…és ami a szonettből kimaradt
Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad, |
ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak |
vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba, |
amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra, |
mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét |
tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb, |
amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia,
|
aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia, |
ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna, |
amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma, |
a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem, |
és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben, |
mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány, |
amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám, |
a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra, |
mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba, |
mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad, |
a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb, |
ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár |
hajszál-repedésein át is… |
hajszál-repedésein át is… |
Hol marad például a szonettből a hordár? |
Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál, |
ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban, |
aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van. |
Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika, |
idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória, |
de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona, |
a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika? |
Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata, |
mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó, |
ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… |
ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… |
„Albergo Michelangelo”, |
rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka, |
iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história, |
de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga, |
mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból? |
mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból? |
mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya, |
és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája? |
Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta, |
aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta, |
s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit… |
De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig! |
Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad, |
benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak, |
miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot |
végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?) |
Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy, |
mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed… |
|
|