Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár,
hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll,
felkel reggel az ember s magányába beássa magát,
úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát,
tudom én, hogy akaratod és akaratom
s a tizediké s a tizezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom,
s kiszámíthatatlan erőket idéz föl,
tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől,
attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig,
s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit,
tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog,
hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog,
hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon
mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY,
tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet,
tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet,
tudom én, hogy a magányos, örömtelen öregek
bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket,
hogy, ha más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen,
tudom én, tudom én, s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben,
ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke,
e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betüjébe,
tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány
hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után,
hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén,
s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én,
hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen lüktető, finom artériát,
nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át,
ne is mondjátok, tudom én, de azért
mégis mindezek ellen csak a béke a vért,
csak a béke, a hosszú, a megszakitatlan,
a béke, amely nem puszta szünet a harcsorozatban,
a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott,
a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot,
a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt,
a béke, amely nem rombolni süríti, de szétrobbantja a bárgyu erőt,
a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy hosszú nyári nap,
mikor háboritatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat,
mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve,
mindennek ellenére, amit tudtok s tudok én is, csak a béke,
csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot,
mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog,
csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász,
a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz,
csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár,
aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály,
csak a béke, a béke szelidítheti meg bennünk a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápa-sörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, föld-agyú fenevadat,
mit a háború ránkvadított az évezredek alatt.
|