Psalmus Eroticus^*

A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt

fájdalmas istenfiának

e siralomvölgyében mi mást is hihettek,

az örömükben megfélemlítettek,

mikor gyötrelmes napjaik után az éjben

rájuktört ez az érthetetlen Éden, –

minthogy a Sátán

lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,

s aki gyönyört hal, szügyében hegyével a férfi nyilának,

s csak annál szilajabb létre támad,

bűn szörnye az asszonyi állat?

Mit is hihettek,

míg súgták fulladozva: szeretlek,

s henteregve a selymen vagy a szalmán,

ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,

akikből a reggel szent áhitatot fakasztott,

Ave Maria gracia plena…,

s mégis csak az éj, a

kárhozott hozott rájuk malasztot, –

mit is hihettek, élve e mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-

látszott

világot,

ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase

a vágy meg a törvény, a tett s az ige:

mi is illeszthetné össze a testüket ily félelmes-pontos-gyönyörűn,

ha nem a Bűn?

Te is, ha kérded,

ma is, ha nem érted,

ha egy pillanatra a mindenséget

énbelőlem kiszakadni, temagadba-szakadni érzed,

s ha utána lassan kiválik körülöttünk a kettőnkön-kívüli élet:

pohár az asztalon, fény a poháron, ablak,

ablakon túl a hajnali járat –

nem ránt-e magához karja valami testetlen aggálynak,

nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,

az emberfiának

keresztje nem nyúl-e utánad?

Mintha felszaggatnám az ereidet,

mintha én lennék gyümölcsös húsodban az ágas ideg,

mintha újra egysejtűvé egyszerűsödnék bennünk

a százrétü szövet.

De minek?

Ketten

egymássá-teljesedetten

(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?

párzásban? kétségbeesésben? valamiben, aminek neve hiányzik?)

beteljesítünk-e valami mást is?

Van-e közös Térítő a naprendszerekben

hasadtól az Aldebaránig?

És vissza?

Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,

mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,

a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?

Tested meg a sár között, mely a katona iszonyú szeretője?

A mozdulat között, amivel fejed a vállamra dől le,

s aközött, amivel a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?

A szó közt, melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,

s a vezényszó közt, amelyre, orvul fölébük repülve, kioldják

a bombát?

Többek

leszünk-e rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,

a mámoros összeadásban,

ahol a kettőből egy lesz (hódításban-e? meghódolásban?) –

vagy kevesebbek?

Vagy semmit se keressek

azon a túlon túl, ami a testem, a tested?

Szerelem, aki voltál,

valláselőtti hitek katakombáiban misztikus oltár,

főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál

leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,

pellengér és paradicsom,

ahogy az egyszerü ténynek,

hogy az élőlények szervei csodamódra egymásra-mértek,

(miként épp 300 000 km/sec sebessége a fénynek,

s miként e gondolatok úgy hordják magukban a rímet,

mint a sejtet s a petéket,)

– ó, mindenkori emberi végzet! –

mindig fekete ebként sarkába szegődik a mefisztói képzet.

Csodás-szép,

húsunkba-csomagolt ajándék,

ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,

ne a legutolsó menedék,

a bombabiztos fedezék,

míg egymásra omlik a föld meg az álom, a város, az ég;

ne a mentség,

ha már úgy látszik, nincs ami megvéd;

légy a minta,

a mindig-ép, – mindig-cserepekre-tört álmainkra,

a mindennapos bizonyság,

hogy magához igazítja

még-be-nem-töltött sorsát

a teremtés mindenkivel-megosztott gyönyörü titka.