskolában, sőt a tanítványáéknál is, „milyen jó benyomást tett”. Ha Ágnes láthatatlan gondoskodásáról nem is volt világos fogalma, medika lányát kezdte az előnyök egyikének tekinteni, amellyel ha nem is büszkélkedhet, mert büszkeség nem volt benne, de szerencsésebben illeszkedhet a világba. A Lantos utcai napok azonban mindig rontottak, új ellenérzést dobtak ebbe a felderülő viszonyba: – Anyád panaszkodott, hogy nagyon hideg vagy hozzá. Kimutatod a megvetésed… Nem szereti hogy milyen társaságba kerültél. Valami barátnődről beszélt, akinél ott aludtál… Azt tervezitek hogy hozzá költözködöl… – S ha Ágnes ezekre a méreg-dózisokra, melyek a Kertésznél izgathatóbb apai kedélyt dühbe hozták volna, ingerült lett, az apja őt intette le: – Elnézőbbnek kell lennünk az emberekhez. Ha én tudok nyájas lenni hozzá… Te, aki csak jót kaptál tőle.

Ennek a vívódó féltékenységnek a fogásai közt volt egy, amely mégiscsak bevált, nemcsak az apjánál, nála magánál is. – Ezt meg vidd át az apádnak – szólt oda egy nap Kertészné a ruhásszekrénye előtt állva. – Nem őrzöm itt többet… – S egy könyvfélét nyújtott oda, amelynek a kötése ugyanolyan volt, mint könyvtárukban a legrégibb könyveké: a török utazóké, Bethlen Miklós életrajzáé; piros alapon barna márványozás; de nem könyv volt, kézirat –, a vignettáján nagyobb betűvel: Jegyzetek, s alatta: Írja Kertész János állami főgimnáziumi tanár, 1898. szeptember 14-től. Ő nem tudja hogy ez nálam van – tette hozzá, amikor Ágnes már táskájába rakta a könyvet, jelentősen. Ebből a megjegyzésből Ágnes rögtön látta, hogy azokban a följegyzésekben olyasminek kell lennie, amit anyja az írójára kompromittálónak tart, s épp azért kell (holott fizetéses napon maga is átadhatta volna) neki átvinnie, hogy elolvassa. Az első reflexe épp ezért az volt, hogy úgy adja át, ahogy a táskájába dugta. De aztán ahogy a jegyzetei helyett egy nap kétszer is kihúzta, mégiscsak vonzani kezdte a könyv, melyen az apja mostani tiszta, álló írása, melyet már a grafológia is a férfijellemmel kapcsolt össze, folyamatosabb volt még, a nagy K-t is másképp húzta szét, mint most. Az ő legmesszibb emlékei róla csak öt-hat éves koráig, tehát 1907-ig nyúltak vissza. S azokat is eltorzíthatta a későbbi rajongás. Itt van egy emlék, amelyből megismerheti mint legényembert, hiszen 98-ban még házas sem volt. Minthogy a professzor – Verebély – később jött be, nézegetni kezdte az első oldalt. Az első bejegyzés Erzsébet királyné meggyilkolásáról szólt. Erről is hallott gyerekkorában még. Deák Ferenc és Erzsébet királyné, a Habsburg-császár felesége, aki erényeinket felismerve, vonzódni kezd a magyarokhoz… Rudolf trónörökös esete meg a meggyilkolt királynő – ez volt a téma, amelyben az anyja s a tükrösi György bátyja is összebékült, az izgatott találgatásban s a tiszteletteljes ellágyulásban. A fiatal tanárt azonban nem a házakat s karokat elborító zászlók és gyászszalagok, s nem is a királyné érdekelte, öreg és beteg volt úgyis, féllábbal a sírban, hanem a gyilkos. Az a mindenki előtt gyűlölt anarchista előttem bizonyos magasságban áll. Nem dicsérem tettét, mert erkölcsi alapon állok, de mint történész, találok benne szépet, illetve szükségszerűt is. S másfél oldal fejtegetés után: Ha nem látnék magam előtt más utat a továbbfejlődésre, vértelenebb megoldására az emberiség jövőjének, akkor én is helyeselném Luccheni eljárását. Így csak szelídebb bírája vagyok; szelídebb azért, mert mint munkás – kevés politikai érettségű lévén –, nem volt képes meglátni a vér nélküli ösvényt, hanem a rögös, a nehéz utat választatta, hol csak úgy arathat sikert, ha sokan fogják még követni a gyilkolásban. De erre nincs igen kilátás. Az ilyen gyilkos tehát tragikus alak lesz.

Ágnest ez a bejegyzés meglepte, ugyanakkor megnyugtatta. Elképzelte a gyászba borult erdélyszéli várost, ahol baráti családok meghívására ő is töltött néhány hetet, s a huszonöt éves tanárt, amint múlt századi könyvei, a piros Szilágyi-féle történet nyelvén a betört szenzációt ilyen önállóan kommentálja. A következő rövid bejegyzés még meglepőbb volt. Az ő erős, elpusztíthatatlan szervezetű apja azon a mulatságos nyelven, amelyen ő a testi állapotáról szokott szólni, a légcső és tüdőérintkezés táján támadt tompa fájdalom, fulladás, enyhüléséről írt. Ami még visszamaradt: bizonyos fokú szédülés, valamint a gondolat, hogy hirtelen baj, esetleg halál érhet – maga is hipochondrikus bántalom, amelynek kiűzésén rajta leszek. Azaz a nagyszerű szervezet sem a természet ajándéka volt; – alkotás, éppúgy, mint jelleme, amelyet hipochondriára s az öregség által némileg lemeztelenedő gyengeségekre épített. Odább hosszabb tanulmány Az egységes nemzeti állam eszméjéről. A nemzetiségi kérdés – amelyről mint vegyes népességű vidéken élő ember, könyvet is akart írni, Ágnes legalábbis számos könyvben ott látta a jelet: nemz. kérd.-hez. Az olvasó persze okosabb volt, mint a töprengő tanár, tudta, hogy az a „kérdés” az országot azóta szétszakította (mint Ágnes is hitte, igazságtalanul), s ő szegény, akármit gondolt vagy írt volna, az úgyis bekövetkezik. De szépnek találta, hogy míg a kollégái lumpoltak, ő itt valami megoldást keresett. Szinte aggódva leste, mintha rokonokat erkölcsi döntés előtt látunk, melyben nem segíthetünk, mi lesz a választása. De amennyire a műtéti előkészítés alatt (egy tizenhat éves, szégyenkező kislány vakbelét vették ki négyszáz néző előtt) a könyvecskébe bele-belelesett: azt még Halmi is elolvashatta volna. Ha örült is az országban folyó természetes magyarosodásnak, józansága s embersége elválasztotta a magyarosítástól. Mint jó hazafi becsülőm a férfiakat, de azért szeretném, ha kevésbé volnának törekvők. A túlbuzgóság árt a legszentebb ügynek is: az eszközök megválasztása eldönti a sikert. Az erőszak sosem szülhet boldogságot, sok szenvedés és visszahatás nélkül. A legjobban persze Erdély izgatja, az ország egységét ő még csak a románoktól féltette. A földrajzi viszonyok, ha nincsenek is nagyon melletük, a vonatok és szikratávírók korában ellenük sincsenek. Tehát egy ilyen népben mindaz, ami nálunk legkiválóbb, például Kossuth, Petőfi, szóval legjobbjaink, kell hogy dákóromán szelleműek legyenek. Reményük legalábbis éppoly könnyen megvalósítható ideál, mint az egységes, erős nemzeti magyar állam. Amit még kikapott, mind olyan volt, ami előre vetette Halmi diagnózisát; az ész, tudás, emberség, amint a beléoltott előítéletet, a nemzet akkori gondolkozását töri, olvasztgatja. Tudom, hogy a vagyon néha minden: becsület, igazság, hatalom, s hogy igen sok nemzetiségi ifjú a megélhetésért lesz magyarrá, vagy fojtja magába ide vonatkozó gondolatait. De mindig fog lenni egy csomó emelkedettebb s függetlenebb állású ember, s ezek száma idővel csak szaporodni fog, kik eszméiket fenntartják, sőt ápolják.

A zsúfolt menzán, az előtte ebédlő kolléga háta mögött a maga sorát várva, még egyszer beleolvasott a könyvecskébe. Most már jobb lelkiismerettel, hisz amit idáig kikapott – valóban inkább jegyzet volt, mint napló, eszmefuttatások, ahogy írójuk írta, s nem „alanyi vallomás”. Egy gyanútlan elkezdett szakasz azonban váratlanul a készülő házassága, az ő jövendő léte elé rántotta az olvasgatót. Egyedül jövendő házasságom adott nagyobb gondot – írja ebben az elégedett bejegyzésiben. Sok kényes kérdést oldottam meg e hónapban levélileg ővele. Majdnem minden levelet kétszer írtam, mert fontos volt a kifejezések minősége is. Gorombáskodtam Irmával, meg kellett mondanom neki, hogy sápadt, beteges színű, és hogy épp ezért viseljen magára több gondot. Ágnesnek megdobbant a szíve. Most már tilosban volt; önmaga forrásvidékén, a titok magjánál, amit ő már csak a két ember későbbi viszonyában kifeselve ismert. Itt van, amit az anyja tudtára akart hozni. Az elolvasott részben kétségkívül volt valami furcsa. Egy vőlegény, aki kétszer írja a leveleit – mint egy diplomata vagy államférfi: tudja, mi minden függ a kifejezések minőségétől. S ez a „gorombáskodtam”. Ez persze csak valami gyöngéd gorombáskodás lehetett. A sápadtsága, vérszegénysége miatt! Nem tudta megállni, hogy tovább ne olvassa. A vőlegényjelölt jövendő apósa érkezését várja, s pontokba foglalja a megbeszélendő kérdéseket: 1. A menyasszonyának, aki az ágostai hitet követi, reverzálist kell adnia. Ez meglepő volt, hisz az apja, amikor a kommunisták valláspolitikájáról beszélt, azt mondta, hogy már tizenhat éves kora óta vallástalan volt. De ott volt mindjárt a megokolás: Nekem ugyen édesmindegy volna, akármilyen vallásúak lesznek, csak egy hitet valljunk: de mégis sértené önérzetem, hogy egy nő akarata többet számítson a férfiénál, aki pedig fenntartója a családnak. A kiskakas! – mosolyodott el Ágnes. A következő pont a leendő hozomány volt. „Rangjához illő hozományt” fog követelni. Aztán a kikötendő örökség. Ebben volt valami groteszk, hogy az ő apja – ha önmagában is – a rangjáról beszél. S hogy aki olyan bárányan hagyta kifosztani magát, valami adóslevelet kér a kicsit könnyelmű apóstól, sőt évi kétszáz forint kamatot is, kiszámítva, hogy az a külön torna jövedelmével, kamatos kamattal mire megy föl, amikorra a gyerekei férjhez mennek, önállósulnak. Ez persze Tükrös! Nemcsak ahogy írja, hogy „a tükrösiek súlyt helyeznek erre”. De mert maga is azt hiszi, hogy egy nősülendő férfinak így kell a jövendőbelije érdekét képviselnie. Mindez – éppen, mert későbbi mivoltában annyira ott volt a cáfolata – kedves, fiatalos fontoskodássá vált. Amire összehúzódott a pupillája, a negyedik pont. Végül, ami legfontosabb, felszólítom apósomat, vajon Irmának nincs-e valami olyan baja, ami házasság akadályául szolgálhatna.

A kolléga végzett az ebéddel, s az ő megütődése, amíg a padon átlépett, s a kockás viaszosvászon elé leült – nem jutott el a szóig, amelynek ezt a mondatot még az apján is meg kellett torolnia. „Mint a tehénvásáron.” „Hogy nem meddő-e, vagy nincs gümőkórja.” De hát mire gondolt voltaképpen? Tüdővészre?… Vagy valami nemi dologra? A fluor albusról hallott tán? De ha ilyen képzeteket váltott ki belőle, hogy szerethetett belé? S nem gondolt arra, hogy ez az érdekeltnek is a fülébe jut? Vajon mikor olvasta ezt az anyja? Mint fiatalasszony kutatta ki? Vagy csak a háború alatt jutott a kezébe? Most már nem tudta megállni, hogy a leves alatt ott ne tartsa maga előtt. Egy kolléga át is szólt: „Mi az, kollega kisasszony? Valami jegyzet?” – Genetika – mondta Ágnes, csak egy pillanatra nézve föl az olvasmányából. Az előbb még érdeklődésül olvasta csak tovább, de most, mint egy bíróvá tett tanú, annak a sértésnek mélységét s terjedelmét akarta átlátni. Néhány oldallal odébb a november 4-i bejegyzésben a vőlegényjelölt mintha az ő számára írta volna le (karácsonykor volt az eljegyzés) a nősülés előtt álló ember lelkiállapotát. Hanem van egy más dolog, ami örömöm igen lelohasztja. Házasságomhoz közel vagyok, és az nem gyakorol rám semmi vonzerőt újabban. Irma igen jó, munkás, házias, derék lány, kit az Isten is családanyának teremtett, kinek nincsenek nagy igényei, tehát nekem való éppen, ki ismeri a szüleimet, a parasztokat, s bár fővárosi, nem fogja őket lenézni, sőt szereti. Nem szépsége, hanem ezen tulajdonai ajánlották őt, és tették vonzóvá, amely vonzalmat az idő és távollét a szerelem erejével ruházták fel. Mióta megvallottam Irmának, hogy szeretem, azóta kevésbé tetszik. Mikor megismertem, falun volt nálunk. Színe halvány volt, de friss, üde. Azóta, ahányszor láttam, mindig sápadt, alig volt élet (vagy nem igazi) a szemeiben, és nekem gyakran szívembe nyilallt a kérdés: tényleg szereted őt? Eleinte nem mertem válaszolni, hanem azt tartottam, hogy most már úgyis mindegy, az adott szót a férfi meg nem szegi, ha belehal is. Most is ez a felfogásom, szavamnak ura vagyok halálig. Jaj nekem, ha megszegném. De viszont kénytelen vagyok bevallani, hogy engem e házasság nem elégít ki. Szerelmem most legalább nem igazi – nem is lehet, mert teljesen most sem ismerem őt. Előttem lebeg annyi újabb házasság, illetve partie emléke: valami rossz lélek azt súgja fülembe: te, akiért a pataki lányok bármelyike feláldozná szüzességét, hogy tudtál egy ilyen rossz házasságot csapni. Mint tanár, kaphattál volna tízszer annyi hozományú lányt, mint csinos ifjú, egy hozzád illő, remek szép nőt. Hová tetted a szemed és az eszed? Ilyenformán szólhat az önérzet bőrébe bújt sátán, és én hiszek neki, mert némileg igazat mond. Azért, Irma, hozzád fordulok – így láthatatlan –, talán szívednek egy titkos rejtekében van olyan húr, melyet e gondolataim megrezdítenek, s megértetik veled, anélkül hogy megsértenélek, az én óhajtásomat. Iparkodjál, hogy jó, szép testalkatú, kedves arám légy. Az alap megvan hozzá, s hiúság nélkül iparkodhatsz azon, hogy eztán, mikor meglátlak, újra visszatérjen az igazi szerelem szívembe. – Úgy legyen, ámen!

Ágnesnek, mint minden gyermeknek, volt a szülei házasságáról valami tervrajza, melynek első vázlata szinte az emlékezete előtti időkbe ment vissza. Eszerint apja szerelmének volt az áldozata; a városról lerándult lány árvaságával, finomságával másféle-voltával megejtette a tanult, falusi fiút, s bár negyedszázad alatt sok minden kiderült, ez a szerelem megmaradt; ez ment át szűzen a fogságon, ez hordja Pestre még most is a fizetésharmadokat. Az anyja viszont sose szerette az urát; a kilátástalan családi helyzet szánatta rá, hogy egy tükrösi lerándulás alatt (Frida néni az ottani papnéval volt barát) a Molnárék kuglipályáján megismert fiút férjül elfogadja. De későn érő teste s az operetteknél magasabbra nem látó műveltsége csak a paraszti vonásukat, a nagyképűségnek érzett bölcsességet érzékelte, magát valami különb lénynek érezte, aki a sors torz vigyoraként Lackovicsban kapta meg az elkésett partnert. S most, mint új okmányukból a történelem tévedése: itt volt vele szemben az undorító szilvalekváros tészta túlsó oldalán – a bonyolultabb valóság nyoma. Az apja nemcsak hogy elkápráztatva nem volt az anyjától, de egyáltalán nem is tartotta szépnek. Ő volt a csinos, elkapatott ifjú, aki bizonyos óvatosságból ereszkedett le, az egyszerű, munkás, jó családanyául ígérkező lányhoz. Holott ebben nem is volt igaza! Az anyja kissé éretlen, de azon a képen például, ahol egy galambot tart a mutatóujján: igazán széparcú leány volt. Az apja viszont, a tükrösi fogalmak szerint, a pirospozsgás, szikrázó szemű, telt csípőjű lányokat tarthatta szépnek, s maga se egészen érti, s szinte tévedésnek is tekinti a vonzódását hozzá. Ugyanakkor elég egy új levelet kapnia, vagy az eddigi negyvenhármat újra átolvasni, s azt írja: Tudja Isten, nekem azért tetszik Irma. Levelei után is tudnám szeretni, ha nem is ismerem. Szellemes majdnem mindig, egy kissé naív, amikor jól áll neki, józanul gondolkodó, aki nem épít légvárakat… Csak egypár egészségi szempontból folyó ellenvetésem van vele szemben. (Sárga fogak, sápadtság.)

A szemben ebédelő kolléga fölállt, s átszólt az Ágnes mögött várakozóhoz: – Érdekes? – Úgy látszik, beleolvasott a kolléganő vállán át a könyvbe. Ágnes hátranézett, összecsapta a könyvet, s fölállt a maroknyi tésztamaradék mellől. A könyv azonban, mint egy izgalmat fölkavart regény, melyben legalább a fejezet végéig akarunk jutni, nem hagyta magát a táskájába dugni. Mielőtt elteszi (még ma mindenhogy át akarta adni), látnia kellett, hogy lett ebből az ingadozásból mégiscsak házasság. A vőlegény elég hűen lerajzolta magát. De a menyasszony? Az a szegény lány, akinek esténként a Frida néni muskátlijait kellett öntözgetnie a Horváth utcai udvar virágállványain, s vőlegénye a vérszegénységét, ideges mozgását – s nem borzasztó! – a szájszagát rótta fel magában; elvált az anyja mostani alakjától, s kidolgozatlan folt maradt a képen, az önkéntelen női szolidaritás, a férfinyerseség elleni felháborodás színeivel alapozva. Ettől a részvéttől előrajzolt folthoz keresett egy egyénítő vonást, mielőtt a naplótól örökre megválik. A sarokba húzódott, ahol egy piszkos köpenyes kolléga a szétosztandó kenyeret vágta az asztalon; – táskáját a hóna alatt szorítva, ott böngészte, ahogy szigorlat előtt szokás a jegyzetet. Több heti írásszünet után január 2-i dátummal két levél következett. Az eljegyzés után íródtak, egyik a menyasszonyához, a másik az apjához, miután a vőlegény Verespatakra visszatért. Borzasztó eljegyzés lehetett! A menyasszony észrevette, mi van a másikban: Te nem szeretsz engem – idézi –, és csak azért nem hagysz itt, mert a dolog olyan előrehaladott állapotban van. Majd látva a hatást, kérlelni kezdte: azt hiszi, haragszik. Pedig csak megdöbbent, hogy így a lelkébe láttak. S most megírja, miért választotta őt, a se szép, se gazdag leányt, s hol kezdődött a csalódása. Az előző karácsony óta – mikor szerelmét megvallotta – három hónapot leveleztek: még jobban megszerette – a levelekben kedves és okos volt. Mikor azonban márciusban vizsgázni voltam és a fő utcán (akkor még kis betűvel írták az utcanevet) találkoztunk, hatalmasan csalódtam. Bár halvány külsőd nem a legjobb benyomást tette rám, mégis a szerelmesek igazi boldogságával, dobogó szívvel közeledtem hozzád. És neked nem volt egy mosolyod számomra, hanem szinte ijedten néztél rám, s alig tettünk néhány lépést, bementél egy boltba valamit venni, és én mint egy leforrázott álltam ott kinn. S ez megismétlődött, valahányszor csak találkoztunk. A viszontlátás első pillanataiban sose volt egy lebilincselő vagy csak udvarias szavad hozzám, még csak azt sem kérdezted meg, mint egy gondos nőtől várható, hogyan érzem magam, vagy mi az újság Verespatakon. Mindezzel az én ideálom alakja sokat vesztett érdekességéből. Hozzájárult még a rendkívüli halványság, vérszegénység, mely augusztusban nagyon feltűnővé lett. S újra a borzalom! Volt olyan dolog, amiről nem akartam szólni, például hogy fogaidat, illetve szájadat nem tisztítottad eléggé. Ő mindent elfeledve, örömrepesve vitte a gyűrűit. És mondd, volt-e újólag egy nyájas tekintet vagy szó számomra? Senki az egész házban nem méltatott arra, hogy valamit kérdezzen tőlem, sőt pár percnyi viszontlátás után magam maradtam a szobában. És nemsokára bejött Frida és te is, de jobbnak láttátok a Kokival diskurálni. A boldogult Koki, akinek a zöld tolla most az orgonafa alatt veszti színét egy dobozban, már ebben a levélben is szerepel. Aztán Frida dohogása a Horvát utcai ház lekötött egyhatoda miatt, melyről az igen tisztelt főmérnök úrhoz írt levél is szól. Nem csoda, hogy a vőlegényt kétségbeejtő gondolatok kísérik haza, melynek a papírosra vetése közben többször kellett homlokomat tenyerembe szorítani, hogy szét ne dobják az agyam.

Hát ilyen viszonyból született ő! Ilyenből s még rosszabból születik az emberek nagy része. A vőlegény egy parainézissel fejezi be a levelet: – ha szakítani akarna, mi sem lenne könnyebb. De én félnék attól, hogy téged hamisan ítéltelek meg, esetleg ártatlan vagy azokban, amikről szóltam, vagy szülői elhanyagolásnak tudható be, amit észrevettem. Azért most már tudva az én ideálomnak a tulajdonságait, ígérd meg ünnepélyesen, hogy az akarsz lenni. De jól vigyázz, hogy az igazat mondd meg, mert annál iszonyúbb lenne a bűnhődés, ha az esküvő után az ellenkezője derülne ki. Néhány nappal később, amíg a választ várja, megijed, és gyanakodni kezd, hogy szamárságot tett. S ha Irma is azt írja, hogy belátta: nem lehetnek boldogok együtt? De Irma az ijedelem ellenére, mely váratlan találkozásaikon ült ki a szemébe, nem írt ilyet. A levél kissé tovább késett a posta fordultánál, de boldogságot hoz. Egy sajátságosan jóleső érzelem az, ha szerelmünk a lélek belsejében s nem az érzékeinkben talál tápot. Ingadozásom ez az egy levél jobban eloszlatta, mint a legelbűvölőbb tekintet. Egy hét múlva már a Híd utcai lakás is megvan, amelyet ottjártában Ágnesnek is megmutattak mint szülőhelyét. A menyasszony arcából azonban még mindig csak az a riadt tekintet – a barátságtalan vagy elfogult – van meg. Ez volt – az elfogultság – vagy a boldogságot vívő levél: a színlelés? Hogy lehet ilyen levélre egyáltalán válaszolni? Hogy bocsáss meg, mosni fogom a fogam? Milyen jó őneki s a többi mai lánynak, akit nem lehet így mustrálni, oktatni. S a szegény pedagógus, aki jó szíve s a csalódásánál nyilván nagyobb szerelme – ahogy Mária mondta, „mérgezettsége” – ellenére az ő tükrösi fogalmaiból s értesítői stílusból kevert intelmeivel már itt vetette azt az ellenszenvet, mely fölfortyanva nemegyszer dobta oda Ágnes fülehallatára a „kutyából nem lesz szalonna” jeligét. A következő oldalon megint a nemzetiségi kérdés, aztán egy költségvetés, a bútorok ára (a szétfűrészelt háló kétszázhúsz forintba került)… Majd egy utolsó rövid bejegyzés: Még egy hét. Ma írt Irma, kissé korán bár, de gratulált a születésnapomra. Olyan jóleső hangon szól, hogy én nem tudom, de szerelmem mintha még erősebb lenne. Engem az ő szerelme tart lebilincselve; igénytelen, következetes, figyelmes és szerelme mély. Ugyanazon a lapon, de hat héttel később: Tegnap múltam el egyhónapos házas. Ami a mézesheteinket illeti, kissé furcsa helyzetbe jutnék, ha boldogság szempontjából akarom megítélni. A boldogság a sorsunkkal, viszonyainkkal való teljes megelégedés. No hát, akkor én távolabb vagyok a megelégedéstől, mint legénykoromban. Akkor volt pénzem elég, jó ellátásom, kitűnő szórakozás, és a hivatalos teendőn túl semmi gond. Most nincs pénzem elég sohasem, ellátásom sem olyan, szórakozásom alig van, gondom meg fejen átcsap. Nemi tekintetben tényleg mézeshetek voltak…

Ágnes itt becsapta a könyvet, s a táskacsattal vesződve, szinte szemmel látható bosszúsággal ment ki, a várakozó kollégáknak, akiknek a figyelmét elvadult olvasásával fölhívta magára, a bámész pillantásai közt. Mintha meglesett volna két kiszolgáltatott embert. Csak már átadta volna az apjának! De hogy lehet egyáltalán átadni az ilyet? Az apja felismeri, ránéz: – lehet szemmel úgy hazudni, hogy amit megtudott, ott ne legyen benne? Eltökélte, hogy beköti papírba, s úgy adja át, mint aki nem tudja, mit küld benne az anyja. Még egy fél óra volt a gyógyszertan kezdetéig, de felment az előadóba, beállt az ajtóban összeverődött ismerős csapatba, hogy kísértésbe ne essék a könyvet előhúzni. A kollégák a gyógyszertani órák állandó kiállítási tárgyáról, a szép tanársegédnőről adták össze, ki amit tudott. Ágnes mosolygott, ahol a többiek, még egy-egy kérdést is bedobott, közben azon járt az esze, amit megtudott, s aminek a folytatása majd kiégette a mellén a táskabőrt. Az ő kislányfejében az első talány – a későbbiek őse – a szülei közti pör volt, s most itt van a hóna alatt a felelet. Csakugyan olyan nagy gyalázatosság, ha feltörte a jóérzés rányomta pecsétet? Mint orvost, nagyobb titokba fogják beavatni. S ő ezzel sem akar visszaélni. Végül ez is kórelőzmény; a kezelésére szorult baj anamnézise. Azért kell tudnia, hogy igazságtalan ne legyen, hibát ne kövessen el. – De most sose jár ernyővel, jött előre az egyik kolléga, aki idáig a kör perifériájáról hallgatta a szép nő leírását, akit hozzáférhetetlensége, férjének, az adjunktusnak a tekintélye is védett, s csak nagy ökörszemeit, a padokra révedő pillantását próbálták az önbizalomban jobban álló kollégák elcsípni, szuggerálni. Többen nevettek. – Mért járna ernyővel? dobta Ágnes gondolatai elé spanyolfalul a csodálkozó kérdést. – Hisz köpenyben ül. – Azon a szigorlaton azonban nem volt köpenyben, tán készült valahova, egy ernyő volt a térde közt, kezdte a kolléga egy ősrégi gyógyszerészviccnek a modernizálását… A két ember közül az egyik épp azért adta oda neki az életbevágó kútfőt, hogy megismerje. S az apja? Őróla végeredményben úgysem tudhat meg olyat, ami lejárathatná. Hisz ami bántó, az a tükrösiek, az egész férfitársadalom otrombasága, s ezen az ő jósága, szelídsége már kisgyerek korára éppúgy áttört, mint az előítéleteken, amit Halmi vett észre benne. Minden jó embernek a lénye valami ilyen otromba közhülyeségen át tör utat. Ha leírta volna azt, amit ő gondolt, csak az apja hazaérkezése óta – húszéves fia vagy lánya nem látna-e abban is oktalan lelkesedést vagy tapasztalatlan szigort, mellyel még azt is elijesztette, akinek a javára volt? A viccnek kijáró röhögés felhangzott, nem egyszerre summázódva, mert hisz a legtöbben ismerték már – Ágnes csak a felé forduló kaján szemekről érezte, hogy a viccben épp az volt a vicc, hogy előtte mondták el. Milyen növénycsaládba tartozik a bürök? Azt kellett volna mondani: az ernyősök, umbrellacéák közé. A szigorló nem tudja. A szép tanársegédnő – aki oldalt ül – az ernyőjére mutat. – Most jut eszembe… szólt oda Ágnes inkább magának, mint a szomszédjának, s széttolva a mögötte állókat, elkopogott a folyosón. A kollégák összenéztek. Amikor a fordulónál eltűnt, eleven vita indult meg, hogy a vicc miatt ment-e el, majd hogy helyes-e kolléganőket ilyen viccel tartani. Volt, aki csodálkozott: ő nem tapasztalta eddig, hogy Ágnes prüd lett volna. Egy tányérsapkás azt mondta: annak, aki orvos lesz, különbet is meg kell szoknia. Egy finomabb lelkű meg: ő nem szereti még Verebélynél sem, hogy a nőhallgatók megszégyenítésére utazik. A viccmondó mentegetőzött: – Kérlek, én tapintatból mondtam a fenyőféléket. A szigorló a család latin nevét mondta. – A kolléganő nyilván nem most kapcsolta először a fenyő és a pinus szavakat, szólt közbe Lajtai kolléga, a Turul-vezér (aki még mindig nem ment neki az első szigorlatnak), általános röhögés közt, melyet már megszólalása is kiváltott.

Ágnes ezalatt átment a klinikakerten, s hogy az órára sietők hozzá ne csapódjanak (szemérmetlenségnek is nagyobb az előadóterem alatt bliccelni az órát), nem ott adta át magát a táska vonzásának, hanem a közeli Múzeum-kertben. Ne nagyképűsködj, Ágnes, kíváncsi vagy, ismerte el, ahogy leült, s ezzel a beismeréssel az a kellemes, meleg állapot fogta körül, a fölhúzott térde és előreesett melle közt a könyvvel, amellyel kislánykorában adta meg magát, elég kivételesen egy-egy bűnnek minősült élvezetnek. A Múzeum-körút tavasziasabb volt ezen a márciusi koradélutánon, mint a füstös mellékutcák, melyeken ideért. Az Arany-szobor talpazatára, s Petőfi Sándor párkánya alá a kő visszaverte melegbe már gyerekkocsikat toltak, s a naposabb padok közt keresgélni kellett, hogy meg ne zavarjon egy-egy diákpárt, akik a legkülönbözőbb helyzetvariációkat próbálták ki: hol a fiú lógatta a pad támlája alatt a lábát, a lányt kényszerítve melle s nyaka hátrafeszítésére, hol a lány rejtette el az arcát, hol mind a ketten háttal ültek a világnak, mintha a zsenge fűben keresnék problémáik megoldását. Más fiatalemberek, akiknek nem jutott pár, csak évődő kedv és irigység, az öregasszonnyal kötődtek, aki a számozott helyek megszállásáért, kezében a mocskos jegyblokk, pénzt akart behajtani rajtuk. Ágnes attól fogva, hogy padot talált, még azzal az érettebb úrral is beláttatta – aki egy tapintatos „szabad”-dal helyet foglalt mellette, hogy ettől a mohó olvasótól még csak egy oldalpillantásra sincs kilátás. Csak a kertről visszahúzódott nap s a maga borzongása ébresztette fel – meg a tudat, hogy már elkésett Jolánkáéktól.

Amit olvasott, roppant érdekes volt. A napló csak 1903-ig ment, amikor ő alig két éves volt, azután már csak egy-egy bejegyzés örökített meg fontosabb eseményeket (Zureich nagypapa, Károly bácsi halálát, a pesti áthelyezést), de az a kép, amely kialakult, nem volt messze az ő első emlékeitől, úgyhogy a napló részben egy mélyebb avart terített az emlékezetében alvó alá, részben azt kotorta meg a hullottak felelevenítésével. Arról azonban, amiért ezt a titoksértést elkövette, kétszáz sűrűn teleírt oldal elolvasása után kevesebbet tudott, mint amit idáig tudni vélt. Az apja lelke – mint egyre szebb, tisztább írása is – átlátszó volt. Az első meghökkenése után szinte gyönyörködött nevelői faragatlanságaiban is. Sokszor azt szerette volna mondani szegénynek, amit a cukrászdában Máriának. A nők, úgy látszik, még ha testileg nincsenek is beavatva, avatottabbak a szerelem dolgaiban. (Vagy csak a kívülről néző előnye ez?) Kertész még jó ideig megmaradt abban a hitében, hogy Irmának az ő „ideáljához” kell hasonlítania, főleg a sápkórosságát és a görbeségét elűznie. Hogy ez gyorsabban menjen, mindennap megroppantja, s ha ki próbál szabadulni a kezéből, a sírásig megkínozza. Néha e műtétet erősebben végzem, hogy ölelésnek gondolva ne egyszerűen tréfának vegye, hanem kiérezze komoly jelentőségét. Felrója neki, hogy a társasélet nem csiszolt rajta: amilyen a gondolata, olyan az arca, ha szomorú, akkor egészen savanyú arcot vág, anélkül hogy megvolna benne a gondolat, hogy férjének tetszeni iparkodjék. Szeret szépen kiöltözni, hideg tartást ölt ilyenkor, ami alatt tán az a képzelődés lapul meg, hogy szép ilyenkor. Milyen félszeg következményei lehetnek annak, ha ő azt hiszi, hogy én azért szerettem meg, vettem nőül, mert szép! Igyekszik meggyőzni, hogy ez nincs így. S a furcsa, hogy ennek a nevelésnek eleinte eredményét is látja. Az első negyedév végén: Irma lassan-lassan fejlődik abban az irányban amelybe én akarom. Míg eleinte alig lehetett bármiféle kritikát gyakorolni, ma már minden hibájára figyelmeztetve, a kellő vezetéssel ő maga is törekedik leszokni azokról. Persze, még nem látja tisztán a helyzetet, úgyhogy néha készülök elveszíteni a fejem, de hevesség nem fogott még el, hanem a gúny terén maradtam meg. Ma reggel irtózatosan sikerült kigúnyolnom, úgy hogy sírt már, és dúlt-fúlt magában, ami annál sebzőbb volt, mert én célzatosan kacagtam. Fél év múlva a szilveszteri mérlegben a lakásberendezés költségei s az évi irodalmi működése közt a házasságáról szóló cikkely is elégedett: Szellemileg nagy teher volt az összeszokás. A feleségem jó alaptulajdonságokkal bíró nő, tág látókörű, jó felfogású, munkás, egyszerű s nagy előnye, ami miatt a házasélet kezdetén baj nélkül átjutottunk, forró szerelme. Amilyen kietlen volt házasságunk első fél éve – egyes napokat, hetet kivéve –, éppen olyan jól folyik most az ősz óta. Később persze kiderült, hogy a nő – s Irma főleg – nem osztály, s azzal a jó akaratból s gúnyból összeszőtt tanári modorral bajosabb kordában tartani. A tanári optimizmus ős ellensége – a természet – a férj-nevelő előtt is kezd kibontakozni. Irmának továbbra is alanyi kitörései vannak, legnagyobb hibája, az a sötét szellem, amely mindenben gyanakvólag a rosszat keresi. Egy év múlva már régi mondásaként jegyzi be feleségét jellemezve: ővele bármikor össze lehet veszni. – Olyan, mint a szélmalom, a legkisebb szélre azonnal megindul. Ráadásul igaza sincs a legtöbbször. Egy újabb év múlva, mikor már nemegyszer válásra is gondolt: Elborzadok, hogy milyen piszkos vulkánra építettem a boldogságomat. De elég egy kirándulás, ahol a sápadt arc kihevül, a sötét kedély föltisztul, egy kedves levél Pestről (levélben mindig kedvesebb), hogy bizakodóvá tegyen. Maga is csodálkozik, milyen ellentétes érzéseket tud Irma felhozni benne. Mintha csak a mézesheteink újultak volna meg – írja a napló vége felé –, egy-két óráig is ölelkeztünk, csókolóztunk. (Ez az, amit Ágnes is látott a Károly bácsi hintaszékében.) Még a féltékenységet is megismeri egy adótiszt képében, aki házigazdájuknál kosztolt, s a Polgári Körben nagyon szerette táncoltatni az asszonykát. Közben még mindig nincs tisztában vele, amit Ágnes innen, húsz év távolából világosan látott, hogy ez az ellentétes érzés, ez a reménykedés a reménytelen életben, amin Ágnes már mint kislány csodálkozott: a krónikussá vált szerelem.

De mi volt az az asszonykában, amit a férj a kontó jobb oldalára többször is mint forró szerelmet jegyzett be? Az ő anyja – ezt jól látta a férj – a képmutatásnak arra a fokára is képtelen volt, amely az emberek közé a beilleszkedéshez szükséges lett volna. Érzékiség? Hála a szeretkezés új élményéért? Éppilyen valószínűtlen. A férj statisztikája (ha elképzelte azt a fejletlen, sápkóros fiatalasszony – aki csak két év után esett teherbe, de mindjárt az elején azt képzelte, hogy úgy van, bizonyára a hiányzó menzes miatt) csak megszánatta szegényt. A tornász férj, aki olyanformán állapította meg, hogy hála edzett, megkímélt szervezetének, különösebb testi megrendülés nélkül esett át a nász hetein mintha – igazi férfibutaság – ez is valami tornaverseny lenne, sőt azt is képzelte tán, hogy ilyesmivel kell megalapoznia tekintélyét a felesége előtt. Azt nem kérdezte, hogy viselte a munkába vett lány, aki a Fő utcán olyan riadtan nézett rá, váratlan találkozásukkor. A házasság filozófusai szerint sok férfi ilyenkor rontja el örökre a dolgát; itt nem: a „forró szerelem” hónapok múlva kerül a naplóba. Mi volt hát? Az újgazdához került vadóc szív ragaszkodása, Frida néni kérlelhetetlensége után? Itt, ha nevelésbe fogták is, a hátroppantások, ingerlő hahotázások mögött megérezte a jóakaratot, melyre éles egoista természete, mint egy táptalajra rárakodhatott? Maga is elhitte, míg a tükör s a társaság mást nem mondott, hogy nem csak nem gazdag, de szép sem. Vagy kora önismerete kapott szövetségest rossz természete legyőzésére?

A bizakodásra késztő vita – a naplóból ez világosan kitűnt – a harmadik évben romlott el egészen, az ő születése után. Pedig milyen kedves a bejegyzés, az első életjeleiről szóló. Azt az esetlenséget, mellyel a testi dolgairól szól, hogy viszi át a mellette levő gravid társra is. Irma betöltötte huszonegyedik évét, ajándékul nem kért mást, mint húsz krajcárért cukrot. Mert az ilyen dolgokat, fügét, sóskiflit, krumplicukrot, libazsírt nem is eszi, hanem falja. Éppen születése napján érezte a gyermeket méhében, ami boldoggá tett mindkettőnket. Tapogattuk, mint az ütőeret szokás. Egy-egy rugásán elmerengtünk: mit csinál az a harmadik most? Az a harmadik – amíg meg nem született – az anyjában szelídséget, ráutaltságot tartott fenn, a pedagógusban elnézést, megilletődést. A jó idegű apa a szülés alatt sem viselkedett úgy, mint Levin, anyja kedves könyvében, a Karenina Anná-ban, amelyet vele is elolvastatott. A szülés, mint a fiatal nőknél szokott (első szült nőnél – javította ki magában Ágnes) kissé tovább tartott, de igen szabályosan történt. Nyolc-tíz, majd négy-öt percnyi közökben megújuló fájdalmak hosszú sorozata jött, szinte belefáradt a néző is. Mivel minden előjel szerencsés szülést gyaníttatott, ezért Irmának a legerősebb jajai, sőt néhány velőt rázó sikolya sem hozott ki a sodromból. A bába a vajúdót figyelte, én háttal neki, Irma karjait és fejét fogtam. Az egész olyan természetes, kissé az idegét megviselő volt. (A tükrösi ideget!), hogy nem is tudnék mit írni róla. Csak amikor egész hirtelen meglett, s a gyerek ott Irma fölemelt térdei alatt elkezdett tele szájjal ordítani, fogott el valami önkéntelen jókedv, akaratlanul is nevettem rajta. Még azt akarom megjegyezni, hogy soha olyan kedvesnek nem láttam Irma arcát, mint mikor a vége felé vérpiros ajkaival, égő orcával erőlködött. (Végre egyszer pirospozsgás lett – gondolta Ágnes a sápadt nők nevében.)

Az öröm persze nem tartott soká. Az újszülött körül szinte az első naptól ott van (a legyengült, ideges anya s a nőideálját kereső férfi közt) az a villamos atmoszféra, amiben azóta is élt. A kismama a lányát is szidja már, mint annyit a későbbi években, meg-megharagudva a lassú szopásáért; az apa szerint szomorú dolog, amikor egy anya türelmetlenkedik, vagy unja a szoptatást, annál inkább, mivel valószínűleg ő maga az oka. Ha teje volna elég, a gyerek nem szopna olyan soká. Szó szót követett, én őt gyenge, nyavalyás asszonynak mondtam hevességemben, ő meg visszaparasztozott a pesztra előtt. Ez megint olyan bejegyzés volt, a nyomon követő lelkifurdalás ellenére, amelyre az anyja a napló átadásánál számíthatott. S Ágnes valóban kezdte megformulázni a kérdést, amelyre a bejegyzések választ kértek, hogy valóban az efféle durvaságokkal rontják-e el a dolguk a férfiak, vagy mindez eleve kikerülhetetlen, s éppúgy be kell következnie, mintha két vegyszert: savat és lúgot összeöntenek, akárhogy történik is maga az összeöntés. A forró szerelemről mindenesetre nincs szó többet. A „kismama”, ha idegeskedik is Ágikával, mégiscsak belékapaszkodik, s már a tej elapadásától fogva hosszú önmegtartóztatásra szorítja az apát, elvben még azt is megengedve, menjen a leányokhoz. Az apa, aki büszke az önfegyelmére, persze nem él (merne csak élni) az engedéllyel, legföllebb arra panaszkodik, hogy a felesége ugyanakkor „kihívón” viselkedik vele. A pörpatvarok s a szerelmes napok aránya ettől fogva állandóan romlik. Amit Ágnes mint kislány ismert, az már aránylag rendezettebb viszony volt; a fiatal nevelő alkalmazkodik a fékezhetetlen természethez, akár azon az áron is, hogy papucshősnek kezd számítani.

Mialatt a kiürült Múzeum-kertből a tanítványához ért, Ágnes az esti villamosban a kapaszkodó-dülöngélő alakok közt is azt emésztette, amit a lázasan futó szemével befalt. Amit most, az elbliccelt gyógyszertan alatt tanult: nagy, bár még csak félig értett lecke volt abból a tárgyból, melyre most az utolsó hónapokban kezdett fölnyílni az esze. Amin idáig csak el-elcsodálkozott, az emberi kapcsolatok rettenetessége, az örvények s talányok, melyek ott nyílnak fel, ahol a sors két embert összeköt, belülről kezdett az értelme s lassan a szíve előtt is megnyílni, mint egy mindennél fontosabb klinikai tárgy, amelyből nemcsak a szülei pörét, de talán magát is mélyebben értheti meg. Az utolsó bejegyzések közt volt egy, amelyről már olvasása közben is érezte, hogy ez különösen fontos, erre nemcsak az anyja, de a maga nevében is felelnie kell: Ilyen nőknek nem volna szabad férjhez menni – írja az elkeseredett férj. A nemi élvezetről úgysincs fogalma se, anyai vágyak nem hevítik, teendőit nem bírja. Míg nagyon jó szíve lévén, mint aggszűz vagy apácaféle, áldása lenne környezetének. Így meg engem is elnyű. Hiszen én más életben, mint a földiben, nem hiszek. Azért őt sem tudom válással tönkretenni, sem magam egészen neki alárendelni. Ágnes már kislánykorában is haragudott érte, ha az anyjához hasonlították. Pedig az arcvonásaikban sok volt a hasonló. Ő azonban jobb szerette, ha valamelyik tükrösi unokatestvére arcszínét, vonásait, a Kertész szemet – a parasztibb kötést fedezték fel rajta. Bár kislánykorában maga is heves volt, reakcióideje bizonyára gyors, mint az anyjáé, hevessége az övé mellett nem juthatott szóhoz, s később maga is az anyja ellen, az apjában megcsodált nyugalomra nevelte magát, s anyja kitöréseit, ha nem is az apja meghunyászkodásnak vett enyelgésivel, de szó nélkül, az őrjöngő szemekbe mélyesztett, szándékosan nyugodt pillantással állta. Most mégis úgy érezte, hogy apja ugyanarról az emberi matériáról beszél, amelyből ő is van, s a villamos szíja után kapva meg szerette volna magyarázni, mi az, amiben nincsen igaza. Az, hogy az anyjában csakugyan volt valami abból a jóságból, nagytelkűségből, ő sem tagadhatta, aki az ápolónőségét a csuklóvédőket, virrasztásait a családbeli szüléseknél, betegségeknél hajlandó volt komédiázásra magyarázni. De az, hogy ez az állhatatlan, egoista teremtés az efféle komédiázást oly soká és kitűnően végezte, úgyhogy a családban híre volt, még az orvosok, az orvostudomány iránti lelkesedése is, az az érdeklődés, amellyel az ő medikai pályáját követte: nem azt bizonyítja-e, hogy az indulatokkal befutott természet mélyén ott volt az az aggszűz vagy apáca, aki csakugyan áldása lehetne környezetének? S nincs-e ott benne magában is? Nem erre vall-e az a mély öröm, mellyel a síró Mária megnyugvó zokogása fölött érzett, a látatlan, alig-alig méltányolt gondoskodás, mellyel az apja körül szőtte az új otthont; az édes elégtétel, hogy fáradtságát leküzdve Jolánkának az esti séta örömét megszerezte. De született apáca, aggszűz-e ezért? S az volt-e az anyja? Az a bakfis pír, amely Lackovics mellett lepte el az arcát, s ami őt épp a nemi izgalom jeleként ingerelte, éppúgy, mint lényének finomabb szövése, cáfolata volt a kegyetlen, „frigid” szónak, melyet a csalódott férj talán csak azért nem vágott hozzá, mert mostanában jött divatba. Visszahúzódása után, lehet, Vetési is ilyesvalamit gondolt róla. Akit nem idomíthatnak a maguk nemi igényéhez, az szörny – a természet tévedése. Holott az „apácai segítőkedv” s a „nemiség”, még a „nemi élvezet” is, amit az apja emleget – ezt biztosan érezte – nem zárja ki egymást. Lackovicsnak az volt az ereje, hogyha elkésve, torz formában is, mint fiú s szerető ezt a kettőt, e kettő illúzióját tudta az anyja bűnhődésre ítélt szívében összehozni…

Így hozta meg március, a katolikusok Gyümölcsoltója Kertész János ötvenedik születésnapját. Ágnes már egy héttel előbb ennek az előkészítésében eresztette a pókhálóit. A tervbevett ünnepséget már a tágas utcai szobában akarta tartani, így Piroskának a felmondás szerinti április előtt kellett új zeneszalonjába áthurcolkodnia. Ebbe mindkét érdekelt örömest belement: Piroska, hogy barátai előtt méltó környezetben tündököljön, Kertészné, hogy a Piroska beköltözésével járó felforduláson túllegyen. A kocsin, mely Piroska bőröndjeiért, ernyőiért és cókmókjáért ment, a puffadtarcú hordár az apja íróasztalát, könyvállványát is áthozta; Kertészné ezeket a tulajdonjog fenntartásával, minthogy a Piroska budoárjába úgyse illettek volna, aránylag könnyen átengedte; nehezebben vált meg néhány évek óta naftalinban álló terítőjétől s a szmirnaszőnyegtől (saját szövésétől) melynek férje lábát kellett szigetelnie. Ágnes Frida néni padlásán is talált egy-két használható holmit, fogast, tükröt, amit az ócskás kíváncsisága elkerült, úgy-hogy a nagyszobában a lakó egész múltja képviselve volt; a régi ágy, mosdó, aljában néhány sámfával arra az időre emlékeztetett, amikor mint vőlegény virrasztott, homlokát szorítva, ebben a szobában; az egyik szobasarok az úriszoba darabjaival mintha a verespataki múltból úszott volna ide; míg maga a helyiség, mely Ágnes kislánykorában a hálójuk volt, az összehajtható spaléta, fővárosi éveire, amikor emögé a spaléta mögé vonultak át – a két szülő, Bözsike, ő – közös éjszakai kipárolgásukba. Magát az estét – vagy inkább uzsonnát (ahogy a szállodákban nevezni kezdték, ötórai teát) – úgy tervezte el, hogy ahhoz a jól sikerült estéhez hasonlítson, amikor Halmit először vitte el Frida nénihez, s Piroska olyan kedvesen váltatta az öreg Odüsszeuszt. Piroskán s Halmin kívül még Koltait akarta meghívni; ő olyan kedvesen istápolta az apját, azonkívül mint fiatal ember, javít valamit (bár Piroskának három Koltai is kevés volna) a férfi-nő arányon. Őt legföllebb meghívnia volt bajos, hisz csak az apján át hívhatta, annak pedig a vendég egy Szibérián túli múlt teremtménye volt, aki az ő viszonyaik közt, a Frida néni tétjét fölfaló szaurusszá nőtt. Csak amikor Ágnes megnyugtatta, hogy ez egész szerény kis tea lesz, s a lánybanda teremti elő a hozzávalót (a Piroska szájmókájára s süteményére gondolva), akkor állt rá, hogy Koltai kollégának a lánya ötletét előadja.

A meghívás után derült ki, hogy Piroska épp azon a napon mégsem jöhet át: egy fontos kamaraestre volt meghívása, melyen mint Sándor Erzsi kísérője, új ismerőse is szerepelt. Ágnes egy percig az anyja sértődését érezte a mellében emelkedni, de aztán annál kedvesebben nyugtatta meg szabadkozásában, ezzel legalább le volt téve a barátság határköve, neki sem kell a házikoncertjén részt vennie. Hogy Koltai mégse maradjon partner nélkül, Máriát szemelte ki – Mária a bölcsésznő felével jobban eltalálja a hangot itt vele, sőt olyan reménye is volt, hátha épp ez a szerény, tisztelettudó fiatalember lesz az, akibe Mária, a másik oldalon megütve, belelovalja magát. Mária szíve azóta az egy ágyban töltött éjszaka óta több új programot írt maga elé, volt úgy, hogy fekete ruhában s mély sápadtságba öltözötten tűnt fel a Verebély órán, majd kollégák népes csoportjában, nevetgélve került az óráról kijövő Vetési s párja elé – egy-két napon át még Takácsit is elviselte; az persze dörzsöltebb fiú volt, hogy a neki szánt szerepet hamar át ne lássa, sőt egyszer még Vetésit is elcsípte; a legkétségbeesettebb haditerve mégis az volt talán, hogy Ágnes próbálja Vetésit elhódítani: ebbe is belenyugodott volna, csak vetélytársnőjét megalázottan lássa. E kudarcra ítélt tervek diasztoléiban persze újra és újra feltört a kétségbeesés: Ágnes sose tudhatta, milyen állapotban leli, ha Jolánkával végezve bekopog: sírás után puderezkedve, vagy újabb haditerve türelmetlenségiben égve. (Ágnest is megtámadva, hogy mit tud azzal a kis idiótával annyit foglalkozni.) Ott aludnia azonban nem kellett többet, s az absztinenciás tünetek – ahogy azokat maguk közt nevezték – a lelket felkavaró rohamokból kezdtek altatót kérő szorongásokká csillapodni. S amikor Ágnes Piroska lemondása után a csikágói utcán egymásba karolva megkérdezte: „Nem lenne kedved az édesapámat megismerni? Holnap lesz ötven éves.” – Mária már némi kiéhezettséggel tudakolta, hogy kik lesznek még ott. – Senki… Halmi, akivel apám nagyon összebarátkozott, fűzte közbe elpirulva, s egy igen kedves, szerény fiatalember, egy kollégája, őt neked kell mulattatnod. – Szűz? kérdezte Mária. – Nem tudom, nevetett Ágnes. – De lehet szűz is. – Mert én eztán csak szavatolt ártatlan fiúkkal kezdek. Inkább elvesződöm egy kicsit a betanításukkal.

Amikor a két lány gyógyszertan után a Horvát utcába ért, Frida nénit a várt gondterheltség helyett mámoros elámulásban találta. – Ich werde Dir etwas zeigen, mondta titokzatosan, miután Mária kislányosan a májfoltos kezére hajolt. (Megdöbbenésében, hogy ilyen ócska helyre került, az „édes” kaputól a leánderig mindent megdicsért.) – Schau, húzta félre a konyhafüggönyt. – Was diie ’zam gebracht haben, mutatott az iskolai születésnap élelem-konyak zsákmányára, melyet két diáknak kellett hazasegítenie. – Pedig megígérte, titokban tartja, pirult el Ágnes, hogy barátnőjének meg kell magyaráznia, miféle új szokás vetette ide a sok zacskót, üveget, dobozt, az áldozóasztallá vált tanári katedráról. – Ja, er hat nichts gesagt, mentette Frida néni a kincsszerzőt. De az, akit meghívott, Koltai, oder wie er heisst… árulta el. – Az igazgatótól is kapott egy cigaretta dobozt, mondta a kitüntetéstől, halkra fogva a hangját. De az már odabent van. Meg a konyak is, amit egy gazdag fiú, der Sohn eines Bankdirektors, hozott… Egy félóra múlva az ünnepelt is megjött a tanítványától, a rekvirált bőség enyhe izgalmában, egy csomagot hozva a hóna alatt. A szabóék is megtudták persze, hogy a tanár úr a szemicentennáriumát üli, s fiúk átváltozásának az elismeréseként ugyancsak kirukkoltak: egy ruhaanyagot kapott tőlük, melyet néhány perc múlva Máriával és Frida nénivel az utcai asztalon kiterítve vizsgálgattak, hogy lehetne esetleg női ruhát is csináltatni belőle (Mária és Frida néni Ágnesra, Ágnes viszont az anyjára gondolt, s így homlokegyenest ellenkező volt a véleményük). A gazdag tanítvány már előző nap átnyújtotta az ajándékát: Goethe Benvenuto Cellini fordítását díszkötésben. A férfivendégek közül Halmi jött előbb. Ő is könyvet hozott: Gogol elbeszéléseit orosz nyelven. Hogy a tükrösi fiú mennyire meghódította az apját, az elragadtatáson látta, mellyel a könyvet lapozgatta. – Gogol Poveszti… a Mjortvije dusit, azt olvastam, Csitában még… Legalább gyakorlom magam az orosz olvasásában… Utolsónak Koltai érkezett, ő egy-két nárciszt hozott meg egy picurka tortát. A zavar, amellyel átadta, bemutatkozott, teljesen kielégítette Mária új, másik-nem programját. – Nagyon kedves kis bajusza van, súgta, míg a konyhában magukra maradtak. De hol szedte ezt a tortát? Cukrászdában nem készítenek ilyet. – Biztos a mamáját kérte meg, ment bele Ágnes is a csúfolódásba.

Az ünnepség azonban a bőség ellenére sem sikerült úgy, tán épp mert az emlékezetében megvolt a modellje, ahogy Ágnes elképzelte. A szót eleinte az apja s Mária vitte. Kertész szokása szerint azokat az alkalmakat idézte föl, amikor az utolsó esztendőkben Szibériában meg Pétervárott a véletlen s néhány kedves ember ugyanilyen barátságos hangulatot teremtett körülötte. Omszkban a kivégzett táborparancsnok özvegyével, akit egy Petrenko nevű felvidéki zászlós, a gazdasági hivatal vezetője vett el, meg a barátnéjával, akinek szintén egy magyar patikus volt a férje, még az erdőre is kimentek, s a két burzsuj asszony palacsintát sütött a férfiak gyűjtötte gallyon. Pétervárt egy Weisz nevű igen kedves kommunista kérte meg, hogy szórakoztassa távollétében a feleségét. Ez a Weisz Kijevben leugrott a fogolyvonatról, s a kijevi zsidók rejtették el, ott vette el a szép s művelt orvostanhallgatónőt, aki most mint súlyos beteg, ki se tudott menni; velük is igen kedvesen teáztak néhányszor hármasban. Még egy harmadik, idáig nem hallott történet is előkerült (Ágnesnek ez tetszett legjobban). A Névába nyíló csatornák egyikén ott állt a bárka, melyből a télre való fát élő emberlánc adogatta, a volt magyar–osztrák követség, a mostani kommunista ház felé; a bárka s a ház körül az irányító párttagok, közben hadifoglyok. – Öreg, azt a fát jobb lesz, ha így adja tovább, szólt rá Kertészre egy jól öltözött fiatalember, a parancsnok. Ő szótfogad, de közben jól megnézi a fiatalembert. Ej, nem a két Beranek testvér egyike ez? villant föl benne, akik olyan szép földrajzvázlatokat készítettek nekem a harmadikban? Megkérdezte a szomszédjait, az egyik úgy tudta, csakugyan úgy hívják. Mikor megint arra jön, megszólítja: – Elvtárs, nem járt ön a budai gimnáziumba? – Az ránéz, s elnyílt szemmel, dadogva ennyit mond: – Tanár úr! – Persze, ezek is meghívták. Volt ott egy másik diákja is, s a bevágódott, ügyes fiatalemberek jóvoltából, hármasban jó feketét ittak, s tűrhető cigaretta mellett suttogva diskuráltak. A történetek (a hányódás, az egyszer csak összeálló kis emberi közösség melege) voltaképpen alkalmasak voltak, hogy a most felszentelt budai szobát is efféle özönvízi tutajjá tegyék. Mária azonban, bár folyton közbetercelt, nem volt olyan jó kísérő, mint Piroska akkor este. Ő úgy pottyant a Kertész bácsi emlékezetébe, mely a többieknek már ismerős világ volt, mint a szokatlan forgatagba, melyben nemcsak tájékozódnia kell, de mint jeles tanulónak, vizsgáznia is. Őt nem a mese vitte, mint Piroskát, hanem a tulajdon lámpaláza (mely az önérzetét ért csapás után még hevesebb lett), hogy a társaság, Ágnes apja s a kollégája rájönnek-e az okosságára. Így ahelyett hogy összefogta volna a házigazda asszociációit, rossz helyen bevetett kérdésekkel ki-kitérítette: hogy az orosz nők valóban olyan műveltek-e? Hogy ott mióta járhatnak nők is egyetemre, s hogy a Néva ugye a Ladoga-tót köti össze a Finn-öböllel. Amikor pedig Kertész, aki nagy türelemmel felelgetett neki, elmondta, hogy a tanítványaitól színházjegyet is kapott, s Tolsztoj Vlaszt tmi című darabját nézte meg; elérkezettnek látta az időt, hogy, a beszédet a színházra, Tolsztojra, általában az irodalomra térítse, ahol tapasztalata szerint a legtöbb medikus társánál, így Ágnesnál is járatosabb volt. Kertésznek olyan kérdésekre kellett felelnie, hogy a pétervári balett működik-e még, hogy Tolsztoj csakugyan ellensége volt-e a művészetnek, s hogy a bácsi az orosz vagy francia regényt becsüli-e többre.

Tolsztojnál aztán a vendég tanár is közbeszólt, akit Mária eddig hiába provokált a félig feléje fordult arcával, s a férfi jelenlétét hirdető diadalmas hanghordozásával. – Ez meglep, mondta szokása szerint az asztalt nézve, hogy Tolsztojt Péterváron bemutatták. Én úgy hallottam, Tolsztoj és Dosztojevszkij ott kint tilalom alatt vannak. – Halmi, aki eddig szavát sem hallatta, most egy furcsa hangot adott, valamit egy rövid nevetés s böffenés közt, melynek az ellenséges volta olyan nyilvánvaló volt, hogy mindenki ránézett, Koltai pedig elpirult. – Nemrégen olvastam, makacsolta meg magát, hogy nem légből beszél, hogy a moszkvai Tolsztoj-házat is bezárták, a volt lakását, melyből a halála után múzeum lett. – Ezt hol olvasta a tanár úr? kérdezte Halmi az előbbi indulatnyilvánítást udvarias, érdeklődő modor mögé rejtve, amelyben azonban Ágnes füle kivette az ellenségességet. – Ha jól emlékszem, az Érdekes Újság-ban. – Akkor úgy is van, mondta Halmi halálos komolyan, de olyan iróniával, mely a két férfit végleg szembeállította. – De miért? kotkodácsolt közbe Mária, aki szereplési lázában semmit sem vett észre. – Nyilván nem illik bele az ateista nemzetnevelésbe, fordult felé Koltai. – No és Ady? Ő is írt istenverseket, tündökölt Mária. S a mi tanárnőnk, akinek Gyóni Géza volt a legnagyobb költő, a kommün alatt kénytelen volt órát tartani róla. Ha az érettségit el nem törlik, tétel lett volna. – De az érettségin azért nem az Ádám hol vagy-ot felelték volna, hanem a Grófi szérűn-t s a többit, amit a vörös korszakában írt, mosolyodott Máriára Koltai. – Azok pedig tudvalevőleg a leggyengébb versei, szólt közbe Halmi az iménti komolysággal. Koltai nem vette figyelembe a megjegyzést, inkább Mária sugárzását próbálta a maga oldalára vonni. – A kisasszonynak mindenesetre igaza van benne, hogy a mi kommunistáink nem azt nézték, mi miatt nem szabad Adyt szeretnünk, hanem hogy mit használhatnak fel a propagandájukban. Ezen az alapon kegyelmezhettek meg annak a drámának is. – Hát az igaz, hogy Lenin se tudott volna szörnyűbb képet festeni a parasztság életéről, szólt közbe Kertész. – Ők sokat elnéznek a szövetségeseiknek, örült meg Koltai magyarázata sikerének. Ott van például a faj szó. Ady előtt nem is tudom, használta-e már magyar költő. – Ő volt az első fajvédő, mondta Halmi haragosan. – Ha az nem is, szólt Koltai, anélkül hogy felé fordult volna, de ahol a fajtáját emlegeti, sokkal őszintébbnek érzem, mint ahol a szocialistáknak írt programverset. – Füle válogatja, morogta Halmi, inkább a szája, mint a szoba üregének.

Ágnes ijedten vette észre, hogy naiv tervezgetésében két olyan elemet hozott össze, amelyek együtt robbanó elegyet alkotnak, s hogy Mária tyúkvaksága, tündöklési vágya a belelubickolás után, egyhamar el nem mozdul ettől a témától. Mondania kellene valamit, amivel Halmi teljes elszigetelődését megelőzze. Az, hogy ő hallgat, míg Mária vitát tettet elhagyatottságát és a türtőztetés kényszerét is hozzá adja a megbolygatott nézeteiből felcsapott dühéhez, s fejvesztve valami sértőt vagy árulót mond, amit ez előtt a Koltai előtt (aki végre ébredő is lehet) nem okos mondania. De az idegen témába Mária-módra mégse mert belekotyogni. Tán mert rossz magyar tanárjuk volt, ő a művészetek közül a festészetet szerette meg. Igaz, kényelmesebb is: csak nézni kell a képet, s a szép arányok, a színek összhangzattana egyszer csak kijön mögüle. Még a zene is közelebb áll hozzá, ha a Fodor-zeneiskolában rá nem un, s többször van alkalom – mint nyáron az Állatkertben – szép hangversenyeket hallgatni. Az ember ül, s egyszer csak úgy tele van (Händelnél, Glucknál) ünnepélyességgel, tisztasággal. Persze egy nagy regény – bár egy kicsit sokat kavar össze –, az is gyönyörű dolog, s inkább a maga renyheségének tudta be, hogy az irodalomban olyan műveletlen maradt. Tolsztojtól például csak a Karenina Anná-t meg egy-két Modern könyvtári füzetet olvasott, Adyt meg – akiről itt mindenki tudott (a dauriai szavalóestéken az apja is rájött az ízére) nem is ismerte jóformán. Az iskolában, az Andrássyban volt néhány Ady-rajongó, de azok mintha kótyagosak lettek volna tőle, s amit itt-ott szavalatként hallott – az a kérkedés a férfiasságával, az egész fülledt, nőkkel, borral ébren tartott ihlet, amely a vérbajt szent sebként mutogatja… Mintha buta nők számára írna. Mindez persze csak halk viszolygás volt, nem olyasmi, amit itt elő lehet hozni. Helyette szerencsére az apja kezdte el a feszültséget levezetni. A kakasviadal első szárnyverését figyelme erőltetésében, egyik beszélőről a másik felé nézve, mint Mária, ő sem vette észre, de ahogy egy kis csend támadt, szép akkurátosan rendezni próbálta a kint tapasztaltak alapján a hallottakat. – Azt, hogy ők Tosztojjal hogy vannak, pontosan nem tudom. Az első időben maguk sem voltak egészen tisztában vele, hogy történelmük egy-egy nagy alakjáról mit gondoljanak. Omszkban például hallottam egy előadást, amely Nagy Pétert mint valami szörnyeteget írta le, Pétervárt viszont ott állt a szép lovasszobra a Néva-híddal szemben, s olvastam egy brosurát, amely a forradalom előfutáraként emlegette. Úgy láttam, itt is az érvényesült, ami az élők megítélésében. A burzsuj agyvelőkben – Lenin is ezt mondta – meg kell becsülni, amit használhatnak. – S utána eldobni, vetette közbe Koltai. – Utána esetleg eldobni. – Elég erkölcstelen álláspont, bontott vitorlát Mária. – Erkölcsösebbnek találná, ha rögtön elpusztítanák? jegyezte meg sunyin Halmi, aki közben, úgy látszik, kialakította a társasághoz illő modort. – Mindenesetre egyszerűbb, tüzelt Mária. – Ott van például Pavlov, folytatta Halmi, akiről élettanon tanultunk. – A kutyás? örült meg Mária, hogy a szót el tudta helyezni. – A feltételes reflexek felfedezője. Helyesebb lett volna, ha őt mint burzsujt – állítólag nagyon vallásos ember – elpusztítják, vagy legalább nyugdíjazzák? A világ ezen nagyszerűen fölháborodott volna. Így viszont van nekik egy intézetük, amelyben a burzsuj agyvelő kitűnő kommunista tudósokat nevel. S mindez ugyanakkor még humánusabb is. Vagyis, akármilyen nagy fenevadak ezek a vörösök – tette hozzá –, az eddigiekből is kiderül, hogy nem estek a fejük lágyára egészen.

Ennél a pontnál mindenki elhallgatott. Pavlov nevét csak a két orvostanhallgatónő ismerte, ők is csak arról az egy kísérletről tudtak, amely a kivarrt gyomorból színes karikákkal is gyomornedvet tud ereszteni. Inkább furfangos öregembernek képzelték, mint a kommunisták tudósának, aki egy rendszernek a szellemhez való viszonyát próbálja kanonizálni. Pavlovnál is zavaróbb volt azonban, ahogy Halmi magyarázta a kommunista gondolkodást. Ágnesen kívül senki sem tudta, hogy abban a „fenevad”-ban mennyi a távoltartás s mennyi az irónia. Koltai, hogy kiugrassa, Adyhoz kanyarodott vissza. – Adyval különben, éppúgy mint Tolsztojjal, szerencséjük volt a vörösöknek. A legjobbkor halt meg, hogy szentté avathassák. Ha még egypár hónapig él… – S a demencia nem áll be nála, vágott be Mária, szembefordulva a forradalommal. – Állítólag mondta is, jegyezte meg Halmi, már a Károlyi-kormány alatt, hogy ez nem az ő forradalma. – Hát a Tanácsköztársaság, arra mit mondott volna! ugrott be Mária, szinte ujjongással a hangjában. – Ha egy kicsit jobb lábai vannak, s nem szeret konflison járni, tán mint darutollas tiszt jött volna meg Szegedről, árulta el magát Halmi a nevetésivel. – Azt nem, mondta Koltai maga elé nézve. Bár volt, aki – Adynál alig kisebb tehetség – okozott ilyen meglepetést a Nyugat-beli barátainak. – Csak nem Szabó Dezsőt gondolja? jegyezte meg Mária. Én, isten tudja, nem szeretem az ő önistenítését. És néhány éven belül harmadszor változtat hitet. Most már a kurzust is elmondja mindennek. – Koltai személyesen ismerte a mestert, de nem merte, ahogy tudta volna, megvédeni. Mária profiljában s műveltségében volt valami, ami azt a gyanút keltette, hogy tán nem egész ok nélkül haragszik Szabó Dezsőre. Csak annyit jegyzett meg: – Na, szélkakas azért nem volt ő. Olvastam a Nyugat-ban megjelent cikkét a kommün alatt. S az Elsodort falu is pont május 1-én jelent meg. – Mária persze nem olvasta a cikket, sőt az Elsodort falu-nak is csak bizonyos pornográf részét, amelyet Takácsi mutatott meg neki. Koltai, a kényszer jeleként, hogy kedvenc gondolatait elmondja, piros füllel ült ott, s Szabó Dezsőt s a konkrétabb szavakat elkerülve, madártávlatból igyekezett az utolsó évek történetét megrajzolni. – A hiba az volt, mondta, hogy tizennyolcban Károlyi helyén nem volt egy nagy formátumú politikusunk. Az nem hozta volna ki a börtönből, csak hogy ő tovább állhasson, Kun Béláékat. – Hanem, mit csinált volna? kérdezte Halmi. Koltai a zugpolitikusnak szóló megvetést érzett a kérdésében, s először csak néhány dacos szót vágott oda, majd kiigazításul egyre hosszabb mondatokat. – Mindenesetre, nem ezt. A Horthy-rendszer az ő bűnük. A csehek, bulgárok, szerbek meg tudtak állni. Nekünk is elég lett volna egy erős parasztdemokrácia. A Habsburg-monarchia roncsainak az elsöprése… Az iskolák megnyitása az egyszerű emberek gyermekei előtt. A népből nevelt új középosztály. Az asszimilációval jellegét vesztett magyarság visszamagyarítása a városokat feltöltő magyar tömegekkel s a népből táplálkozó magyar művészettel… Ahogy az első vonakodva odavetett programpontok után mind hosszabb körmondatok kezdtek nőni, Ágnes egyre jobban megnyugodott. Ez az ember, aki olyan szépen segített az apján, nem azoknak a tányérsapkás bajtársaknak volt eszmei rokona, akik az egyetem körüli mellékutcákban bottal estek egy-egy menekülő zsidó kollégának, s a dékánátus kapujában egy gyanús orrú fiút az ő szeme láttára nadrágja kigombolására kényszerítettek, s a szerencsés igazolás után hatalmasan megéljeneztek. Mindaz, amit mondott, a Károlyi-puccs évében nagyon is forradalmian hangzott. S minthogy Ágnes nem ismerte az Élet és Literatura lapot, melyből a fiatal tanár eszméit merítette, eredetinek is. Halmit azonban, mintha épp ez, hogy Koltai nem közönséges ébredő, hanem progresszív nézeteket valló ember, mintha még jobban ingerelte volna. – Na, és mit csinálna a munkássággal? Miután az összes társadalmi osztály sorsát elvetette? – Most már tudnám, mit csinálnék, mondta Koltai. A Tanácsköztársaság nekik is lecke volt, s ha azt látnák, hogy mi igazi demokráciát teremtettünk nekik, ők sem tudnának kitérni a megújult magyar szellem, Ady, Móricz, Bartók (habozott, hogy hozzámondja-e Szabó Dezsőt, de aztán Juhász Gyulát mondott helyette) hatása elől. – Kilépnének az Internacionáléból? – Tizenkilencben éppen az volt a baj, hogy a magyar szociáldemokratáknak nem volt olyan vezetőjük, mint Jaurès a franciáknak. (Jaurèsról is Szabó Dezsőtől hallott.) Vagy itthon Áchim András. (Erről is az Élet és Literaturá-ban volt egy szép tanulmány.) Akiknek megvolt a kapcsolatuk a magyar néppel… A nép igényei és érdekei helyett a konjunktúrát figyelték, s mint egy börzespekulációba, úgy vitték bele a nemzetet a Tanácsköztársaságba. – S ha jól spekuláltak volna? kérdezte Halmi. Ágnes látta a kezén, hogy remeg. Ha a szovjet tizenkilencben tör ki, úgy mint húszban, s a Kassát bevevő magyar vörösök s az oroszok valahol a Visztulánál találkoznak? Akkor most magasztalná őket? – Akkor sem magasztalnám, mondta Koltai. – Miért? Akkor az nemzeti szempontból is előny lett volna. Az országhatárok kiszabásánál figyelembe vették volna – amiért most elmarasztalja őket –, hogy nem álltak meg félúton. – Erre mi is gondoltunk, szólt közbe Kertész. Leningrádban megismertem egy székely vöröskatonát, lakatos volt, az azt mondta, ő azért állt be kommunistának. S én is kénytelen voltam igazat adni neki: ha valami megmentheti az erdélyi magyarságot, hát a kommunizmus. A lenini alkotmánynak ez volt a legszebb vonása, s amennyire Omszkban, a tatár fővárosban láttam, meg is valósult bizonyos fokig. – Az, hogy mikor mi lett volna, én nem tudom, mondta Koltai. De azt gondolom, hogy egy kis nép életét, ahol a fennmaradás százados probléma, nem szabad könnyelműen kockáztatni. – Ezt mondtam én is, helyeselt Kertész most neki, amikor a szovjetunióbeli dolgokat láttam. Az oroszoknak egyszer tán dicsőségükké lesz mindez. Egy olyan nép, mint a magyar, belepusztult volna. – Magyar vezetők nem is vitték volna bele, mondta Koltai. Ahhoz egy idegen nacionalizmus kellett, amely csak a maga kürtjelét hallgatta, s mindegy volt neki, hogy mi lesz a magyarral.

