|
Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.
Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.
De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga
kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?
Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.
Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.
És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,
a jel és a glória, amelyet most senki se lát.
|