A Múzsához
| Nem hívlak én, mint társaim annyian, |
| minden korokban, dicstelenek s dicsők, |
|
kik vértjeid felöltve, győzni |
|
hittek a szörny feledés hatalmán. |
|
| Nem félem én! oly korba születtem én, |
| mely összedönté századok álmait |
|
szánkban a szónak is, így tanított, |
|
| vérünkbe marván a keserű tudást, |
| vinnünk halálig: élni, nem-élni – a |
|
színe előtt ugyanazt jelenti. |
|
| S hogy mennyit ér e szőttjebomolt világ |
| minden csodája, emberi műveink, |
|
gyors századok s az élet, élet |
|
lepkei mámora… Én meguntam, |
|
| hogy napra jő nap s engem e hasztalan |
| vak vágy csigázzon egyre könyörtelen: |
|
szívemben izzó végtelenség, |
|
véges igékbe gyötörni téged! |
|
| Elhallgatok már. Vége a dalnak. Ó, |
| Múzsám, bocsásd el ifju papod, kemény |
|
szolgálatodban ő kifáradt, |
|
add, hogy örökre a dalt feledje. |
|
| Add, hogy feledjem – s kék nyarak és ezüst |
| őszök varázsán ringva, örökre csak |
|
téged tanuljalak, teremtés |
|
daltalan éneke, hallgatagság. |
|
|
| Mit is kiáltott vélem a fájdalom! |
| Eltékozoljam azt, mit a sors adott? |
|
A dal hatalmát?… Meggyötörtél, |
|
Múzsa, hogy ily szavakig jutottam. |
|
| Ó, lélek álma, nagyratörő remény, |
| tökéletes hang, egyszeri csendülés, |
|
melyen megáll s bámész futását |
|
félbeszakítva mereng a hold is. |
|
| Ó, adj nekem szót, édeset és erőst! |
| Adj nékem is, mint nékik, akiktöl e |
|
szók rám maradtak – adj sötét súlyt |
|
s szívszakitó lebegést dalomnak. |
|
| Hogy lenne mély, mint nagy vizek árama, |
| és illanó, mint pára a tó fölött, |
|
játékos és zord, lágy, hatalmas, |
|
mint e világ, keser-édes. – És ha |
|
| nem hallja senki? Kérdi-e tán a nagy |
| tenger, ha feldöng megkeserült szive, |
|
hogy bárki hallja-é?… az isten |
|
rádfigyel, és ha nem, ő sem – akkor, |
|
| zengj akkor is! gyújtsd fel remegő szived, |
| ha nyelned is kell keserü kormait. |
|
Láng és korom, tűz és hamú az |
|
életed: égj porig és lobogjál! |
|
|
|
|