|
…Mintha Magellánnak azt lehetett volna mondani: menjen és fedezze fel a
Magellán-szorost…
Mikor egyedül ő tudta, ő vélte tudni, s ő is rosszul tudta, hol kell keresni.
(Kolumbusz holtáig nem hitte el, hogy felfedezte Amerikát.)
Milyen ideológiák milyen szeksztánsai mutatták meg előre a lélek Rimbaud-i
kijáratát a végtelenbe, a képzelet dantei szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát?
Hány mare incognitum még, hány viharok-foka, hány
homálybaborult óceán, hány Thulén túli táj, a sötétségnek hány babonás, ördögi zöldben játszó
tengere?
Megpróbálta-e már mindenki feltérképezni önmagát? Felkutatni a szorosokat,
amelyek összekötik a mindenki világtengerével? Pedig nem azt keressük-e vers-emlékezet óta,
indulatok szirtjein összetörve, előítéletek jegébe fagyva, hiedelmek bénító napja alatt, a
közölhetetlenség kietlenül ingó víztömegei között? Engedjétek felfedező útjaikra a költőket. Ám
haljanak bele, ha kell, a felfedező utakba. Csak ne abba, hogy nem arra indulhatnak, amerre
idegeik mágnesei rezegnek.
Hadd állítsák szolgálatukba a radart s az új gépek elektromos impulzusait, de
hagyjátok meg nekik a radar pontossága mellett az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika
korában is a sejtések eszelős számításait – mert van, ahová csak azok vezethetnek el.
(Még ha a Kolumbuszok nem mindig tudják is, mi az, amit felfedeztek.)
Engedjétek a költőket sokismeretlenes és sokvészű útjaikat megoldani. És nyissatok
elébük kikötőt, ha visszatérnek.
Mert az ő életük forog kockán. A király hajói. A birodalom hírneve. Az urak
fűszere és a hölgyek ékszere. De az ő életük.
|