Dávid király
| „Eredj el, és az úr legyen veled!” – |
| mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát; |
| s ki urad-istenedre szórta szitkát, |
| isten segedelmével elveszett, |
|
| s a kora dicsőség kapuja nyílt rád. |
| De ezután jött csak a nehezebb: |
|
attól futni, kiért győzött kezed; |
| s lett menedéked barlang és a síkság. |
|
| Mert legnagyobb próba nem Góliátot, |
| nem az Ormótlant és Idomtalant |
| legyűrni – de azzal szemben kiállnod, |
|
| ki orvul ellened tör, bár te érte |
| küzdöttél, életedet sem kimélve, |
| s akiért zengett kezedben a Lant. |
|
|
| S aztán királlyá kent a Seregeknek |
| Ura Izráel s Judea felett, |
| számos asszonytól számos gyermeket |
| szerezvén örömödre, s győzedelmet |
|
| ellenségeiden, s olyan nevet, |
| mely fennmarad, bár napjaid betelnek. |
| De te Uriást mégis megöletted, |
| ki – mint te hajdan – érted vérezett. |
|
| S akkor a zord éjben, királyi lantos, |
| így kellett volna esengned Uradhoz: |
| – Ó, végül mért kell elkövetni a |
|
| bűnt, amit kezdetben egész szivével |
| utált s került az ember? Ó, miért kell |
| Dávidnak is Saullá változnia? |
|
|
|
|