Bálint fiamnak – születése előtt

…Elég volna megfejtenünk az Embert,
hogy megfejtsük a Mindenséget, – mint
ahogy a Mindenség megfejthetetlen marad
mindaddig, amíg nem sikerül megfelelő
módon elhelyeznünk benne az Embert,
mindenestül, torzítás nélkül, –
a teljes Embert, vagyis nemcsak testrészeivel,
hanem gondolkodásával együtt.
 
[Teilhard de Chardin:
Az ember helye a természetben]
 
Kilenc hónap
és – ötszázezer év
Harminchat éve múlt, hogy megszülettem.
Apám rég meghalt. S a gyermek, ki engem
sirat el egykor halott apjaként,
épp most jár végig vak homályban ötszáz-
ezer vagy ötmillió évet, mielőtt más
lusztrumokon át látja majd a fényt.
Még a magzatvíz mikro-óceánján
úszik, hullámzó moszat, sűrü páfrány,
ikrás korall, alga, kétéltü gyík.
Burok-egén hormon-holdak cikáznak:
csöpp mindenségét szétvető gigásznak
sugárzásukban így növekedik.
S te drága test, ki vágyam befogadtad,
őstenger, csillag-köd, földmélyi barlang,
titok héja, min áthatolt a mag –
ki kitágít téged ötszázszorosra,
a bolygó-paránynak mi lesz a sorsa,
ha majd naprendszeredből kiszakad?
 
 
 
Szerző belép
legrégibb ismert
ősének szülőhelyére
…Álltam a barlang szélén, mit keletre
fordulva vájt, ki végül itt vetett le
embervoltáról majmot és bölényt.
Csont-csupasz csúcsok fölöttem s alattam:
ott álltam s úgy éreztem, hogy burokban:
az emberiség zord anyaölén.
Nem messze Pekingtől, Csu Ku-tienben,
egy kínai lányka nyomába mentem,
magam-elvesztve itt a széditő
messziségben s e lélegzetvevően
megsűrüsödött nyomású időben,
mely merőn állt köröttem, mint a kő.
A lány beszélt, lelkesen magyarázott,
szolgálva az idegent, a barátot,
hogy ez meg ez itt az és az a „kor” –
s a szél, mely a szomszéd szirtről zudult át,
ötszázezeréves tüzek hamúját
fújta arcomba a kőfal alól.
 
 
 
Születendő
gyermekéről –
és mindazokról,
akik születnek
és meghalnak
Mi lesz a sorsa? – kérdezem, ha áthat
hasad falán a csöpp majdani lábnak
érverésnyi puha mozdulata.
Mi lesz a sorsa? – Mit akarsz a sorstól?
Ijesztőn állja az időt a foszfor,
mész és szaru, lábujj és koponya.
Ötmillió éves halak gerince
libeg a kőrétegben úszva, szinte
érzed, ahogy farkával errehúz;
elejtett állatok lerágott csontja,
mintha tegnap hányták volna halomba,
s tojáshéj, melyből most bújt ki a strucc.
Mind élt és tette, ami volt a dolga,
vágy feszítette, szükség szoritotta,
örök külső s belső nyomás alatt
lett a falánk anyag mind szervezettebb,
sajgó hálójává az idegeknek,
mik közt most vergődik e gondolat.
 
 
 
Arról, hogy az
emberi gondolat
egyaránt hasonlatos
a magzathoz,
és az anyaméhhez,
amelyet önmagánál
százszorta nagyobb
gondok feszítenek
Vergődő gondolat! százszemü háló
hurkában tehetetlenül ziháló,
fogoly állat! mikor nősz ki te is
alaktalan, kocsonyás tömegedből,
puhány-léted mikorra emeled föl
a kétlábú, büszke gerincesig?
Hányféle rabság ketrecébe zárva
mérnéd magad a végtelen világra?
Nehézkedés köt és sejtés repít
galaktikák minden szédületén át,
s tiltón rádzárják az ionoszférák
árammal töltött drótsövényeik.
Ha egyen átlépsz, mind megújra börtön:
naprendszer-logika, neutron-ösztön…
Perceidet eónok feszitik,
s te szörny-magzat, már embrió-korodban
terhesen, anyaméhre-tágitottan
vajúdod új meg új kétségeid.
 