Most már Ágnes is ott érezte a levegőben a szót, amelytől Koltai s az egyetemi verekedők közt – korai volt a megkönnyebbedés – mégiscsak támadhat valami kapcsolat. Szerencsére, Koltai ismét Máriára pillantott, s megtorpant, Ágnes pedig Halmi elé tartotta oda a parizermaradékot, s közben egy kérő pillantást vetett rá. Így Kertésznek módja volt a vitát kissé hűvösebb magasba emelni. – A magunkfajta egyszerű patrióta s a vérbeli forradalmár közt – a mi táborainkban is ezt láttam – épp ez a különbség. Mi a forradalmat is úgy néztük: lesz-e abból haszna a magyarságnak. Amazok meg – főleg a zsidó bajtársak – (mondta ki gyanútlanul a többször elkerült szót), hogy mi táplálja a forradalmat. Az igazi forradalmár ott csinál forradalmat, ahol tud, ha mindjárt holnap le is verik. – A tétel így fölállítva alkalmas volt, hogy Máriát a forradalmárok pártjára dobja. (Mintha csak Koltai gyanúját akarná megrökönyödéssé fokozni.) – Ez logikus. Ha egyszer forradalmár… Ott gyújt, ahol tud. Nem lehet kiszámítani, miből támad tűzvész. – Ezzel azonban egyik férfinál sem aratott sikert. Koltai az eddig mondottat gondolta át, hogy nem sértette-e meg Kertész kolléga vendégét; Halminak meg a hasonlat nem tetszett. – Na, mondta, azért a forradalom sem olyan elemi vész, van annak is haditerve. S ha kell, fékezi is magát. – S bár e lefőzés után Mária is elkedvetlenedett, még egy jó ideig a forradalmak volt a tárgy: az orosz után a francia, majd a „dicsőséges”, s főként, hogy a rombolás, kegyetlenség hozzátartozik-e a lényegéhez, vagy el lehet-e kerülni. Ágnes csalódottan gubbasztott a székén, az okosabb s kevésbé okos mondatok most már hév nélkül pötyögtek (egyre inkább a történettanár vette át a szót), s nemcsak arra nem volt remény, hogy az öt embert abba a múltkori kedves hangulatba össze lehessen hoznia, de az egész beszélgetésben volt valami őrületszerű, mintha mindegyikük egy külön ködből mondaná a maga érveit. Halmi meggondolt gyűlölettel, a pincéből vagy a csatornából, Mária a kitűnési láz föleresztett léggömbjéből, Koltai egy tőle távol álló agy s temperamentum hullámaiból, Kertész egy hajótörés filozofikus zátonyáról. S közben abban az illúzióban éltek, hogy társalognak. Olyanféle szédülés fogta el, mint amikor a dagadt arcú hordárral húzták az apja holmiját a Lipót körúton. Csak most nem az emberek, hanem a gondolatok összehozhatatlansága váltotta ki.

A vendégek közül elsőül Koltai állt fel. Felejthetetlen este volt, de őt várja a felesége a vacsorával. A két lány összenézett. – Magának felesége van? fogta Mária egy meglepett kérdésbe a szemén, száján kibuggyant nevetést. – S hozzá milyen kedves, mondta Kertész. – Apuka ismeri? követte Máriát mulatsága elnyomásába Ágnes is. – Hogyne, ott szokta tologatni délben, az urát várva, a kisfiút, pillantott Kertész, szemében az asszonyka képével, Koltaira. Az úgy látszik, maga is érzett valami komikumot a házas voltában, mert elpirult, s valamit motyogott, hogy a felesége biztos nagyon boldog lesz, ha Ágnest s az édesapját egyszer őnáluk láthatja. A mulatság, mely a két lányszem összenézéséből szökött fel, tovább csobogott a konyha függönyei mögött is, ahol Ágnes és Mária a vendégség után a piszkos edény ellötyögtetéséhez fogott. – Hogy mit strapáltam magam, csakhogy benyomást tegyek rá, hozta ki Máriából a nevetés a természete mélyén levő őszinteséget. – Bocsáss meg, de engem is villámcsapásként ért, nevetett Ágnes a vízben csörömpölve. Mária, a törülgető fél, boldog volt, hogy a szájizmait, a tüdejét kacagásra használhatja, s egyre jobban belelovalta magát. – Egyszer akartam egy fiatalembert a szüzességitől megfosztani, s kiderült, hogy megelőztek. Pedig a satnya bajusza s a pirulásai alapján igazán lehetne virgo is. – Pszichikailag még szűz. Ne ess hát kétségbe. – Hogyne, hogy a kedves neje kikaparja a szemem. Az ilyen szende fiatalembereket rendszerint a fúria nők kaparintják meg. De tulajdonképpen miért is nem visel jegygyűrűt? – Tán elvesztette. – Vagy a te kedvedért dugta a zsebébe. – Akkor a végén sem kellett volna megmondania. – Akkor már megszeppent. Látta, hogy itt nem babra megy. Ha meg nem mondja, tán szobára hívom.

A konyhafüggöny mögül olyan egészséges vihogások csaptak ki, hogy Frida néni is bedugta a fejét. – Was lacht denn so? Mit nevetnek ilyen jóízűen? fordította le Máriának. – Tessék elképzelni, felesége van, ikrei, magyarázta Mária. – Kinek? – Ennek az egyszerű kis fiatalembernek. – A doktor úrnak? hökkent meg Frida néni. – Nem, a tanárnak. – S most már ezen mulattak (bár Ágnes egy kis ellenállás leküzdése után), hogy Frida néni, mint a ház körül látható egyetlen lovag, Halmi Feri elvesztésén rettent meg. – Na, Jugend lacht leicht, húzódott vissza Frida néni, érezve hogy ő is benn van a mulatságban, a függöny mögül. – Könnyen nevetek én itt, mondta Mária, de a tízórás gyorssal megjön az édesanyám… – A karórájára nézett: – Már mennem is kell. Elkísérsz? Csak a megállóig… – Csak nem félsz? – Képzeld… mentegetőzött Mária. Ez is absztinenciális tünet. Szarvason olyan nyugodtan jártam a világítatlan utcákon. S most egyszer csak elfog a szívdobogás, s amit akarsz: szimpatikus sokk. Amíg az Operából jövet, a Hernád utcán végigmegyek… Összekarolva, még mindig nevetgélve mentek végig a néptelen Horvát utcán, azon is mulatva, hogy a komoly, bespalétázott házak olyan rosszallón verik vissza, kuncogássá fojtva, egy-egy kitörő vihogásukat. – Csak azt tudnám, hogy ez a te nazarénus anyód hogy márt be előtte? készült Mária egyszerre tettetett s igazi félelemmel az anyja fogadására. – Nézz rám, fordította Ágnes fejét maga felé egy gázlámpa alatt. Elég ártatlan a tekintetem? – S valóban olyan mély, megbántott pillantást vetett Ágnesre, hogy az fölkacagott. Nem ismerte barátnőjét erről az oldaláról. – Végül is, megvizsgáltatni csak nem fog, bátorította magát Mária. S a megállónál ő is azt mondta, amit Koltai: – Igazán édes, felejthetetlen este volt. Nem tudom, mikor éreztem ilyen jól magam. Te tanítottál meg rá, mi az a barátság. – S egy villamost elengedett, csakhogy a nagy találkozó előtt, amelytől mégiscsak szorongott, az Ágnes karjából minél több biztonságot szívjon.

Ágnes mosolyogva indult visszafelé. Az után a komisz szédülésszerű érzés után, amivel az értelmetlen vitát hallgatta, jó volt a fiatalos semmiségen való mulatásnak ezt az öblítőjét hallani. A Mária jókedve, hálája is kellemes könnyűségként maradt vissza, nemcsak a lelkében, de az úttestet (mert biztonság okáért ő sem a járdán ment) kongató lépéseiben. Elképzelte őt, amint a csaknem üres villamosban az este, a vita Koltaival, s a hancúrozó röhögés lecsillapszik benne: megint férfiakkal egyenrangú, intellektuel nőnek érezhette magát („lám, ez az Ágnes alig tudott megmukkanni”), akibe a nagy megaláztatás után – ha csak Koltai ürügyén – az a delej is ott futkos, amellyel a nők igyekeznek a másik nemet megütni. De mindez csak lefutó hullám volt, amely alól, mire visszatért, csendes, egyenletes levertséggé simultan, megint csak előjött az a rossz érzés, amely úgy látszik, most már mindig el fogja fogni, valahányszor az élet reménytelen zavarosságára rá kell eszmélnie. Az apja és Halmi még beszélgettek. Kertész kipirult arcáról s a módról, ahogy beszélt, mielőtt még egy szót elcsíphetett volna, látta, hogy a nyelvészkedésnél tartanak. Erre most már jóval ritkábban, csak a legnagyobb összemelegedés perceiben került sor. Az emberek hallgatásából Kertész megérthette, hogy az efféle beszéd – a kollégák körében is – a hosszú fogságban szerzett bogarasságnak számít, s az állás betöltésével, az életbe való visszakapcsolódással regenerálódott önfegyelme, ha kedves asszociációiból csúszott is ki valami, rögtön megállította. Ahhoz ilyen kedves alkalom s megértő hallgató kellett, hogy ő olyan állapotba kerüljön, mint most volt, midőn Ágnes csendesen a szobába lépett. – Úgy, hogy én a germán szót nem a testvérből, nem is a kelta ordítóból magyaráztam, hanem az őstörök ormán kirmán szóval, mely népet jelenthetett, hallotta Ágnes. Annál inkább, mert a német Ochs s a török ogúz, ökör hasonlósága a germánoknál kimutatható ökörtotem erre felbátorított. – Halmi anélkül, hogy figyelő fejtartásán változtatott volna, egy hosszú pillantást vetett a visszatért s a nevetést követő rezignációban megszépült Ágnesre, melyben az elragadtatás mélyén mintha egy kis aggodalom is lett volna. Kertészt ez a pillantás, melyet (minthogy hallgatója arcába nézve magyarázott) lehetetlen volt el nem fognia, mintha fölébresztette volna révületéből. A mondat második felében (…ugyanígy a szaksz, a török szakisz, magyar székli székely is rokonságra vallott) szinte hallani lehetett, amint a lelkesedés, sőt a hit is, mint egy futballgumiban, leereszt. S egy utolsó, szinte iróniával odavetett szófejtés után (melyben a deutsch szó a mongol tug-gal került kapcsolatba) a szokásos, mindent feloldó mondatához ért: – Szóval így ábrándoztam ott – melyet Ágnes olyan jól ismert. – De tán soká is vettem igénybe tanárurat, állt föl Halmi, aki akármilyen forradalmár volt gondolatban, az érintkezésben a legkonvencionálisabb kifejezéseket használta. – Hát igen, ideje ágyba bújnunk, hagyta helyben Kertész. – Holnap kezdődik a munka. Majd, hogy Ágnessel összecsókolóztak: – Nagyon köszönöm ezt a kellemes estét. A kis kartársnőd már elment? Nagyon kedves, temperamentumos lányka volt. – S hogy már a kapualjban voltak: A mamukának is mondd meg, köszönöm, hogy mégiscsak gondolt rám, s átküldte a féltett bútorait. Sajnálom, hogy nem tölthettük együtt ezt a napot.

A két fiatal egy darabig szótlan ment egymás mellett. A néma házak mint orv mikrofon nagyították fel a Halmi lépéseiben levő ritmuszavart. – Kedvetlen volt ma este, szólalt meg Halmi. Csak nem a mi politizálásunk hangolta le? – Nem, dehogy, tiltakozott Ágnes. De a tiltakozásban hevessége ellenére is volt valami bizonytalan, úgyhogy még hozzá kellett fűznie. – Nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. Tudja, hogy van ez, ha az ember nagyon készül valamire. – De hisz olyan kellemes volt, csodálkozott Halmi. – Tán amire az édesapja a kapualjban célzott? nyomult előre óvatosan, mert Ágnessal még nem beszéltek a szülei dolgáról. Ő még mindig ott tartott, bár ez a születésnap kiáltón cáfolta, hogy Kertész skorbutos lábainak kell a közeli lakás. – Igen, az is, kapott rajt Ágnes, hogy szomorúságának ilyen jó okot lel. Maga, ugye tudja, miért nem volt itt az anyám? Helyesebben, miért nem őnála ültük meg ezt a napot? nézett Halmira komolyan. Ezt végre is le kell tárgyalnunk egyszer, gondolta az eltökélt pillantása mögött; a további titkolózás a barátság megsértése volna. A csendes utca, a sávnyi tavaszi ég tette-e, vagy ez a különös mód rátámadt szomorúság kívánta meg, hogy beszéljen magáról: ha nem is azért, amiről maga sem tudta, hogy mi, de hogy valakinek egyszer ő is panaszkodjék. – Igen, az édesapja említett valamit. Nagyon finoman, egy csillagászati hasonlat formájában, mondta Halmi. – A bolygópályák s a csillagászok számításai, mosolyodott el Ágnes egy pillanatra, s elképzelte Halmit, ahogy neki mondja el, a Frida néni lámpájánál, ugyanezt a hasonlatot. Engem is így készített elő. Én persze akkor már réges-rég tudtam. – Pedig a mamája is olyan kedves asszony, emlékezett vissza Halmi a nyájas fogadtatásra. Ő persze nem tudta, milyen konstelláció kellett ahhoz, hogy őt, amikor a Lantos utcai házba elszorult szívvel fölment, olyan nyájasan fogadják. Ágnes azért nem igyekezett kiigazítani Halmi jó emlékét. – Hát igen, ez a borzasztó, mondta az esti érzése felé húzódva, hogy az emberek önmagukban olyan kedvesek, anyámnak is voltak tagadhatatlan előnyei, s amikor összezárják őket, szétszaggatják egymást. – A háború, higgye el, a háború a bűnös. Meg akik csinálják. – Tudja isten, tán nem is a háború. A háború nélkül lehet, hogy együtt maradnak. De az is mi lett volna? Valami mechanikai együttlét, tehetetlen együttmaradás. Amióta én visszaemlékszem, két összeférhetetlen természet gyötörte, szenvedte egymást. S ha legalább szerették volna, tört ki belőle. De mindegyik csak képzelte, hogy a másik… S ők majd kihasználják, megnevelik azt a feltételezett szerelmet. A múltkor kezembe kerültek az apám fiatalkori naplói…

Maga is megdöbbent attól, amit mondott. A naplók olvasása közben sem gondolta ő, ilyen groteszk-kegyetlenül. S hogy a naplókat egyáltalán megemlítette! Hisz megfogadta, hogy ha kíváncsiságának nem is tudott ellenállni, úgy viselkedik, mintha nem olvasta volna. Nem is az apja miatt. Az, amikor a selyempapírból kibontotta, mint egy kedves régi ismerősnek, inkább megörült neki. Na, ez kedves a mamukától, hogy megőrizte. Nyilván az iskolából küldték haza, amikor a fiókom feltörték. Egy és más, gondolom, rosszul esett neki, mondta aztán, ahogy a nagypapa hüvelykivel belelapozgatott. Ha Ágnes bevallja, hogy ő elolvasta, a sokat látott fogoly bölcsességivel csak vállat von rá. De hogy ő kezdje a szülei viszonyát annak az alapján elemezni… Ez a szeszélyes hangulat s az este mikre ragadtatja! Ha az Irma téri megállót elbliccelték is, a Batthyány téren be fogja várni az autóbuszt. – Magának ezek szerint elég nehéz most ott élnie, szólalt meg Halmi, amikor látta, hogy a naplókról szóló mondatnak nincs folytatása. Hallom, az a Piroska is ott lakik magukkal. Halmi mindazt, ami Ágneshez tartozott, valami szeretetreméltó fényben látta. Bár a kolléganőkről nem volt valami nagy véleménye, Máriával egész másképp beszélgetett, mint régen, sőt a mesékből ismert Jolánka is valami gubóból előbújt pille lett a szemében, akinek az előrehaladásáról, nazarénus nagymamájáról mindig volt egy őszinte érdeklődést csillantó kérdése. Piroska azonban, az emlékezetes este ellenére, idegen, gyanús, ellenséges és megnyerhetetlen princípium volt a szemében, akinek a befolyásolásától Ágnest félteni kell. – Igen. S ha rajtam áll, én nem is maradok ott, tette hozzá Ágnes egy kis ellenállás legyőzése után. – Átjövök az apámmal Frida nénihez. Az ő kívánsága volt, hogy ott maradjak… Ezt most mért mondtam? gondolta közben. Hogy imponálják neki a képzeletbeli kivonulásommal? Vagy hogy mentegessem magam, amiért két olyan nő kőzött élek? Az indulata azonban mintegy önállósulva tovább beszélt. – De nem is fogok ottmaradni. Ha apám nem is mert magával vinni, én azért eljövök valahogy… Ez a határozat, ahogy a belőle beszélő kimondta, magának is új volt. Hisz ha el akart volna költözni, megtehette volna. Mária hítta, jöjjön őhozzá lakótársnak. De ha frissiben, felelőtlenül koholódott is, volt benne valami édes csábítás, pláne ahogy így a Battyhány utca sarkán a bezárt gyógyszertár cégére alatt a tisztelettel lépdelő férfinak kimondta.

Feri ezt az áhítattal hallgatott tervet sem tettleg támogatni, sem elvben helyteleníteni nem tudta, így hát csak ott kopogott Ágnes mellett az ortopéd cipő másféle hangjával, s várta, lesz-e megállás a soros megállónál. De Ágnes úgy érezte, hogy eddig csak hazug dolgokat mondott, s ha most válnak el, valami hazugság marad köztük; azért hát némán elhúzott a csarnok előtt is. – Az édesapja, szerencsére, elég bölcsen fogja fel a dolgot, jegyezte meg Halmi végre. Ő belátja, hogy a házasságok sem lehetnek jobbak, mint a társadalom, amelyben kötik őket. – Maguk erről is beszéltek? fordult ki Ágnesből meglepetten. Ő csak azt hitte, köztük nincs más tárgy, csak Tükrös, a Szovjetunió, Tengri isten. – Úgy közvetve. Amikor a háború előtti magyar társadalmat jellemezte. Hogy ő sokallta azt a sok háromszögdrámát; ahány darabba mentek, mind arról volt szó, hogy megcsalja-e az asszony az urát. A felesége még most is emlegeti, hogy színházból jövet rendesen elrontotta a hangulatát. Ágnes megint a két férfit látta, amint férfimód, „közvetve” a társadalomra panaszkodnak s az ismerős vádpontot meghányják-vetik. – A Molnár-darabok, az operettek, keresi az apja a bűnöst. – A polgári társadalom, helyesel Halmi Feri. S mintha csak az ő feje indukálta volna, Feri csakugyan mondja is: – A késői polgári társadalomban a házasságtörés s a játék körülötte az, ami a feudalizmusban a vadászat vagy a jobbágyfalvak felgyújtása. – A kései polgári társadalomban? hozta vissza tán épp a kései szó a vita keltette rossz érzést Ágnesbe. S maga el tud képzelni olyan társadalmat, mondta olyan hangon, amelyen érezni lehetett az ingerültség belövellését, ahol a házasságok jobbak lesznek? – Halmit ez a hang egy kicsit meghökkentette. Ágnesben ma mások a delejességi viszonyok, mint máskor, s ha vigyázatlanul nyomul a hangulatába, érezte, őt is érheti egy villám. De csak annál makacsabbul mondta, amit meggyőződéséül vállalt. – Ha a nők nem lesznek többet kitartottak, közbülső lények a háziállat s az ember közt – kizsákmányolt háziállat, mint az én anyám, vagy elrontott díszmacskák, mint az úrinők… – Jó, tudom, szakította félbe Ágnes. – Mindenik szabad lesz, a nőnek is lesz képesítése, önálló munkája, mint Máriának és Vetésinek mondjuk. S utána, akár a pap, akár az állam, akár a nyári ég adja áldását rájuk – nem fognak egymástól pokolian szenvedni? Nem gondolják, hogy nekem más járna, más járt volna, ez megrövidített, ez elrabolta a fiatalságom? A társadalmi feltételeket hiába változtatja meg, ha ezt az őrültséget bennünk, magunkban nem tudja megfékezni. – A megváltozott társadalmi feltételek, nem máról holnapra, de azt is megfékezik, mondta fojtott hangon, de elszántan Halmi. – Az emberek már annyiféle társadalmi feltétel közt éltek, s mind tökéletesebb volt, vagy legalábbis annak tartotta magát az előzőnél. S ez a távolság egyre nagyobb lett csak. Gondolja, hogy egy neandervölgyi férfi s nő, ha az erdőkben egymás mellett mentek, távolabb álltak egymástól, mint mi ketten a Fő utcán? (A gúny, amellyel ezt a szót kimondta, az anyja s apja hajdani Fő utcai találkozásának szólt). – Pedig maga a legjobb barátom az egész egyetemen, tette hozzá hirtelen, mert megérezte, hogy enélkül az enyhítés nélkül milyen késszúrást adott az oktalan szavaival (melyek mintha nem is belőle jöttek volna) a mellette lépdelő embernek.

Halmi megint csak a szinkópás lábával beszélt egy darabig. Már a harmadik autóbuszmegállót hagyták el, az Irma tér s a Batthyány tér után a Corvin teret, de Ágnes most sem állt meg (bár épp akkor ért vissza a félig üres kocsi, mely Pestről hozta meg a színházazó budaiakat), tudta, hogy nem lehet fölszállnia, hisz mindaz, amit idáig beszélt, csak valami zagyva, szeszélyes beszéd volt, amit nem is ő, a hangulata mondott, hogy őket kettőjüket is eltávolítsa egymástól. – Én mégis azt hiszem, hogy magát az én politikai nézeteim ingerelték fel, szólalt meg Halmi halkan, s elszántan hogy meggyőződésit s vonzalmát szembesítse. Ágnes megérezte ezt, s a mellette lépdelő erkölcsi összeszedettség mint egy vészjel, mely elfeledteti a magunk baját, egyszerre visszahozta a figyelmét. – Nem a politikai nézetei. Én azokat nagyon szépnek tartom, küszöbölte ki egy közbevetett mondattal a férfiberzenkedés ürügyét. Azaz, mit is beszélek a nézeteiről, igazította ki Ágnes az ijedtség adta engedményt, hisz nem is ismerem őket, legföllebb gyanítom. Ami tetszik, hogy komolyan veszi őket, az életét teszi föl rá. Ezt érezni, minthogy van-e magja a gyümölcsnek. De épp ezért az ilyen vitában, mint a mai, nem dobnám be őket. Nem, mintha Koltaitól félnie kellene. De az egyetemen, vagy mit tudom én hol, más fülek hallgatják, s maga éppúgy elárulja a nézeteit. – A nézetek arra valók, hogy eláruljuk őket, mondta Halmi. Az, hogy Ágnes félti őt – mert így értette –, meghatotta, s most már mint igazi szerelmes a féltés mellé egy kis csodálatot is szeretett volna kelteni maga iránt. Ágnes azonban nem féltésből beszélt, vagy ha féltette is, az valami burok volt csak, egy mélyebb rosszallás körül, amelyet, bár maga sem tudta pontosan, mi, tudomására akart hozni. – Ne feledje el, hogy én már láttam magát, fogta le csalhatatlan női érzékkel az ágaskodó hőst, amikor belekeverte magát valamibe. – Olyan szánalmas voltam? kérdezte Halmi, őszinte aggodalommal tekintve Ágnesre.

Az index-átadás óta most beszéltek erről első ízben. – Mindenesetre sápadt és feldúlt. Látszott, hogy nem jól tűri az efféle izgalmakat. – Ebben igaza lehet, mondta Halmi, de a hangjában az volt: ehhez is szokni kell. – Akkor is az indulatán biztos nem tudott uralkodni. – Az indulatomon? s ugyanazt a rövid nevetést hallatta, ha mollban is, mint akkor, amikor Koltai az első szót kimondta… Ez az, örült meg Ágnes előbb az indulat szónak, aztán a nevetésnek: ez az, amit meg kell beszélnem vele. – Magának persze joga van megkérdezni, hogy mi volt az akkor, szánta el magát Halmi, esze ellenkezését leküzdve, a vallomásra. Hisz bizonyos százaléknyi cinkosságot vállalt velem. Tulajdonképp semmi különös, mondta rejtett büszkeséggel. Csak hogy lássa, hogy nem a szájjártatás, vagy indulat (a kis nevetés, bágyadtabban, megint jelentkezett). Pénzt vittem a forradalomban letartóztatottak rokonainak. – S az tilos? csodálkozott el Ágnes. – Tilos? hallatszott ugyanaz a nevetés, de most már egy kis büszkeséggel. A Vörös Segélyben részt venni?… Az a pénz először is külföldről jött. – De hát a rokonok? Őket sem szabad segíteni? ragaszkodott Ágnes most már bágyadtabban a csodálkozásához. – Azt hiszi, hogy ezt ott benn (nyomta meg a szót) karitatív tevékenységnek fogják fel? Mintha a Szent Antal filléreket osztaná szét a plébánia szegényei közt? Ez először is színvallás, hogy hová tartozom. – S azért magának az egyetemen is baja támadhatott volna. – Bajom? mondta Halmi büszkén. Az a kezdet, hogy kicsapnak. – S mégis vállalkozott rá? Maga, aki olyan makacsul küzdötte fel magát? – Van mindenkinek oka, amiért nem vállalkozik. – Az édesanyja milyen büszke, nagymamától hallom, az orvos fiára. – Épp értük, amit ők kiálltak, azért kell megtenni valakinek. – S nem gondoltak arra a megbízói, hogy épp erre a szerepre, ijedt meg Ágnes utólag, maga a legkevésbé alkalmas? – Mert sánta vagyok? hangzott el köztük először a szó, a büszkeség enyhítette fájdalommal. – Hát igen. Megkérdik, ki hozta. – S ez elég szembeszökő ismertetőjel, jött föl kurta nevetéssel. S ott benn is elég kellemetlen mellékkörülmény, tette hozzá keserű dicsekvéssel. – Hol benn? – A rendőrségen. Gondolja el: nemcsak büdös kommunista, de sánta is. Kétszeres csemege a szadizmusnak. Ezért látott ott a Köztelek utca sarkán olyan szánalmasnak. Az embernek edzenie kell magát, főkép a képzeletét, az ilyesmihez.

Észre sem vették, a hídon is átjöttek. Lentről a víz szaga s a finoman hullámzó csillagok csak az állapotukhoz, Ágnes megilletődéséhez s Halmi dacos büszkeségéhez adódtak hozzá, a szemük, az agyuk nem vett tudomást róluk. Ágnes a lépteit elcsendesítő tisztelettel ment Halmi mellett. Ez másféle emberi terep volt, mint amin neki az utolsó hónapokban kellett, mint a lápba tévedtnek, vonszolódni. Elképzelte Halmit, amint fölmegy oda, ahol azt a pénzt a bizalom pecsétje alatt átadják neki. Ő elindul, zsebében az áruló listával a rámért emeletekre; nem tudva, hol várja hála, hol detektív. S amikor a postások közül lekapnak valakit, mert ennek kellett történnie, fölgombolyítják a szervezkedést, s mint egy harisnyán a leszaladt szem, fut feléje a következmény, amivel a vállalás szép perceiért fizetni kell, a rendőrautó, a vallatás, verések… az illem fékjei helyett, amelyek a sántaságát védték, a féktelen kegyetlenség. S ő ott áll a Köztelek utca sarkán, s az is elszelelt, akinek az indexet át kéne adnia – az értelmetlen okmányt, amely „igen szorgalmas”-aival s jeleseivel a pályájához köti… S lám, ma, hónapos bujdosás után, amikor ha a főkapitányság kínozóeszközeit nem is, de a képzelet spanyolcsizmáit, hüvelykszorítóit megismerte, nem mondja azt, hogy: soha többet, megpróbáltam, nem nekem való. Ellenkezőleg, s ez a kicsiny kérkedésen túl is igaz: hogy ő ezt a másik kínzást is meg akarja szokni, hozzáedzeni magát ahhoz, amit a Gondolat megkövetel tőle. De akármennyire megnőtt is a mellette sántító ember, a Lánchíd innenső s túlsó oroszlánjai közt, mialatt a levegőbe törő híd ívén átmentek – azt, aminek a megmondására eltökélte magát, nem adta föl, sőt mintha épp ez a megilletődött tisztelet súgta volna meg, hogy is kell mondania.

– Azt mondanom sem kell, kezdte a hanyag pesties kifejezéssel ellensúlyozva érzéseit, hogy én mindezért tisztelem. Most már tudom, mi volt az – bár inkább csak homályos sejtelme volt róla –, amit addig is becsültem magában. Csak egy fáj: nem az amit tett, hanem ahogy teszi. Azaz, nem is az, ahogy, hisz arról nem is tudok semmit, a lelkiállapot. – A lelkiállapot? kérdezte Halmi kis harckészséggel a hangjában. – Aki ilyen nemes célokra teszi az életét, annak vigyázni kéne, hogy ezt – ne haragudjék meg a szóért – ne gyűlöletből tegye. – Hanem miből? tört ki Halmiból a dühös, vakkantásszerű nevetése. – Látja, ez a nevetés is, csapott rá Ágnes felhevülten (s ebben a pillanatban csakugyan meg volt győződve, hogy az egész estéjét ez a nevetés rontotta el). Az a szerencsétlen Koltai még ki sem nyitotta a száját, s maga, aki különben olyan illemtudóan viselkedik, már leadta ezt a hangot. Mint amikor a gőz felemeli a fedőt, s vakkan egyet. – Szóval az indulat! mondta Halmi, aki a tetten ért böffenést most is csak félúton tudta valami csuklásfélévé fékezni. – De hát mit csináljon az a szerencsétlen gőz? Ha egyszer van, s a fedőt ott tartják rajta? nézett menet közben az Ágnes képébe. Lentről fűtik, fentről nyomják, s maga illetlennek tartja, hogy ki-kiszisszen közben. – Igen, az emberekben sok jogos indulat van, tartott ki Ágnes a magáén, magában tán több is, mint másban. S mindjárt el is pirult azért, amit mondott. – Hisz mondja, hogy bántották, tette hozzá igazolóan… De épp azért vigyáznia kéne, hogy ne sérelemből tegye. Maga azonban állandóan ingerli magát a teóriáival, hogy még sértettebb legyen. Saját maga forralja magát, hogy a megfelelő halmazállapotba jusson. – Sajnos, inkább csak magamat, morogta Halmi. Majd kitörve: S nem mondaná meg, mivel hajtaná maga, ha nem ezzel a gőzzel, a megfelelő halmazállapotba hozott néphangulattal, a forradalmat? Szenteltvízzel? A társadalmi változásokhoz energia kell, indulat, ahogy maga mondja. Honnan veszi azt az energiát, ha nem az emberek éhes gyomrából? A sérelmeikből? Az én sántaságomból például. – Hogy honnét veszem? kérdezte Ágnes, kissé meginogva az igazában. Vannak némább és hatalmasabb energiák, mint a maga gőze. Itt a villanyosság. – S hol az a villanyfejlesztő telep? A tömegekben? – Például magában. Ha maga azt gondolja, amint hogy valójában azt gondolja, hogy én a tökéletesebb életért harcolok, magáért a szépségért, s nem azért, mert megsértettek, vagy pláne, mert mesterségesen fűtöttem, fokoztam a sérelmemet. – Nem ismeri, amit Lenin mondott, a vezetők tudatosságáról s a vezetettek ösztönösségéről. A hideg teória, a történelem kétszerkettője, a mi villamosáramunk. – Igen, de – magában legalább – a gondosan táplált sérelem s a csalhatatlan teória rossz keveréket ad: gőgöt, megvetést. Nem lehet az embereket úgy szeretni, hogy megvetjük őket. – Kit szeretek, kit megvetek: ahogy illik. – Igen, de itt nem lehet határt húzni. A megvetés átszivárog a határon. – Például? – Hogy maga vezető, ő meg vezetett. Annak az áramnak úgy kell szép csendesen s hatalmasan folynia magából, hogy minden embernek jusson belőle. – Még az ellenségnek is? – Igen, annak is. – „Szeresd ellenségedet, mint tenmagadat.” – Az ellenség sem szörnyeteg. Abból kell kiindulni – én legalább így érteném –, hogy az emberek valódi érdekei összeférnek egymással. Csak a képzeltek, s a rá is ártalmasak az összeférhetetlenek. Az ellenséget sem gyűlölni kell, csak a valódi érdekeire rászorítani… S ahogy Halmi érezhető ellentmondással szótlan lépdelt mellette, Ágnes megijedt kissé, hogy messze ment. – Bocsásson meg, fordult felé kedvesen mosolyogva. Én nem akarok most elméleteket rögtönözni. Engem ebből az egészből pillanatnyilag maga érdekel. Hogy ha már ilyen nehéz, hálátlan feladatra vállalkozott, akkor azt feltisztult lélekkel tegye. Emlékszik a minőségi elemzésben az ammóniaszulfidra. Hogy feltisztult tőle a túrós csapadék a második osztályban. – Egy bé, javította Halmi. Majd kisvártatva: – Csakhogy énhozzám még nem öntötték hozzám az ammóniaszulfidot.

A két fiatal most már jobbára hallgatott, úgy ment egymás mellett. Halmi, ahogy a vita berzenkedését Ágnes kedves mosolya lesimította benne, arra gondolt, amit ezen az estén mint szerelmes nyert. Kicserélték a titkukat; ő tudja, hogy Ágnes el akar hazulról menni – Ágnes, hogy mért állt akkor olyan feldúltan a Köztelek utca sarkán. Ez a vita is, bár kissé összecsaptak, gyönyörű volt; Ágnes, lám, foglalkozik vele, kicsit félti is, szeretné, ha harmonikusabb lenne. Az, hogy az osztályharcot másképp nézi, mint ő? Egy polgárlánytól – mert hisz nevelésére az – ennyi is elég. Inkább az nyugtalanította: nem mutatott-e meg túl sokat magából. Nem gondolja-e, ha e varázsos este hatása alól kikerül: mibe keveredtem én itt? S ami fő: nem mondja-e el mindezt valakinek, ahogy a lányok szokták, annak a kotyogó Máriának. Ágnes viszont a Halmi utolsó mondatán gondolkozott. Hogy őhozzá még nem öntötték hozzá az ammóniumszulfidot. Vajon nem ő-e ez az ammóniumszulfid? Ha a barátság elég volna, hogy a másik lélek zavaros, gomolygó csapadékát felderítse! De Halmi mást vár. S mert nem mer várni – azért boldogtalan. Ezzel a sétával, a tiszteletével, azzal is, hogy perbe szállt az indulataival: nem tett-e kimondatlan olyan ígéretet, amelyet nem lesz módja beváltani? Micsoda zavara is ez a húsnak és léleknek. Hogy akit becsülünk, nem vonz, s aki vonz, attól mentenünk kell a lelkünket. – Na, itt én fel szoktam tenni magát a villamosra, mondta az Oktogonnál, első őszi útjukra emlékezve. Remélem, még eléri a helyiérdekűt… Feri az új villanyórára nézett. – Még el, mondta. Pedig tudta már, hogy gyalog fog a sötétben hazabandukolni, és a Dunán a csillagok közt lebegni, Ágnes szavait ismételve. – Maga hogy megy haza, földalattin? kérdezte, amikor a hatos odacsörömpölt már. De amikor Ágnes csak megcsóválta a fejét, nem mert ajánlkozni.

Amikor hazaért, a lakásban nem talált senkit. Piroskáék, úgy látszik, kávéházban folytatták az előadóestet, az anyja meg Lackovics-programot csinált (újabban ritkábban maradt ki), a születésnap örömére. Ágnes gondolatoktól kába fejjel dobta szét a vaságyat, mely az átrendezett kis cselédszobát a szekrény s az asztalka közt teljesen betöltötte. Érezte, hogy most kivételesen ő sem tud elaludni. Olvasni kellene valamit, gondolta. Az anyja éjjeliszekrényén már gyermekkorában is mindig volt valami regény (többnyire piros kötésű) – szegény angol lányok története, akik mint nevelőnők kerülnek Indiába, s egy őrnagy, mellesleg lord, fedezi fel lelki kincseiket. Bement; ez alkalommal a Bovaryné állt ott az altató mellett – a két klasszikus közül az egyik, aki miatt mostani állapotában az unalmasabb leírásokra is rákapott. Na, lássuk szegény kótyagos patikusnét, gondolta Ágnes hálóingben már, s (noha a Bovaryné-t ő is olvasta már) bevitte magához. Ott nyitotta ki, ahol az anyja megjelölte (egy borítékot, meghívót szokott könyvjelzőként beletenni). Szegény Feri, gondolta, ahogy a piciny éjjeliszekrény-lámpa világításában a vörös, recés borítású könyvet, a fejét s a félig nyitott mellét elhelyezte, milyen szomorúan baktathat ott a Filatori-gátnál. S miközben az Ambrus Zoltán fordítására átkapcsolt, egy pillantást vetett a félredobott könyvjelzőre. Egy levél volt, kétrét hajtva. Önkéntelenül is maga felé fordította: Kedves Irma. – Honnan ismeri ő ezeket a szépírásfüzetbe való, s mégis ellenszenves, tetszelgő betűket. Ahogy fordított volna, hogy az aláírást nézze, kis doktornő akadt meg a szeme a lap alján. Minden a kis doktornőnek… s a túlsó oldalon: s az én találmányomra nincs pénz. S mielőtt remegő kezéből kidobta volna a papírt, még egy rettenetes mondat: Legalább maga is megcsináltatná a fogát, s nem lenne… A papír már ott volt a becsapott könyvben, de a retina széle még feladta az előre fényképezett két szót: nem lenne szaga a szájának. Kiugrott az ágyból, s befutott a könyvvel a hálóba. Rettenetes volna, ha az anyja megérkezne, s itt találná a könyvet s a levelet őnála. De hogy is lehetett ilyen vigyázatlan?

Leoltotta a kisszoba villanyát, s remegve bújt be az ágyába. Az a húsz szó, amit a levélből kikapott, mint a mustárgáz, érezte, beeszi magát az emlékezetébe: sosem lesz képes kitörölni onnét. Az értelmüket nem lehetett ki nem egészíteni. A lakáseladás: azért folyt a harc. Az anyja a jövőre gondol és vonakodik. Neki szánta rendelőül. Innét a düh a kis doktornő ellen. De miféle találmány az, amihez pénz kellene. Csak nem az, akiről régen, amikor még Bözsikének udvarolt, neki is megpróbált fontoskodó, méltóságot tartó képével beszélni? Összehajtható asztal, amit egy kis tokban ki lehet a szabadba piknikekre vinni, nem kell a füvön a más zsíros papírjai közt ebédelni. Alig tudta türtőztetni magát, hogy szemébe ne bukja a kacagást. Vajon komolyan gondolja? Vagy csak ez az ürügy a zsarolásra? De ami a legmélyebbre ette magát belé, olyan mélyre, hogy nem is merte eszébe idézni, az az utolsó mondat volt. Hát itt tartanak már? Hogy ilyet mer durván a szemébe vágni? Kislánykorában az anyja slafrokjából, amikor jókedvében ölelgetni akarta, igaz, csapott ki néha valami szag, ami hozzáadta magát az ő más természetű ellenállásához. De most, hogy így ápolja magát! Ez volt az első gyanú: az örökös gőzfürdő. Persze, ő nem csókolta meg legalább egy éve. S hirtelen a napló jutott az eszébe. Az apja figyelmeztetése. Nyomorult asszony, akinek két ilyen levél közt folyt le a szerelmi élete.

Alig öt perc múlva fordult a kulcs; Kertészné jött meg. A járás-kelése, villanygyújtogatása jól telt estére vallott, mintha a kint hagyott kellemes órák is benyomultak volna a háta mögött a lakásba. Hozzá is benyitott, s figyelte, anélkül hogy kigyújtott volna: itt van-e. – Fenn vagyok még, szólt ki Ágnesből a részvét. – Olyan csöndben voltál, gyújtotta meg a villanyt Kertészné, aki ebben az életjelben megérezte a közeledést. – Azt hittem, apádnál maradtál. Na, hogy sikerült az ünnepség? vetette oda könnyedén. – Elég kellemes volt, mondta Ágnes. Csak Halmi volt ott meg egy kollégája (Máriát kihagyta). – Én meg megnéztem a Nórát. Hogy nekem is legyen egy kis mulatságom. – Na, és szép volt? kérdezte Ágnes. – Tudod, hogy én Varsányit imádom, felelte az. Néhány percig az előadásról beszélt. S hogy Ágnes csak nézte őt a szomorú szemével, melynek a csillogásáról nem tudta, mit jelent: – Na, aludj, látni, álmos vagy, lépett oda hozzá s egy gyönyörködő pillantást vetett a megszépült arcra s a két vékony ujjával megsimította a haját. Azóta nem merte megcsókolni. Ágnes pedig, mint kislánykorában, megemelte a derekát, a jobb karjával átfogta a nyakát, s félig ülve, félig fekve megcsókolta a száját, amelynek az a szaga van.

AZ EGYIK VEREBÉLY-ÓRA vége felé Ágnes hátrarévedő pillantása Halmit fogta el, fönn, a helyhez nem jutottak közt, amint két kollégát félretolva kutatva néz szét a padsorokon. Halmi nem szerette Verebélyt, diákbűvölő fogásait sarlatánságnak tartotta, valami politikai kifogása is lehetett ellene (amit Ágnes nem ismert pontosan, de Verebély is erre célozhatott, amikor egyszer a következetességet mint az ökrök erényét emlegette) – úgyhogy inkább a rivalizálásba kissé belekeseredett másik sebészt vette fel, akit legalább tisztességes szakembernek tartott. Az, hogy Halmi a Verebély-órán megjelent, amint a keresgélő szeme is mutatta, csak őneki szólhatott. Ahogy a szokottnál lelkesebb taps felhangzott, Ágnes aggódva törtetett felé. – Valami baj van? kérdezte a Köztelek utcai arcát keresve az ellenséges helyen kissé idegenkedve mozgó fiún. – Nem, semmi, csak közölni szeretnék magával valamit… Ágnes megnyugodott; a sok csont közé szorult szemből nem az akkori ijedelem, inkább, mintha egy kis öröm, büszkeség csillant volna rá, mint amikor valami jót hozunk a gyanútlan barátnak. – A múltkor említette, kezdett a mondókájába, amikor a hibás lábát fenyegető lefelé rohanó kollégák sodrából a napra értek, hogy szeretne elkerülni hazulról. Most megvolna rá a lehetőség.

Ágnes tekintetén egy kis zavar futott át. Tudta, mikor mondta ezt Halminak, de már akkor is érezte, hogy ez az óhaj, ha nem is volt hazugság, inkább a hangulatából buggyant ki, mint valódi szándékként. – Valami lakás? kérdezte bizonytalanul. – Nem, az egyik fővárosi kórház depandanszában kapna egy kis állást. – Irodán? kérdezte Ágnes, mert azt el sem tudta képzelni, hogy épp Feri, aki ismerte tapasztalatlanságát, őt, a harmadévest orvosi állásba merje beszerezni. – Nem, mint medika, orvosi munkakörben, dobta be Halmi komolyan, ilyen alkalmakkor használt állandó kifejezései egyikét. – Ne nevettessen, Feri, próbálta Ágnes a rémületét túlmosolyogni. Miféle orvosi munkakör az, amiben én meg tudnék felelni? Hisz még injekciót sem adtam soha. – Az a legkevesebb, mondta Halmi, egy nap megtanulja. Van ott persze két orvos is, magának az idősebbet, a vezetőt kellene az esti vizitnél, s főként az éjszakai ügyeleten helyettesíteni. – De hát ez komoly? kérdezte Ágnes egyre nyugtalanabbul, mert nemcsak azt érezte, hogy Halmi komolyan mondja mindezt, de hogy neki is komolyan kell esetleg vennie. – Nem fognak, ne féljen, semmi olyasmit kívánni, aminek maga a tudásával s lelkiismeretességével meg ne feleljen. – Nem becsüli túl maga az én tudásomat s főként a lélekjelenlétemet? kérdezte Ágnes, arra az Ágnes-képre, melyet Feri hordozhat a nagy orra s homlokcsontja mögött, elnézőn rámosolyogva. Mert ott inkább arra lesz szükség, mint lelkiismeretre. Képzelje el, hogy éjjel történik valami. – Nem olyan hely, ahol műhibát lehetne elkövetni, érzett a Feri nem is mosolygó képén, hogy gyönyörködik az ijedelmében, melyet ő bizonyára valami magasztos, belélátott erénnyel hozott kapcsolatba. De különben: semmibe sem kerül, nézze meg, s ha nincs kedve, még mindig nemet mondhat.

Abban állapodtak meg, hogy másnap reggel hét óra tájt a Keleti érkezési oldalán, a helyiérdekű vasútnál találkoznak, mert a depandansz kint volt, túl Cinkotán. Halmi vállalta, hogy kikíséri, s ha Ágnes jelet ad, hogy nincs kedve hozzá, a visszavonulását is fedezi. Ágnes az érettségije óta aligha töltött napot ekkora izgalomban. Hisz itt most eldőlhet, ami medikus kora óta ott jár benne, de az utolsó esztendőben, mióta klinikai tárgyakat hallgatott, különösképp gyötörte, hogy lehet-e, akárhány vizsgát tesz le, valóságos orvos őbelőle. Az orvostanhallgatóság eddig tulajdonképp egy múzeumjárás volt, ahol megtanulta a kitett tárgyakat felismerni, még a belgyógyászati gyakorlaton is ott volt közte s a beteg közt a kiállító szekrény üvegje: a tanársegéd szeme; az a néhány hallgató, kopogtató mozdulat nem hozott létre semmiféle kapcsolatot ujja s az érintett test közt, ha ott is maradt rajta az idegességében erősebben nyomott sztetoszkóp karikája. Itt azonban ő tarthatja, neki kell tartania a vizitet; meghallgatja, úgy hogy senki sem figyeli közben a leállás fele kopogó szíveket; megkeresheti az összefüggést, ahogy Rosenthal mondta, a fülében, szemében egybeállt benyomások s a könyvben tanult szimptómák közt. Világos, hogy az ilyen alkalmat, bárhogy szerette volna (s ez mindennél erősebb parancsként állt belé), ha csak valami egész különös nagy indok nincs rá, nem szabad elszalasztani. De hátha épp ez a korai szembesítés az ő fejletlen tudása s a gyakorlat közt: ez teszi örökre tönkre a gyakorlathoz szükséges hitét? Egész napon át a maga képzelt mását látta, amint fehér köpenyben ágytól ágyhoz lép, fölszívja az ampullákból a koffeint vagy a morfiumot, s a bőrt kihúzva az odanyújtott karba szúrja… Vajon mögötte is ott áll majd a műszeres tálcát tartva a bóbitás ápolónő? Csak ez ne volna legalább! Egyedül még csak elbabrálna valahogy. Kiválasztaná a legjámborabb falusi beteget, vagy ha van, az eszméletlen fekvőt: azon kezdené. De ezek a szakavatott, gunyorosan figyelő szemek! Este hazaérve elővette a Diagnosztika-jegyzetet, amelybe a teljesség kedvéért a szubkután s az intravénás injekció adásának a módja is le volt írva, s megpróbálta a részletesen leírt mozzanatokat a képzelete felől az ujjába idegezni. Aztán a vérnyomásmérőket nézte át – a Recklinghausent, Riva-Roccit. Az élettani gyakorlaton egyszer ugyan mért már az órással, de ott biztos higanyos lesz: s a maga meztelen karját tapogatva képzelgette, hogy fogja a manzsettát föltenni, a pumpát nyomni, a fossa cubitiban az érlökést hallgatni. Az utóbbit gyakorlatban is megpróbálta, mert hisz stetoszkópja volt már, de hogy fogja a zavartól piros füle az átcsapást az elnyomott ér némasága s az első halk pulzusdobbanás közt meghallani.

Másnap a helyiérdekűn azonban nem akarta az aggályaival traktálni szegény Halmit, aki elfogultságában ilyen könnyelműn kezeskedett érte. Ez végül is olyan pálya, amelyhez önuralom kell – egész a szélhámos nyugalomig. Kezdjük hát azon, hogy barátunk előtt a félelmünk elrejtjük. De mert a képzeletét nem tudta a ráváróról elfordítani: az „osztály” felől kezdte el faggatni. Mért van ennyire kinn, mért depandansz mégis? Halmi, mint mindig, ha társadalmi vonatkozású kérdést tettek fel neki, értesültebbnek bizonyult, mint várható volt, s maga is vigyázott rá, hogy pontosan feleljen. A „depandansz”-t egy Podmaniczky bárónő hagyta örökösei bosszantásául közcélra. A bárónő mellrákban halt meg, s minthogy unokahúgai, akiknek örökölniük kellett volna, kevesebb gyöngédséggel, mint türelmetlenséggel érdeklődtek hogyléte iránt: a cinkotai jószág, mely már maga is egy nagyobb birtok maradványa volt, a hozzátartozóktól elhagyott, gyógyíthatatlan betegekre szállt, úgyhogy a ház, amelyben a bárónő szenvedett, haldoklókkal népesedjen be, a föld pedig, parcellázásokon értékesítve, a kórház fenntartására a tőkét szolgáltassa. A felparcellázott föld a háború előtti években át is alakult kertté, villasorrá, a tőke viszont hadikölcsönné lett, s mint ilyen vált papírronggyá. A kúria azonban, melyben a háború alatt újoncokat képeztek ki, megmaradt, s hogy valamit mégiscsak kezdjenek vele: a Kun utcai kórházhoz kapcsolták. Az ugyanis a legócskább kórháza volt Budapestnek, egy kültelki Rókus- vagy Régi Szent János-kórház, amelybe a legszegényebb betegeket helyezték el. Akit aztán sem kirakni nem lehet onnét, sem meggyógyítani, kiteszik Cinkotára. – S az én új főnököm? húzta vissza Ágnes a szegénybeteg-ellátás gondjaiba keveredő Halmit a maga szorongása felé. Ő milyen beosztásban van ott? – Mint büntetés alatt álló, szaladt ki Halmi száján a leszokásra ítélt kis nevetés, Korányinál volt tanársegéd. A legképzettebb fiatal orvosok egyike. Az öreg úrnak kellett a tekintélyét latba vetnie, hogy a kommün után ki ne nyírják. Így került a Kun utcába, onnét meg ki az elfekvőbe (Ágnes most hallotta először új munkahelye egyszerűségében is vérfagyasztó nevét). Voltaképp főorvosi beosztásban működik, de még mindig csak megbízott vezető; státusza szerint alorvos, ő is így szokta nevezni magát. Annyit engedtek meg neki, hogy megnősüljön. – Ez olyan nagy engedmény? nevetett Ágnes s Koltaira, s a Mária csalódására gondolt. Ő ugyan nem csalódott, mint Mária, de mégis ott motozott benne egész nap a főnök: nem valami tolakodó férfi lesz-e? (Bár Halmi azt nem ajánlaná.) Vagy valami érdekes ember? (De milyen ember lehet az, aki Halmival köt egyenrangú barátságot?) Az, hogy nős, végül is megnyugtató: kikapcsolja mindezeket az ostoba, lányos kérdéseket. – Elég nagy, mondta Halmi. A kórházi alorvosok és segédorvosok, mint tudja tán, cölibátusra vannak kárhoztatva. – Hogy éjszaka ne óhajtsanak otthon aludni? S én azért kerülnék oda? Hogy a megbízott vezető a feleségével aludhassék… Maga honnét ismeri őt? kérdezte hirtelen; mert az, hogy nős ember, kiugratta a másik képzettársítást: a főnök büntetése s Halmi Vörös Segélye közt. De Halmi megkerülte a választ; annyit mondott csak, hogy délután a poliklinikán van rendelése, ott ismerkedtek meg.

A telek, amelyre a villatelep szélén benyitottak, képzelt és való meghökkentő eltérésével fogadta Ágnest. Már maga a tisztviselőtelep is olyan volt, mintha valami légitámadás művét akarná megörökíteni; kész, csinos kertesedő házak közt, vakolatlan, de részben már lakott épületek s olyanok, amelyekre a háború kitörésekor fedél sem került, s gazdáiknak azóta sem volt módjuk az eső munkáját, ha csak néhány kátránylappal nem, ellensúlyozni. Az utolsó villasor túlsó felén: lósóskás, itt-ott omladozó peremű s vakolatú kőfal, behajtásra való zárt kapu, a kapu tetejében letört címer, balra kikorhadt lécajtó, ezen fordultak be. A falon a kapuszámon kívül, semmiféle tábla, mely azt mutatná, hogy kórház vagy egészségügyi intézmény, amibe az érkező belép. A betegeket mentő hozza, a látogatók száma meg nem olyan nagy, hogy a tájékoztatást szükségesnek érezték volna. Maga az épület ott volt a kaputól nem messze. Valamikor tán grupp s kétfele fölívelő fölhajtó volt előtte, most azonban minden grandezza, terasz, lépcső nélkül várta a hordágyakat. Ágnes, bár tudta már, hogy az épületben egy bárónő lakott, arra nem számított, hogy az osztály, vagy ahogy Halmi emlegette: a ház, valóságos kastély lesz, földszintes, kisebbfajta, fala-fája, cserepe színét vesztett; de mégiscsak az, amit Tükrösön, a hajdani középnemesi fészekben kastélynak neveztek, ha a szokásos oszlopos bejáró, a lapos háromszöggel hiányzott is vagy lekopott a homlokzatáról. Neoklasszicista, villant fel Ágnesben a hajdani műtörténész, s nem is tudta, hogy a kastély és kórház eddig külön élő fogalmainak váratlan egybekapcsolása barátságosabbá vagy kísértetiesebbé tette-e az osztályt, mint amire képzeletében felkészült. Környéke inkább az utóbbira hangolta. Az ilyen kúria tetejére hársfáknak kell hajolniuk, mögötte a parkban, a szilek közé telepített egzotikus fák küldik a nyitott ablakok felé a dallamos rigófüttyöt. Ennek a kastélynak a környéke azonban kopasz volt, nemcsak elöl az udvar, de amennyire látni lehetett, mögötte is; a bennmaradt tönkökről feltörő csihatag a tarság okát is elárulta: a szénínség éveiben, a forradalom alatt vághatták ki a didergő környék fejszére kapott lakosai. A ház körül senki: csak a falhoz állított tolókocsi gyűjtötte a reggeli napocskát a takarók közé esett, létét szinte csak zilált ősz hajával jelző asszony fejére s egy csíkos köpenyű férfi (ez a köpeny volt az első jele, hogy kórházban vannak) vonszolta béna jobb felét s a bal kezében tartott széket, hol a lábával végezve egy kaszáló mozgást, hol a kis támlátlan széket téve maga elé, az erőlködése felé fordult asszony közelébe. A férfi is deres volt már, s mint a lazán rádobott köpeny elárulta: vázszerűen sovány.

Benn a szembecsapó szag már jobban meggyőzte az embert, hogy kórházban van. A bejárattól jobbra még egy kis kapusszoba is volt. A tábori ágy szerint egyszersmind lakása az asztalkánál ülő bácsinak, akinek visszautasításra berendezett arcát a kettős reggeli élvezet: az újságolvasás s a kávéjába aprított zsemlye sem tudta annyira megenyhíteni, hogy amikor lépéseik zajára ültében visszafordult, arcvonásai egyértelmű redőkbe ne rendeződjenek mintegy előre vetve a kérdések s válaszok egyikét: „Kit tetszik keresni?” „Ez nem látogatási idő.” „A doktor urakat nem lehet ilyenkor zavarni.” – Balla főorvos úr benn van már? vágott elébe Halmi azzal a keménységgel, amely a sokat bántott, de erős lelkű emberek kérge a világgal szemben – a várhatónak. A kapus egy pillanatig némán vizsgálta őket s a kérdés határozottsága s egy gyors lapozgatás az emlékezetében (mely úgy tette el a különben sem nagyszámú látogatót, mint rendőrkutya a szimatokat) arról győzte meg, hogy ez a sánta ember járt már itt, s annak a csoportnak az alsó rétegébe tartozik, amelyet mint a felsőbb hatalmak védettjét be kell engednie. – A szobájában van, mondta kurtán a láthatatlan sorompót mégiscsak felengedve, s fölállva utánuk nézett, hogy valóban volt-e itt, s tudja-e, hogy a lépcsőn felmenve melyik szárnyba kell fordulnia. Halmi tudta; az ajtón azonban, amelyen egy kartonlapon csak annyi állt: alorvos, hiába kopogtattak. Halmi ott hagyta Ágnest, s nyomult tovább a folyosó sötétjébe. Ott egy átvillanó fehér bóbitától megtudta, hogy a doktor úr a „kisműtőben” van; majd visszajött, s Ágnest is behúzta a folyosóba, melyet csak a vége felől világított meg egy ablakocska. – Tessék, mondta az ápolónő s miközben ajtót nyitott, egy érdeklődő pillantást vetett – nem Halmira, akit ismernie kellett (mert hiszen a nevét sem kérdezte, úgy jelentette be), hanem a sötétből a nyitott ajtó fényébe kerülő leányra. Kis barna nő volt, elég csinos, de kemény arcú.

A „kisműtő”-t, amely nevét nem egy másik „nagy” műtőnek köszönhette, hanem annak, hogy valóban piciny volt – tán egy guvernánt kamrája valaha: éppúgy lehetett volna laboratóriumnak nevezni, mert a műtőszekrényen (amelyben néhány jódrozsdás szonda, csipesz, fogó hevert) s a műtőasztalon kívül, melyet mint később kiderült, inkább a betegek tehetetlensége, mint a beavatkozások súlyossága tett szükségessé, egy laboratóriumi asztal is volt, rajta összevissza epruvettatartók s vegyszerüvegek. A helyiség, főként azután, amit a klinikán látott, nem volt bizalomkeltő; a szem az ablakrács kovácsolt levelei s a padló nap megvilágította négyszöge felé menekült belőle. A műtő egyetlen székén egy férfi ült, háttal nekik, felhúzott inggel, amelyet maga fogott a nyakába. A másik fehér köpenyes alak, akinek ezen a háton, egyik kezében a tűvel s a másikban a bejódozott vattával, valamit csinálnia kellett, egy pillantást vetett feléjük, s inkább csak a fejével mutatta: hogy tessék, fáradjanak be, aztán visszafordult a megmunkálandó háthoz, mutatóujját végigsiklatta az ágyékcsigolyák tüskéin, majd egy sárga foltot kent a kikeresett helyre, még egyszer odanyúlt a mutatóujjával, s hirtelen elszánással beszúrta a tűt. Ágnes bár sosem látta, megtisztelten fedezte fel, hogy egy lumbálpunkció az, aminek tanúja lett. Tán még ezt is kell esetleg csinálnom, gondolta elszörnyedve. Bár tanulás közben többször is elolvasta a kivitelét, az olyan elképzelhetetlen volt, hogy oda, a másik s harmadik ágyékcsigolya közé, a gerinccsatornába betaláljon. A doktor azonban betalált, s egy kis forgatás után, a kémcsőbe, melyet az ápolónő tartott a tű alá, nem is csöpögve, hanem sugárban szinte, megindult a rejtélyes folyadék: a liquor, amellyel ő eddig (minthogy boncolásokon nem lehet) nem is találkozott. A tűszúrás helyét letörölték, leragasztották – a beteg fölállt, még meg is hajolt kissé, azután kiment. Úgy látszik, nemcsak elfekvők vannak itt, villant át Ágnesen. Javakorbeli, erős férfi volt, csak a szemében volt, ahogy elmentőben feléjük nézett, valami különös kábultság. Mind a négyen némán várták, ameddig kimegy. – Jó sok liquor lejött, jegyezte meg Halmi, mielőtt Ágnest bemutatta volna. – Agytumor, mondta Balla, a tűt a piciny fogorvosi sterilizálóba dobva.

Ágnes csak most nézhette meg igazán. Magas, szikár férfi volt. Mint egy beduin, gondolta az alatt a fél perc alatt, míg az a kezét törölve, ő meg egy kicsit belepirulva, egymást vizsgálták. Nem is a gyapjas haja, éles, vékony arcéle tette azzá, hanem az arcába írt hallgatagság, a másik közlékenységét elutasító tekintet, mely mögé ki-ki hajlama szerint írhatta oda a gőg, sértettség, zárkózottság vagy közöny szavakat. – Tehát maga az? mondta a törülközőt letéve, s kezét odanyújtva. Közben egy oldalpillantást vetett az ápolónőre, aki a két liquoros kémcsővel a két kezében mozdulatlanul állt, s a bemutatkozást figyelte. De tán menjünk át a szobámba, fordult Halmihoz, mintha az ajánlat csak neki szólna. Ott nyugodtabban megbeszélhetjük. Ágnes kimenőben visszafordult, hogy legalább egy fejbólintással elköszönjön a be nem mutatott nőtől, de az az oldalpillantás vagy a magára vett „nyugodtan” hatására, már a vegyszerasztalon babrált, s csak a hátát mutatta feléjük.

Az alorvosi szoba nem volt nagyobb a műtőnél (ez is a jobbfajta személyzet, esetleg egy rég elporladt Podmaniczky fiú tanulószobájául épülhetett), de a csinosabb berendezés, a tisztább ablaküvegen érkező fény, a bútorok ápolt csillogása kissé kitágította. – Halmi barátunk említette, hogy a kisasszonynak volna kedve az egyetem mellett kijárni ide, kezdte Balla az íróasztalhoz ülve, s a két fotelébe őket is leültetve. Esetleg ide is költözni, hogy az egyik éjjeli inspekciót helyettem elláthassa? nézett Ágnesre, hogy valóban ismeri-e a feltételeket. Ágnes csak bólintott. – Ez az inspekció nem jelent komoly kórházi ügyeletet, a soros ápolónő többnyire elintézi, ha adódik valami. De azért megtörténhet, hogy két-háromszor is föl kell egy éjszaka kelnie. Ezt megint kérdőjellel mondta, hogy Ágnes tudomásul vette-e. Ágnes noha elszörnyedt a gondolatra, hogy ő ott következzék, ahol a több éves gyakorlatú ápolónők tudása csődöt mond, megint csak bólintott. – Kórháznak elég szomorú hely, ment tovább Balla a bólintásokkal beérve. De arra kitűnő, hogy egy kezdő kollega, a mesterség elemeibe kissé beleszokjon. – De én még csak harmadéves vagyok, szólt közbe Ágnes elpirulva. Ez a „kezdő kollega” olyan gyanúsan hangzott, még az is belenyilallt: nem mint évfolyamtársát, jövendő szigorlót ajánlotta-e be őt Feri. Az arab megint megengedett egy mosolyféle villanást a szájaszélén. – Igen, Halmi kolléga mondta, hogy aggodalmai vannak. Sajnos, itt semmi olyat nem csinálunk, amibe egy intelligens ember két hét alatt bele ne tanulhatna. Amint mondtam, fordult Halmi felé, itt nem lehet műhibát elkövetni.

Minthogy Balla Halmi fele fordult, Ágnes is arra fordulhatott. Ezt a biztatást egyszer már hallotta, épp Halmitól, aki most mint a tetten ért zavartan nevetett. Ágnes szemében az, hogy egy ilyen makacs, minden tekintéllyel hadban álló ember, mint Halmi, ennek a Ballának a magáéként ismétli meg a szavait, a Balla körüli hallgatagságot még több szuggesztív erővel töltötte föl. – Amit Halmi kollega elmondott a kollega kisasszonyról, az énnekem tökéletes garancia, tette hozzá komolyan s egy pillanatra, mint a fényképész, lehúzta szeméről azt a barna homályt, s egy élesebb, mélybe futó pillantást vetett a szemébe. Ó, Feri! akart tiltakozni Ágnes. Ő túl elnéző hozzám. De ez a pillantás valami olyanra hivatkozott, amit nem illett ilyen szerénykedő vagy épp kacér ellenvetéssel elhárítani. – Amit nyújtani tudunk, nagyon kevés. Az ellátása természetesen megvan, egy kis zsebpénzt is kap. – Ó! mondta Ágnes… Nekem tökéletesen elég, folytatta volna, hogy tanulhatok. De Ballának elég volt az „Ó”. – Egyetlen nehézség a lakás. A ház nagyon kicsiny, s nekünk itt külön konyhát, szakácsnőt, takarítóasszonyt kell tartanunk. Viktória nővér klauzurának tekinti a szobáját; a mellette lévő piciny kápolnához nem lenne tanácsos – nézett Halmira – hozzányúlni. Egyelőre – bár oda most a szakácsnő fészkelte be magát, legföllebb az ápolónő szobájában tudnám elhelyezni. – Az a nővér, akit a műtőben láttam? kérdezte Ágnes tétován. Volt valami barátságtalan abban a nőben, s ő gyerekkora óta, Bözsikét kivéve, sosem hált idegennel. De mire vonakodását legyőzte volna, Balla már továbbment. – A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha éjszakára itt rendezkedhetne be. Itt könyvek is vannak, mutatott a polcra… Sajnos nem tudjuk még otthon elhelyezni, fordult Halmi felé a magyarázattal. – Ágnes meghökkenten nézett Halmira. Hogy ő egy férfi szobájában lakjék? Akinek kulcsa van az ajtóhoz, amely mögött ő levetkőzik. De Halmi nem hogy nem talált benne semmit; de megörült neki. – Ha Balla doktor úr lesz szíves átengedni, akkor ennél jobb el sem képzelhető. Ágnes habozva nézett hol rá, hol Ballára. Új házas… S ha a gyanúra egy ezredrésznyi oka lenne, Feri nem nevetne így. De a kórházi erkölcsökről annyi rosszat hallott. – Én délután négytől reggel kilencig sosem leszek itt, jegyezte meg Balla, de a hangjában nyoma sem volt, hogy Ágnes habozásának a mélyére lát. – Hát majd meglátjuk, hol leszek kevésbé alkalmatlan, mondta végre Ágnes. Bár még mindig meg volt rökönyödve, hogy mit vállalt; a félelme azt súgta, hogy ez a szoba, ez lehetne a tisztes ürügy a visszavonulásra (őneki tanulnia kell, s ahhoz, akármilyen kis kamra, külön helyiség kell). De az az érzés, hogy a próbát, ami itt kínálkozik, vállalnia kell, erősebb volt a riadalmainál.

