Egy vers – körül és belül

Karinthy verseivel – mint annyi más „rendhagyó irodalmi órával” – a legutóbbi időkig nemigen tudott mit kezdeni tanáros és a nehézkesen változó „tantervekhez” makacsul ragaszkodó irodalmi köztudatunk. Az életmű mellékes, elhanyagolható, netán zavaró részének tekintették a verseket, a „vasárnapi költő” fényűzésének, vagy éppenséggel a prózaírói nosztalgia termékeinek. Ami voltaképpen csak egyik változata annak a kezdettől fogva következetes félrehallásnak, amely a teljes Karinthy-mű befogadásának olyan lényeges tartozékává vált, hogy a pálya folyamán egyre inkább magának a műnek egyik főtémájává lépett elő. „Úgy használtak engem, mint a krumplit Európában…” stb. Ismerjük a versben és prózában újra meg újra felötlő kedvenc vándorparaboláját. Amelyet, úgy lehet, voltaképpen a művészet evilági befogadásának egyetemes parabolájaként is felfoghatunk. Hiszen úgy látszik, vagy ha kicsit komorabban összehúzzuk a szemünket, úgy látszhatik, hogy a különböző társadalmi közösségek a művészetből mindig is (vagy, hogy engedékenyebbek legyünk: többnyire) éppen magát a művészetet (a „gyökérgumót”) dobják el, s ezt legfeljebb egyes egyének hasznosítják eredeti és eredendő rendeltetése szerint. A társadalom – kritikában, történetben és/vagy tudományban megtestesülő – intézményes művészetfogyasztása mindig is többé-kevésbé megmarad a látványos, hangzatos, élvezetes, sőt tapintatos, vagy – egy más képzésű jelzősorral megközelítve – könnyen emészthető, érthető, meg- és felfogható, be- és elfogadható melléktermékeknél. Neki, úgy látszik, az a hasznos. Magának a művésznek – s az esetenként és társadalmanként több vagy kevesebb számú, a művészetre különösen fogékony egyednek – viszont az a meggyőződés – vagy illúzió? – a belső démona, hogy a művészetnek éppen művészet volta volna (lenne) a legfontosabb és leghasznosabb. Ez az egyik forrása a nagy művészet létrejötte és felhasználása között mindig újra kirobbanó, időnkénti átmeneti (látszat)-megoldásai után mindig kiújuló konfliktusnak, Mallarmé verse szerint „általános fehér viszálynak” („cet unanime blanc conflit”). Mindenesetre, ezzel egész gondolatmenetünk (a Karinthyé nyomán) visszatér önnön paradoxiájának görbéjébe. Hiszen akkor a társadalom mégiscsak a „hasznos”, a neki hasznos részt választja. Ha egy nagyon is következetes tévedés révén is. Így aztán, végső soron, arra a képtelen belátásra juthatnánk, hogy az (egyes) egyén számára (a művészetben? vagy netán más egyébben is?) általánosan véve más a hasznos, mint az egyének összessége számára. De ez a kérdés, bár benne gyökerezik, már túlmegy a Karinthy-problémán, még inkább annak a versnek a kérdésein, amelyről itt szó lesz.

