Andrea del Sarto önarcképe alá
Egy pillantás az ón-tükörbe, egy |
a vászonra – egymással így vitázott |
a három arc: az élő és a látott |
s a kettejükből születő, melyet |
|
falamon tükröznek nyár-délutánok |
és köd-foncsorú téli reggelek. |
De rajta nem hagynak semmi jelet, |
míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok. |
|
Együtt voltunk ifjak, te drága társam |
a sötéten lobogó ifjuságban! |
Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom |
|
magamra szépséged. Ó, ha lehetnék |
a változó idők falán ilyen kép, |
a mindig új ifjúsággal rokon. |
|
|
|