Somlyó Zoltán: Nyitott könyv – A titkos írás

Az „átkozott költő” (ahogy legismertebb kötetének címében eleve kitüntette – vagy megpecsételte sorsát) a Nyugat folyóirat úgynevezett „nagy” generációjához tartozott. De valamiképpen kezdettől fogva mindmáig ki is lóg belőle. Ennek számos oka lehetett. És van. Külső és belső egyaránt. Körülményei és karaktere. S persze e kettő bonyolult cserebomlása. „Vonzásai és választásai” legtöbbnyire átláthatatlanul összeszövődő hálói. Sorscsapásai és önsorsromboló hajlama. Végül – de nem utoljára: a magyar „irodalmi élet” generációk során át szinte változatlanul fennmaradó „hivatali packázásai”.

A fenti, többé levetkezhetetlen epitetont először a XIX. század második felében felbukkanó francia költészetnek a költői modernitást megalapozó csoportjára mondta ki ugyancsak egy könyvének címében Paul Verlaine. Somlyó Zoltán mintegy harminc évvel azután saját magára mondja ki ezt az óment. És korai haláláig nem tudott kibontakozni alóla. Másrészt az is igaz, hogy már azelőtt, legelső ifjúságában bele kellett kóstolnia ebbe az „elátkozottságba”. Egy kicsit úgy, ahogy Arany János beszél magáról egy kései versében:

Éppen Arany halálának évében született. Ezernyolcszáznyolcvankettőben születtem nyáron én… – ahogy magáról írja, vallomásos lírai költősége mintegy emblematikus közvetlenségével. Az Ady és az említett „nagy” Nyugat-generáció igazi nagyjai közti évtizedben. A középúton. (Ady 1877-ben, Kosztolányi 1885-ben született.) De másrészt, semmiféle középutat nem ismerő, szélsőséges lelkiséggel. Eredendően a szélsőségekbe rohanó természettel – amelyet további még szélsőségesebb helyzetek terheltek. Ráadásul – és újabb szerencsétlen kontrasztként – folytonos konzervatív nosztalgiákkal is. Nem az akkori „nagy” Magyarország valamelyik éppen akkor virágzásnak induló, modernizálódó városában, még kevésbé a még nagyobb fellendülésnek indult fővárosban született, mint azok. Hanem egy eldugott délvidéki, drávaparti muraközi kis faluban, a horvátországi Alsódomborún (hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul), kishivatalnoki zsidó származású családban. Apja (vagyis ez utószó írójának nagyapja) fűrészgyári könyvelő volt. A családnak a magyarsághoz való szoros, csaknem proklamált (millenniumi /?/) kapcsolódását mutatja, hogy a csak kevéssé magyar, túlnyomó részt horvát, sokác, bunyevác lakosság zavart nyelvközegében mindhárom fiúgyermeküknek a szokásos közös európai nevek helyett csupa ősmagyar nevet adtak; sorrendben: Árpád, Géza, Zoltán. E külsőségnek azonban sokkal bensőségesebb tartalmára érez rá pályája huszonötéves ünnepén legkedvesebb barátja, Kosztolányi Dezső, mikor köszöntő beszédében éppen ezt emeli ki: „Van neki egy bűvös szótára, mely magában foglalja a magyar nyelv ékköveit. Ez a legkisebb benyomásra rázkódni kezd, mint a kaleidoszkóp. A szavak szeszélyesen – s úgy rémlik – véletlenül egymás mellé hullanak, gyöngy és emlék, virág és szív, szalag és seb – majd fehéren, mint a fagyott könnyek, majd pirosan mint a vérrögök, s olyan színesen mozgó eleven ábrákat raknak ki, hogy e meglepő találkozás láttán fölujjongunk, a teljes sikert üdvözölve.” A szavaknak ezt a „meglepő találkozását” a közeli barát és zseniális versértő szinte profetikusan fedezte fel, mikor még nem is ismerhette a modern költészet egy sokáig ismeretlenül maradt ősének ugyanerre a szintagmára feszített metaforáját a modern költészet szerkezetére vonatkozóan. S valóban: Somlyó Zoltán költészetének spontán vagy megrögzött értetlenjei (kezdettől fogva máig akad mind a két fajtából) éppen ezért és ezen a címen szeretik kiszorítani őt az első sorokból. Legfőbb erényei miatt, és persze, többféle gyengeségei ürügyén. Selymes és bársonyos simaságú sorai miatt, amelyek sokszor keleti, perzsa, indiai, arab költészetek megsejtett átvételeivel különösen a sokszótagos, keresettnek látszó, ám keresetlenül daloló rímekbe torkollnak; más helyen viszont, a „Földfia: barbár…!” artikulátlan vulkánkitörésein botránkoznak meg; vagy a Jajgató Felicián kibírhatatlan jajgatásait, és nem is csak a szavak szokatlan, illegális „meglepő találkozásainak” merészségét nem tolerálva, ami olykor valóban nem csak a bálványozott Baudelaire, hanem az általa sem ismert Lautréamont döbbeneteit zúdítja bele, „szerencsére” (Komlós Aladár szerint), az új magyar költészetnek szélsőségeket kerülő medencéjébe; de közben éppoly meglepetést szül könnyed visszatérése a magyar népdal, a francia sanzon, a német romantikus Lied éppen elavult formáihoz, vagy hogy, ezzel szemben, nem ijed meg a még könnyedebb kuplék újdivatú frivolitásától sem. (Kis kitérővel: csak ez utóbbiakból magyarázható /amit mellesleg csak egy nagy lélegzetet véve tudok itt felidézni/, hogy az egész fiatal parasztköltő, Erdélyi József /önéletrajzi elbeszélése szerint/, mikor Erdélyből gyalog Pestre jött az 1918-as őszirózsás forradalom idején, megérkezésekor azonnal a New York Kávéházba ment, hogy Somlyó Zoltánnal találkozzék; s hogy apám halála után kiadott válogatott verseskötetének élén [1937-ben!] az ő sirató verse olvasható. Valamint, hogy a másik, írónak készülő fiatal parasztlegény-kőmíves, Szabó Pál szintén arról beszél önéletrajzában, hogy élete első igazi olvasásélményei a Friss Újságban megjelent Somlyó Zoltán-versek voltak.)