Abban állapodtak meg, hogy Ágnes aznap elintézi a halaszthatatlan dolgait, s másnap délután négykor jelentkezik, s éjszakára is itt marad. Balla megvárja őt, s együtt tartják az esteli vizitet. Azon megismeri a betegeket, megtudja a teendőit, Ágnes pedig megígértette, hogy amennyiben nem válik be, azt egész őszintén, minél előbb megmondják neki. Balla kikísérte őket, s indult át a másik oldali folyosóra. – Nem pillant be a jövendő osztályára? fordult vissza Ágnes felé, arcának azzal a rövid megvilágosodásával, amely nála a mulatságot jelenthette. A kinyílt ajtón át Ágnes nagyobb szobába pillantott, amelyben nem úgy, mint a klinikán, hanem sűrűn, hogy alig lehetett közébük férni, ágy állt ágy mellett. A szoba az udvarra nézett, amelyen át bejöttek (a mozdulatlan beteg a rácson át a kerítésre települt gyomot figyelhette), s mint déli fekvésű, jóval világosabb volt az eddig látottaknál. A beeső napban, a csaknem összeérő fehérneműn Ágnes nyolc-tíz arcot látott, valamennyi öreg, az egyik fehérsárga, a másik vöröskék, volt aki aludt vagy eszméletlen feküdt; az ablaknál egy kövér, vörös képű, kócos nénike, aki olyan volt, mint egy Garay téri kofa, állandóan darált valamit. Az ajtónyitásról azonban a többség tudomást vett; kíváncsian fordították feléjük a bágyadtan kék vagy lázasan barna, vagy a fejükben süppedt szemük. – Még ott is vannak, mutatott Balla a jobb oldali falra, ahol két ágy közt, egy nyitott rés vezetett a másik helyiségbe. A cécések, tette hozzá halkabban, a teremnek hátat fordítva.

Az ajtónyitás ténye, annak valami rezgése oda is elért, mert gyors, nesztelen lépteken, halk olvasócsörgéssel egy apácafőkötő vitorlázott elő a helyiségből, mely a kórbonctanon annyit látott sejtburjánzás lakása lett. – Jó, hogy jön, Viktória nővér! mondta Balla doktor, feltűnő tisztelettel, legalább bemutatom a mi új munkatársunk. Ágnes a szemüveg mögött csillogó, mosolygásra nevelt szembe nézett, s arra gondolt, hogy ha katolikus lenne, most a puszta köszönésével is meg tudná nyerni ennek az öregasszonynak a rokonszenvét. De hát csak nem fog Balla, Halmi s főként önmaga előtt „dicsértesséket” köszönni? Bemutatkozásnál szokás-e egyáltalán? Így hát csak a nevét mondta meg, egy rövid kislányos nevetés után, s a térde jelzett valamit a mentében elszégyellt mozdulatból, amellyel a gimnáziumban köszöntötték a tanárnőket. A kezét azonban nem merte odanyújtani; olyasmi jött fel az emlékezetében, hogy apácáknak nem szabad kezet fogniuk. – Viktória nővér, mondta meg az is a nevét, s ő sem nyújtott kezet, csak a sokat tapasztalt öreg szeme egészítette ki az üdvözlés közben nyert benyomást a nyájasságra nyílt száj fölött. – Ő lesz a mi kis segítségünk? mondta kedvesen, Ballára pillantva. Elkelt már, főleg a doktor úrnak. – Egyelőre, attól félek több lesz a baj velem, próbálta Ágnes valódi aggodalmát a két szürke szemben érlelődő ítélethez igazítani, mint amennyit segíteni tudok. – A kis doktornő nagyon szerény, találta fel újra az apáca Lackovics kifejezését. Biztos nagyon jól fog menni minden.

A bemutatás ezzel véget is ért. Viktória nővér az ő szerény, tudakoló, de voltaképp magabiztos modorában, a már elvégzett s kétségbe nem vont intézkedéseiről számolt be; Ágnes pedig még egyszer végigsétáltatta szemét a betegeken, s kinn is voltak az udvaron. Az öreg kapus, mintha tudta volna, milyen fontos átalakuláson ment át odabenn a kötött sapkás, szürke kabátú látogató: alázatos beköszönésire felállt az asztalától, ráncait a fölöttesféléknek kijáró koncentrikus körökbe lazította, s amikor Ágnes visszapillantott, hogy új otthonát szemügyre vegye, még ott állt, utánuk nézve, a bejáróban. Női tájékozódó ösztöne a házzal már tisztában volt: balra, a volt urasági szobákban a nők, jobbra a férfak (az iménti deres fej ott nézett ki a jobb oldali rácson); a harántfolyosó túlfelén balról a személyzeti szobák, jobbról az orvosoké; a három emberről is volt már, akik közt az élete telik majd, valami szimata: Ballának a szűkszavúságához kell alkalmazkodni (sérelme sebeit kímélni?), Viktória nővért kislányosan, mintha szentképet akarna kapni tőle, kezelni; azt a dacot, amit a cigányforma ápolónőben érzett, barátsággal felpuhítni. Mindez benn volt az ösztönében, anélkül hogy gondolt volna rá, az azonban, hogyan fog ő a csaknem összetolt ágyak közt orvosi köpenyben mozogni: szorongást kiváltó titok maradt még. – Az öreg pár nincs már az udvaron, mondta Halminak, mert eltökélte, hogy ha fél is, többé nem árulja el. A tolókocsis asszony meg az apoplexiás, tette hozzá, mert látta hogy Halmi nem tudja, miről beszél; tán meg sem figyelte őket.

A sorsa el volt vetve tehát; hátra volt, hogy az érdekelteknek, nagyanyónak, az anyjának beadja. Jolánkáéknál csak a kislány volt otthon. Ágnesnek feltűnt, hogy a szava csendesebb, a feje jobban lóg, mint máskor; szeme is vörösre dagadt. – Volt valami? kérdezte Ágnes, amikor a Szondi két apródjá-t, fura, könnytől bedagadt orral kezdte felmondani. Beszedtél? faggatta egy versszakkal odébb, hogy a nazalizáló hang a bizonytalan „nem” ellenére sem tiszult fel. – Nem, dehogy, tiltakozott Jolánka meggyőzőbben. – Nagyanyótól kaptál ki? – Nem kaptam, s egy sanda oldalpillantást vetett Ágnesre, amelyben a véreres fájdalom mellett, mintha egy sugár szemrehányás is lett volna. – Hát akkor? kérdezte Ágnes. – Nincs semmi, mondta Jolánka, miközben a szépen bekötött számtanfüzet után nyúlt, s maga is összeszedte magát, hogy több kérdést ne kapjon. Tán megtiltották neki, hogy elmondja, gondolta Ágnes. De fúrta a dolog. Ha mást nem is, azt elérte, hogy Jolánka szíve lassan kinyílt felé. A múlt héten az első havibaját is neki gyónta meg. Elég nagy görcsökkel jött, az összeránduló arc, hasához kapó kéz tette figyelmessé. Most múlóban volt, s a sírás nyoma alatt az újfajta fellágyulás is ott volt a nyúlpofin. Tán ezért kapott ki, hogy neki szólt előbb? Nagyanyóban érzett néha egy kis féltékenységet.

Az óra végére megjött aztán ő is. Ahogy a szobában járt-kelt, a kicsit ünnepélyes, a mögötte mocorgó szavakkal küzdő arc, megerősítette Ágnest gyanújában. Nem hagyom megleckéztetni magam, ráncolta össze a homlokát. Amért kigömbölyítettem ezt a kis sündisznót? De mindjárt el is szégyellte magát; rájött, hogy jól jönne neki épp most, amikor a régi állás csak akadály, egy kis összeveszés. Holott rendes hely ez nagyon; nagyanyó is szinte túlbecsülte; amit a tanári karban, a kislány osztályfőnöknőjén át puhított, meg ami tekintélyt a társnői előtt szerzett neki: azt is az ő pedagógiai bűvészetének tudta be. Nem is volt esze ágában sem, hogy arra az egy-két hónapra cserbenhagyja őket. Csak az órákat kell átrendezniük. – Mi a baja Jolánkának? kérdezte Ágnes, amikor a kislány mint mindig, ha nagyanyónak közölnivalója volt, az óra végén szép alázatosan kiment. Látom, ki van sírva a szeme. – Az igazat megvallva, nemcsak ő vette szegényke a szívére. Én magam is, kezdte a nagyanyja, s szokott nazarénus édessége sem tudta elföldni megbotránkozását. Én elismerem az Ágnes tanárnő érdemét. Olyan szépen megnyílt a kis esze, mióta tanítja. Szegény cselédasszony vagyok, nyomta bele a „cseléd” szóba a sérelmét, de igazán nem sajnáltam volna az áldozatot a mostanin fölül sem. De hát néma gyereknek, tudja Ágneske… – Én tudtommal nem panaszkodtam senkinek, ráncolta össze Ágnes a homlokát, mert gyanította már, hogy Mária avatkozott a dolgába: ő lázította mindig, főként amióta az édesanyja is itt volt, s nagyanyó, úgy látszik, mégiscsak egyeztetni próbálta a lelkiismeretét s a szarvasi csomagokat. – Hisz épp az fáj mindkettőnknek, hogy nem; másképp intézkedett a sorsáról, vált a fájdalomtól éneklőbbé nagyanyó hangja. Hisz belátom én, hogy aki orvosnak tanul, az több hasznot húz abból… – Miből? kérdezte, s értette meg mindjárt, hogy miből. – De hát honnan tetszik ezt tudni? böffent ki belőle a csodálkozás. – Tudom, mondta nagyanyó kurtán. De ha odáig jó volt az én kis idétlenemmel biflázni… Ez a bifláz nem hagyott kétséget a kútfő felől; Mária terjesztette ki az igét Jolánkáról közös munkájukra is. Máriának kellett hazakukkantania, s azon melegiben az instruktorkodást megbélyegző kitételekkel élete új lehetőségéről beszélnie. A rejtély csak az volt, hogy Mária honnét tudja. Hisz nem is találkoztak délelőtt. – Hátha tudni tetszik, mondta Ágnes, visszanyomva hangjában az iménti bosszankodást, én sem akartam eltitkolni. Annál inkább, mert meg is kell beszélnünk, hogy tartsuk az óráinkat ezután. – Az óráikat? mutatta a fegyelmezett parasztarc a legnagyobb kedélyátcsapást, amelyre képes volt. Hát nem hagy itt minket gyámoltalanokat? – Mért hagynám? Erre a néhány hétre? Csak az órákat kell korábban tartanunk.

– Jolánkám, gyere csak be, szólt ki nagyanyó válasz helyett diadalmas édességgel. Mária néni nem jól tudta, nézett a kislányra, akinek a könnyeit a konyhafüggönyben, ahová a fejét dugta, nem sikerült hirtelen letörölnie. Ágnes tanárnő ezután is eljár hozzánk, s foglalkozik veled… Jolánka a nagyanyjára, azután Ágnesre nézett, s minden potyogó könnye egy szivárványló gömb lett az arcán fölsütő mosolygástól. – Hát te ezért sírtál? simogatta meg Ágnes meghatva a fejét. Az meg lehajolt, s nem törődve a nagyanyjával, csókolgatni, mosdatni kezdte az arcához szorított kezet, az elsőt, amellyel kis szomorú életében ilyen viszonyba került. Hogy a boldogság teljes legyen, Mária is berobogott. Őt az, hogy Ágnes nem volt a Verebély-órán (s tán valami más is, amiről nem szólt) úgy elkeserítette az egész közoktatás ellen, hogy hazaindult. A villamoson került egy akasztóra Halmival, aki valami más indítékból a poliklinikára igyekezett. – Hát ezt igazán nem gondoltam, hogy te ilyen szent vagy, mondta nagyanyó előtt, amikor tévedése kiderült. S Ágnes maguk közt sem tett szemrehányást neki; az ő kárörvendő kotnyelessége nélkül sosem tudta volna meg, mennyire szeretik.

Ahogy a két lány közt (jobbról a Vetési-ügy újabb fejleményeit suttogó Mária, balról meg Jolánka, aki mint szíve új zsákmányát simogatta a kezét) hazafelé lépegetett, a másnapi ügyelet helyett lassan az anyja költözött bele, a szívét reggel óta fogó szorongásba. Azt nem lesz olyan könnyű megnyugtatni, mint nagyanyót, aki megkönnyebbedésében, hogy Jolánka a tanítóképző fele vívő pallón nem marad vezér nélkül, nemcsak a kora délutáni órákba, de abba is belement, hogy az öt órából kettőt vasárnap délelőtt tartsanak. Amióta abba a levélbe belenézett, jobb lett köztük a viszony, s Ágnes egyre több részvétet előlegezett anyja jövendő gyötrődéseinek. Piroska, aki a társadalmi elfoglaltságai közé eső időt szerette trécseléssel kitölteni, az alkalmakat is megteremtette (egyrészt mint összemelegítő, másrészt mint megbeszélendő harmadik), hogy ez a részvét a kettejük közt levő fagyon, az anya-lányi viszonyra emlékeztető szavakban, pillantásokban üthessen át. Piroska Kertésznében ellentmondó érzéseket keltett. Kedélye, léhasága azzal a langyos biológiai iszappal pólyálta őt körül, amelyben görcsre kész természete ellazulhatott; vaskosabb paraszti lénye s főként bizonyos szokásai viszont enyhe lenézést borzoltak fel s mind több tiltakozást. Azt, hogy lakója, mint egy-két nap után megállapította, elég közönséges teremtés, még csak elviselte volna, de hogy a terítőt összehamuzza, sőt az ágyban is cigarettázik (Ágnesnak meg kellett néznie egy piciny körülpörkölt lyukat a paplanhuzaton) különféle rémképekkel korbácsolta a rendszeretetét. Azt sem szerette, hogy állandóan férfiak kísérik haza, a vőlegényén kívül – ez volt a patikus minősítése – egy nős zenetanár, sőt egy kócos taknyos is, akik fekete ürügyén úgy ott ragadnak, hogy Bölcskeyné éjjel két órakor nyit nekik kaput. – Isten neki, ha van egy udvarlója, mit bánom én, mit csinál avval, védte ki a felvillanó gyanút, hogy Ágnes az ő dolgát, melyet egész különálló, megbocsátható, szinte nem is létező esetnek tekintett, összeférhetetlennek érezheti ezzel a berzenkedéssel. De itt egy másik fiatal lány is van, nem lehet a házat rossz hírbe hozni.

Mindezek a fenyegetések persze nem zárták ki, hogy néha, főleg ha a gondolatai elől keresett menekvést, egész kellemesen üljenek együtt, mint most is, hogy Ágnes betoppant, a Kertészné rekamiéján. Piroskát érdekelte háziasszonyának a regénye, azonkívül mégiscsak tanárné volt, úriasszony, az első, akivel ilyen közel került s ott, ahol Ágnes, mert abban nőtt fel, semmit sem látott vagy csak haszontalanságot: ő a kézimunkák nemeitől a ruhaszabásig és szervírozásig mint egy élő ismerettárban lapozgatott. Most is épp Piroska első zenedélutánját tervezgették, mely Kertészné képzeletébe is belekapott, úgyhogy Károly bácsi féltveőrzött kínai csészéit is hajlandó volt az est sikeréért kockára tenni. Ágnes megjelenése persze másnap reggelre tolta az előkészületek folytatását. Ágnes világa – az egyetem, a férfiak közt forgó, hullákat boncoló orvostanhallgatónők, a fényes eszközöktől, üvegtől csillogó laboratóriumok: egy másik, utópiaszerű világ volt Piroska szemében; az pedig, hogy ennek a kicsit hűvös és kopott, de előkelőséget sugárzó lánynak a hallgatagsága mit takarhat: külön titok, amely felől anyját is hiába faggatta. S minthogy Ágneshez ritkábban férhetett hozzá, mint Kertésznéhez (amikor otthon volt, Ágnes nem volt otthon, s ha neki nem volt esti programja, az a szobácskájában tanult: a kettejük közt kialakult gyors rokonszenvnek, mely a drága lakást úgy megkívántatta, általában nem volt meg a remélt folytatása), mohó kíváncsiságával rögtön az ő életét kezdte nyitogatni. – Mi újság az egyetemen? Mondott valami jót a Verebélyetek? Verebély a sebész, akiben az Ágnesből kicsalt történetek alapján pompás, javakorbeli férfit sejtett: az egyetem című mese főalakja volt. – Ma nem jutottam el a Verebély-órára, mondta Ágnes titokzatosan, de szorongva is, hogy milyen meglepetést, sőt ribilliót fog ő itt mindjárt támasztani. Mert el volt szánva, hogy azonnal kipakol. Az hogy Piroska itt van, csak jó: szövetséges lesz anyja lecsendesítésében. – Miért? Hol voltál? szólt közbe Kertészné is. – Elcsavarogtam, ugratta őt Ágnes könnyelműen. Az anyja valaha nagyon szigorú gyerekhajtó volt: Ágnes minden fél év végén drukkban volt a megkívánt jelesek miatt. – Majd kifogsz egy abszenciát, buggyant ki most is az aggodalma. – Cinkotán voltam: növelte Ágnes a rejtélyt. – Ahol a bádoghordóba sózzák a nőket? kérdezte Piroska, aki csak a hírhedt kéjgyilkos Kis Béla gyilkosságaiból ismerte ezt a helyet. – Látod, erre nem is gondoltam, jegyezte meg Ágnes. Akkor tán nem is vállaltam volna el azt az állást. – Állást? kérdezte Piroska, a mesét betűzve Ágnes különös, zaklatott arcában, a fölcsillant szemekből. – Már megint egy állás! csapta össze Kertészné a kezét: hosszú, egyenes ujjait, fölháborodásra kész vonásai megnyúlásával is követve. – Ne tessék megijedni, nem instruktorit! tartotta vissza Ágnes a titkát, melynek a csodaszerűségét mintha most érezte volna meg igazán. – Na, mi sül ki ebből? mondta Kertészné, az ismert arc diadalmas fényétől kissé leszerelve. – Orvosit! – Ne marhulj, tört ki Piroskából az öröm, nagy markával Ágnes mindkét csuklóját megfogva, hogy közelebbről láthassa a szájából gördült szavakat. – Épp te kapsz orvosit. Egy harmadéves! zúgolódott Kertészné az öröme ellen védekezve, amelyet a hihetetlen hír már-már ráragasztott. Hiszen ha kutyát dobsz, orvost találsz. – Márpedig holnap énnekem kell szegény betegeknek vizitet tartanom. – Hisz még injekciót sem adtál soha! mondta Kertészné, aki mint volt ápolónő ezt fel is hányta a lányának: egy harmadévesnek már kellett volna rá alkalmat találni. („Hogy lesz belőled orvos; három éve jársz az egyetemre, s még egy injekciót sem adtál.”) – Majd megtanulom. Szerencsére elég kábultak szegények. Valamelyik kómáson kezdem, biztatta Ágnes a maga félelmét a hirtelen jókedvével. – De hát csakugyan mondd már; kaparta Piroska türelmetlenül a történetet. Helyettesítsz valakit? – Halmi szerezte, fordította Ágnes komolyra. A Kun utcai kórháznak van egy depandansza kinn Cinkotán, ahová a gyógyíthatatlan betegeket teszik. Ott kell a vezető főorvost, aki most megnősült, s más állása is van, a nap egy részében helyettesíteni. – Fenomenális! szorította meg Piroska a csuklóját még jobban. A nagyszerű szavak: depandansz, gyógyíthatatlan betegek, vezető főorvos, Ágnes mint helyettes: Kertésznét is elkápráztatták. Hisz ez volt, amit olyan türelmetlenül várt, hogy Ágnes ne csak a könyveit bújja, hanem hogy a Hadikórház orvosain megcsodált mesterséget űzze. Ágnes ezért mondta el több komolyan vétellel, méltósággal a dolgot, mint ahogy belülről érezte: így az állás káprázatában az elköltözés is átcsúszik majd.

De a hírben volt valami csodaszerű, ami Kertészné gyanúját nem engedte lelohadni. – No, és hogy fogod az egyetemet végezni? kérdezte. Most már egyáltalán nem fogsz órára járni? – De néni kérem, ott egy nap többet tanul, mint az egyetemen egy év alatt! állt barátnője pártjára Piroska. – Az órákat azért nem lehet mulasztani, mondta Kertészné szigoráan. – Az egyetemnek négy hét múlva vége, jegyezte meg Ágnes óvatosan, aztán négy hónap szünet jön. S nem várva be anyja újabb ellenvetéseit. – Az egyetemet különben is látogathatom. – Hogyan? Tündér vagy tán? Benn is, Cinkotán is eleget tehetsz? Ha butának tartasz is, ne etess mesével. – Az egyetemi idő alatt, nyolctól délután ötig, szabad vagyok. Az esti vizitre kell bemennem, s minden második éjjel ügyeletezek. – Szent isten, minden második nap! Hogy fogod azt bírni? Tudod te, mi az egy éjjeli ügyelet? tartotta fenn Kertészné növő elragadtatása alatt a sopánkodás folytonosságát. – Ez piciny osztály, tizenöt nő, húsz férfi. S nem háborús sebészet, mint ahol maga volt. Ezek szegények nappal is szunyókálnak, nemhogy éjszaka. S az ápolónő elintézi. Csak az a fontos, hogy ott legyen valaki… Benn lakjam, bökte ki elszántan. – Bennlakj? képedt el Kertészné. Akkor is, ha nem vagy ügyeletes? – Vasárnapot kivéve. Akkor itthon lehetek.

Kertészné Piroskára nézett, s nem szólt, ami csak a legelképesztőbb dolgoknál szokott megtörténni vele. Olyasminél, amit az ő éber gyanakvása sem tudott másodpercek alatt feldolgozni. Most is szinte látni lehetett, amint halvány arca mögött a megdöbbenésen, a sérelem sejtésén, a mohó gondolkodáson egyre magasabbra tornássza fel magát a mélyből jövő gyanú. – Nahát, ez szép dolog! mondta. Ezt találtad ki, hogy elköltözhess innét. – Nem költözöm el. Tetszik hallani, vasárnap ithon leszek. – Ez jár az ő fejében már régen, találta meg a szökő mélyvíz a csatornáját. Már az apjával el akart menni. Hogy engem megbélyegezzen. Hát jó, menj, jelentsd ki magad akár mára. – Dehogy jelentem, tiltakozott Ágnes bosszúsan. Akármennyi részvétet, mentőérvet gyűjtött össze magában az anyja rossz természetére s annak az okaira, amikor távol volt tőle; ha ez az igazságtalan vadság ott tört ki előtte, benne is ingerületet gerjesztett. – De ne hidd, hogy engem ezzel a mesével bemaszlagolsz! dobta föl Kertésznéből mint egy sötét ihlet a gyanú, azt, amire az előző másodpercben még maga sem gondolt, s most azonnal kimondott. Épp egy kis tudatlan medikát fognak ott alkalmazni, most, amikor menekült főorvosok futkosnak állás nélkül. A barátnődhöz akarsz költözködni, ahhoz a híreshez, hogy együtt fogadjátok a férfiakat.

Ebben a pillanatban, amikor Kertészné sérelme s féltékenysége ezt a vádat, amelynek a képtelenségét a dühöngő maszk alatt maga is érezte, mint egy diadalmas tromfot lánya arcába vágta: odakinn halkan, hogy előbb összenéztek: a másik is hallja-e, megszólalt a csengő. Mint legkevésbé elfoglalt, Piroska ugrott megnézni, ki az. – Amíg vissza nem jövök, ne folytassátok; szólt oda az ajtóból Ágnesnek, mintha egy mese vagy pletyka volna, aminek a hallgatója lett, s mindjárt el is nevette magát a kívánságán. Az emberi indulat-megnyilvánulásokat ő egyfajta mulatságnak tekintette, s szinte hálás volt az energiáért, amelyet az aktorok beleöltek; az meg, hogy az anyai tajtékzás jóvoltából Ágnesről valami olyat tud meg, ami kulcs lehet „északias” természetéhez, különösképp kedvére volt. Anya és lánya, ha nem is a Piroska felszólítására, percnyi treuga deiben figyelték az ajtónyitást s az előszobából érkező hangokat. – Ja, maga az? Épp jókor jön, hallatszott a Piroska nedvességtől rekedtes hangja. Csak jöjjön be, mutathatta az érkezőnek az utat. S már befele: Itt a koronatanú.

Az ajtórésben Halmi szégyenlős képe jelent meg; a nemszeretem lány zajossága azt a kis higgadtságot is összekavarta benne, amit a lépcsőn előre elkészített szavak és mondatok képében magára vett. Kertészné rátapadt szemében kétféle készség várta, hogy mit hoz ez a látogatás; stante pede (vagy ahogy ő mondta: standapede) hazugságon éri a lányát, vagy ő rá bizonyul az esztelen vádaskodás. – Bocsánat, hogy ilyen későn alkalmatlankodom, csókolta meg Feri, elveit feladva (az elnézéskérést ezzel a gesztussal egész létére kiterjesztve) a hosszú, vékony, kézimunkázó ujjakat. De Ágnesnek aggodalmai voltak, hogy az injekcióadásban nincs gyakorlata… Az új alkalmazásáról tetszik tudni már? állt meg mondat közben, mint aki esetleg nem jót szólt. – Hát csakugyan létezik az az állás? kérdezte Kertészné, most már csak kételye jogosságába kapaszkodva. Én nem is akartam elhinni. Egy harmadéves! – Ágnes nagyon jól megállja ottan is a helyét, mondta Halmi. De hogy az első kényelmetlenségen átsegítsem, hoztam egy Pravazt meg egy kis fiziológiás konyhasóoldatot, mondta örülve, hogy arcát a három rátapadt tekintet elől az aktatáska megnyílt szájára hajthatja, melyből egy orvosságos üveg, két kémcső s egy Petri csészében néhány tű, gézbe csavart csipesz s egy kis nikkeldoboz került elő.

Ágnes megindultan nézte a rossz, kopott táskából elősorakozó tárgyakat. Nem volt még karácsony, születésnap, mely gyöngédségből ilyen leckét adott neki (csak amiből a gyöngédség folyt, annak a viszonozhatatlansága okozott egy kis lelkifurdalást). – No, ez igazán kedves, nézett az aktatáskából felemelkedő fejre, bátran, mint akit hiába figyel a két asszony, úgy sem árulhat el semmit, sugárzó szemmel. – S honnét szedte őket, emelte le a nikkeldoboz fedelét. A magáé? – Kölcsönkértem, vágta el Halmi a további kérdést. Csak amíg megszokja. – Az csakugyan jó lesz, örült meg Ágnes. Megtanulom a tűt csipesszel rátenni, levenni. A fecskendőt összerakni. – Mért? mondta Halmi a gyermeki örömnek szóló mosolyban egy kis büszkeséggel. Injekciót is adhat mindjárt. Azért hoztam a konyhasó oldatot. – Hol? Itt? – kiáltotta Piroska, s mindjárt el is kacagta magát az ijedelmén. Ha kell, körülviszem mindhármukat a vállamon, de a szívástól elájulok. – Márpedig mi most nem az első segélynyújtást akarjuk gyakorolni, jegyezte meg Halmi visszafojtott ellenségességgel. Kertésznében még nem szállt le annyira a harag, hogy (mint különben kész lett volna rá) lánya eljegyzéséhez mestersége szerszámaival karját felajánlja. – De nincs is szükség rá, folytatta Feri, kísérleti nyúlnak itt vagyok magam.

Ágnes úgy nézett a Pravaz-dobozba, mint egy ékszertokba, aztán áhítatosan fölemelte a csipeszt, a lapos üvegcsészéből kiemelt vele egy tűt, a két ujja közé fogta a fecskendőt, s félénk pillantást vetett Ferire, hogy nem vét-e a sterilitás ellen azzal, hogy megfogta, s a kis egyköbcentis fecskendő csőrére, a maga bámulatára, egész könnyen ráhúzta a tűt. – Úgy, most tolja le a dugattyút, tanította Feri, az orvosságosüveg dugóját kihúzva, s szívja fel. A fecskendőbe mégiscsak került egy buborék, s Ágnes nagy élvezettel emelte, ahogy a klinikán látta a magasba, s nyomta ki belőle. Feri közben levetette s egy szék támlájára akasztotta a kabátját. Ágnes, ahogy a tűre szegzett tekintettel, a retinája szélével őt is szemmel tartotta, friss fehér foltot látott. Feri hetente legföllebb egyszer váltott inget, s gyanús volt, hogy maga mossa ki. Ez a vakító, új szabású ing, mérte fel Ágnes, ma délelőtt alighanem az üzletben volt. – Csak nem gondolja, ellenkezett Ágnes, hogy magát fogom itt összeszurkálni? – Miért ne, ha egyszer már idehozta, szólt közbe Kertészné, akiben a készülő aktus most már háttérbe nyomta a sérelmet. – Egy bőrredőt emel, mutatta Halmi a felgyűrt ingujjú kézszárán, s a redő irányában hirtelen beleszúr. Feri alkarját hosszú vöröses szőr borította; Ágnes egy oldalpillantással fölmérte a mellét: jól formált mellkasa volt, fejlettebb, mint hitte, de az is szőrös; két gomb közt, ahogy előrehajolt ki is bújt egy pamat. – De steril ez? állt meg Ágnes, mielőtt beleszúrt volna. – Hogyne volna. Akkor vették ki a sterilizálóból, tette hozzá az elfordult arcával Kertésznére mosolyodva. – Ágnes elszánta magát; a tű feje előreszaladt, s érezte, amint az irhában megakad, majd az intersticiumba süpped. – Úgy, most nyomja szép lassan ki… Nagyon jó volt, csak még határozottabban. Ágnesnek még egy adag konyhasót kellett felszívnia. – De hisz ez a tű már szennyezett. – Jó, vegyen másikat, hagyta rá Feri. Aztán még harmadikszor is szúratta, hogy meglegyen a kézügyessége; de most már oldat és friss tű nélkül. A harmadik tű, jelentette ki Feri zsarnoki pedagógus-élvezettel, az intravénáshoz kell. Szent isten, még arra is meg akarja tanítani, dörgölte meg Kertészné a nevetése fölött az orrát a mutatóujjával. – Érbe! Az sokszor az orvosoknak sem sikerül, magyarázta az ápolónői múlt a bánáti lánynak. – Vérezni fog? Akkor én kimegyek, jelentette ki Piroska. – Miért? Nem látott még vért? bújtatta Feri a hivatásszerű orvosi gorombaság alá a kutya-macska berzenkedését. Nem szólnék, ha férfi volna!

A nők nevettek, hogy kinyílt a csőre a doktor úrnak. – Intravénást, azt nem adok, jelentette ki Ágnes. A három szúrás felvillanyozta a vállalkozó kedvét, de az, hogy ő ebbe a jó bolond fiúba abból a gyanús oldatból, amely ki tudja, fiziológiás-e, valamit belenyomjon: azt nem. – De mért? unszolta Feri győzelemittasan. A szubkután az semmi! A vénát megtalálni, pláne, ha a beteg ideges, ez az, amihez egy kis biztonság kell. S egy gumicsövet kotort elő a táskából, amelyet eddig nem akart Ágnes elé tenni. – Igaza van, szegődött mellé Kertészné. Volt egy kis orvosunk, azt már a veríték lepte, ha intravénást kellett adnia. Pláne olyat, mint salvarsan, ami ha mellémegy, bajt csinál. Csak használd ki az alkalmat, mondta olyasformán, ahogy azt szokta mondani, hogy ki kell használni a férfiakat. – Az, hogy a lánya itt előtte intravénás injekciót fog adni, egész lázba hozta. Végre is abban egyeztek meg, hogy Ágnes csak a vénát fogja a tűvel megkeresni. A Feri vénái szerencsére jól fejlettek voltak, s ahogy Kertészné a gumicsövet leszorította, kisujjnyira megduzzadtak. – Na, én megyek, mondta Piroska, de mint a bűvölt, csak ott maradt. – De össze ne vérezzék itt nekem a terítőmet, jutott Kertészné eszébe ebben az ihletett percben is. – Hol itt a vér? jegyezte meg Ágnes kishitűen, Feri a készenlétben tartott epruvettát mutatta oda a kézimunkájáért aggódónak. A vér némi bökdösés után csakugyan megjelent, előbb a Feri karján, aztán a kémcsőbe is belefolyt néhány csepp. – Jesszus, rángatta Piroska futásra készen azt a pórázt, amely a látványhoz fűzte. Ágnes, amikor Feri karján a vörös sávot észrevette, gyorsan kirántotta a tűt. – Érdekes, nem is vettem észre, hogy benn vagyok. Pedig benn volt, emelte Feri a lány felé a kezében levő vért, mint valami Grál-ereklyét. De ő is sápadtabb volt a szokottnál. – Egész jól csinálta? Nem? kérdezte Kertészné Halmit, mint valami professzort, aki belelát lánya orvosi sorsába. Közben egy kis vörös csöppet fedezett fel a miliőnek nevezett terítőn, ami a tű gyors kirántása közben freccsent oda. – Mondtam, hogy be fogjátok vérezni a terítőmet, jegyezte meg az eset súlyosságához képest rendkívül szelíden.

A kis társaság még vagy másfél órát együtt maradt. A kiállt izgalmak után mindenki rendkívül eleven volt. Kertészné Ferivel is elmagyaráztatta, miféle osztály az, amelyen a lánya működni fog, amikor pedig elment, dicsérte: milyen önfeláldozó barát (arra, hogy a sánta fiú más lehet, nem is gondolt), s maguk közt is elmondta: mennyit tanulhat ilyen helyen egy medika. Ágnessel pedig lelkiismerete megnyugtatásául megígértette, hogy vasárnap mindig nála fog ebédelni, s ruhái rendbehozását őrá bízza. Ágnesnek lefekvés előtt a műtőben porosodó kémcsőállványok jutottak eszébe, s hálóingben már, átnézte a Belgyógyászati diagnosztikának a laboratóriumi vizsgálatukra vonatkozó részét. Azt azonban, hogy Feri látogatásának mit köszönhet, másnap látta csak a szúrások emlékével a kezében: már nem tartotta olyan reménytelennek a ráváró próbát, az ötórai vizitet, s növő szorongás helyett sajátságos harci lázban töltötte a napot. Minthogy ez Jolánkátlan nap volt, már négykor kinn volt a telepen, s kétszer körüljárta a kórházfalat, amikor tíz perccel a megbeszélt időpont előtt bement. Az udvar üres, úgyhogy észrevétlen jutott el Balla szobájáig. A kopogtatásra, mely szolgálatba lépését jelentette, nem jött felelet. A kis műtő nyitva volt, de abban is csak a tárva feledt ablak lebegtette a szürőpapírokat. Egy ideig ott járt-kelt a folyosón, hogy tán fölfedezi őt valaki. Majd az jutott eszébe, hogy tán túl soká járkált a ház körül: megkezdődött a vizit, s első napját pontatlansággal kezdi. De mire a kórterembe benyitott volna, az ismerős suhogást s olvasócsörgést hallotta maga mögött: Viktória nővér lépett ki a folyosó végén levő kis kápolnából. – Dicsértessék, köszönt rá, mert az anyja s Piroska azt mondták, apácának nem illik jónapot köszönni, s itt minden jel szerint Viktória nővér volt a legnagyobb hatalom. Mindörökké, fogadta el az apáca, Ágnes érzése szerint piciny iróniával, mint aki ezer jelből érzi, hogy így csak egy protestáns ejtheti ki, belepirulva a köszönésüket. – Nem késtem el? födte be a rosszul sikerült üdvözlést az eleven kérdésivel. – Nem, nagyon jókor jött, mosolygott Viktória nővér. – Nem lehetek ellenszenves neki, gondolta Ágnes a krónikusan csillogó szemüvegbe nézve. Vagy ez csak álarc rajtuk? – Sajnos, Balla doktor úrnak valami elfoglaltsága támadt, mondta ugyanaz a mosoly, s elnézését kéri, hogy nem lehet itt. – Akkor hát… a vizit? kérdezte Ágnes meghökkenten. – Majd az is meglesz valahogy, mondta az öreg hölgy, mint aki forma szerint fölötte álló, de valójában a gondjaira szoruló, naiv gyerekkel beszél. – Én tartsam? nézett rá Ágnes. – Ha kedve van hozzá, mosolygott Viktória nővér. Ez gyönyörködik az ártatlanságomban, gondolta Ágnes, s hogy még jobb benyomást tegyen a magas, fűzős cipőjű, rossz ízületű nőre, aki ettől a kedvét lelő pillantástól hatalmasságból testi tulajdonságokkal felruházott öregasszonnyá változott, még túlozta is azt a zárdai ártatlanságot. – Akkor tartsuk tán, nevetett segítségkérőn. Hogy túllegyek rajta… Az, hogy Viktória nővér lesz első orvosi szereplésének a tanúja, akinek a reflexei is elnézésre neveltek, voltaképp kellemesebb volt, mint ha Balla beduinszeme előtt kell ügyességből vizsgáznia. – Itt nem sokból áll a vizit, mondta Viktória nővér mosolyogva, s köpenyét megemelve az olvasó alól egy kulcscsomót húzott ki. Ágnesnek most az volt a benyomása, hogy ami az elébb anyai jóakaratnak tűnt, csak udvariasság; válasza tapintatosan, de távoltartón tolta őt vissza az orvos szerepébe. – Megkérdem, hogy van, s nincs-e valami panasza? mondta Ágnes, mialatt a friss, de elég szánalmas köpenyt, amellyel Viktória nővér a szobája melletti raktárból visszatért, klórszagával együtt magára vette. – Injekció lesz? kérdezte, hogy az apáca nem felelt. – Majd szólok, mondta a terembe nyitva, s Ágnesnek, ahogy előre engedte, megint úgy rémlett, hogy úszókötélként van rajta jóakarata.

Ahogy belépett, hangos jóestét köszönt, s ezzel az új szokatlan jóestéttel három tétova csoportba osztotta a szürkülő szobában derengő testeket: volt, aki meg se moccant, volt, aki a fej arra fordításához szükséges mocorgást végezte, s aki bágyadtan vissza is köszönt. Ágnes odalépett az első ágyhoz. Az egyszerű vaságyból fej felől egy rúd nyúlt föl, azon fekete tábla, krétával a beteg neve, életkora, alatta a diagnózis. A klinika után, ahol közvetlenül a fej felett, a keretbe fogott tábla csillogott a leletekkel, ez a fölnyúló palatábla olyan szegényes, közkórházi volt, amellett mintha készülő fejfák árnyát vetette volna a betegre. – Hogy tetszik lenni? módosította Ágnes a tervbe vett kérdést, a kövér, ősz hajú asszony előtt. – Megvagyok, kérem, mondta az mosolyogva kicsit, mintha ő is tudná, hogy ennek a kis orvosnőnek a kérdése csak játéknak számít. Ágnes a feje fölé nézett. Myodeg cord – szívizomelfajulás, egészítette ki a rövidítést. – A szívére nincsen most panasza? kérdezte, s hogy megmutassa, nem olyan tudatlan ő, mint a néni mosolya hiszi, hozzátette az annyiszor hallott kérdést: – A balkarba kisugárzó fájdalmai? De a néni csak megcsóválta a kócos ősz fejét, mint akinek nincs több felelni valója. Ágnes hátranézett, hogy lesz-e injekció. De Viktória nővér nem volt ott mögötte. A második ágyhoz lépett, abban egy mozdulatlan, halottsápadt beteg feküdt, csak az arc rángása, a paplan átrajzolódó apró rúgásai jelezték, hogy él. Ágnes nem tudta, odahajoljon-e hozzá, megpróbálja föltenni a kérdést, vagy továbbmehet. – Urémiája kezdődik, hajolt oda tapintatosan a műszeres tálca fölött (ezért ment át a másik szobába) Viktória nővér. Ágnes egy pillantást vetett a sápadt, nehéz szagú testre, s továbblépett. A következő ágyban egy magas, sovány nő ült; ő volt az egyetlen ülőbeteg a szobában; újságlappal legyezte az arcát, mintha fülledt vasúti kupéban lenne, s élénk, kicsit ellenséges szemmel figyelte a vizit közeledtét. Ágnes még oda se állhatott elé, ő a vállán át, mintha ott se lett volna, Viktória nővérnek támadt. – Ha nem csinálnak itt valamit, Viktória nővér, meglátja, megbolondulok maguknak. Ez a Kollerné, ha nem horkol, énekel vagy a menyével veszekszik. Már megint nem aludtam egy szikrát sem éjszaka. Hogy lehet egy ilyen eszelős vénasszonyt a normális betegek közt tartani. – Majd kap egy kis megnyugtatót, mondta Viktória nővér, attól majd alszik. – De ne valami valeriánát, nem vagyok én kanmacska, hogy macskagyökeret adjanak. Emot adjon, hogy aludjak végre. – Azt kap, látja, mondta Viktória a letört végű ampullát Ágnes elé tolva. Az asszony, akinek a készen tartott panasz, mintha Viktória nővérre szűkítette volna a látóterét, botnyi karján a csíkos inget gyűrögetve, csak most vette szemügyre Ágnest, akit a kifakadás, melytől a beteg szeme kidülledt, s a nyakán levő vénákkal berajzolt zsák rózsaszínűre színeződött, úgy megzavart, hogy a csipeszbe vett tű remegni kezdett a kezében. Egy pillanatig némán nézték egymást, az orvosnő mozdulatait figyelő beteg, s Ágnes, akinek végre sikerült a morfiumos ampullából az oldatot felszívni. – Ez a hölgy nem tud injekciót adni, kiáltotta a beteg, mielőtt Ágnes a karját megfoghatta volna, s hátrafeszítette magát az ágyban. – Maga már megint okoskodik, Schwartzerné, szólt rá szigorúan Viktória nővér, s olyan eréllyel fogta meg s tolta a tű elé a vonakodó vállát, amilyet nem várt volna az ember a mosolyától. Ágnes érezte, hogy ebben a percben dől el a sorsa. Egy pillanatra, mintha valami haragféle lőtt volna a félelmébe; a veszélyeztetettség állati reakciója, mely az ellenségre ugraszt. Olyan gyorsan döfte be a tűt, az összecsípett bőr alá, hogy Schwartzernénak sziszegni sem volt ideje, már ment a folyadék az irha alá. – No látja, mondta Viktória nővér, Schwartzerné felé mogorván, Ágnes felé azonban (ő legalább így érezte) biztatón, elismerőn. Ágnest ettől az elismeréstől – vagy amit annak tartott – olyan diadalérzet fogta el, mint a jeles kémiaszigorlata után sem. – Fájt? loccsantott ebből a diadalérzésből még Schwartzernéra is egy fölösleges kérdést, mintha egy tapasztalt orvos vetné oda az oktalan gyermeki félelemnek. Schwartzerné azonban nem felelt, csak a vállát szorította a szúrás helyére, s bizalmatlanul követte, aki adta.

Ágnest úgy kimerítette ez a tusakodás, hogy csak a második vagy harmadik ágynál ocsudott föl, hogy is került ő ide, föltette-e a szokott kérdést, pedig nyilván feleltek, s ő is felelt rá valamit, szájában ott volt a hangjának a maradványa. Csak ahogy a csendes reszeketés egyre jobban kijött a köpeny alatt, úgy tért vissza a sajátságos öntudatlan lélekjelenlétbe, amely idáig hozta, az öntudat s nyugalom. – Koller néni megint rossz volt, hallotta a füle mellett, a Viktória nővér hangját. Hát ez a Koller néni? gondolta s jobban megnézte az öregasszonyt, akinek csapzott haja, mosolygó vörös arca, most is mintha valami delírium gőzében lenne elmerülve. A táblára nézett: dementia senilis. – Hallucinációi vannak? fordult Viktória nővérhez, inkább hogy magának bizonyítsa, mennyire nyugodt már: figyeli a beteget, orvosi műszavakat használ. De Viktória nővér vagy mert nem akarta elkapni a labdát, vagy mert valóban nem ismerte a kifejezést: – Elbeszélget szegényke magában, mondta a hivatásos részvéttel. Kollerné után újabb injekció következett. Egy kerek, tésztás arcú néni, aki mialatt Kollernénál álltak, már nagy készséggel tűrte fel a ruha ujját. – A múltkor ebbe kaptam, mutatta Ágnesnek a másik karját. S mint a bátor gyerek, aki büszke rá, hogy neki nem fáj a himlőoltás, Schwartzernénak is odaszólt. – Nézze, Schwartzerné, én nem félek a doktorkisasszonytól. Beadja ő azt nekem szép ügyesen, ugye? s rámosolyodott Ágnesre. S Ágnes, bár a keze jobban reszketett, mint előbb, most valóban szinte virgonc, vállalkozó kedvvel húzta fel az ampullát, hogy meglesz már a második injekciója is. – No ugye, mondta az asszonyság. Egy kicsi visszafolyt. De azért ez is használni fog? Ágnes boldogan helyeselt. – Intravénás nem lesz? kérdezte Viktória nővértől, mint aki annak a beadására is vállalkozni merne. – Egy salvarsan, de azt Füredi doktor úr (ez volt a segédorvos neve) adja majd be. Átmentek a kisszobába, ahol a négy rákos feküdt, de azok csak ópiumcsöppeket kaptak. – Végeztünk is? kérdezte Viktória nővért, mikor az a kis szoba sarkában a műszerasztalra a tálcáját letette. – Mára igen, mondta azzal a félmosollyal, melyről Ágnes sehogy se tudta eldönteni, érti-e az ő boldogságát, csendesen együtt örül-e vele, vagy csak a sokat látott közöny s az apácakedvesség csillog a szemüvegén. – Nem hasznosíthatnám még magam? kérdezte Ágnes. – Hát ha kedve van… a doktorkisasszonynak, van egy-két kitöltetlen anamnézis. Fésüsné például, mutatott az egyik rákos asszonyra, ő tegnap jött be.

Viktória nővér, derekán az olvasó, kicsörgött, s Ágnes ott maradt a szoba sarkában, a kis asztalnál, mely a műszeres tálca, az alkohol, benzin s a kórtörténetek helye volt. A legtermészetesebb az volt, hogy ezek mögé mentse az elfogultságát, amely most, midőn mint valami osztályos orvos, a betegeivel egyedül maradt, a magasban égő villanykörte fényin s az ágyak árnyékain osztozó szobában elfogta. A klinikán az orvostanhallgatóknak nem volt szabad a kórlaphoz nyúlniuk, úgyhogy az a kis mozdulat, mellyel a mappa zöld szalagát kioldotta, szinte szakrális borzongást váltott ki benne. A három beteg némán nézte a kórtörténeteket sorra maga elé emelgető doktorkisasszonyt: Fésüsné, akinek a nevét mondták, föl is ült, mint aki elkészült rá, hogy történik vele valami. Azt ők is természetesnek találhatják, gondolta Ágnes, mialatt a lapokat váltogatta a kezében, hogy előbb tájékozódnom kell a betegek felől. (Legalább látják, súgta közben a novícia hiúság, hogy értek a dologhoz.) Valójában abból, amit olvasott, alig jutott valami a tudatába. Végül, a legalsó lapok közt megtalálta a Fésüsnéét, teljesen üres volt, csak a neve volt rajta, nyilván a Viktória nővér halvány ceruza betűivel s benne egy röntgenlelet. A kórelőzménnyel itt, annyit látott már, nem sokat bajlódtak, inkább csak az volt kitöltve, hogy a mostani betegség mikor kezdődött, s honnan, milyen diagnózissal utalták ide. – Akkor, ha megengedi, kiállítom a kórlapját, lépett Fésüsnéé elé. Minthogy töltőtolla nem volt, s az asztalt a tintával odahúzni feltűnő lett volna, úgy gondolta egyelőre csak ceruzával jegyzi be a vázlatot. (Ha lesz pénzem, veszek egy töltőtollat, határozta el. A köpenyzsebben a sztetoszkóp mellett az olyan orvosi, de lám, nélkülözhetetlen is.) Fésüsné engedelmesen ült, karját lelógatva az ágyon. Nagy ökörszeme volt, csak világoskékben, s vonásai éppoly megadón csüggtek lefelé, mint karjai. – Lefekhet, nem lesz vizsgálat, csak kikérdem, mondta Ágnes a székét az ágy mellé betolva. Fésüsné azonban ülve maradt, mint aki tudja, mivel tartozik a doktoroknak. – Jól esik ülni egy kicsit? fogadta el Ágnes barátságosan, s kezdte kérdésekre fordítani a rovatokat. – Berhidai? kiáltott fel meglepetten, mert az asszony Berhidán született. A tükrösi elbeszélésekben gyakran hallotta Berhidát, anélkül hogy tudta volna pontosan, merre van. Most ez a szinte mesebeli név, mégis egyszerre közel hozta, szinte kivetkeztette absztrakt betegvoltából az asszonyt. Az azonban nem úgy felelt, ahogy várni lehetett (ezen mérhette a csüggedtségét vagy bárgyúságát), felvillanó szemmel: Tetszett már ott lenni? Hanem csak annyit, hogy: – Már nem vagyunk odavalók, Lángmajorban voltunk cselédek, amíg fel nem jöttem. Így aztán Ágnes se tört ki: hogy hát Tükrös nevét hallotta-e. – Ezt már a Kun utcában is kérdezték, mondta Fésüsné, amikor a gyerekkori betegségeire tértek. De ott se tudtam megmondani. Azt tudom, hogy voltam beteg, de hogy mi bajom volt, azt nem tudom. S az elgondolkozott arcával mutatta, hogy benne megvan a jóakarat, hisz az ő bajáról van szó, de ha egyszer cselédek voltak ők akkor is, nem jött őhozzájuk doktor, hogy megmondja, mi bajuk. Ágnest nógatta a rovat: nem tudta, oda szabad-e írni, hogy nem emlékszik. – Kiütés volt a testén? Vörös pöttyök? – Az mintha lett volna. Vagy csak a Mariskának volt, aki meghalt a vörösben? Ez nyilván családi beszédtárgy, így maradt meg a fejében. – Magának nem az volt, vöröse? – Nem. Énnekem nem volt olyan súlyos. Ágnes végre is beírta: vörheny, kérdőjellel.

A Fésüsné válaszai a későbbiekben se lettek pontosabbak. Arra, hogy mikor vette kezdetét a mostani betegsége, azt mondta: – Már rég vettem észre, hogy nem vagyok olyan, mint azelőtt. Arra, hogy miről vette észre, hogy beteg: – Csak úgy elaléltam, kérem. Kapálás közben is egyszer csak érzem, hogy elgyengültem. De az Ágnes képzeletében, a medikus kíváncsiságot kísérő részvétben, ezek az együgyű válaszok jobban kirajzolták Fésüsnét meg a betegségét, mintha kórház habitűéként előremondta volna a pontos válaszokat. A szomszéd beteg, aki Ágnes közbetolt székinek a másik oldalán feküdt, amikor az egy pillantást vetve a röntgenleletre, a bélpanaszai felől kezdte Fésüsnét faggatni, hirtelen felült, s a füléhez hajolt, mint aki a további kérdezősködéstől akarja megkímélni: – Cécéje van, mondta, de úgy, hogy az érdekelt is meghallhatta. Fésüsnét nyilván olyan együgyű lénynek tartotta, aki felől akár azt is mondhatná: rákja van, attól se lenne bölcsebb. Az újabban lábra kapott rövidítéssel, mellyel az orvosok akkoriban kezdték kímélni a betegek fülét, inkább a maga beavatottságát bizonyította. Ágnes meglepetten nézett a közbeszólóra: kis macskafejű asszony, a bizalmasan hunyorgó szeme fölött deres frufru (megmaradt neki, vagy itt is kisüti valahogy) villant Ágnesre. Azt, hogy a társának rákja van, azzal a szinte kárörömmel elegy titokzatossággal mondta, amely mint Ágnes megfigyelte, majd mindenkit elfog, amikor egy reménytelen diagnózist mond ki a másik ember gyanútlansága mögött. De hisz Balla őneki azt mondta, hogy a kisszobában csak rákosok vannak. Akaratlanul is a közbeszóló táblájára nézett, de azon a villany fénye szétszikrázta a betűket. A beteg azonban elkapta a pillantását, s huncutul rámosolygott. – A diagnózisomat nézi a kisasszony? Azt gondolja, mert itt fekszem, nekem is cécém van? Ez sokkal csendesebb szoba, a Balla doktor úr azért fektetett ide. – S a néninek mi baja? kérdezte Ágnes reménykedve. – Tessék belepillantani az iratokba, mondta huncutul. Majd, hogy ne kelljen vesződni vele, szinte büszkén: – Énnekem neoplazmám van.

A kikérdezés ezután úgy ment tovább, hogy a közbeszóló apró magyarázatokkal toldta meg, mint aki már előrébb jutott a szegény jámbor sorsában, Fésüsné válaszait; mindjárt a maga sorsát is hozzávágva, úgyhogy a cselédasszony története, akit Lángmajorból már csak a kibírhatatlanság hozott fel a Pesten élő húgához, a második Mariskához, meg a Hubernéé (így hívták a frufrus nőt), akinek tíz évvel ezelőtt tévedésből levették a mellét, holott, mint kiderült, adenomája volt, párhuzamosan haladt egymás mellett. A harmadik ágyban az ajtóval szemben fekvő asszony, csak a nyakát fordította feléjük, s nagy felakadó szemefehérjével s egy-egy nyögéssel jelezte fájdalmát, melyet az ópium se csillapított, s türelmetlenségében egyszer-egyszer a másik oldalára vetette magát. – De sokat tud beszélni, mondta inkább a maga bosszúságának, mint a negyedik betegnek, aki ágya sötétjébe veszve életjelt sem adott, hogy aztán egy idő múlva megint visszadobja magát őfeléjük. Ágnes azonban szívesen hallgatta nemcsak Fésüsné, de Huberné történetét is (akinek jobb időkben illatszertára volt), s akiben az életösztön ekkora ravaszsággal nem vette tudomásul a feje fölé kiírt diagnózist. A cselédasszony kikérdezése közben véget ért. Amikor a húgával a Kun utcába elment, ott előbb azt mondták, van valami a hasában, meg kell nézni. – Fölvágni, gondolom szúrta közbe, de aztán megröngönyöztek, s azt mondták, elég, ha besugározzák. Hogy az megvolt, aztán hozták ide. De én már nem bízom, fejezte be szomorúan.

Huberné azonban, akit boldoggá tett, hogy nem hurrogják le, nem várta ki, amíg Ágnes mond egy-két vigasztaló szót, ő maga kezdte Fésüsnét dorgálni: hogy mondhat ilyet, nem szabad az embernek olyan hamar elcsüggedni, s közben Ágnesre hunyorított, mint akik tudják, hogy áll a dolog. – S ez a mostani, a neoplazma, ez hogy kezdődött? kérdezte Ágnes most már őt, mikor az elbágyadt Fésüsné megkérdezte, hogy lefekhet-e. – Mellhártyám lett, magyarázta Huberné, csak nem gyulladás, úgy mondja a Balla doktor úr, hanem neoplazma. Tetszik tudni mi az, burjánoznak a sejtek. – Az, nézte Ágnes a beszédes asszonyt. Amit hallott, végtelenül szomorú volt, s neki mégis össze kellett szednie magát, hogy ne örüljön neki, hogy kórbonctanon megtanulta, mi az a neoplazma, s hogy az az adenoma nem mirigydaganat, hanem igenis rák volt, a mellhártya meg az áttét, s hogy a beavatottságnak azzal a kárörömével ne hallgassa a magát ámító férget, amivel az kacsintott rá, olyan visszatetszőn. – Nem a néni napozott kinn a délelőtt a ház előtt? kérdezte hirtelen, amikor Huberné azt is elmondta, hogy a húga Balla doktor úr régi ismerőse, ezért is irigyelik a betegek. (Mert ezek, szegények, tetszik tudni, olyan elfekvők jobbára). – De, hogyne kunkorodtak fel szinte a büszkeségtől a frufrujai, ezért is pletykáznak rám, hogy van egy gavallérom, hisz látta, a férfiről. De ha egyszer azzal kellemesebben el tudok beszélgetni, mint ővelük.

Amikorra Ágnes leült az asztalához, hogy a ceruzával írt kórelőzményt bemásolja, Füredi, a segédorvos jelent meg, a Salvarsánt beadni. Kis szőke ember volt, aki gyors mozgással, szapora, eleven beszéddel s az orra alatt némi bajuszkával iparkodott magát igénytelensége tudatán túltenni. – Á, az új kolléganő, mondta a szobába benézve, s a fölálló lány felé sietett, hogy üdvözölje. A meglepődésén érzett, hogy játssza csak; tudta, s készült is rá, hogy az új nőnek itt kell lennie, Salvarsán beadás közben társalogni fog vele. – Balla alorvos úr már említette. Egy derűs színfolt ebben a hullakamrában. Ezt a mondatot már nyilván azelőtt elkészítette, mielőtt a szobába lépett. De ahogy a felálló lányt, aki szebb s komolyabb volt, mint gondolta, meglátta, kezét az agyonmosdatott kezébe vette, úgy érezte, hogy a belépő nem volt jó, s egy kis pír szökött a homlokára. – Végzett már, vagy még medika? menekült a szakmai fölénye mögé, holott ezt is tudta valószínűleg. Tehát egy kis ízelítő az orvosi gyakorlatból. Ezt gúnnyal mondta, s mindjárt hozzá is tette: – Ha ez annak nevezhető. S közben már bontotta a Salvarsan dobozt, s fehér ujjai hangsúlyozott szakszerűséggel láttak az ampulla töréséhez, a keveréshez. – Adott már be intravénást? – Nem, azt még nem, mondta Ágnes, s ő is elpirult kissé (azért-e, mert nem, vagy mert a mondata úgy jött ki, mintha másfélét már sokat adott volna). – Alkalomadtán szívesen asszisztálok a kolléga kisasszonynak. De a Salvarsan, tetszik tudni, kényes. S már indult is, a tízcentis fecskendőt maga előtt tartva, a másik szobába. Ha egypár csepp mellémegy, csinos nekrózist kap az ember, mondta már a beteg fölött. S az még itt is kellemetlen. No, mi lesz, anyukám? szólt rá a sovány barna asszonyra, aki csak a fejét feszítette fel a lüktető nyaka fölött, melyben mintha egy külön szív dobogott volna. – Injekció? kérdezte az, mert szokatlan volt, hogy nem Balla doktor úr, hanem a férfiak orvosa adja neki az injekciót. – Miért, mit gondolt, miért állok itt ezzel a spricnivel; rohamra készen, mint valami ulánus? Amikor a négy keresztjét beszedte, biztosan fürgébb volt, jegyezte meg, mielőtt az oldatot a beteg karjába kezdte ereszteni. – Úgy, most lassan kiengedhetjük, szólt Ágnes felé, aki a beteg feje felől állt, és a gumicsövet szorította. Anélkül, hogy ránézett volna, érezte, hogy ez az orvosi durvaság, melyet egy vidéki sebészorvostól hallott, nem imponált ennek a lánynak.

Ágnes gyors ösztönével, mellyel a férfiakban tájékozódott, valóban kitérképezte már, kivel van dolga. Az a kis másodlagos ivari járulék az orra alatt, milyen gonddal kefélgetheti össze. Ez a trágárság is úgy jön ki alóla, mint fiúgyerekből a nagyos káromkodás. – Cigány, igazolta Füredi a kisszobába visszaérve, a mondását. De azt, hogy „ki tudja, milyen árokban szedte össze”, már lenyelte. Voltaképpen egészen fölöslegesen nyomjuk belé a Salvarsant. Aorta insufficiencia, elég csinos aneurysma. De hát a Wassermann! Ut aliquid fecisse videatur, dobta be nem is egész jó helyen a mondást, melyet Ágnes is ismert, Verebély használta a reménytelen esetekre, ahol mégiscsak tenni kell valamit. – Ez itt az egész munkánk, magyarázta, a tízes fecskendőt áthúzva s az alumínium dobozba visszatéve. Tökéletesen mindegy, hogy teszünk-e valamit. Hullakamra, ismételte meg, mintegy önigazolásul a bemutatkozó szavát. Éppen hogy mozognak… De hát mit tegyen az ember? Valahol el kell átmenetileg helyezkedni… Majd a hiúság hullámán, mely úgy jött fel belőle, mint a pirulása: Én ugyan remélhetőleg nem leszek itt soká. S egy vidéki kórházról kezdett el beszélni, ahol a nagybátyja belgyógyász főorvos; ott már készítik az ő helyét. Szóval, a kolléga kisasszony ma éjszaka már itt alszik minálunk? kérdezte búcsúzóban. Az első ügyelet, tette hozzá, s megint elpirult, mint mindig, amikor fölényes akart lenni, mintha lenn, a vegetatív idegrendszerében valaki hazugságon fogta volna a szájára kent fölényt. – Igen, kicsit tartok is tőle, mondta Ágnes, hogy leguggoljon ezelőtt a minden szavával ágaskodni akaró ember előtt. – Viktória nővér régi bútor, s különben is, mi történhet? Tegyük fel a legrosszabbat, adrenalint ad be morfium helyett. Egy héttel előbb kerül a bádogasztalra. Éjféltől különben én is itt vagyok már; ha szüksége van valamire, rendelkezésére állok. Egy kis kamaraegyüttes Irányi professzoréknál, jött fel benne újabb hullámban az önérzet… Gordonka, felelte Ágnes meglepett kérdésére. De ma talán nem is kell játszanom. Hiába, muszáj ismeretségeket kötni. Még udvarolgat is az ember, mondta, és megint elpirult.

Ágnes mosolyogva ült vissza a kórtörténete mellé. Az őt is mulattatta, ha egy férfi abba a sugárkörbe jutva, amely, úgy látszik, minden fiatal nő körül ott van, vergődni kezd, csapkod az önérzetével, mint a megzavart pillangó. Ezzel könnyű lesz társalogni, gondolta. Az egész idő alatt csak ő beszélt, én csak annyit mondtam, hogy „tartok tőle”, meg „mit játszik”? Őneki azonban folyton bizonyítani kell valamit, ami, maga is tudja, nincs úgy. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha szép csendesen odaáll, s azt mondja, csak a modorával: én egy szürke kis egér vagyok, egy fokkal még tán szürkébb, mint te, de ha kedves leszel velem, megtanítlak arra, amit tudok: intravénásra, lumbálpunkcióra. Vajon mit gondol most, amíg a kis sovány nyakát feszítve az inggombját beteszi: „elkápráztattam ezt a kis nőt”, vagy „hülye voltam megint”? – Nem jó ember, jegyezte meg Huberné az ágyából, mintha csak a gondolatába látott volna. Vigyázni kell vele, tette hozzá ravaszul. Ágnes a betegekre nézett, persze, azoknak egy kis mulatság volt az ő találkozásuk, a doktor meg az új doktorkisasszony; még a Fésüsné kék bociszemiben is érdeklődés látszott. – Hát az igaz, hogy nem olyan mint a Balla doktor, jegyezte meg az a beteg is, aki idáig csak dobálta magát, s a Huberné beszédét sokallta. Szerencsére egy csoszogó papucs meg egy nagy has jelent meg, valami megesett lány, aki itt várta be a szülést, s így Ágnesnak nem kellett sem felelnie, sem visszautasítania a közeledést. A rákosok kezdték találgatni, hogy mit kapnak. – Dara lesz, resztelttel, mondta Huberné. – Gríz, érzem a szagát, mondta undorodva a hánykolódó. – Ugyan, hogy érezné? A gríznek nincs is szaga. De csakugyan tejbegríz volt, apró bádogtányérokban hozták, egy kis préselt lekvárral. – De nem olyan csomós, mint a múltkor? kérdezte Huberné, aki elsőül kapott, ellenséges nyájassággal a takarítóasszonyt. – Több a víz, mint a tej, jegyezte meg a hánykolódó, az evéshez váratlanul felülve. – Azt kinn isszák meg, szólalt meg egy száraz hang, (mely mintha egy nedvességet vesztett gégéből jött volna) a negyedik ágy felől, melyről Ágnes azt hitte, hogy alvót vagy eszméletlent takar sötétjébe. – Hejába, nem tudom megenni, sóhajtott fel Fésüsné, aki idáig semmit sem szólt, csak ült a bádogtányér fölött, s szép csendesen beletette a kanalat. Huberné papirost húzott ki a párnája alól. – Egy kis keksz, a lányom hozta, magyarázta a papírzörgésre odapillantó Ágnesnek. Ezzel tán jobban csúszik… Az, hogy őneki keksze meg látogatója van, szintén az irigységkeltő privilégiumai közé tartozott. A terhes egy idő múlva visszajött a tálcájával, melyen a gríz fele odafagyva, elkenve, elcsöppenve ment vissza a moslékba. Aztán Viktória nővér olvasója, hosszú szoknyája kezdett el csörögni, suhogni odaát. A betegek az esti dolgukat végezték. Volt, aki mint Huberné, kiment, más leszállt az ágyáról, mások alá ágytálat kellett tenni. Viktória nővér lehúzta a földig a villanykörtét, amelynek ernyője nem volt, de húzója igen; aztán átjött Ágnesékhez, itt egészen eloltotta a villanyt, s egy kis virrasztó lámpácskát tett elé. – Nem zavarok itt? kérdezte Ágnes, felállva a kórtörténet mellől. – Nem, dehogy, mosolygott Viktória nővér a naivitáson, hogy egy orvos tekintettel akar lenni a betegekre. Elalusznak ezek… szegények… tette hozzá, a kissé megvetőn kifordult mondathoz a foglalkozásszerű gyöngédséget. (Aki tud, jegyezte meg a sötétben, sóhajtva a hánykolódó.) Egy kicsit ismerkedem az esetekkel, magyarázta Ágnes, a mappára mutatva, maradását. S hogy magának is bizonyítsa, hogy azért maradt, s nem mert itt már meghonosodott kicsit, míg a kórház többi része, a sötét folyosó, az alorvosi szoba, ahol majd aludnia kell, még valami idegen volt; párosítgatni kezdte a kórlapokat s a kórteremben látott betegeket. Veseelégtelenség: ez nyilván az urémiás; vérszegény pasztózus, aki olyan kedvesen tartotta a karját; Kovács Sándorné, a gyomorműtét utáni áttételekkel, a hánykolódó, akinek öt méterről orrába ment a gríz szaga. Hogy még alaposabb legyen, egy blokkra fölírta a diagnózisokat, a Schwartzerné Basedow malignáját, Sántáné anémia perniciózáját, hogy a belgyógyászatban majd utánanézzen.

S ahogy ott ült, a kis állólámpa fényében az elcsendesedő kórteremben, a hit nélkül írt kórtörténetek fölött: egyszerre olyan szép, nyugodt érzés töltötte el, nem is a szívét, de az egész testét, hogy szinte érezte a fehér köpenyen át a sugárzását. – Ír, mondta csendesen Huberné (a sötétben nem lehetett látni, Fésüsnének vagy magának-e), de mindenesetre azért, hogy az asztalnál dolgozót a munkája iránti tiszteletéről biztosítsa. Olyan szép volt ez az érzés, hogy nem is merte gondolatokra bontani, mint „itt vagyok hát a gyakorlatban”, „fog ez menni”, „az én első betegeim”: csak élvezte a tulajdon közérzetét. – Pisilni, nyögött föl odaát egy panaszos, szinte gyerekes hang. Majd újra még nyűgösebben: pisilni. – Most jut eszébe, dorgálta valaki. Akkor szólt volna, amikor itt voltak. – Jónak prédikál, mondta egy másik: mert úgy látszik, a demenciás Kollerné volt, aki harmadszorra szinte már fenyegetőn ismételte meg az infinitivuszát. – Én nem kelek fel neki, mondta Schwartzerné, mert nyilván ő volt, aki ezt állapotánál vagy közelségénél fogva leginkább megtehette. Ágnes, egy pillanatig habozott: illik-e itt valamit tennie, de egy újabb kiáltásra ellökte székét az asztaltól, átment a nagyszobába, s a lehúzott lámpát előbb a Kollerné ágyára fordította, aztán ide-oda keresgélve, az ágytálra. – Tessék csöngetni, mondta valaki a betegek közül; akik Ágnes kisietésében valami szemrehányást vagy dorgálást láttak, a maguk restsége miatt. – Nem törik le nekem sem a kezem, mondta Ágnes, az edényt, amely nem porcelánból volt csak vasból, megragadva. Még sose tett ágytálat más alá, s a tehetetlen asszonnyal bajosan ment a dolog, majdnem hogy a nyelét tolta a gerince alá. A kórterem, már aki fenn volt, szótlanul figyelte a jelenetet. Vajon mit gondolnak? villant át Ágnesen, mialatt az ágytálat odatette az ágy elé. Azt-e, hogy mégiscsak jóravaló lány ez; vagy hogy ez sem tudja, mi való, mi nem a doktornak. A választ Huberné adta meg, amikor Ágnes visszatelepedett az asztalához. – Hát igen, nem esik le, motyogta egyetértően s rosszallva egyszerre, a karikagyűrű az ujjunkról.

Ágnes azt vette észre, hogy éhes. A menzai csipkerózsa-lekváros tészta óta nem evett semmit. Itt őneki, úgy mondták, teljes ellátás jár: de a konyhán nyilván nem tudtak még róla. Pedig a grízt pont szerette is. Amíg a betegek vacsorája folyt, eszébe sem ötlött, hogy neki, a doktornőnek gyomra is van, most azonban sajnálkozva gondolt a tányérkákban kiment grízre; volt, amelyikhez hozzá sem nyúltak. Várta, hogy Viktória nővér bejön, s ha vacsoráról már nem is, az alvásról majd csak mond valamit. Ballával, igaz, megbeszélték, hogy az ő szobájában alhat, de tudják-e azt ezek? Csak úgy szó nélkül nem költözhet be egy idegen szobába. Viktória nővér azonban, úgy látszik, végleg, visszavonult; (tán a kápolnájában van, jött föl Balla megjegyzése, s rajzolta ki a feszület előtt térdeplőt s a kis oltáron a művirágot), a betegek nagy része már aludt, aki fönn volt, magának forgolódott, és sóhajtott, lassan a Kollerné horkolása is kezdett kiválni a többi pihegés, szuszogás s fujtatás közül. Végül is nem maradhatok itt egész éjszakára, győzött az előtte álló éj nyugtalansága a biztonságon, amellyel ezt a maga fészkévé vált sarkot birtokolta. A folyosón csak a lépcsőháznál égett egy gyenge körte; ember sehol. Végül mégiscsak az alorvosi szoba felé kezdett tapogatni. Ez az, állapította meg a papírtábláról. Elővigyázatból, hogy hátha mégiscsak van ott valaki, esetleg Balla, bekopogott. Micsoda butaság, a tulajdon szobám ajtaján kopogni, s lenyomta a kilincset. De az ajtó zárva volt. No ez jó, gondolta, kicsit már mulatva, hogy így fog kóvályogni egész éjjel az öreg folyosókon. Ebben a pillanatban valaki odalépett mellé. – Ott van a kulcs az ajtófán. S mindjárt le is vette. Az ápolónő volt, aki őt Halmival bejelentette. Olyan váratlanul lépett mellé, hogy Ágnes összerezzent. – Már azt hittem, kizártak, nevetett rá a sötétben félig látott arcra, ahogy fiatal nők szoktak összebarátkozni, egymásra nevetni, ha valami mulatságos helyzetbe kerültek. Az ápolónő azonban mintha nem viszonozta volna a nevetést. Ehelyett kinyitotta az ajtót, s fölgyújtotta a villanyt. – Az ágyneműjét odatettem a díványra, mondta a küszöbön maradva. – Nagyon köszönöm, próbálta Ágnes a hangjával a barátkozást, s visszanézett a félhomályból előhívott arcra. Ugyanaz a csinos, kicsit kemény arc, amely már akkor is feltűnt; ha a szeme nem olyan értelmes, lenne valami állati benne; s most ugyanolyan idegenül s mégis kíváncsian nézte, mint akkor a kisműtőben, ahogy mélabús nők szoktak egy új hatalmat, amelyről már elhatározták, hogy csak ellenség lehet. – Azt gondolja, levetkőzhetek? próbálta Ágnes megpuhítani a keménységet. Az ápolónő ezt költői kérdésnek vette, s nem felelt, csak a ruhanyalábhoz siető Ágnes alakját mérte fel. – S ha szükség lesz rám, hogy tudom meg? próbált meg még egy kérdést, az újonc voltát túlozó tudatlansággal s azzal a fiatal nők közt cinkosságot létesítő nevetéssel. – Ne féljen, fölébresztik, jött ki a kemény arcból váratlanul a válasz. Ágnesnek most tűnt föl, milyen erős, mély alt hangja van. Tán ez okozta, hogy az egyszerű válasz is olyan furcsán hangzott, mintha valami jelentősége lenne. – De nem hiszem, hogy szükség lenne magára, tette hozzá, s anélkül hogy köszönt volna, behúzta az ajtót.

