Kosztolányi
Apával egyszer együtt vártatok |
délben az iskola előtt. Akárcsak |
egy régi versből, most is ideszállnak |
az utcán kavargó, hűs illatok |
|
s a kettőtökből áradó dohányszag. |
És az az édes büszkeség, ahogy |
azon futtomban felkapott karod – |
és felemelt, hogy a magasba lássak. |
|
Lehet, hogy nem tudtál megváltani |
minket se vétektől, se szenvedéstől, |
mitől roskadnak korunk vállai. |
|
De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves! |
az embert a mély-mély keserüségből |
egy édes pillanatra felemelted? |
|
|
|