 
 
Testünk dicsérete
– s az érte való
örökös aggódás
Mint repülőgép, mikor fordul ívben –
az ég zuhan, ferdén a föld kibillen,
az ingó űrben biztos part sehol,
csak a tested, csak az marad alattad
az őrült időben szilárd alapnak,
e kétütemben lüktető motor.
Szárnyas szerveink! forgó, pontos ízek,
fénylő érzékek, kik száguldva visztek
a semmiből megint a semmibe,
de úgy, hogy közben mindig véglegesnek,
öröknek éreztetitek a percet,
melynek pedig már nincs emléke se.
Hányszor figyeltem lélegzet-veszetten
magamban s azokban, kiket szerettem,
ideg és agy feszült egyensulyát,
savak, sók, nyirkok veszélyes szürését,
az ütőér törékeny lüktetését –
ha most megáll? ha most nincsen tovább!…
 
 
 
Tudom, hogy
a virág – virág,
az ember – ember;
de miért éppen az?
S mégis, egy újszülött mily bizonyosság!
A semmiből készen kibukkanó láb,
két szem, gerinc, fej, csöppnyi nemi rész.
Máris mintha öröktől fogva lenne,
és el sem képzelhető másmilyenre,
sír és kapkod, kiválaszt és emészt.
Volt egy növényem, hosszú szárait le
két Janus-arcú virág húzta: Hippe-
astrum = Lovagcsillag = Hölgyliliom.
Aztán elhervadt s csonkán ott maradt a
cserép kis földbe ágyazva a hagyma;
s egy évre rá a levél-csonkokon
új sziklevél sarjadt és közte máris
– hinnéd-e? hisz a „várható”, „reális”,
érzed-e? a leghihetetlenebb! –
nem kobra, nem, nem is hétfejü sárkány,
ugyanaz a virág nőtt karcsu szárán,
oly csökönyösen, mint az őrület.
 
 
 
Félelem attól,
hogy akik mindent
oly könnyen
elintéznek, ezt
a kérdést is
könnyen elintézik
Miért ilyen, mondd? mért épp ilyen? – azt mondd,
ki fölénnyel – s rosszul! – idézve Marxot,
minderre megvető mosolyt felelsz,
mint aki tudja… S mit tudsz? Szót, üres szót,
s még jó, ha csak unt címkéid ragasztod
kérdéseimre, s nem csapsz rá reteszt.
Mért épp ilyen? s mért vagyok én is éppen
ilyen? Születtem itt s itt, ilyen évben,
mintegy ötvenezer évvel utóbb,
mint ki fogát itt hagyta az agyagban –
s ugyanannyival előbb, mint ki majdan
az én nyomom leli meg, az utód.
Mért lettem épp ilyen, hogy sejtjeimben,
mint e merő-falú Csu Ku-tienben,
megkövesedve, szénné égve még
hordok minden eszmét, akaratot, tényt:
hordom rejtelmes törvényű anyagként
az emberi vágy minden rétegét.
 
 
 
Ó, az írás milyen
semmiség,
miközben
a mindennek
akarna tükre
lenni! „Amikor
verset ír az ember,
nem írni volna jó”
(József Attila)
De jaj, ez is, mindez csak ritka párlat,
a sűrű való illó olajának
tűnő lehe, mit a szó felfogott –
csak ahogy két pólusuk közt kioldják
a szikrázó hím- s nőrímek a strófát
s cseppenkint leszűrik a szótagok.
Diványon fekszem, nézek egy virágot.
Teszek-veszek. Könyvet nyitok. Fölállok.
Lopva a tükörben nézem magam,
hogy én vagyok-e még, kin ilyen ájult
tenzióval a világ vére átzúg…
Szöknék el máshová. Így „dolgozom”.
A géphez ülök. És megint csak elfog
a szorongás, hogy nem, most sem lehet jobb.
Ó, mindig csak azt, amit! Soha mást,
sohase többet! soha az egészet!
A szó gyötör. Mindent kevésnek érzek.
Szédülök. Abbahagyom az irást.
 