Ez a kis kudarc volt-e az oka, hogy az udvari szoba, melybe most már az ittlakók jóváhagyásával vehette be magát, nem tudott úgy odabarátságosodni köré, mint a műszerasztal sarka, a rákosok szobácskájában. Pedig a villanyt szikrázó kötéseivel ott volt a könyvespolc, amelyről már, amikor Ballánál jártak, elkapott egy-két kívánatos címet, most pedig az ő engedélyével torkoskodhatott benne a ráfordított kulcs mögött. Nemcsak a Jendrassik Belgyógyászat-ot (amelyben a diagnózisainak akart utánanézni) emelte ki rögtön a szeme, volt ott egész sor orvosi könyv, amit a segítőalapnál csak egy-egy órára vehetett ki, német szakmunkák, amelyek régi adósságérzetét váltották lelkes elhatározássá, hogy itt az alkalom, megpróbálhat német szakirodalmat olvasni; de volt elég sok szépirodalom is, főleg oroszok, és néhány újabb magyar, a Nyugat írói, mint Ady, Móricz, Babits, akiknek a nevét inkább csak a körülöttük folyó vitákból ismerte. Önkéntelen is megmustrálta: nincs-e néhány olyan könyv, amilyenek 19-ben öntötték el az utcát, – a Tőke, a Kommunista kiáltvány, Plehanov –, de ha volt is, azt máshol tartották. Egy szociológiai könyv maradt a Ferrero Róma története mellett, valami Ratzelhoffer, vörössel erősen meghúzva. Csak el ne vigye még egy-két hétig, próbált örülni a kényére hagyott kincseskamrának, közben azonban arra gondolt, hogy ez a lány (még nem is tudta a nevét) honnét léphetett olyan váratlanul elő. Csak nem ült ott azon a padon, ami a ritka látogatóknak volt odarakva? Holott, ahogy a magára szabott feladattal, a Jendrassik Belgyógyászat-ával az asztalhoz telepedett, a vacsoráját is megtalálta, egy szalvétával volt letakarva. A spanyolfaltól nem látta idáig, amely nem tudni, mi célt szolgált az ágy és a dívány közt, nagy festett virágaival, a kényesebb betegeknek kellett a levetkőzéshez, vagy Balla kapta be, ha más is volt a szobában, az ebédjét mögötte. A vacsora sajt volt, egypár szelet vadász, a hideg tea mellett – nagy ritkaság akkor – egy kis gerezd citrom is. Az orvosok, úgy látszik, mást kapnak, gondolta, mialatt a Belgyógyászat-ot lapozva a sajtot rágicsálta, s bár ezt a kiment grízes tányérokra gondolva nem tartotta egész igazságosnak, örült, hogy mégsem feledkeztek meg róla, s hogy ő is orvosnak számít, orvosi kosztot kap. Az a kényelmetlen érzés azonban, amitől még a bútorok s a könyv lapjai is olyan hidegen verték vissza a villanyt, csak nem akart kiállni belőle, az anémia pernicióza tünetei alatt a bennelévő idegesség megint csak az ápolónő köré csomósodott, úgyhogy egy-két perc szünetet adott magának, amíg ezt végiggondolja. Az biztos, hogy ellenszenves vagyok neki (ennyire volt nő, ezt biztosan tudja). De miért? Féltékeny rám? Előlegezi, hogy annak kell lennie. De kire? Balla fiatal házas. Füredi? Azt egyszerűen nem tudta elképzelni (s ez – valami azt súgta – nem jelentéktelen nő), hogy valaki Füredire féltékeny lehessen. Vagy csak általában? Hogy egy másik fiatal nő jelent meg, orvosnő, s. tán csinosabb is, ahol eddig ő volt a derűsebb színfolt, ahogy a segédorvos mondta… Vajon mi pusztíthatja ilyen őrült módon a vörös vérsejteket? Nyolcszázezer, mintha annyit látott volna a kórlapon. Nem nagyszerű, hogy most már ő is megindíthatná, mint minden más orvos a nyomozást, s esetleg épp ő találná meg az ismeretlen faktort. Persze, ő nem olyan okos, leleményes, de az is szép, ha az ember hozzátartozik a rendhez, amely ilyenek után kutat, úgy, mint az az Addison, aki a betegséget a sötét, ismeretlen eredetűek közül kiemelte. Holnap talán már vért is fog venni, a laboratóriumban biztos van vérsejtszámláló, de azt a kényelmetlen érzést ezek a lelkesítő gondolatok sem tudták kiölni, hiába csiholta őket mesterségesen is. Tán azért félek, mert egy idegen férfi szobájában vagyok, fordította a szokatlan érzés ellen a humorát. De hisz rá van fordítva a kulcs. S ha kopog? Hogy itt feledett valamit? Nevetséges, már Halmi miatt sem teheti. De azért csak nem volt kedve lefeküdni, nagy ásítások közt az emfizémát is elolvasta (jaj, de unalmas, gondolta), s csak úgy ruhástól dőlt le a lepedőbe burkolt takaróra, hátha szükség lesz rá az éjszaka…

Alig néhány nappal később, ahogy gyógyszertan óráról jövet, ahová a katalógus-szagra mégiscsak be-be kellett kukkantani, a helyiérdekű utolsó kocsijára felkapaszkodott, s diákok, munkások közé befúrva magát, figyelmét a ráváró felé fordította: sokszor elcsodálkozott, hogy ilyen rövid idő alatt milyen természetes és egyszerű lett mindaz, ami mikor először ment ki Halmival Cinkotára, olyan elképzelhetetlennek, képességeit messze meghaladónak tűnt föl. Tán jó is volt, hogy elsőül, ahogy Füredi mondta, ilyen hullakamrába került, csupa olyan beteg közé, akiknek nem volt senkijük, vagy ha volt, elhagyta, idedobta őket; akiket még Viktória nővér is olyasformán nézett, ha nem is mondta ki cinikusan, mint Füredi, mint elhajított emberi selejteket. Ezeknek a rájuk szánt figyelem, egy-két barátságosabb kérdés, a megadott alkalom, hogy történetük és vágyaik kiöntsék, olyan ajándék volt, még ha lelkük tüskéivel fordultak is a világ felé, amellyel nem tudtak nem élni, annál inkább, mert egymást többnyire megunták, lenézték, még gyűlölték is. A közös vég tudata, a szolidaritás és összemelegedés helyett inkább különféle ingerültségeket tartott ébren bennük; volt, aki sértőnek tartotta, hogy ilyen nagy betegek közé rakták, másokat, mint Schwartzernét, a betegtársai életmegnyilvánulásai idegesítették, a harmadik a lenézés, megszólás iránt vált érzékennyé. A messze felettük álló lány, majdnem hogy orvos, aki fehér köpenyében a kopár udvar, falon túl tomboló tavasz visszfényeit hozta be közéjük, s oly távoli dolgokra, mint karcsúság, könnyed mozgás, hamvas hajszín ébresztette föl elszokott szemükben a bágyatag tetszést, amellett még nyájas is volt, azt az illúziót keltette legtöbbjükben, hogy ezek a dolgok, rajta át még az ő életükbe is visszaszivároghatnak, vagy legalább mint egy új kórterem ablakon kiláthatnak rájuk. Ezek aztán nemcsak molesztálásnak nem vették, ha Ágnes kérdezgetni, kopogtatni kezdte őket, de szinte maguk kínálgatták maguk, ha az ágyuk elé lépett. Először Fésüsnén, mint a legjámborabbon kezdte. – Megengedi, mondta szerényen, hogy megvizsgáljam? Aztán egy kis diskurzus után a cigánylánnyal vettette le az ingét, akinek az aorta-elégtelenség a kórtörténetben leírt nagy disztolés zörejjel különösen csábító zsákmány volt a fülének. Lassan aztán a hosszú estéken (Balla négyre már megtartotta a vizitjét) mindenkin végigment, csak az olyan bökős betegeket kerülte, mint Schwartzerné vagy a belső szobában a gyomorrákos; őfeléjük, hogy mellőzésnek ne tekintsék, csak egy-egy futó megjegyzést vetett. – Magát nem zavarom most, Kovácsné, ugye, nincs semmi újabb? Mire ők is morogtak valami engedelemfélét. – Tőlem kopogtathat, ennél rosszabb már úgysem lesz.

A betegek legtöbbje persze tudta, hogy ő nem igazi doktornő, hogy a vizsgálataiból nem sül ki semmi a javukra. Egyszer el is fogott egy megjegyzést. Na és, ha tanul rajtam? Ha majd feltrancsíroznak, hallotta, ahogy csendben a kórterembe lépett. A tésztásképű mondta, aki az első injekcióra olyan szívesen kínálta a karját. – A Szvetanaiban, jegyezte meg a négyes ágy bentről a kisszobából. (A Szvetenai az Anatómiai Intézet utcája; a rokontalan holttestek odakerültek, az orvostanhallgatók prédájául.) A többség, a Fésüsné-féle azonban még azt sem tudta biztosan, hol végződik, meddig terjed egy ilyen kis orvossegéd tudománya, a részletesebb foglalkozás hátha mégiscsak pótolja (végül is ott tanul ő is, ahol a doktor urak tanultak) a tapasztalatok hiányát. – No, talált valamit, kisasszonykám? kérdezte tőle a cigánylány is, ahogy dobogó mellére a takarót visszahajtotta. Az injekcióadás mindennapos dologgá vált, Balla az egyik viziten maga adatott be egyet vele. – Úgy jó, mondta a beteg előtt, s később figyelmeztette, hogy egy kicsit szorítsa össze a bőrt, úgy kevésbé fáj. Az első intravénás injekciót egy inspekció alatt adta. – Sántáné meg akar fulladni, magát kéri, szólt be rá az éjjeles, nem Viktória nővér, hanem Mata (ez volt a fekete ápolónő neve). Az alt hangjában mintha egy kis káröröm lett volna; no, most levizsgázik. Sántáné, dekompenzált vicium szedte össze Ágnes, amíg a ruhát magárakapta, az esetet. Sántáné már kék volt, nehezen szedte a levergőt, s közben híg nyálat köhögött föl. – Ez volna az asthma cardiale? gondolta Ágnes amíg az ágyához lépett. – Ne haragudjon, hogy magát hívattam; a Füredi doktor úr (ő lett volna az inspekciós) rém megszidott a múltkor. De ha egyszer félek. S mialatt Ágnes Matához fordulhatott volna, hogy mit szokott ilyenkor kapni, maga mondta: – Koffeint adnak a doktor urak, nyögte a habos köpetén át. Ágnes átment a másik szobába, már tudta, melyik dobozban van a koffein. – Ilyenkor intravénásan szokták adni, jegyezte meg az alt hang. – S Ágnes, ahogy ránézett, mintha megint valami figyelő kárörömet látott volna a szemében. (Ki tudja, hány éve ápolónő, öt-tíz; ezerszer látta, s neki nem volt szabad, pedig jobban tudná.) De éppen mintha az ellenséges figyelés állította volna meg a keze reszketését. – Legyen szíves, adja ide a karját, szólt rá Sántánéra, mintha nem is lett volna szándéka mást adni. A gumi nincs itt, szólt rá az ápolónőre közben. Az első szúrás mellément. – Rosszak a vénáim, jegyezte meg a beteg, mint aki megszokta a keresgélést. Ágnes kicsit idegesen forgatta a tűt, s egyszer csak nem várt bőségben – úgyhogy Ágnes majd kirántotta a fecskendőt – folyt a koffeinba a vér. – Szent Isten, nem kapok légembóliát? Meg sem néztem, nincs-e léghólyag a fecskendőben, jutott eszébe, ahogy a koffein benn volt a vénában. Annyira csak az érre vigyázott, meg hogy a tű belemenjen, erre el is felejtett figyelni. Nyugodt kérdéseket téve, de egész testében megmeredten figyelte a beteget, nem kap-e a melléhez, s esik hanyatt, ahogyan olvasta. – Milyen rettenetes foglalkozás ez! Az asszony rohama azonban már attól a tudattól, hogy injekciót kapott, mintha megnyugodott volna. Milyen gyönyörű foglalkozás, gondolta Ágnes, amikor egy negyedóra múlva az első éjjeli szereplését figyelő s most a korábbi szuszogásba, nyögdécselésbe, horkolásba visszaszenderedő teremből kiment.

Ballának igaza volt, annyi „manualitást”, ahogy a klinikán mondták, amennyire itt szükség volt – lehetett: egy intelligens ember, ha nem túlságosan ügyetlen, ideges, két hét alatt elsajátíthatott. S ha még egy kis újonci érdeklődést, jóindulatot kevert a dolgába, népszerűségre is tehetett szert. Amit nehezebb volt legyőzni, s mint valami közegellenállás, rögtön megjelent körülötte, ha menhelyéből, a rákosok sarkából kimozdult, az nem a betegek, hanem a kórháziak viselkedése volt. A legkönnyebb dolga a legalsóbb réteggel, a betegek s orvosok közé esőkkel volt, mint a terhes takarítónő, a portán üldögélő Józsi bácsi vagy a konyhánál beljebb ritkán kerülő szakácsnő. A takarítónőtől, ahogy az előző esti vacsoratányérért bejött, vagy a kisműtőben a padlót mosta, elég volt annyit megkérdezni: – Ugye, nehéz már? S szépen előjött belőle a panasz, hogy a szakácsnő úgy szalajtja őt, mintha süldő lány volna, s hogy az utolsó két hétre (Viktória nővér azt ígérte) átteszik őt háziterhesnek a szülészetre. Józsi bácsi attól fogva, hogy köpenyben látta őt, s tudott dolog lett az idetartozása, az arcráncait, az elutasító záróizom helyett, az altiszti tisztelet sugárvonalaiba rendezte a jöttére, s Ágnes, amíg a cipőjéről a sárt leverte, mindig talált valami kérdeznivalót, hogy nem késett-e el, Balla doktor úr még itt van-e, vagy nem tetszik tudni, kire vár a mentőkocsi? Ha csak úgy sétaképp ment ki az udvarra, hosszabb beszélgetések is kialakultak. Nem unalmas egész nap itt ülni? Mire az: „Hát elhiheti, szívesebben játszanék az unokával”, „Unokája is van”? „Nekem!?” A konyhára a nála feledt tányért vitte vissza. – Még nem ismerjük egymást, ment oda a tűzhely mögé, a kávéját kavargató, nehézkes asszonyhoz. – De én már hallottam a kisasszonyról, kelt fel az a kézfogásra kezét törölve, megtisztelten. S Ágnesnak futva kellett a helyiérdekűig menni, mert nem engedte, hiába indult a fél lába, amíg a beteg ízületéről a harisnyát le nem hajtotta, s el nem mondta, hogy annak mennyire ártanak ezek a nedves falak.

A felsőbbséget, azt a négy embert azonban, akinek itt szava, befolyása is volt, nem volt ilyen könnyű lekenyerezni. Balla, mint a Halmi barátja, persze ott volt a háta mögött; azt mindenki tudta, hogy őt Balla hozta be ide, s ez mint egy részben respektust – részben idegenkedést keltő háttér ott maradt mögötte. Magával Ballával azonban alig-alig volt együtt. Reggel pontosan jött, de délután éppen csak végigfutott a kórtermeken, s rohant a rendelésire; Ágnessel sokszor a helyiérdekű s a kórház közt találkozott, ott mondta el az utasításait. De amikor szombaton vagy más szünnapon, Ágnes benn maradt délelőttre is, s a betegszobában, kisműtőben ott mozgott körötte, Balla akkor is megmaradt abban a beduin zárkózottságban, amelyről Ágnes most se tudta, hogy sértettség vagy büszkeség-e. Ahogy a magas, sovány ember, a kissé meghajlott gerincén, a tevére emlékeztető nyaktartásával, a folyosón a betegágyak közt végigvitte a fejét, csak egy-egy halk, odavetett megjegyzése árulta el, hogy abban megfigyelések, mérlegelések, döntések születnek. Ágnes érezte, hogy őt is figyeli, titkon még gondoskodik is róla; Viktória nővér egy jobb köpenyt adott neki: „Balla doktor úrtól kikaptunk, hogy ilyen rongyos köpenyben jár”, a takarítónő is megkérdezte, elég volt-e a vacsorája, mondták, hogy kérdezzem meg. Mindez azonban a Halmi ismerősének szólhatott, azt, hogy őróla mit gondol, meg van-e elégedve, a viselkedéséből sehogy se tudta kihámozni. Együttlétükben tán összesen kétszer jelent meg a száján az a sajátságos, szinte kizárólag az elnyílt alsó ajakra szoruló mosoly, amely különben csak a betegágynál szokott megjelenni, büszkévé téve, aki a jó mondásával kicsalta (s amely nem volt sem fanyar, sem gúnyos, inkább mintha egy mélyebb, egészséges emberszerető természet feltörése lett volna). Egyszer akkor, amikor a Fésüsné kórtóörténetét kezébe vette, ez azonban még csúfondárosság is lehetett, hogy a naív kislány milyen regényt irkál itt nekem, másodszor, amikor a Wassermannra levett vérről – a cigánylányéról – megkérdezte, hogy ki vette le. De ebben sem volt több, minthogy: na, ugye, nem kell úgy félni. Halmival biztos beszéltek róla, várta is, hogy majd előhozza, ő maga azonban szégyellte elismerni, hogy egy férfi tetszése vagy nemtetszése, helyesebben a bizonytalanság, amelyben tartja – mint a buta nőket szokta – izgatni tudja. Egyszer azért a kinti munkájáról beszélgetve mégis beszúrt egy fél mondatot; – Ha a barátja nem is nagyon szimpatizál velem. – Balla? nézett rá Halmi. El van ragadtatva magától. S látszott, hogy ezt csak azért nem mondta idáig, mert magától értetődőnek tartotta. – Balla és elragadtatás, nevetett Ágnes és elpirult; ez a maga túlzása megint. De napközben többször is rágondolt; mit transzformálhatott a Halmi elfogódottsága elragadtatássá, s másnap szinte egy kis kacérsággal hagyta ott a mikroszkóp mellett a cédulát, amelyen a perniciózás vérsejtjeit kiszámlálta. (Maga a beteg kérte meg rá, nem számlálná meg, kedvesem, a vérsejtjeimet?) Ez mi? emelte fel Balla, aki üledékvizsgálathoz ült le a mikroszkóphoz, melyet ő hozott be, hogy klinikai szinten dolgozhasson. – A Piklerné vérsejtszáma. Balla száján, amíg a keresztberótt vonásokat nézte, harmadszor jelent meg a mosoly. – Beírhatom a kórlapra? kérdezte Ágnes boldogan. – Ha egyszer megszámlálta, hajolt az az okulár fölé. Ágnes sosem tudta meg, hogy megszámolta-e maga is, mert többnyire ott szöszmötölt a kisműtőben; vagy egyszerűen megbízott benne, esetleg azt gondolta: mindegy az a Piklernének.

Csakhogy Balla inkább vendégnek számított, mint főnöknek a depandanszban. Az, hogy olyan magasról esett ide, a legelőkelőbb klinikáról, hogy báró Korányi ide is kitelefonált érte: orvosi dolgokban abszolút tekintélyt biztosított neki, melyet ő magatartásával is tartani tudott; az azonban, hogy valami bűne volt (melyet pontosabban csak Füredi ismert) meg a származása, melyre Viktória nővér is úgy nézett, mint egy tapintatosan kezelendő fogyatékosságra, egy semipermeábilis hártyával választotta el a többiektől, melyen ő (elfoglalva a vendég pozícióját) nem is iparkodott áthatolni. Az elfekvőben a tényleges hatalom Viktória nővéré volt; az ő nesztelen jövése-menése, halk figyelmeztetései, a telefonok (Ágnes mint képet is eltette, ahogy a folyosó félhomályában a fehér főkötő mellé fogta a kagylót) volt a kötőszövet, amelybe itt minden ágyazva volt; Viktória nővér tán még az orvosokat is úgy tekintette, mint kényesebb műszereket, akik illetékessége határán túl, de az ő kezében végzik a kórház életében szükséges műveleteket. Ágnes kezdetben azt gondolta, hogy Viktória nővért éppoly könnyű lesz meghódítani, mint egy-egy vénlány tanárnőt, Macát például a gimnáziumban; szemüvegén mintha már meg is jelent volna az a gyönyörködős, kicsit meghatott csillogás, amivel öregedő, pártában maradt szívek nézik a fiatalságot, ha az kislányos tisztelettudásával kielégíti a „nem-olyan” mai lányról alkotott fogalmukat. Viktória nővér azonban nem tette meg ezt a lépést. Az az állandó, mindent korrigáló mosolygás, mellyel a beteg-kicsalta, nyersebb vénasszonyos szót rögtön visszanyomta a lelkén hordott reverenda nyájasságába, mintha a gyöngédségen, rokonszenven is azonnal rajtakapta volna magát, s ugyanazzal a mindenkinek szóló udvarias kedvességgel futtatta be. Ágnest ez a hideg kedvesség tán még jobban feszélyezte, mint Balla zárkózottsága; a kicsit kígyói merevségű szemben mintha valami ellenséges is lapított volna. Tán hogy református vagyok? A reflexek hiányát érzi, melyekről ők megismerik egymást? Vagy a betegek szeretetét nem nézi jó szemmel? Volt egy-két megjegyzése, amelyet óvatos rendreutasításként is fel lehetett fogni. – Maguk nagyon rákaptak a doktorkisasszonyra, mondta, amikor a myos, aki első nap olyan bátran nyújtotta a karját, a füle hallatára kezdte a perniciózás ujjából a vért bökő Ágnest kunyerálni. – Az én vérsejtjeimet nem tetszik megszámolni, kis doktornő? A mosoly s a helyreigazító doktorkisasszony, mintha Ágnes tapasztalatlan jóságát védte volna a betegek tolakodása ellen, de a mélyén az is ott volt, amit Hubernénak Ágnesre mosolyogva mondott – A doktorkisasszony nagyon elrontja magukat. S az új, kedves doktornő valóban olyanféle nyugtalanságot vitt az osztály életébe, mint egy fiatal tanár, akibe az egész lányosztály beleszeret. Óhajok, remények, affektálások mind előjöttek tőle. Viktória nővér azonban – elég volt a rendíthetetlen járás-kelését, kötelességtudását figyelni – fölötte állt, vagy egyszerűen immunis volt az efféle féltékenységre, sok ilyen kis medikát látott ő már, s a betegek természetrajzáról is megvolt az ismerete. Az ő csendes rosszallása legföllebb a rendetlenségnek szólt, amelyet ez a szerelem a nőszobában teremtett. S ahogy az első napok izgalma lecsillapult, Ágnes lassan a Viktória nővér figyelmeztetése nélkül is idomult a rendhez, melyet az osztály élete állított föl; rájött, hogy a betegek iránti jóindulatnak abban az első fékezetlen formájában, a megkönnyebbedésen túl, volt egy kis hiúság is, s hogy az orvosi jóakarat nemesebb régióinak, az egyenletes nyájassság mögött, épp a beteg érdekében, rejtve kell maradniuk.

Füredivel szerencsére nem sok érintkezése volt, mert őt sehogy sem bírta, nemcsak megnyerni, de megkedvelni sem. Pedig a segédorvos számára, eleinte legalább, nyilván nagyobb esemény volt, hogy egy ilyen nővel él-hál egy tető alatt, mint mutatni akarta. A viselkedésében, ha találkoztak, mindig volt valami előre kitervelt, hol leereszkedő, hol gőgös semmibevevő, hol pajtásságra törekvő, de ez mint a szonátatételek fölött a scherzo, andante, maestuozó felírás, az első szájnyitás előtt elárulódott; ott volt a homlokán, anélkül hogy a hangnemet aztán tartani tudta volna, még a dölyfös sértődöttség sikerült, minthogy az nem kívánt beszédet, a legjobban neki. Ágnes a nagyobb tapasztalatú kollega s a tudására respektussal tekintő hallgató viszonyát iparkodott állandósítani köztük; a szemén azonban átszivárványolhatott egy kis asszonyi fölény és mulatság, amelyben a folyton ágaskodó ember tollaborzoló kakaskának láthatta magát. Azonkívül már a második héten történt valami, ami ezt a mulatsággal festett tiszteletet is meghidegítette. Az urémiás frissen felhúzott ágyába, aki végre is bekerült a Kun utcai hullaházba, egy öregasszonyt hoztak be a mentők, akinek minden mozgatás, így az ágybatétel is, hallatlan fájdalmat okozott. Valami ritkább csontbetegsége volt, amelynek Ágnes odáig csak a kórbonctan könyv apró betűiben olvasta a nevét. Mialatt Ágnes odaát, a műszerasztalnál az átutaló levelét nézegette (nem a Kun utcából, hanem az egyik budai közkórházból tették át néhány nap ottlét után) a betegek a kérdéseikkel kezdték szaglászni, lapogatni az idegent. – Honnét hozták? kérdezte a szomszédja elsőnek, majd egy másik hang: – Nincs senkije? – Van egy fiam, felelte a száraz, színezetlen hang. – S hagyta, hogy idehozzák Cinkotára? hangzott az új kérdés.

A betegek a vonásairól vagy a vele hozott párnáról, hálóingről megérezték, hogy az új beteg úriasszony, s a kellő szünetjelekkel elválasztott kérdések, hol ebből, hol abból az ágyból, de mint egy kollektív agyvelőből, egyre azt tapogatták, hogy milyen baleset, rosszaság juttathatta ide. – És mi a fia foglalkozása? kérdezte most a perniciózás. – Színész. A kórterem újabb latolgatásba mélyedt. Ezt a foglalkozást nem tudták, hová tegyék; híres nevek, mint Fedák, Pálmay jöttek föl az emlékezetükből s vidéki vándorszínészek, amilyet már csak inkább a filmeken látni, egy fokkal jobbak a vándorcigányoknál. Mintha a betegen is átment volna, ami a tünekedő csöndön; ugyanazon a száraz hangon mondta, amelynek már a büszkeségre sem volt színe: – A Nemzeti Színház örökös tagja. A kórterem felhördült. A Nemzeti Színház? A Körút és a Rákóczi út sarkán, ahol a hercegeket, királyokat játsszák? De az asszony hangja, állapota (ez nem volt Huberné) elnyomta a hitetlenkedést, s a fölháborodást oldotta el. – S engedte, hogy idedobják az elfekvőbe? Hát nincs családja neki? Ahol rendesen elápolnák? – A gyerekek! szólt közbe most Schwartzerné is, aki nem szokott efféle vitákba elegyedni, mit akar azoktól? Amíg adni tud: jó, aztán mars, még most se vagy a sírban? A beteg merev arca egy vonással sem árulta el, hogy ez a fölháborodott beszéd rezdít-e meg benne valami keserű emléket. – S most hol van a fia? kérdezte valaki. Kijött magával? – Majd bolond lesz, vigyék a mentők. – Szanatóriumban van, mondta az egykedvűségre kényszerített hang, mely a fia védelmére mondott szót is szenvtelen ténnyé merevítette. – Szanatóriumban? forgatta a kórterem az előkelő szót. – No, maga is szanatóriumban van, mondta valaki úgy, mintha a bordélyházat nevezné lányszobának a bennlakó. – És a menye? Az nem tudja arra a néhány hétre odavenni? jegyezte meg a citromsárga perniciózás, aki gyengesége ellenére a legmakacsabb volt.

Ágnes közben megnézte az átutaló lapon a nevet. Finta, a Nemzetinek csakugyan volt ilyen színésze. Ágnes az átvezethetőt átvezette a kórlapra, csak a maradék kérdéseivel ült oda a beteg mellé. – Nem fárasztom, ha kikérdezem? – Nem fárasztom, felelte a beteg, a gépiesség vagy távollét jeleként a ragot is megismételve a szóval. A válaszai azonban, bár távolról, ép eszméletből jöttek. Közben Viktória nővér is odaállt a lavórral, szivaccsal az ágyukhoz. A betegnek már a szaga is elárulta, hogy nem ura a záróizmainak. De ahogy Viktória nővér óvatosan, nagy sziszegések, jajdulások közt oldalra fordította s kibontotta, a szivacs a szétkent bélsár alól élénkpiros, hámfosztott sebeket hozott elő. – Nem tudja tartani? – kérdezte Viktória, s a fegyelmezett apácaarcon a kelletlen munka undora jelent meg (mert bár a csecsemőket majd minden nő szívesen teszi tisztába, a csecsemővé visszahullt öregtől a legedzettebb ápolónő is undorodik), majd rajtakapva magát a hangjában rezgő nyerseségen – Fáj, ugye? tette hozzá a szokottnál gyöngédebben. Tessék ezt megnézni, mutatta az odahajló Ágnesnek a keresztcsonton lévő tenyérnyi fölfekvést, s ingerültsége most már a beteg előző ápolói ellen fordult, akik így küldték át neki. – A bejáróné, az nagyon szépen tartott, jegyezte meg váratlanul az arccal az ablak felé fordított beteg, mintha a hátán járó ujjak felháborodásával vitatkozott volna. A bejáróné nyilván az emberi jóság utolsó szeglete volt, melytől a kórházba vitellel elszakadt, s bár a halál ellen közönyössé vált már, igazságérzete őt még védeni akarta. Csak nem bírt már emelni, magyarázta meg a leöblítés s a kenőcs odahozása közt a fájdalom szünetében. – Na, itt majd megint szépen tartjuk, jegyezte meg Viktória nővér, aki miközben ujjai a puderrel, kenőccsel működtek, Ágnes kérdéseinél is pontosabban állította össze a keze alatt lévő test történetét, a jómódú hozzátartozókat, akik mintsem magukhoz vennék, a bejáróné gondjaira bízzák a tisztátalant, s a bejáróné s a színész vagy meny párbeszédét, hogy ezt már ő sem bírja, a mentők érkezését, a búcsút a Roth néniéhez hasonló özvegyi lakásocskából, a kórházi ápolónők, betegek fintorgását, a sürgetést, hogy tegyék ki Cinkotára. – Hány napot töltött a kórházban? kérdezte még, ahogy újabb jajdulások között ingét lehúzva a hátára fordította. Ágnes azt hitte, a megbolygatás fájdalmai közt nem is értette a kérdést, de kiderült, hogy számolt, a rettenetes órák sorába próbált az éjszakák számával rendet vinni. – Hármat töltöttem, mondta a száraz, iskolás hang. Addigra Ágnes is kiszámította a kísérőlapról: valóban hármat.

A beteg fájdalmai azonban a gondozás ellenére, egyre növekedtek. A csontburjánzás, melyről a röntgenlelet beszélt, az odábbmozdítást tette keservessé, a lepedő s a csontok közé szorult továbbsebesedő bőr a rajta fekvést. Ágnes, aki kedves helyén, a virrasztó asztalnál készült a kórbonctan kollokviumára, hallotta a csendes nyögdécselést. A betegek egy része aludt már, mások a nyögéseket figyelték. – „Mért nem adnak valamit neki?” – „Kapott kevert port.” – „Mit ér az a vacak?” – „Emmo kell ennek”, vált ki, úgy hogy ő is hallja, a Schwartzerné hangja. Ágnes maga is azt érezte, hogy csakugyan kell valamit tenni. De Balla nem látta még a beteget, s gyógyszert csak ő rendelhetett; – legföllebb Füredi. – Doktorkisaszszony! szóltak át most már, de nem Schwartzerné, a nagyteremből. Mért nem adnak ennek a szegénynek valamit? Ágnes letette a könyvet, s átment; a lehúzott lámpa fényében fantasztikus árnyat sétáltatva a falakon. – Nagyon fáj? hajolt az új betegre. – Nagyon fáj, ismételte az, s a száraz hang fölött csak a szemében válaszolt, az odatartott lámpafénynek, a bódult fájdalom. De az apáca ajtaját nem írta már körül a megszokott fénysáv, a férfiterem adta orvosban s ápolónőben az ügyeletet. Füredi ajtajához ment; az, úgy látszik, még fenn volt, valami vatatás hallatszott belülről. – Vajon mit csinálhat egy ilyen ember, mint Füredi, ha egyedül van? Olvas, a gordonkáját pengeti, gondolkodik? Mind összeegyeztethetetlen volt a kinn megismert képpel. De akármit csinált is, éber volt, meghallotta a járás-kelést, az ajtaja előtt megállt lépést, a habozó fapadló reccsenését. – Ki az? szólt ki félig ijedten, félig ingerülten. Ágnes csak most kopogtatott be. – Én vagyok, mondta halkan, Kertész Ágnes. Tanácsot szeretnék kérni. A félénk hang, a szokatlan „tanácsot szeretnék kérni”, melynek nem is kellett okvetlen orvosi dologra vonatkoznia, az ajtó mögött széktolást, néhány gyors lépést váltott ki. – Tessék, parancsoljon, jelent meg a folyosó fényében Füredi arca.

– Egy beteget hoztak be délután, Balla doktor úr nem látta még, de rettenetes fájdalmai vannak. A lelet szerint Paget-kórja van. Az orvos kutatón nézett Ágnesre, hogy csakugyan egy beteg fájdalma miatt szólította-e ki (ő valami meglepőbbre készült), s megindult szótlan a nőosztály felé. Fintának, a színésznek az édesanyja, mondta Ágnes mögötte lépdelve; ezzel a betegnek kért a társadalmi összeköttetéseire hivatkozó orvostól egy kis kíméletet. – Melyik az a beteg? kérdezte Füredi jó hangosan, ahogy a terembe lépett. Az, hogy mint a Tudás és Elhatározás lépjen a tanácstalan kis kollegával az idegen terembe, felvillanyozta. – Csúnya felfekvései vannak, magyarázta Ágnes, s odahozta az átutaló lapot. Füredi fontos arccal tanulmányozta. – Mutassa a hátát, szólt oda a betegnek, mintha az csapágyon forogna. A parancsoló hang azonban, mely hajdani orvosi segítségek emlékét ébreszthette, hatott: Ágnesnek alig kellett a testet átfordulás közben támogatnia. Füredi a felfeküdt hátra nézett (amely délután óta is szemmelláthatólag tovább sebesedett: a nyers, vérzéses hús kékespirosan ütött át a sárga kenőcsön) – s füttyentett egyet. A gumilepedő megint lucskos volt, maszatos. – No, majd adunk valamit, amitől aludni fog, mondta a betegnek. Mit akar azzal, kérdezte aztán, szinte gorombán Ágnestől, aki egy pelenkát hozott, hogy a lepedőt letörülje, s visszadobva az oldalán fekvő testre a takarót, a betegre bízta, hogy mint talál vissza a helyére. – A morfiumot keresi? kérdezte Ágnes a műszerszekrényben vatató orvostól. – Ahogy mondani méltóztatott, mondta ő, miután a két ampulla közül az egyiket a lámpa fölé tartva a kétköbcentis fecskendőbe szívta. Aztán még egy ampullát húzott föl, Ágnes kezébe vette, s megnézte a letört üveget. Az is morfium volt, nem is egy, két százalékos. A Vámossy Gyógyszertan, nyílt fel az emlékezetében, az adag mellett a felkiáltójel. – Négy centigramm, nem sok az? kérdezte meghökkenten az orvost. – Elég, felelte Füredi nyomatékkal és sajátságos, szinte diadalmas pillantást vetett Ágnesre, mint aki nem mindenkinek hozzáférhető határokon lép át, s ugyanakkor mint ötletes ember, a szót is megtalálta magyarázatul. Ágnes pillantásában azonban lehetett valami (a betegágyhoz sem ment oda, csak a másik szoba réséből figyelte az injekció beadását), ami miatt nem akarta ezzel a szellemes „eléggel” befejezni az együttlétüket. – Nem jön ki egy cigarettára? mondta, miután a fecskendőt a Petri-csészébe visszatette.

Ágnes kiment vele. – Nem dohányzom, hárította el az elébe kattantott cigarettatárcát, mintha az is részvétel lett volna abban, ami történt. – Látom, megütődött a dózisomon, mondta Füredi a gyufa fényében, a cigaretta tüzét szító szipogás közben. (Ezt is valami öreg sebésztől láthatta, gondolta Ágnes.) De mondjon valamit, ami jobb lenne neki. – Igen… De ennyi erővel (idáig csak a megdöbbenés volt benne, most kezdte összekeresgélni az érveket) Kollernénak, a perniciózásnak, aki itt van… mindnek beadhatná. – Nagyon bölcsen mondja, ez lenne a leghelyesebb. És rájuk nézve is a legáldásosabb. A világ persze nem lehet meg képmutatás nélkül. – Én azt hiszem, ez nem képmutatás, érezte Ágnes, hogy, viszonyuk s helyzete érdekében okosabb lenne tisztelettudón hallgatnia. De ez az injekció, melynek ő volt egyetlen értő szemtanúja, olyasmit támadott meg benne, ami szokása ellenére vitára sarkallta. – Azt tetszik mondani, nem képmutatás? mondta Füredi, igazában biztos gúnnyal. Hogy idehordják hozzánk ezeket az öregeket. Mindenki tudja, ők maguk is, hogy itt egyetlen dolguk van, az, hogy meghaljanak, minél hamarabb, annál előnyösebb az államnak s nekik is. S mi itt mégis úgy teszünk, mintha orvosok volnánk, gyógykezelnénk őket, holott úgy vagyunk orvosok, mint ahogy az angyalcsinálók – tetszik tudni, hogy itt Cinkotán ilyen üzem is működik – dajkáknak vagy óvónéniknek nevezhetők. Mi ez, ha nem képmutatás, tessék megmondani? Ágnes a cigarettafény karikáját nézte, a kicsiny bajusz alatt a fölényesen mosolygó szájat. Füredi tehát ezt vonta le abból, amit itt két esztendőn át csinált. S mielőtt felelt volna, maga is a kétheti tapasztalatába, a szíve mélyén összegyűlő érzésbe nyúlt le, s akaratlan a Huberné hajsütővasa s apopleksziás lovagja jutott az eszébe. – Az orvosnak énszerintem az életösztön pártján kell lennie. S maga is megörült, hogy ilyen szép mondatot talált, mely úgy érezte nemcsak itt, de egész pályáján a mottója lehet. Az emberek, amíg lélegzenek, élni akarnak, s az ő dolga az lesz, hogy ennek az akaratnak a halál távoltartásával segíteni igyekezzen. – Milyen határozottan mondja, nevetett Füredi. Sok évtizedes tapasztalatot összegezve. – A sok évtizednek már ezzel kell nekimenni, mondta Ágnes makacsul, szinte szigorúan… Ha az ember azt nézi, tette hozzá hirtelen, kire mi vár, akkor legjobb a morfiumot már az újszülöttnek beadni. – A dózisnak mindenesetre a tört része elég volna, nevetett Füredi. De nem gondolja, hogy ez mégiscsak túl pesszimista megítélése az élet nevű bolondságnak?… Ez az ember voltaképp nem is olyan buta, mint amilyen veszedelmes, gondolta Ágnes, az utolsó szippantás fényében felpirosló arcot vizsgálgatva. S Füredi, mintha megértette volna, hogy ezt a vitát nemcsak az érvek síkján, de ebben a komoly szemben is elvesztette, támadásba ment át. – Ha a kolléga kisasszony sokallja az adott dózist, mondta a csikket a földre dobva, joga van az ampullákat Balla főorvos úrnak bemutatni. Én mindenesetre vállalom a felelősséget, a tulajdon lelkiismeretem előtt legalábbis.

A beteg nem tért többé eszméletre. Másnap délelőtt azonban megérkezett a fia. Ágnes épp a kisműtőből lépett ki, ahol szombat lévén üledéket, vérkészítményt mikroszkopizált. Abban a világosabb téglalapban, melyet a feljáró fénye írt a folyosó félhomályába, egy férfi tárgyalt Matával, az ápolónővel. Ágnes, bár csak mint kislány látta őt, a Vasgyáros-ban talán, amikor az anyja még vele kísértette magát az operettekbe s háromszögdarabokba, azonnal megismerte. Bár most megilletődött cigányképpel, lelógó karral iparkodott ott állni, a fesztelenség, a gesztusbábú hajlékonysága, a jól hordott ruha: elárulta foglalkozását. – Tessék tán őhozzá fordulni, mutatott Ágnesre az ápolónő (aki sosem nevezte se nevén, se doktorkisasszonynak): ő ott van a nőosztályon. – A kezelőorvosnő? kérdezte Finta, miután bemutatkozott. A szép, de elhasznált arcon (melybe az ébren töltött éjszakákkal mintha a kávéházi hegedülés is beleimpregnálódott volna) a helyhez illő szerénységbe s megilletődésbe, ahogy a kezét megfogta, s szemébe nézett, egy kis hivatalos kedvesség, kacérság keveredett. – Nem, mondta Ágnes, elpirulva. De ismerem az esetet. Sajnos, nincsen a legjobban. – Nincs, ugye? nézett rá a színész, mintha árkos diószemében a megdöbbenés a hírmondó fáradságának lenne fizetsége. Én csak tegnap tudtam meg, hogy a kórházban van. Magam is szanatóriumban vagyok, tudniillik – Igen, a néni említette. – Ki, az anyám? Beszélt rólam? kérdezte a színész, s a szavaihoz koordinált arcjáték alatt most mintha csakugyan zavarba jött volna. Szégyelled magad, gondolt Ágnes a betegek felháborodására. – Volna mód rá, hogy megnézhessem? – Hogyne, bemehetünk, mondta Ágnes. Beszélni, sajnos, nemigen lehet vele. S most ő jött zavarba, mintha az az injekció, amelyről nem beszélhetnek, az ő bűne lett volna. – Nincs magánál? kérdezte a színész, s a kívülről nézett jelenete s a férfiszorongás, hogy haldoklót fog látni, megint interferált a szemében. – Nagyon szenvedett, s az injekció óta még nem ébredt fel. De gyerünk tán be, mutatott (megijedve, hogy sokat is mondott talán) a közeli ajtóra.

Még jobbacskán reggel volt, s a fésülködő, mosakvó asszonyok, mint intézeti lányok visítottak a látogatóra. – Jesszus, egy férfi, kiáltotta Schwartzerné. Ki engedte ide be kopogtatás nélkül? A többségnek azonban inkább kellemes izgalom, mulatság volt a szép barna férfi, aki megjátszott ijedtséggel és szerénységgel nézett vissza a mögötte lévő Ágnesre; főként, amikor az ágyak közt tétován szétnézve, óvatos, szinte pumalépésekkel az új beteg ágyához osont, nem hagyva kétséget, hogy ő a Nemzeti Színház tagja, akiről a fölvételnél szó volt. A színész odahajolt a halvány, alig pihegő arc fölé, melyen kis csöppekben ütött ki a veríték. Azzal a gyöngédséggel nézte, amellyel Peer Gynt a halott Aase anyót, s megsimogatta a homlokát. (Hasonlít kicsit az anyámhoz, gondolta Ágnes, ahogy a jelenet szuggesztiója alatt jobban megnézte a beteget.) De a hideg, verítékes homlok érintése nem csinált kedvet a mozdulat megismétlésére. Ehelyett a kórtermen nézett körül, s a kipirult Kollernén állt meg a szeme, aki ezen a reggelen állandóan karattyolt s dúdolt. Az egymást érő ágyak, a puffadt vagy vázszerű arcokból meredten kifigyelő szemek, az öregasszony eszelős dúdolása, a látogatói szerep alatt most igazán összeszorította a szívét. A cigányarcból lefutott a vér, a bőrén is néhány verejtékcsepp jelent meg, most értette meg, hová hozták, hová engedte hozni az anyját. – Itt egyelőre nincs mit kezdeni, fordult Ágnes felé, mint aki minél előbb kinn akar lenni ebből a pokolból. A jelenet kedvéért még egyszer megsimogatta a sápadt, hűs homlokot, ajkával megérintette a haját, aztán végignézett a meredt szemeken, amelyekbe a látvány erőfeszítése sem a meghatódást, sem a megbotránkozást nem hagyta fölhozni. – Bocsánat, mondta, mintha csak azért menekülne, mert a szoba rendjét megzavarta, s Ágnest udvariasan előrebocsátotta az ajtóban. – Borzasztó hely, sóhajtott fel a folyosón. Már megbocsát, mintha Ágnest megbántotta volna ezzel a sóhajjal. De igazán nem álmodtam. A feleségem énnekem annyit mondott, hogy be kellett vinni a kórházba. Sajnos, nem a legjobb viszonyban voltak. Anyám szegény elég nehéz természet; sokkal jobb, hogy külön lehetett. Persze, ha gyanítom! Bár igazán nem tudom, mit tehettem volna. Én is kúrán vagyok, kérem. Elvonón, dobta be hirtelen, a szégyent leküzdve, ezt a mentséget is. Foglalkozási betegség. Nem tudom másképp a lámpalázat legyőzni. Persze, az asztalra kellett volna csapnom, hazavinni, ha meg kell halni, hát nálam. De hol van nekem erre energiám? A feleségem, amikor kinn volt – Rákospalotán vagyok –, azt mondta, nem lehet őt háznál ápolni. Az orvos szerint se. S nem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj. Majd a kúra után; hisz tetszik tudni, hogy halasztja az ember a rosszat. De hát hogy lehet, hogy ilyen hamar áttették ide?

Ágnes egyre több részvéttel nézte a barna arcot, melyen a hivatásos arcjáték alól mind több igazi keserűség, szégyen, tanácstalanság csordult elő. (Milyen rettenetes lehet, ha valakinek a saját érzéseit is játszani kell, gondolta, amíg hallgatta). A színész meghallgatta Ágnes óvatos magyarázatát, mért kellett az édesanyát dekubituszaival ebbe a kórházba tenni, de a szórakozott arcán látszott, hogy közben mást szeretne tudni. – S nem volt elkeseredve, kérdezte hirtelen, hogy ide hozták? Mert nagyon indulatos asszony volt szegény. – Nem, elég egykedvű volt. – De azt tetszett mondani, hogy engem is említett? – Igen, hogy van egy fia. A Nemzeti Színház örökös tagja. – Ezt is mondta? Erre nagyon büszke volt, mosolyodott el a színész megkönnyebbedve. S hálából, hogy az anyja nem panaszkodott rájuk, könny borította el a szemét. Azt meg kell hagyni, hogy engem nagyon szeretett, a maga módján, de igazán. Tán ő egyedül ezen a földőön. Ezért olyan szomorú. De hát, tetszik tudni, az asszonyok. Egy kis noteszt kotort elő a zsebéből, a könnyeivel elmaszatolt papírlapra ráírta a telefonszámát. – Ha magához térne… ugye, lesz szíves telefonálni nekem… S ha ne adja isten, történne valami… Ágnes átvette a kitépett lapot. – Balla főorvos úrral nem óhajt beszélni? – Nem, minek zaklassuk a főorvos urat, tiltakozott a látogató, aki örült, hogy a szégyenen, amivel a látogatás járt, ezzel a kislánnyal átesett. – Én magában tökéletesen megbízom. Igazán sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megismerkednünk. S Ágnes kezét a meleg tenyere közé fogva a szájához vitte, s kétszer megcsókolta.

Benn a betegek még mindig a színészen vitatkoztak. A szép barna arc, búcsúzáskor a szelíd „bocsánatot kérek” a nagyobb részt lefegyverezte. Azt meg kell hagyni, finom úriember. – Finom, dohogta Schwartzerné, finoman bánt el az anyjával. – Tudja maga, milyen felesége van ennek? Ismerni kell a menyeket, állt Sántáné a férfi pártjára. – Ha Füredi el nem altatja, jegyezte meg odaát Huberné, aki nem látta, hogy Ágnes visszajött, most meg lehetett volna az öröme, hogy a fiától elbúcsúzzék. Meg ezt a szegény embert se rágná tán a lelkiismeret, hagyta rá kintről a készséges myos, akit a színész teljesen meghódított. Ágnes, mialatt a beteg arca fölé hajolt, elképzelte a búcsút, a meleg szájat, melynek a csókja még ott volt a csuklóján, a gyöngyöző, elvékonyult arcot, melyen most is ott volt a keménység: mi lett volna az? A férfinak komédiázás, kényelmetlenség, a betegnek a közömbössé vált dolgok közt egy utolsó ismerős villanás. Füredinek abban igaza van, hogy ezért, a környezők meghatódásáért, nem érdemes a kínokat nyújtani. Viszont ennek a csendes, alig hallható pihegésnek, amíg tart, s ebben neki volt igaza, ennek nem lehet nem segíteni. – Ha ilyen eset adódna elő, kérdezte hirtelen a vizitnél a beteg fölött megálló Ballától, adhatok be én is morfiumot? – Ha elviselhetetlen fájdalmai vannak, bólintott az, a beteget nézve. – Egy köbcenti? nyomult tovább Ágnes. – Miért, most mennyit kapott? fordult feléje Balla. – Azt nem tudom, hazudta Ágnes, s tudta, hogy ő s Füredi, már csak ezért a hazugságért sem lehetnek sohasem barátok.

Annak az ellenséges erőtérnek azonban, amelyet Ágnes rögtön ott érzett maga körül, ha a női osztályról kilépett, a középpontja mégiscsak a fekete ápolónő forró alt hangot búgó mellében volt. Pedig ez a nő, bármennyire érezte is – mert éreztette – az ellenszenvét, nem volt ellenszenves neki, ami pedig ellentmond az indulatok visszahatás-törvényének. A világgal, az biztos, hogy hadilábon van, a vontatottság, amivel kicsi s voltaképp eleven testét vitte, mintha a kedvetlenségét rontatná, hogy mozogni kell benn: ahogy az emberek mellett elment, s szeme, melynek tüzét az unalom homálya vonta be, a rajtuk lelt rosszat az emlékezetébe dugaszolta, abban volt valami kibékíthetetlenség, melyet a világ nem tudhat leszerelni. De ezen az ellenségességen – Ágnes legalább így érezte –, mint nagy fekete drágakő világított át a ritkán tapasztalt őszinteség. A dolgát hanyag mozdulattal, utálattal, de pontosan végezte, közben nagyon ritkán szólt, de amit az alt hang torkából felhozott, az az érzékenységnek tömör rosszindulat, a jól odafigyelőnek azonban az igazságmondás szinte viccszerűen utat törő kényszere volt. Mintha civilizációnkban már szokatlan természeti erőként tört volna föl benne megvesztegethetetlen véleménye, s ezt nemcsak Ágnes érezte így, de a félkegyelmű betegek is. Az, ha ő volt az éjjeles, fektetésre, lámpaoltásra ő jött be, noha alig szólt, látszatra akkor is gorombaságot, mindig egy kis mulatság volt a kórteremnek. Még kötekedtek is vele, csakhogy azt az alt hangot s ami rajta jön, előcsalják. Ágnes a kisszobából el-elfogta, ahogy az első szavak után csengővé vált, a mély hangját. „Ha Viktória nővér el akar emészteni, ide tesz magukhoz” – szólt az asszonyokra. „A legkomiszabb férfi sem tud olyan elviselhetetlen lenni, mint a legszentebb vénasszony. Hubernénak igaza van, hogy a Miklósa helyére is kivánszorog a napra (Huberné gavallérját új szélütés érte, s nem mehetett az udvarra), mintsem itt legyen maguk közt.” Az asszonyoknak ez tetszett; lelkük mélyén ők is úgy gondolkoztak a társaikról, s az efféle gorombaságban több szolidaritást éreztek, mint a Viktória nővér nyájasságában, s több demokratizmust (Ágnes legalább így érezte), mint az ő leereszkedésében. Még Schwartzerné méltatlankodása is megtorpant, ha a nyugodt hangján rászólt. – Úgy, úgy mondja csak, Schwartzerné, megint nő két centit a nyaka. Másé attól dagad, hogy nyel, a magáé, hogy beszél. Egy másik mondását később is emlegették. – Tetszik tudni, mit mondott nekem ez a Mata nővér? újságolta a myos. Már nem tudom, mért is, azt mondom neki: nincs magában szív, Mata nővér. Tetszik tudni, mit felelt rá? (s itt odafordult a szomszédjához: hogy is mondta?) Ja igaz. Bili kell maguknak, nem szív. S közben, mintha épp a szív lett volna, amit a szívtelenségbe kitettek érzékeny műszereikkel a gorombaság mélyén is megéreztek. Ágnes tanúja volt, ahogy a folyosót mosó terhes mellett elment. Az asszony tán szimpátiát várva nagyot nyögött. – Látja-látja, mondta neki, aki nem használ óvszert. S Ágnesre nézett, mint aki örül, ha megbotránkoztathatja. Ágnes azonban magától a terhestől hallotta, hogy Mata az egyetlen, aki olykor-olykor segít neki.

Az Ágnes iránti ellenszenvében is megvolt ez a hallgatag nyíltság. A jelenlétében még kevesebbet beszélt, még vontatottabban mozgott, ha szólt, még mélyebbről s csengőbben jött fel, egy kihívó pillantástól kísérten, a hangja. Azt, hogy a háta mögött fúrta volna, nem vette észre, pedig ha Viktória nővér nem is, a betegek elárulnák. De Huberné, a fő hízelgő is csak annyit mondhatott: Ez a Mata, a férfiról, nem szereti ám, ha a doktorkisasszonyt doktorkisasszonynak hívjuk. Doktorkisasszony? Soká lesz az még doktorkiassszony. Ez igaz is. – De ha egyszer a főorvos úr is azt mondja: kolléga kisasszony; akkor mért derogál neki? De hisz azt Ágnes is tapasztalhatta, hogy még kisasszonyt se mondott, inkább egyáltalán nem szólítja, csak hogy hívnia ne kelljen valahogy. – Doktorkisasszony, intett le a fülehallatára egy beteget, aki arra hivatkozott, hogy a doktorkisasszony termofort ígért neki. S a fejedelemasszony? Ágnes nem is értette mindjárt, amint nyilván a beteg sem, mit akar ezzel a fejedelemasszonnyal; csak amikor utána rögtön Viktória nővért mondott, hogy mért nem attól kérte, akkor jött rá, hogy úgy doktorkisasszony ő, ahogy Viktória nővér apácafejedelemnő. – A kisműtőben néha egy negyedórát is eldolgozgattak egymás mellett. Ágnes korán fenn volt, és beutazás előtt, ami diagnosztikai kémlés itt végrehajtható volt, vizeleten, bélsáron tanulmányul mind elvégezte. Mata ezalatt a drótkefét forgatta a csap alatt a piszkos kémcsövekben; a takarítónő csak a kőpadlót mosta föl: az edény az ő dolga volt. Ágnes, ahogy az epruvettát a bizonytalan fehérjefelhővel a fény felé tartotta, vagy a mikroszkóp fölé hajolt: ott érezte a karjában, derekában a tekintetét s az ítéletet is, hogy mindezt csak affektálásból teszi, fogalma sincs róla, hogy a Donnénál fölszálló léghólyagok (látásból ő is ismerte a reakciókat) gennyet jelentenek-e vagy sem. Ha néha szólt, akármilyen egyszerű volt, amit mondott, ez az ellenszenv valahogy utat talált benne. – Szüksége van még a Kovács bácsi pisijére? szólalt meg, mialatt a mikroszkópon a vérképet nézte. Ebben az egyszerű kérdésben egyszerre három tagadás volt. 1. Azzal, hogy azalatt kérdezte, mialatt Ágnes a látóteret nézte, azt vonta kétségbe, hogy annak amit csinál, a vonalhuzogatásnak, mellyel az orvosokat majmolja, bárminemű fontossága lenne. 2. Azzal, hogy a vizeletet pisinek nevezte, azt akarta mondani, hogy a pisi, nem lévén jelen doktor, nem alakult át vizsgálati tárggyá, vizeletté, amint gazdája az öreg Kovács bácsi se nefrosklerózis esetté. 3. Végül hogy olyan anyag sorsáról érdeklődött, melyről a leletet megkapta már, lázadó aláhúzása volt a maga szerepének, hogy ezt a fontoskodást őneki komolyan kell venni. Ágnes néha, mint egy próba tesztül, egy-egy nyájas szót vetett neki, már nem is azért, hogy meghódítsa, inkább, hogy lássa, mit felel rá – Sok üveget piszkítok, ugye? kérdezte a hengerekre, csészékre nézve, melyeket Mata mintha tüntetésképp halmozott volna a mély porceláncsészébe. Szaporítom a munkáját?… Ő mintha nem hallotta volna. Majd hirtelen azzal a kihívó villanással: – Ne mossam el? Hogy a Balla doktor úr (őt se hívta főorvos úrnak) lássa, milyen szorgalmas volt. Majd egy perc múlva, már az üledéket oldva: Akkor meg engem szidnak meg. – Úgy szégyenlem, hogy ennyi munkát okozok magának, mondta Ágnes másnap. Nem hagyná itt nekem? Jobban ráérek elmosni. Mata látszólag szóra sem méltatta az ajánlatot. Öt perc is beletelt, amíg Ágnes fele fordult. – Engem is meg akar főzni? mondta mosolyogva. Kár a fáradságért. – Miért? magát még senki sem főzte meg? S most az ő hangjába is csúszott egy kis ingerültség, hisz abba, főleg ha a Mata szemében ülő rosszakarattal nézte, valóban volt valami, hogy meg akarta nyerni az embereket. Mata váratlan elpirult, a szemvillanása azt mutatta, hogy ez a kérdés eltalált valamit. (Ez azt hiszi, tudom, ki főzte meg, villant át Ágnesen.) De aztán erőt vett magán. – Csak, akivel főzettem magam, mondta nevetve, mintha lánymódra dévajkodtak volna.

Ágnes végre rájött, ki az, aki miatt ez a vaktában feltett kérdés sebzésként hatott. Egy reggel, ahogy a kisműtőben a kémcsöveikkel pepecseltek, Balla lépett hozzájuk. A korábbi villamossal kellett érkeznie, hogy már itt volt, s egy titrálóállványt bontott ki a csomagolópapírból, amelyet alkalmasint a másik állásából hozott ide. Amióta Ágnes a gyakorlatul végzett vizeletvizsgálatok során észrevette, hogy a Schwartzerné vizeletében cukor van, ez a reménytelen eset érdekelni kezdte. Mintán a vércukorelemzőt beállította, s a maga festette készítményt kezdte vizsgálni, szokása ellenére Ágnesnek is vetett egy szót. – Majd nézze meg az eosinophileket. Mialatt Balla a mikroszkóp fölé hajolt, Ágnes szeme a töükörre esett: az ápolónő kezében megállt a forgókefe, s látatlanságában biztosan, Ballát nézte. Mondhatni: bámulta. Merev arcán most se volt mozgás, csak kipirult, majdnem hogy vörös lett s végtelen, állati szomorúság gyűlt a bepárált szemébe. Ha Ágnesnek kétsége maradt volna, aznap vagy másnap annak is el kellett oszolnia. Balla és Ágnes a délutáni vizit után a kisszobában a műszerasztalnál álltak; Ágnes az új beteg kórlapját adta át, aki az elaltatott Fintáné helyére került, s ahogy a közösen nézett lap egy képbe foglalta őket, hirtelen megérezte, hogy ez a kép egy másik szemben is ott van. Mata nézte őket a két szoba közti átjáróból. Metronómmal kellett volna lemérni az időt, ami Ágnes fordulása, Mata elkapott pillantása s feléjük indulása közt eltelt, de ez elég volt, hogy Ágnes a szívszorulást, amit a ki tudja, milyen helyzetekből ismert férfi s a világukba betolakodott magasabb rendű nő, a doktorkisasszony, amint együtt nézik az általa megvetett, de mégiscsak beavatottságot jelentő kórlapot, a merev arc alatt előidézhetett. Füredi küldte őt, valami férfikórtermi ügy volt, s amíg közönyösen, majdnem hogy unottra fogott hangján előadta, Ágnes Ballát nézte, s hirtelen több jelenet is merült fel benne, amint ezek egymással szót váltanak; az ápolónő mindig ezen a halk, unott hangon, Balla pedig szórakozottan, másfele nézve. A nagybátyjáék tükrösi szolgálójára, Erzsire kellett gondolnia, akiről a családban az volt a hír, hogy tizennégy éves korában György bátyja vette el a szüzességét, azok mentek így el egymás mellett, az egyik az oda nem nézésével, a másik a sunyi tekintetével túlozva el össze nem tartozásukat. Egyoldalú szerelem lenne csak, melyről Balla a maga beduin módján nem vesz tudomást? A csönd köztük mást mondott. – Mikor nősült ez a Balla? kérdezte meg Halmitól, amikor legközelebb találkoztak. – Balla? nézett rá az a váratlan kérdéstől meglepve. S most az egyszer mintha egy kis gyanú villant volna fel az egymást nyomó arccsontok közt: mért érdekli ezt a Balla nősülése. De azért csak előkotorta ezt a tényt is, a Ballára vonatkozó fontosabbak közül. – Tán karácsonykor… Keresztény lányt vett el, tette hozzá, maga sem tudta mért, tán tesztül, hogy Ágnes tovább érdeklődik-e a számára egészen közömbös körülmény miatt. Ágnest azonban nem a feleség érdekelte. – S mióta van ő a depandanszban? Ezt különben tudhatta is, Piklerné már itt volt akkor, amikor idekerült. Az elfekvőbe zuhant arkangyal, a gőgje gőzében forgó Lucifer, akitől a Matában lakó kibékíthetetlenség, ahogy ő mondta, meg hagyta főzetni magát; a főnök, aki kapott a kéznél levő használati tárgyon. Aztán a házasság, s most ez, amit ő is ismer… Érdekes, hogy a betegek nem tudtak róla. Vajon Viktória sem?

Ágnes, ha Matát megsajnálta is, a felfedezésinek örült. Érthetővé vált az ellenszenv, mely éppen, mert vonzó őszinteség tövéből jött, idáig bántó, kényelmetlen tükröt tartott elé, s most, minthogy teljesen oktalan volt (ez a fölfedezés Ballát mint férfit még távolabb tolta tőle), gyerekjátéknak tűnt a leküzdése, időleges mókának az elviselése. Szerencsétlenségére Balla épp ekkortájt a poliklinikai rendelése után többször kiszaladt hozzájuk. Az indok Schwartzerné volt, aki napról napra fogyott, már a veszekedésekhez sem volt kedve; ha ingerelték, csak reszketni tudott; Balla fejében azonban épp most problémává vált. Minthogy nem volt magyarázó típus, Ágnes pedig, mint magasabb tudományos gondokban elfoglalt elmét nem merte faggatni: amit megértett, annyi volt, hogy a Schwartzerné malignus strumája, amelynek a műtétét a statisztikájukra kényes sebészek nem vállalták tán nem is csak a pajzsmirigyre szorítkozó baj, hanem az egész „vegetatív endokrin” rendszer (Ágnes most hallotta először ezt az azóta divatba jött kifejezést) megrendülése. Schwartzernéból vért vettek, diétát írtak elő neki, a cukrát mérték, számon tartották az eosinophiljeit, s most, amikor több mint hat hete benn volt már, Balla új anamnézist vett föl róla, részletesen kikérdezte a veje s közte lefolyt perpatvarról, a szakításról, melytől betegségét számította, mintha ő is lehetségesnek tartná, hogy a megrendülést egy lelki sérülés váltotta ki. Amilyen nagy hatást tett ez a foglalkozás Schwartzernéra, aki úgy érezte, most jöttek rá, miben áll a baja, s a szénhidrát szegény diétától már jobban is érezte magát, annyira gyanús volt az esteli kiruccanások miatt Matának, aki tán valami hasonló szakmai sürgés-forgás során (Balla akkor még a férfiosztályon volt) került közelebb az orvosához. – Látja, milyen népszerű lett? mondta Schwartzernénak, aki az ügyelet alatt neki is előadta a reményeit. Ha meggyógyul, a Balla doktor úr meg a doktorkisasszony az Orvosszövetségben is be fogják mutatni. Ágnes most hallotta először, a „doktorkisasszonyt” ezen a csengővé vált hangon. Persze, most is neki volt címezve: átlátok én rajtatok, az esti kutatómunkán a kisműtőben. – Csak ne gúnyolódjék, értette meg Schwartzerné, ez irányú hipereszthéziájával, ha nem is a mondat élét, de szándékát. Ha a doktorkisasszony rá nem jön, hogy cukor van a vizeletemben, máig sem tudjuk meg, hogy voltaképp cukorbeteg vagyok.

Balla közben egy-egy barátját is kihozta az érdekes eset megtekintésére. Egy ilyen esti bemutatón Ágnes Rosenthallal találkozott. Épp benn volt, amikor a pedagógus tanársegéd az ismeretlen kórterembe lépett. Ágnes kissé visszahúzódott, a szemközti ágyak közé, mint diákkorában, amikor a színházi folyosón egy kedves tanára tűnt föl, rábízva, hogy megszólítja-e őt, s szerényen épp csak meghajolt feléje. Rosenthal azonban ismerősnek találta, odalépett hozzá, s kezét nyújtotta. – Maga most itt van? – mint valami régi ismerőstől. (Még csak azt tudja, hogy látott már). Mi az hogy nem látom mostanában? kérdezte aztán, hogy Ágnes megmondta, mit csinál itt. (Most már tudja, hogy medika vagyok.) – Kerestem a gyakorlatokon, ez nem szép, hogy ebben a félévben nem hozzám kéredzett. (Még mindig azt hiszi, a gyakorlatokon évődött velem, gondolta Ágnes). S Rosenthal mintha csak azt akarta volna megcáfolni, ami a mosoly mögött van: nagyon jól emlékszem a kollokviumára. Megjegyzem, ha valaki egy kis eredetiséget árul el, fordult Ballához. S már a körülállt Schwartzernéra (még egy kis vörös kopasz orvos jött be velük) öntötte rekedtes nyájasságát. – Szóval, maga az az érdekes beteg? Látja, az egész tudományegyetem összegyűl a csodálatára. Megtapogatta a strumát, s Ballától kérdezett valamit. Ágnes mosolyogva nézte a két orvost, akik, bár mind a kettő durván szabott, erős szőrzetű férfi volt, származásra is rokonok, annyira elütöttek egymástól: Rosenthal csupa mozgás, bizalmasság, kitárulás, Balla zárkózott ködtorony, mintha az egyiket épp a származása arra ingerelte volna, hogy emberségével, nyájasságával, a többiek gondolataival nem törődve, állandóan túltegye magát rajtuk, míg Balla éppen ezek ellen a gondolatok ellen építette volna meg magatartása bástyáit. A szoba elragadtatva figyelte a „konzíliumot”; ilyen se fordult elő, hogy az elfekvőbe egy tanárt hívjanak ki, mert arról mindenki meg volt győződve, hogy Rosenthal csak tanár lehet, s Ágnesnek (mialatt a három doktor az alorvosi szobában tanácskozott) mindent el kellett mesélnie róla: hogy honnan ismeri, ő-e ott a legfőbb, s ott is olyan kedves-e, mint itt Schwartzernéval.

Ez a tanácskozás az orvosi szobában, mely különben csak egy félóráig tartott, nem volt az utolsó. Legközelebb, egy keddi nap, három másik orvos jött ki, s maradt ott a tízes helyiérdekűig. A következő kedden ugyanezek; csak akkor már nem nézhették meg Schwartzernét, a vázzá fogyott asszony az egyik délelőtt, mialatt Ágnes a városban volt, egy félelem, fuldoklásroham után hátrahanyatlott, meghalt, úgyhogy már csak a boncasztalon lehetett folytatni a vizsgálatot. Az orvosi megbeszélések azonban, melyeken Rosenthal nem jelent meg többé, állandósultak, s a harmadikra, Ágnes meglepetésére, megtisztelt képpel Halmi is bevonult. Ágnes ezeket a tanácskozásokat őrhelyén, a rákos szobában töltötte (ahol a hánykolódó beteg helyébe egy kétszer operált méhrákos került), s vigyázott rá, hogy a szobában hagyott könyvvel s szvetterrel se emlékeztesse magára a résztvevőit. Balla első alkalommal szokása ellenére szabadkozott. – Soká itt ragadtunk tegnap, de az embernek ritkán van alkalma neki is fontos dolgokról igazán kibeszélni magát. A következő kedden, ez volt az, amelyen Halmi is megjelent, amikor nem lelte őt a szobájába, bejött hozzá a rákosba. – Kolléga kisasszony itt dolgozik? nézte meg Ágnest, és a könyvét a kis lámpa fényében. – Hozzám megint kijöttek néhányan, hívnám a kolléga kisasszonyt is, majd Ágnes tiltakozó mozdulatára: De nagyon is speciális kérdésekkel foglalkozunk. Csak elvonnám a figyelmét, mondta a sima lapú könyv fényben cikázó képére nézve: az aktinomycosisról. Ágnes lelkesen bizonykodott, hogy ő néha tizenegy-tizenkettőig is itt van, furcsa, de itt jobban tud tanulni, tán a szoba hangulata teszi, hogy itt emberek forognak körülötte. Több szót használt s azt is elevenebben, mint kettejük közt szokásban volt. Az, hogy a tanácskozások Schwartzerné halála után is folytatódtak, hogy a régebbiek közül csak a kis vörös, kopasz orvos vett részt rajtuk, s főleg, hogy mielőtt őrhelyén elhelyezkedett, Halmiba botlott a folyosón, legfőképp azonban Balla kedvessége, mentegetőzése, úgy látszik, túlbeszélendővé tette a gyanúját, hogy ami az összegyűltek szívén van, tán nem is csak szakmai kérdések. (Hogy Halmi és Balla közt más kapcsolat is lehet, mint a poliklinikai ismeretség, s hogy őt is ez a valami juttatta mint harmadévest, ehhez a ritka alkalomhoz), kezdettel ott motoszkált benne. Most azonban, hogy alig húsz lépésre tőle olyasmi folyhat, amit az újsághírek mint „kommunista sefttevékenységet” szoktak emlegetni; hogy ebben az ő egyetemi barátja is részes, s mialatt ő itt a tüdő krónikus gyulladásait szedi be, tán már útban vannak erre a rendőrautók, emberek állják körül az elfekvőt, a feljelentés értelmében őt is magukkal hurcolják a főkapitányságra: ez a gyanú a menstruációhoz hasonló fájást tartott fenn az altestében. Végül, ahogy ő rájött, Viktória nővér is rájöhet. S a féltékenység! Egész kis mozidráma pergett a fejében, az aznapi kórbonctan penzum alatt. A fekete nő bosszúból feljelentést tesz, igyekszik őt is bekeverni, szembesítik vele és Ballával. S amikor ráeszmél, mit tett: kétségbeesésében megmérgezi magát.

