Cédula a romokon

Gyorsan változó világ? Gyorsan változó társadalom?

Hát persze.

Kerítsünk csak valahonnan egy 1939-es kiadású világtérképet, nem is szólva egy, mondjuk, 1910-ből származóról. Hol van az Osztrák–Magyar Monarchia? Hol van a brit világbirodalom? Hol van Hitler ezer évre tervezett náci birodalma?

Úgy tetszik, ingatag világunkban csak egyvalami tartja magát szilárdan, a múlt század utópiája a miénkről, mely szerint korunkban a civilizált emberiség töretlenül halad kitűzött célja, a szebb jövő felé. Egy-egy nagyobb háború után épp csak megrázza magát, és máris visszatér az optimizmusa. Ma többet tudunk, mint tegnap, holnap többet fogunk tudni annál, amennyit ma tudunk. Nincs olyan modern, amelyiknél ne lenne még modernebb. Magasház, amelyiknél ne lenne még magasabb. Tegnap a szürrealizmus és az óceánjárók, ma az op-art és a légi irányítás. Ma az Empire State Building, holnap a World Trade Center. És holnapután? Holnapután a posztmodern magaslatáról fogunk visszanézni erre az egész modern cirkuszra. Szegény balekok! Szegény, vén, hülye szüleink!

Az új birodalmak eközben, köszönjük, jól megvannak. Gond persze akad, de a helyzet nagyjából kiegyensúlyozottnak mondható. És a haladás ezen a téren is szembetűnő. Tegnap még a krematóriumok fekete füstje tört az ég felé, ma csak valami narancsszínű por szitál odaföntről. Nem kell aláállni, ez a titka. Akkor csak a levél szárad le a fákról.

Kérem, ne értsenek félre. Nem valami rousseau-i hátraarcot akarok itt vezényelni. Van némi humorérzékem, és ez meggátol abban, hogy az ökológia prófétájaként álljak önök elé, és arról mennydörögjek, hogy az óceán elkoszolódik, hogy a föld fuldoklik a szemétben, és hogy az Altzheimer-kórt valójában az akciófilmeknek nevezett tévéhulladék túlzott fogyasztása okozza.

Másról akarok beszélni, egy másfajta időszámításról.

Magyar író vagyok, Magyarországon élek. Ez az ország a nyugati szóhasználat szerint Kelet-Európában, a mi magunk meghatározása szerint Közép-Európa keleti felében található. Ne gondolják, hogy ez az utóbbi helymeghatározás csak tudományoskodó szőrszálhasogatás. És még kevésbé azt, hogy ez a kérdéskör elsősorban a mai politikai helyzettel függ össze. Azt meg végképp ne, hogy ez csak egy különös nyelvet beszélő kis nemzet problémája, afféle magyar komplexus, amit egy jó pszichoanalitikusnak kéne kikezelnie. Nemcsak a magyarok időérzékéről van itt szó, hanem az osztrákokéról, a csehekéről, a lengyelekéről, a délszlávokéról és a románokéról is. Ha mi Kafkát egyszerűen csak német írónak véljük, és nem látjuk meg benne azt, ami őt a szintén prágai születésű cseh íróval, Jaroslav Hašekkal rokonítja; ha nem fogjuk föl, hogy Kafka Josef K.-ja és Hašek derék katonája, Švejk a kiismerhetetlen világnak ugyanabban a labirintusában bolyong, csak az egyik lidércnyomásos szédületben, a másik meg röhejes együgyűséggel, nemcsak irodalomból vizsgázunk rosszul, de a világból is, amelyben élünk. Nem látunk a szemünktől. Nem érzékeljük magunk körül a sűrű televényt, melyből olyan növények keltek ki, mint az író Musil, a pszichológus Freud és a zeneszerző Schönberg, hogy az egyszerűség kedvéért csak világszerte ismert neveket említsünk. Nem látjuk magunk előtt, noha majdnem az orrunkat ütjük belé, a rozzant kísértetkastélyt, az egyszerre szétrohadni és szétrobbanni készülő, a pusztulásra méltán megérett Osztrák–Magyar Monarchiát, mely eljátszotta azt a lehetőségét, hogy Közép-Európa egységes államalakulata legyen. Nem látunk semmit, csak egy nagy halom betűt, és joggal sajnálhatjuk, hogy nem vettünk részt azon a minap tartott konferencián, melyen a neves résztvevők azt vitatták, hogy létezik-e olyasmi, mint Közép-Európa és közép-európai szellem? Hogy létezett-e egyáltalán az őrült ellentéteknek az a szövevénye, mely számtalan kiváló elmén kívül még két világháborút is ajándékozott századunknak?

„Kompország”, mondta a századelő nagy magyar költője, Ady, a hazájáról – ingajáratban Kelet és Nyugat között. Torkolatvidék, mondom Közép-Európára én; mint egy nagy dél-amerikai folyam tölcsértorkolata, hol folyó a tengerben, hol tenger a folyóban, sehol egy biztos határvonal, minden merő ideiglenesség, az árapály rögtönzése, titkos, felszín alatti áramlatok és habzó örvény.

Ez az örvény a szülőhazám. Időérzékem is belőle származik.

Gyorsan változó világ? Gyorsan változó társadalom?

Szerényen szólva.

