Robert Graves-díj

1970-ben adták ki először, most adjuk ki huszonötödik alkalommal a magyar költészet Robert Graves-díját. E félig-meddig ünnepi alkalommal első gondolatunk a különös alapítóé legyen, aki e különös alapítványt tette volt: első, s mindmáig egyetlen eset, hogy egy világhírű külföldi író magyar költői díjat alapít. Feltehetően – s amennyire tudom – ritka eset más irodalmakban is.

Másodszor mondjunk köszönetet Csepei Tibornak, lelkes szponzorunknak, aki immár a harmadik évben menti meg díjunkat a megszüntetéstől, miután Robert Gravesnek az alapítvány céljára elkülönített járandóságai kimerültek, s a család a megváltozott körülmények között nem látja fontosságát a díj további fenntartásának. Tisztelet tehát és köszönet a művészetpártolónak, Robert Graves nevében is.

Tóth Judit, akinek kuratóriumunk (Lakatos István, Lator László, Vajda Miklós és jómagam, szimbolikusan az első kuratóriumot alkotó feledhetetlen barátaink, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor nevében is) az ez évi, mintegy jubileumi díjat egyhangúan megszavazta, nem a felfedezendő költők sorába tartozik. Annál inkább az újrafelfedezendők közé.

Ha irodalmi díjaknak van, lehet valami szerepük, feladatuk, netán olykor-olykor „küldetésük” egy irodalmi életben, az bizonyára az a figyelem, amellyel rátapintanak a méltánytalanságokra, s amennyire ez lehetséges, igyekeznek ezeket korrigálni. A Graves-díjat odaítélő bizottság kezdettől fogva – és bizottságai folyamatosan – ezt igyekeztek szem előtt tartani. Még akkor is, ha ezzel némiképp meg kellett sérteniük az alapító különleges, szép, ám betarthatatlan klauzuláját. Ki tudja kiválasztani egy év „legszebb” versét? Annyit mégis megtartottunk a betarthatatlanból, hogy szem előtt tartva e különleges követelményt, nem egy sikeres költői indulásra, nem is egy betetőzött életműre, hanem egy-egy kiválasztott versre irányzott fénysugárral igyekeztünk kiemelni és fémjelezni szerzője költészetének karakterét.

Ezúttal is ehhez tartottuk magunkat; de, úgy érzem, meg kell említenünk, hogy ez az egy vers, az Orpheus című folyóirat 1993/1. számában megjelent Nisi dominus, nem egészen magában álló. Ha olvasatunk nem téves, elmondhatjuk, hogy ez a költemény egy virtuális ciklus egyik darabja, amely a Kortárs különböző, 1993-as számaiban közölt további öt vershez csatlakozik. Elöljáróban ezeknek is legalább a címét felsorolnám: Isten fiai; Kyrie; Isten némasága; Gloria és Sanctus. Egy egész ökumenikus Mise vagy Rekviem áll előttünk. Nagyszabású zenei szerkezetben.

Csak mellesleg: Tóth Judit évtizedek óta Párizs mellett él és dolgozik. Jól ismerjük a „vidéken” élő magyar (és nem is csak magyar) írók periféria-közérzetét. Többé vagy kevésbé megalapozott kirekesztettség-érzésüket.

Nos, Párizs (London vagy New York, netán Kolozsvár) nem éppen periféria. Ám az otthon függvényében, a magyar irodalom kontextusában lehetséges perifériaként élni meg ezeket is. Kivált azoknak, akik hosszú ideig politikai-adminisztratív diszkriminációt is szenvedtek.

Az ilyen szerény, ám tiszteletreméltó „kis” díjaknak, mint ez a miénk, talán még érzékenyebbnek kell lenniük a közérzet iránt. Így került bele díjazottjaink, méltán mondhatni, méltó névsorába, mihelyt lehetett, már 1986-tól kezdve, a romániai Szőcs Géza és Lászlóffy Aladár, majd az amerikai Horváth Elemér. Mint most Tóth Judit.

E sérült légkör – olvassuk e különös szintagmát a Nisi dominusban. Nem, ez nem arra a „légkörre” és nem arra a „sérülésre” utal, amelyről szóltam. Ebben a költeményben egész századunk perzselő légköre kísért és gyógyíthatatlan sérülése tátong. És egyben Tóth Judit egész költészetének izzó magmája tör fel, hogy mindjárt a vulkanikus kitörések döbbenetbe dermedt, hideg formáiban meredjen fölénk. A kor egyik alapvető érzületének, a pusztulást követő túlélésnek szinte érinthetetlen, izzó és jeges felületeivel. Ez a kötészet valóban az „önkívületig” kitart „obszcén jelenlétének szégyene”, mindnyájunk jelenlétének szégyene mellett. „Szemléletében izzó töredékek.” Pattintott kőhöz hasonlóan éles és kemény szavak. Szorosan egymásba épülve. Úgy, hogy még a „légkör” sem fér el közéjük. Itt is, a versben, mint a vers színhelyén, a „semmi lakhelyén”, „minden tárgy fénnyé fagyott”.

„Az útvesztve hullámzó világban” (ezt is a versből kölcsönzöm) ezt a fényt köszönjük Tóth Juditnak. A költőtől nem is lehet várni többet. Igaz, kevesebbet sem.

S most, mindnyájunk nevében átadom a díjat, Tóth Judit Nisi dominus című verséért, amely, társaival együtt, nemcsak egy díj, hanem egész irodalmunk figyelmét is megérdemli.