Elég itt annyi, hogy ez az – úgy látszik – valóban „unanime” konfliktus Karinthy életművén a szokásosnál is élesebben ütközik ki. Talán még sohasem volt nagy sikerű író, akinek sikere kevésbé lett volna az író legfőbb értékeinek sikere, mint Karinthyé. Ezt a mágikus évforduló egy pillanatra mindig felvillanó (aztán oly sokszor mindjárt ki is hunyó) felismerésének fényénél egyre inkább így látjuk. Karinthy életművének kialakulása szempontjából azonban az a lényeges, hogy ő maga – nem kevés önuralmat és önmegtartóztatást kívánó éleslátással – kezdettől fogva felismerte ezt. Az egyetemes emberi sorsra vonatkoztatva, már a Krisztus vagy Barabbás? szívszorító kérdésében. Közelebbről a művészetre és a saját művészetére nézve pedig, köznapi közvetlenséggel, az Így írtok ti második, 1920-as kiadásának előszavában, ahol ez olvasható: „A magam részéről, bár ez lényegtelen, őszintén bevallom, jobb szeretném, ha inkább semmi nyoma se maradna annak, amit éltem és írtam, mint annyi, hogy »Így írtok ti« az én nevemhez fűződik.” Holott sokáig, ha nem mindmáig, leginkább ez fűződik nevéhez. A Magyar Irodalmi Lexikon is így tudja 1963-ban: „Ez a könyv mindmáig K. legnépszerűbb kötete.” Ő maga kezdettől fogva ez ellen a népszerűség ellen lázad (annál inkább, mert, természetesen, ellenállni sem tud a népszerűség vonzatának). Amint látható, még azon az áron is, hogy igazságtalan művéhez, önmagához, sőt a közönséghez is. Hiszen a maga nemében az Így írtok ti is remekmű; nem is csak a közönség, hanem legjobb írótársai szemében is. De lázadása nem is az Így írtok ti ellen irányul. Inkább az ellen, hogy: így ítéltek ti! – így láttok engem ti! – így disztingváltok ti! – A sikerben róla így kialakult kép elleni lázadása végigkíséri a pályát és a művet, s annak kulcspontjain a mű markáns mondanivalójává lesz. Lázad ellene – és egyben meg is adja magát; meg kell adnia magát annak, ami ellen lázad. A lázadás sokszor észrevétlenül maradt csúcsteljesítményeit hozza létre, a megadás az átlagteljesítményt, amely állandóan azonos szinten tartja sikerét és lázadását egyaránt. Mindjobban kezdett hasonlítani ahhoz a képhez, amelyet elutasított, de valahányszor ráocsúdott erre a hasonlóságra, akkor és abból születtek újabb remekei. Kivált élete utolsó éveiben, a betegség és csalódás mélypontján. A kor és a lét kritikája itt az önkritika magaslatára szökken. Karinthy, a kor magyar íróinak kedvelt Ibsen-idézetét véresen komolyan véve, „ítélőszéket tart önmaga fölött”, a folytonos számadásban a tálentomról, a végső kétségbeesés palackba zárt üzeneteiben. Karinthy az a nagy író, aki igazi írói nagyságát annak a mélyen átélt kudarcnak a felismerésében leli meg, hogy nem lett, és miért nem lehetett igazán nagy író. (Miközben és miáltal mégis nagy íróvá lett.) Néhány novellisztikus parabolájában, amelyek legnagyobbrészt és szövegszerűen inkább a prózaköltészet, mint az elbeszélő próza nyelvén beszélnek, és néhány nagy versében, amelyek egy addig ismeretlen versnyelven beszélnek. S ahogy novellái az anekdotikus-drámai magyar novellától elütő lírai-paradigmatikus-filozofikus jellegükkel maradnak idegenek és sikertelenek irodalmunk közegében, a Krisztus vagy Barabbás?-tól az Esik a hó-n, a Csók-on, a Ballada a néma férfiakról címűn keresztül a Cirkusz-ig – versei a nem avantgárd természetű, a sorokat mintegy a latin próza „metricus clausuláival” záró, a kollokviális városi nyelvet biblikus emelkedettséggel, a vulgaritást pátosszal vegyítő szabad vers által árvulnak el a két háború közötti magyar költészet egyfelől klasszicizálódó, másfelől népiesedő két családja között. S a rákövetkező korszak vagy korszakok természetesen még kevésbé kedveztek nekik. Az Üzenet a palackban így még azt a magányos és egyszeri üdvözlést se nyerte el, amit első verseskötetének Babits cikke juttatott. A Hét évszázad magyar versei legutolsó és legbővebb antológiájában (1972) ennek az új lírai ihletnek egyetlen terméke sem kapott helyet. S még a XX. század magyar költészete eddigi legjobb, legterjedelmesebb és legutóbbi antológiájában is, amely 1985-ben Vas István válogatásában jelent meg, mindössze egyetlen vers tanúskodik róla. Se a Számadás a tálentomról, se a Karácsonyi karének, se az Egy dátum nélküli reggel.