Mata azonban, úgy látszik, ezeket az összejöveteleket is másképp dolgozta fel, a maga gyanújába iktatva a gyanút: Balla esti kiruccanásai, az ide csődített népek, mind csak annak az álcázása volt, ami az orvosi szobában utána következett. – Mi az? maga nem vesz részt az orvosgyűlésen? szólította meg váratlan Ágnest, tíz óra felé, mint éjjeles. – Nem, én még nem vagyok doktor, mondta Ágnes. Amióta tudta, hogy Mata mért gyűlöli öt, bárhogy sajnálta, nem állhatta meg, hogy ne ingerkedjék, mint most is a tévhitével. – Készen kapja az eredményt, jegyezte meg Mata kifele indulva. Ez az „eredmény”, amit ő nyilván az alorvos ágyán kap készen, olyan képtelenség volt, olyan mulatságos, hogy Ágnesnek a kórbonctannal küzdő érdeklődését a „sejt”-tevékenységéről, melybe Halmi is beleszól a maga módján, az emberi képzelet fájdalomsokszorozó munkájára fordította. Érdemes volt a philogenetikus fejlődés során az új szervet, az agykérget a régi szolíd ducokra ráborítani, ha mint minden vívmánnyal, ezzel is csak gyötörni tudjuk magunkat? S félretolva a könyvet, azon kezdett gondolkozni: mit tehetne, hogy ezt a boldogtalan lányt ettől a számára mulatságos, de neki gyötrelmes rögeszmétől megszabadítsa. A „sejt” már rég szétoszlott, hallotta a beszélgetésük s Józsi bácsi köszönését a fülkénél, ő megkönnyebbedetten vetkőzött a szobájában (ma még nem szállt ki a rendőrség), amikor egyszerre az volt a benyomása, hogy áll valaki az ajtó előtt. „Ez meg az én képzeletem”, gondolta, amikor a megsűrült csönd is csak azt mondta, amit előbb a vélt reccsenés. Hogy meggyőzze magát, odaugrott az ajtóhoz. A kemény kopogó félcipő sarkak kinn minden színlelés nélkül indultak tovább, de mialatt Ágnes a díványtól a küszöbig ért, úgy látszik, nemcsak a továbbmenésre, a fölegyenesedésre is kellett az idő, s így nem juthattak messze. – Mata, kérem, szólt Ágnes az odábbmenő után. – Tessék, fordult az vissza, mint aki nem akarja meneküléssé tenni az elvonulását. – Nem jönne be egy pillanatra, épp beszélni akartam magával. Az ápolónő megállt, nem volt kétsége, hogy ez a lány felelősségre akarja vonni, s habozott, hogy szó nélkül otthagyja, vagy elfogadja a kihívást. – Tessék, mondta a szobába lépve. – Foglaljon helyet, kínálta meg Ágnes, egy barátságos pillantást vetve a makacs arcra; élvezte is kissé: hogy meg lesz lepve ez a következő percben. – Köszönöm, búgta Mata. (Ez akar engem ebben a szobában hellyel kínálgatni? mondta az állva maradása.) – Énnekem nagyon kellemetlen ez, kezdte Ágnes, hogy Balla doktor urat szinte kitúrtam a szobájából. Ő nagylelkűen fölajánlta, hogy aludjak itt, s most ő is, meg én is betolakodottnak érezzük magunkat. Ilyenkor, amikor mint ma is, vendégei vannak, tán egyszerűbb lenne itt kinn aludnia, mint másfél órát villanyosozni, s reggel újra vissza… Ágnes érezte, hogy ez a beszéd – a közös szobájuk előhozása – pillanatról pillanatra erősíti a fekete arcban a gyanút. „Mi sül ki ebből a dumából?” olvasta rajta, mert hisz csak elterelés lehet, s mint egy kísérlet eredményét várta, milyen változás megy végbe ezen a keménységen arra, amit majd most mond neki. – A szakácsné mondja, hogy a lányáék megkapták a lakást. Ha már úgy is volt hálótársa, nem egyezne-e bele, hogy én aludjak ott magánál a helyén? A merev arc még merevebb lett, csak a barnába keveredő kis pirosság árulta el, hogy a kibékíthetetlenség (alapállása a világban) küzdelmet folytat a megingással. A válasz váratlan volt. – Velem akarja megvédetni a szüzességét? kérdezte még ecsengőbben s kihívóbban, mint máskor. – Eredetileg is így volt megbeszélve, vette Ágnes hallatlanba a hallottat. Amikor bemutatkoztam Balla doktor úrnál… Mata azonban valami olyat akart mondani, ami a maga szólamában méltó ellenpontja lehet ennek a megszégyenítésre törő nemességnek. A nyakát kissé felemelte, szép fogai versenyt villantak kihívó szemével. – S ha énhozzám jár már be valaki? Füredi, mondjuk? S megfordult, s elment kopogó sarkain… Az összeeső gyűlölet azonban már csak ennyire volt képes. – Hát ha át akar jönni, éntőlem átköltözhet, mondta neki másnap, minden bevezető nélkül, a folyosón.

Az első hónap, amit a kórházban töltött, Ágnes minden erejét lekötötte; mindaz, ami eddig figyelme fókuszában volt, a látókör peremére került, s olyan szürkének, elmosódottnak is látszott. A klinikára naponta bement, de az órákat is valahogy az elfekvőn keresztül hallgatta. Bár a férfiosztályon Füredi miatt még az ügyelet alatt is kevés időt töltött, folyosóról, udvarról, kisműtőből a férfibetegeket is megismerte. Vagy negyven kóreset volt már a fejében, melyet a mostanában elég sűrű halálesetek egyre szaporítottak, úgy hogy mindaz, amit a Verebély órán (belgyógyászatra nem jutott be) vagy a kórbonctanon bemutattak, ágon-izen kapcsolatba került azzal, amiről már maga szerezte emléke volt. A kisműtőben minduntalan akadt egy tályog, panaritium, ha nem is olyan ritka példány, amilyet a soros tanársegéd az ambulanciáról az óra végén Verebély elé terelt; volt rákjuk, vesezsugoruk, leukémiájuk, a férfiosztályon még egy szinte tünet nélkül lefolyt bélátfúródás is előfordult, sőt, amióta Fintáné helyét egy nem hegedő combnyaktörés, egy hetvenesztendős néni foglalta el, a törések s ficamok című fejezet is képviselve volt. A kórbonctanon meg a kedvesebbik tanársegéd a kis porcelántálain szinte minden nap mutatott be olyat, ami valamelyik betegük belső része lehetett volna. Egyszer, amikor Schwartzerné halála után néhány nappal egy strumát demonstrált be egy óriási kolloid cisztával, Ágnes nem is állhatta meg, hogy a körülállt bádogasztalon át ne szóljon: – Ez a készítmény nem a Kun utcai szekturáról való? – Nem, mi csak a Szent Istvánban boncolunk, felelt készségesen a tanársegéd.

A kollégái is észrevették ezt a fél jelenlétét. Mért olyan szórakozott mostanában, kedves Ágnes? enyelgett vele a szomszédja. Nem érdemes arra a randevúra annyira szaladni, szólt utána Takácsi, az Adél volt udvarlója, megjósolom, hogy a pótkocsi alatt fogja ifjú életét végezni. Mária is fölhányta, hogy totál más lett, mióta Cinkotára jár. Ebben a szemrehányásban volt egy kis önigazolás. Mária egy idő óta egy ötödéves kollégával járt, akinek a nagy, akromegáliás arcból két apró szem s bizonyos hiányukat jól rejtő hallgatás követte Mária kacsázó járását, a könyökén hordott könyvet s az önmagától megmámorosodó beszédet. Máriának ez a tisztelettudó, sőt némileg elragadtatott hallgatás teljesen átalakította a nemi filozófiáját: most már csak a megbízható, komoly férfiakért lelkesedett, akikhez az olyan kicsit szédült, csapodár nő, mint ő, egy életre odakötözheti magát. Ez a filozófia, különösen amióta anyja beleegyezett, hogy nagyanyótól elköltözzék, mindazt, ami régi lakásán történt, Ágnes barátságát kivéve, egy rossz álom távolába iparkodott tolni. („Amit te ott velem végigkínlódtál, én az életben el nem felejtem neked.”) Az a lélektani mechanika azonban, amely az önállótlanabb lelkek mozgását megszabja, mégiscsak azon volt, hogy az elfeledni kívánt eseményekkel együtt, azoknak a koronatanúját is eltolja, s ebben kapóra jött az Ágnes „megváltozása”. Először azzal gyanúsította, hogy kell valakijének lennie, egy nőt csak férfi tud így megváltoztatni, majd amikor Ágnes egy szombaton kihívta magához, s Ballának, Viktóriának is bemutatta, az elfekvőt okolta. – Rettenetes hely ez a te elfekvőd. Én a világ minden kincséért meg nem maradnék ott. Ha az ember olyan közönyösen nem jár köztük, mint a te Ballád vagy az a kígyószemű Viktória nővér, ennek a haldokoldának az ember lelkére kell menni, s benned van hajlam az excentricitásra. Túlzásba viszed a részvétet. Ágnes szórakozott mosollyal hallgatta Mária féltését, s elképzelte, amint az Üllői út fényében új barátja mellett úszva, annak szavalja tovább baráti aggodalmait. („A környezet visszahat az ilyen excentricitásra hajló lélekre. Ismeri Kallóst, az Elméről. Suttogva beszél, ahogy a betegek közt, ki tudja, miért, megszokta. Ő meg valami apácává lett ott.”) S úgy mosolygott, ahogy Hubernén szokott.

Új környezetének valóban megvolt ez a hatása, hogy a kintieket, még a Mária-féléket is, akik csaknem éppolyan gyógyíthatatlan bajokban vergődtek, olyasformán nézte, mint a bentieket, mintha a képtelen ötlet, amit Füredinek dobott oda, hogy végeredményben „az egész világ egy elfekvő” eresztett volna a lelkében váratlan gyökeret. Annak azonban, hogy a kijárás valami lelki betegséget fejlesztene ki benne: nyomát sem fedezte fel. Sőt boldog izgatottság, tevékenységi láz volt benne, mintha a tavasz, amelyből soha ilyen apró kortyokat nem nyelt – álutakon mégis beszivárgott volna belé, s egy ki nem bontott, de annál tudatosabb élet terve lőtt volna sejtjei csendes mámorába. S aki nem olyan oldalt álló libaszemmel járt mellette, mint a barátnéja: az észre is vette ezt az egész lényét átjáró, külön gondolatokban meg sem fogalmazható boldogságot. Egyszer, óráról jövet, épp a Verebély-klinika előtt álltak, ő s Mária, Mária barátját várva, akit a lépcsőn lekapcsolt valaki, amikor a napfényben egy elegáns, gyors mozgású árnyék keresztezte az övékét. – Jó napot, hölgyeim, ki a boldog halandó, akit ebben a napsütésben várnak?… Vetési Iván volt. Amióta ő is műtőn dolgozott, ritkán látták az egyetemen: a Verebély-órákra nézett be néha, mintha ő, igazán már csak a sebészektől tanulhatna. Tagadhatatlan csinos, sandított rá Ágnes. A nyár óta, mióta együtt jártak, vállasabb lett, biztosabb mozgású is, s a szemtelen természetesség, amivel a két volt nőjéhez lépett, abban is volt valami „világfias”. Mária elpirult, s a pír sötét árnyaiban a menekülési ösztön szárnycsapásai vergődtek, de a következő pillanatban már tudta, annál inkább mert meg is jelent, hogy neki is van már valakije, rajta már nem fog a varázs, amit az ismerős test rá akart dobni, s kérkedőn vágta vissza: – Semmi esetre sem magát. Miután a barátját bemutatta, s néhány percig még túlzott elevenséggel verte vissza Iván könnyű pingpong labdáit („Komolyabb műfaj, amint látom” „Sokkal megbízhatóbb”) elköszönt tőlük, s összeszorult szívvel, de diadala tudatában imbolygott tovább. – No látja, fordult Vetési Ágnes felé, sasorra s a mély szájív ragadozói görbülete fölött a régi félig enyelgő, félig zsarnoki tekintettel. Még mindig úgy gyűlöl a barátnéjáért? Kár az emberekkel olyan szolidárisnak lenni. – Miért? Azt kívánta volna, hogy halálig magát gyászolja? felelte Ágnes kötekedőn, a kérdés első felét, hogy gyűlöli-e, útszélen hagyva. – Nem, sőt nagyon helyeslem a dolgot, mondta Vetési. Ez a troglodita, főleg, ha a lábszagát megszokja, nagyon hozzá fog illeni. Ágnes nem tudta: mi a troglodita, de találónak érezte a szót, s hangosat kacagott. Ebben az áprilisi napban, a Cinkotán eltöltött hetek után, mintha az életnek más, könnyebb emeletére hágott volna Iván mulatságos, megvető szavain át, ahonnét nemcsak a Hubernék, Sántánék, de a kollégák s professzorok is burleszk bábúknak látszanak, akiket az iváni önérzet s ebben a percben az övé is, játszva üt le a nádpálcájával. – Miért gondolja, hogy lábszaga van? – Az ilyen embereknek lábszaguk van, mondta Vetési mély meggyőződéssel. S elfogva Ágnes nevetésében az engesztelékenységet, még mélyebbre nyomta szemébe a szemét. – Hanem mondja csak, van magának azon a Mátyásföldön, vagy hová jár, valakije? A Vetési-féle rohamlétra, gondolta Ágnes, de ahelyett, hogy megbántódott volna a tolakodáson – olyan mulatságos volt a „felismert módszer”, hogy ezen is nevetett. – Milyen sasszeme van…. Nincs neki, állapította meg Vetési, ha lenne, másképp mondaná; gúnyolódik rajtam. – Túlságos boldognak látszik, mondta, a vizsgáló szemével (inkább csak játszva a gyanakvást) végigtapogatva. – Mért, ha egy nő boldog, annak a forrása csak magukban kereshető? – Hát miben? nézett rá Iván őszinte meglepetéssel. Egy férfi, az lehet olyan hiú, hogy a becsvágya is boldoggá teszi. Egy nő … – Azt csak a hormonja, böffent közbe Ágnes, s elpirult, mert bár hormont mondott, ott benn a jókedviben vaginát gondolt. Hátha énnekem is szakmai örömöm van, mondta a túlsó oldalon jövő villamos felé nézve, s kezet nyújtott. – Mesélje a kóbinak, mondta Iván a kezénél fogva visszatartva. Ágnes azonban kirántotta a kezét, s átfutott az úton. Mialatt a kollégák közt föltolakodott, a Vetésitől átvett hangulat folytatásaként az az érzése volt, hogy valóban szép lehet, s ezzel a szépséggel most sikerült végigvernie ezen a pimasz, nehezen sebezhető hímen. Vetési utánament az út közepére. – Hanem azt tudja, kiáltotta fel, amikor Ágnes a peron feléje eső oldalán megjelent, hogy miköztünk még nincs vége mindennek?

Az apjához, mióta az elfekvőből járt be, többnyire csak vasárnap sikerült eljutnia (a szombat a tanítványáé volt, utána, ha nem volt ügyeletes, az anyjával vacsorázott), s kétszer egymás után akkor se találta ott. Ilyenkor Frida néni hangulatából, megjegyzéseiből szedte össze életének erre a Horvát utcai gondjára, mely nemrég szinte az egyetlen volt, a megnyugtatást. S a hozott felsál kibontása, a rátapadt papír leöblintése, spájzba vitele közben elhullott szavak, ha összeadta őket, valóban azt mutatták, hogy az apja életének megvan a nyugodt medre, a két öreg közt, mióta apja a nagyszobában lakik, nincsenek komolyabb súrlódások. A nagy darab húsról, mely Frida néni szegénységéhez mérten szinte gargantuai darab volt, igazolásul mintegy, hogy ezt a hallatlan fehérjemennyiséget nem ő fogja elfogyasztani, kosztosának az étvágya jutott az eszébe. – Er hat einen so guten Appetit, mondta a megnyomott so-ba egyszerre adva bele szakácsnői büszkeségét s háziasszonyi elszörnyedését. Ágnes kérdésére, hogy mivel foglalkozik, az eseménytelenség felelt. Er geht halt in die Schule, mondta visszajőve a spájz mélyéből, amelynek Ágnes is elkísérte az ajtajáig. Az egyik tanítványa beteg volt most, mondta, hogy mégis valami érdekességgel szolgáljon. – Er hatte Maser, de nagyon rendesek voltak, megfizettek azalatt is neki. – Bélyeget gyűjt még? nézett a spájzból visszavonulóra, hogy a bélyegek leoldása, ragasztása, amely a télen némi ingerlékenységet tartott fönn az öreg hölgyben, folyik-e még. – Most nem látom, húzta Frida néni, mint aki a más bogaráról beszél, ami egyidőben bosszantotta, mosolyra a bajuszkáját. Er hat, mir scheint, aufgehört damit. A baj most inkább az volt, hogy annak az érdeklődésnek nem adott táplálékot, amellyel Frida néni lakói életét kísérte. – Er frisst was ich zusammenkocht hab, nevetett újra az étvágyán, s megy a szobájába. Most, amióta ilyen szép idő van, Du kennst ihn – mindig a hegyekben van. Kihasználja a bérletet, idézte ironikusan. A te barátod, der Arzt, ő is ment vele. S mint ami a menésről jutott az eszébe, Er hat jetzt eine alte Bekanntschaft erneuert, egy régi barátja, azokhoz jár … De hogy kik azok, nem tudta megmondani. Er ist ein alter Herr, a tanáregyletben voltak együtt. Ágnes a Frida néni hangjából azt érezte, hogy ő, ki tudja, mért, jelentőséget tulajdonít ezeknek a látogatásoknak. Valami új, számára hozzáférhetetlen szféra alakulását érezte, vagy a hangban volt valami, ahogy lakója ezekről az utakról beszámolt? Ágnesben most nem volt elég érdeklődés, hogy e mikrovilág talányaiban nyomozzon. Ehelyett elmenőben azt üzente neki, hogyha úgy is kirándulgat, ő már kétszer volt itt nála egymás után, nézze meg őt egyszer az elfekvőben. S egy kis vázlatot készített, amilyet az apja szokott, hogy a helyiérdekűtől hogy találhat oda.

Ez a vázlat, melyet Frida néni gondosan eltett és átadott, a földrajztanár szemében különös nyomatékot adott a meghívásnak, amely különben homályos szó marad. Ő maga fiatal tanár korától mestere volt az efféle helyrajzi vázlatoknak, s ahol megfordult, akár a firenzei szállása volt az vagy egy tanulmányi kirándulás a pákozdi csatatéren, az mind ilyen helyrajzok formájában maradt a fejében. Amióta az emlékezete koherensebb lett, Halminak is ilyen vázlatokon mutatta be, merről jöttek Dauria felől a vörösök, hol volt a kozákok állomása, honnét nézték ők foglyok az ütközetet. Az, hogy Ágnes ilyen vázlatot hagyott itt, egyszerre kívánatos hellyé tette a szemében Cinkotát (a vázlaton látható lakótelepről, mint mindenről, ami Pest körül épült, már a háború előtt tudott) s az, hogy a lánya ezen a cédulán hítta meg, (melyet még mint kislány őtőle tanult) a vele való együttlétet is kívánatosabbá tette a szemében. – Majd, ha a kedves lányával beszélt, tessék hozzánk is bejönni, tanár úr, hallotta Ágnes egy péntek délután a kórteremből kilépve a fényesebb folyosói körből, mely a lépcső torkolatának felelt meg. Ezt a sávos köpeny gazdája mondta, egy udvaron napozó beteg, aki indult is vissza, hogy a szép nap utolsó lobbanását még elfogja. – Föltétlen, föltétlen, nyúlt oda egy kéz, s emelődött meg a tar fejen egy kalap, amelyre lehetetlen volt rá nem ismernie. A harmadik alak Józsi bácsi volt, aki már megnyerten s természetéhez nem illő szolgálatkészséggel kísérte a szobája felé a vendéget. – Erre, erre tessék. De hisz itt is van éppen a doktornő. Ágnes mosolyogva nézte az apját s a homályba nyomuló mozgását. Ez a tanáros idegenség s humán otthonosság, amelyet most a kórházba lépés s a ház előtt talált ismerős még elevenebbé tett – a paraszti félszegség s a barátkozni kész nyájasság olyan ismerős volt, mintha nem is a kapun jött volna, hanem a szívéből lépett volna ki: így mentek be a régi kirándulásokon templomokba, parasztházakba, így ment ő végig Csitától a Butirkáig, háborún, fogságon. – Képzeld el, milyen szerencsés véletlen, újságolta Ágnesnak, hogy Józsi bácsi jóváhagyó szemei előtt megcsókolta. Nem egy volt szibériai fogolytársamba botlok mindjárt az ajtóban? Az én transzportomban jött Ufától Moszkváig. A társához fordultam, akivel együtt sütkérezett: jó helyen járok-e, amikor egyszercsak rám kiált: Kertész elvtárs! (Még jó, hogy nem parancsnok elvtársat mondott.) Most már emlékszem rája, Ufában jött hozzám, magam korú ember, tán kárpitos, hogy vigyem haza. A jegyzékbe nem vehettem föl, de volt a transzportban egy üres kocsi, ragály esetére: vegye be magát abba, mondtam, én nem veszek róla tudomást. Nagyon meghagyta, hogy mielőtt elmegyek, benézzek hozzá. – Hallom, te a nőosztályon vagy? – Igen. Be tetszik jönni egy pillanatra?… Ne ijedjenek meg, az édesapám, szólt az asszonyokra. Neki akarom megmutatni, hol dolgozom. Kertész, ahogy Tükrösön szokta, nagyot köszönt, mindkét sor betegágy felé többször is meghajolva, a kisszobába is vetett egy pillantást a műszerasztalra, melyet Ágnes mindenáron be akart mutatni neki, s már húzódott vissza a sok torz öreg arc közül, melyet a doktorkisasszony apjának szóló erőltetettebb vagy bágyadtabb mosoly vagy vigyor még rettenetesebbé tett. – Elég ijesztő, mondta neki Ágnes, ahogy a folyosón kinn voltak. Kertész azonban semmi különöset sem talált a kórteremben, inkább illemből húzódott ki ennyi ingre vetkezett nő közül. – Ijesztő? mondta, mint aki gyerektől hall nagy szót ártatlan dolgokra. Ha a mi betegeinknek az omszki barakkokban ilyen szobájuk lett volna… A férfiak szobája a másik oldalon van? – Majd oda is beviszem apukát, de előbb tessék megnézni a szobám. Nem kell megijedni, mondta, a kulcsot leakasztva, csak bitorlom.

Kertész az alorvosi szobában is körülnézett. – Szóval te itt laksz most? – Inkább csak aludni jövök be, az estét ott töltöm kinn a kisszobában a betegek közt, vagy a laboratóriumban. Kertész meghallgatta, amit mondott, de figyelme mögött még a váratlan találkozás hullámverése zajlott. – Na, és nem húzták ki, tért vissza Ágnes az ufai katonára, a ragályos vagonból? – Nem, amikorra Moszkvába értünk – egyik emberünkkel figyeltettem őket –, már tizenketten voltak. – Csupa lógós? mulatott Ágnes is. – Most azt mondja, vesebajjal van itt. – (Ahá, a nefrosclerozisos, gondolta Ágnes.) Te ismered őt? Az, hogy a férfiteremben az ufai bajtárs eddig talán elmondta már, kivel találkozott, s hogy az ő régi emberséges tette ott egy kis várakozó kompániát toborozhatott össze: lánya műhelyéről ezekre az egyszerű emberekre ragasztotta a figyelmét. – Inkább csak a vizeletét, próbálta Ágnes még egyszer a maga munkájára terelni a szót. A férfiterembe ritkán megyek. Kertész azonban nyilván nem tudta felmérni, milyen nagy szó az, hogy egy harmadéves medika egy beteget jobban ismer a vesecilindereiről, mint az arcvonásairól. – Hanem tetszik tudni, mit? Tessék bemenni tíz percre hozzájuk, addig én is beadom az enyémeknek az injekciót. Odakísérte az apját az ajtóhoz. Ott már egy egész kis banda hallgatta (a férfiak nem ragadtak úgy benn az ágyukban) a hajdani ufait, s a fekvők is érdeklődve fordították a belépő felé a fejüket. Ágnes rég beadta azt az egy sztrichnotonint, visszament az alorvosi szobába, hátha odajön az apja, aztán a folyosón sétált, majd megint visszament az „osztályra”. Csak nem leszek féltékeny az ufaira, korholta magát, hogy a szenvedés emléke ennyivel fontosabb neki, mint az én új keletű dicsőségem?… Amikor a férfikórterembe nyitott, az apja ott ült az ufai ágyán. Körül egy kis karéj hallgatta a mesét. A társaság két nevetés közt volt; az elsőt az apja hangja keltette, most azonban az ufai mesélt. – A Volga hídon nem volt szabad a tyepluska ajtaját kinyitni. Az egyik katonának azonban vizelhetnékje jött s széthúzta. A hátul állók, akik látták a belépő Ágnest, mosolyogtak. Hát csakis odalőttek. – Ennek hozzám is eljutott a híre, Moszkváig mulattak rajta az emberek, mondta Kertész. Majd a lányát észrevéve: – Elbeszélgettünk a bajtársakkal. – Hát bizony elmondhatatlan, min ment át az ember, nézett vissza az ufai is, mintha most mégiscsak szebb helyen volna, s a kedves félóra után, a barátságos úriember körül, aki ott is segített a szegény katonán, az egész elfekvő társadalom úgy érezte, hogy nem az a legrosszabb, amiben ők vannak.

– Ki az a régi tanártársa apukának, akihez most a Rózsadombra feljár? kérdezte Ágnes, amikor egy negyedóra múlva belékarolva a helyiérdekű felé mentek. – Elpletykázta a Frida néni? kérdezte Kertész, s az a huncut vonás jelent meg az orra alatt, amellyel a kicsalt kényes dolgokat mondta. – Thein igazgató, akivel a Tanárok özvegyeit és árváit csináltuk. – Hogyne, Thein, örült meg Ágnes a kislánykorából jövő névnek. Rajt volt a nyomtatott papíron, amit a háború alatt elhasználtam. Volt is egy kis lelkifurdalásom érte. – A tőkénkből is csak az lett, ami a papírból, legyintett az apja. – Volt egy fia is neki, ott tanított nálunk az Andrássyban, nagyon ideges ember volt, a B. osztályból néha kihallott a kétségbeesett kiabálása. Nem halt az meg? jutott Ágnes eszébe. – Dehogynem, mindjárt a háború elején tífuszoltásban. A felesége meg a kisfia most ott él az öreggel… A helyiérdekű már benn volt az állomáson, amikor Kertész az elmaradhatatlan kérdést is föltette. – No, és a mamuka? Meglátogatod őt néha? – Igen, szombaton nála vacsoráztam. – Énvelem nagyon kurtán bánt amikor utoljára fenn voltam nála, mondta Kertész a lépcsőről már. Meg is fenyegettem őt, ha ilyen lesz, eztán postán küldöm a pénzét. S a búcsúra mosolyodó arcával, mely ezt a borzasztó fenyegetést kísérte, a hajdani ideál (aki valahogy így megtörve is az tudott maradni) szép csendesen kifutott az állomásról, a tulajdon szíve érzéseként hagyva Ágnesben mosolygó, rezignált emberségét.

Az a fél figyelem, mellyel Ágnes ebben a hónapban az elfekvőn túli világot nézte, a legnagyobb meglepetést a Lantos utcai házban készítette. Azt, ami Ágnessel új munkahelyén történt, senki sem kérte számon lelkesebb érdeklődéssel, mint az anyja. Amikor mint újdonsült gimnazista jött haza a házivarrónővel szerkesztett matrózblúzban az Andrássyból, vagy elsőéves korában, amikor új bonckésével először preparálta ki egy zsíros női combból a saphena magnát; akkor várta őt így, fanyar „Na, mi újságja” mögött („Feleltél valamiből?” „Nem volt rossz érzésed, amíg belevágtál?”) a büszkeségét tápláló hírek türelmetlen előreemésztésiben. „Na, megvolt az első injekció?” „Nem sziszegett a paciens?” „A kezed remegett, gondolom?” „De érbe még nem adtál?” „Mégis jó volt, hogy a barátod feláldozta magát.” „A főorvos nem is volt ott?” „S a betegek mit szóltak hozzá?” „Tudják, hogy csak medika vagy?” „Az azért borzalmas lehet ilyen helyen feküdni.” „Hogy aki odakerül, tudja már, mi vár rá.” „De azért beszélgetsz velük?” „Az nagyon fontos, hogy a betegek bizalommal legyenek hozzád. Amikor én a hadikórházban voltam…” Az, hogy ebbe a bűvös világba, mely fiatalkorától úgy vonzotta, a lányán át ő is beléphetett, s a magas kórházi emlékeit mint mesterségében használható tapasztalatokat rakhatta friss élményei mellé: olyan szép ártatlan izgalom volt, amilyenben már régen nem volt része. Lassan már névről is ismerte Ágnes betegeit, s mielőtt a gonddal készített szombat esti vacsorát elétetette, s lánya jó étvágyát nézte, hol az urémiást kérdezte, hogy él-e még, Hubernét, hogy lovagja, az új szélütés után ki tud-e csoszogni már; hol az ételre tett egy-egy dicséret kicsaló kérdést: ezt a savanyút, tudtam, szereted, ez más azért, ugye, mint a kórházi koszt? A legjobban mégis Fintáné sorsa hatotta meg. Fintát egy csomó darabból nagyon jól ismerte, s el volt képedve, hogy egy ilyen ember anyja ott végezhette az életét. – Ez lesz az én sorsom is, mondta prófétain, mintha csudálatos ösztönével a hasonlóságra tapintott volna, melyet lánya érzett közte s a beteg közt. – Ugyan, tiltakozott Ágnes, addigra én már klinikai adjunktus leszek, s odahozom az osztályomra. – Megtagadsz te is engem, lovalta magát Kertészné még jobban bele. Mindez azonban kis hullámnyi bodrozódás volt az örömön, amit lánya s a gyakorlat találkozása tartott fönn benne. Amit Kertész, mint természetes dolgot, az orvosi inaskodással együtt járót fogott föl, hogy a lánya már ilyen fiatalon „szinte orvosi funkciót” tölt be, annak ő nagyon is fel tudta mérni a jelentőségét. – Ezért igazán hálás lehetsz a barátodnak, amikorra cselédkönyvezned kell, rajtad már nem fognak az ápolók nevetni. Úgy, mint azon a kis zászlóson, aki az egyetemről került oda, s nem tudta a gyomorszondát lenyomni. Az, hogy Ágnes miféle újabb orvosi ténykedésbe avatódott bele, s erről hogy számolt be neki a vesevelő vagy resztelt máj vacsora fölött: a várost átszövő útjain, a fodrásznétól a keresztanyai trafikig nyilván legkedvesebb s legállandóbb témája volt, úgyhogy Ágnes néha egész váratlan helyekről hallotta vissza a dicsőségét. – Hallom a kedves mamától, milyen kedvező auspiciumok közt indult el a pályáján, szólította meg őt a melléjekerült Widder úr, az éjjeli mulató főpincére egy alkalommal a földalatin. Az, hogy Tóni bácsi s a nővére már megint jobb viszonyban vannak, szintén egy ilyen összefutás kapcsán tudta meg. – Honnan olyan sietve, doktornő? fogta el őt a Keletinél a hivatala előtt. Ilyenkor jössz onnan a kórházadból? Hallom milyen szépen haladsz a pályádon. Már műtéteket is végzel. – Én, műtétet? Ezt kitől hallotta Tóni bácsi, nevetett Ágnes. Kiderült, hogy a tábeszes furunkulusának a kinyomása s bedunsztolása volt a műtét, amelyet a két testvér közeledésük kapcsán (melynek Ágnes gyaníthatta volna, hogy valami anyagi hátterének kell lenni) megtárgyalt egymással. A múltkor az öreg Jani bácsi is bejött hozzám. Tán épp tetőled jött Cinkotáról? Le is rajzolta, hol van az a kórház. Az egy elpusztíthatatlan ember, nevetett a sógora képzetére. Hogy túltette magát azon a dolgon, mondta, mentségül mintegy, hogy ő s az anyai beszámoló szerint Ágnes is túltette magát.

Abban a színleletlen lázas érdeklődésben azonban, mellyel az ő kórházi életét követte (vajon hogy beszél erről Lackovicsnak, gondolta Ágnes néha), időnként egy-egy olyan megjegyzés is belekeveredett, mely gyanúját, ha pszichológiai éberségét a másra összpontosított figyelem el nem bénítja, fölkelthette volna. Piroskát a patikusa egyik napról a másikra válasz elé állította, s Ágnes, aki még az utolsó kamaraestnél tartott, egyszer csak azt hallotta, hogy már el is költözött, s reggelről estére gyógyszerészné lett Erzsébeten. – Kérlek, én el is tökéltem, hogy nem adom ki többé a lakásom, ecsetelte Kertészné a kárt, amit lakója a kiégetett ágyneműben, terítőben s a ház hírében tett. – Te végül is formailag itt laksz. Én nem tehetem ki itt a piros lámpát, rongyos néhány ezer koronáért, ami mire megkapon, értékét veszti. Máskor arról ábrándozott, hogy őneki is kell kezdeni valamit. – Nem nézhetem tétlen, múlnak az évek fölöttem. Keresztapádék a trafikot ajánlják; egy magányos asszonynak az a legjobb kenyér… Náluk ő félig-meddig már ki is tanulta a szakmát. Nemegyszer ő adja oda a szipkát, a képeslapot. – De hát ahhoz is engedély kell, jegyezte meg Ágnes, aki ezt is csak olyan batik-ábrándnak tartotta. – Ha az embernek van egy kis összeköttetése, jegyezte meg Kertészné jelentősen… Ahá, Lackovicsék, villant fel Ágnes szeme. S Kertészné, mintha csak morzejelként olvasta volna. – Tóni bácsi állítólag tud is már egyet. Az, hogy a háztulajdonos állandóan noszogatja őt azzal a lakáscserével (a legutóbb azt ígérte, hogy mindig ellátja őt szőlővel, mandulával a tokaji birtokáról), az utolsó hónapok visszatérő motívuma volt, de ezt Kertészné úgy hozta föl, mint képtelen szirénéneket, amellyel őt nem lehet a lábáról levenni.

Így Ágnest a könnyen összeállítható előjelek ellenére, teljesen váratlanul érte, amikor egy szombat este, azon, amelyen Matához költözött, anyja az elébe tálalt aprólékhoz tompaszögben állva (hogy a lánya csak a bejelentés után fordulhasson felé), minden bevezető nélkül, mint a bombát, egyszer csak bedobta. – Én meg elcseréltem a lakásom. Ágnest, fogával a zsíros rizsszemek közt, a kiszopott csirkecsigolyákon túl elsősorban a Matával töltendő éj nyomasztotta, azon gondolkodott, nem volna-e jobb, ha a tiszta fehérneműt magához véve, még aznap este visszamegy, s túlesik rajt (ami persze az anyjának esne rosszul): úgy, hogy egy kis időbe került, amíg előbb az ünnepélyes hangsúly, majd maga a mondat, a Kertésznét a délelőtti szerződés aláírás óta állandó izgalomba tartó bejelentés súlyát fölfoghatta. – Ezt? kérdezte elég együgyűn, mintha az anyjának más lakása is lett volna? A Roth nénivel? – Már alá is írtam a háziúrral a szerződést, vonult fel Kertészné a fölösleges kérdések megválaszolása helyett a várható szemrehányás ellen. Amióta a szerződést aláírta, állandó vitában volt az elképzelt Ágnessal, s egy fegyvertárnyi érvet tartott készenlétben a várható szemrehányás ellen. – Mért nézel úgy rám? kezdte el ő a támadást, amikor Ágnes nem szólt csak bámulta őt, a villáján megállt zúzadarab fölött. – Nem nézek, csak próbálom fölfogni, mondta Ágnes az evést folytatva. – No mert épp neked nincs mit csodálkoznod, mondta az anyja. Énnekem egyedül semmi értelme ekkora lakást fönntartani. Neked meg mindig az apád volt a kedves. Vele akartál egy család lenni. Azt hiszed, nem tudom, hogy neki kellett megkérnie rá, hogy azt amit akartál, ne tedd meg velem? De te így is folyton költözködtél. Előbb a barátnődhöz, most meg abba a kórházba. Kész vagy mindenféle idegen ágyon fetrengeni, csakhogy az anyáddal ne kelljen laknod. De akkor mondd meg, miért takarítsam én ezt a hodályt? Énnekem, ha úgy is magam maradtam, elég az egyszobás lakás is. Ágnes ellentmondás nélkül ette a rizses becsináltat, csak a villája s az állkapcsa járt egy kissé lassabban, Kertészné érzése szerint rosszallóan. Az anyja azt maga is tudta, ez iránt nem volt kétsége, hogy bűnt követett el ellene, a családja, önmaga ellen, s most azért vádolja, hogy bűntudatát csillapítsa. Ez éppen olyan egyszerű, áttetsző volt, mint Schwartzerné vagy Huberné kérkedése mögött a motívumuok. De épp ezért ugyanolyan kegyetlenség lett volna leleplezni is. „S Lackó mit kap ebből?” támadhatna rá. Vagy ami még szívbeszaladóbb lenne, a levél titkát fölhasználva, „legalább most Lackovics is szabadalmaztathatja a találmányát”. De hát ez csak durvaság lenne, csaknem olyan, mintha Hubernénak azt mondja: „Mit áltatja magát itt, Huberné? Nem látja, hogy maga rákos, áttétje van a mellhártyazsákban?” Az anyjának éppúgy át kell esnie azon, ami a betegségéből hátra van – a vagyon elköltését, Lackovics durvaságait, a magára maradását, a bor vigaszát, mint a kinti betegeinek, a gyötrelemből és önámításból haldoklásukon. Majd ha a végére ért, mert az ő betegsége nem halállal, bár tán rosszabbul végződik, tán érte is tehet majd valamit. Addig úgy kell beszélni vele is, mint Hubernéval.

– No és most mit kezd?… kérdezte, tekintetét, mely a rizses csirkébe mélyedt, az anyjára emelve. A különbözettel, tette hozzá, azt, amihez ennek az árulásnak az útján jutott, mint valami mocskos dolgot egy elvontabb szóval érintve meg. Megveszi a trafikjogot, amit Tóni bácsi ajánl? Kertészné megzavarodva nézett ebbe a szürke szembe, amelyben nem látott semmi ellenségest. Ez a kérdés, mintha ajánlat lett volna: úgy-úgy, csak mondd az igazolásodat, a trafikodat. El sem tudta képzelni, hogy mindazon, amit kérdezni lehet, ilyen simán essen át, úgyhogy egy pillanatra a rég megcáfolt remény is fölvillant benn, hogy Ágnes tulajdonképp még mindig nem tud semmit, nem is gyanítja, azért nem kérdi, hogy a különbözet hányad része kell a trafikodra, s a többinek hol van a helye. – Már le is foglalóztam, mondta látható kényelmetlenséggel, hogy a készenlétben levő érveit, indulatát a csendes zavart válaszban nem használhatja fel. Ágnes a trafik felől kezdett érdeklődni: hogy hol van, kik a vendégei, a régi tulajdonos mért válik meg tőle, s hogy az anyja hogy bírja majd reggeltől estig maga a szolgálatot? Kertészné előbb gyanakodva, majd mind lázasabban kapaszkodott a kérdésekbe, mint rácsba, melyen át a maga szabadulásába, álomszerű megmenekedésébe lát. A lelke mélyén levő bűntudat közben elérzékenyedésbe, az érzékenység panaszba, majd siránkozó vádba ment át. – Gondoskodnom kell öregkoromra valamiről. Abból, amit apád odavet, nem élhetek meg. Úgy hozza ide, mint valami alamizsnát. Egész más, ha volna egy gyermekem, akinek a házát elvezetném. De én terád sem számíthatok. Azt hiszed, nem tudom, vetette be legfrissebb megbántottságát, hogy apád volt kint nálad? Őt meg tudtad hívni. Pedig mit ért ő ahhoz, hogy mit csinálsz te ott! De én, aki egész héten arra gondolok: no mivel jön meg az Ágnes. S ha nem is hiszed el, kitűnő ápolónő voltam. Én nem érdemlem meg, hogy egyszer odavesd: „Nem jön ki, anyám? nézze meg a munkahelyemet.” – De hisz kijöhet, mondta Ágnes, s elpirult, mert valóban nem kívánta, hogy anyja kijöjjön hozzá. Amilyen nyugodt volt, amikor apja kopasz homlokát a bejárónál megpillantotta, olyan kényelmetlen lett volna ha az anyja egyszer csak felkeresi. Ha érdekli, bármikor kijöhet. – Nem, dehogy zavarlak én, de azt mondhatom, hogy amikor apád itt volt, s eldicsekedett: egész éjjel nem hunytam le a szemem. kérdezd meg Bölcskeynét, akkor hívtam őt fel, hogy mégiscsak eladom a háziúrnak a lakást.

Az egyetlen a kintiek közül, akivel Ágnesnek ebben a sorsdöntő hónapban állandóan foglalkoznia kellett: Halmi volt. Az, hogy a kórházba ő hozta be, valahogy formába kezdte fogni a kapcsolatukat. Az elfekvőben a betegek is tudták, hogy Balla őt a „sánta doktor” kedvéért tartja, az meg az ő kedvéért jön ki ilyen sűrűn a rossz lábán, ide az isten háta mögé. Nagy Mari, aki szegényházból került ide, s karjában még volt annyi erő, hogy az ablaknál álló ágyából a rácsra kapaszkodjék, s az udvar gyér életjeleit kémlelje, hangos doktorkisasszony-kiáltozással reagálta le örömét, ha az orvosnőjükkel összekapcsolt személy, akit már ő is ismert, sántított be a kapun, s amikor Ágnes a vérnyomásmérést abbahagyva odanézett, szégyenkező kuncogással súgta oda neki, de úgy, hogy az egész terem hallhatta: „A sánta doktor bácsi.” Balla az ő kettejük viszonyát is úgy tartotta számon, mint annyi más dolgot, amiről tudott, de nem beszélt. De ha Halmi neve a szájára került, mindig úgy hivatkozott rá, hogy Ágnes előtt a tekintélyét öregbítse. „A poliklinikán volt egy hasonló esetünk, mondta épp Nagy Marira, Halmi kollégával vitatkoztunk is rajta, vajon sclerosis poliinsuláris-e?” Nyilván érezte, hogy az, amiért ő becsüli, vagy legalább szövetségesének tartja, nem azonos azzal, amitől fiatal lányok szemében egy férfi vonzóvá lesz. Még mintha Viktória nővér szemében is lett volna egy kis cinkosság, a tiszteletreméltó szerelemnek kijáró jóváhagyás, amikor Ágnes az ismerős hentestől, a szakácsné vejétől (ahol Frida néniéknek tetetett félre húst) visszajött. – A Halmi doktor úr kereste. Mondtam, csak menjen be az alorvosiba, azonnal visszajön. Aggasztóbb volt ennél, hogy a kettejüket egybekapcsoló közvélemény Halmira is visszahathatott. Őt a tisztelet s a maga nyomoréksága persze óvatossá tette. Ahogy régen azzal is beérte, hogy mint megtisztelt barát kullogjon Ágnes sugárzása mellett, most sem tartott többre igényt, mint hogy néha kijött, nem is csak Ágnes kedvéért, hisz azelőtt is volt kint Ballánál, s megnézte a karjába szuratott tű jogán, boldogul-e a protezséje. De lehetséges-e, hogy az óvatos pajzs mögött, látva, hogy Ágnes megvan férfi nélkül, remények ne éledjenek, s vélt kiválóságai közt föl ne ruházza azzal is, hogy Ágnes „nem olyan, mint más nő”, nem a szembeszökő hibát, hanem (s ebben Halmi nem kételkedett) az érdemeket nézi a férfiben. Mi lesz, ha egy nap kiderül, hogy ez a kiválóság még sincs meg Ágnesban? Ha a szólni próbáló remény eljátssza a megszokás örömét is, s az annyi indulatot rejtő lélek, amely körülötte csendes, boldog tóvá simult, épp miatta bánja meg jóságát, s hányja föl teóriával igazolt s izgatott szörnyetegeit. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy maga Ágnes is megszokta a hatást, amit Halmira tett. Halmi persze túlzott. Azon igazán mosolyogni kellett, hogy egy olyan mindent bíráló ember, mint Halmi, a vaksággal verő istennő bosszújaként olyan átlaglényben, mint ő, mindent tökéletesnek kénytelen találni. Azt azonban Ágnes is érezte, hogy hibái mélyén csakugyan van benne egy tisztább sugár, amelynek a fel-feltörése csendes, láthatatlan ömlő szökőkúttá teszi. Az emberek egy része, a tanítványa, a betegek érezték a hűvösségét, a rájuk föccsenő cseppjeit, de nem tudták, mi az, amit szeretnek benne: mások, mint az anyja, vagy újabban Mária, valami magyarázatot találtak ki rá, hogy ne kelljen tisztelniük érte. Halmi volt az egyetlen, aki mint valami természeti jelenséget látta is, érezte is, s Ágnes meggyöőződése szerint épp ezért tisztelte. S nemcsak tisztelte, alkalmazkodott, vagy ahogy magában mondhatta: méltó akart lenni hozzá. Amióta ide kijárt, már nemcsak arra vigyázott, hogy mindig tiszta ingje legyen, a zsilettjét is, úgy látszik, sűrűbben váltotta, s nagyobb körültekintéssel használta (úgy, hogy a zygomaticus alatt s a labium superior árkában nem maradtak hosszú, két-három borotválást túlélő szőrszálak), a természetét is iparkodott hozzámosdatni, beretválni. Nemcsak a dühös kis nevetéseit nyelte le, de mintha Ágnes naiv tételét is elfogadta volna, hogy ha az emberi tulajdonságok, mint azt a szociológia tanítja, társadalmi feltételek termékei, akkor gyűlölni sem lehet őket, ahogy a rákosokat se gyűlöljük, mert biológiai feltételeik olyan bűzös daganatot növesztenek bennük. – Gyűlölni nem, de operálni, mondta Halmi, a kísérő nevetést s az indulatot is félúton visszanyelve. Ágnes persze tudta, hogy Halmi szívós jobbra törekvése, nemes elszántsága ellenére: konok, felülkerekedő ember, akinek a módszeressége olykor elég közel áll a korlátoltsághoz, s ahogy a frissen vasalt ing s lábán az új cipő is csak még jobban kiemelt valamit, amit mosdással, öltözéssel nem lehet eltüntetni, úgy az ő illegésében, az Ágnes tetszését kereső viselkedésében is van valami olyan, mint a mesében krétát nyelt farkas hangja, amin az embernek mosolyognia kell. Ágnest azonban épp a szerzett és örökletes hibáknak s a jobbra törekvésnek ez az összeszövődése volt, ami vonzotta, mintha sugárzásával, mint egy röntgenkéssel egy ép szervet kéne a szemölcsös burjánzásból kiszabadítani. Az elfekvő s a család gyógyíthatatlan betegei közt ő volt az egyetlen gyógyítható, aki mellett nem ápolónak, hanem műtőnek érezhette magát. Ez persze egyfajta hiúság volt, Ágnes legalább annak tartotta, sőt, ha arra gondolt, hogy ez a foglalkozás milyen beválthatatlan csekket állít ki növekvő reményében: lelkiismeretlenségnek. Hiszen ha azt a csekket életre szóló barátságra, testvérségre lehetne beváltani. De az egyelőre teljesen elképzelhetetlen volt, hogy az a remény, a Halmi makacs szívében baráti rezignációba menjen át, amilyenről regényben olvasott, s nem valami engesztelhetetlen, az egész emberiségre, vagy legalább az „uralkodó osztályokra” az „ügy árulóira”, „opportunistákra”, nagyjából tehát majd mindenkire kiterjedő gyűlöletbe. Azt viszont még kevésbé tudta elképzelni, hogy azt a bizonyos dolgot, amit az előadásokon olyan megszokottá vált latin néven emlegettek, s aminek a mechanizmusa a preparátumok felől nézve olyan triviális, majdnem mulatságos volt, a lélek felől azonban mégiscsak valami nagy dolognak kell lennie: ő épp Halmi Ferivel kezdje el csinálni.

Ezt az inkább csak tompa lelkifurdalásként vagy még inkább nyomásként jelenlevő gondolatsort új hálótársának egy kérdése rántotta elő abból a félhomályból, amelyben a szellemi lomhaság tartja az erőfeszítést, s kellemetlen konzekvenciákat ígérő gondolatcsírákat. Mata, amióta egy szobában, azaz inkább kamrácskában hált vele, még több meglepetést okozott Ágnesnek, mint amíg csak kihívón rávillanó szemét, búgó, mély hangját, gátlásokon áttörő gorombaságait kellett logikailag összebogoznia. Ágnes azt várta, hogy ez a látszat szerint közönséges nő, akinek bizonyára „számtalan férfivel volt már dolga”, a legnagyobb szemérmetlenséggel fog előtte vetkőzni, ugrálni, egy kicsit dicsekedve is szerelemben kiforrt, a ruha alól jó formákat ígérő testével. Mata ehelyett, ha együtt feküdtek le, mindig megvárta, míg Ágnes ágyba bújik, addig a kisműtőben mosdott, latyakolt, s a maga eloltotta villanynál vetkezett le. Ágnes erre a szemérmességre még csak talált magyarázatot, nemrég megfigyelte őt (ő maga a rákosban volt), amint az aorta inszufficienciással, akinek Füredi a Salvarsant adta, trécselt, tréfálkozott. A két nő arcán, a Matáén is, olyan elevenség, szinte csillogás volt, amilyet még sosem látott rajta, mintha azt az ellenséges zártságot az összetartozás, a közös kedves téma szinte egy közösben hallgatott, másnak hallhatatlan nóta csillogása váltotta volna föl. Lehetséges? Gondolta. Huberné, aki nem szerette Matát, mindig csak mint a cigánylányt emlegette. De azt gondolta, a feketeségének szól a jelző. Most azonban, ahogy ezzel a cigánynővel kettesben látta, úgy érezte, hogy legalább félágon annak kell lennie, s azt a szokatlan természeti vadságot s őszinteséget is megmagyarázni vélte, amely mintha egy mélyebb, az övéktől elütő társadalomból tört volna fel. Azért vetkőzik sötétben is. Arca másnak is van ilyen barna, de a sovány, fekete, sajátságos arányú karja, melyet ébredéskor nemegyszer látott a kórházi paplanon, nem hagyott kétséget e pigmentáció eredete felől. De tán a megfejtett vagy megfejteni vélt szemérménél is nagyobb meglepetést okozott Ágnesnak, hogy Mata vallásos volt. Az a motozás az ágyban, melyről eleinte nem tudta, mi lehet: imádkozás volt. Mégpedig nem is egyszerű kézösszekulcsolás: feltérdelés, ahogy kislányok imádkoznak az ágyukban. Ágnes tán még sosem kapott ilyen meglepő leckét, hogy az a kép, melyet másokról alkotunk, még ha bizonyos érdeklődéssel csináljuk is, milyen durva hozzávetés: egy ellesett tény hogy összekuszálhatja. Ő a maga Matáját, ha már vallásos képzettel, hát inkább Luciferrel, a tagadás szellemével kapcsolta volna össze, olyan csodálatosan találta el mindig, mit, honnan lehet egy szóval a leghatásosabban szétlőni (az, hogy cigány származás, egy más, természetibb társadalom beékeltje, indokolta is ezt az ellenzékiséget), s lám ez a fékezhetetlen pogány este, mint egy kis intézeti lány föltérdel az ágyában, s öklére hajtva a fejét, tán egy kis olvasó is van a kezefejére tekerve, imádkozik, nem is csak a jóistenhez, hanem bizonyára Szűz Máriához, ahogy a katolikus lányok szokták. Ágnes a konfirmáció óta legföllebb a kommunista közjáték alatt gondolkozott egyszer-kétszer vallási kérdesekről (az apja tekintélye addig sem kívánta meg az imádkozást), ez a kis barna test, amelynek észrevehetően idegen szaga is volt, amint az egész napi hadilábon lét után az ágyában feltérdelt, s a Ballájáért vagy miért Szűz Máriához imádkozik: jobban gondalkozóba ejtette a vallás képtelen ereje fölött, mint mindaz, amit az ő protestáns világában idáig tapasztalt. Ez a fölfedezés persze megint sok mindent megmagyarázott, például, hogy Viktória nővér – amin mindig csodálkozott – hogy tűrte meg ezt a „tisztátalan, parázna teremtést” maga mellett, vagy hogy hová került az a nárciszcsokor, melyet Ágnes nagy meglepetésére a Viktória nővér kápolnája előtt látott a kezében, amint a kopogtatást követő kulcsfordulást várta. – Maga hisz? csúszott ki Ágnes száján a kérdés, amikor harmadik vagy negyedik este, mialatt Mata a kis batiszthálóingjét vasalta, egy ezüstkeresztet fedezett fel az ágy a felett a falon. Ez a kereszt az előző napokon biztosan nem volt ott, az ő beköltözése előtt vehette le, s most dacból vagy elszégyenülésből akasztotta vissza, vagy mert érezte, hogy az esti imádságát úgysem titkolhatja, mint ahogy néhány nap után, bár sötétben vetkőzött, a barna bőrét se titkolta tovább. – Nem gondolta volna? kérdezte az ellentámadásra kész althang. Majd barátságosabban s egy kicsit zavartan: az isten tudja, hogy vagyok én azzal a hívéssel.

Tán erre a privát dolgaiba nyúló (Ágnes maga se tudta, illetéktelenként, vagy magyarázkodásra vágyón elszólt) kérdésre volt válasz, hogy amikor az imát jelentő motozás a másik ágyon abbamaradt: Mata szokása ellenére egyszer csak megszólalt: – Magának ez a Halmi doktor vőlegénye? – Énnekem? ütötte föl magát Ágnes hangja az álom szúnyoghálójából meglepetten. Mért gondolja? – Nem gondolom, de a kórházban mindenki azt hiszi. – Nem vőlegényem, csak barátom, félig-meddig földiek vagyunk. – S ő is a földjükért caplat ki Cinkotára? mondta az alt hang a sötétből. A kurta kérdés olyan mulatságosan rántotta le a leplet nemcsak a földiséget emlegető hazugságról, de a helyzetüket szépítő gondolatokról is, hogy Ágnes válasz helyett csak nevetett. – Maga nem is tudna hozzámenni? nyomult Mata a mellette levő csöndbe új kérdéssel egy kis idő múlva. – Miért, maga hozzá tudna? felelt Ágnes a kérdésre kérdéssel, kíváncsibban, mint akarta. – Miért ne? Ha nappal, amikor mindenki látja, ott sántít mellettem. Éjjel sokkal egyszerűbb a dolog. Hogy egy kicsit ügyetlenebbül teszi oda a lábát? Ágnes örült a sötétnek, hogy nem láthatják a pirulását. Nem, amire célzott. A Verebély-órán különbeket hallott, s közben mindenki őket, lányokat nézte. De hogy Mata épp ahhoz a képzethez ért (coxitises láb, annak a szerepe annál az aktusnál) amitől úgy kilúdbőrzött e viszony továbbgondolása közben a háta. – Maguknak, szűz lányoknak persze finnyás a képzeletük, fűzte hozzá Mata a csöndet teremtő mondathoz a maga beszélgetést záró kommentárját. Ágnest azonban, mint valami veszély vonzotta a kíméletlen mélység, ami ennek a sokon átment nőnek az őszinteségében nyílt elé, s nem akart a csendbe temetkezni. – Olyan biztos benne, hogy az vagyok? toldta meg, hogy többet halljon, a legkézenfekvőbb kérdéssel léhán a beszélgetést. A szűz lányok, akik még huszonegy éves korukban is szűzek, Mata szemében nyilván utálatos, hideg, magukat kitartó, a plica semilunarisukból üzletet csináló teremtések, szőkék is többnyire, akikre ő, a természet gyermeke (Ágnes, bár a szilasi lakodalmakon ott táncolt a flótájuk előtt, a cigányokról való tudását Lenau verséből s a Carmen című operából szerezte) a magát adó nő viszolygásával tekint. – Érzem, felelte Mata egyszerűen. – S nagyon utál érte… föltéve, hogy úgy van? kérdezte Ágnes szinte kötekedőn, a vallomás elől zárkózva el, vagy az előző léhaságot folytatva ezzel a „föltévé”-vel. – Mért, mondta Mata. Én ugyan már nem is tudom, voltam-e valaha szűz. De ha valaki nyugodt közben, nem lehet rossz. Majd egy kis szünet után. A szerelem elég vacak dolog, annak borzasztó csak, aki benne van… Ez a líra, gondolta Ágnes s várta lesz-e folytatása. De a mellette fekvő kis fekete nő, akinek a melege szinte átsütött hozzá: nem Mária volt, nem kellett félni, hogy melléfekve kell a zokogását csillapítani.

Az egyik májusi szombaton, amikor az ablakon kikopogó Bölcskeyné a gyászos fordulatoknak kijáró képpel figyelmeztette, hogy a nagyságos asszonyt már a Roth néni volt lakásocskájában találja; az összezsúfolt bútorok közt leverten ténfergő Kertészné egy levelet kotort ki a két nagy ezüst káposztalevélből álló tartóból, amelybe a letörött bútorlécek, visszavarrandó gombok, kifizetett számlák szoktak nyugodtabb időben gyülekezni. A levél Bözsike szétböcölléző betűit (melyek a pesti polgári ellenére is megmaradtak a tükrösi református iskolában megszokott állapotban) terelte több napos készülődés után, nem csekély munkával az előadandó cél felé. – Koszorúslánynak hív az esküvőjére, előlegezte Kertészné, aki anyai jogának tekintette, hogy a lányának szóló leveleket föltörje s elolvassa. Valóban erről volt szó, Bözsike örömmel értesítette Ágnest, hogy az esküvőt pünkösd előtti pénteken szándékoznak megtartani, s ő s vőlegénye megtiszteltetésnek vennék, ha azon Ágnes mint első koszorúslány részt vehetne. Hogy a lakodalom Ágnes előtt csábítóbb színben jelenjék meg, bemutatta a vőfélyét. „A vőfély egy székesfehévári, szimpatikus fiatalember lesz, a vőlegényem unokatestvére, különben végzett állatorvos, aki egyik barátja elbeszéléséből már sokat hallott rólad, s nagyon kíváncsi rád.” – Hát erre nem lehet nem elmenni, mondta Ágnes, gondterhelten nézve a levelet, mert erre volt most, kollokviumi időben legkisebb szüksége, hogy koszorúslány legyen. – Miért? kérdezte az anyja, aki nyilván ugyanarra gondolt, amire Ágnes, csak ellenkező előjellel, (hogy Laczkovics mint Bözsike lovagja férkőzött be a családba). – Annyit voltam náluk a háború alatt, tolta Ágnes az első érv helyébe (hogy azért, amit kiállt, a legkevesebb, ha megvigasztalódása ünnepén ott lépdel ő is a menetben) az alatta levőt. – Nem bánthatom meg azzal, hogy nem megyek el. – S ők megbánthatnak minket? csattant fel Kertészné, aki az egész tükrösi rokonságot, melynek a körében tulajdonképp igen szép nyarakat töltött el, mostanában valami méregkeverő társaságnak képzelte el, amely egy nagy kondérba dobja s főzi a róla keringő híreket. Ha tudnád, hogy beszélnek rólunk? Pedig épp eleget vesződtem a gyerekeikkel. De hát csak menj. Dehogy kérem én, hogy miattam megbántsátok a kedves tükrösieket, állította meg magát, mielőtt egész beletüzelődött volna. Hisz tulajdonképp neki is az volt a véleménye, hogy Ágnesnek abba a lakodalomba, bár a rokonságot szívesen megbántotta volna, el kell mennie. Már csak azért is, hogy az egyoldalú, nem fiatal lánynak való életében egy kis mulatsághoz jusson. A szimpatikus vőfély is bizgatta, a végzett állatorvos, hátha végre egy hozzávaló fiúval ismerkedik össze. – Nem tudod, ki az az ismerősöd, aki annyi szépet mesélt rólad? kapcsolt át az indulatkitörésből a kíváncsiságba. – Fogalmam sincs róla, nevetett Ágnes, nem ismerek senkit Székesfehérváron. – És ahhoz mit szólsz, indított el Kertészné fugaként egy harmadik szólamot is, hogy apádat nem hívják násznagynak? Eddig minden lakodalomban ő volt a családban a násznagy. Ez Ágnesnek is feltűnt. „Természetesen Jani bácsiékat is szeretettel várjuk az esküvőre.” Ez arra vallott, hogy ő nem kapott külön levelet, ebben volt elintézve. – A szegény tisztviselő persze nem jó már a méltóságos paraszt uraknak, ment át Kertészné hangjában az urának szóló káröröm a pozícióját ért sérelembe. Attól félnek tán, hogy én is lemegyek vele? találta ki Ágnes gondolatát, hogy tán a szülei dolga az, amit paraszti illemből sem tudomásulvenni nem akarnak (ezért a „Jani bácsiék”), de elháríthatatlan meghívással felszínre hozni sem. – Inkább attól, hogy nem, jegyezte meg Ágnes. – Hát nem is, nyugodott meg ebben a Kertészné önérzete. Leshetik, amíg én hozzájuk lemegyek.

Ágnes még aznap este átment Bözsike levelével az apjához. Azok már lefekvőben voltak, de amióta az utcai szobában lakott, nem volt olyan nagy s kockázatos művelet a felzörgetése. – Hát te? szólt ki esti megszokott szertartásában, mint óralánckivétel, felhúzás, fogmosás, megzavartan. Csak nem a mamukával van valami baj? – Nem, Tükrösről jött levél. Sürgős választ kérnek… Kertész kinyitotta, majd újra becsukta az ajtókat, melyeknek esti ellátása Frida néni hatáskörébe tartozott, s a felcsavart petróleumlámpa fényibe tartva, szemüveg nélkül, jó messze tolva betűzte a Bözsike sorait. Ágnes nem számított rá, hogy ennyire meg lesz bántva a mellőzésitől. Nem szólt, csak az arcára ült ki a jól ismert mosolygás, mellyel az életelvvé tett bölcsesség próbálta visszafogni a kicsinyesnek ítélt érzéseket. – No, és te vállalni tudod a koszorúslányságot? kérdezte, miután kelleténél tovább fogta a szép női levélpapírt, mely olyan ellentétben állt az ujjal, mely fogta, éppúgy, mint a rábiggyesztett altiszti betűkkel. – Nem tehetek mást, mondta Ágnes. György bátyámék olyan jók voltak hozzám, nem is hittem, hogy Bözsike azután (mondta ki, amit az anyjának elhallgatott) meghívjon engem koszorúslányul. – Hogyne, a tükrösiek igazán megérdemlik tőled, helyeselt mint mindig, ha a családját dicsérni hallotta. Ők sokat elnéztek a mamukádnak is… Majd mintha épp ez a visszaidézése a paraszti illemnek, mely a sérelmek fölött is tartotta a formát, különösen fájdalmassá tette volna a maga bukását a családban, fényesebbé vált mosolyát azok az ismerős kis ajakrándulások tették habozóvá, melyek a visszatartani nem tudott rosszallás, sérelem szavaira szoktak egy kis csönddel előkészíteni. – Nem tudom, kérdezte, a bátyám kit hív meg tanúnak? mintha csak egy mellékes körülményt latolna. Tán Nagy Istvánt, a kisgazda képviselőt, akinek az őszi választásokon kortese volt. Az, hogy egy ilyen nagy befolyású ember miatt ejthették ki régi szerepéből, újabb érv volt, a bátyja választását igazoló s a maga megbántódását csitítgató. Közben inkább az ösztöne vagy az ajtócsapódásokkal járó ingerek, mint a hallása, Frida nénit is előhozta a szobácskájából. – Ist was los? kérdezte a két riadt szem az éjjeli főkötőből, amikor motozására Ágnes kiment hozzá a konyhába. – Nem, dehogy, inkább lagziba készülünk apukával. – Lagziba? nézett rá Frida néni, hogy bolondozik-e. Wird vielleicht deine Kuzine mit dem Pfarrer sich heiraten? A háború előtt is volt néhányszor Tükrösön, s Kertészék vendégein, Ágnes, elbeszélésén át később is számontartotta, a nagy, elképzelhetetlenül jómódú parasztcsalád viszonyait. Na, akkor biztosan a papa lesz megint a tanú, mondta a megvilágított szobában, ahol Kertész újból felvette s a lámpafényben most már szemüveggel olvasgatta a levelet. – Nem, hálaisten, nem, szólt oda ő, mielőtt Ágnes felelhetett volna. Nagyon kínos lett volna, a tükrösieknek be sem jelentettem még hivatalosan, hogy vagyok a feleségemmel. Mindenki azt kérdezte volna: hát az Irma néni, már ősszel is ez volt a kellemetlen. Őt pedig alig lehetett volna rávenni a lejövetelre. A bátyám is biztos tapintatból mellőzte ebben az esetben, hogy násznagynak meghívjon. Inkább Ágnest kérték fel koszorúslánynak, ha jól olvastam: elsőnek, nézte meg újra a levelet. Olyan tökéletesen megmagyarázta magának a dolgot, hogy egyszerre csak megint megjelent ajkán a mosoly, de most pillanatok alatt a kis remegés, majd a győztes, ténynek álcázott megbántódás. – Különben is nehéz lett volna most már a pünkösdre kitűzött tanulmányi kirándulást lemondanom. A Bükkbe, Diósgyőr-Tapolca érintésével, vetette közbe Ágnes pillantására. A pénzt is beszedtem már – Apuka nem akar eljönni? nézett rá Ágnes meghökkenve. Ez hogy ő, akiknél annyi éven át lakott, a Kertész Bözsike esküvőjén ott se legyen, tükrösi fogalmak szerint olyan hallatlan dolog volt, hogy Ágnesen (mintha csak most értette volna meg egészen, micsoda devalvációja ez az ő törődött, házasságában nevetségessé vált apjának, hogy mint szegény, tojással segített rokon üljön, udvaroljon az új násznagynak) lángként csapott át az apja megbántódása. – Akkor én se megyek, jelentette ki keményen. – Aber warum, kérdezte Frida néni, aki álmából ocsúdva többnyire németül beszélt. – Ihr wart ja immer zamm. Dein Vater hat seine Gründe. – Majd írok egy szép levelet, mondta Kertész, mintha Ágnes fellobbanását észre sem vette volna. De a legjobb, ha csak a magad érkezéséről értesíted őket. Mikor is mennél? Csütörtök délután legkorábban, mondta Ágnes, belátva, hogy amit előbb mondott, csak egy szóhoz jutott esztelen reflex volt.

Az esküvő két új gondot írt a napok kialakult lótás-futásába. Az egyik az a három nap volt, amit az elfekvőtől, minden eddiginél szorosabb otthonától, távol kell töltenie. A legegyszerűbb az lett volna, hogy Halmit kérje meg a helyettesítésre; biztos nagy örömmel jön ki, hisz Ballának se lett volna ellene kifogása. De a Mata kérdése visszariasztotta tőle; ha még helyettesíti is, akkor igazán a vőlegényének tekintik. Füredinek dzsentleméni alkut ajánlhatott, ő az első ünnepen itthon lesz, a három napért a rákövetkező három napon ő az ügyeletes, s abban a pünkösd is benne van. De Füredi most épp sértett, átnézős fázisban volt, biztos talált valami okot, hogy kérése megtagadásával azért, amit az érzékenysége őneki rótt föl, bosszút álljon. Így hát egyenest Ballához fordult. Ballától lakodalomra kéredzni: ebben volt valami nevetséges, a ködbe vesző torony, melynek a tetején alig másfél méter magasságban Balla a fejét hordta, jel nélkül hallgatta végig Ágnes mondókáját, úgyhogy nem is tudta, érti-e, miről van szó. – Magától értetődik, mondta aztán, hogy Ágnes Bözsike s az ő közös gyerekkorát is bedobva, elhallgatott. A kolléga kisasszony úgyis olyan buzgón vetette magát a munkába (ez volt az első dicséret, amit hallott tőle), hogy jó lesz egy kis kikapcsolódás, csak menjen el nyugodtan, elintézzük ezt Füredi doktorral. Mi lesz? koszorúslány? kérdezte egy kis tréfás villanással egyelőre a szemében. – Ó, még a pünkösd is, jelent meg, mikor Ágnes ajánlatának ezt a részét is elmondta, száján a tetszést jelentő elhúzódás. Hisz akkor mi csináljuk a jobb vásárt.

