Veii Apollón
Holt szobrok közt egyszerre szembe jött, |
csonka jobb lábát lendítvén előre, |
mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe |
lépne, egyenesen az ősidők |
|
aljáról, miknek szavát csecsemők |
gyanánt nem érti férfikorba nőve |
többé az ember; némaság szülötte, |
kinek utódja? rejtélyes előd. |
|
Mint aki rajtam máris túlhaladván, |
lábán két és fél ezredév sarával, |
már utánunkjövőknek hirdeti |
|
az ember dolgát e földön; hogy ajkán |
a vad elmúlás ordas-mosolyával |
a jövendőt tapossák léptei. |
|
|
|