A legutóbbi időben talán némi reménybeli megszorítással, de lényegében máig érvényesnek látszik, amit több mint tíz évvel ezelőtt írtam: „Az Üzenet a palackban költészete máig sem épült be líratörténetünkbe, amely általában oly nehezen fogadja be a »hagyományos magyar verstípusoktól« eltérő versfajtákat. Úgy látszik, az a palack, amelybe a költő, élete végén valóban a költő és nem a versben is tisztes erőpróbára képes nagy prózaíró üzenetét zárta, máig sem került az annyira áhított betűlátó tengerészek kezébe, s máig sem sikerült kidugaszolni.”

 

AZ ITT SZÓBAN FORGÓ vers ennek a kötetnek egyik darabja, mindazonáltal nem annak az új versképzési módnak a képviselője, amely e kötet jellegét meghatározza. Csak annak tömör előhírnöke. Mintegy láthatatlan magva annak a vegetációnak, amely körülötte kisarjad. Körülötte még úgy is, hogy központi helyet foglal el a kötet kompozíciójában, a húsz vershely között éppen a tizediket. Mivel a Karinthy-filológia még nem jutott el a mindössze is igen kisszámú Karinthy-vers datálásáig, a fiatal Karinthy-kutató, Fráter Zoltán szíves szóbeli közlésére támaszkodva állíthatom, hogy a vers 1932-ben jelent meg először, nem sokkal tehát az 1929-es első kötet lezárása és az új stílus első jelentős darabjainak, a majdani kötet címadó versének és a Mindszenti litániá-nak 1931-es megjelenése után. Mégis mintegy közbevetett előhangnak tekinthető e nagyszabású válságköltészethez, amely az első általános gazdasági világválságra adott egyidejű, s az abból majd kibontakozó háborús világválságra adott előzetes válasz: etikai és egzisztenciális. S e minőségében kiemelkedik a kor költészetéből. Egyedülálló voltában is részeként a magyar költészet nagy, háború előtti „számadás”-kórusának, a Jónás könyvé-nek, Kosztolányi Számadás-ának, József Attila utolsó verseinek koszorújában.

 

AKI A VERS CÍMÉT (»Struggle for life«) fennhangon mondja ki, óhatatlanul elhagy belőle egy fontos alkotórészt. Az idézőjelet. Ez annál inkább hangsúlyozandó, mert a voltaképpeni jelentés legalább annyira rejtőzködik ebben az idézőjelben, amennyire kimondatik a közte álló szavakban. Méghozzá nem is egy, hanem mintegy a középkori allegorikus poétika négyes konnotációjával.

 

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál A Tétel és Törvény szerint – Dögödre már hiéna szaglász S a varjú éhesen kering.

 

