A séta
Lassú sétánk kifelé az életből, |
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság, |
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk, |
előresietünk és félreállunk |
– érdemes figyelmünkre. Épp mivel |
tanulságmentes és kimondhatatlan, |
önnön teljesültébe vesző: |
|
„Az édes szúrás diszpozíciója.” |
Mondotta volna az ifjúkor, rég, |
Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben. |
Csak ami elemzetlenül is valami |
– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –, |
az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze, |
mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne. |
Csak éppenséggel nem vetem fel. |
|
tuszkol is, marasztal is, ahogy terel. |
De azért megőrizhető némi méltóság. |
szabadságának több mint látszata. |
Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga |
gyakorolható (még ha mint jogot |
nem opportunus is emlegetni). |
Sétánk, mindenesetre, sétaszerű. |
Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk. |
|
Namármost a legvége, a pont, |
ahol az eső víz lesz vízeséssé, |
a gömbölyű átbukás pillanata – – – |
Csak a gránitkáva abszolút síkossága |
megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire. |
Ha szórakozottságunk szóra bírja |
a szóra nem érdemest – nem az út hibája. |
Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép. |
(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk. |
|
|
|