Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt! |
Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva |
élesen ébred a vas – |
mi is álltuk az edzést, |
szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég |
és forrón lobogott köztünk a rémület – |
és forrón lobogott köztünk a rémület – |
álljunk |
hát mi is újra az új tetteknek elébe. |
De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő? |
sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak, |
és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant, |
zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság! |
|
És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek, |
mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és |
nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott |
mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből, |
mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda – |
jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét |
fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá |
és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e, |
hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi |
ékköveit és minden lengő selymei rongyát, |
s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta, |
végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk, |
láttátok-e? |
Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó |
díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad. |
|
Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant |
régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép, |
jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár: |
|
itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint |
mozdulat, ugrik az emberek izmából – |
mozdulat, ugrik az emberek izmából – |
hol a költő, |
most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? – |
és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és |
száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk. |
|
Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén, |
minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak, |
s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas. |
S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó |
roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran |
összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak, |
s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága, |
hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan, |
s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd |
tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra |
csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek. |
|
Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló |
fényben: |
mint buborék, pattannak a régi rab álmok; |
ints nekik egyet: |
rég-holt istenek árnya! |
rég-holt istenek árnya!ints nekik egyet: |
aranyból |
vert hamis érmék! |
kristályok torz fényköre! |
kristályok torz fényköre!vert hamis érmék! |
szédült |
hiperbolák! – |
itt házak lépnek elő, hidak állnak, |
szén szikrázik az éjben, új törvények irásán |
hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére |
mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: |
mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: |
sirályként |
vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak, |
és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel. |
|
|