Az idézőjel első jelentése – amely azt közli, hogy a közé iktatott szavak eredeti nyelvű egyenes idézetet képeznek a modern természettudomány biológiai alapművének címéből – már elárulta: az egyetemes evolúció színterén vagyunk. A kollokviális iróniával olyasféleképp megszólított Lény, ahogy Goethe szólítja meg a Napló-ban az illendő komolysággal megszólíthatatlant – a Pajtás –, éppen alulmarad a „létért való küzdelemben” a megidézett teória „Tétele és Törvénye” szerint. A Goethe-analógia felmerülése arra is utalhat, hogy itt az élőlények életének leg-„obszcénebb”, mert egyszerre legáltalánosabb és legtitkoltabb Tényéről van szó, amelyet a „Tétel és Törvény” körülfog. A Lény befejezte az ebben a küzdelemben való részvételét. Úgy látszik, természete szerint (ám ez még kérdéses) becsületesen megfelelve ennek a tételnek és törvénynek, betöltötte sorsát. Most ott fekszik, a tragikus esethez képest ugyancsak túlságosan kollokviális-frivol kifejezéssel szólvást (hogy már a következő szakaszt előlegezzük egy szó erejéig) „eltángálva”. A két kifejezés azonban éppen a tragikus eset mindközönséges köznapiságát van hivatva jelezni, ha úgy tetszik, a „tragikus” eset nem tragikus, vagyis nem kivételes, hanem éppen banális voltát. Ha úgy tetszik, azt, hogy ehhez a „szín-tér”-hez nem tartozik egyetlen olyan időegység sem, amely ne volna hasonlóan tragikus, tehát végső soron nem tragikus eseményekkel megjelölve. A Lénynek immár csak „döge”, „irhája” található a küzdő- (szín-) téren, amely felé, a hasonló egyetemes metabolizmus hasonlóan egyetemes Tétele és Törvénye szerint, más fajok egyedei közelednek, melyik-melyik a maga karakterisztikuma szerint, „szaglászva” vagy „keringve”, de mindegyik és bármelyik egyaránt éhesen, vagyis az ebben a körforgásban részt vevőkre mindközönségesen és általánosan érvényes legfőbb indulatától („ösztönétől”?) vezettetve. A Lény megszűnt létezni (vagyis azt tenni, amiért szüntelenül küzdenie kell, hogy ebben az állapotában tarthassa magát), maradványai immár más létezők létezésének feltételeit biztosítják. Az első négy sor tehát – számunkra, egyelőre – nem egyéb, mint a biosz egyetemes törvényének, az egymásból élés játszmájának Dramatis Personae-je. Felvonultak a dráma szereplői.

A második négy sor ezután visszatekint a dráma (már lezajlott) cselekményére. A küzdelemre, amely megelőzi az elsajátítást és bekebelezést.

 

Nem is a falka volt erősebb, Apró vadak tángáltak el – S hogy irhádon ki osztozik most Véreb? Veréb? Nem érdekel.

 

Kiderül, hogy az ominózus küzdelemben (a „létért”) a Lénynél nem is a vele egyenrangúak tömege, hanem a nála kisebb, és bizonyos (közelebbről meg nem határozott és meg nem határozható) szempontból alacsonyabb rendű, ám az ő legyőzésére mégis alkalmasabb, mert jobban alkalmazkodott apró lények serege bizonyult erősebbnek. Ám ez végső soron elhanyagolható körülmény. Mindenekelőtt a lények egyetemére nézve. Ám – s ez már rendhagyó mozzanat – itt magára az alulmaradt Lényre nézve is. Véreb? Veréb?, nem érdekli. Még őt sem. Mi érdekli tehát? Úgy látszik, nem önnön léte fenntartásának „érdeke” az ő érdeke. Mi lehet az a másvalami? Ami, íme, egyszerre botrányosan megbontani látszik a mindennél egyetemesebb érvényű „tételt és törvényt”? Éppen az az, ami őt érdekli. Hogy miért szűnt meg alávetni magát, s miért nem érdekli a fenti – véreb? veréb? – alternatíva eldöntése sem?

A harmadik strófa leszögezi e tényt. Majd az okát kezdi keresni.

 

Öklöd, mikor lecsapni kellett Mindig megállt a féluton – Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem. Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

 