A másik gond a koszorúslányi öltözet volt. Ez már rögtön az anyjánál fölmerült. S miben fogsz elmenni? kérdezte Kertészné. Ez a kérdés Ágnest is meghökkentette. Már az is elég komikus volt, hogy ő egy olyanféle maskarába, mint ilyenkor szokás, a vén fejével belebújjon. De hogy még pénzt is költsenek rá! – Elmegyek valami kölcsönzőbe, vágta ki hirtelen. – Kölcsönzőbe? szörnyedt el az anyja. Ez a lezüllés netovábbja volt, hogy az ő lánya kölcsönvett ruhában menjen el Tükrösre. Ami már, ki tudja, hány ember testén volt. S nem is lehet ráalakítani. S ha valami történik vele, vagy nem is történik, csak nem vette észre a hibát, s megfizettetik. – Én különben nem bánom, mondta aztán, a te famíliád szól meg. Ágnes azonban semmiféle más megoldást nem tudott; barátnője, akinek a ruháját kölcsönkérhette volna, nem volt, úgyhogy Matától, mint tapasztaltabb nőtől meg is kérdezte rögtön: – Nem tud valami kölcsönzőt? – Hacsak a Zacit nem. – Ahol ruhákat adnak kölcsön? esküvőre? – tette hozzá. – Csak nem akar férjhez menni? – Nem, képzelje el, koszorúslánynak kell lennem, mentegette magát. Rokonok, falun. – Kár, hogy nem láthatom mirtuszosan, jegyezte meg. – Maga úgyis ott látja rajtam, célzott a múltkorira. Én nagyon nevetségesnek fogom érezni magam. – Nincs a koszorúslányi szakmában tapasztalatom, mondta Mata. De azért tudott egy boltot a Rákóczi úton, ahol fátyolos menyasszonyok és bálrendezők vannak a kirakatban. Oda azonban már nem volt módja Ágnesnek berohanni. Viktória nővér hívta a telefonhoz. A szemében szokatlan, szinte pajkos mosolygás volt. – A kedves mama keresi, mondta útközben, s mielőtt neki átadta, maga is beleszólt a kagylóba: Itt van már. A telefon akkor még ritkább eszköze volt a távközlésnek, s Ágnes különösen gyéren használta, úgyhogy némi lámpaláz is fátyolozta a hallását. – Maga az, anyám? kérdezte, mert a távoli hangban nem ismert rá az anyjáéra. Mi tetszik? – Vettem neked egy szép, egyszerű anyagot, magyarázta a hang. – Énnekem? minek? horkant fel Ágnes. – Nem engedem, hogy úgy menj az esküvőre, mint valami Cigánypanna, csattant fel az anyja, aki készült erre a tiltakozásra. Viktória nővér ott sürgött hallóközeiben, Ágnes nem akart veszekedni. – Nagyon szép egyszerű selyemlüszter, Gusztika (ez a siketnéma varrónőjük volt) majd megvarrja, kosztümszerűen. Később megfestheted s használhatod. Egyszer kell próbálnod, a méreteid megvannak nekem. Holnap délben ráérsz? – A déli szünetben, mondta Ágnes Viktória nővér jelenlétitől mord tárgyilagosságra kényszerítve. – Hallom, esküvőre megy, szólt oda Viktória nővér a szokottnál barátságosabban, ahogy az olvasójával elsuhant mellette. A kedves mama elmondott mindent… Ahogy Ágnes ismerte, azt is, hogy a lánya nem hajlandó ruhát csináltatni, ő azonban puccsszerűen megvette, tán még a kölcsönzőt is elemlegette. Viktória nővér legalábbis azzal a nyájassággal nézett rá, amivel egy apáca nézhet a korához nem illőn komor lányra, akinek az aszkézisét szerető kezek egy kis világi örömre kényszerítették. Az, hogy a kórházban társa lett, sosem tudta úgy megenyhíteni Ágnes iránt, mint az, hogy mamája van, s hogyha egy protestáns esküvőn is, koszorúslány lesz, s mirtuszt is kénytelen a hamvas szőke hajára feltűzni.

Amikor Ágnes pünkösd előtti csütörtök délután vulkánfíber kofferét (benne az új ruha, a kórbonctan könyv s a nászajándékul vitt kristályváza) a harmadosztályú kocsi csomagpolcára feldobta, először az izgalmakat kellett leülepítenie magában, a villamosozás izgalmát, hogy odaér-e, aztán a délelőttit (amióta a kollokviumi szünet beállt, a délelőttjeit is a kórházban töltötte), a rettenetes haldoklást, amelynek nemcsak tanúja, de szinte társszenvedője volt. Huberné néhány nap óta már nem tudta az udvarra kitolatni magát, kis összeesett arca a régi ravaszkásság helyett újfajta aggodalommal, szinte megrökönyödéssel pislogott Ágnesre, azt azonban nem gondolták, hogy a vég ilyen közel van már. Az elmúlt hajnalban aztán hirtelen egészen rosszul lett, fuldokolni kezdett. Balla szerint légmellet kapott, s mintha tüdejével együtt az önáltatás is összeesett volna benne, a köhögés, fuldoklás szóhoz jutott előérzetét, hogy meghal, abba az egy mondatba sűrítette össze: „Mégiscsak rákom volt nekem is, látja, doktorkisasszony, hiába áltattak, tudtam én, hogy rákom van nekem is.” Most, hogy az egész vergődés, a kezébe kapaszkodó csontos kis kéz szűkölése az injekciós tűtől, a könyörgés, hogy ne adjanak emot neki, inkább szenvedek, drága doktor úr, csak el ne altassanak, aztán a szélütött barát látogatása, akinek megengedték, hogy béna lábát a nők osztályára bevonszolja, a férfi esetlen zavara, vigasztaló szava, a sült almányira zsugorodó arcra lefolyó könnyek, a Codein, melyet porban mégiscsak bevett, s melynek a normális adagja is elég volt, hogy az izgatott légzőközpontot azon a ponton, ahol a bénulás kezdődött, átnyomja, a haldokló ijedt pillantása Viktória nővérre, aki az ágyfejnél imádkozott (Huberné evangélikus volt, s így nem hozhattak neki papot), a makacs, a kórházból is találkahelyet, intrikáló szalont csináló életösztönnek ez a megtörése: a fejében villogó képekből lassan emlékké vált, megpróbálta azt a szívszorító életdarabot, melyet a betegek többsége lehetőleg oda nem figyelve, csendesen beszélgetve, egyesek szinte rosszallólag hallgattak végig, mintha ez is egyike volna Huberné cirkuszainak, mint orvosi esetet, s minthogy kedden épp kórbonctanból kellett kollokválnia, kórbonctanilag végiggondolni: az emlőrák áttétet a ráksejtes exodátumot, amit Balla két hete szítt le, az utolsó napokban a disszeminációt, a tüdőben a lágyulást, amely a mellhártyát áttörte, s a légszomjat okozta. – Micsoda áthidalhatatlan távolság a lélek halált kijátszó fogásai s a monoton sejtburjánzás között, s a kettő mégis egymás mellé van rendelve, nemcsak a beteg viseli együtt, az orvosnak is együtt kell látnia, idegenségüket valahogy összehangolnia. Egy negyedórával azután, hogy a vonat a Kelenföldi-pályaudvarról kigördült (onnét húsz kilométerrel rövidebb volt a hegy, s szülei békeidőben is ott szálltak le Tükrösről jövet), a közérzete eléggé feltisztult hozzá, hogy a Buday Kórbonctan második kötetét, a kollokvium anyagát a kofferból kivegye, s forgatni kezdje. A harmadosztályú kocsiban, azért-e, mert utolsó kocsi volt, amúgy is feltűnően háborús, vagy mert a pünkösdi utazás még nem kezdődött meg, kevesen voltak, egy vasutas kompánia ment haza füstösen s álmosan a szolgálatból, s egy nagykendős asszonyságot kísért haza a Sósfürdőről a menye. Ágnes a légzőszerveket adta fel magának az útra, egy ideig sikerült is benne elmerülnie, de az ismerős állomásnevek, Érd, Százhalombatta, az új Ferencmajor, a hajdani vakációk emléke, amit a sárga virágú bakterházak az ablakon bedobtak, lassan mégis a tükrösi esküvő felé húzták a gondolatait. Volt valami groteszk benne, hogy ő, aki alig két hónap alatt úgy begubózta magát az elfekvőjébe, s néhány órája egy haldokló, apró kétségbeesett kezét fogta, most lakodalmi maskarába bújjon, és a virágos küllőjű, ostorú kocsiban egy vőfély mellett hajtson a kapudúctól bámuló kendők s kalapok közt a tükrösi templomba. Még jó, hogy az anyja és Gusztika elég csinos, mértéktartó ruhát szerkesztettek össze, a tükrösiek majd mondják, hogy Ágnesnek valami extra kellett, inkább nyoszolyóasszonyra, mint nyoszolyólányra illene az a ruha. Azt a kis kabátszerű felsőrészt akár egyetemre is hordhatja, a szoknyából tíz-tizenöt centit kell felhajtani, és kész a kosztümszoknya. Az egész ruhán csak a kihajtóra tűzött mirtuszgally, s hogy túlságosan ki ne ríjon, a tüllből rögtönzött piciny sapkaforma tesz engedményt abból, ami hozzáillik az ünnepen megkívántnak. Az a kölcsönzői ruha csakugyan borzasztó lett volna. Indexaláírásról jövet leszállt, ahol Mata mondta: elképzelte magát az olcsó rózsaszín fodrok közt, az arca is olyan faarccá válik, mint a bábúé, aki hordta. „Nyoszolyóasszony, nyoszolyóasszony” térítette vissza az utolsó kocsi zakatolásában az aktinomikózisra kinyitott könyv fölött az iménti gondolatot. Minthogyha az apja hazatérte végleg rászorította volna őt egy másféle útra, amelyre mindig megvolt a hajlam benne, s amely valami kaptatón vitte föl oda, ahová a szerpentinen járók harminc-harmincöt éves korukra juthatnak. Így lesz ő koszorúsasszony most, az egykorú koszorúslányok közt. Persze lehet olyan is köztük, mint ő volt tizenöt éves korában a Fáncsik Lidika esküvőjén, az úgy nézi majd őt, mint ha Frida néni állt volna mirtuszban közéjük. – De hát minden embernek más a biológiai ideje, az érettsége. S ő, mintha valami igen gyors, szinte veszélyes érésben lenne mostanában. Lám, ez a ruha is! Néhány hónappal ezelőtt még visszadobta volna. Hisz ez megvesztegetés. Az anyja azért veti oda neki, hogy a „különbözetet” (a trafik ára s a lelépés közt ) az apjának, a világnak, magának elszámolja. „Az Ágnes koszorúslánysága is, mit gondol, mibe került nekem?” Amikor az apjával azt a kivonulást tervezte, így fogta volna fel. De lám, lehet ezt másképp is. Hogy az anyja őt voltaképp szereti. Büszke rá, s nem akarja, hogy lenézzék. S akárhogy be van fogva abba, amibe játszva, észrevétlenül csúszott bele, boldog (s tán van is vitája emiatt Lackóval), ha hozzájárulhat a dicsőségéhez valamivel. Helyes-e, ha a verembe esett jó hajlamot az ember azzal, hogy bűnös vagy, maradj is, egészen visszautasítja. Az, hogy ő Gusztikával összekrétázhatta, sneidlizhette a műselyemanyagot, egy-két napra azzá tette őt, sőt jobbá, mert élvezni tudta már, ami a „bűne” előtt volt. Tán még Lackovicsnak is tudomásul kellett vennie, mint lázadást a hegemóniája ellen, hogy a kis doktornő igenis a lánya, s ő ráköltötte a varrónőt s anyagot. S ez a néhány nap nemcsak emlék, de remény, hogy a régi még visszatér. Az apja is így nézhette ezt, amikor arra kérte, hogy vele maradjon. S hirtelen a megértés gyöngédsége fogta el az öreg ember iránt, aki olyan nagy elfekvőn lábolt át eddig a szégyenül hordott szeretetig. Milyen zöld, hiú teremtés volt ő, a kivonulást sürgető pallósrántásával, melyet ha az apja rááll, mindenki megcsodál: Bölcskeyné, Tóni bácsiék, a tükrösiek, éppen csak egy gyenge, kapkodó lélek veszti el közben a mentőkötelet.

Amikorra a tornyai állomásra beértek, szürkült már. Az állomás előtti térségen, ahol annyi vakáción fedezte fel az utasokra váró névtáblás, dégi igari, szilasbalhási kocsik közt a soros Dáma, Kese, Bonomó ismerős fejét, a langyos májusi este levegőjébe, az épület növő árnyékában, a vonat prüszkölésire figyelő lovak nyerítésibe, az előálló s a bebagyulált utasokkal továbbmenő kocsik lőcszörgésibe kedves ismerős fluidum keveredett, amelyből bár tele volt itt ülepedő, ott újra fölkavart porral, trágya- és füstszaggal, nem lehetett elég mélyet szippantani. A hintó, mely az elmúlt őszön oly sárosan, nyögdécselve vitte őket az apjával Farnádra, most fényes feketére mosva állt, a parasztkocsik társaságában a tároló árnyékába húzódva, s ha küllőin nem is volt még virág, az ostorhegyre tűzött mirtusz s a száraz János kocsis tartása s mosolya már a másnapi alkalmat hirdette, melyhez a résztvevőket össze kell hordania. Ezt a hintót György bátyja az elmúlt évben vette, az atyafiság szerint azért, hogy a Bözsikének kommendált pesti urat, Lackovicsot, aki az utolsó percben mégiscsak lemondta, kellőképpen fogadhassa. A Kertész ház tagadta ezt, s a kocsivételt a képviselőválasztással hozta kapcsolatba, György bátyja azonban, mintha igazat adott volna a sógoroknak, akik szintén össze tudták volna hozni egy hintó árát, de nem tartották polgáremberhez valónak, soha rá nem ült, az öccse elé is parasztkocsin ment le a fogadására. Most azonban, hogy Bözsikéből papné lett, s a Lackovics ügyet elnyelte az esküvő diadala, a hintó minden köntörfalazás, szégyenkezés nélkül, szinte a világot kihíva gördülhetett a tavaszi kátyukat elfedő porszőnyegen, s Ágnes a dolgok elfekvői értékeléséből a Tükrösibe esve, egy kis tükrösi büszkeséggel vette tudomásul, hogy (akár a koszorúslányságnak, akár a doktornőségnek szólt) elébe is a hintót szalajtották le. A János köszönésin is ez érzett: a hintón járás kénye s az érkezőnek szóló új tisztelet. János semmit sem hasonlított a színházakban látható kocsisokra, száraz, szótlan ember volt, aki már mint fiú is úgy takarékoskodott a mozdulattal, mint most, amikor Ágnes meglepetésire házasemberré lett; Ágnes azonban, mióta Marekkel bácsi az apja zászlóaljába bevonult, az ő sajátságait helyettesítette be az ő „kocsis” képzetébe, s az, hogy most egy kis mosolyfélét kockázatott meg a gyengén szőrösödő felsőajka alatt, az ostorára tűzött mirtusznál, sőt a hintónál is nagyobb jele volt az ünnepi hangulatnak.

– Az állatorvos úr nem találta a kisasszonyt? kérdezte, miután a kalapszélhez emelt száraz két ujjával a köszönést elvégezte. – Az állatorvos úr? kérdezte Ágnes, a tükrösi parasztokkal gorombáskodó állatorvosra gondolva. – A vőfélye, gondolom, jelent meg s maradt ott szégyenlősen most már az előbbi kis mosoly. Majd érezve, hogy itt olyan konstelláció zavar támadt, amibe neki is be kell avatkoznia, hosszú lábait a bakról a kocsi oldalára dobta, a szokatlan felhágót keresve. Akkorra azonban már az állatorvos úr is megjelent az utaskijárónál, úgyhogy elég volt az ostor hegyét emelni felé. Csinos, pici fekete bajszú fiatalember volt, akinek a csalódott, kábán tekingető képén, amikor az ostorral mutatott lányt a hintón észrevette, ugyanaz az ünnepi fény jelent meg, amely a hintó fáján, a Bonomó kifésült sárga sörényén, sőt János szájaszélén is csillogott. – Ha tudtam volna, hogy maga az, nevetett Ágnes, miután bemutatkoztak, a két eleven csillogású szembe. Hisz elmentünk egymás mellett; még meg is néztem. – Én voltam a balfácán, pardon málé, nevetett az is. – Biztos valami jobbat várt, mondta Ágnes, mert az egyszerű szürke kabátja, kötött sapkája volt rajta, az állatorvos úr valami postakezelőnőnek nézhette. Arra a kötődésre, ami fiatalok közt a zavaron átsegít, ezzel meg is volt az ürügy. – Puszta máléság volt, mi férfiak nem tudunk egyszerre háromfele nézni, szabadkozott a vőfély, aki valójában azért nem vette figyelembe a fürgén leugró s mellette kisiető Ágnest, mert a másodosztályú kocsikra volt szegezve a szeme. De annál kellemesebb a meglepetés, jegyezte meg (a jobb felén elhelyezkedő szürkeségben a fehér arcot, melyet ízléséhez egy kicsit érettnek, korosnak érzett szemügyre véve). – Úgy, úgy, most már nem is tehet mást, jó képet kell vágnia hozzám, s mialatt a vőfély az indulásra kész, hátranéző Jánoshoz fordult, ő is szemügyre vette a kétnapi partnerét. Ahhoz, hogy állatorvos egy kicsit apró a csontja, mérte föl a fekete bajuszka körül a rózsás, de jól kiborotvált bőrt. De azért kedves fiú, volt a második gondolata, melyben az is benn volt, hogy az anyja hiába reménykedett a végzett állatorvosban, barátkozni lehet vele, beleszeretni nem. – A máléságom annál megbocsáthatatlanabb, mert részletesen leírták, milyen lesz, fordult vissza hozzá Kovács Dénes (legalább így rémlett, ezt a nevet mondta). – Ki, Bözsike? – Annál gondosabb megfigyelő, úgy is mondhatnám, ihletettebb. – Ja, a barátja? Bözsike írta hogy van egy barátja, aki ismer. – Ezzel akart engem is csábítóbbá tenni. – De hát ki az a csodálatos férfi, aki még a barátaira is csáberőt akaszt. Ismerem? – Hajah! – Hajah és olyan csodálatos. Itt valami tévedés lesz. Nem mondhatná meg, ki az? – Egyelőre nem. – Meddig tart ez az egyelőre? Amíg Tükrösre érünk? – Tovább. – Az egész lakodalom alatt? – Mondjuk, holnap délig. – Basedovot kapok addig az izgalomtól. – Van nálam egy kis luminál. – Lónak való adag?

Az út ilyenféle évődések, a félig vőfély-koszorúslány, félig állat- és emberorvosi zsargon kialakításában telt el. János, ahogy a közbeeső falu túlsó végén a parádés vágta után a tajtékos lovakat pihentette a bozót hűvösében, vagy a hordóvölgyi kaptatóban a kézifék forgatását gyakorolta, csak szokottnál is merevebb tartásával árulta el, hogy az apró kacagásokból, félig értett enyelgésekből, doktori szavakból álló boldogságra feszíti a fülét, melyben az úri fiatalok töltik az életüket. Jól besötétedett már, amikor egy diadalmas robogás után, mely a tejszűrésbe, lóitatásba merült falut egy percre az utca felé neszeltette, a ház elé álltak. A tornácról, fészerből, az udvar mélyiből előkerülő árnyékukban azonban ugyanaz az örvendezés vibrál, amelyet a hintórugó kellemes játéka közt Ágnes is átvett már útitársától. György bátyja szeme a szokottnál barátságosabban csiccsogott, az arca kétoldalára nyomott bajusz nedves csókja fölött; Juliska néni, ahogy a szokással ellentétben a hátát is magához szorította, mintha zokogást fojtott volna vissza, Örzsi, a szolgáló, aki ilyenkor a fészertől szokta nézni a jelenetet, most előrébb jött, úgyhogy Ágnes vele is kezet fogott, majd hogy meg nem csókolta őt a sötétben; a szagoktól megbolondult Pagát pedig olyan szilajan ugrott az arcának, hogy a két mancs nyoma percekig ott sajgott a mellén, egyedül nagymama kérdezte, ahogy berlinerjéből s fogatlan szája nedvességéből kibontakozott, – Hát apukád? – Ugyanolyan megdöbbenten, ahogy az anyját kérdezte novemberben. Ágnes, mialatt a tanulmányi kirándulásról s a befizetett útidíjakról elkészített szöveget gyorsan ledarálta, azt a testes árnyékot figyelte, amely a tornác oszlopától elválva tisztelettudón várta, hogy az üdvözlésben a sor rákerüljön. Ágnes keze két túlságosan nagy, puha tenyér közé került; a csók korai, a kézcsók lelkipásztorhoz illetlen lett volna, s mint a papházba betévedt nénikéknek, ezzel a két kézbe vevő mozdulattal mutatta ki jóakaratát s új összetartozásukat.

Az örvendező nyüzsgés csendesedése után azonnal vacsorához ültek. Juliska néni szabadkozott, hogy a nagy készületben csak ilyen szerény vacsorával tud szolgálni: a kerek tálban tejfölös csirke volt csipetkével; a hosszúban kolbász, karmonádli, s Ágnes orrcimpái, melyek az elfekvőben két hónap alatt sem érintkeztek ennyi izgató illattal, boldogan tágultak ki, a szemére meg épp rá kellett parancsolni, hogy viszonylagos közönnyel nézzék az ingerlő, vörös-fehér tejfölös zsírtócsákat s a repedt kolbászbőrön kitüremkedő sült töltelékcsomókat. – Na, mit szólsz hozzá? Elég rendes vőfélyt szereztem? próbált kedélyeskedni Bözsike, ahogy különben sosem szokott, azokból az időkből előlegezve valamit, amikor mint révbe ért papné a pártában maradt rokonlányoknak fog vőlegényt kommendálni. – Igen, már egész össze barátkoztunk, nézett Ágnes a csirkemell felett őszinte melegséggel a takaros fekete bajuszkára, melyen most egy tejfölcsepp csillogott. – Gondoltuk, állat- meg emberorvos épp összepászol, mondta György bátyja, aki csak ritkán szokott ennyi enyelgést összehozni, s mindjárt meg is jutalmazta magát egy kis döcögő nevetéssel. Hát még ha… harapta el a mondatot Bözsike. Tudja már, ki? nézett át aztán cinkosan Ágnesre. De Dénes az ujját tette a kis tejfölcsepp mellé. Ez megint az ismeretlennek szólt. – Gondolhatod, milyen írtó kíváncsi vagyok, ment bele Ágnes a kis suskusukba, ezzel az „írtóval” külön engedményt téve a maga mögött hagyott fiatal lánykornak. Juliska néni, amikor megnyugodott, hogy mindenkinek van uborkája és befőttje is, az esküvőt kezdte magyarázni, hogy Ágneskének tán furcsa volt, mért pénteken tartják, ők pünkösdkor szerették volna, de József (s itt szemérmesen, szinte szerelmesen sandított nagytiszteletű vejére) nem akarta olyan nagy ünnepen a híveit más tiszteletes úrra hagyni. – Igen, azt óhajtottam, hogy az én Bözsikém már mint papné hallgassa meg a szentbeszédet, szólalt meg most a vőlegény. Testessége s öblös orgánuma már a nagytiszteletes urat formázta, de viselkedésiben még volt valami a fiatalabb káplánok másféle, szerénységbe bújt modorosságából is. Mindenki a mosolygó Bözsikére nézett, akin a sugárzó diadal s megtiszteltetés az arcgödrök mélyibe nyomta a riadalmat, s mindenikükben ugyanaz a kép merült föl: Bözsike, amint az iskolás lányok két sora közt az úrasztalt elkerülve, a téglával kövezett templomban a pünkösdi dicséret zengésiben a papnék helyére tipeg, s a vékonyka hangján maga is szaporítani iparkodik az éneket, ez a szép testes ember pedig, aki most már az ő ura, a felálló ének végén a verssorok hosszát a lépcsők megmászásának idejével szépen összemérve, fölmegy fölé a szószékbe, s az éneket követő köhögés csillapodását kivárva, elmondja első házas papimáját, fűszerül tán még a maga friss férjvoltára is belesző egy célzást, áldást kérve többek közt azokra is, akik most látnak neki szívüket isten ütemén hangolva össze a fészekrakáshoz. Nagy dolog ez, nagy dicsőség a kis Bözsikének! A tejfölöscsirkével magábaszedett vagy inkább fölébresztett tükrösi világnézet még Ágnesben is úgy érezte, s hogy mutassa, mennyire nem irigyli tőle, egy gyönyörködő pillantást vetett a sugárzó zavarába. – Szóval, neked ez az utolsó éjszakád idehaza? kérdezte, s egy kicsit el is pirult mindjárt. Ő is arra gondolt, amire az asztalnál mindenki – a szülők, Bözsike, tán maga a vőlegény is –, hogy ez a nagy, puha hanggal bélelt ember, meg a Bözsike madárrebbentsége közt hogy fog az a valami lefolyni, amiről, bár minden ekörül forog, a latin nevén kívül (összejövetel!) olyan keveset tud.

Az első szobát erre az éjszakára a vőlegény s vőfély kapta meg, a koszorúslánynak a kisszobába, a nagypapa halála óta üresen álló ágyban kellett aludni. Ágnes kérte a nagyanyját, hogy csak feküdjék le, ahogy szokott, ő majd belopózik s levetkőzik a sötétben, téli lentlétei alatt, amikor a nagyszobát az egy kosár csuta nem fűtötte be, kiismerte az ágyához vívő szögleteket és szorosokat. A petróleumlámpa, amikor a társaságtól elvált, csakugyan pislákolóra volt csavarva, nagymama azonban még ott ült a kályha melletti búsulóban, éppen csak a fején volt rajta az éjjeli fehér főkötő, s ahogy Ágnes a kilincset lenyomta, már srófolta is a lámpát, az öreg bibliát, melynek az olvasásában elálmosodott, a fellobbanó fény elől szemérmesen betéve. Nem szerette, ha ágyban érik, s most tán attól is félt, hogy elesik a beszélgetéstől, melyre a lakodalom zűrzavarában már alig lesz alkalom. – Elbeszélgettetek? kérdezte, míg az öregbetűs könyvet, melynek belső lapjára gyermekei születése volt bejegyezve, a kis kasznira, a vizeskorsó mellé tette. – A nászajándékokat mutatta meg Bözsike meg a stafírung egy részét, mondta Ágnes vetkezés közben elfordulva. – Szép dolgokat kapott, hagyta rá nagymama. Az anyja ebben a nehéz világban is mindent előteremtett neki. S miután a hangos ásítás, mely kicsiny, fejkötőbe zárt arcából csak egy óriási fogatlan szájat hagyott meg, a vérrel együtt egy kis női kíváncsiságot is pumpált az agyára, még hozzátette: A tiszteletes úr – a vőlegény – is veletek volt? – Nem, ők odaát politizáltak hármasban György bátyjával. – Elég szemrevaló ember az az állatorvos, jegyezte meg nagymama, miután egy újabb ásítás a harmadik beszédtárgyat is elébe tolta. Az unokatestvére neki, mondta aztán, mintha Ágnes nem tudhatta volna. S minthogy Ágnes már benn volt az ágyban a használatlanságtól hideg csíkos dunna alatt, elfújta a lámpát, s ő is hozzálátott a sötétben a vetkezéshez. – Hát szegény apád? kérdezte, miután, egy újabb, elégedettebb ásítás, mely a nap után pontot tevő aktust a kis főkötős fej s a párnában lévő lyuk találkozását jelezte. – Ott lakik a Frida néninél… Frida nénit nagymama is ismerte, nemcsak a maga pesti kirándulásairól, a tükrösiek emlékezetében is ottmaradt a tiszteletet parancsoló öreglány, amint a por ellen kinyitott szürke ernyőjével s egyenes derekával a Nagy utcán végigsétált. – Igen, abban az utcai szobában, amelyben a hálónk volt, tetszik emlékezni, idézte vissza Ágnes a tizenöt év előtti Horvát utcai expedíció emlékét a nyolcvanesztendős agyba. Ő is főz rá, tette hozzá megnyugtatásul, mert tudta, hogy nagymama a puritán lelkek szimatával valami rokon vonást tart számon – többek közt azt is, hogy jól főz – Frida néniben. Nagymama azonban másfele tartott a kérdéseivel. – Nehezére esett, tudom, amit tettek vele, írta körül megszólalván a sértést, melyet annyit forgatott a búsulóban. – Mire tetszik gondolni? szánta meg őt Ágnes az aggodalma miatt. Itt ül a többiek világától illemmel, mézédes szókkal elválasztva, s forgatja a bűnt, melyben mint a ház tagja, maga is részes. – Hogy nem ő lett a tanú? kerülte el Ágnes a pompásabb násznagyot. Nem bántja az őt semmit. Nagyobb bajokon esett át, próbálta elnevetni a dolgot. Újra elmondta, mért nem jött le: a tanulmányi kirándulást meg a begyűjtött pénzeket. De nagymamát nem lehetett az efféle könnyenvevő beszéddel hitében megrendíteni. – Hát nem is csodálom, hogy megbántódott. Azelőtt mindig jó volt, nem itt, az egész rokonságban? Mondtam is a Györgynek: te, nem esik majd az öcsédnek nehezen? De azt mondja, nem térhetünk ki előle. A képviselő maga ajánlta magát, amikor korteskedett neki. „Ezt a kislányt, ha férjhez megy, én adom ki a kérőknek.” – Na, tetszik látni, nem is tehettek mást, mondta Ágnes megijedve kissé a hangjától, hogy nem talált-e utat belé a gúny. – Aztán hogy a vő is az őspöröst hozza le, mondta tovább nagymama a fél kárhoztatást, fél mentegetőzést. De mégiscsak csúnya, azért, mert ő nem olyan tökéletes már, meg hogy ez a csúnyaság történt vele, motyogta, s a hangján érezni lehetett, hogy csendes könnyek folynak a kis állán a réklijére. – Ne tessék ezen bánkódni, fölötte áll apuka az ilyesminek, nyugtatta meg őt Ágnes egyszerre büszkén és résztvevőn. – S nincs is reménység? Hogy összebéküljenek? jutott el közben nagymama a csúfságtól néhány elhallgatott kérdésen át ahhoz, amit föl lehetett tenni. – Ki tudja? Idővel, mondta Ágnes. Az ám, hisz ő sem mai csikó már, mondta a másik ágy egy kis protestáns indulattal a sok baj, szégyen oka felé. A következő ásítás az indulatból a filozófia felé terelte a gondolatot. – Mindenütt csak a pör. Ülik a lakodalmat, s közben ölnék egymást. Azt tudod, hogy Pista bátyád nem akarta a Matildkát nyoszolyólánynak elengedni? – De csak nem azért, mert én kaptam az állatorvost? nevetett Ágnes. – Dehogy, ijedt meg nagymama, aki különben vigyázott, hogy a házbeliek dolgáról fölösen ne beszéljen. A ház… tudod milyen gyűlölség van e miatt a vén ház miatt. Hogy a házat nagyapád a Györgynek hagyta. Annak, aki mióta megvan, benne lakik. Ha behunyom a szemem, tán ki is hányná belőle szegényt, mondta a békére intő nappali általánosságok után pártállását a sötétnek kivallva.

Bözsike esküvője szép nappal virradt. Amikor Ágnes az öregszagú szobából a tornácra kilépett, az udvaron már verték a sátrakat, hordták a Polgári Olvasóból a padot, a benti helyiségek ugyanis nem bírták volna meg a száz-százötven főre számított násznépet. A fészer előtti udvardarabon meg a tornác könyöke felé eső részben a kisegítők és rokonasszonyok egész kis csapata forrázta, kopozta a csirkét; egy kézből elszabadult, átvágott nyakú kakas a kisebb-nagyobb rokontócsák közt az eperfáig vitte kétségbeesése vérnyomát; az utca felől idegen, kosaras asszonyok kukkantak be, járatlanságuk bizonyítva a folyosóra, hogy aztán körültekintő köszönéssel kopogjanak végig, s az új párt éltető mázas tortákat – az egyszerűbbek csak egy kosárka mézes puszedlit téve a háziasszony elé, a tejszűrő asztalra. Egy ilyen társaságban, szokott nevetésivel, megjött Mózesné is, a polgárság házivarrónője, ez alkalommal mint öltöztetőnő, hogy a Pesten vett készruhán, ha szükség lenne, egy-egy öltést tegyen, s a fátylat felerősítse. – Gyere te is be, kérte Bözsike a mosdóvizet kereső Ágnest, mintha a menyasszonyi ruha felvétele olyan nagy horderejű művelet volna, melyhez Mózesné szakértelmén, az első szobai állótükrön, s a maga kissé riadt szemén kívül, még egy fővárosi lány kívülálló bírálatára is okvetlen szükség volna. Szegény Bözsike, mintha az éjszaka megfogyott volna, úgy állt ott a tükör előtt a barna, kicsit szőrös testivel nehezen elegyedő anyagban, s Mózesné, aki a szokottnál is nyájasabb kacarászással leplezte sérelmét, hogy Kertészéknek ő nem volt jó a ruhavarrásra, s hol itt, hol ott javasolt a pesti bóvlin (ahogy magában nevezte), valami bevenni, fölvarrni valót, amit Bözsike egy-egy Ágnesre vetett pillantással kísért, hogy vajon jó-e, amit Mózesné a szapora ujjaival művel, nem ezen fog-e a ruha s menyasszonyság elfuserálódni. Amikor pedig próbaként a fátylat is ráborították, olyan szánalmasan állott a huszonnégy évivel, nem is mint egy menyasszony, hanem mint egy bérmalány, aki a következő percben őzikévé fog változni. Mózesné, hogy egész biztos legyen a dolgában, a tiszteletes vőlegényt is beszólította, aki épp akkor érkezett meg öccsével a parókiáról, az esperes úr ugyanis, mint volt iskolatársánál, az itteni papnál szállt meg éjszakára. A vőlegény szép papi léptekkel körüljárta a menyasszonyt, aztán szemből állva legeltette rajta a szemét. – Én nem tudom elválasztani, mondta, elég ügyesen, hogy kenetes ne legyen, a menyasszonyi ruhát a menyasszonytól, s így abban is az ő gyönyörű lelkét látom. Amivel Bözsike nyilván jobban meg volt elégedve az alázatosan kacarászó Mózesnénél.

Közben a farnádiak is megérkeztek; Matildka a sírások közt kivítt koszorúslányság izgalmával, Ida néni a családjáért folytatott harc árkaival s fenségével az arcán, s az első szoba, melyben még ott úszott az éjszakázó férfiak füst-, szilvórium- és ágyszaga, öltözőhelyiséggé alakult, melyben a tüllök, krepdesinek, fehérre krétázott cipők, az egyszer már elkészült, összecsapzott frizurák új kavargásba kezdtek, hogy a kocsiba ültethető leánykákká összeálljanak. – Hát te nem öltözöl még? kérdezte Ágnestől Ida néni. – Igaz is, Ágneskám, ocsúdott föl Bözsike is. – Ó, az én öltözésem nem sokba kerül, mondta Ágnes, de azért csak átment a kofferéhez a kisszobába. Egy negyedóra alatt csakugyan ott volt rajta minden, s ahogy a hideg vízben mosott arca fölött a sütővasat nem látott kemény szálú haját is kontyba húzta, egy kíváncsi pillantást vetett a nagymama arany rámás, szalmavirággal ékített tükrébe, amely azonkívül, hogy ferdére húzta az arcot, vak sávokat is hagyott rajta. – Tán mégiscsak jobb lett volna a kölcsönzőbe menni, gondolta a sok fodor után a maga egyszerűségén megrémülve. Nem ütöttem volna úgy ki a nászmenetből. – Hát Pesten most így öltöznek a nyoszolyólányok? kérdezte nagymama mögüle. De a tükör az ő arcáról sem mondta el, mi van rajt: megütődés a szokás megtörése miatt, vagy az a mosolygás, amivel ő szokta tudomásul venni a divat hiúságaiból a neki tetszőt.

Attól fogva azonban, hogy a kis előszobafélébe, az öregek hajdani konyhájába kilépett: a tulajdon mozgásán s a ráeső tekinteteken egyaránt azt érezte, hogy a Gusztika ruhájának jónak kell lennie. Az első, akivel találkozott, Málcsika volt, a kisebbik farnádi lány, egy meleg sütővasat forgatva sietett át a nappaliban létesült segédműhelyből az első szobába, s ahogy Ágnest meglátta, előbb valami megütődés jelent meg a vizeskék szemében, mint aki nemvárt meggondolást igénylő jelenség elé került, de ahogy egy pillanatra maga s kezében a kereplője is megállt, ez a megütődés szinte rémületfélébe ment át, mintha a vidéki szépségek halastavában, ami az ilyen lakodalom, egy cápa jelent volna meg, mindnyájuk sok hetes igyekezetének felfalására készen, s anélkül hogy egy szót szólt volna, a vas hűtéséről megfeledkezve rohant tovább az első szobába a gyanútlan családhoz. A következő Sanyi volt, Bözsike hórihorgas öccse, aki az éjszaka jött meg nagy átszállásokkal Keszthelyről, ahol miután a nemzeti hadseregben elsajátított dolgokat, mint ivás, pofozás megtanulta, leszerelt, s az agrártudományokra adta magát. A polyvás haján még látszott, hogy az éjszaka farkát a magtárban aludta, de már fekete nadrág s kemény mellű ing volt rajta, s most épp a nyakgombjához keresett nőt, aki betegye neki. – Te, Ágikám, tört rá csak a maga gondjával elfoglalva, a katonáéknál elszoktam ezektől a marhaságoktól. Majd hogy Ágnes a lavort letéve, egy ügyes mozdulattal odaiktatta az ádámcsutka alá a szüzességét vesztett lyukba az inggombot. – Pardon, mondta, nem is találkoztunk még, s mielőtt a tükrösi kétoldalas csókot a kemény kefebajszával odanyomta volna, egy kicsit eltolta magától s végigmérte Ágnest. Tyüh, a kirelejszumát! mondta aztán a rokoni rikkantásként kezdett elismerést egy férfi-női távolságot teremtő pillantásba folytatva. – Biztosan azt hiszi, elvesztettem a szüzességem, gondolta Ágnes, jókedvűen állva a pillantást. Vőfélyét a tornácon a reggeli sétában elporosodott lakkcipő törülgetéseiben lelte, vadonatúj, erre az alkalomra készült szmoking volt rajta. – Tyüh, de elegáns, szólt oda Ágnes, lavorját a karókkal védett csenevész diófára öntve. Ha tudom, hogy ilyen tipp-topp vőfélyem lesz, mondta, a két ámuló pillantás után magabiztos kötődéssel, jobban kicsinosítom magamat… A kölcsönzőből esetleg, tette hozzá, minthogy még nem vagyok önálló. Az, hogy állandó problémáját: a kölcsönzőt, mint szegénységüknek vetett kesztyűt így odadobta, olyan vidámsággal töltötte meg, hogy szinte érezte, ahogy bőre egy-két fényerő-egységgel ragyogóbb lett. Dönci a cipő fényétől e másféle sugárzás felé fordulva, csak nézte őt a kis fekete szemével, amelynek túlzott fénye egy kicsit nedvesebb volt („szimpatikus túlsúly”), mint férfiszemtől várni lehet, de Ágnes érezte, hogy a hideg, őneki túl komoly koszorúslányban most kapta meg azt az ingerkedő, csillogó valamit, ami ideiglenes párvoltukat előtte is kívánatossá teszi. – Lám, lám, mondta a kefét a tornácpárkányra téve, a doktornő az elfekvőből. Mit szólnának, ha látnák a betegei? – Csak azt ne mondja, hogy kezdi megérteni a barátomat, élvezte Ágnes a szokatlan, kötekedő hangot, mellyel a másik érzéseibe nyúlt. Az sértő lenne.

Közben a Málcsika híre az első szobából is kihozta az asszonyokat. Előbb Jolánka kukkantott ki a folyosóra, s ugrott vissza, amikor látta hogy ott Ágnes az állatorvossal évődik; amikor pedig a lavorral a házba visszatért, a menyasszony állta az útját. – Hallom, milyen káprázatos koszorúslányom lesz, kezdte abban a jóindulatú asszonyos modorban, melyen Jolánkával s a pártában levő lányokkal beszélt mostanában. Nézze meg maga is, József, szólt az ott tébláboló vőlegényére is, akit hol kiküldtek az első szobából, hol megint behívtak, aszerint hogy valamelyik nő kombinéban volt-e. A nagy ember kenetes kedélyességgel cammogott oda. – Igen, már mondtam az én Bözsikémnek, kezdte ahogy előbb Jolánkát dicsérte meg, hogy nem tudom, szabad-e ennyi tündér közt vonulnunk be az úr házába. Ahogy azonban Ágnest a beeső fény az előszoba homályából kifejtette, mint kottában a hangsorváltó jel, mindenikük arcán az a kis zavar, megütődés jelent meg, mellyel a rosszul megválasztott modor adja fel magát, s keres megfelelőbbet. Bözsike nagylelkű mosolya, ahogy az arcára meredt, egy kis ámulást, sőt sértettséget szedett föl magába, mintha ez a szépség az ő menyasszonyi jogaiba vágna, a vőlegénynek is nyilván össze kellett szednie magát, hogy férfimeghökkenésire a tisztelendői palástot ráborítsa. – Nagyon szép, egyszerű mondta aztán, ilyennek képzelem a mi régi protestáns asszonyainkat. Bethlen Katát, Lorántffy Zsuzsannát kisasszony korukban. Bözsike, hogy a maga fényét elborító ragyogás ellen valami támasztékot nyerjen, az első szobába húzta Ágnest, ahol Ida néni és Mózesné Málcsikát öltöztették. – Ezt tessék megnézni, Mózes néni, tolta a varrónő elé Ágnest, hogy az öregasszonyok tán találnak valamit, ami e szokatlan esküvői ruhát illetlenné, megszólhatóvá minősíti. Vigyáznom kell, hogy meg ne bántsam őket, gondolta Ágnes jókedve az Ida néni megszigorodó, elidegenedő arcát nézve, s iparkodott minél kislányosabban állni a vizsga szemek elé, szoknyáját kétoldalt szétfogta, s a lábát nézve, közben a testében égő villanykörtékből is eloltott néhányat. Ida nénit a kiállt harcok után bántotta, hogy az egyetlen partiképes fiatalember (s milyen csinos fekete bajusza van) nem a Jolánka vőfélye lett. S minthogy ezt vagy pláne Ágnes első koszorúslányságát nem merte kifogásolni, azt kérdezte meg csodálkozva: hogyhogy nem a menyasszony fivére lett az első vőfély, úgy szokás, hogy a lány fivére vezesse őt az oltár elé. – Egy kicsit féltem is, próbálta Ágnes szegénységük említésével lekenyerezni ezt az arcot, nem lesz-e túlságos egyszerű, de azt gondoltuk, így egy kis átalakítással egyetemre is hordhatom majd. – De nagyon ízléses, jegyezte meg Mózesné, külföldi divatlapokban látni, hogy menyasszonyok is esküsznek így. – Hiába, ti pestiek jobban meg tudjátok adni a módját, került fölül Ida néniben is a megszólás vágyának a farnádi szomorúság. – Pedig csak egy szegény süketnéma varrónő csinálta, te ismered, Bözsike. – A Gusztika. – A nagy cégek szabászai sokszor sokkal jobban elfuserálnak valamit… nem a Bözsike ruhájára mondom, jegyezte meg Mózesné diadallal, mint a szegény megvetett házivarrónők. – Meg aztán egy pesti lány másképp is tudja hordani azt a ruhát, vett Ida néni elégikus hangulata annyi elégtételt, hogy Ágnest a pesti lányok gyanús csoportjába tolja, mint a mi lányaink.

A két érzés, a természeti öröm, a pillangólétre szabadult hernyóé s a társadalmi aggály, hogy örömével valakit meg ne sértsen, az egész esküvő alatt ott volt benne. Azt, hogy nem csúnya, tudta eddig is; mint kicsit halvány, nem túl temperamentumos, de elég szép vonású teremtést tartotta számon magát, de most már beláthatatlan ideje úgy be volt szőve a másféle gondolatokba, úgy elapadt benne az a könnyűség, szabadság, mely tulajdon testünket, mint valami zászlót tudja lobogtatni, hogy most a tavasz, a májusi tájakra fölváltott elfekvő, az a tudat, hogy két-három napon át mást se kell csinálnia, csak a János mirtuszos ostorhegyével megidézett világban a meglepőn jól sikerült, az ünnepet s a maga komolyabb természetét szerencsésen egyeztető ruhában lebegni, parádézni, mintha létének egy új lehetőségét hívta volna elő szürkés városi bőréből. A fizikai örömbe persze egy kis bizonytalan bűntudat is vegyült, hogy ez az állapot nem lehet az ő valóságos állapota, s főként, hogy ezek közt az egyszerű emberek közt nem szabad zavart támasztani vele, nemcsak azért, mert a falu ezer Ida néni-szemmel figyeli minden mozdulatát, hanem mert nem illene, hogy a Bözsike amúgy is zavart menyasszonyi büszkeségibe s a hozzá mindig jó Ida néni feszengésibe az összehasonlítás mérgeit keverje, s épp itt Tükrösön a rovásukra akarjon pompázni, mulatni. Félórával a polgári esküvő előtt, megérkeztek a tanúk, előbb a képviselő, aztán az esperes. A képviselő negyven év körüli egészséges, biztos modorú férfi, akin kezdődő őszülés hangsúlyozta az arc erejét; szinte túlságosan is előkelő (vagy ezt már a parlament lehelte rá) egy járási székhely ügyvédjének. S Ágnesnek tagadhatatlanul jólesett, hogy a világban járatos ember, aki György bácsi, Juliska néni, de még a vőlegény bódulatát is a jobb módú polgároknak kijáró tréfás hangossággal viszonozta, amikor neki bemutatták, tisztelettudón elkomolyodott, s úgy köszöntötte, ahogy a miniszteri fogadásokon köszöntheti a hölgyeket. A gömbölyű esperes viszont, aki csak annyit tudott róla, hogy az apja, mint ő, s a helybeli pap pápai diák volt, ezen át a bemutatkozást valóságos atyafiság szövéssé változtatta, újra s újra elsajnálva, hogy a kedves papa helyett csak őt fogadhatja pápai diákká. De az anyakönyvvezetői tiszt gyakorlása közben, a nemzetiszín szalaggal sovány mellén, az új jegyző kék vizenyős szeme is mintha mágnes húzta volna, az esketett pártól a koszorúslány fele fordult, akiről mint új ember, nem is tudta, hogy kicsoda. A templom előtt várakozó tömeg pedig szinte mozgásba, morrajlásba jött, mikor a János virágos kocsijáról le szállva, második párként a vőlegénnyel az oldalkapu ereszéig vivő, mándlival, fejkendővel szegett utcácskába lépett. Noha hétköznap volt, az esküvőre több száz ember gyűlt össze, a katolikusság meg a templomkerülő szegénység a parókia felé eső részen, a rokonok, jobbmódú gazdák, az áhítatos öregasszonyok a kellemesen hűs templomhelyiségben, minthogy az esperes egyházi férfi volt, a református iskola gyerekei is átvonultak, a lányok az úrasztal körüli padkákra, zsoltár mellé fogott violaszárral a kezükben, a fiúk meg fönn a karon, az orgonáló rektor szeme tüzében. S bár a menetben ugyancsak volt mit nézni: az országgyűlési képviselő, az egyházkerület vezetője, a menyasszony fátyla, a pajzánabb gondolatuknak a vőlegény dagadó mellénye; a szemek népszavazásán nemcsak a fiatalabb férfiakén, mégis az első koszorúslányra tért vissza a legtöbb pillantás; egy szemben ülő kislány bámész két szeme s leesett szája, mint az ártatlan rácsodálkozás képe az ő szemét is minduntalan magára húzta.

Ágnes, mint ahogyan azt már eltökélte, igyekezett ezt a feltűnést s a boldogságot, amit okozott, szerényen viselni. A képviselőnek olyan komolyan felelgetett, mintha egy beteg felől érdeklődne, az esperesre, amennyire ezt egyénisége engedte, iparkodott lelki pukkedliban nevetgélni, az anyakönyvvezetőnél a vőlegény mögé húzódott, a nézők sorfala közt a menyasszony uszályát figyelve ment végig, s csak a lesütött szempillájának a szivárványlása meg friss léptei árulták el a mellét feszítő örömet. Milyen veszedelmes, szinte utálatos dolog a szépség, intette így is magát, mielőtt az eskető pap az úrasztal mögött állva, hol a palástját, hol a szemöldökét, hol a hangját rántva föl, az alkalomhoz méltó hosszú elmefuttatásba kezdett, melyre az úrasztalt körülállóknak, akik már ismerték őt, lábuk megcserélésével kellett felkészülni. Akiben a tudat, én szép vagyok, szép vagyok, egyszer dobolni kezd, az nem a világra vigyáz, a maga hatásának a rabja, azt figyeli természetellenes ujjongásban, s ha elmarad, bánatban is. S hogy a feléje forduló tetszésről tudomást se vegyen, hol a tisztelendő úrra próbált figyelni, a korinthusbeliekhez írt levélből elindult gondolatmenetre, majd hogy ez lehetetlenné vált, a férfiak oldalán álló két koszorúslányt nézegette: a hosszú Pethes Juliskát, akin úgy állt a ruha, mintha egy meszelőt takartak volna le tüllel (s akit csak azért hívtak meg, hogy a rokonság azt ne mondja, parasztlány nincs is a nászmenetben), s a vőlegény kishugát, egy tizennégy-tizenöt éves lánykát, aki a tisztelendő úr lányával járt a Baar-Madasba, s akinek az eleven szeme hol erre, hol arra kalandozott el, a fitos orrocskája mellől, s ha az övével találkozott, csöpp meggyszáján a nevetés készült kibuggyanni. Mit szenvedhetett ez a szegény Juliska a hórihorgas termetéért meg a lángfoltért a nyakán, amit most sem tudtak egészen eltüntetni, s hogy megrészegedhet ez a kis csitri, ha azt veszi észre a mellette álló fiún – egy Csurgón tanuló diák rokonon vagy tán még érettebb férfiakon is – létrejön az a változás, amit a regényekben olvasott báj hív elő a férfiakban. Pedig hát mi az a szépség? Hormonegyensúly? vagy valami megállapodás? Az etruszkoknak, ezt még műtörténész korában olvasta, az olyan nő tetszett, mint Juliska néni. Igaza van a tisztelendő úrnak, a szépség, az elmúlik (a Bözsikéé már el is múlt, gondolta, a jókedvű felével, a tiszteletes úrról nem beszélve), de a lelki javak, a betegek szeretete az megmarad. Hanem amikor a templomból kimenőben a pitvarbeli összecsókolózás alatt a vőfélye odasúgta (mert visszafelé az asszony a férjivel s ő az állatorvossal ment) „nem kéne nekünk is utánozni őket?” s ő nevetve azt mondta, „miért ne? hisz maga partiképes ember”, arra gondolt, hogy az a száját bámuló nénike ott a kijáratnál mit nem adna, ha tudhatná, mit vetett oda a vőfélyinek ilyen kedvesen közvetlen.

Amikorra a violaküllős-párkányos hintók (köztük egy uradalmi batár s homokfutó) a Kertész házba visszatértek, a cigányok a fészer előtti eperfánál már az ebédjük végén jártak, s az alsó sátorban, ahol csak padok voltak a terített asztal mellett, már gyülekeztek a vendégek, akik vagy nem voltak a templomban, vagy a gratulációs csókolózás alatt a Nagy utcán s az Alsókerten elébe szaladtak, hogy az érkezését, otthoni fogadását is lássák a nászmenetnek. – Ne haragudj, hogy titeket bal fele ültettünk, Ágneském, súgta oda Juliska néni az ültetésnél, de azt akartam, hogy a képviselő úr mellé kerülj, te jobban elszórakoztatod. A menyasszony jobb felére az esperes került, azon túl Matildka Sanyival balra, a vőlegény baljára a helybeli pap felesége, a tisztelendő asszony, egy rebbent madárhúsú kis teremtés, akit Ágnes még sosem látott sehol a templomon kívül, majd a képviselő s ő Döncivel. Még csak a csigatésztás leves gőzölgött be a divatbemutató-szerűen besorjázó főzőasszonyokkal a rokonság leveses tálaiban, elöl a Bözsikéék új aranyszegélyűje, melyet Déneséktől kapott, s a képviselő még az elfekvőig sem jutott, Ágnes foglalkozásának a boncolás, betegbemutatás hatásának az elkérdezésében, amikor szemben a tornácon, ahová a sátor nyílt, elülső oldalán oda lehetett látni, egy tétován szétnéző sportsapkás alak tűnt föl a szélső oszlop mellett. – Magának Vetési Iván a barátja? fordult Ágnes a maga vakbélműtétébe kezdő képviselőtől a vőfélye felé. – Rájött végre? nézett reá a kis bajusz most a levesből ráragadt zsírcseppel. De minthogy Ágnes nem állhatta meg, hogy még egyszer oda ne nézzen, Dénes szeme is megtette ugyanezt az utat, s elcsípte még a tornácról visszahúzódó alakot, s székét hátrarúgva, a mögöttük levő két sátorponyva közt bújt ki, mert a vendégek, felszolgálók közt sohasem ért volna a bejárathoz. – Hova szalasztottad a párodat? hajolt át Bözsike a köztük levő három emberen, ahogy a futó Dénest a ház sarkán meglátta. Az ő boldog elevenségre kényszerült riadalma most mindenen kapott, amihez a figyelmét hozzáköthette. – A barátja jött, az után fut, magyarázta meg Ágnes kissé elpirulva a feltűnő, bukdácsoló menekülést. Bözsike azonban nem érte be azzal, hogy egy jelentős pillantást vessen az unokanővérire, még közelebb hajolt Ágneshez, szinte a tisztelendő asszony levesébe ejtve a fátyolát, úgy súgta jó hangosan: – Láttad? – Láttam. – S nagy volt a meglepetés? Ágnes, hogy véget vessen a feltűnt suttogásnak, vállat vont. – Meglehetős, s a ház sarka fele fordult, amely mögül Dénes épp akkor vonszolta elő a sportsapkás lovagot, aki a nem látható motorbiciklijéről végre lecsatolta a koffert, melyben az ünneplőjét hozta, s megindult Dénes nyomán, aki egy zugot keresett neki, ahol magára kaphatja. Bözsike ezalatt már a jobb oldalán ülő Matildkának magyarázta az esperes úron át, hogy ki az érkező, Ágnes a ráforduló tekinteteken nyomon követhette, mint ugrott át a hír Matildkáról a szemben ülő Ida nénire, onnét Pethes Juliska mamáján át a tiszteletes urat szórakoztató házigazda mögött magához Pethes Juliskához, onnét tovább a bal oldalra, amelyen Ágnes is ült, hogy közben Matildka s Ida néni nyakfordulatával a jobb szárnyon is egyre távolibb pontokról forduljanak a képviselő úrral koccintó lányra a kíváncsi kémlelő szemek. Ágnes szinte hallotta a postát: „Láttad azt a fiatalembert?” „A Kertész Ágnes ismerőse”; „az ő kedviért jött le a lakodalomra”; „a vőfélyinek a barátja”; „orvosnak tanul az is”; „akkor már tudjuk, mért volt olyan csinos”; „úgy húzták vele, hogy nem mondták meg a nevét”. Ez a kis pesti regény, melyet Bözsike elevensége gurított a vendégek közé, szemmel láthatólag megelevenítette a gyülekezetet, amely főként a középen, ahol illendőbben folyt a koccintgatás, elég álmosan fogyasztotta az ételeket. Most már mindenki azt hiszi, olyan képet vághat, mintha tudna felőlem valamit, gondolta Ágnes a bosszúságába belepirulva. Biztos azt is elmondta Dénesnek, hogy csókolóztunk. Vagy tán többet is sejtetett, ahogy férfiak szokták. „Nagy kópé az én kis feleségem”, hallotta a vőlegény hangját, amint a mosolygó tisztelendő asszonynak magyaráz. A képviselő pedig, aki észrevette Ágnes szórakozottságát, abbahagyta perforációja történetét (illetőleg, hogy milyen közel állt hozzá), s ő is a nevetők fele fordult. Persze, a kis feleség kópésága az is az volt, hogy ezt a találkozást ilyen szépen kieszelte. – Defektje volt, azért nem tudott ide érni az esküvőre, magyarázta az általános érdeklődés közt visszabukdácsoló Dénes. – S most hova dugta? kérdezte Ágnes, aki attól tartott, hogy rögtön őhozzá cibálja. – A nagymama szobácskájában öltözik, nevetett Dénes, mondtam neki, hogy maga is ott aludt. – Gondolom, meg volt hatva? – Nem, csak megkérdezte a nénit, melyik ágyban. – Nagymama is ott volt? Ágnes elképzelte őket, az alkalmi imából fölvert öregasszonyt (akit a konyhából kiküldtek, az asztalnál meg nem akart a fogatlan szájával nyámmogni) s a vetkező Ivánt, aki tán életében sem volt ilyen öregszagú szobában, amint az ágyra teríti az ingét, s a ruhacsere aktusa alatt róla beszélgetnek. De maga azért nem mondja fel a vőfélységet? emelte fel Ágnes a poharát hirtelen, amiért ilyen nagyszerűen megleptek. – Nem, a világért sem, emelte Dénes szemük közé a félig bosszús, félig kihívó hanghoz a pillantást keresve, a tükrösi sillert. Sőt, ha valamikor, hát most fenyeget a veszély, hogy a legjobb barátommal párbajt vívjak, tette hozzá azzal a készséggel, mellyel egy magafajta jóvérű fiatalembernek az efféle pillantásra felelnie kell.

Az öltözés ment-e lassan, vagy a nagymamával keveredett benn beszédbe, Iván jó soká, a töltött káposztán s a kolbászos tálon túl, a kappannál került elő, s egy pillanatra az ünneplő réklijét, fejkötőjét hordó öregasszony is feltűnt a tornácon mögötte. Dénes fölállt a helyén, odaszisszentett neki, a fölemelt ujjával mutatva, hogy merre van, de Vetési csak a fejét rázta, elódalgott a szomszéd sátor felé. – Menjen már utána, Dénes, hajolt oda Bözsike megint, nehogy a nagy szerénységtől a cigányok közé üljön. S előre kacagott a mondásán, melyhez csak a mostani izgatott állapotában voltak együtt fátyolos fejében a föltételek. Dénes engedelmesen fölugrott, s eltűnt, arra, ahol az eső lehetősége ellen védetlen hagyott vendégek, többnyire fiatalok adták át magukat a poharazásnak. – Nem akart feltűnést, jelentette visszajőve. Majd ebéd után menti ki magát a késésért. Szemérmes fiatalember, úgy látom, fordult Ágneshez Ida néni (nem elég, hogy az állatorvost lefoglaltad, még egy tartalék férfit is hozattál, mondta közben az arca). – Nem, azt nem mondhatom, védte Dénes a barátja becsületét. – Csak azt éhen ne maradjon a nagy szeméremtől, kacagott Bözsike. – Nem kell félteni, már megtalálta a kompániát. A segéd meg a postai kisegítő közt ül, jegyezte meg Pethes Juliska, aki odalátott a sátor résen. A biztonság okáért György bátyja is fölállt, hogy a tisztelendő úr hallgatásában egy kis szünethez jusson. – A cimborák már visszahozatták elé a káposztástálat, jelentette, cinkosan csillogó szemmel Ágnesnek, amikor visszaült. Az ebéd hátralevő részeiben, a kacsa s torták alatt, Ágnes még három-négy jelentést kapott a láthatatlan Vetésiről. Ica, a kis koszorúslány, nem győzte türelemmel, s mintha elgurult volna valamije, kikószált a helyiről, s a sátor előtti térről a figyelembe belemeredt nyakkal nézte az idegen fiút, hogy aztán csínytevő szökésekkel találjon vissza a kissé mafla vőfélye mellé. – Nagyon csinos fiú, számolt be azzal a komolysággal, mellyel a serdülésen átesett lányok töltik be friss tisztüket, hogy a szemükben fiúvá lett férfinemről ítélkezzenek. Csak az orra nagy egy kicsit, (az a jó, jegyezte meg a kicsit már becsípett főjegyző). A pörkölt torta föltörésinél, melyet a menyasszonynak kellett (a szalvétán át egy ökölcsapást mérve a karamellás ívekből összefabrikált kupolára s a cukorgalambra rajt) összezúznia, Bözsikének jutott eszébe Iván. – Vigye ezt oda az Ivánnak, mondja, én küldöm neki, tett oda néhány darabot egy kistányérra, őhozzájuk már nem fog belőle lekerülni. Azt is üzenem, hogy nem kell ám egész az ebéd végéig lenn bújdosnia. – Nagyon köszöni, jött vissza Dénes, ő ugyan nem szereti az édességet, de ezt vezeklésül majd elszopogatja, amíg a hölgyek szeme elé mer kerülni… Ennek már Iván szaga van, gondolta Ágnes a kissé szemtelen megjegyzésre, melyet a felső sátor mint férfias és ötletes megnyilatkozást fogadott. S nem elég, hogy az egész sátor tele volt a láthatatlan fiúval, mintha nem is a kissé unalmas új pár, hanem ők ketten lennének, akit itt össze kell adni, Dénes is állandóan róla beszélt neki. – Maga csakugyan nem sejtette, ki az én barátom? – Képzelje, ilyen rossz sejtő vagyok, mondta Ágnesből a második pohár bor s a bosszúság, melyet a mézesmázos kötődés alatt ellenségessé váló asztal ellen kezdett föltámadni benne. – De hát hogy lehet az? Annyi fehérvári kollegája van? – Azt sem tudtam, hogy fehérvári. Vagy ha mondta is, nem helyeztem rá súlyt. (Az Orczy kertben csakugyan mindegy volt, hogy hol tanult meg csókolózni). – Lehetséges ez? vizsgálta Dénes, hogy igazat mond-e. – Mért, maga olyan kiváló embernek tartja a barátját, akinek a személyi adatait lehetetlen meg nem tanulni? – Iván nagyon kiváló fiú, mondta Dénes szinte megható hittel. Nagy sebész lesz belőle, meglátja. – A szuggesztivitás mindenesetre megvan benne. – Ugye? csillant föl Dénes szeme, mintha azt kérdezné, saját magán tapasztalta. – Magán látom, nézett a szemébe Ágnes. Az lehetsz barátban, ami Mária volt nőben, gondolta, s a tekintete egyszerre volt harcias Iván s megvető Dénes felé. A fék, mely a lobogását eddig visszafogta, érezte, fölszaladt. – Rajtam? – Biztos mindenben alárendeli magát neki. – Na, na, tiltakozott Dénes, s közben azt gondolta, mégiscsak igaza van Ivánnak, van valami kiszámíthatatlan ebben a nőben.

A feketekávé táján aztán a menyasszony állt fel, s mint valami vonakodó kamaszt, a karjánál fogva tolta oda a legfontosabb vendégek elé bemutatni. – Vetési Iván, hallotta Ágnes, az esperes kövér feje mellől. A jövő nagy sebésze, tette hozzá Bözsike ahogy Dénestől hallotta. Vetési tréfásan szabódott, de Ágnes nem hallotta, mit, a cigányok a csendes asztali zenéről táncnótára mentek át. – Fess kölök, jegyezte meg a képviselő Ágnes felé fordulva, amiben volt elismerés is, Vetési jó szmokingja s tartása, a ragadozó szabású száj, amely úrifiús tisztelettudással hajolt a kézcsók szándéka nélkül a tisztelendő asszony elhúzott keze felé, az volt, amit ő egy fiatalembertől várt. De volt távolságtartás is: tévedtem, nem vagy az az érett nő, aki a magamfajta férfit méltányolni tudja, sőt az ősz halánték mélabúja is: hiába, az ifjúságnak nem a mandátum imponál. – Szervusz, fogadta el kurtán, de aránylag melegen ő is az Iván meghajlását. – Ennek a hölgynek, úgy hiszem, nem kell már bemutatnom, nyomta most Bözsike Ágnes elé a pártfogoltját, s kacintása a két csillag találkozását leső mosolyokban hullámzott tovább, míg ő vőlegénye jobbjára visszament. Iván a bemutatkozások alatt többször is odasandított Ágnesra, s Ágnes mindig azzal a benyomással kapta vissza a szemét, hogy valami szokatlan, nem hozzáillő kifejezés van az arcán. Most, hogy szemben álltak, látta már, mi az: egy kis aggodalom, majdnem hogy elfogódottság. S ez az új kifejezés, az érzelemindukció útjain, annak ellenére, hogy a bosszúságát akarta mutatni, valami vad diadalérzetet gerjesztett benne. – Nem haragszik, hogy ide tolakodtam? – kérdezte Vetési az arckifejezésinek megfelelő alázattal, amelyen azonban érzett, hogy egy hatalmaskodó ember alázata. – Miért? Magát is meghívták, mint engem, mondta Ágnes magának is furcsa, kihívó hangon. A vőlegény vendége. – De azt maga is tudja, jegyezte meg Vetési egy kis forróságot lőve az alázatába, hogy én a vőlegény kedvéért le nem jövök ide. – Miért? Rangján alul lett volna? vetette oda meglepő pökhendiséggel az az egész napon át visszatartott képtelen érzés. Majdhogy azt nem mondta, egy parasztlakodalomba leereszkedni (mert abban, ahogy Vetési itt a polgár mándlik s rosszul szabott zsakettek tükrösi világában felbukkant, csakugyan volt valami mulatságos oda nem illés). – Nem, dehogy, ha maga nincs itt, akkor is elmulattam volna, próbálkozott Vetési szorongásában a kötődés. Már eddig is sok mindent megtudtam magáról. – Rólam? Mit? vágta vissza Ágnes azzal a buta hangsúllyal, amivel a kis Ica vághatott vissza a vőfélyinek. – Például, hogy a télen melyik ágyban aludt, s esténként milyen könyveket olvasott. – No, milyeneket? – A klasszikus regénytárt a Polgári Egyletből. – Olvasóból. Nagymama mondta el? – Nagyon bölcs asszony, s azt is tudom, hogy még előbb, a háború alatt a műkedvelő előadásokon milyen darabban lépett fel. – Én? Ja, a Móricz Tej-e. – Maga volt az egyik ótós asszony. – Ezt meg kitől hallotta? – A postai kisegítőtől, aki az írnok volt. – Nem úgy ismertem meg magát, mint akit az ilyesmi érdekel, nézte Ágnes diadala az új Vetésit. – Én sem, mondta Vetési alattomos szomorúsággal. – S még kiktől óhajt érdeklődni felőlem? kérdezte Ágnes, hogy ebbe a bizonytalan alattomosságba a szigonyát beleszúrja. – Most már csak magától… – Mert ha ezzel a maguk összeesküvéseivel, a kései berobogásával (defektem volt, szólt közbe Vetési) azt akarták elérni maga s a barátja, hogy itt mindenki a vőlegényemnek tartsa… – S ez olyan sértő lenne? szakította félbe Vetési az alázatán áttörő kevélységgel. – Vagy ki tudja, barátomnak, ezt tökéletesen elérték. Az egész sátor – aki még itt van – láthatja, bennünket figyel. – Továbbálljak? – Nem fontos, vágta föl Ágnes a fejét. Az, hogy a tükrösiek mit gondolnak, meg én mit tudok: két független dolog.

A beszélgetés azonban így sem tarthatott tovább. A fiatalság, főleg a sátron kívül, már fölállt, s a lányok táncra éhesen tekingettek az asztalfő felé; a virgoncabb meg épp a porond szélén gyülekezett, melyen ősszel a babszalmát csépelték, s a hepehupás udvar táncra legalkalmasabb foltja volt; a cigányok is efölött helyezkedtek el a tornác két nyitott oszlopa közt. A menyasszony kumkodására végre a vőlegény is elszakította magát a megtisztelő beszélgetéstől, melyre az üres helyen át, Bözsike távolléte alatt az esperesével merült, s a kis feleségivel szép tempósan odacammogott a Lajos prímás vonórándítására megelevenedő zene elé. Dénes a barátja vállára tette kezét. – Megbocsáss, énnekem itt tisztemből folyó előjogaim vannak, mondta koszorúslányát a padok közt kivezetve. – Ne féljen, nem fogom kompromittálni, hajolt oda Iván az asztalon át, mire megkerülték. – Szamár, gondolta Ágnes, ahogy a táncoló párok közé a csárdás zötyögésibe befúrták magukat, s örült, hogy ezt tudja gondolni. Miféle számítás hozhatta ezt ide, gondolta, mindkét kezét vőfélye vállára tette. Mi az, amit Tükrösön, ebben a boros izzadságszagban (mi még nem végeztünk egymással, vagy mit is kiáltott föl a villamosra), másképp intézhet el vele, mint az Üllői úton. Azt hitte, dühös, s nem bocsátja meg Ivánnak meg a barátjának, hogy így elrontották ezt a szépen indult napot. Dénes elég jól táncolt, csak kicsit cifrázva, s ha nem pörgött, a barátjáról beszélt. – Ivánnak komoly érzései vannak magával kapcsolatban, hallotta Ágnes, a magát dobbantásokkal tüzelő Kertész Sanyi hosszú árnyékától. – És magának nincsenek érzései, fordult felé Ágnes hirtelen, hogy mindig a barátja érzéseiről beszél? Bosszúsan mondta volna, de a testében áramló szesz, a táncban felszabadult mozgás lobogásában inkább kihívóan hangzott. – Énnekem? nézett rá Dénes, s hogy a kihívás elfogadását mutassa, ő is olyanokat kezdett dobbantani, mint Sanyi Matildkával.

