József Attila
Így látlak, ahogy egyszer láttalak: |
nagysietősen bújva köpenyedbe |
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke, |
mint akit vár a kósza pillanat. |
|
Pedig már rég mázsás magány alatt |
torzult lágy arcod szögletes-merevre, |
és nem várt senki más, csak a sinekre |
tétován tolató tehervonat. |
|
Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad |
a boldogság jogát, bármily nehéz lett. |
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,
|
|
se öncsonkító, zord képzelmeket. |
Mint árulást, szégyelted szenvedésed – |
ráborítottad hetyke köpenyed. |
|
|
|