A négy verssoron ötször egymás után kiütköző kérdőjel, s a rájuk következő két tanácstalan válasz, amely csak alakilag válasz, jelentése azonban éppen az, hogy nem válasz, hogy nincs válasz, azt mutatja, hogy ez a keresés nem jár, s mintha nem is járhatna eredménnyel. Már itt megkockáztathatunk előzetesen annyit, hogy, úgy látszik, az emberi lény kiválik a többi lény közül, de nem azzal válik ki, hogy feleletet talál a létre, hanem azzal, hogy kérdésessé teszi. S ezzel a sejtelemmel (a versben) a végtelen számú fajok és fajták eddig arctalan egyede (melyet bármely más faj – véreb vagy veréb – egyedei egyformán eltángálhatnak) felismerhető arcot nyer. A szakasz csupán egy genusra, a hominidákra vonatkoztatható testrész – „ököl” – és ugyancsak arra vonatkoztatható – „félúton megálló” – mozdulat megnevezésével indul. S a továbbiakban már nem is testmozgások, hanem olyan lelki-szellemi mozgások, tulajdonságok és folyamatok megnevezésével folytatódik, amelyek, jelenlegi tudásunk szerint, a létező fajok közül ugyancsak erre az egyetlenre jellemzők. S ezt kísérően, az egyes szám második személyű alany első személyűvé alakul át. A Lény – Személlyé. A Személy – Egyéniséggé. Egy olyan faj egyedévé, amelynek egyedei szignifikáns módon differenciáltak. Amely az említett fejlődési teória által leírt folyamatban nem elsősorban fajként – vagyis e leírt folyamatnak megfelelően –, hanem egyénként – és egyénenként különbözőképp – viselked(het)ik. Pontosabban: ahol a faj viselkedésformája az egyéni viselkedések sokaságában valósul meg. Ennek az új fajnak, vagy egyes egyedeinek a saját maga által teremtett, s épp annyiszor kétségbe vont, mint ahányszor tételezett eszméi vagy fantazmagóriái, „szabad akarata”, „kategorikus imperativusza”, „világbanléte”, „szituációja” stb. szerinti ilyen vagy olyan választásokban. Itt éppen minden biológiai létező alapkérdésében, a „lenni vagy nem lenni” alternatívájában kényszerül döntésre. Amelyben minden más lény „ösztönösen”, a természetében rejlő „Tétel és Törvény” szerint, csak egyirányúan, az élet folytatása irányában képes választani. Vagyis nincs választása. Itt azonban választás történik. Mégpedig határozott és okadatolt választás. Amely egyszerre fakad megnevezhetetlen indulatokból (mint e harmadik szakasz mutatja) és axiomatikusan megfogalmazható gondolatból (a negyedik szakasz két utolsó sorában). Döbbenetesen rendhagyó választás. A „nem-lenni”-é, a „nem-létért való küzdelemé”. Miután azonban létezni csak létezők létezhetnek, ez a valami, ami nem a lét, csak valami más lét, másvalaminek a léte lehet.

 

A VERS harmadik szakaszában tehát megtörténik a profán epifánia. Végbemegy az anthropogeneszisz. Négy sorban négy- (vagy negyven-) millió év. Megszületik a Kreatúra, amely nem vesz részt „a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradásának” drámájában. Egy másik dráma szereplője lesz. Amelyben a fennmaradást, ha úgy esik, a fenn nem maradás választása segítheti elő; ahol a saját „természetes kiválasztásának” folyamatában gyakran éppen nem a „legéletrevalóbb” egyedeinek ad preferenciát, hanem az utódlás biztosítására képteleneknek, nyomorékoknak, maguktehetetleneknek, fülüklevágóknak, sínek alá fekvőknek, akiknek neve Michelangelo, Hölderlin, Van Gogh vagy József Attila.

Íme, a címben szereplő idézőjel második jelentése. Az ember megjelenése idézőjelbe tette a „struggle for life” „tételét és törvényét”. Olyan esemény ez, akár a bűnbeesés; kiűzetés egy – igaz, pokolnak is beillő – paradicsomból. Karinthy verse egy miniatűr Ember Tragédiája. Csak nem a Biblia, hanem egy Darwin szerinti világteremtés Emberéé. S egyben a Tragédia születése is. Csak nem a zenéből, hanem valami annál is ősibből. A Gondolatból.

 

MERT MÁRIS ITT az újabb kérdés: az idézőjelbe tétellel az Ember vajon meg is semmisítette-e a törvény érvényét? Hiszen ővele történik, ami most itt megtörtént. Ő az alulmaradt, az eltángált. A saját faján belül folytatódó küzdelemben. A vers első két szakaszában látott és eddig közvetlen „valóságnak” látszó színtérről kiderül, hogy csak „költészet” volt; egy új, ehhez a másik Lényhez rendelt új dimenzió. Pontosabban: a költészet varázslásának egyik hókuszpókusza a sok közül: metafora.

