Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára
Egy perce csak, tán még egy perce se, |
s már mondanám, mondanám – a halálnak, |
mit az élőnek szégyen, lustaság vagy |
|
nem hagyott soha elmondani… Hát csak |
el nem kerülheti itt senki se |
e csúf csapdát, ott ólálkodik-e |
mindenki mögött ez a rossz varázslat? |
|
Az élőt, ki csak egy jó szót remélne, |
koldulni hagyjuk, mi is kolduson, |
és leborulunk a halál elébe. |
|
Neked már könnyű. Én terhét, mig élek, |
hordom e kimondhatatlan igének, |
mit neked kellett volna mondanom. |
|
|
Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”, |
mikor választottját az isteni |
megértés fényébe öltözteti |
társtalan sötétségében a gyermek. |
|
És látnom kellett téged meztelennek, |
ki pucérságát nem is szégyeli. |
Tudtam is még, a föld kis szennyei |
a tisztára is hogy rákövesednek? |
|
Bántottál, s én is megbántottalak, |
megtagadtál és megtagadtalak, |
ki annyiszor tagadtad meg magad. |
|
S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam. |
Most, végképp műveddé magasodottan, |
oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban. |
|
|
|
|