 
 
Hogy mért nem
használnak némely
költők írásjelet…
forog forog gyors tengelyén a század
gázkamrába fojtották nagyapámat
pedig sírt egyszer s négy gyermeke volt
parasztgyerekek tar fején sömör nőtt
ragály virága s pusztultak a szőlők
míg kertekben Európa vére folyt
nevetni kell hogy néha az is izgat
milyen színű és hogyan áll az ingnyak
huszonnégy évesen mint a barom
a rampán álltam berakásra várva
míg épp a strandra mentek Floridában
s vérben gőzöltek az ukrán havon
mélyben úszunk s fönt mindig vészt kutatnak
az izgékony periszkóp-aggodalmak
az ágyamban virágzó jázmin-ág
de föld süllyed fagyok jönnek az emlék
tornya meging s dől jaj el ne temesd még
szívszorítóan édes illatát
 
 
 
A szabadság,
az embernek
ez az új szerve
Emlékezzetek ránk, kétes utódok.
E kor vad szülőágyon hánykolódott
s nem érhette meg újult önmagát.
Miképp ötven- vagy ötszázezer éve,
a múlt feneketlen belébe vésve
jövőnek nyitott barlang a világ.
Ahogy az ember ott kétlábra állott,
saját vérző húsaként tépve állat-
irháját magáról, s mint a követ
később, saját mancsát csiszolta kézzé –
most élő idegeiből kivésné
a belenőtt rab kötelékeket.
Új fegyverekkel tébolygó hatalmak,
lelkünkbe forrt ősrégi aggodalmak,
a föld köré lassan sűrüsödő
halál: – milyen esztelen ősi vadság
közben sarjadsz sejtjeinkből, szabadság!
te új kezünk, agyunkban új velő.
 
 
 
???
A kínból ocsudik egy anya arca,
friss paradicsom kerül a piacra,
egy lány mereng a megbűvölt fiún –
s gyönyörűségükre s gyötrelmeikre
a magasból lassan ülepedik le
az őrjöngve felszálló stroncium.
A föld két sarkán robban a kisérlet
s szörny karjai fölöttünk összeérnek.
Ó, irdatlan méhe mit vajudik
a sárlásig vadított atomoknak?
Urán hasad, hélium összeolvad,
és rettegést sugárzik mindegyik.
Vagy óriás reményt? Várja szükölve,
hogy feszült agya mit segít a földre,
az irhája-vedlő emberiség.
Világvégét? vagy mégis új világot?
Roppant ölelő karjaival átfog
a honi föld és a kínai ég.
 
 
 
Egy fájdalmasan
kitörölt strófa
Derűs reggel vezetett ki Pekingből,
mint szál, mely a hegyre tekeredik föl,
kék ég, örök Ariadné-fonál
az élet kába labirintusában…
Nap s hold még együtt lengett haloványan,
akár az úton öszvér és szamár.
Marco Polo nyüzsgő hídján a sorba
feltűnő sokféle márvány-vigyorra
tekintgetett egy teve-karaván.
Távol a Nagy Fal geometriája
bújkált s szökött ki a hegyek csucsára,
ez a bevehetetlen kő-talány…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 
 
Egy fényéveken
túl ragyogó
pillanat:
a szereteté
…Kisgyerek voltam – cukrászdába vittél,
anyám, boldog világűr volt a kis tér,
csokoládé-bolygók, tejszín-ködök.
Gyerek lettél – vinnélek oda vissza,
ó, hogy olthatnék fogyó napjaidba
egyszer még feleannyi örömöt?
Szeretet! ismeretlen-helyü forrás,
egész testemben szökdöső szorongás,
örökké-gyötrő önvád – semmiért:
feloldhatatlan, teljes felelősség
a világért, a jó vagy rossz időért,
azért, hogy te is múlsz, mint aki él.
Szűlj engem újra! olyan sejteket szülj,
miken a meleg öröm fut keresztül
s nem e romboló hasadásu fény,
e titkos sugárzás, mely belesajdul
mindenkibe, kinek – szeszélyül? sorsul?
nem mindegy? – én jutok e földtekén.
 