Az emberek közt is tovább, ám másként továbbfolytatódó harc képes kifejezése. Amely harc éppoly ádáz, mint amelyből kivált. De kivált-e valóban? „A szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája”, mondja ezeknek a fejlett hominidáknak egyike (Rimbaud). Lehet, hogy a „szellem”, vagyis a „legemberibb” szubsztancia éppúgy viselkedik mégis, mint a létezők összessége? Talán mégsem. Mert közben felteheti magának léte alapkérdéseit: a „miért?”-et és a „vagy-vagy”-ot. Azt, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, miért tud úgy is viselkedni, ahogy ez esetben viselkedik, miért lehet és kell így viselkednie, vagyis a „struggle for life” tételével és törvényével ellentétesen. Lázasan kereste, s úgy látszott, végképp nem sikerül megtalálnia rá a választ. Aztán – ugyancsak az ő fajspecifikus találmánya, egy frenetikusan elhelyezett retorikai figura alkalmazásával – mégiscsak egyszerre rátalál. „Talán csak undor.”

 

Talán csak undor. Jól van így is. Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen. Inkább egyenek meg a férgek, Minthogy a férget megegyem.

 

Mert, miközben az egyetemes evolúció s ugyanakkor az emberi világot dúló véres konfliktusok színterén vagyunk, ez egyúttal a költészet színtere is. A szokványosnak mondható négysoros szakaszokból álló versalakot kitöltő nyelvi anyag, minden legkisebb egységben és minden szintjén megformálva, felülemelkedik és túlnő önmagán. S mi másban konstatálhatnók a költészet abszolút jelenlétét, ha nem ebben? Nem mintha ez a nyelvi anyag a szó közkeletűbb értelmében poétikus volna, ebben a közkeletűbb értelmében volna poétikus. Narráció helyett megidézés. Lírizmus helyett szillogizmus. Szózuhatag helyett mondatszerkezet. Jakobsonnal szólva: „a grammatika poétikája és a poétika grammatikája”, amely a két zárósor szétnyíló s egymásba forduló kettős alakzatában jut el a csúcspontjára. Stilisztikailag és szemantikailag egyaránt. Ez a két sor – ismételjük meg:

 

Inkább egyenek meg a férgek, Minthogy a férget megegyem.

 

– kettős egységében olyan, mint a Ginkyobiloba fa levele, vagy mint Goethe verse a Ginkyobiloba leveléről. Ez a két emblematikus zárósor a szerkezet csúcspontja és a vers csúcspontja egyszerre. „Azt mondhatnám, hogy minden költészet emblematikus”, mondta ki Diderot a költészetről talán a legfontosabbat, amit el és ki lehet mondani. Itt ez a követelmény vagy tulajdonság tökéletesen megvalósul. A két sor egy határozó és egy kötőszó tengelyén megforgatja a mindkét sorban szöveg szerint azonos mondatrészeket, s ezzel a forgatási nyomatékkal ugyanaz az állítmány megcseréli a két sorban az alanyt és tárgyat, amelyre mindkettőben vonatkozik. Végleges esztétikai fogalmazását adja egy egzisztenciálisan megélt erkölcsi diatribének. Idézzük fel még egyszer:

 

Talán csak undor. Jól van így is. Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen. Inkább egyenek meg a férgek, Minthogy a férget megegyem.

 