Mit nem láttam itt ötven év alatt? Feudális királyságot király nélkül? Liberalizmust a feudalizmusban? Nyílt fasiszta diktatúrát? Hadikommunizmust? Beletörődést? Fölkelést? Háborút? Tömeges kivégzést? Tömeges segítőkészséget? A gyilkosok díszsírhelyét? Az áldozatokét? Vért minden mennyiségben? Boldogságot? Aljasságot? Hősiességet? Koreszmét, nem is egyet, megvalósulni?

Úgy képzeljük a dolgot, hogy a kempingkerékpárunkat szereljük, és megpörgetjük az egyik kerekét, hogy lássuk, van-e benne nyolcas? A gyorsan forgó küllők helyén egyszerre csak megjelenik egy csillogó, tömör fémkerék.

Ennyi és ilyen gyors változás körülöttünk már biztonságérzetet ad. Kirajzol valami állandóbbat, amit nevezhetünk népléleknek, nemzetkarakternek, a hagyományok összességének, kultúrának, aminek akarjuk – egyre megy, mert mindegyik és egyik sem. Testtelen mivoltában is súlyos és lomha lény ez, nehezen mozdul, évszázadonként egy arasznyit. Ő a történések ellensúlya, a fehérjeszintézis konzervativizmusa, a fajtát megtartó erő.

Ipara hatékonyságával sokat bajlódó hazám polgáraként elmondhatom, hogy minden ipari ágazat közül a legkevésbé hatékony a történelem. Tonnaszám pazarolja a vért valami nevetségesen csekély változásért az infrastruktúrában, minek következtében a legcsekélyebb változás is halálosan fontos nekünk, hisz oly irtóztató árat kell fizetnünk érte.

A viszonylagosság csapdája?

Inkább mentőöve.

Ilyen tanulság birtokában az író többé nem hihet abban, hogy valamely eszmében az öntudatlanságig föl kell oldódnia. De abban sem, hogy kollektivista századunk annyi kudarca után a jövő a korlátlan önzésé. Gyanakodva és megrendülten csak magában bízhat, ösztönös képességében, mellyel érzékeli az idő kétféle múlását.

Más szóval a mesterségében.

Abban, hogy rövid mondat is vethet hosszú árnyékot, ha jól van megírva.

Örkény István (1912–1979), a szikrázó szellemű magyar prózaíró és színpadi szerző az ötvenes évek végén, amikor épp el volt tiltva a publikálástól, föltalálta az egyperces novellát, ezt a humoreszket a prózaverssel és a filozófiai traktátussal elegyítő novellasűrítményt; föltehetőleg – hunyorítunk egyet az ő stílusában – a nescafé ihletésére, minthogy akkoriban épp vegyészként talált megélhetést. Egyperceseinek egyik legemlékezetesebbje, a Budapest című azt írja le egy nyomtatott oldalon, hogy az atomrobbanás után hogy dől romba és néptelenedik el szerelmetes városa, hogy bénul meg benne az élet és hal el minden hang az egércincogást kivéve, mert az egerek nemcsak hogy átvészelik a katasztrófát, de hihetetlenül el is szaporodnak, mérhetetlen tömegük bársonyos folyamával lepve el a várost. És amikor már minden csak halál és hallgatás és egér, az Operával szemközt, egy kőrakáson megjelenik egy cédula:

„Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”

Viccbe sűrített filozófia, melynek komolyságát a viccből sugárzó mély ember- és helyismeret szavatolja.

Doktor Varsányinéról sejtjük, hogy kicsoda. Magyar szokás szerint az asszonyi állapotot sokáig úgy jelölték, hogy a férj teljes nevéhez hozzáragasztották a „-né” toldalékot, miáltal a nő a vezetéknevén kívül még női keresztnevét is elvesztette. E parlagi machismo ellen a nők sokáig és sokféleképpen küzdöttek, többek között azzal is, hogy doktori címüket, amikor már volt nekik olyan, megkülönböztetésül a férj esetleges doktori címétől, szintén a nevük mögé csapták. Így jött létre a fölszabadult nőnek az a típusa, melyet szülővárosom gonosz humora elöl-hátul doktornak nevez. Doktor Varsányiné nem közülük való. Ő csak elöl doktor, tehát csak egy doktori címmel bíró férj – ügyvéd vagy orvos – felesége, afféle úriasszony, egy valóságos hölgy. És minthogy ezt a világpusztulás után is szükségesnek tartja fölemlíteni, nyilvánvalóan egy liba. Ő az, aki a harmincas években arról panaszkodik, hogy mennyi gondja van az értetlen cselédlánnyal. De ő az is, aki negyvenötben, ha addig rá nem szakadt a ház, kormosan és téglaporosan előmászik a légópincéből, és egy macska szívósságával nekilát az új világteremtésnek.

Ugyan melyik kor melyik háborújának melyik pincéjéből ne mászhatna elő egy ilyen nő?

A körülmények változnak, a lényeg alig.

Nemzetközi írók, mi is csak itt ülünk a végtelen idő örökösen beválthatatlanul maradó ígéreteinek legújabb romjain, és várjuk, hogy egy törmelékkupacon megjelenjék a cédula:

„Hozott eszmékből új évezredet szab doktor Emberiség.”

S ha nem ő, gondoljuk alamuszin, majd a felesége.