Ágnes a szeme sarkából Ivánt figyelte. Képes lesz féltáncban lekérni, gondolta. De Iván ott állt, őket nézve, a sátorducnál, s amikor megint arra esett kilátása, már nem volt ott. Megsértődött, gondolta Ágnes. De nem, benn volt ő is a táncoló négyszögben; a szabadon maradt Málcsikát kérte fel, Ida néni szívét egyszerre megnyerve. – Ó, az illemtudó! Málcsika után a menyasszonnyal pördült egyet-kettőt, de azt rögtön továbbkérték. Nem akar kompromittálni, gondolta gúnyosan. De amikor már ő rég Sanyikával járt, s Iván a csinos kis Cseresznyésnénél kötött ki, akinek az volt a híre, hogy a málé férje mellett úrifiúkról ábrándozik, az a gyanúja jött, hogy Iván húzni akarja, s nem nézett többé oda, csak harmadik táncosa, a vőlegény kényelmes himbálásában idézte maga elé az asszonyka arcát, amint a váratlan felkérés minden vérét a fejébe lökte. – Egész finom kis arca van, gondolta most, ha tudná, ki szédíti. Iván azonban sem őt nem akarta húzni, sem a kis Cseresznyésnét szédíteni (csak az ösztöne hibázott rá, miután az illemnek eleget tett), s a harmadik táncnál, amely egy boszton volt, ugyanazzal az elfogult arccal, amivel a sátorban lépett hozzá, vette át Ágnest a vőlegénytől. – Szabad most már? kérdezte úgy, hogy csak Ágnes hallhassa. S mint aki vízbe ugrik vagy valami más elszánást kívánó fizikai tettre szánja magát, egy pillanatra megállt, s úgy fogta át az erős, hosszú ujjú tenyerével, elébb óvatosan, aztán mindjobban szorítva táncosnőjét, hogy Ágnes a tulajdon háta minden gödrét, dombocskáját megérezte a keze alatt, mintha ő ölelte volna át saját magát. – Nem furcsa, hogy mi még nem táncoltunk együtt? kérdezte Vetési egy-két perc szótlan mozgás után. Ágnes azonban nem felelt, abban a percben nem is tudott volna az ismerős mellhez szorult melléből hangot kisajtolni; csak rámosolygott…

Amikor Ágnes másnap reggel egy-két órai hánykódás, alvás után felébredt: az első kép, ami az éjszakából felmerült, a vőfélye volt, amint az üres sátorban elázott s félrecsúszott gallérban, csapzott hajjal, ki tudja, mért, épp Ida néninek adja elő a problémáját. – A dolog úgy festett, hogy én egy kicsit mafla vőfély vagyok, de a barátság… Tetszik tudni, ez az, amit a drámaírók meghasonlásnak neveznek. Tetszik ismerni ezt a szót?! Meghasonlás. Gondolom, Farnádon sem ismeretlen. Szegény Dénes nemigen bírta a bort, s ő hiába kapaszkodott belé, hogy hivatalánál fogva védje maga ellen, éjfélre kidőlt, s nem lehetett Ida néni mellől, akinek a megbotránkozása valahogy szövetségesévé vált az ő részeg beszédességének, táncba cipelni. Hogy leégett szegény, mosolyodott rá Ágnes párnájához fogott arca a nagynéni s a konfliktusával vesződő fiú kettősére; a végén már nem is Dénesnek, csak Döncikének hívta. Néhány perc múlva egy újabb riadásban, melyben már mélyebb, nyugtalanítóbb réteg dobta fel képeit, Bözsikét látta, amint a tornác végében még egyszer az anyja nyakába esik. Ez valamikor éjfél táján történt, amikor a tiszteletes úr – a vőlegény –, az eleven menyasszony elcsendesedését, sápadtságát látva, hazamenetelt javasolt, s ők néhányan az orvul előgördült kocsi előtt álltak, a kilopott menyasszonnyal. A tánc himbálásából, mely még az alvás után is ott volt a testében, egész tisztán jött ki a másfajta kép: az asszonyok szipogása, György bácsi csendes, kérő kézfogása a pap vővel, a lovak rázkódó nyaka, fönn a bakon János tisztelettudó hallgatása, legfőképpen pedig a Bözsike riadt, lefogyott, segítséget kérő arca, a megható őzszemek, mintha most döbbenne rá, amire a párnaslingelésben, bútorvevésben eltelt menyasszonyság s az eskü elevensége nem hagyta gondolni. Amikor az anyjáról már másodszor szakadt le, másodízben tán egy kis figyelmeztető tolásra is, még az oldalt álló Ágnesnek is mellére vetette magát – Ágneském, szorította ahogy tán soha, nem is őt magát (mert hisz nem tudta őt igazán szeretni), csak a virgo voltát, a boldog állapotot, amelyet most ki tudja, hogy fog elveszteni. Barbárság! ült föl Ágnes az ágyában felháborodottabban, mint amikor tanúja volt. Így adni oda egy lányt egy ilyen kenetes, tohonya testnek. Ez jó lehetett a középkorban, amikor az asszony még állat volt, de a huszadik században! Hogy a borból bezabált tanító meg a postamester két okádás közt arra célozgasson, ami ővele történik. Jó, hogy önálló nő vagyok, az én hímenemre nem fognak inni. Annak adom oda magam, akinek akarom. Ott, akkor, amikor a legjobban esik. S utólag eldönthetem, hozzámegyek-e.

De Ivánnak nem, lökte ki a lábát az ágy szélére. Mert eszébe jutott, hogy ugyanezt nem most gondolta először. Éjjel, tánc közben szinte szó szerint megfordult már egyszer a fejében, csak nem ilyen dacosan, csábítón, inkább a táncosa s a valcer mozdulatait követőn. S ettől egyszerre visszajött, nem mint mámor, mint mélységes szégyen, melyet csak állva lehet elviselni az egész éjszaka. Nem is, amit csinált (bár a mosoly, biztatás, helyeslés alatt, alkalmasint mindenki meg volt botránkozva), hanem, amit érzett. Szerencse, hogy Iván tartotta magát a haditervéhez s a róla alkotott képhez, de meg nem is használhatta ki a szédülését, hisz az egész lakodalom szemmel tartotta őket: a férfiak, ahogy mondani szokás „kapkodták”, előbb Dénes és Sanyika, aztán a főjegyző, a többi vőfély, távozás előtt a képviselő is, aki addig csak az esperes mellől figyelte mélyből tüzelő szemmel. Iván (ha mint a tűz élesztőjét, eleinte tiszteletben tartották is), csak öt-tíz percig tarthatta őt a karjában. Úgy ugráltam, mint egy baccháns, gondolta Ágnes s gyorsan öltözködni kezdett. A szobában nem volt senki; nagymama, akit az esküvőre eltiltottak a munkától, már elindult, hogy a kidűlt nők helyett a rendetlen konyha, tányér, lábos halmai közt inas, aszott kezével tenni-venni kezdjen. A mi lányaink nem tudnak úgy mulatni, mint te, hallotta Ida néni hangját, mialatt a cipőjét fűzte, még az idegen mosolyt is látta a virrasztástól kék, bajuszkás felső ajkán, ahogy az ő csodálkozó kérdésére, hagy már menni tetszenek? – a rangnak és hatalomnak kijáró respektussal – mert hisz Ágnes már nemcsak doktornő volt, de épp azon a területen, amely őt a férje, lányai miatt örök szorongásban tartotta, hatalomnak is mutatkozott, de a megbocsátásra képtelenül, rátekintett. Így megkergülni, szakította el egy rántással a cipőfűzőjét. Itt Tükrösön! Hogy azt mondják, ez túltesz az anyján is.

A legszívesebben rögtön becsomagolta volna a fehér ruhát, melyet nyilván nagymama szedett föl s terített ki a búsúlón, s szökött volna gyalog, búcsú nélkül az állomásra, csak hogy a szégyenétől s a tükrösi szemektől, tanúitól, minél messzebb legyen. Ez persze – hisz beléje is rakódott egy csomó Tükrös – elképzelhetetlen volt. De elbújni valahová, ahol átgondolja, hogy fog ebből a zaklatottságában még ott lappangó éjszakából a maga szép reggeleihez visszatalálni. Átosont a kis előszobán, melyet hosszú évek után megint edények, a reggeli káposztaleves maradványai borítottak el, végig a tornácon. Az első szoba ablaka alatt egy motorbicikli dőlt a kék meszelésű fal-lábnak. Csak ez riasztotta belé, hogy ő is itt alszik, a vőlegény helyén; nem engedték – s tán maga is hagyta rábeszélni magát – hajnalban, borosan hazarobogni. Az kell, hogy ő is fönn legyen már, s a ház körül ténferegve egymásba botoljanak. Előbb a gyümölcsösbe akart elrejtőzni. De ahogy benyit a kiskapun, egy alak alszik, valami részeg lakodalmas, hason, a kocsibehajtó porát felfogó jázminbokrok alatt. A nagy fundus még elhagyottabb részei felé menekült; a kukoricás góré mögött a kis akácosba, onnét a száraz vízmosáson, melynek a partján olyan jó torma termett, megkerülve a régi szint, melyben a vetőgépek, darálók közt a hajdani lovascséplő maradványai találkoztak a háború alatt vett s utána használatból kiment aratógéppel, le a kazlak mögé a répáskertbe. A gyerekkorával átjárt terep, melyet csak nagylány korában váltott fel a kert, visszaadta a nyugalmát. Itt játszott, két taligát egy instránggal kötve össze a fiúkkal, Sanyival s Pethes Karcsival masinást; egy ilyen kazalba ástak lakást maguknak Bözsikével, s vitték be Hektort, a vizslát is törekporos búvóhelyükre. Attól, hogy mindez itt volt, még megvolt, a múlt meleg maradványa percek alatt lázálommá, elfújható köddé tette az éjszakát. – No és ha mulattam! Azt is meglátják majd, hogy olyan vagyok, mint máskor. Azt mondják, amit György bátyja, a tetszősen csicsogó szemével. – Nem gondoltam, hogy abban a nagy komolyságodban ez lakjék. S Iván? Még nem gondolta végig, Ivánnal hogy fog viselkedni, de érezte, hogy az is nagyon egyszerű lesz: amikor (hogy az itató János oda ne lásson) a kazal túlsó oldalára kerülve, egy hosszú, kék szoknyát vett észre, farral az ég felé, a paréjnak átengedett árokszélen.

Ahogy megállt, meghökkenve hogy valakit tilosban ért, (mert hisz a háziak, nagymamát kivéve aludtak még), a szoknyából egy hát s egy fejkendő nőtt ki, abban meg ahogy az ő neszére megfordult, a Halminé hosszú, kísértetiesen vékony arca – Az Ágneska, törte meg ő a döbbent farkasszemet. Majd az idegen telken talált szegény asszony reflexével: – Egy kis csalánt szedtem a récének, az öreg asszonyság megengedte. S megmutatta, a derekára csípett kék kötőt, amelyben csakugyan csalán volt. – Persze, csak tessék, nyugtatta meg őt Ágnes, s önkéntelen visszanézett a ház felé. Erre nem is gondolt, hogy innen, a hosszú fundus mellé húzódott zsellérházakból (amelyek a hozzájuk vivő mellékutcára nyíltak), oda lehetett látni a tánc helyére; a kiváncsibb az éj védelmiben át is húzódhatott, mint most Halmi néni, a kazlak mögül a táncolókat lesni. S ettől egyszerre megingott az iménti optimizmusa. – Majd inkább én is segítek, ajánlotta magát a beléállt bűntudat. – Dehogyis, ijedt meg Halminé, hogy csakugyan benyúl a magas csalán közé. Azt tudni kell tépni. Különben is elég lesz már, s hogy Ágnest meggyőzze, még egyszer szétnyitotta a kötőjét, s tenyerével, melyen hosszanti repedések barázdálták a vastag szaruréteget, alájanyúlt s megzilálta a csalánt. Ágnes a keskeny kendőbe fogott arcába nézett, amely arcnak éppolyan volt, mint a tenyere tenyérnek, tele a munka és fájdalom jegyeivel. Ha nem is leskelődött, a szomszédokon, Regyenáékon, Sinkáékon, a hazatartó főzőasszonyokon át már eljuthatott hozzá az ő mulatásának a híre. – Ferivel kedden találkoztam, mondta hirtelen, a barátkozás, megengesztelés útja egybeesvén képzetugrása irányával. A leckekönyvét záratta le. – Igen, most abszolvál, jegyezte meg az anya is. Ez az „abszolvál” szó, amelyet a fiától lesett el, az arcát ellepő ijedelem, szomorúság alól is kicsillantotta a sok éves reményt s egy kis büszkeséget. Milyen lehet a kettejük viszonya? Ő azt gondolta, vagy inkább attól félt, hogy Feri nem lehet barátságos az anyjával. Ő az embereket az eszük után becsülte, s primitív emberekkel, ezt megfigyelte, nyersebb volt, mint kéne. Ez az „abszolvál” szó most más viszonyt rajzolt a petróleumlámpa fényibe hajló két hosszú orr közé. Vagy ezt is csak a nem méltányolt anyai imádat szedte fel, s tisztogatta ki magának? – Most már csak a vizsgái vannak hátra, azt mondja, tette hozzá a magas asszony, akit valami lányos gátoltság minden megviseltsége ellenére koránál fiatalabban tartott. Most se tudta, hogy mi illik, menni vagy maradni. Riadt szorongással nézte a szép úrilányt, aki egy más bolygó szférájából került ide a zsidótemplom s Kertész porta közé szorult életükbe. S ebben a szorongásban, mintha az ő tegnapi tánca is ott lett volna, mint hozzátapadt apokaliptikus látomás. – Azt mondta, ő is megjön tán pünkösdre, határozta el Ágnes a kiadósabb beszélgetést. – Megjön? nézett rá a soványságtól s tán egy pici basedov-hajlamtól megnövesztett szem. Nem kell megjönnie, itt van. – Feri? ment át Ágnes arcán pírba a csodálkozás… Hát persze, az őszön is mikor az apjával lenn voltak! Tán izgatta is ez a lakodalom. S énnekem eszembe se jutott, hogy itt lehet, s mit érezhet. Rá se gondoltam egyszer se az egész éjszaka alatt. – Tegnap jött meg a délivel, magyarázta Halminé, akiből az Ágnes meghökkenése lassan előszívta a fia iránti részvétet. Az állomáson nem volt ismerős kocsi, gyalog kellett abban a melegben hazajönnie. Itt a Hordóvölgyben vette fel őt egy idegen.

A két nő a megizzadt fiút nézte, amint a porban az igari kutyákkal harcolva, elkeseredetten húzza a lábát, az ő koszorúslánysága felé. – Alszik még? kérdezte Ágnes, mint az elfekvőben, ha baj volt egy beteggel. – Nem, ott ül a konyhában, egy bögre tejet tettem elé. S ha szóval nem is mondta, a hangja olyan megviselt, gornyadozó Ferit festett a tejesbögre fölé, hogy Ágnes komolyan megijedt. – De csak nem beteg? – Olyan szótlanforma, mondta az asszony, nem is erősítve meg, de nem is cáfolva a betegségét. Az „olyan szótlanforma” a tükrösi nyelvben egyformán jelentett lelki bajt s kezdődő betegséget. Ágnes azonban tudta már, s a Halminé szemében kibátorkodó szemrehányás, könyörgés, remény nem is hagyott kétséget, hogy Ferinek ő a baja, ő az, aki miatt egy szót sem lehet kivenni belőle, a Kertészné szűrője alól hordott tej fölött… Milyen boldogtalan is egy anya, rémült rá Ágnes a volt gépészné szemével magára. Fölneveli nagy kínnal, micsoda kórházjárások árán doktorrá a fiát, s most itt áll szemben, a gonosz, félelmetes nővel, aki olyan hatalmat nyert azon a makacs, magának való lelken, amelynek ő a mélységét, határát se látja. S ha rossz hozzá, el sem ítélheti. Hisz csak egy hibás szegény, akinek az érzésire annyit hederít, mint egy békáéra, az ilyen. – Megnézhetném? pillantott Ágnes előbb az asszonyra, majd a Halmiék kerítése felé. – Az jó lesz, mosolyodott el Halminé riadalma egy kicsit. Az, hogy Ágnes úgy megdöbbent, mintha csak bűnét tudná, s hogy látni akarja sínylődésében a fiát, egy kis reményt bugyantott fel a szíve alján, a „jó lesz”-ével el is ismerve mindjárt, hogy a bajnak csak ő lehet orvosa.

A kerítésen csak egy deszkát kellett a bodzabokor mögött kiemelni, hogy az ember, mint egy magas küszöbű ajtón, mehessen át rajta. Itt Feri is átjöhetett a lábával, gondolta Ágnes, mialatt a kis udvarba belépett. A telek piciny volt s kopár, ami fű nőtt rajta, a baromfi kikaparta, lecsipegette. (Gyerekkorából emlékezett a vádra, hogy Regyenáék, de Halmiék is a baromfit szántszándékkal átengedték a Kertészék szérűjére, a kicsurgott magot felcsipegetni) a több eresztésnyi csirke, kacsa, a szerteszét heverő itatócsésze, a vágott zöldség s őrölt kukorica maradványait őrző vájdling, az aránylag rendben tartott ól, mind arra vallott, hogy a férfi kis keresetét tojással, baromfi eladással kell megpótolni. Halmi gépész régi mesterségét csak a piciny nyitott műhely jelezte, inkább szerszámkamra már, a munkapadon fél zsák kukorica. Ágnest azonban a ház kicsisége lepte meg legjobban; kívülről, ha a zsidótemplom közéről benézett az ember, a hajnalkával befuttatott faalkotmány egész kellemesen fedte el az igazságot, most azonban hogy hátulról került, meghökkent egy kicsit. A Horvát utcában is volt ilyen alacsony ház, az azonban úgy süllyedt le, ahogy az úttestet feltöltötték; ez a ház, amelyben Halmi Feri felnőtt, eredetileg is ilyen alacsony volt. A sárt spórolta-e az építtetője, vagy arra gondolt, ha nem kerül csuta, így könnyebb lesz lélegzettel befűteni! – Erre? kérdezte Ágnes az üvegablakos konyhaajtó előtt, mintha lett volna máshol is bejárat. Halminé megint csak nem tudta, mi lenne helyesebb, ha a vendéget engedi előre, vagy ő megy be a fiát figyelmeztetni. De Ágnes már ott állt az ajtóban, félre kellett volna tolni, így hát csak a kezét dugta mellette előre, hogy mégse ő nyissa ki, s mentegetőzött, hogy szét vannak még, nem tudott takarítani.

A szabadkozás azonban csak fölös szertartás volt; a kis konyhában a reggelhez képest tökéletes rend volt. Az állványon minden a helyén, az asztalon a terítő tiszta, a földpadló szódával felmosva, a dohszag a tisztántartás hűvös szagával keveredett. Feri az asztal tulsó felin egy hokkedlin ült, a sarokba szorulva, előtte a tejesbögre s a széltmorzsolt szelet kenyér. Az anyja kedvéért, úgy látszik, lenyomott a tejből, kenyérből valamit, de mióta azt a récegond kivitte, visszasüppedt a bénaságba, mintha az asztalt borító piros fonállal varrt feliratát: „A jó háziasszony tükre a tisztaság” – tanulmányozta volna. Az ajtó előtti pár szót, ha hallotta is, az idegen beszéd nem volt elég inger, hogy fölrázza. Még az sem, hogy belépett valaki. Az anyjának kellett egy halk „Ferikém”-mel fölébreszteni. Ahogy halvány, szinte orrá nyúlt arcát az ajtó világossága felé fordította, egy pillanatig mintha gyanakodott volna, hogy a fejében forgó kép lép valóságként elé, s az észvesztés rémülete kevert kék árnyékot sápadtságába; aztán az anyjára vetett gyors, felháborodott tekintetet. Ágnes látta, mire gondol: hogy az anyja megijedt, s ő hívta ide baja orvosául. Hogy megnyugtassa, s az ijedt asszonyt is megóvja minden ügyetlen magyarázkodástól, ő mondta el, hogy került ide. – A kerítésnél találkoztunk össze Halmi nénivel; tőle hallom, hogy itthon van. Gondoltam, megnézem.

Halmi, aki a bejöttére ülve maradt, csak most kezdte erre a friss, majdhogy nem számonkérő hangra, a beteg lábát a felálláshoz maga alól előkotorni. – Nem, maradjon csak, zárta el Ágnes tenyerével a felállás útját. Beteg talán? Azért jött haza? kérdezte, mintha csak most vette volna észre az állapotát, nevet is kínálva a feldúltságának, hogy beszélhessenek róla. Amikor a kveszturán kedden találkoztunk, azt mondta, csak pünkösdre jön meg… Feri csak most tért annyira magához, hogy megszólaljon. – Nem vagyok egészen jól, jött ki a kék cserepes ajka közt, s az arca csakugyan egyik pillanatról a másikra kitüzelt. Ágnes megijedt, hogy tán csakugyan belébetegedett, meghűtötte magát, amíg a tormásból az ő táncolását leste. – Nem lázas maga? kérdezte s Halmi homlokára tette a tenyerét. Egy pillanatig elgondolkozva állt ott, mintha az ujjaiból érkező hőingerületeket mérlegelné, holott inkább önmagából szeretett volna valamit – biztatást, kérlelést – abba a homlokba átfolyatni. Aztán még az egyik hirtelen kipirult orcáját is megérintette a kézhátával. Ha nem szeretne annyira, gondolta, míg a csontos, máskor oly makacs homlokot fogta, most rám támadna, vagy legalább eltolná a kezem. Halmi azonban mozdulatlanul tűrte az érintést: ha nem is hitt neki, elhárítani nem merte. A keserűség, ami egy éjen át bentről ostromolta, s az üdvösség, amit ez az érintés kínált, megható állati mozdulatlanságba dermesztette; megvert kutyák tartják így a fejüket, ugyanazon kéz megbánása alatt. Ágnes nem ment tovább a színjátszásban, nem mondta ki, hogy lázasnak tartja-e vagy sem. Arra gondolt, hogy tudná megvigasztalni kicsit. – Tudja, mit kéne? Sétálni egyet, szólalt meg. Nincs kedve járni egyet a temető felé? Az én fejemnek is jó lesz az után a ricsaj után… Szándékosan hozta elő, csak hogy megbélyegezze a „ricsajt”, holott minden nyoma, az a himbálás is teljesen kiállt a fejéből. Halminak most a pillantása lett olyan, mint előbb Ágnes keze alatt a homloka. Az éjjeli leszámolás, hogy eddig is hiba volt neki, a nyomoréknak, urak ellenséginek, egy ilyen lányhoz odaszegődnie, s a gyengeség, remény, hogy akitől így eltiltotta magát, azzal, mint akkor a Lánchídon s azóta annyiszor, ott mehet a lábát elfeledve, s tán hall is valamit, ami az egész dolgot más fénybe helyezi. – Eriggy, fiam, jót tesz, meglásd, kérlelte, vonakodását látva az anyja is, aki egy jobb napokat látott s valami árverésen vett kárpitoshátú s ülőkéjű széket tartott a kezében, s amögül nézte, anélkül hogy e fontos percekben Ágnest megkínálta volna, a kézrátételt, s hallgatta a sorsukról döntő Hatalom szavát. Feri nem szólt, csak fölkelt, s átment a szobába tiszta inget, nyakkendőt venni. – Csak most ne essék valami baja, amikor már beadta a szigorlati jelentkezést, mondta Halminé (miközben az ajtó mögül fiának a motozása hallott, a szekrényhez vivő lépésekben az aritmia is), s aggódó, majdnem könyörgő pillantást vetett a készülő séta társnőjére. – Mi lenne? fogta meg Ágnes a hosszú, kicsit nyirkos kezet.

Szótlanul mentek a Kertészék kertpalánkja előtt vivő utcán a temető felé. Ágnes egy pillantást vetett az udvar torokba: a motorbicikli még ott állt az ablak alatt. Amikor elváltak, azt mondta, nincs csak egy óra aludnivaló ideje, kilencre Fehérváron kell lennie, megígérte az alorvosnak, hogy altat neki. Vagy ez csak felvágás volt? Az mindenesetre jó, torkolta le a szívszorulását, hogy ma már nem találkozhatunk. Nagypapa sírjánál van egy pad, azon elüldögélik a kritikus félórát. Mondanom kellene valamit, gondolta, ahogy Kertészék palánkján túl, a katolikus iskola harangtornyánál, a szívszorulás s az azt követő palpitáció kiállt már belőle. De Halmi váratlan megelőzte. – Hogyhogy olyan korán fenn volt? kérdezte. Én azt hittem, le sem feküdt. A hangászok még az előbb is működtek. Ágnes ránézett, s az erőltetett nyugodtságából, a lakodalomnak szóló ellenséges gúnyt befátyolozó érdeklődéséből megértette a haditervét. Nem akarja elárulni, hogy mit szenved. A nyomorék kínja, mint azt már a tükrösi iskolában megtanulta, nevetséges is. Ha rosszul néz ki, hát azért, mert beteg. S ha Ágnes sétálni hívja, lesz annyi ereje, hogy a tegnapi felől, épp afelől, közömbös barátként érdeklődjék. Ágnesnak nem volt ellenére ez a terv. Ő sem akart mentegetőzni; – azzal jogot adna. Csak a szenvedését enyhíteni. Beszélgetés közben mintegy véletlen győzni meg, hogy ami neki olyan rettenetes, neki semmi se; semmi következménye sem lesz az életében. – Azok már csak a hazamenőket kísérgették, mondta a hangászokra. Akik Kertészéknél csak ittak, de mulatni nem tudtak. A háztól napkeltire mindenki szétment. Elég immel-ámmal lakodalom volt. Se falusi, se városi (mondta ahelyett, hogy se paraszt, se úri). Ez is, az is kényelmetlen találta benn magát. – Maga se mulatott? kérdezte csendesen Feri, egy sunyi pillantást vetve rá az orra mellől. Azt akarja eldönteni, mosolyodott el Ágnes befele, mennyire vagyok hazug. Az éjjeli képembe, amit a bacchánsnőről csinált, bele is illene egy jókora hazugság. – Képzelje, még én mulattam a legjobban, mondta, nem hazudva, csak a hangja könnyedségiben. Nem is tudom, mi volt velem, hozta közelebb ahhoz, amiről meg akarta győzni, ezt a könnyed hangot. A bor, vagy hogy olyan soká voltam az elfekvőbe zárva. Szinte meggabalyodtam tőle. – Az embernek szüksége van néha egy kis lélegzetvételre, mondta Feri álnokul, a gyanakvasával s reménykedésivel egyszerre figyelve. – Már az állomáson, ahogy azt a száraz Jánost a mirtuszos ostorral megláttam. S nemcsak ő várt; a vőfélyem. Nagyon kedves fiú, kolléga, állatorvos, csak az a kár, hogy éjfélre használhatatlanná itta magát. A vőfélyt, tudta, azért mondja, hogy volt ott más is, nem Vetésinek szólt a meggabalyodása. – Tudja, hogy Vetési is itt volt?… S hogy Feri nem felelt. – Ismeri Vetésit? Aki Máriával járt.

Halmi egy szomorú, korholó pillantást vetett rá, haditerven kívül. Ő ne ismerné Vetésit, aki ott a Filatori-gátnál annyiszor tette fel a kérdést, már azelőtt s azóta, hogy Vetési Máriával járt: mi volt, mi lehetett Ágnes s Vetési közt. Ágnes ettől a pillantástól zavarba jött, s bátorságát vesztve még egy lépést tett a hazugságban. – A vőlegény atyafija… vagy ismerőse, igazította ki az egész hazugságot félre, hisz csakugyan ismerőse volt, csak Dénesen át. De Feriben épp a hazugság csöppentett egy kis vigaszt. – Igen? kérdezte, felvett modorából kiesve, a létérdek rezzenését eláruló érdeklődéssel. Én azt hittem… Ezt már nem fejezte be. Ágnes azonban kitalálta: azt hitte, ő hozta le, a kedvéért hívták meg, csak nem tudta, hogy fejezze ki magát, hogy a fejében kavargó többi föltevés ki ne buggyanjon közben. Ágnest azonban épp füllentésinek ez a sikere, hogy szegény Halmi is férfi, s ő úgy bánik vele, ahogy nők szoktak férfiakkal, szégyenítette el azon, ahogy ezt a társalgást vezette. – Ez elől a koszorúslányság elől nehéz volt kitérnem. De ez volt az utolsó, mondta komolyan, a lába elé nézve. A legénybúcsúm, tette hozzá elmosolyodva. Feri elébük eső árnyán, az árnyék meghökkenésén látta, hogy félreértette. – Nem úgy, hogy férjhez megyek, emelte rá gyöngéd nevetéssel az arcát. Csak hogy ezt nem csinálom többé. – Mit? nyögte ki Feri szorongása. – Ezt az egészet… az éjszakait. Nem táncolok többet. – Miért? mondta Feri, az örömet, amit ez a neki, az ő lábának szóló fogadalom vert föl, esze fegyelme alá vonva. – Maga fiatal… egészséges, ez is az élethez tartozik. A fiatal szervezet megkívánja. – Kinőttem belőle, mondta Ágnes kurtán. Majd kisvártatva: Utólag szinte röstellem magam érte. – Az emberben sok minden van, helyezte el Feri csendesen az ellenpontot. – Igen, amíg olyanok vagyunk, mint az embrionális sejtek, pluripotenciálisak, még minden lehet belőlünk. Bakfis korunkban. De ha egyszer differenciálódtunk. Én éppen ezen a lakodalmon éreztem, hogy már mennyire… (habozott egy kicsit, hogy folytassa-e az idétlen képet) szövetsejt vagyok. Valószínűleg csak kötőszövet, tette hozzá nevetve. – Ezen a lakodalmon? pihegett utolsót Feri hitetlenkedése. – Igen, Pesten annyi más dolgom volt, a vonaton kezdtem el kételkedni, hogy fölvehetem-e azt a ruhát, beállhatok-e Szarka Matild és Pethes Juliska elé abba a menetbe. S később is, mintha úgy hecceltek volna bele, egy tőlem idegen valami – ugráltam, mint a tébolyult s közben…

Ágnes elakadt: volt-e valami közben. A közben nem utána volt-e? Nem hazudik-e megint? A mondatot szerencsére nem kellett befejezni. A sarokra értek, ahol Kertészék utcája a temető fele vivő útba torkoll. Ahogy Ágnes egy pillantást vetett rajt a Nagy utca felé, porfelhőt látott, ahogy Tükrösön mondták „arra föl”, berregve tovagomolyogni. Nem ő-e? gondolta. De alig tettek egy-két lépést a másik irányba, a búgás, amit a gyanús gomoly hagyott a fülében, hirtelen morogni, csuklani kezdett, aztán egy kis csönd után megint erősödött. Csak nem fordult meg? döbbent meg Ágnes, de akkor már Feri is az ő útjukra tért, dombnak kapaszkodó motorkerékpárt nézte. – Vetési lesz, mondta Ágnes, s hirtelen nagy elszánássá keményedett az ijedelme, hogy ezt a mellette sántító, kétségbeesés és remény közt hánykódó fiút nem hagyja megbántani. Vetési ott állt mellettük, fél lábbal a földön, az oldalt dűlt gépen. – Maga meg hova szökött el? mondta szinte nyersen, a szenvedély füstjével a hangjában. Az egész falut végignyargaltam magáért. – Ferivel teszünk egy kis sétát. Jólesik a bor, ugrálás után. Vetési csak most nézte végig Ferit, s vetett neki egy szervuszt. – Te hogy kerülsz ide? Tükrösi vagy? S a választ be sem várva, Ágneshez fordult. – Nem akartam úgy elmenni, hogy el ne búcsúzzam magától. – Este már elbúcsúztunk. Azt hittem, rég altat, s kiderül, hogy aludt, kaccintott Ágnes, az új füllentésitől (hisz tudta, hogy nem ment el) ingerülten. – De közben rájöttem, hogy beszélnem muszáj még magával. A nem alvás árkai, a mélyükön parázsló indulat még élesebbé, ragadozószerűbbé tette az arcát. Most végre ő is szenved, vagy legalább gyűri a párnáját, lobbantak fel Ágnesben a Mária könnyei, a női szolidaritás. – Én akkor el is köszönök, hebegte Feri. Szinte állati ijedtséggel fordult meg, s húzta a rossz lábát a Nagy utca irányába.

Ágnes érezte, hogy ezen a percen dől el az élete. S azt is, hogy nem tehet másképp, mint ahogy tesz. Ha ez a fiú, akinek most az volt a fontos, hogy minél messzebb legyen a helytől, ahol a borzalom történik, egy kis menekülésben magára ocsudik, előbb az iménti ellágyulást bánja meg, aztán az egész világot elátkozza, s ő tönkretett egy lelket, azt, amelyik a földön legjobban ragaszkodott hozzá, legtöbbre becsülte. – Várjon, hova siet? szaladt utána Ágnes, s fogta meg a karját. – Dolgom van… otthon, lett durcás, majd könyörgő a kérlelő kéz deleje alatt az első ijedelem. – Mi is visszafordulunk, húzta a lassan engedőt a bicikli fele Ágnes. Majd Vetési felé fordulva: – Halmi Feri a legjobb barátom. Nem mondhat olyat, amit ő ne hallhatna. S szabad kezével a Kertészék utcája felé fordította a motorbicikli szarvát, mert ebből a hármas sétából csakugyan elég volt egy fél utcányi. Vetési azonban nem volt hajlandó a sétába belemenni. Megfogta a gépét, s Ágnesra nézett. Az arca szinte gyűlölködő volt; nem mint a kutya, de a vadállat, akit szíj alá kényszerítenek. – Jó, mondta, én sem titkot akarok magával közölni. Azt gondoltam, megkérem: legyen a feleségem. Az elhatározás, most hogy kimondta, komor diadalt lövellt az arcába. Mint a sebész, amikor a nehéz összenövéses műtét után fölemeli az epekövet. – Maga el akar képeszteni, nevetett föl élesen Ágnes, de az iménti láng, érezte, a fejének szökik. Az iránt se neki, se Ferinek nem lehetett kétsége, hogy Vetési komolyan tette az ajánlatát. Még sose látta őt ennyire komolynak. S ha Feri ott nincs, tán nem is próbálja a tréfálkozását folytatni. Így azonban időt nyert vele. – Magánál így mutatkozik a katzenjammer? Vetési türelmetlenül hárította el ezt a hangot. – Nagyon jól látja, hogy komolyan beszélek. Az igaz, hogy egy-két évig még nemigen kereshetek, de a szüleim tudnak a szándékomról, és segíteni fognak… Tehát már ezzel jött le, ezt akarta itt velem megbeszélni, gondolta Ágnesben a diadalérzet. Vagy a szülők is rögtönzés? Mint minden lány, akit először kérnek meg, akármit tart is a kérőről, egy pillanatig, a pillanat alján Ágnes is, büszke volt. De aztán meg is találta mindjárt, ami nem most, már amikor csókolóztak, Vetési ellen szólt. Mert neki kell, mert ő erre az áldozatra is elszánta magát, sőt ha igaz, a szüleinek is célzott rá, most már nincs más hátra, mint hogy az éjszakai előkészítés után a kiszemelt belenyugodjék. Ez az az önhittség, amellyel műtéteket tán lehet csinálni, de engem megkapni nem. – De mért állunk itt, mint a kapubálvány? kérdezte aztán.

Erre már Vetési is kénytelen volt kerékpárját a Kertészék utcája felé fordítani. – A maga ajánlata, kezdte Ágnes, amint vagy ötven métert mentek, ahogy mondani szokás, nagyon megtisztelő. De én nem lehetek a felesége… Vetési megállt. A válasz is kerek volt; de a bujkáló irónia, az, „ahogy mondani szokás”: bőszítő. – De van tán indoka is? kérdezte, olyan rekedt hangon, melyet mintha a visszanyomott indulat szárított volna ki egy perc alatt. Az indoka? Ez a fogalmazási feladat meghaladta Ágnes képességét. Ehhez egy óriási epruvetta kellene, azt, ami ő s ami Vetési összefolyatni valahogy: az úgy támadt szörnyű csapadék, az lehetne az indoka. – Erre nem könnyű felelni, mondta Ivánra nézve, s minthogy az nem mozdult a biciklije mellől, ő is megállt szemben vele. Halmi kissé oldaltabb húzódott, de az Ágnes keze mintha még rajta lenne: már nem gondolt arra, hogy elódalogjon. – Köztünk úgy érzem, sosem lehetne összhang, választotta Ágnes a kínálkozó válaszok közül legbanálisabbat. – Az éjjel ezt nem vettem észre, mondta Vetési kurta farkasnevetéssel. Az éjszakai után valóban becsapottnak érezhette magát, hisz ha valami új, őt is meglepő gyöngédségből, mely külön élvezet volt, nem erőltette is a dolgot, karjai érezték táncosa olvadását, s nem kételkedhetett a válaszban, ezért is mert Halmi jelenlétében provokálni. Ágnes erre a célzásra elpirult. De most már nem hátrált. – Vagy csak olyan összhang lehetséges, mondta eltökélten. Ez a hang s a vágy, hogy a folytatását hallja, kicsit lecsillapította Vetésit, s néhány újabb lépést tett a biciklije mellett. Ágnes is megbánta már a válaszába csúszott gúnyt: eltökélte, hogy akár egy harmadik előtt is vagy épp annak is, mint ember az embernek magyarázza meg az ajánlattevőnek, akivel a szerelem gyakorlatában a legmesszebb jutott, mért nem akar vele továbbkeveredni. – Nézze, Iván, mondta csendesen, énvelem, amióta mi az Orczy-kertbe jártunk s csókolóztunk is (szúrta közbe az előző célzás gőgös megtorlásaként), sok minden történt. Az apám hazajövetele, hogy kikerültem az elfekvőbe. S épült bennem, úgy érzem, valami. S abban, bocsásson meg érte (s valóban egy bocsánatkérő pillantással húzta alá az őszinteségét) nem is maga személy szerint, hanem amit maga képvisel, csak a rombolás, a talajvíz szerepét tudja jelenteni…

Vetési ezt a hasonlatot nem találta egész reménytelennek; volt benne valami hízelgő is. S most nem az indulat, hanem a fejének szaladó elevenség állította meg. – De hátha fordítva van? Hogy amit maga talajvíznek tart, az éppen az élet, az élet teremtő rombolása. S amibe elzárkózik… bocsánat, szakította félbe magát, egy kis öntelt nevetéssel, utálom a hasonlatokat, főleg az ilyen vizeseket. Ágnes azonban el sem mosolyodott. – Lehet, hogy ez csak valami meddőség, szárazság, mondta rendíthetetlenül, de énnekem – a lényem. Nekem már akkor, amikor tulajdonképp nem is akartam mást, mint részesedni abban, amiben minden lány: mindig az volt az érzésem, hogy maga azzal, amit tesz s elér, a rossz felemre hivatkozik. Ezért is nem adtam oda magam. Nem a szüzességemet féltettem. – S most? kérdezte Iván is komoran. Nyilván a maga érzésére hivatkozott ezzel a „most”-tal, a nagylelkűségére, hogy a szédület kihasználása helyett, mint kérő állt Ágnes elé. – Most? Most egyszerűen valószínűtlen a dolog. Az, hogy ez velem – nem megtörtént, hisz nem történt semmi sem –, de hogy átment rajtam, csak röstellni tudom.

Iván érezte, hogy elvesztette a csatát. Ez a „röstellem”, az volt a benyomása, nem neki szólt, a fültanúnak. S most már csak azért indult meg a biciklijével mellettük, hogy amit a jósága miatt méltóságban vesztett, a dühe valahogy visszakapja. Ágnes felfogta a mellette lépdelő indulatot, s békíteni próbálta. – Hiába, nem vagyok szerető típus. S maga azt keresi a nőben. Inkább anya… partnernek is. – Vagy ápolónővér, böffent ki Ivánból a harag. (Ez a szembeállítás érzése szerint megint ennek az érthetetlen harmadiknak szólt.) Ott az elfekvőben, úgy látszik, egész beleheccelte magát. – Lehet, próbált mosolyogni is Ágnes. – S én csakugyan nem vagyok (s itt megállva egy pillantást vetett Halmira) a könyörület számára médium. – Látja, ez az, ami miatt sose lennék a felesége, mondta Ágnes a haragtól megremegő hangon. De Vetési már nem figyelt rá, s mialatt a motorját berregtetve pedálozni kezdett, még egy utolsó kegyetlen búcsúmondatot keresett. – Mindig utáltam a torzokat (majd javítva kicsit), a torz érzéseket. Ezért is megyek sebésznek. S nem teratológusnak.

A két fiatal szótlanul indult meg a távolodó berregésben. Ágnes még tele volt haraggal: (ez, ez az egyetlen, a könyörtelenség, amit mindig gyűlölni fog a világban), s csak ahogy az lassan lecsillapodott, fordult a mellette sántító áldozat felé. Az egész jelenet alatt egyszer sem pillantott rá, akkor sem, amikor Vetési; ránézni annyi lett volna, mint valamit behajtani. Most is az út porára szegzett szemmel kellett az arc játékát: a megbántottság, fájdalom, meghatódás örvénylését a hosszú orr körül elképzelni, a poroszkálásukkal nem indokolt nehéz lélegzetvételekből az érzéseit kitalálni. Végül is Halmi szólalt meg. – Maga csakugyan túlságba viszi a részvétet, nézett Ágnesre meghatottan, ami nála, mint meg nem szokott érzés, az alázat maszkját vette fel. – Ennek egyáltalán semmi köze a részvéthez, horkant fel Ágnes, az előbbi méltatlankodás maradványával a tiltakozásában. És teljesen független a maga személyétől. Nehogy Feri a nem-et, amit Vetési kapott, mint egy neki szóló igen-t kezdje dédelgetni. – Ha maga nincs itt, az egész éppúgy folyik le (amiben persze maga sem volt biztos). – Vetésinek én végül is elhiszem, mondta a boldogságában tárgyilagosságot erőltető Halmi, hogy jó sebész lesz. Megvan a rátermettsége. Erre aztán el kellett mosolyodnia Ágnesnek. Hogy Halmi a vetélytársa mellett ezt hozza fel; nem a karvalyarcát, a vad reflexeit, hanem hogy a szakjában mit érhet el: ez olyan jellemző volt rája. Ugyanaz az életet s munkát komolyan vevő korlátozottság, ami az apjában is meghatotta néha. – De én nem akarom magam megoperáltatni, nevette el magát… Gonosz ember, mondta aztán. S ezzel mintha ki is adta volna a Vetési elleni haragját. Ha már részvétről beszélünk, nem tudom, nem őt kellene-e szánni, mondta enyhébben, a Fehérvár fele robogó megbántottságra gondolva, a vadállati magányában. Halmi ezt nem egészen értette, de nem szólt. – Egyáltalán miféle dolog az egész megkérés? vitte az Ágnesban feltörő könnyűség – a szabadságé – minél messzebb hármójuk dolgától a beszélgetést. Magasabb ár beajánlása a megkívánt áruért? Aminek önmagában egyáltalán semmi értéke nincs. Ha akarom, tette hozzá, az este óta bennjáró s egyre tisztuló gondolat megtalált szövegeként, odaadom alku nélkül, aztán meglátjuk, összeköltözünk-e. Feri ezt a gondolatot máskor, akármilyen szocialista volt, aggasztónak találja, most azonban, mint az Ágnes életmegnyilvánulása, ez is nagyszerű volt. Arra, hogy az az „odaadás”, amit Ágnes szokása s szemérme ellen a szájára vett, voltaképp azonos azzal, amit a párnái közt vele kapcsolatban is nemegyszer elgondolt, eszébe sem ötlött. – Egyáltalán: ez a szerelem, heccelte tovább Ágnest a kimondott. Hogy egy férfi spermájával a gonoszságát is magamba engedjem. Az állatoknál más. Megkívánják egymást és szétmennek. Vagy annyira egymorálúak, hogy egy fészekre kotolhatnak. De az ember… – De szerelem mégiscsak van az embernél is, jegyezte meg Halmi óvatosan. S nagyon sok épül rá. – Igen, nézett körül Ágnes az igen-je alatt a szokatlan tájon, melyre szabadságnyilatkozata röpítette. De ha épül, meg kell szelídíteni, beoltani más, nemesebb dolgokkal, hogy szolga legyen, s ne zsarnok… No, de isten vele, nyújtotta a kezét, mert a Kertész ház előtt álltak, s nem akarta tovább nyújtani a beszélgetést. Így is azt érezte, hogy túl sokat fecsegett. – Melyik vonattal megy haza? kérdezte Halmi, a kezénél egy percre visszafogva. – Nem mondom meg, nevetett rá Ágnes. Maga most maradjon csak itthon, s készüljön a szigorlatára. S vigasztalja meg az édesanyját a jókedvivel.

Amikor Ágnes pünkösd reggel az éjjeli utazás küllőlökéseivel a testiben (Adonyszabolcsig Kovács Dénes is vele jött) Frida nénihez beállított, s a sok sült hús-, tortamaradékot a kofferjéből kipakolta (még nagymama bűntudata is dugott oda egy kis szárazkolbászt a maga csekélyéből) az apját még épp otthon érte. A kórbonctan könyv mellől előkerülő finom falatokat a szokott érdeklődéssel nézte. – Még ez is? S ez itt? Töltött csirke? Úgy látszik, kárpótolni akartak a násznagyságért, értette meg a bőkezűséget. S amikor az alulra került szárazkolbász fölött Ágnes nagymama aggodalmát is elmondta, a méltánylás, mellyel a tükrösiek jóindulatát fogadta (s mely Kertésznét annyira ingerelte) valóságos meghatottsággá vált. – Szegény édesanyám, úgyis írnom kell neki. Aztán még kérdezgetett ezt, azt, hogy kik voltak a násznagyok, koszorúslányok, de Ágnes látta, hogy mást forgat a kérdései mögött. S ahogy Frida néni az ételt hordani kezdte a kamrába, arca egyre szórakozottabbá vált; s szája azzal a kérődzésszerű mozgással rágta, készítette, amit mondani fog, amiről Ágnes tudta már, hogy nagy bejelentések előjele. – Közben itt is nevezetes dolgok történtek, használta ki Frida néni utolsó eltűnését a csap mögötti spájzba, amikor a kórházba siető Ágnes búcsúzni kezdett. Ágnes azt hitte, az anyjával volt megint valami, s az apja órájára nézett, eléri-e a helyiérdekűt. – Én is nagy lépésre szántam el magam. Megházasodom. – Apuka? kiáltott föl Ágnes, s rémülete ellenére elnevette magát. De az apja komolyan beszélt, s láthatólag bosszantotta a lánya nevetése. – De hát kit? kérdezte Ágnes, miután sehogy se tudott az apja tekintetébe, bár feléje nézett, horgonyt akasztani. – Egy özvegyasszony. Apai jó barátom menye. – A fiatal Theinné? ugrott össze Ágnes fejében a nászhír, az elmaradás az esküvőről s ahogy Frida néni az apja útjairól beszélt. – Csodálkozol? mondta az apja szinte ellenségesen. Én sem maradhatok kivert eb életem végéig. Már közöltem is a mamukáddal, ez alkalommal ajánlott levélben… Frida néni előtt egyelőre ne beszélj róla, mondta, ahogy az öreg nő visszamatatását a kettős spájzajtón meghallotta. Neki majd a maga idején adom be.

AZ ELJEGYZÉSBŐL nem lett természetesen házasság. Amikor Kertészné az ajánlott levelet megkapta, föl volt háborodva: így akarja őt az ura megijeszteni. Az, hogy csakugyan megnősüljön, olyan képtelen gondolat volt, amelyet nem is tudott komolyan venni. Pumpolás, hogy visszavegyem, itt motozzon nekem ebben a ketrecben (néhány hét után ez volt a Róth néni lakásának a neve). Amikor Ágnesből kivette, hogy az a menyasszony, legalábbis egy ilyenféle ismeretség van, még mindig megpróbált lóhátról beszélni. – Menjen, legyen boldog vele valaki. A tartásdíjat akkor is fizetni kell. Ő hagyott itt, neki van menyasszonya. Az azonban, hogy az öreg Thein menye az illető, akivel az Özvegyek és Árvák idejében ő is találkozott, s már akkor is tiszteletreméltó ősz feje volt s családi házuk a Virányoson, a meny pedig hozzá képest fiatal nő, szöget ütött a fejében, s számítással vádolta az urát. – Dehogy szereti, nem szeret az senkit. Csak kinézte magának. Azt hiszi, az is olyan jó bolondja lesz, kiszolgálja. De amikor ezt mondta, már benn volt az ijedtség. Az ő dolgai egyre rosszabbra fordultak. A Dob utcai dohánytőzsde, hiába állította Tóni bácsi, Laczkovics, sőt keresztanyáék meghívott szakértelme: nem volt aranybánya. Valahogy nem mentek bele még a Dob utcaiak sem, azok is a Körúton vették a szivarjukat. S a járatlan elárusítónő, inkább öreg, mint fiatal, azokat sem tudta odaszoktatni, akik benyitottak. Ágnes volt nála egyszer a trafikban. Megesett rajta a szíve, ahogy a vevőket fogadta. Szinte rebbenten állt föl, s kérdezte: mi tetszik, túl udvariasan, s mégis vadul, mint aki egy kiszámíthatatlan hatalom tetszését lesi, amelynek ki van szolgáltatva. Ahhoz idő kell, ismételte keresztanyáék bíztatását; de itt nem volt Irgalmas Kórház, Lukács-fürdő, amelynek az orvosai, vendégei egy kis tereferére odaszokjanak, s ő nem is tudott egy vacak gyufásdobozt egy kedves szóval kísérni a zsebbe. Más volt az önállóság, mint ahogy szegény öregedő Nóra elképzelte. A különbözet, a lakáscseréből megmaradt pénz, pillanatok alatt olvadt, ő persze az újra meglódult devalvációra panaszkodott, s a kosztra adott maradék horribilis (az értéktelenedésben persze még mindig veszteséget jelentő) kamataiba próbált kapaszkodni. Ha most a másik asszony mellett az ura is csak azt adja, ami jár neki: éhen halhat.

Ezek azonban csak a felszíni okai voltak az ijedtségnek, melyeket (főleg, mióta Lackoviccsal is baj volt) csüggedtebb s egyben világosabb pillanataiban maga is bevallott magának. A mélyebb az volt, hogy ő idáig tulajdonképp semmi más nem volt, csak Kertészné, a főgimnáziumi tanár neje, s akárhogy megvetette az urát, ami kis fény volt a világában, mind tőle kapta, még Lackovicsnak is azért volt érdekes, hogy egy ilyen köztiszteletben álló embert szarvazhatott fel. S most ez a rabszolga, aki táplálta, fénnyel sugározta, rossz természete korbácsütéseit tűrte, minden jog ellenére tovább akar állni, más nőhöz szegődni, azon (keresztanyáéktól megtudta, hogy elég mafla nő) zsarnokoskodni. Kereszték hamar megmagyarázták neki, hogy a pökhendi válasz, melyet az urának adott („csak menjen, nősüljön, ő nem tartja vissza”) hiba volt, a válásnál föl lehet használni. S egy hónap múlva, amikor Kertész, aki még mindig nem adta be a válópert (most már nem ajánlott levélben), azt a javaslatot tette, hogy barátilag, közös ügyvéddel folytassák le a pört, jóval körültekintőbb levelet írt, hogy mielőtt bármiféle meggondolatlan lépést tenne, jöjjön át, s beszéljék meg ők ketten a dolgot. Ennek a megbeszélésnek (melyről Ágnes egyiküktől sem hallott) az lett a következménye, hogy Kertész év végén elfogadta az iskola cserkészcsapatának a meghívását, s egy hónapot a siroki vár tövén táborozott, utána pedig, augusztus elején visszaköltözött az összezsugorodott Lantos utcai lakásba.

Ágnes, amikor erről a visszaköltözésről, tán két hét késéssel (Füredi akkor volt szabadságon) tudomást szerzett, utólszor érezte magában azt a haragos, pallósrántó angyalt, aki télen apja kiutasítását exodussá akarta tenni. Néhány héttel a pünkösdi „eljegyzés” után Kertész őt is elvitte a menyasszonyáékhoz, bemutatni. Nyilván a fiatal Theinné kívánsága volt, hogy a medika lányt, akit az apja, mint meglepve hallotta, nagy magasztalással emlegetett: megismerje, s érzései felől nyugtalankodó szívét megnyugtassa. Ágnes nem szívesen ment el, volt valami képtelen ebben a házassági tervben, de ha Lackoviccsal tudott még az őszön együtt vacsorázni, mért ne menne el, mi jogon, abba a házba, ahol sokat hányt apja végre megtalálja a révet, melyet ők nem tudtak megadni neki. Amit látott: megható volt. A virányosi villák közt, melyeket a századfordulón építettek egyszerű bírák, polgári iskolai igazgatók, a legelhagyatottabban a szélütött barackfák közt ott élt a furcsa pár: az öreg Thein, nagy sűrű, fehér szemöldökű, még mindig mutatós teuton (a szakja is német volt), egy kicsit süket már s a picurka asszony, aki Ágnes tanárjához szabva, alig lehetett több harmincöt esztendősnél, s tán nem is a kortól, inkább az igénytelenségtől, örökös rebbenéstől, a hatalmi szó várásától zsugorodott így össze. A kertben, majd a szobaajtóban két kisfiú is feltűnt, az egyik már gimnazista, a másik, aki az apja halála után született hétesztendős, de csak azért, hogy a szomszéd rétre a labdázáshoz engedélyt kérjenek. Ebben a házban és családban kellett volna apjának a gyámoltalan asszonyt s a nevelésre szoruló fiúcskák mellett a régi enteriörjét természrágott faként tartó agg szerepét átvenni. Az asszonyka szinte bocsánatkérő zavarral fúrta oda magát, s csókolta meg Ágnes nyakát, minthogy a száját felérni nem tudta. – Úgy vágytam már, hogy megismerjelek, János annyi szépet mesélt rólad. Amikor uzsonnabeadás közben a konyhában egy percre egyedül maradtak: Tudod ugye, miről van szó? nyúlt reszkető keze a kalácsról, melyet felszelt, az Ágnesé után. Azt gondoltuk: az élet két hajótöröttje… Ágnes visszaszorította a kis kidolgozott kezet (hány cekkert hozhatott ez ide fel a piacról), s közben hiába akarta magával is elhitetni, hogy ez mégiscsak más, mint Frida néni, szebb menhelyet, társat el sem tudna az apjának képzelni: valami kínos érzés, szinte bűntudat volt benne, mintha ők ketten csalóként ülnének ebben a boldogtalan családban. S most itt van! az apja egy füttyszóra, az anyjáéra, akiről tán maga sem hiszi, hogy a Lackovicsozást hazatérte után abbahagyja, megugrik, mint egy házasságszédelgő, elviszi öreg barátja számítását, mely utolsó nyarát bearanyozta, s az özvegyét, aki húsz-néhány éves korában lett özvegy, s az igenjét megelőző megalkuvás árán sem szerezhet apát a kamaszodó fiainak. Vajon hogy adta tudtukra? Személyesen ment el? Vagy egy levélben kerülte, úszta meg a felháborodást, az öreg ajtómutatását, vagy egyszerűen csak elmaradt, meglógott, vállalva a szégyenek egyikét, melyért az ember évek múlva is összerázkódik, ha eszébe jut. – Ja, aki nős emberre spekulál, vetette oda az anyja. Mert Ágnes első kérdése azután, hogy egy ruhadarab, apja sportkabátja a fogason, melyen Kertészné most még varrni is hajlandó volt, a figyelmét magára húzta, s a dolog kiderült: azonnal ők voltak. – Mindig az volt a panaszod, hogy miért űztem el apádat a háztól? S most hogy visszaveszem, azokat sajnálod. Ágnes azt gondolta, nem, ide egy darabig be nem teszi a lábát. Annyival tartozik azoknak a szerencsétleneknek. De hogy az apja megjött (a nyári tanítványánál volt, egy kettőből bukott javítósnál) egyszerre elpárolgott az elhatározásához szükséges haragja. Kertész arcán ott volt még a mosolygás, mellyel az előszobából a kicsi szobába bekukkantva a mamukát üdvözölte, aki Ágnest marasztotta valami uzsonnára. – Jó, jó csak menjen be, hallatszott kintről a szokottnál kevésbé nyers szó, mely talán valami ölelésfélét hárított el. Egy kis káröröm is volt ebben a biztatásban, mert bár Ágnes miatta, hogy ő hazacsábította, neheztelt meg az apjára, s akart mindjárt tovább menni, az hogy most őrá vág olyanféle képet, mint rá Lackovics óta nem egyet, jólesett a féltékenységinek. – Hát te? lepődött meg Kertész csakugyan. Épp ma kérdezett az igazgatóm. Boldog újházas állapotában őszintén megörült, hogy a lányukat itt találja, ő is részesedhet benne, hogy annyi viszontagság után a kis család úgy-ahogy, mégiscsak együtt van. Csak amikor Ágnes szája szélén a szokatlan vonakodást látta, akkor jutott eszébe, hol is voltak ők – néhány nappal a táborba vonulás előtt – együtt utoljára. Ettől ő is egy kicsit tétovább lett. – Hát mit szólsz az új fejleményekhez? kérdezte, miután (összecsókolózni csak búcsúnál szoktak) kezet fogtak. – Hát… habozott Ágnes, de hogy apja szemében azt az idegenkedést, bosszankodásnak is lehetne nevezni, vette észre, mellyel a hazajötte utáni időben fogadta az ő erkölcsi felbuzgásait, még ha mellette szóltak is, egyszerre megértette, hogy bizonyos alapvető viszonylatokban az embereket is olyanféle mechanikai törvények, kémiai trofizmusok viszik, mint a véglényeket, s az ellen, hogy egy öreg, kissé már tökéletlen ember a családbeli helyére, még ha egy kis gyalázat árán is, visszatalál, tulajdonképp kár haragudni. – Remélem, jó lesz, fejezte be másképp, már mosolyogva, mint ahogy az a hosszú „hát” ígérte.

Persze, volt még valaki, nemcsak szegény Theinék, akit az „új fejlemények” érzékenyen érintettek: Frida néni. Az albérlője azt az izgalmat, amit eljegyzésinek a bejelentése okozott volna, megtakarította ugyan, addig halogatta a vallomást, ami az egy tető alatt élő s elveiben elég kérlelhetetlen hölgy előtt kínos lett volna, amíg egyszer csak nem volt szükség rá. Így lakója s az ismeretlen nő viszonya a Kenderessynével folytatott találgatások burkában maradt. (Én nem tudom, mit jár ő folyton ahhoz a barátjához. „Er ist ganz verändert, meg van változva.” „Tán van valakije ott a tanár úrnak.” „Die soll doch eine ganz junge Frau sein.” Egy fiatal asszony. S az ő korában. „Er ist doch kein Junggeselle.”) S Frida néni a Mátrából kapott képeslapok után, amiket némi megnyugvással fogadott („er ist dort mit den Buben”, „Ha lenne valakije, nem menne cserkészni”) a fordulat tényét tudta meg azonnal, azt is egy-két nappal azután, hogy Kertész azonmód sportruhásan, hátizsákosan (Kertésznének ezt volt a legnehezebb szótlan elviselni) a Roth néni lakásába, a megegyezés értelmében már befészkelte magát. – „Er hat nichts gesagt, gar nicht”, mondta panaszosan Ágnesnek, amikor az vasárnap lévén, hozzá is átment, a hangulatát kikémlelni. – Csak bedobált mindent a kofferba, panaszolta mindjárt a konyhában, egy hordár volt itt vele, s nem is nézett rám jóformán. „Er traute mir nicht in die Augen sehen”, ismételte meg németül. Csak: hogy ők kibékültek. „Wenn man dass Aussöhnen nennen darf, szúrta közbe jóslatszerűen. S hogy amíg lakót nem találok – er hat ein wenig erspartes Geld”, addig fizeti a szobát. Frida nénit persze nemigen lehetett azzal a lakbérrel megvigasztalni, amelyet most, hogy Hegedűs miniszter megbukott, s a pénz zuhanni kezdett, megszabni is lehetetlen volt. Őneki der Kertész, az öccse elvált korára emlékeztető életet jelentette (amikor Irma már kinn volt a házból, s csak a két férfira, Samura, meg arra a kedves Tónira kellett gondot viselnie) a rendszeres főzést, a tükrösi s egyéb csomagokat, Ágnes hetenkénti idejárását, az olyanféle látogatókat, mint Halmi vagy Koltai, akiknek a kilétét, sajátságait Kenderessynével is megbeszélte. S ennek most mind vége. Itt maradt „allein, allein”. Reménytelen háborúban a ziegeldeckerekkel. A Tóni az még csak segít, de a te anyád „Sie wird mir nicht helfen, wenn ich von Hunpger stichrb”. Ágnes iparkodott megvigasztalni, ő minden héten átjön, be is vásárol Frida néninek (amit eddig apámra költöttem, eztán ő kapja, határozta el magát). Még azt is megígérte, hogy lakót keres neki. Ezt az ígéretét (arra gondolt, hogy az iskolába tesz ki egy hirdetést) hamarabb beváltotta, mint gondolta. Halmi aznap délután kijött hozzá az elfekvőbe. Amikor Ágnes elmondta: milyen meglepetés érte szegény Frida nénit, milyen kétségbeesésben hagyta, Halmi elgondolkozóvá vált; a válaszukon, amiket a kertben s kórteremben adott (Ágnes be szokta mutatni neki az új betegeiket), látszott, hogy őröl valamit mögöttük, s amikor Ágnes a villatelepen át a helyiérdekűig délután elkísérte, búcsúzóban csak kinyögte. – S ha én kivenném az édesapja volt szobáját? Volna kifogása ellene?… Az aggodalmon, amivel kérdezte, érezni lehetett, hogy ez a beköltözés Frida nénihez valami családi beiktatás a szemében, amelynek Ágnes hozzájárulása nélkül nincs értéke, érvénye. – Énnekem? örült meg Ágnes, sőt: nagyon boldoggá teszi szegény Frida nénit. Ő úgyis olyan respektussal emlegeti. Az a te barátod, a doktor: a neve. (Azt, hogy der hinkt etwas, nem mondta hozzá.) – Én napi másfél órát takarítanék meg vele, de hogy maga nem vetette föl, mondta alázatos szemrehányással, azt hittem, kifogása van ellene. – Egyszerűen nem gondoltam rá, maga oda volt tűzve a képzeletemben a Filatori-gáthoz. Nem is gondoltam rá, hogy el lehet mozdítani… Meg nem is való… a háziasszonyától elcsábítani. – Azokkal úgyis elég tarthatatlan volt már a viszonyom, nyugtatta meg Halmi boldogan. Csak a doktorátusig nem akartam már lakásnézéssel vesződni.

Az új átrendeződésben így egyedül Ágnes maradt lakás nélkül. A Lantos utcában szombat lévén, mindjárt első este fölmerült a kérdés: ki háljon bent Kertésznénél, a vasutas ácsolta rökamién (mely mint divatos darab a kegyelmet kapott bútorok sorába került), s ki aludjon a vaságyon, melyet a konyhácskában éppen hogy ki lehetett nyitni. Kertészné természetesen az urát akarta kitelepíteni. – Hogyne, két hétben egyszer vagy nálam, akkor a konyhában altassalak? Menjen ki ő. Ő a fogságban megszokta. Kertész persze helyeselt. Ha nekik a krasznojarszki lágerben ilyen helyük lett volna. De Ágnes ismerte már az ő kettős könyvvitelét, hogy amögött, amit mint volt fogoly, bölcs, hiúságuk fölött álló ember mosolyogva vállalt, benne is folyt azért az érzékenység és féltékenység számvetése. Hogy az anyja boldogtalanság-rohamának, mely a betolakodó ellen fordulhatott („akkor inkább akasszam fel magam, mintsem hogy már neked se adhassak helyet”) radikálisan elejét vegye. – Most jut eszembe, füllentette, hogy teljesen akadémikus a kérdés, ügyeletes vagyok, Füredinek megígértem, hogy helyettesítem, s eltökélte, hogy a dillemát – a cselédágyra szorítani, vagy anyja dührohamába meríteni az apját – nem hívja ki többet. Ugyanakkor a másik vaságy, amely az elfekvőben a Matáé mellett éjjeli tutaja volt, szintén kicsúszóban volt alóla. Balla úgy látszik, nem maradhatott soká az elfekvőben. Ahogy az 1919-es események messzebb kerültek, barátai, köztük Rosenthal, egyre bátrabban hangoztatták, hogy ilyen kiváló kutatót nem lehet az elfekvőben elfeküdni hagyni. Arról volt szó, hogy az egyik vidéki klinikára kerül adjunktusnak. Ugyanakkor a Medizineische Wochenschrift-ben nagy feltűnést keltő cikke jelent meg a pajzsmirigy s az agyalapi ducok közt feltételezhető kapcsolatokról, melyben Ágnes meglepetésire a Schwartzerné esete is le volt írva. Ez a cikk, mint Ágnes Halmitól megtudta, külföldre, az egyik amerikai egyetemre szerzett neki meghívót s ösztöndíjat. Így hát, amit Viktória nővértől a takarítóasszonyig mindenki érzett, hogy Balla csak vendég náluk, most már, a vendég távozását megelőző órán, fokozott udvariassággal s kedvességgel leplezett várakozásba, s mint minden várakozás, türelmetlenségbe kezdett átmenni. Ágnesnek gondolkoznia kellett, mi lesz ővele, ha a vékony szál, mely idefűzte, elszakad. Az utódja megtűri-e; s vajon ki lesz az utódja? Füredi, bár újabban még többet szidta az elfekvőt, még többet beszélt a nagybátyjától érkező ajánlatokról, nyilván számított rá, ama házihangversenyeken mozgott is ebben az ügyben, hogy ő lesz Balla utódja, valami az alorvos s főorvos közt; ebből a pozícióból a kívánatos ugrás más kiszemelt állásba is jobban sikerülhet. De megtűri-e őt? Ha nyílt ellenségesség nem is volt köztük, a nyomást, amit az izgága önérzetének jelentett, igyekszik megtorolni majd. „Egy kis negyedéves” hallotta, „sok osztályos orvos nem viselkedik úgy. Tessék csak szépen visszamenni a padba.” De ha megtartanák, vagy épp őrajta, a megváltozott viszonyukon élvezné hatalomgyarapodását: itt maradhat-e ő?

Az évnyitó körüli napokban történt valami, ami egész elviselhetetlenné tette Ágnesnak az együttlétet. Egy délben, épp a beiratkozásokról jött vissza, Viktória nővér a szokottnál kevesebb mosollyal az arcán s szemüvegén, a főorvos utasítását közölte Ágnessel, hogy a morfium s más két keresztes dobozokat ezután a méregszekrényben kell tartani, melynek a kulcsa Viktória nővérnél van, a leadott injekciókról pedig listát kell vezetni. A főorvos úr (most már egyértelműen így hívták) úgy látszik, attól fél, tette hozzá Ágnes megdöbbent tekintetére, hogy illetéktelenek jutnak a gyógyszerhez. De ki lehet az illetéktelen? Az, hogy egy beteg a műszerasztalhoz lépjen, s ott matasson, elképzelhetetlen volt. Különben is hogy adja be magának az injekciót? feltöri az ampullát, s megissza? Csak nem őrá gyanakszanak, hogy megdézsmálja a gyógyszereket. Halmi, akinek elmondta a szokatlan utasítást, már másnap megnyugtatta: Ballának esze ágában sincs őrá gyanakodni, más miatt van gondban. De hogy mi miatt, azt Halmi sem tudta, vagy nem mondta. Nem sokkal ezután Ágnes a hálótársán is szokatlan dolgokat vett észre. Hol feltűnően soká imádkozott, hol a felkuporodás helyett egy dacos ágybavágódás jött, hanyatt, s hosszú hánykódás a sötétbe szegzett szemmel. Ágnes aludt már egyet, s Mata még mindig dobálta magát s nyögött közben. – Valami baja van? kérdezte Ágnes. De a természetellenes pózban megmeredt testből nem jött felelet. Ezután az következett, hogy Mata nem feküdt le vele. Akkor sem, ha nem volt inspekciós. Éjféltájt nyitott be, s bujt ima nélkül az ágyába, s azonnal elaludt. – Hol mászkál maga mostanában? kérdezte meg Ágnes egy nap félálomban. – Mit kérdi? úgyis tudja! Volt a kurta felelet. Majd egy kis szünet után a dölyf vagy a ragaszkodás felülkerekedésként olyan hangon, melyet Ágnes nem felejtett el: – Benn voltam Füredinél. – Maga? ült föl Ágnes az ágyán ijedtében. Mata, aki maga volt a vad egyenesség, akit jobban féltett Balla távozásától, mint magát… és Füredi, akit utál. – Legalább nyugtom van tőle, hárította el léhán a másik ágy az elszörnyedést. Majd szinte durván: – Azt hiszi, én is olyan cécót csinálok belőle, mint maga a Halmijával? Ágnes megdöbbenten feküdt ott. A két külön dolog – Balla tilalma s Mata nyugtalansága – egy volt most már, s azt is tudta, mivel vette rá Füredi, hogy bemenjen hozzá. Mata! szólalt meg egy negyedóra múlva (noha nem tudta, hogy a csönd ébren van-e, de ez elsősegély eset, tenni kell azonnal): – Ha akarja, én szólok Ballának, de ne vétkezzék maga ellen… Hisz azt mondta: vallásos… Ágnes már azt hitte, a morfium kábultságában beszél, amikor a másik ágy egyszer csak megreccsent. – Mit gondol, szólalt meg a könnyel fátyolozott alt hang, mely egy idő óta különben sem volt olyan csengő, ha nem lennék az, nem akasztottam volna fel magam rég a W. C. láncra?