A vers legnagyobb találata azonban mégis a negyedik szakaszt nyitó, már említett retorikai figura, hüperbaton. Mi a hüperbaton? Szavak és gondolatok elhelyezésének kimozdítása várható menetükből és elrendezésükből. Hüper és baino: túllépés, átvetés, ugratás, egészen frivolan szólva: utánlövés. Egy tapogatózó sorozat után a tétován biztos telitalálat. A last but not least kapitális esete. Gyakran idézett paradigmatikus példája, mikor Corneille-nél Horace azt mondja: „Albe qui veut. Et Rome.” Mondhatná úgy is: Alba (értsd: a Rómával szemben álló Albalonga) és Róma egyet akar. De akkor elveszne belőle a huzavona, a taktika, a sokféle manipuláció, amely az egyet akarást megelőzi (s – előre érezhetően – újra fel fogja borítani), a politikai szenvedély és a szerelmi szenvedély kétes viaskodása. Vagyis a költészet. A dráma. Ugyanígy, ha a Karinthy-vers kérdező-kereső, most már véglegesen első személyű alanya a felsorolt kérdések sorának egyik tagjaként említené a végre megtalált undort, akkor éppen a rátalálás mozzanata maradna ki belőle, a hihetetlen döntés döbbenete, a megdöbbenés felverte csend, a csend visszhangzó tere. Aminél meg kell állni. S amit további felhangokkal gazdagít az etimológiai értéke szerint az állítást gyengítő, helyi értéke szerint azonban azt felerősítő, a bizonyosságot éppen bizonytalanságot idéző jelentésével sugalló határozószó és a megszorító értelmű kötőszó: „Talán csak…”. Milyen semmiség. Éppen csak az életnél, a „lét”-nél lesz fontosabb. Ennek az utánvetett mondatnak minden egyes hangzója külön hangsúlyt kap. A költészet általában ilyen semmiségekben manifesztálja magát. Vagy még semmibb semmiségekben. Kihalássza a nyelv áttekinthetetlenül nyüzsgő tenyészetéből (az állatnevek beláthatatlan szótárából, mint egy bozsgó halastóból) az effajta véletleneket: véreb – veréb, hogy egyetlen ékezet eltolásával szélsőséges ellentéteket oltson ugyanazon néhány betű és hang sorába. Vannak, akik „komoly” témához és „magas” költészethez „méltatlannak” ítélik az efféle rögtönzött szójátékokat. Bizonyára nem emlékeznek arra, mikor Platón Agathón nevével játszik, majd ezzel a fordulattal indítja el a Lakoma következő elbeszélését: „Pauzát vőn Pauszaniász; a bölcsek tanítanak így azonos hangzású szavakkal játszani.” (Jánosy István fordítása, kiemelés tőlem.) A sorozatosan félve-kutatva fellobbantott egyszavas kérdések fénycsóváit a hasonló árnyalatú egyszerű tagadó mondatok sora oltja ki könyörtelenül. (Jóság? Gyöngeség? Szemérem? stb. – Nem érdekel. Nem értem. Nem tudom.) Hogy végül utat nyissanak az egyetlen állításnak, amelynek kezdeti bizonytalanságát majd ugyanúgy háromszoros megerősítés oszlatja el, ellentétes párhuzamként: Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.

A szövegben szakadatlanul láthatatlanul működő „gyenge és erős” kölcsönhatások e bonyolult hálózatát hosszan lehetne fejtegetni. De talán ennyi is elég, hogy lássuk: a „Struggle for life” egyike az utolsó kiállításra került tárgyaknak a „tökéletes” és „befejezett” műremekek fosszíliáiból, amikre olyan lekicsinylően és olyan nehezen titkolt nosztalgiával tekintünk vissza a valóságosnál sokkal nagyobb távolságra sodródott közelmúltunkba. Ebből a mi jelenünkből, amelynek igénye (vagy lehetősége), mint e kor egyik költője mondja (Yves Bonnefoy):

 

Küszöbként szeretni csak a tökélyt, de megismerve megtagadni, holttá feledni. A csúcs a tökéletlenség.

 

Karinthy versében még a tökéletesség igénye működik – talán éppen az utóvédharc körömszakadtig-kitartásának végső erőfeszítésével. A mű alkotását és az élet eszményét tekintve egyaránt. Mert a vers versbeli tökélye csupán a versben megformált magatartás tükörszimmetriája. A vers abszolút-vers-igénye egy abszolút etikai magatartás igényéből nő ki, hogy aztán annak a tükörképévé váljék. Méghozzá egy olyan politikai, kulturális és egyéni válság közegében, amely ezek egyikét se tűri el; s amely éppen ezért tűrhetetlen ő maga számára. Akkor is, ha semmi egyebet nem tud szembeállítani vele, mint éppen ezt a tökélyt.