 
 
Néhány sor
a szerzőről
Annyit beszéltem s mindig néma voltam,
annyit mentem s máshová nem jutottam,
tapinthatatlan cellák fala zár,
az egyik ólomból van lágy szivemnek,
másik pókhálóból fényes eszemnek,
anyám, anyám, szülj engem újra már!
Látni nem látok s hunyorgok sajogva
millió éve letűnt csillagokra,
sejtem, mi volt ötszáz évszázada,
de ezt a percet ésszel fel nem érem,
mit érezni nem tudok, azt is értem,
s érzem, amit nem értek meg soha.
Bolygóként kering egy virág az ágon,
a csillag kivirágzik a homályon,
s nyitját keresve mind bennem forog.
Míg változnak fölöttem napok, éjek,
s nyíló testedbe, kedves, beleégek,
mint izzított vas, és kiolvadok.
 
 
 
Arról, hogy
a szerelem
teljessége szolgál
mintául az
embernek ahhoz,
amit az életben
meg kell teremtenie
Nem látjátok? mint kit felhasitottak,
ruha alatt tátongó hús vagyunk csak,
mely folyvást a más feléért eped,
keresve, ki boldogan beleillik,
kivel egyek vagyunk a sejtjeinkig
s egybeforrásunk nem rútítja heg.
Ó, arcok, akik kigyúltatok értem,
mint első csillag a leszállt sötétben,
ti tenger-ölek, kontinens-karok,
mi mindig kisiklik híjas eszemből,
a teljeset tibennetek lelem föl,
a megörökűlő pillanatot,
amelyben két test egymássá egészül,
az anyagcsere mocska megdicsőül
s olyan szabadság s olyan rend terem,
hogy ezt a rendet váltaná valóra,
ki sorsának első alakítója
végre, az emberi történelem.
 
 
 
Fontos-e, amit
az ember múló
perceiben oly
fontosnak érez?
Szeretet? szerelem? szédült szorongás
egy életért? csak ez s nem annyi sok más,
s aztán mindenki, az „emberiség”…?
Nem is a századok, eónok állnak
versenyt – perceiddel; százmilliárd agy
működik e pillanatban is épp:
zsákmányra les vagy láncolt üzletet köt,
hangyabolyt tervez vagy egy új elem-gyök
titkát kutatja, kényszerképzetek
igázzák vagy csodás felismerések
röpítik, vagy a csöppnyi macska-észnek
egerésző szimatában rezeg.
Hát mért oly fontos az, amit te gondolsz?
– S mért fontosabb az, ami másnak fontos?
– Parány vagy. – És ki óriásibb erő?
Éppúgy épül a te vágyad falából,
mint a csimpánzból vagy orchideából
mindig újra az autochton idő.
 
 
 
A mi pillanatunk
– s egy megíratlan
strófa; melynek
megírását szerző
az olvasóra bízza;
és az időre
Ó, Csu Ku-tien-mélyi kora-kőkor,
ötvenezer év nyomait fedő por,
te feneketlen kút, elnyeled-e
az izzó kérdést, mivel ide jöttem,
s mi megkövesedő roppant időben
parány hamu lesz csak, vagy annyi se?
Csöpp hamu lesz, mint mind, ami elégett –
de most még ég, miként azok is égtek,
a mi lobogásunk e pillanat:
s ha ezerszer csúful is el az eszme,
ki szép s okos megoldását keresse,
ezerszer mindig újra új akad…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 
 
 
(Bartók:
A Csodálatos
Mandarin)
Nem lehet, nem lehet meghalni addig,
míg lelked igazát fel nem adod, míg
virágaidban élő nedv kering,
míg szívszakadva is újra beforrod
a százszor-sebzett szép emberi gondot,
a vérébe fagyott hitet, amíg
mindig új reménnyel regenerálod
az ájult ábrándot, roncs-húsu álmot,
eszméid ritkuló csontozatát,
és inait, addig nem múlsz el innét,
nem, amíg Csodálatos Mandarinként
újra meg újra feltámaszt a vágy:
habár utolsó cseppedig kivérzel,
új s új harcba szállni a szenvedéssel,
hogy természeti törvényünk legyen,
létünk könnyű, boldog szabadesése,
mi óhaj volt csak annyi ezredéve:
a szerelemtől izzó értelem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]