„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be” |
mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó
feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):
| Ki ez az Anna, aki volt, (mikor |
| mi még nem voltunk vele) és ki ez |
| a Százszorszép, ez a Mindenlehet |
| Plurabell, aki lesz, mikor mi már |
| nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk? |
| És aki van, aki itt van velünk (amíg |
| velünk van) (amíg mi vele vagyunk) |
| ki mondja meg, ki ő már és ki még |
| e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell, |
| ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia? |
|
Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz. Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt. Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza. Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em, kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut a síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e? Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?
|