A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen
ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis
fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik
tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.
Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.
Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”
De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés,
hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné
kislányai sem.
Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca
közepén.
A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy
a sértettség könnye volt.
Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen
hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.
|