Mindez együttvéve arra mutat, hogy Somlyó Zoltán költészete ziláltabb és szélsőségesebb képet mutat; egyszerre diabolikusabb és angelikusabb, mint legjobb Ady utáni társaié. Amit majd a kései értő utód, Tandori Dezső fedez fel, és ezzel a két tanulmány-címmel foglal össze és különít el: Somlyó Zoltán közelítése és Somlyó Zoltán rendhagyósága. De egyben azt is, hogy ez a költészet váratlan magaslatairól egyszerre csak ugyanolyan váratlanul tud belebotlani a banalitás kátyuiba is, és, ha lehet ezt mondani, spontán „zsenialitásából” hiányzik a „zseniális” kiegyensúlyozottság.

Somlyó Zoltánt már születése pillanatában megpecsételte a balsors. Édesanyja harmadnapra belehalt a szülésbe. Gyerekkora, ha nem is „mostoha”, de mindenképpen „nevelő” anya felügyelete alatt folyt le. Akit egyébként őszinte szeretettel, sőt rajongással vállal valódi „anyjának”, például Friderika című versében. Vagy egy későbbiben:

A második sorscsapás éppen „Kanizsán” (Nagykanizsán) éri majd. Apja oda adta gimnáziumba, ahol az 1899–1900-as tanévben le is érettségizett. A város monográfusa, Barbarits Lajos (Nagykanizsa, Bp. 1929) megemlékezik arról, hogy „első verse 1899-ben (a Zala című kanizsai újságban) a szerkesztői üzenetekben jelent meg elrettentő példaképpen, ekkor ugyanis Somlyó még kanizsai kereskedelmista volt”. De arról már nem számol be, hogy részben ezért, másrészt és főként, a már említett provokatív természete miatt az érettségin el is buktatták – méghozzá magyar nyelv- és irodalomból. Szendrey Júlia volt a föladott téma – és ő, a hősként elesett Petőfi pártjára állva, minden rosszat elmondott a korán újraférjezett özvegyről. A szigorú atya félig-meddig kitagadta. S így már felnőttsége első pillanatában újra találkozott a születési átokkal. Úgy érezte, most már nemcsak anyátlan, hanem apátlan is lett. Pedig a család azért mégsem hagyta el. Csak még délebbre került. Fiuméba „száműzték”, oda férjezett lánytestvéréhez. Ott kezdte meg hontalan ifjúköltőisége és évtizedes vidéki újságíróskodása hónapos szobáról hónapos szobára hurcolt életét. Fiume, Pest, Nagyvárad, Szeged, Szabadka, Pécs szegényes redakcióiban és bodegáiban. Az ő álma nem Párizs volt, mint legtöbb kortársának. Hanem „…Pest, a nagyszerelmü város!…” – ahogy a Nyitott könyvben köszönti az ámuldozó a fővárost, ő, vidéki városok vendége aki addig csak „Várad: villanyváros!…” világvárosi fényein ámuldozhatott. (Ó mester, drága költő, halott Baudelaire!-jének városába, legtöbb kortárs költőbarátjával ellentétben, soha életében nem sikerült elutaznia. Hiába, hogy ő fordította le magyarra először Baudelaire Utazás című nagy emblematikus versét; amelyről Karinthy azt írta nekrológjában, hogy „Baudelaire ’Voyage’-át németből fordította, mert nem tudott jól franciául, s ez a fordítás, állítom, hűbb és inspiráltabb mása az eredetinek, mint a német.” És hiába adta a Nyitott könyv első fejezetének is az „Utazás” címet.)