Nem, ha Füredi lesz a főnöke, nem maradhat itt tovább. Az azonban, hogy ha az elfekvőből is kiszorul, mit kezd, hova megy, hol talál fedelet: nem tudta izgatni. Abban, ami az utolsó nyolc-tíz hónapban történt vele, ez volt éppen a nagyszerű, hogy maga felől többé nem voltak gondjai. Nem úgy, mint gyerekkorában, amikor a szülői gondoskodás fogta el előle a lét veszélyeit, hanem mint a felnőtt, aki érzi, hogy ami benne van, bőven elég lesz mindig, hogy magát a világban fenntartsa. Az a lakás! Frida néni mindig boldog lesz, ha ő költözik a külső szobácska díványára, mely télen az apja helye volt. S ha most, hogy Halmi lakik a nagyszobában, nem kettejük, de a házbeliek miatt kényelmetlen lenne azon nyomban odaköltöznie: nagyanyó is szívesen szorít neki a Rozmaring utcában helyet. Amióta Jolánka mégiscsak bejutott a tanítóképzőbe, úgyis egy aggodalom, hogy nem veszti-e el a gyámoltalan abban az új környezetben a bátorságát. Bezzeg, ha az Ágnes tanárnő, mint tavaly, foglalkozna vele. S Ágnes, bár még csak most kezdtek, el is ment egyszer a könyvei közt s a fejében szétnézni. Más természetű csalódás után, mint ami Vetésivel érte, Incze Mária is megint napközelben volt a barátság ellipszispályáján, Ágnes boldog integetések közt fedezte föl a kvesztura ablakánál tolongó tömegben. – Még mindig ott szamaritánuskodsz abban az elfekvőben? támadta meg, amikor a levegőbe mentett iratkozó lepedőikkel egymáshoz nyomódtak. Csak oda ne mentél volna soha, még most is a Rozmaring utcában laknék. Emlékszel, milyen testi-lelki barátok voltunk? Ott is háltál nálunk. Végső szükségben hozzá is mehetne. S a kosztja! Nem az elfekvő az egyetlen hely, ahol megkeresi. A kórbonctanra is hívták, egyelőre demonstrátornak az a kedves tanársegéd. De Halmi azt mondja, az holt hely. Ő is be tudná hozni a Poliklinikára cukrot titrálni. De ilyen született orvosnak, mint ő, nem szabad, csak betegek mellé menni. De ha Halmi túl is becsüli őt, a kelendőségét: aki ér, tud valamit, azt előbb-utóbb csakugyan fölhasználják. Ha nem lehet orvos, lesz ápolónő, napi négy-öt órára egy beteg hölgy mellett, akinek az injekciót is beadhatja. Vagy diákot vállal megint. Maca, az apja igazgatója biztos szerez neki. Nincs az a munka, ami neki büdös volna. Sokszor maga is bámul, milyen munkabíró. A lányokat elnyűvi, mondják, az egyetem. Ő mi mindent csinál, mennyit lótott-futott ebben az évben. S lám, megerősödött. Tán mert más, vidámabb viszonyba került a munkával. Aki így győzi a dolgot, s szerencsére még igénytelen is, annak olyan tőkéje van, aminek a kamatából mindig eltarthatja magát. S ebben az évben jött rá a legnagyobbra, ami az önbizalmát állandó csendes sugárzássá tette: hogy az emberek őt bizonyos körülmények közt, épp amikor dolgozik rájuk, meg tudják szeretni. Ő sosem tartotta szeretetreméltónak magát. Az iskolában nem veszekedett, de barátnőket se vonzott, húzott maga köré. Az egyetemen Incze Mária, Adél, a sok férfi közt ők verődtek össze. De milyen barátság volt az is – amíg Máriának szüksége nem lett vigasztalóra. Tán az, hogy anyja nem volt, nem úgy volt vele, mint más lány az anyjával, nem bújt össze, nem sutyorogta el a titkait senkinek. Ez tette olyan affinitás nélkülivé. Még a leginkább Tükrösön érezte, ahol kinn volt az anyja légköréből, nagymamán, Béla bácsin, Juliska nénin, hogy őhozzá vonzódni is lehet. S lám, most egyszerre kiderült: csak dolgoznia kell, tennie mások körül, akár Jolánka az, akár Huberné vagy Frida néni, hogy megnyerje a rábízottak szívét. Az a hidegség, amit anyja a szemére hányt, csak a céltalan, értelmetlen összedörgölőzéseknek szólt, ha igazán tenni, hatni kell, lám (anélkül hogy erőltetné, mint kezdetben az elfekvőben), egy hősugárzó kapcsolódik a hidegségbe. Ha a három dolog közül egy is hiányozna – gyenge lenne a szervezete, vagy kívánságok, éhségek gyötörnék, vagy az emberek nem szenvedhetnék, most nem várhatná ilyen nyugodtan, hogy kipottyan-e vagy sem az állásából, s ahelyett hogy másokért lenne gondban, ami persze szintén elég keserves dolog, magáért kéne állandóan aggódnia, ami szinte a gonoszság kezdete.

Mindezt Ágnes nem is annyira a fejével, inkább a közérzetével gondolta végig, azzal a derűvel, mely a személyes természetű aggályokat nem engedte; a vegetatív idegrendszerébe, szívbe, gyomorba, méhbe horgonyozni; a feje azonban az új tárgyak, szülészet, szemészet s az először fölvett Korányi-órák izgalmán túl, mégiscsak gondokkal volt tele, elsősorban a szüleiért, hogy azokból milyen robbanóelegyet csinált ez az összeköltözés. Főként az anyja miatt volt nyugtalan. Az apja még csak eltöltötte a napját az iskolában, a magántanítványai közt, idén már osztályfőnök is volt, a „Földrajzi Társaság”-ban, ahol pénztárosnak tették meg, megtalálta, újra jegyzetelte a Psevalszkiját s egy csomó új könyvet, melyeken ellenőrizhette régi feltevéseit, sőt egy-egy fiatalabb kollégát is sikerült elcsípnie, akinek Tengri istenről s a mongol és ősmagyar település hasonlóságairól beszélhetett. S a téli helyzet után azt is előrehaladásnak tekintette, hogy „családi életét sikerült helyreállítani”, s ha reggel a villamoson ismerősbe akadt, elmondhatta, hogy most már nincs szüksége a skorbutos lábainak a kíméletre, a feleségétől jár át a Lantos utcából. Azt gyanította, hogy a Lackovics dolga még nincs egészen fölszámolva, a mamuka „idegrohamai” is erre vallottak, de most már nem firtatta a dolgot, igyekezett a régi recept szerint kedélyeskedni vele, s örült az öregedésének, mert bizony a negyvenhárom év most egész hirtelen kezdett mély árkokat húzni a lánykori éretlenségből későn kibontakozó szépségén. Kertésznére azonban az életen át gyakorolt bölcsesség nem vont ilyen elefántbőrt, s nem a szibériai lágerekkel vagy a Horvát utcai téllel hasonlította össze a mostani együttlétüket. Hogy Lackoviccsal hogy voltak, Ágnes nem tudta persze; de ha a trafik eladása (röviddel Kertész visszaköltözése után) hozhatott is egy-két nyárvégi hajókirándulást, diszkrét ebédelést, a regénynek nyilván a vége felé kellett járni. Ágnes egyszer a központi egyetemről jövet átszagolt könyveket, életet nézni a Váci utcába. Ki jön szembe vele, mint Lackovics hosszú katonaköpenyben, az oldalán egy negyven év körüli, erős vonású nő, olyan fekete s göndör, hogy néger is lehetett volna. Ágnes azt hitte, karonfogva jönnek, de nem, csak a Lackovics válla volt szorosan a nőé mögött. Ágnes megállt, s el akart fordulni egy ékszerboltot nézni, de Lackovics észrevette és ráköszönt: – Kezicsókolom, kis doktornő! A köszöntés tisztelettudó volt, úgyhogy Ágnesnek vissza kellett bólintania; később sem érzett, ahogy a fülében forgatta, iróniát benne, inkább mintha Lackovics a karján lévő nőnek vele akart volna dicsekedni, a gyapjas haj (az új divat szerint már rövidre nyírt) meg is fordult, szemügyre vette a kirakatnál ragadt „kis doktornőt”. Ez a nő volt nagy fülkarikájával, melyhez az orrba is elkelt volna egy, az utód? Vajon tud-e róla az anyja? Ha az arca csúnya volt is, de a teste feszes, a csináltatott hosszú szárú cipője, a fél szarvasbőr kabát után ítélve Lackovics találmányát is jobban volt miből méltányolnia, mint szegény anyjának a trafikmaradványból. Mit szól egy ilyen versenytárshoz az ő húsz éven át mégiscsak tisztaságban élt anyja? S a lovaghoz, aki rajta tanulta meg, hogy öreg nőket mulattatni, ha az ember képes rá, nem is rossz mellékkereset. A Mata szenvedése még szívszorítóbb figyelmeztetés volt, milyen megvonási tüneteket okoz a szerelem, mint annak idején, a Mária vergődése. S anyjánál ez nemcsak az első és egyetlen, de az utolsó is. A mellette fekvő test hánykódásán át látta az anyjáét, a horkoló ura mellett; az ő kezeügyében is ott a narkotikum; ha váratlan állított be, leheletének borszaga volt, egyszer ahogy a télikabátjáért a nagy hálószekrénybe benyúlt, egy másfél literes kristályüveg csatjába akadt a keze a kabátok s lógó ruhák alatt. Az apját, amikor visszaköltözése után először kezdett a mamuka rossz idegeire, Károly bácsi természetére panaszkodni: megpróbálta figyelmeztetni. – Arra kéne vigyázni, hogy bor ne legyen a házban. De az apja nem hökkent meg, nem nézett rá, mint aki veszélyes újságot hall, csak legyintett. Az a kis bor. Mintha azt mondaná: legalább egy kicsit jobb kedélyállapotba kerül. Ágnes visszaemlékezett téli gyanújára: nem úgy itatták-e le? Most tán ő is segít, hogy egy kicsit összemelegedjenek, egy-két vizespohárral meginni. Szenvedély, csalódás, ital: milyen ócska sablon, s amikor mint valóság áll elénk, egy hozzánktartozó sorsa: milyen nehéz hadakozni vele. Ágnes, amióta megint bejárt a városba, a földalattin erre kanyarodott, bekukkantott rá, egypár szál virágot vitt, tankölteményül egy kis körülírással még a Mata esetét is elmondta neki. A Kertészné háborgó kedélye, a maga módján nyugtázta is a figyelmességet. – Látod, ez szép, hogy benézel ránk, csókolta meg Ágnest, ahogy továbbszaladt. Ha mindig ilyen lettél volna, mint most, nem olyan rideg, sok mindennek nem kellett volna megtörténnie.

A másik ember, aki miatt, ha másképp is, állandó gond nyomta: Halmi volt. A hármas találkozó óta, a tükrösi keresztútnál, eldöntött dolog volt, hogy több van köztük puszta barátságnál. Ebbe a „több”-be azonban egyikük sem mert belenézni; Ágnes, mert nem tudta, bírja-e vállalni, Halmi, mert félt, hogy mindent kockára tesz vele; így a várakozás afféle senkiövévé vált, mely nemismert szorongással töltötte meg együttléteiket. A nyár folyamán, melynek nagy részét Halmi, poliklinikai munkája ürügyén, Pesten töltötte, sokat voltak egyedül négy fal között is. Ha Feri az elfekvőbe kijött hozzá, Ágnes az összeboronáló tekintetekkel, suttogással nem törődve, fesztelenül vonult le vele a kerti sétákra, közös vizit után az alorvosi szobába, amióta pedig Frida nénihez költözött, az is fölfüggesztette erkölcstanát, s mialatt ők a hajdani hálóban üldögéltek, helyeslőleg újságolta Kenderessynének – sie sind jetzt immer sammen, mindig együtt vannak, er ist ein sehr braver, netter Mensch, tette hozzá még, amivel azt a meggyőződését fejezte ki, hogyha egyedül vannak is, e kívánatos összeszokáson kívül kizárt, hogy bármit csináljanak. – Tudja, Sie ist nicht Piroska, védte meg néha még Ágnest is a Kenderessyné arcán megcsillanó feltevés ellen. S a nagy szobában, a Kertészék hajdani hálójában, valóban nem történt semmi olyan, amit orvul le ne lehetett volna fényképezni. Feri a szigorlataira tanult, a második s harmadik szigorlat akkor egy jó félévnyi vizsgasorozat volt, melyet csak a nyári szünet lélegzetvétele szakított meg, s Feri, aki karácsonyra már med. univ akart lenni, a másodikon, ha nem is teljes megelégedésire, túlesvén, egyszerre jelentkezett a klinikai szigorlat mind a tíz tárgyára. Ez az erőpróba maga is elég téma volt a beszédre; amióta egy kiskocsin Feri könyvei is bekerültek a Filatori-gátról, azokat is lehetett nézni, kölcsönkérni, megvitatni. Ahhoz, hogy milyen szegény fiú volt, elég sok könyvet összehalmozott már, egy részüket a tilosakat, mint a Marx Tőké-je az Antidühring, még a kommün alatt szerezhette, de volt harminc-negyven szépirodalmi is, azok is főleg társadalmi regények (a Balla irányítása, mint Zola Germinál-ja, Barbusse Tüz-e vagy Gorkij Anyá-ja). Halmi nem titkolta, amit e könyvek nyilvánvalóvá tettek, de nem is igyekezett Ágnest megnyerni, beavatni („félt a következményektől, vagy nagyon polgárinak tart még?”), s Ágnes maga is jobban szerette, ha egy semipermeabilis hártya marad köztük, amin Halmi titka, s ahogy ő érezte, elfogultsága nem jöhet át, ő pedig azt, ami meggyőződését nemesebbé, keménységét emberibbé teszi, észrevétlen áthajtja. A Feri jegyzeteit vagy a kölcsönkért könyvet nézegetve, nemegyszer álltak egész szorosan, szinte összekevert lélegzettel egymás mellett: Feri azonban ezalatt sem merte átvetni magát a köztük lévő hallgatag korláton, sőt izgalma sem ütött át az ilyenkor inkább még megnőtt tisztelettudáson. Vajon volt-e már nővel dolga? tette föl Ágnes magában a kérdést. Az erős, szőrös melliben, a makacs modorában volt valami, ami azt mutatta, hogy ez némi nemi biztonság nélkül nem formálódhatott így ki, különben sem volt az az ember, aki ami nagyon kellett neki, utána ne járt volna. Ha a nemi élet mint társadalmi téma fölmerült, arról mindig úgy beszélt, mint magától értetődő szükségletről, melyet mint az éhséget, egy egészséges társadalomnak nem szabad kielégítetlen hagyni. De kikkel elégítette ki ő, ebben a nem egészséges társadalomban? Volt nő neki a sánta, hosszú orrú, barátságtalan fiúnak a bordélyon kívül?

Egyszer aztán meg is kérdezte tőle. A kinti klinikáról jöttek egy szeptemberi este, a Józsefvároson át. Ágnesnek belgyógyászati gyakorlata volt délután, Feri meg szülészeti műtéttanból vett kurzust, ami azt jelentette, hogy fogóval s anélkül áthúzogathatott egy babát a medencén. Ágnes friss töpörtyűt látott egy hentes kirakatban: – Ebből veszek, kedveskedjék Frida néninek, ugrott be Ágnes a boltba. Ahogy fizetett, látta, hogy egy prostituált lép oda Ferihez, s az elutasítja. De az elutasításban volt valami szakértelem; nem egy szűz fiú riadalma a provokációtól. – Látom, kalandja volt, mondta a meleg töpörtyűt odanyomva. – Igen, felelte Halmi, árulják magukat szegények. Ezt már a szociológus mondta. Az előbbi, amivel elküldte, a pantomin szerint keményebb volt. – Maga volt már ilyen helyen? nézett Ágnes a szemébe hirtelen. Feri nem várta ezt az attakot. – Már egy fél éve nem, mondta megzavarodva. S minden szóba jöhető válasz közül épp ez bizonyosan nem volt hazugság. Volt; nem is volt: járt, a baromfipénzből erre is került, de megijedt, hogy Ágnesra milyen hatást tesz vele. S mentségül emelte maga elé, hogy már egy fél éve, amióta Ágnes ott van a szívében, nem. Ágnes megpróbálta elképzelni Ferit, ahogy bemegy egy ilyen helyre. Azon a kissé nyers, szándékosan kemény, hivatalos hangon intézi el azt is, ahogy az üzletben kér valamit, vagy a betegekkel beszél. S az idealizmus! Úgy tökélte el, hogy aki egy nőt tisztel, nem megy ilyen helyre, vagy egyszerűen nem volt kedve? S más módját választotta „a kielégülésnek”? A Karenina Anná-ban olvasta, hogy Kittyt mennyire feldúlta Levin vallomása. Őt furcsa, nem bántotta a dolog. Feri mint férfi, egészben is valami megbocsátandó; meg lehet bocsátani az embernek. Az, hogy mit hogy csinál, nem változtat rajta. Sőt inkább megnyugtatta, tetszett is neki, hogy az elfogódottság, melyet közelkerüléskor ott érzett benn, tisztára a tisztelet, már-már vallásos áhítat megdermedése. De hát ez nem tarthat örökké. S ha az én finnyásságom, ahogy Mata nevezte, végül is megfut tőle? A szüzesség, ha soká tart, új és új borzongásokat nevel. Tán jobb lett volna tizenhat éves korban elveszteni. Az a gondolat, ami a tükrösi esküvőn tánc közben esett belé, hogy a házasságot s a szüzesség elvesztését ő nem kapcsolja össze, most így festett: tönkre nem teszem ezt az embert, ha valaki, ő megszolgálta, ha ugyan ennek van értéke, hogy azt az anatómiai pecsétet, ami az állatvilágban nincs is, ő törje fel. Arra azonban nem teszek esküt, hogy az ő hosszú orra lesz eztán a világ sorompója. De mégis, hogy mikor fog mindez lezajlani? tanakodtak a logikai képlet alatt a zsigerek.

Ilyen gondok, szorongások közt érkezett el szeptember harmincadika, Ágnes huszonegyedik születésnapja. Kertészné már jóelőre kikötötte: Ágnes úgy rendezze az inspekcióit, hogy ezt megünnepeljék. – Én már azt sem engedhetem meg magamnak, mondta (amikor Ágnes szabadkozott: mire jó az egy hajdani szülés miatt pénzt dobálni), hogy ezt a napot nálam üljed meg? Hívd el a barátodat is, a Halmit, tette hozzá, legalább revanzsáljuk neki, hogy a kórházba behozott. Ágnes elmosolyodott. Ez a jó gyerekkor-szagú szó a „revanzsáljuk” nyilván mélyebb terveket, önmegnyugtatást fedett. Ha már ez az Ágnes férfidolgokban olyan ügyetlen, még egy kis udvarlói kört se tudott az ő eszével s meglehetős külsejével maga köré szedni; ez a Halmi már szigorló, s ha sántít is kicsit (Kertészné ebben szakértőnek tartotta magát), kitűnő orvos lesz, ketten szépen kereshetnek. Aztán persze annak is híre lesz, hogy nemcsak a volt „úr” költözött vissza a házba, de a lánya is itt ünnepelte meg a vőlegényjelöltjével a születésnapját. Mért ne vessük be hát, nyugodott bele Ágnes, ezt a kis ünnepséget a múltat és jövőt jelentő mérleg tányérjába, melynek túlsó felén Lackovics, a közös vacsorák, az operettekből és Molnár-darabokból ismert nagy kaland billegett. Harmincadikán, valamivel hat után, amikorra Halmit meghívta, már egy kis késéssel kapaszkodott fel (mert Cinkotára is kiment még hírt kapni) a negyvenhatoson lógó emberfürtbe. Kétféle izgalom is volt benn, amely az előtte álló ünnepélyt puszta kötelességlerovássá tette. Az előző délután, mire kiért, Matát elszállították a mentők; ott mérgezte meg magát a közös kamrájukban; a másik a délelőtti Korányi-óra, az első, melyet ő is meghallgatott, mert az előzőkre nem tudott bejutni. Az egyik, az első a megdöbbenésből, önvádból (hogy mért nem szólt Ballának?) már közérzetté ülepedve, a másik, mint föl-fölbukkanó kép, Korányi a katedra előtt, az emlékezetéből feljövő mondatok, amelyek egyszerre voltak aggasztók s lelkesítők.

Ahogy a kapualjból a lépcsőház fele az udvar sarkán átment, Bölcskeyné kopogtatott ki rá a konyhácskájából. – Már azt hittem, nem vettem észre, karolt belé s húzta be a szobájába, melynek a berendezését, szagát, Ágnes kislánykorától ismerte. – Isten éltesse, Ágneském, mondta elkámpicsorodva, s odavitte a lelógó terítős kisasztal elé, melyen a kagylós doboz mellett már délelőtt óta várta a születésnapi csokor; néhány szál sárga, piros rózsa, de nem olyan, amilyet a sarkokon a virágos kordékon kötnek, hanem igazi, kereskedésbeli, hogy ha már rászánta, le ne nézzék érte; még a papírja is ott volt mellette, amibe most visszacsomagolta. – Hát ez hogy jutott eszébe? az én születésnapom a Bölcskey néninek? kérdezte Ágnes meghatva, mert valóban nem emlékezett, hogy valaha meglepte volna. – A házból kell megtudnom, mert a nagyságos asszony nem mond el nekem semmit, mondta az orrába folyó könnyeket szipogtatva. Ágnes tudta, hogy akármennyire siet, pár percre oda kell ülnie a becsomagolt csokrával Kati néni ingó hátú támlás díványára, a nagy rózsás mintára, amely az övék volt valaha, s akkor került ide, amikor Károly bácsitól a szebbnek számító piros plüss rájuk szállt. Kati néni is odaült mellé, egyenes vizittartással, s azt a kicsit bamba bálványarcot öltötte fel, ami annak volt a jele, hogy most a bánatára gondol. Hihetetlenül megcsúnyult szegény; a szeme alatt, a két arcán, az állán: a meglazult kötőszövet zacskókat eresztett, melyek mintha befelé sírt könnyel lettek volna tele; az eleven szeme mint két aggódó gomb állt egyhelyben, még a szeme alatti nagy lencse is, amely régen a nevetésinek segített incselkedni, mint egy másik gomb meredt az emberre. – Hát az apuka? mégiscsak hazajött, ugye? kezdte el a díványi beszélgetést. – Hát igen, mondta Ágnes is, s nem tudta, mit mondjon, a hazugságot, hogy most már bírja a lába az utat. Bölecskey néni szívében az, hogy az apuka hazajött, mint az rögtön ki is derült, nagy vádpont volt a világrend igazsága ellen: lám, a rosszakhoz, azokhoz hazajönnek. – Bezzeg az én fiacskám, az nem jön meg énhozzám, mondta, s most már a szemhéján gördültek ki a könnycsatornába nem férő könnyek. A takarítónő csakugyan, úgy látszik, végleg elnyelte Bölcskey bácsit. Már hat hónap óta nem volt itthon. Egy szegényszálláson lakott a dajnájával, mint vele fiatal házasként a Donáti utcában. Ágnes más beszélgetésekből ismerte már a részleteket, de Mata dolga most sokkal fogékonyabbá tette: hátha egy nap Bölcskey néni is megsokallja, lugot iszik, vagy valami más, rettenetes módját választja a cselédöngyilkosságnak. – Dehogynem jön, csak olyan biztos lennék… s minthogy nem tudta miben, átölelte és megcsókolta. Még sosem csókolta meg, kislánykorában sem, nem mintha nem szerette volna, a cselédet azonban nem volt szokás megcsókolni, később meg már szokatlan volt. Bölcskey néni, aki felé a világrend a másik felével fordult ebben a csókban, reménykedve nézett rá a könnyek borította véreres szemével. – Gondolja, Ágneske? Sokszor én is azt hiszem, magához tér egyszer. Az emeleti lakó, a Szarvasné, ismeri, biztat, hogy adjam ki a lánya vőlegényinek a szobát, egy orvosnak, jó pénzt megadna érte. De hátha mégis meggondolja magát? Húsz évet feküdtünk együtt abban az ágyban, emlékszik, a Horvát utcában vettük, amikor az öreg Szatóriné meghalt, mondta váratlan képzettársítással. Itt volt a dívány, de mi azért mindig egymással aludtunk. Az volt a szép idő, amikor még Budán laktunk a Frida néninél, emlékszik, hogy birkóztunk mindig.

Amikor Ágnes a háziúrék lakása előtt elhaladva az anyja kis lakásához fölért, melynek valami zsírodaégés miatt épp nyitva volt az ajtaja a folyosóra, Kertészné már égett az izgalomtól. – Hát te? ilyenkor kell jönni? támadt rögtön az ünnepeltnek. A barátod már egy órája itt van. Ágnes a díványról csakugyan látta is, öt-hat perce lehetett, amint a virágját, mint valami idegen tárgyat maga elé tartva, a kapualj odvából fölsántított. Nem tudom a húst sütni, meg őt is mulattatni, mutatott a konyhát megülő füstre. – Mért nem tetszett kihívni? ült ő már konyhában, szimatolt egyet-kettőt Ágnes, hogy van-e szesz is az izgalomban. – Hogyne, mondta Kertészné, mint akitől illetlenséget várnak. De az apádat is lekapom a tíz körméről, ha megjön, változtatott irányt, az ünneptől nem védett tárgyat választva, a Kertészné izgalma. Úgy volt megbeszélve, hogy négyre már itthon lesz. – De hát igazán ráér még megjönni, fedezte fel Ágnes a konyhaszekrényen a csatos üveget, melyből legföllebb egy ujjnyi ha hiányzott. – Hogyne, amikor az egész vacsora rá volt alapítva. Még szerencse, hogy Tóni révén egy darab karajhoz jutottam. Pedig a vonatja már bejött. – A vonatja? hát honnan hozza a vacsorát? – Nagykőrösről. A Szarvasnéval ment le (amióta Bölcskeyné kegyvesztett lett, Szarvasné, a vidékről frissen fölkerült lakó volt a bizalmasa), annak ott vannak rokonai. Az ilyen vidéki kiszállások, mint a kommün alatti éhség maradványa, még mindig divatban voltak. S érdemes azért apukát Nagykőrösre utaztatni? – Csak használja ki a vasúti igazolványát. Úgyis szünnapjuk van, egész más az a tejföl, amit lenn kap az ember. El sem tudom képzelni, hol tekereg eddig… A kőrösi út, az apja Szarvasnéval, egy kis nyelvészkedés az ismeretlen rokonok közt, az anyja zsákmányvárása, fél perc alatt fölrajzolta az új családi helyzetet, amely ezek szerint nem volt egészen rossz. – Nem kaphatnék egy befőttes üveget? szólalt meg, amikor látta, hogy az anyja idegesen nézi a keresgélését, s hogy mért nem megy még be. De kinn akarta vízbe tenni a virágját, hátha Halmi csokra szegényesebb lesz. Az meg miféle virág? vette észre Kertészné a füst hígulásával a csokrot. – Szegény Bölcskeyné csípett el vele, teli van bánattal. Bánatból azonban, mint a legtöbb embernek, volt Kertésznének is elege. – Hízelegne már, kommentálta ő is egy más lélektan szerint, a csokrot. Most, hogy az uram hazajött más nótát fújna már, de engem nem fog többet elmézesmázoskodni a pletykazsák. Utálom az ilyen álnokságot. Mikor vett ő teneked csokrot a születésnapodra? Ágnes nem kezdett vitát az indulattal. Megszokta már, hogy az emberek külön kis univerzumokban forognak, melyeket szavakkal bajos összekötni. Csak a sárga rózsáit nézte, hogy rábízhatja-e az idegen ujjakra. De az anyja rászólt: Az a szegény fiú elunja benn a lelkit. A pacienseidet is így fogod váratni?

A szegény fiút Ágnes egy könyv fölött találta. Magára hagyva, ezt érezte a legillőbb tevékenységnek az idegen lakásban, s illemből ebben a pózban maradt akkor is, amikor az idegei, mint éber jelzőgeépek a kintről érkező hangokra hegyeztek már. Ágnes egy pillantást vetett a varrógépre (mely a zsúfoltságban kis asztalként jutott helyhez), a Bölcskeyné virágját csakugyan okos volt kinnhagyni: Feri két szál szegfűje éppen csak jelezte a virághozást. Aztán a nyakára ugrott a szeme, miféle új ing ez? Ő nem ismerte. Amióta Feri Frida néninél lakott, fehérneműje lassan az ő gondozásába ment át. Egyszer épp úgy érte, amint a mosásban lepattant gombot öltögette (Frida néni beszélte rá, minek a ruhát hazaküldözgetni, azért, amibe a posta kerül, itt kimossák), s nyomta be Ágnes beléptire tűstől a friss ruhanyaláb alá. – Adja csak ide, vette át Ágnes a tűt, s Feri tiltakozása ellenére ő varrta fel a gombot. – Más nincs? S végignézte a többi inget, csak a gatyákat tolta félre. (Feri hosszú, falusi gatyát hordott.) Feri pironkodva, de azért boldogan nézte, ahogy Ágnes ujjai az ingeket átvizsgálják, egy-egy kifeslett nyakat megstoppolnak. S minthogy Kreibig néni, a házban lakó mosónő, szépen mosott ugyan, de valóságos térképeket vasalt a ruhába, Ágnes következő alkalommal át is vasalta azt a három darab inget. Edzés is volt ez, mintha azokon a viseltes darabokon a maga öltéseit a Halminéé mellé rakva, a viselőjük testéhez szoktatná magát. Különösen egy kockás mintájú ing volt az, amitől szinte undorodott. (A hosszú szárú gatyák a második mosásra valahogy eltűntek, kicserélődtek.) Ezt az új inget azonban, ami most volt Ferin, nem ismerte. Amit akkor vett, amikor a vért vették, annak legombolható galléra volt. – Ez az enyém, ugye? fogta tenyerébe a Feri két szegfűjét. Köszönöm, adta neki a kezét. Feri, miután a szokásos formulát lemormolta, Ágnes elé tolta a könyvet, melyben a beléptekor mint valami fedezékben kuksolt. Ágnes megdöbbenten fordított a címlapra. – Szent Isten, Feri! A drága Jendrasik-diagnosztika volt, amely akkortájt jelent meg: együtt nézegették a Baross utcai kirakatban. – Kit ölt meg? és miféle ing ez magán? nyúlt oda az ing gallérhoz, hogy meggyőződjék, hogy csakugyan nem a legombolós-e. Igazán elkeserít ezzel az átkozott születésnappal. Feri nem tudta, hogy vegye ezt a kitörést, boldogan somolyogjon, vagy csakugyan megijedjen. – Volt egy bélyegalbumom, még gimnazistakori hülyeség. Nem is tudom, mért nem adtam még el? – Jó lett volna az másra is, most avatás előtt. De Feri pislogásában mintha a megalázott szegénység daca kezdett volna mutatkozni. – No jó, mondta hirtelen, közös használatra. Nagyon szép volt, hogy az albumát rááldozta, de most ígérjük meg, mondta nevetve, hogy az efféle polgári maradványt, mint névnap, születésnap, egyszer s mindenkorra kihagyjuk az életünkből.

Amikorra Kertészné néhány perc múlva bejött megnézni, hogy Ágnes hogy fogadta Halmi ajándékát, már a közös kincsüket lapozgatták, s azon tanakodtak; helyes-e, a pleuritist még kurzíve is pleuritisznak, az endocarditist endokarditisznak írni, ahogy Jendrassik kezdeményezte, épp ebben a munkában. – Na, én is odaadom akkor, amit vettem, s egy kétköbcentis kis pravazfecskendőt szedett ki a rakós szekrényiből, amilyennel Halminak adták márciusban az injekciót. (Mint kiderült, Halmi is oda volt rendelve a Medicinához a vételére). Ágnes nem emlékezett, mikor csókolta össze ilyen őszinte szeretettel az anyját (a csókok persze a pravazon át az anyja sorsának, Bölcskeyné, Mata boldogtalanságának is szóltak.) – Mesterségem címere! nézte boldogan. De most tessék eltenni. Ott kinn nem merném visszavenni, azt hinnék, a kórházét akarom elvinni. – Igaz, te meg nem is mondod, jutott Kertészné eszébe, amit az odaégett zsír füstje elnyomott, mi történt nálatok… Látja, ilyen ő, nem mond el semmit nekem, fordult panaszosan Halmi felé. – Maga már elmondta? nézett Ágnes Halmira. Ő nem akarta ezen az estén előhozni, nem a hangulat miatt, az anyjának sem akarta a mentőágyon kivitt Matát az eszébe ültetni. – Csak a maga mentségire, hogy mért késett, szabadkozott Halmi. – Hogy maguk mit meg nem beszéltek az alatt az öt perc alatt! nevetett föl Ágnes. Az csakugyan mulatságos volt, hogy Halmi meg az anyja hogy megértették egymást. Nemcsak az ajándékjaikat tárgyalták meg már, de a kinti szenzációt is. Az, hogy Halmi az apjával összebarátkozott, mégis érthetőbb volt; földiek, s van valami rokon bennük. De hogy két olyan más anyagból gyúrt edény, mint az anyja meg Feri. Mégiscsak van valami orv szuggesztió ebben a Feriben, hogy amin ő átlát, s kicsit megmosolyogja, az az anyjában az orvostudomány iránti régi áhítatot képes felébreszteni. Persze a közös érdek, nézte őket mint gyerekeket. Az elsütendő lány, a megnyerendő anya. – Hallott kint valamit? nézett Halmi csendesen Ágnesre. – Csak annyit, hogy még él. Viktória nővér telefonált. Benn van a Korányin. – A volt klinikáján? oda vitette? mondta Kertészné, akinek Ágnes, sajnos, célzott egyszer a Mata szerelmére. – De hogy nem vették fényes nappal észre? nyomult Kertészné a részletekbe. – Elkéredzett, hogy dolga van. – S aztán bezárkózott? Persze, éjjel te is ott vagy, mondta Kertészné, hogy a lányának is helyet szorítson a drámában. S most Ágnes szemében is különös élességgel támadt föl, mintha látta volna a jelenetet. Balla valami üledéket tart a kisműtőben az ablak felé, s Mata odalép hozzá: – Doktor úr, kérem, egy kis dolgom volna a városban, s várja hogy Balla lenéz rá (a ködből, amelyben a feje úszik) s megérti: mi az a dolog, s hol lesz az a város. Balla azonban csak nézi a szükségesen túl is az üledéket. – Természetes, csak menjen. S Mata csendesen, ahogy az egész kínlódást csinálta, megy s bezárkozik. – S hogy vették észre? – Viktória nővér kezdte őt keresni. – Te még nem voltál ott? – Egy félóra múlva jöttem a vizitre. – S rá kellett törni az ajtót? – Nem, volt kulcsa hozzá. – Hogyan? hát belülről nem zárta be? – Ágnesnak erre a részletre nem volt tudása. – Lehúzta biztos. – Még erre is gondolt? mondta Kertészné, aztán borzongó tisztelettel. Hogy ne kelljen föltörniük az ajtót. – Csak azt nem tudom, honnan szedte a mérget? szólt bele Halmi is, hogy részvétlennek ne látsszon. Balla, úgy tudom, nézett Ágnesre, lezáratta a kétkeresztes gyógyszereket. – Egy ápolónő! az mindig tud méreghez jutni. A hadikórházban akár midennap megmérgezhettem volna magam, mondta Kertészné, mintha sajnálná is, hogy nem tette. Ágnes Füredire gondolt. A tikkelő arcára, reszkető kezére. „Mit szól hozzá”, kérdezte Ágnest, aznap este próbaként, hogy gyanít-e valamit, „a legszívesebben azonnal elmennék erről az elátkozott helyről”. S tán el is fog menni. De minthogy ennek a gondolatnak volt olyan leágazása is, hogy ez neki jó is lesz, Ágnes hirtelen az anyja felé fordult. – Nem fog odaégni a karaj? – Dehogynem, kapott észbe Kertészné, de az elégikus hangulat, mely átcsapott rajta, az ajtóból még egy hullámot bocsátott Halmi felé. – Hát mondja, nem volt igaza neki? – Ettől az egész elfekvő szétszalad most, fejezte be Ágnes az iménti gondolatot, magát is beleértve. Csak Viktória nővér marad, mint a hely nemtője. – Miért? csodálkozott Halmi, akinek Balla és Mata viszonyáról sejtelme sem volt. Egy bolond nő miatt nem szalad szét egy osztály.

Mialatt ők ketten az elfekvő sorsáról, Balla amerikai meghívásáról tanakodtak, megérkezett a bűnös. A támadó fogadtatásból, a szónyi, majd félmondatnyi védekezésekből, melyek lassan valami magyarázattá kezdtek összefolyni, a bentiek is megértették, hogy a beszerzőnek magasabb cél érdekében kellett egy vonattal tovább maradnia, ahogy Szarvasné, aki még néhány napot lent tölt, ezalatt tudott valami nagyon hasznos üzletet nyélbe ütni. – Oldalas? hallotta Ágnes az anyja félig még rosszalló, de már engesztelődő hangját. – Megfőzi lencsével, felelte Kertész azzal a mézesmázossággal, melyet ő csak a mamukával használt, s melyen most a diadalérzet is áthallott. Amikor Ágnes kiment, a zsákja még mindig a hátán volt, csak a kis koffert tette le maga mellé. (Az energiájából eddig csak a támadások visszaverésére tellett.) Ágnes gyönyörködve nézte őt: tar homlokán még ott volt a cserkésztábor pirossága; a mamukával, ha veszekedve is, de mint a beszerző út mutatta, jó koszton éltek; tavaly, amikor a Keletin kint a pufajkájában ott állt, nem gondolta, hogy ilyen jókedvűn látja őt, sportruhában, hátán a zsákmánnyal, a terhes vidéki portyaútról visszatérni. A kőrösi út az iskola s korrepetálás első hetei után láthatólag felüdítette, s az, hogy a hátán levő fogással a feleségét máris leszerelte, szinte büszkévé tette. – Te is itt vagy? csókolta meg, úgy zsákosan Ágnest. Igaz, a mamuka mondta, hogy itt fogsz vacsorázni. Tán azért is támadott meg úgy, hogy egy vonattal később jöttem. – Ha nem tudná, a születésnapja van, vágta ki Kertészné diadallal. Szeptember harmincadika, maga persze nem gondol az ilyesmire. Kertész csakugyan nem gondolt, s ő nem figyelmeztette; hadd lássa a lánya, melyikük törődik vele kettejük közül. (A pravaz árát azt úgyis behajtja rajt.) Kertészt azonban nem rendítette meg a mulasztása. – Hát isten éltessen akkor, mondta és újra összecsókolóztak… hány éve is… húsz, huszonegy… Nem tudja, hány éves a lánya, tetézte be Kertészné a diadalát. – Dehogynem tudom, de amikor egész nap kacsában meg százezrekben számoltam. Emlékszik, milyen nyápic kis piros húscsomó volt, fordult a feleségihez, aki azonban nem volt hajlandó közös emlékkincsükben elmerülni. – Nem valami torzszülött, kérdeztem Csintalannét, a bábaasszonyt. De később annál jobban meghízott, egész elszívta a szegény mamukáját. – Na jó, jó, rakja már le azt a zsákot. – Nem volt nehéz? kérdezte Ágnes, miközben lesegítette. – Bár lett volna nehezebb, mondta Kertész, nem ilyeneket cipeltünk sokkal gyengébb karban. – Úgyis mindig az után a Szibéria után sóvárog, hát hadd érezze egy kicsit ott magát, nevetett Kertészné, mialatt a konyhaasztalra tett zsákot kibontotta. – Ilyenkor szabad a fogságot emlegetnem, hunyorított Ágnesre Kertész a György bátyja csicsogó szemével. – Ez szép, ez a kacsa, emelte ki Kertészné, s tartotta oda Ágnes elé a megpucolt állatot. Föl is bontották, látom, tette hozzá elismerőn, ez a Szarvasné nagyon rendes asszony… Na, ezt az oldalast megeheti, törölte le az ujjáról, mellyel az oldalast kiemelte, a zsíros kormot. Legalább lesz mivel betömnöm a száját, magyarázta meg Ágnesnek is. – Ezt a pompás szalonnát azért a falvédőért kaptam. – A kreiclisért? – Amin a rózsák vannak… Az ilyenféle vidéki utakon a valuta fontosabb fele ugyanis nem a pénz volt, hanem a lassabban értéktelendő ruhanemű, aminek Kertészné, most, hogy szűkebbre szorultak, főleg a terítőféléknek, bőviben volt. – Csak a hintaszék takarót kellett visszahoznom, magyarázta Kertész a felesége megelégedésén, mint valami kellemes vizen ringatózva.

Közben az elfelejtett Halmi is kiszivárgott. – Á, Halmi doktor úr, örült meg neki Kertész, jobban, mint a leányának. Halmi, az mindig valami kellemes „mélyenszántó” beszélgetés, tisztelettudó hallgató előérzetét keltette föl benne. – Hallom, milyen nagy utat tett tanár úr, üdvözölte őt Halmi. – A feleségem parancsolt rám, de magam is szívesen mentem. Fiatal tanár koromban voltam ott utólszor, a kecskeméti tornásztalálkozóról bicikliztem át. Kíváncsi voltam, mit változott. De ott még minden ugyanúgy van. A szép, karzatos templomtorony, az Arany János háza, pontosan úgy, ahogy a noteszomba emlékezetből lerajzoltam. – Képzelje el, fordult a feleségihez, az az igen kedves polgárcsalád, akiktől az oldalast kaptam, egész közel lakik ahhoz a házhoz, ahol Arany János a görög dolgozatokat javította. – Jó, jó, csak menjenek be most, latolgatta Kertészné, hogy mit használhatna fel a vacsorához. – Ezt a csirkét, mert a kacsa mellett egy pucolt csirke is volt, egy-kettő kirántom. – Én meg nem is gondoltam, hogy ilyen kedves ünnepélybe érek, magyarázta a betuszkolt utas Halminak. Látom, egy kis bor is van, pillantott a kredencre, mielőtt kiment volna.

Mialatt Ágnes s az anyja egy új vacsorakészítő rohamban a kolbásszal töltött karajt a rántott csirke előtt afféle második előétellé degradálták – elsőül, mint kiderült, már megvolt a hagyományos kaszinótojás –, a két férfi odabenn Mongólia s a magyar törzstelepülés meg a szibériai polgárháború földrajzi és történeti dimenzióiban cikázott, s amikorra Ágnes a kaszinótojást bevitte, már a Karakorum hegységnél tartottak, ahová mint Ágnes terítés közben megállapította, a mi Körös szavunktól, a kör, kere szófejtéseken át jutottak el. A kedvenc gondolataiban kipirult Kertész még az előétel megdicsérése után is megpróbált fiatal barátjához fordulni. – Képzelheti kedves öcsém, hogy elámultam én, mikor ott a Csita folyónál egyszer csak azt hallom… Kertészné azonban nyomban letorkolta. – Jól van, de most nem nyelvészkedünk. Itt van két orvos, s maga megint a szavait hozza elő nekik, nem elég hogy énnekem, ha egy jobb falat kerül az asztalra, mindjárt a börtönt kell hallgatnom. – De Halmi öcsémet érdeklik az oroszországi viszonyok, még tán az én szavaim is, nem úgy, mint magát, próbált mentegetőzni Kertész. – Mit tegyen szegény, kénytelen érdeklődő képet vágni, de magában, ne féljen, megvan a véleménye. Kertészné nyilván szerelmi jelnek tekintette a türelmet, mellyel Halmi az ura nyelvészkedését hallgatta. Hát még ha tudta volna, amit Ágnes, hogy egy összehasonlító finn-ugor nyelvtan is van a könyvei közt, melyet nyilván azért vett meg antikvárice, hogy értelmesebben tudja öreg barátját hallgatni. Ágnes egy orv pillantást vetett Halmira, mit szól ehhez a nyers letorkoláshoz. Ő még nem látta, hallotta együtt a szüleit. Halmi azonban kedvelte a Kertészné stílusát, családias kedélyességnek vette, ő nem ilyenekhez volt szokva, mint a répáskertben hallgatózó nagymama elmondta. S miután egy lapos oldalpillantással meggyőződött, hogy ezt az ételt, amilyet eddig csak büfék kirakatában látott, mivel kell enni, öreg barátja tehermentesítésére azt a témát dobta be, mellyel tudta, hogy Kertészné figyelmét elterelheti. – Azt tudja a nagyságos asszony – ennek a nagyságos asszonynak Halmi szájában külön komikus zamata volt –, hogy milyen nevezetes eseménynek voltam a tanúja tegnapelőtt? Ágnes első lumbálpunkciójának, a depandansz műtőjében. Kertészné, aki még ápolónő korából tudta, mi a lumpálpunkció, s Ágnestől többször is megkérdezte: végzett-e már, egyszerre csupa izgalom lett. – Ő egyedül? Látja, énnekem egy kukkot sem szólt róla, magától kell meghallani. – De hisz nem is találkoztunk azóta, különben is Halmi végezte, én csak a tűt szúrtam be, ahol ő jóddal megjelölte. – S jött azonnal, elsőre? – Egy picit kellett megmozgatni, s dőlt, ömlött, fokozott agyi nyomása van az illetőnek. – Emlékszik, mondta Halmi, amikor Ballához bevittem, akkor is épp egy lumbálpunckiót végzett? – Hogy emlékeszem-e? elevenkedett Ágnes is, inkább az anyja kedvéért. Milyen orvosi gaurizankár volt az akkor. – Így van ez mindennel, mondta Kertészné, csak neked nincs elég önbizalmad. – Mi az, valami műtét? próbált Kertész nagyobb érdeklődést mutatni a számára éppoly ködös téma iránt, mint a társaságnak a nyelvészet. – Igen, gerinccsapolás, magyarázta Halmi. – Hogyan, egy csapot vernek az ember gerincébe? csodálkozott Kertész jólelkűen. – Csapot? Hallotta, hogy tűt. Ő és az orvostudomány! fordult vissza a képzeletében folyó jelenet résztvevőihez. Máig se tudja a hasat meg a gyomrot megkülönböztetni. Szóval, elég ügyesen csinálta? akart lelkesedése még többet hallani. – Ágnes általában nagyon ügyes, mosolygott Halmi. Jó manualitása van, tette hozzá a meggyőzés kedvéért. – Maga azt hiszi szóval, hogy jó orvos válik belőle? – Már nem kell válnia, már az, nevetett Halmi. Minden megvan benne, ami egy jó orvoshoz kell. – Csak néhány szigorlatot kell még letennie, nevetett Kertészné, bóknak véve, amit Halmi egész komolyan mondott. – Ez az elfekvő mégis jó volt, megtörte a jeget. Ezért külön is hálás vagyok magának, vetette Halmira azt a hálás, meleg pillantását, melyre az ő lánya, hite szerint nem volt képes. – Én meg épp ma estem kétségbe rajt, hogy lehet-e egyáltalán orvos belőlem, nyomult fel Ágnesből a reggel óta hordott kép, hogy a henyévé váló beszélgetésből helyet szorítson magának. – No, már megint valami kishitűsködés, nézett rá Kertészné, mint akinek kedvenc álmát egy emberi gyengeség keresztezi. – A Korányi-óra? kérdezte Halmi, aki Ágnest ismerve, előre gyanakodott, sőt féltékeny volt a Korányi-órákra. – Ha ez úgy van, ahogy ő mondja, s biztos hogy úgy van, akkor én nem fogok soha gyógyítani, mondta Ágnes, legföllebb kuruzsolni.

A kis elrévedés, az emlékezetét különös elevenséggel megszálló képnek szólt; egy fölfele fésült, ősz hajú ember áll, nem köpenyben, mint a tanársegédei, hanem fekete zsakettben, az előadó asztal előtt, keresztcsontjával nekidőlve, bal keze az asztallap szélét fogja, s elég halkan, hátul tán nem is hallani jól, beszél. A kéz, mellyel az asztallapba kapaszkodik, vékony csontú, a körme kicsi, nem férfiköröm, s feltűnően kék. Az arca a kézhez illő, kékespiros s mintha puffadt volna. Tán emphysemája van, mert melle a testhez képest nagy, domború, időnként az összehajtott zsebkendőjébe köhög. A fizikumában sincs semmi imponáló, beteg öregember, aki fiatalnak sem volt erős, s mégis tiszteletet ébreszt. Csak a híre vagy a zárkózottság, magány, melyet a közlés csak még jobban hangsúlyoz? Ahogy beszél, nem néz a hallgatóságra, fejét kissé leütve mondja a pontos mondatait, szürkéskék szeme csak akkor bújik elő a szem alatti-fölötti zacskóból, ha a tanársegédtől kéri a kórlapot, vagy a betegnek tesz föl kérdéseket. De ezek a kérdések sem teremtenek, bár udvariasak, kapcsolatot: csak az épülő előadáshoz szükséges válaszokat akarja megkapni tőle. Az egész klinika – a legszebb – az övé; ez a sok ember mind az ő tudását, rendelkezését várja, s ő mégis mintha egy láthatatlan burokba lenne zárva, melyről jobban kellene ismerni, hogy megmondhassa micsoda: a tudomány elmerültsége vagy a szenvedés visszahúzódó tapasztalata. A kollégák közt híre jár, hogy különféle családi szerencsétlenségek érték, azok ellen vajon tud-e védekezni ezzel az elszigetelődéssel. Az előadás Ágnes várakozásához képest elég érdektelenül indult. Valamit rekapitulált, nyilván a vesebetegségek Fahr-féle felosztását, melyet Ágnes, minthogy az előző két órán nem volt ott, nem nagyon értett. A monoton hanghordását is meg kellett szokni. Aztán a vádlottként, fegyencruhában ott ülő beteget szólította elő: egy öreg nefrosiklerózisos volt, s a kérdések után a kórlapról olvasta fel az adatokat, fehérjeszázalékot, vesecilindereket, amilyeneket már Ágnes is látott. Aztán a vese koncentrálóképességéről beszélt, hogy mennyire tud alkalmazkodni, a fagyáspontcsökkenés méréséről, amelyet ezen a klinikán vezettek be az összmolekulatartalom meghatározására, mellesleg a kémia új ágáról, melyet fizikai kémiának szokás nevezni, s mellyel az orvosoknak is jó lenne megismerkedniük. Ez már érdekesebb volt, főleg hogy tőle hallja, hisz a vesebetegségekről szóló könyvben mindezt olvasta már. Ekkor jött valami, ami a fakó hang s az izgató gondolatuk közt az ellentétet szinte drámaivá tette. Napközben már megpróbálta rekonstruálni, hogy jutottak oda – tán az érgomoly elmeszesedés következményeiről – , mint emelődik meg a vérnyomás, hogy a veseszűrlet mégis átsajtolódjék rajt, a vérnyomás hogy terheli meg a szívet, amelynek az ereiben különben is ott vannak a meszes plakkok, a rossz szívműködés pangást okoz, ha az illető már emphysemás, – itt egy kis mosoly jelent meg a kékes szájon – esetleg a tüdő is bevonódik, az általános pangás persze visszahat magára a vesére is, a szűrés most már még nehezebb lesz, a vérnyomás még föllebb megy, a szív még jobban meg lesz terhelve, a circulus vitiosus, ha meg nem állítják, kanyarog tovább, a beteg mind rosszabb állapotba kerül. Ez a circulus vitiosus, ez volt az a pont, ahol Ágnesen az a gyönyör vagy riadalom vett erőt, a nagy gondolatoké, amelyeknek a horderejét abban a pillanatban fel sem tudjuk fogni, de azt érezzük már, hogy gondolkozásunkat s tán az életünket át fogja rendezni. Az, hogy a betegség ilyen spirális pályán circulus vitiosusokban fejlődhetik, a kórtanban tanult szimpla ok-okozat helyett az összefüggések sokkal finomabb szövetét rezdítette meg, s ez volt, ami a gyönyörűséget okozta. A professzor eztán arról kezdett beszélni: milyen hibát követhet el az orvos, ha ezt a circulust rossz ponton próbálja megszakítani. A vesebajosnak szüksége van a vérnyomására, s ő a vizsgálatot elmulasztva, a könnyen diagnosztizálható vérnyomást szorítja le, vagy ami valamivel jobb, idő előtt ad digitalist neki, holott a vese kímélésével, megfelelő étrenddel a circulus vitiosus egy időre tán megfordítható még. Tán ez volt, a mulasztások bő lehetősége, ami az új gondolat gyönyörébe ijedelmet kevert.

– No és mi volt az, ami annyira megrémítette azon a Korányi-órán? S hogy Ágnes nem felelt rögtön, Kertész féle fordult. – Az öreg báró körül tudniillik van egy kis mítosz, kétségkívül kiváló kutató, de… s itt megállt, mert nem tudta, hogy azt a fontoskodást, mellyel egyes kollégák beszéltek Korányiról, s amit még Ballán is megfigyelt: hogy nevezze meg úgy, hogy Ágnes mostani lelkesedését meg ne sértse. – Mi? próbált Ágnes is ebbe az állapotba belenézni. Talán, hogy a szervezetben minden összefügg egymással, s mint a háló, ha megérintik, minden beavatkozás az egészen végigfut. – Azt, hogy a természetben minden összefügg mindennel, már más okos emberek is megállapították, hallatta Feri a régi, böffenésszerű kis nevetését, mely ez alkalommal az orv boldogságnak szólt, hogy ennél az asztalnál, az ismerős kifejezés ürügyén a maga apostolaira célozhatott. – Igen, ment tovább állhatatosan Ágnes, de én a gyógyítást eddig mégis úgy képzeltem el, mint egy automatát, az ember kihúzza a diagnózist, s bedobja a gyógyszert. S most eszméltem rá, hogy mindez mennyivel bonyolultabb. – De azért végül továbbra is csak ez történik. A Korányi-klinikán is, védte Feri a maga bázisát. Akármilyen bonyolult a szervezet, az orvos megállapítja a diagnózist, s megteszi, amit a tudomány ilyen esetben előír. – Ez egy kicsit olyan, mint a társadalom, kapcsolódott be Kertész is. A társadalomban sem lehet előrelátni egy intézkedés minden következményét. – S mégis kell intézkedni, szakította félbe Halmi, szinte felujjongva. Nagyon jól mondja a tanár úr, a szövevényesség tudata s a határozott intézkedés nem zárja ki egymást. Nem véletlen, hogy akik a dolgoknak ezt a dialektikus összefüggését elsőnek hangsúlyozták, a legbátrabban nyúltak ebbe a szövevénybe. – Igen, én sokszor bámultam is a bátorságot, mosolygott Kertész, aki tudta, Feri kikre céloz, s alkalmazkodásból ez alá a „bámulom” alá rejtette az ellenkezését. Én annak a felelősségnek az ezredrészét sem kockáztattam volna.

Ágnes Feri kipirult arcára nézett, melyen a szenvedélynek annyi ellenálló dolgot, kemény csontot, borostás bőrt, merev vonásokat kellett bevennie. Ezt az ellentmondást elv – gyakorlat közt, gondolta, eltesszük máskorra. Most el volt foglalva magával, s ahelyett hogy Ferit korrigálja, a két érzést próbálta összekapcsolni valahogy, a régit, mely a rákosok szobájában fogta el, a műszerasztalnál hallgatva a csöndet s ezt az újat, mellyel az új perspektíva, élet és gyógyítás határtalan bonyolultsága rohanta meg. – Én egyelőre úgy igyekszem a magam számára megoldani a leckét, húzta elő a gondolatot, melyet a negyvenhatoson egy nekinyomott vagy nyomódó kövér úr testét kerülve csírában hagyott: hogy én tulajdonképp nem orvos, csak ápoló leszek. Orvosi képzettséggel bíró ápoló. – Ez meg micsoda fakszni? nézett rá, majd Halmira Kertészné. – Azaz inkább csak figyelem a beteget, könnyítek, ahol tudok, takarékoskodom a beavatkozással, s ha látom, hogy mások hibáznak, fölhívom a figyelmüket. – Nagyon helyes, mondta Kertész, legalábbis a történelem felől nézve. – Mit ért maga ehhez? intette le őt Kertészné, aki Halmitól várta, hogy lányának ezt az új hóbortját megfékezze. – De aki orvos, annak be kell avatkoznia, felelt meg Halmi csakugyan. Aki nem vállalja a felelősséget, az nem lehet orvos. – Úgy van, helyeselt egyszerre mind a két szülő. – Vállalják a férfiak, nevetett Ágnes. – Majd Feri, az vállalja, mondta Kertészné, együtt kell rendelőt nyitnotok. – Az nagyon kedves lesz, nevetett Feri, s a kettős boldogság, hogy Kertészné Ferinek nevezte, s hogy ők együtt nyithatnának rendelőt, nem lévén meg a kijárt medre, nevetését tette csuklásszerűvé. – Nem, én nem nyitok magánrendelőt, kórházban maradok, ha mód van rá, kórházi orvos leszek. – Hallott ilyet? nézett Kertészné Halmira. – Ágnes, mint minden túlzott lelkiismeretű ember megretten attól a felelősségtől, amit az orvosi pálya jelent, magyarázta meg Halmi. Kórházban, úgy hiszi, jobban megoszlik a felelősség. – Tisztviselő akarsz lenni, mint apád? – Nagyon örülnék, ha úgy lehetnék orvos, ahogy apuka tanár. – A fixből nyomorogni? Igaz, egy kórházi orvosnak van mellékese. – Én nem beszélek a mostaniról, amikor csakugyan a diákjaink tartanak el bennünket, ami egy neme a vesztegetésnek, bátorodott neki a lánya dicséretén Kertész, de a mi pályánkat, ahogy rég volt, ha az ember egy kicsit be tudott osztani, én épp anyagi szempontból is nagyon előnyösnek éreztem. Az ember fölvette elsején a fizetését, s aztán már csak arra volt gondja, függetlenül attól, hogy sok az vagy kevés, hogy mit ad, nem hogy mit kell, mint az ügyvédnek orvosnak, másból kicsikarnia. Kertészné, aki célzásnak vette a beosztás emlegetését, ki akart fakadni. – Az isten őrizze attól a gyermekemet, kezdte, s Ágnes ismerte már a folytatást: hogy úgy kelljen egy életen át mindig csak beosztania, mint nekem. Az apja szava azonban mélyebbre szaladt, semhogy be hagyta volna fejezni. – Igen, jól tetszik mondani, én már kislánykoromban is ezt szerettem apukában, akkor persze még nem tudtam, mi ez, hogy az egész élete az adásra volt beállítva, hogy a fiúk milyen tanulmányi kiránduláson szerezhetnének élményt, hogy milyen spanyol vagy francia tankönyvből leshetne el egy fogást, hogy a nálunk lakó kosztos gyerekeket a Komári nagysága meg ne buktassa, hogy Bözsike meg én egy kis levegőhöz jussunk. Sose az, hogy őneki mi járna, milyen élvezetektől ütik el, milyen hozzáférhetetlen szórakozások vannak a világban. – Persze, ebből se csináljon programot az ember, mondta Kertész akit így előadva meghökkentett egy kicsit, hogy valóban ilyen volt-e ő, nem Ágnes túlzása-e ez megint… S az ember kap is azért. – Igen, kap, jutott Ágnes eszébe az elfekvő, Jolánka. Csak nem azt, amit ő akar kapni, de amit a világ önként, szinte véletlen juttat neki. – Én bizony, ha adok, kapni is akarok, csattant föl Kertészné, aki érezte, hogy ez az okoskodás az adásról-kapásról az ura meg a lánya közt újítja fel a szerződést, melyet ő, mióta Ágnes az érzéseit kimutatni tudta, mindig olyan érthetetlennek, ingerlőnek tartott. – Igaza van a nagyságos asszonynak, szólt közbe Halmi is. Egy egészséges társadalomban az ember teljesítménye arányában részesedik a javakban. Viszont joga is van hozzá, hogy részesüljön. Ágnes itt egy pillantást vetett rá, melynek mintha valami ironikus szivárványlása lett volna: – te is annyit adsz, amennyit kaptál? S megzavarodott. – Természetes, nagyon nemes, ha valaki úgy fogja fel a dolgot, mint Ágnes s a tanár úr.

Közben bejött a karaj, melyet a bennelevő olcsó kolbász vörös színnel, borcsúsztató sós zamattal itatott át, s a friss rántott csirke, amely délben még Kőrösön szaladgált. – Tessék venni, kínálta Kertészné a fiatalokat. Maga már nem eszik? kérdezte meg az urát is, mielőtt elvitte a tálat. Nem lesz ám sütemény. Amiről Ágnes tudta, hogy csak formailag igaz. Tészta csakugyan nem sült, de a kamrában a stelázsin ott látta a szitát. Azzal, miután a habját kifőzte rajt, a madártejet szokta letakarni. A madártej – a habba tűzdelt mandula s az aljáról felkanalazható mazsola – a gyermekkori születésnapok étele volt, s bár Ágnes már egyáltalán nem szerette úgy, mint régen (nem jobban, mint a menzai lókolbászt, amit vasárnap estére kaptak), a hajdani meglepetéssel fogadta, s az apja is úgy nézte meg: mi ez a nyalánkság, madártej? hogy végül többet fogyasszon a nyalánkoknak való léből mindenkinél. A Roth néni özvegyi házában a kis társaság egyre jobban összemelegedett. Kertész boldog volt, hogy a mamukát ilyen jókedvűnek látta, a borral néha szerelmesen oda is koccintott neki, Kertészné örült, hogy nemcsak a régi pozícióját hódította vissza a családban, de feltámadt házasságszerző kedve, mely fiatalabb korában a mafla tükrösi rokonlányokat, utoljára Bözsikét vette pártfogásba, most a lányát támogathatja. Halmi pedig szinte már vőnek érezhette magát ennél az asztalnál, melynek a bősége szerencsére csak emléke volt a feszélyező burzsoá múltnak. A legjobban azonban Ágnes élvezte, hogy ezt a három sorsot s indulat hányta embert ő hozta össze, az ő ragaszkodása, ennek a néhány órának a boldogabb szigetére. Az a program, amivel az apja lezáruló pályáját s a magáét, az alig elkezdődöttet sikerült az előbb összekapcsolnia, s ahogy a jókedvükben gyönyörködött, mintha túl a foglalkozáson az életre adott volna ebben a percben egyszerűnek látszó kalauzt. Az ember adjon s tekintse véletlennek a kapást. Ebben a vak vágyaktól, hiú versengéstől, féktelen szenvedéstől gyötört, természete szerint elfekvő világban egy szabad ember (milyen nagyszerű az is, hogy orvos lesz), ha megvan benne a források bősége, értelmet nem is találhat szebbet, mint önteni, folyatni magát, tisztulásra és enyhületre. Mikor az este csúcspontján apja első ásítására felállt, mindenikük tudta, hogy azt, ami itt ilyen kellemes volt, az emlékezés már átvette, s tartós olajként égeti tovább. Kertészné megint fölkínálta Ágnesnek a másik rökamiét. – Apád elalszik ott kinn a vaságyon. S Kertész is megerősítette, hogy az ő derekának a vaságy kényeztetés a börtönpriccshez. De Ágnes hajthatatlan volt. Ő megígérte Viktória nővérnek, aki már két éjjel nem aludt, hogy az utolsóval kimegy. S magát is várja az elmekórtan, fordult Feri felé. Holnapután vizsgázik belőle, magyarázta az anyjának. – Akkor holnap úgyse alszik, hódolt be az anyós az érvnek, mely Ferit győzte meg legkevésbé. Ő elült volna itt, s hiába megy haza, a Moravcsik szigorlat (különben is elég potya volt) se fogja álomra szorítani. Ágnes maga is érezte, hogy kegyetlenség volna a saroknál útjára küldeni. – Ha van kedve, mondta, miután a rosszul világított lépcsőházban s kapualjon át a rossz lábát lehozták, sétálhatunk még egyet. Esetleg a Ligeten át megyünk ki a Hungária úti állomásig.

Egy ideig szótlanul ballagtak a kihalt, kopogó utcákon, amelyek erre a Liget felé, bezárkózott villasorokba mentek át. Ágnes abban az állapotban volt, amikor az ember élvezi s nem szívesen kavarja meg a közérzetét. A lelkesedésben, mellyel a megtaláltnak vélt életprogram öntötte el, ott úsztak még a mélyebb, sötétebb hullámok: az anyjáért való aggodalom, a Bölcskeyné fölverte részvét könnyei, a Mata miatti megdöbbenés árnyékai: két lábon járó forrás (ahogy a vízművek emberei szokták a vizet felszöktetni), melyet az egész emberi szenvedés nyom fel s kér vissza is mindjárt… Ferit viszont a kínos óvatosság, amellyel a lépcsőn lejött, a maga sántító árnyéka az Ágnesé mellett, az este őszies hűvössége abból az olvadottságból, melyben az asztalnál ült, mint egy reagens kezdte megint magává lecsapni. Hogy ez ellen az összehúzó koaguláció ellen védekezzék, ő szólalt meg. – Nagyon kellemes este volt, mondta az elvesztettbe kapaszkodva. Az édesapját nagyon boldoggá tette azzal, amit a pályájáról mondott. – Igen, énnekem valóban ő volt az első ideálom, őrizte Ágnes válaszában is a hangulatát. S van benn valami szép, hogy annak az első gyerekkori ösztönnek, ma, amikor ilyen megviselten, első látásra szinte hibbantan hazakerült, a mai eszemmel is igazat tudok adni. Tulajdonképp, vágta ki, maga számára is meglepetésszerűen, még ma is ő az eszményképem. – De az édesanyja is nagyon kedves asszony. Énnekem tetszik a szókimondása. – S most már tán meg is férnek majd egymással, mondta Ágnes, még mindig inkább a közérzet óvásaként, mint valóban mérlegelve a mondottat.

Egy újabb utcasarkot mentek hangtalan. – Bántja valami? fordult Ágnes hirtelen a barátja felé, észrevéve végre a halmazállapot-változást a mellette lépdelő csendben. – Csak a magam butasága, jött elő Halmi egy kis habozás után azzal, amiben a csomósodó rossz hangulata központot kapott. Abban az adás-kapás dologban. Amikor az édesanyjának adtam igazat. – Már nem emlékszem rá tisztán. – De hisz egy tekintetet is vetett rám. Mintha azt mondta volna: mernéd ezt ránk is vonatkoztatni?… Akkor én csakugyan magam ellen beszéltem. – Azt hiszem, képzelődött. Az ember persze nem állhat jót – nevetett – a tekintetéért. – Mindenesetre teljes joga lett volna azt mondani, amit én kivettem belőle. Hogy ha mindenkinek annyit kell adnia, amennyit kap, akkor mi jogon ülsz te itt mellettem? – Az ilyesmit nem szokás mérlegelni, pirult el Ágnes, mert hátha volt egy ilyen incselkedő csillám a szemében. Különben is bérről és munkáról volt szó. – Ez azonban több bérnél és munkánál. S én sokszor csak ülök és bámulok: hogy jutottam én ehhez. S el szabad-e fogadnom? – Mit? – Amit maga, csak mert jó és megszánt, rám veszteget. – Én, magára? De hát mit vesztegetek én magára, Feri? nevetett Ágnes. – Mindent. Hogy szóba áll velem. Tűri, hogy itt cammogjak maga mellett. Hogy meg akar nemesíteni. Nem akarja, hogy gyűlöletből higgyem, amit hiszek. Hogy én is a bőség adakozásából tegyem, ahogy maga teheti.

A téren mentek át; két kis árnyék a mezőnyi holdfényben, az ezredéves emlékmű előrevetülő szoborárnyai alatt. – Maga is adott nekem, Feri, mondta Ágnes komolyan. – Én, ugyan mit? jött ki, de most az önmegvetés böffenéseként az eltiltott nevetés. – Például, hogy megismertem egy férfit (egy kicsit megnyomta a szót), aki hisz valamiben. Kész a pályáját áldozatul dobni érte. Amit olyan keservesen harcoltak ki, maga s a szülei… Feri meghatottan hallgatta ezt a dícséretet, amelyben, mint egy tükörben, egyszerre ő is a szebbik arcát pillanthatta meg. – Ha még azt mondaná, hozta ki a ritka érzés a vallomást, hogy megismert egy embert, aki mindenkinél jobban tiszteli magát. – Igen, ez is, felelte Ágnes. Olyan jó, higgye el, tudni, hogy van rólam egy kép: Kertész Ágnes, amilyennek lennie kéne. S hogy ezt a képet nem szabad egészen megcsalni… De tudja, hogy ez kényelmetlen is, próbálta könnyebb vízre vinni a beszédet. Nem fél, hogy egy nap épp ezért ugrok meg? Hogy ne kelljen olyannak lennem, mint maga hiszi.

A Ligetet átszelő sétaút – a Stefánia – torkolatába értek. A hold, amely előbb az óriási kikövezett teret kékes jégmezővé tette, most a Liget tömbje mögé szorulva, az út fölé boruló fákból csinált fantasztikus, istenek alkonyába illő kulisszákat. Halmi, akit a rásulykolt kéreg a természet ellen is megkeményített, meghatottságában és szomorúságában fellágyulva, mintha először eszmélt volna rá a világ szépségére, megállt. – Milyen szép ez az út! mondta, még mindig lehető legkevésbé költőien. Látja, engedett aztán a melléből emelkedő zavaros érzésnek, melyet máskor visszanyomott volna; ha most egy más fiúval lenne, nem énvelem, azt mondhatná: gyere, fussunk egyet. Ágnes, aki előtt Feri sose panaszkodott a nyomorékságára, mint ahogy a Dunát vagy az estét, vagy bármiféle utat sem dicsért meg, érezte, hogy ezzel az emberrel a reménykedés téteti elébe a boldogtalanságát; ezt most kéne meggyőzni, hogy neki is áll a világ, falhoz vágni, mint a királyfi-békát a királylány. – S magának mért nem modhatom? nézett rá szinte szigorúan. Maga is tud futni. Láttam, a villamos után. (Igaz, hogy szomorú látvány volt, ha Halmi tudja, hogy látja: biztosan megáll.) Majd hirtelen megfogva a kezét. – Azért is fussunk egyet.

Feri hőkölve húzta vissza a kezét. De Ágnes hűvös, erős keze rákapaszkodott, s minden ujja egy unszolás volt: ne félj tőlem, nem nevetlek ki. Ezt a kezet most nem merte volna (az az egész életét megpecsétlő sértés lenne) a kezéről lefejteni. Néhány lépést tett Ágnessal, hogy jó, menjenek kézenfogva. De Ágnes lassan, igen lassan, hogy a fiú követni tudja, nemcsak a hibás lábával, de a vonakodó lelkével is: egyre sűrűbben vette a lépést, majd még mindig Halmit nézve, csendesen ügetni kezdett. Ferinek, ha nem akart gorombáskodni, elesni: lépést kellett tartani vele. Az arcán, ahogy a hibás lábával kaszálva, ott igyekezett mellette, előbb bosszúság volt, majd mint a morc gyerekén, akit csiklandoznak, már nevetés is, s végül, hogy Ágnes nem gyorsított többé, s ő csakugyan vele futott: szégyenlős élvezet. A melle fújt; a nyitott száj mélyiből a félig kéjes, félig szégyenlős nevetéstől szorítva, kilátszott a nyelv; a nagy orr körül a két szem részegen kancsalított. Nagyon, nagyon csúnya volt szegény! De Ágnest, ahogy egy lépéssel előtte futva nézte – bátorította, olyan különös gyöngédség szállta meg iránta, amilyen tán az apja iránt sem; nővéri szánalom, embertársi szeretet, asszonyi pártfogás körülírhatták csak ezt a gyöngédséget. – De most már elég, mondta Feri, amint érezte, hogy Ágnes lassít kissé. – Na ugye, hogy tudunk mi futni, állt meg Ágnes közvetlen mellette, s a mellére húzta, s megcsókolta a lihegő fejét. S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.

 

Vége