Éjszaka és hajnal között

Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,
még pillangóvá eztán változandók.
 
[A Purgatórium X.]
 
Ó, Emberfaj, pedig röpülni lettél.
 
[A Purgatórium XII.]
 
A reflektorfényben buzgón jegyez a felvirágzott, tehénszemű tengerentúli Juno:
„Who were his masters and his pupils, don’t you know?”
Vajon megjelensz-e előtte, fönt az állványokon ingva,
míg e dantei gond furdalja agyát, la gloria della lingua,
ahogy fáklyáddal fönt az állványokon függve a falra világítsz?
(Gondolt-e valaki arra, hogy a freskófestők közben még akrobaták is?)
Csupa érdeklődés ő: igaz-e, hogy megvakultál?… s hogy a Próféta arca önarckép?…
Lám, itt az eleven utókor… öt évszázad múltán mit akarsz még?
Míg az arányok titkát kutatod, mi többet akarsz itt,
minthogy ötszáz év után beragyogj egy délkarolínai partyt,
melyet némi szörnyüködéssel, borzongva idéz a virágos kalap:
„képzeljék csak, egy feketével meg egy vörössel együtt néztem a falakat…
s tudja, darling, milyen érdekes, a sötétben nem látszott, csak az oltár…
máig sem tudom, a sekrestyésnek a reflektorért igazán járt-e dollár…”,
s hatszínnyomatban mutogatja Sába királynőt, fehér-zöld-barna kiséretével,
míg háziasszonyi kezében hatféle ital keverékétől kotyog a shaker,
Hát ezért született Borgóban (1410?) s e templom homályában ezért élt?
vagy énértem, aki ezt írom? vagy a még-messzebbről-jött „feketéért”?
Ezt remélted-e? és ha ezt, vagy ha mást, nem egyremegy-e?
úgyse hihetted, hogy megrendelőd, a Bacci titkos ihleted észrevegye.
S hiszen, tudtad, amúgysem ő volt az, aki rendelt
tőled, hanem az emberiség…
tőled, hanem az emberiség… Csak az embert,
csak őt látod, őt vallatod, őrá függeszted az arcod –
de melyiket? a még-féregnek-se-készet, vagy a pillangóvá-változandót?
Hisz a kettő egy és ugyanaz, mindkettő fájón a te másod.
Mi volt a gubó, amiből kirepültek falaidra e pillangó-lobogások?
A benső vagy a külső látás? a feltámadt múlt? vagy már a jövő volt tán ez a báb?
Nem tomboltak-e körülötted is háborúk és hisztériák?
Nem font-e be téged is tehetetlen szálaival butaság és betegség?
Keselyű-karmú hatalmasok röpte s a földön-csúszó, szárnyaszegett nép?
Hol volt ez a fényes arány? a harcban is e ragyogó nyugalom?
Hajnalnak s arcnak e tündöklete?
Hajnalnak s arcnak e tündöklete? Csak itt a falon?
Akkor mirevaló volt e csillagokig-nyúló erőfeszités?
az emberfeletti pontossággal kiszámított rövidülés,
az észrevehetetlen részletek és az áttekinthetetlen egész –
ha mindez csak puszta „szépség”, ritka, egyszerü bűvészkedés?
A mutatvány csak a munkában lehet érvényes, nem a műben…
…A fényt, látjátok a fényt, amelybe merülten
a forma, a szín, a test meg a szám kiteljesedett?
Én látom, hogy ültet a vak szemüregbe szemet,
hogy tölti meg a tér virágával a szik-talaju síkot,
amelyre a századok pusztító homálya szorított,
hogy egészíti ki a bélpoklos iszonyúan homoru orrát,
s a lelket, bármily vakhitek-rágta cafattá nyomoritották?
Mit kutatnék e két isten-adta szememmel, ha nem ezt a fényt,
amely terek gyöngyét pergeti, idők harmatát szűri körénk,
ember s ember közé áraszt lélegzeni-jó közeget,
lélek és test közé sosem-ismert kapcsolatot vezet,
kiméri a távolt és közelt, bejárja a tengereket,
múltak mélyére ás, jövőbe repíti a képzeletet?
Ó, teremtett világnak az emberi elme feltárta távlata: szépség!
örökké várom rejtelmes igéreteid teljesedését,
virrasztva, mint most is, az éjeket…
virrasztva, mint most is, az éjeket… Hány éjszakán át
számítgattam a másnapi két szín viszonyát, két forma arányát…
s ím, újra virrad a másnap… s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]