Az 1916-ban íródott Nyitott könyv, melynek műfaját a szokatlan lírai pamflet meghatározással ruházta fel az alcímben, eddigi életvonalának kanyarait rajzolja fel az epika cselekményességébe szorítva féktelen lirizmusát. Egy Előhangot követő három Részben próbálva rendezni rendetlen és rendezhetetlen életét. Mintha egy előszobából nyíló háromszobás lakást szeretne berendezni magának. Amire egész életében vágyott. S amit sohasem sikerült elérnie. Helyette – mint a Második részben olvassuk:

A Nyitott könyv valóban nyitott könyvként enged olvasni a magyar századelő gazdag irodalmi pályáin az egyik legszínesebb és legesendőbb s talán legsorsvertebb regényhősének (egy kallódó pesti Rubemprénak) önmagakeresésében, ahogy városok és utcák, szerkesztőségek és albérleti szobák, nők és színházak között ténferegve sehogysem talál magára. Aki nem tud mást, csak énekelni. Bársonyos baritonhangon középfajú (de nem tragikus hangvételű) operaáriákban elsírni nagy kudarcait, kis sikereit. Saját kis magán-Bohéméletét, amely azonban nem csak a magáé. Egy egyszerre nyomorúságos és ragyogó korszaké. Méltán mondhatta róla később Kosztolányi, hogy ez a költemény számára „már a ferencjózsefi idők érett napsütését, messze ezüstfényét, hősi-irodalmi nyomorát őrzi lapjain, oly varázsosan, mint Anyegin Eugen egy másik kor hangulattartalmát”. Varázslata abból fakadhat, hogy annyi méltatlan megaláztatás, mellőztetés és nyomorúság az ének titkos vegykonyhájában „érett napsütés” és „messze ezüstfény” sugárzásává változik.

A „fájdalmas, de nem tragikus” fentebbi megközelítésem, a költő pályájának második felére, fájdalom, már nem érvényes. Alig hihető, de élete hátralevő húsz évében egyetlen kötete sem jelent meg többé. Miközben, hogy megélhetését valahogy ezen a számára egyetlen lehetséges (ám egyébként a lehetetlent kísértő) módon, vagyis versírással fedezni tudja, csak úgy ontotta a verseket. Továbbra is olykor nagyszerűeket, ám számos gyengén sikerültet is, amelyekből azonban mégis mindig kiragyogott a tehetség egy-egy villanófénye; hasonlóképpen ahhoz, hogy a legszebbeket is sokszor eltorzította a sietség és az állandó íráskényszer.

Az ebben a kötetben olvasható másik hosszú költemény, A titkos írás sem jelent meg könyvben, csak egy alig olvasott sajtótermékben több folytatásban, és ott is félbeszakadva. Csak megírása (1926) után harmincnégy évvel, egy véletlenül előkerült kéziratnak köszönhetve (Magvető Kiadó, 1960). Korai halála előtt néhány hónappal (1936-ban) látszott lehetőség nyílni válogatott versei kiadásához. De akkor már késő volt. Hagyatékában megmaradt a tervezett kötet válogatása. Aztán ez is elkallódott. Válogatott versei több különböző kiadásban csak a felszabadulás után jelenhettek meg, a legutolsó századik születésnapjára, 1982-ben a Szépirodalmi Kiadónál, Réz Pál válogatásában. Azóta még két könyve látott napvilágot. Egyik válogatott publicisztikai írásait tartalmazza (Párbaj és kultúra. Magvető Kiadó, 1986), a másik kiadatlan novelláit gyűjti egybe (Aranykanál. Auktor Könyvkiadó, 1993).

Az utókorba vetett reménye is csak felemásan teljesült. Mint annyi másé, aki érdemes volt és volna rá. A Nyitott Könyvben írta:

Talán e millenniumi szép sorozatban megjelenő könyv nyomán újra felfedezik az olvasók és a kritikusok lírájának még most is árnyékban rejtőző fészkét.