Mikor a vers a „létért való küzdelem” feladásának okait keresi, először eminensen humanisztikus tulajdonságokban, hagyományos értékekben, illetve (emberi) gyarlóságokban véli azokat feltalálni, a kultúrához tartozókban. Már többször idéztük. Jóság. Gyöngeség. Félsz. Gőg. Szemérem. Végül azonban egy mélyebben fekvő, fizikaibb, tudatunktól függetlenebb rétegben találja meg. Van, amikor a tűrhetetlenség érzete, az undor marad – egyetlen etikának. A nem a létért, hanem emberi mivoltunkért való küzdelem ultima verbája és ultima rációja. Az önfenntartás helyett az önelsajátítás „ösztöne”.

A „Struggle for life”, mint említettem, először 1932-ben jelent meg a Pesti Naplóban; az Üzenet a palackban részeként azonban csak 1940-ben. József Attila utolsó versei a 30-as évek derekán követték egymást. 1936-ban jelent meg magyarul Epiktétosz „kézikönyvecskéje”, az Enkheiridion, nem sokkal később Marcus Aurelius, majd 1943-ban az első teljes magyar Platón is. Csak egy kis szerencse kellett hozzá, s némi szellemi szimat, hogy ezek a magamfajta fiatalember kezébe kerüljenek, s némi ráérzés birtokában máris szinte magától összepárosuljon az olvasóban a „Struggle for life” zárósorpárja József Attila Két hexameterével:

 

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

 

És hogy e kettő szoros kapcsolatba kerüljön olyan mondatokkal, mint az, amely aztán az egész háború alatt belső jelmondatommá vált. Szókratész védőbeszédének mintegy az egészet összefoglaló főszentenciája ez, de én nem úgy jegyeztem ki magamnak, ahogy az eredeti platóni szövegben áll, hanem ahogy Epiktétosz idézi a kézikönyv utolsó mondataként:

 

 

(Anütosz és Melétosz megölhetnek, de ártani nem árthatnak nekem.)

 

A fordítást a magam kedvére kicsit ki is igazítottam, s most is e kiigazított formában idézem. Csak mellékesen említve, hogy nálam mind a görög filológiában, mind a filozófiatörténetben sokkal hozzáértőbbek számára érdekes feladat lenne kikutatni, milyen filológiai és/vagy ideológiatörténeti okok, esetleg milyen köztes előzmények eredményezhették azt a csupán árnyalatnyi, mégis fontos eltérést a platóni és az epiktétoszi változat között. Számomra mindenesetre az epiktétoszi marad az „igazi” szókratészi változat (bár feltehető, hogy az eltérés éppen a kettejük közti gondolkodásmód lényeges különbségének következménye).

Azóta még egy rövid „szent szöveg” került az előbbiek mellé, amely talán a legközelebb áll Karinthy versének legbenső szellemi köréhez, Seneca 14. levelének az a mondata, amelyet akkor talán még elutasítottam volna magamtól:

 

Mit tartozik rád, melyikük győz? Győzhet a jobbik, de nem lehet, hogy ne az legyen a rosszabb, aki győzött.

 

Mert Karinthy és József Attila a harmincas évek közepének Magyarországában a Sztoa méltóságára talált rá újra, mint Európa történetének megannyi sötét időszakában sokan a legjobbak közül. A fogalmazásban és magatartásban egyaránt. És senki se gondolja, hogy ez a visszavonulás a legfőbb értékekhez a fasizmus idején valamiféle defetizmus senkiföldje felé mutatott volna. Az ellenállás egyik belső formája volt, az igazán mélyben született és mélyre hatoló szavak sokszor nem a maguk közvetlen jelentésének irányában hatnak. Joggal írhatta Kerényi Károly a magyar Epiktétosz előszavában: „Tiberius óta ebbe a kemény és mindenkivel – még a bölccsel magával szemben is – kérlelhetetlen tisztaságba húzódik be a sztoikus filozófus, s őrzi lelkének e csodálatos várát, gyakran vértanúság árán”. Tiberius óta… Vagy a huszadik század derekán. A költészet pedig… A költészet, mikor legbensőbb erődítményeit kényszerül védeni, mindig is ezt őrzi. A „tisztaság várát”, amely – Mallarmé szerint – akkor is megmarad, amikor már semmi sem marad.