A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem
tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának – |
egyenletesen hullámzik körülöttem a világ, |
és visszahuzódik újra), mint a rádió hangja, |
|
mely a tengereken át liheg, |
hányan hallgatják szerte a földön e frázi- |
melyekben mégis a népek vesznek óriás |
Egy ölben gömbölyödve sötéten hunyorog |
néha milyen lehetetlen álarcokba rándul a |
egy bajuszos fiú zöld sálban ásít, |
bronz italát mintázza révülten a másik, |
kacag a lány s kétoldalt kezével dobja fel |
(mit mondhat a kedvesének, mikor a testén |
ki az anyja e másiknak, akit mintha nem is |
anya szült volna, de maga a szertelen ne- |
Hogy jegyezzem fel, ami itt csillan e perc |
a csókot, amely talán örökre csendül most |
|
mellettem, mint a pohár; a lágy tojást, |
melynek héja most reped fel, hogy kitárja |
mindig egyforma titkát egy emberi szájba – |
a párás ablak előtt most suhan el valaki, |
|
s mintha az idő megállna, |
emléke, mint egy hajfürt, pillanatig még |
Mint az órjáskerék függő kocsijában, |
mozdulatlanul is érezni a meg-nem-álló |
|
a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon – |
óriás eszmék állnak merő falakon, |
alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő |
s úgy száll el a perc itt észrevétlenül, |
|
de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék. |
|